A kelet-közép-európai régió kérdéséhez F R I E D ISTVÁN

„ . . .az olyan országokban, amelyek valaha mégha rossz — uralom alatt is összetartoz­tak, évszázadok múlva is találtok valami közös lelki vonást, vagy ennek nyomát"

A fennállása huszonötödik évfordulóját ünneplő magyar folyóiratban, a Nyugatban jelentek meg a cseh írónak, Karel Capeknak e mondatai.1

Az Európát járó, akkor már országa határain túl is ismert íróban — aki igazán nem volt a letűnt uralkodó dinasztia híve — „történeti" emlékeket ébresztett az a tény, hogy a különböző meglátogatott országokban Habsburg­relikviákra, címermaradványokra bukkant. Eltöprengett elsősorban azon, hogy ezek a többségükben nem túlságosan tehetséges uralkodók miféle koncepció jegyében fogtak össze annyi különféle nemzetet, népet; s hogy ennek az összekényszerítettségnek (mert hiszen arról volt szó!) miféle kul­turális velejárói voltak. Capek fölvillantotta a csehek részvételét ebben a nemzetek fölötti államkísérletben; és nem tagadta meg elismerését attól az ügyességtől, amellyel ez a formájában, rendszerében oly sokszor kevéssé kívánatosnak bizonyuló Monarchia fenntartotta magát. Nemcsak a cikk gondolatmenete érdemli meg, hogy felidézzük, hanem az a tény is, hogy Öapek magyar irodalmi folyóiratnak adta közlésre. E gesztusával talán arra is utalva, hogy a magyar író sok tekintetben hasonlóképpen érezheti magát, ha — Öapek szavával élve — a „kétfejű sas nyomában" jár. Azt Capek bizonyára nem tudhat ta , hogy 1932-ben, kissé a Nyugat ellenzékeként egyszemélyes folyóirat jelent meg Budapesten, a Tanú, a rendkívül ambició­zus, tervekkel teli író, Németh László kiadásában,2 s ez más szempontból közelítve meg a népek—nemzetek hajdani „közösségének" gondolatához, főleg a jelenkori közeledés lehetőségeit mérlegelte. Németh Magyarország politikai, társadalmi, kulturális helyzetének és a szomszédos országokhoz, népekhez fűződő szintén politikai és kulturális „viszonynak" elemzésére vállalkozott. Az általánosabb jellegű megállapításokat tartalmazó cikkek után konkrét művekre reagált, mélyen megalapozott magyar irodalmi ismereteihez viszonyította a frissen és inkább egyes alkotásaiban, mint történeti folyamatában megismert szomszédos irodalmakat. A magyar és

1. Öapek, Karel: A kétfejű sas nyomában. [Po stopách dvouhlavého orla.] Nyugat 25 (1932): 1.: 522—524. A szerző hollandiai útinaplójának befejező része. Vö.: Dobossy László: Capek. Budapest 1961. 83.

2. Tanú 1932 — 1936. A folyóirat „kelet-európai" vonatkozású tanulmányaiból válo­gatás: Németh László: Európai utas. Budapest 1973. 672—679.

519

a magyarral szomszédos irodalmak számos periódusa, alkotója, költői maga­tartásformája között állapított meg hasonlóságokat, párhuzamos fejlődést. Gondolatmenetünk szempontjából i t t azt hangsúlyozzuk, milyen revelatív erejű volt Németh László számára, hogy belelapozott Arne Nóvák cseh irodalomtörténetébe.

Mind Öapek esszéjét, mind Németh László folyóiratát megelőzve, az első nemzetközi összehasonlító kongresszuson, 1931-ben, Budapesten Eck­hardt Sándor tar to t t előadást, ilyen címmel: „Az összehasonlító irodalom­történet Közép-Európában".3 Az előadás erőteljes visszhangot váltott ki, hiszen először került sor arra, hogy nemzetközi fórumon, az Eckhardt által „közép-európai"-nak nevezett irodalmak kapcsolatait problémakörök szerint rendszerezve, történeti beágyazottságukban tárgyalja egy kutató, méghozzá az irodalmi komparatisztika akkortájt megszokott (nagyjából-egészében pozitivista fogantatású) módszerével. Akkortájt történészek már vitatkoztak kongresszusaikon a kelet-európai régió problémaköréről (Brüsszelben és Varsóban) anélkül, hogy megnyugtató „konszenzust" alakí­tot tak volna ki. Az irodalomtörténészek azonban — és nemcsak az Eckhardt által vizsgált területen — a komparatisztikát a kapcsolatok kutatásában, a (vándor) motívumok útjának földerítésében, hatásokban, egyszóval inkább genetikus érintkezésekben látták, kevéssé gondoltak nagyobb területek hosszabb időt átfogó korszakainak bevonására a kutatásba. S ha igen, akkor a X I X . századtól örökölt szintézisek szellemében munkálkodtak, tárgy- és motívumtörténetben például. Vatroslav Jagié4 nem pusztán összefoglalta a szlavisztika történetét, hanem szintézisével és levelezéskiadásaival ki­indulópontot is jelentett a kutatásnak. Az irodalomtudományi, akár a nyelvészeti vagy az etnográfiai szlavisztika eleve közösségnek, majdnem egységnek tételezte a szláv nyelvű népek kultúráját. Ezt a közösséget (egy­séget) a továbbiakban komparatisztikai alapnak tekintette, a nyelvrokon­ságot mintegy az összehasonlíthatóság egyik fontos feltételéül jelölte meg.

A magyar kutatás cikkekkel, folyóirattal, e folyóiratból származó különlenyomatok „könyv"-sorozatával szavazott a „közép"-, illetve a „ke­let-európai" felfogás mellett, a szláv államok kutatói viszont ragaszkodtak a szlavisztikai állásponthoz. Olyannyira, hogy amikor Sziklay László szlo­vák—magyar példákon igyekezett a „közép-kelet-európai" összehasonlítás, kapcsolattörténeti kutatás jogosultságát igazolni,5 szlovák részről óvást jelentettek be.6 Más kérdés, hogy a magyar publicisztikában s némely tudományos-szépirodalmi folyóiratban is tekintélyes helyet foglaló és fel­tétlenül újnak számító diszciplína, a Kelet-Európa-, illetőleg Kelet-Közép-Európa-kutatás határait , érvényességi körét nem tisztázta a magyar ku-

3. Eckhardt Sándor: Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Európában. Minerva 10 (1931) 89 -105 .

4. Jagic, Vatroslav: Isztorija szlavjanszkoj filologii. Szanktpeterburg 1910. [Unver­änderter fotomechanischer Nachdruck der Originalausgabe. Leipzig 1967.]

6. Sziklay, Ladislao: I problemi della storia delta letteratura neWEuropa centro-orientale. Helicon [Debrecen] 4 (1941) 171 - 1 7 6 .

6. Pisut, Milan: Problem literámej Historie „Stredovijchodnej Európy". Elán 14 (1943) 1.: 1 — 3. Vö.: Sziklay László: Milan Pisút és a magyar irodalom. I n : Visszhangok. Tanulmányok, elemzések, értékelések. Bratislava 1977. 140—153.

520

tatás. így az Études sur l'Europe Centre-Orientale. — Ostmitteleuropäische Bibliothek kötetei igen tágan értelmezték azt a területet, amelynek törté­netéről, nyelvi-irodalmi érintkezéseiről, zenéjéről tanulmányokat közöltek. Egyrészt a magyar—szláv, magyar—román kapcsolatok kaptak kiemelt szerepet, másrészt a román, szlovák, horvát történelem, nyelvi fejlődés, művelődéstörténet egyes korszakai. De a sorozat tagja lehetett olyan tanul­mány is, amely a „nyugati" (angol, francia vagy olasz) és a magyar, szláv, esetleg román művelődéstörténeti kontaktusokat elemezte. Az Archívum Europae Centro-Orientalis c. folyóirat (amelynek tanulmányaiból jórészt összeállt a följebb említett sorozat) szerkesztői bevezetőjében éppen a térség szorosabb meghatározásának feladata elől tér k i : „U Archívum Europae Centro-Orientalis suit avec attention les recherches historiques, archéologi-ques, ethnographiques et géographiques se rapportant ä l'Europe Orientale". Ez a bővebben ki nem fejtett Kelet-Európa-fogalom még elmosódottabbá válik, ha a sorozat ötvennégy kötetét vizsgáljuk. Eszerint Románia is „Kelet-Európa", és a kelet-európai kutatások szerves része az albán törté­nelem tanulmányozása. A szerkesztő (Lukinich Imre) nem látott ellent­mondást a lap célkitűzése és a sorozat tematikája között. A sorozatnak, a folyóiratnak folytatása Gáldi László könyve volt, amely ekképp summázta az 1930-as években kibontakozott magyar Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa-kutatás lényegét: „Szellemtörténeti szempontból még nem ment át eléggé a köztudatba, hogy Salzburg és Konstanca, Vilna és Szófia, Cserno-vic és Fiume közt voltaképpen egy nagy család van együtt . . ."7 Másutt a strukturalista nyelvszemlélet alapján állva kereste az általa „dunatáji"-nak nevezett régió nyelvei között az összehasonlítás lehetőségét. „Rend­szerrel dolgozik akkor is — írta Gáldi a strukturalista kutatóról —, amikor valamely nyelvi egységen belül marad, s még inkább abban az esetben, ami­kor több egymástól eltérő származású, de a történelmi sorsközösség folytán egymással mégis szervesen összefüggő nyelvi egységet helyez kutatása közép­pontjába ( . . . ) , immár nemcsak közös eredetük révén összetartozó nyelvek­től tudja összehasonlító módszerekkel megállapítani a genetikus nyelvrokon­ságot, hanem szívesen foglalkozik a genetikusan össze nem tartozó nyelvek közt fentálló kulturális rokonságnak fogalmával is ." (Gáldi László aláhú­zása)8

A Gáldi által összefoglalt, részben kikövetkeztetett elméleti alapvetés az alábbi gondolatokban rögzíthető:

1. Az általa dunatájinaik nevezett régió tételezésének jogosultságát igazolja ama történelmi sorsközösség, amely az i t t lakó népek, nemzetek törté­neti fejlődésében nem pusztán a földrajzi közelség miatt eredményezett hasonló vagy párhuzamos vonásokat.

2. Ez a sorsközösség attól függetlenül alakult ki, hogy a népeket össze­köti a nyelvrokonság, avagy nem köti össze.

3. A sorsközösség a kulturális (nyelvi, irodalmi stb.) „rokonság" for­májában dokumentálódik. Gáldi korai tanulmányai (pl. Eminescu „közép-

7. Gáldi László: A Dunatáj irodalmi fejlődése. In : A Dunatáj. Történelmi, gazdasági és földrajzi adatok a Dunatáj államainak életéből. Budapest 1946. 115.

8. Uő.: A Dunatáj nyelvi alkata. I n : Uo. 91.

521

európai" meghatározottságáról) és monográfiája egyként ezt a tételt szol­gálják. A „rokonság" inkább metaforikusán fogható föl. Gáldi dolgozataiban az irodalmi fejlődés párhuzamairól, a nyelvi-kulturális érintkezésekről hoz sok adatot.

4. A sorsközösség hangsúlyozásában nem csekély szerepe volt az 1930-as esztendőkben az egyre erősödő magyar szellemi áramlatoknak, amelyek a magyar irodalomtudomány és történetírás több képviselőjének egyoldalú­an német orientációjával szemben a magyarok és a magyarokkal szomszédos népek érintkezéseinek, egyérdekűségének elvét hirdették meg, választották a kutatás tárgyául. A 40-es esztendők politikai tapasztalatai aztán tovább erősítették azok meggyőződését, akik a német ,,hatás"-tól való függetlene­dést összekapcsolták a kelet-európai, kelet-közép-európai érdeklődéssel.

Mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy kizárólag időszerű politikai vagy művelődéspolitikai okok következtében lendült föl a magyar Kelet-Európa­kutatás, és ért el immár nem csupán a nyelvészetben (bár elsősorban ott!) magas szintet a magyar szlavisztika. Aligha tagadható, hogy a nemzetközi­leg is föllendült, kongresszusok rendezésével életrevalóságát bizonyító kom-parasztika jelentékeny hatással volt a magyar irodalomtudományra. Mind a pozitivizmus kedvelt területei (nemzetkép-kutatás, tárgy történet), mind az újszerűen vizsgált magyar—szláv, magyar—román kulturális-irodalmi kapcsolatok elemzése egy majdan megírandó szintézis felé mutat tak előre. Ti. egy olyan regionális irodalomtörténet felé, amely a közelebbről ugyan pontosan soha meg nem határozott Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa valamennyi irodalmi áramlatát, irányzatát párhuzamosan, egymással való „rokonság"-ban akarta láttatni. Az 1930-as esztendőkben egyelőre a két­oldalú (magyar—szlovák, magyar—román, magyar—horvát) kapcsolatok feltárására került sor, de már a Gál István szerkesztette tanulmányköte­tek,9 valamint néhány más tanulmány,1 0 s a leginkább Gáldi László monog­ráfiái a szintézis ígéretével kecsegtettek. Ebben a szintézisben helyet kapott (volna) a német és az orosz irodalom között létező valamennyi irodalom (a baltiak nem), azaz összefogta (volna) a balkáni-magyar és a kelet-közép­európai-magyar irodalmi érintkezéseket. Utóbb az a lehetőség is fölmerült, hogy az orosz—magyar kapcsolatok is alkotó elemei legyenek ennek a szin-tézisnak.

A megjelent kötetek, tanulmányok alapján állítjuk az alábbiakat: 1. Egyelőre a kétoldali kapcsolatok jellege, histórikuma volt időszerű. 2. A balkanisztikának és a Kelet-Közép-Európa-kutatásnak nem a

módszere, csupán elemzett területe látszott különbözőnek.11

9. Gál István (szerk.): Ungarn und die Nachbarvölker. Budapest [1943.]; Uő. (szerk.): Magyarország és Keleteurópa. A magyarság kapcsolatai a szomszédos népekkel. Buda­pest 1947.

10. Elsősorban az Apollo (1934-1940) és a Láthatár (1933-1934, 1936-1944) c. folyóiratokban megjelent tanulmányokra gondolunk: Csuka Zoltán, Hadrovics László, Kovács Endre, Sziklay László, Gáldi László, E. B. Lukáé írásaira.

11. Gál István (szerk.): Magyarország és a Balkán. A magyar tudomány feladatai Dél­kelet-Európában. Budapest 1942. Vö.: Fried István: A magyar balkanisztikai kuta­tások. Hagyományok és problémák. Helikon Világirodalmi Figyelő ( = HVF) 21 (1975) 169-178.

522

3. A balkanisztika jól leírható diszciplína, viszonylag pontos földrajzi határokkal rendelkező zónáról van szó, amelyben a „történelmi sorsközös­ség" ténye nyilvánvalóbb, mint a kelet-közép-európai zóna népeié. A kelet­közép-európai zóna földrajzilag kevésbé pontosan körülírható, a „történelmi sorsközösség" csak végső fokon minden kétséget kizáró, és maga az elneve­zés is vitatott . Duna-Európa, Kárpát-Európa, Kelet-Európa egyként föl­lelhető a különböző írásokban. Nem kizárólag terminológiai természetű a probléma. Éppen a zóna „tartalma", a kapcsolatokról való különböző felfogások indíttatása adott lehetőséget a terminológiai sokféleségre. Emö-gött sokféle politikai, művelődéspolitikai és komparatisztikai-módszertani orientáció rejlik, a faktografikus kapcsolat- és hatásregisztrálástól a Van Tieghem által fémjelzett újabb francia „iskola"-ig: az általános és az összehasonlító irodalomtörténet elméletének és gyakorlatának alkalma­zásáig.

A magyar irodalomtudományi szlavisztika és Kelet-Közép -Európa­kutatás azonban nagyjából-egészében mégis néhány alapvető módszertani eljárás alapján dolgozott.

1. Egy adott nemzeti (szláv vagy más kelet-közép-európai) irodalom áramlatainak, jelenségeinek, költőinek komparatisztikai fogantatású elem­zése; lehetőleg olyaténképpen, hogy a költők, írók, műfajok, irányzatok magyar kapcsolataira derüljön fény, részben egy mű feltételezett vagy való­ságos magyar forrásaira, részben — legalább célzás formájában — a lehet­séges magyar párhuzamokra. Ez a fajta szemlélet a „történelmi sorsközös­ség"-hez szolgáltatott adatokat (közös témák, motívumok, műfajok egy­idejűsége stb. révén).

2. Kifejezetten kapcsolattörténeti tanulmány, amelyben az irodalom esztétikai jellegű vonatkozásai a háttérbe szorultak, vagy legalább is a kapcsolattörténeti vagy szociológiai mozzanatoknál kevésbé fontos helyhez jutottak.

3. A párhuzamok, analógiák elemzése nem utolsósorban azért nem ke­rülhetett az előtérbe, mert jórészt hiányoztak a nemzeti irodalomtörténetre vonatkozó alapkutatások. Ennek következtében a szintézis csak előmunká­lataiban lehetett jelen a korszak kutatóinak munkásságában. Ugyanis a szintézisre irányuló tanulmányok többnyire inkább deklarálták a régió létét, mint elemzéssel bizonyították. A régió irodalmainak párhuzamos szem­léletéhez nem segíthetett a világirodalmi szintézisek ugyancsak ellentmon­dásos tapasztalata. A szláv irodalomtudományok többnyire belterjesen szláv, egyoldalú szlavisztikai orientációja, a magyar irodalomtudomány kapcsolattörténeti módszere sem segíthette a szintézist. Lényegében nem a világirodalmi szintézisre történtek így előkészületek, hanem egy olyan regionális szintézisre, amelyben magyar kutatók a magyar irodalom szem­szögéből lá t ta t ták volna a szláv irodalmakat (és a románt), azaz elsősorban a magyar irodalomhoz való kapcsolataikban-kapcsolódásaikban.

4. A magyar és a magyarral szomszédos népek irodalmának kutatói növekvő szorongással vették tudomásul az 1930-as évek német kutatásának hivatalos tendenciáit. Mindenekelőtt Fritz Valjavec monográfiájára, azt megelőzően, Valjavec adatközléseire, K. G. Windischről ír t könyvére irá-

523

nyúlt a figyelem.12 A hatalmas anyagot mozgató és azt tendenciózusan cso­portosító Valjavec a magyar kutatás előtt a Südostforschung tipikus kép­viselője lett; s a Südostforschung Valjavecnél — egyáltalában nem rejtet­ten — a „kultúrlejtő" (Kulturgefälle) elméletével alapozódott meg. A német kultúrától lejtett Közép- és Kelet-Európa felé az út. S ez azt jelentette, hogy Kelet- és Közép-Európa kultúrájában a mechanikusan értett német „hatás" a legfőbb stimuláló tényező, e régió valamennyi jelentősebb kultu­rális teljesítménye német hatásnak köszönheti megszületését. A „hatás" fogalma a valjaveci interpretációban azonosul a passzív be- és elfogadáséval, az „átadó" lesz a kultúra hordozója, a recepció alacsonyabb rendű folya­mattá válik. Már csak elméleti szempontból is joggal emelte föl a magyar kutatás szavát Valjavecnek a hivatalos német birodalmi politikát a művelő­déstörténet adataival alátámasztani igyekvő könyvével szemben. „Azt reméltük — vitázik Kosa János13 —, hogy ez a hatalmas tanulmány, amely mintegy öt nyelv kultúráját hasonlítja össze, módszertanilag is lényegesen előbbre fogja vinni az összehasonlító kultúrtudományt, tehát azt a tudo­mányágat, amely a kultúrák egymásrahatásával és párhuzamos fejlődésével foglalkozik." A továbbiakban aztán Kosa részletesen bizonyítja, hogy Valja­vec miben téved, miben egyoldalú, mennyiben nem felel meg könyve a fris­sebb szemléletű komparatisztikai és általában a tudományos elemzés kö­vetelményeinek. Egy másik magyar bíráló éppen a recepció problémaköré­ből, a recepció- és kapcsolatformákból indul ki: Valjavec könyvében „arról van ugyanis szó, hogy egy bizonyos nemzet kultúrája a különböző korsza­kokban mennyire jutott szerephez egy másik nemzet szellemi és anyagi életében. Maga a tárgy választás tehát nem elég történeti." Ennek a „tör-ténetietlenség"-nek aztán egészen konkrét következményei vannak: „Mivel a német kultúra hatását keresi, hajlandó mindent németnek látni, ami a német kultúrában is megvolt, s más nemzeti kultúrák hatásait minden körülmények közt német közvetítésnek s ezzel német kulturális befolyásnak tartani."14

Az idők folyamán módosult a hangnem, finomodott a módszer, amely-lyel mind a kapcsolattörténet, mind pedig a délkelet-európai szintézis kér­dését megközelítette a német irodalomtudomány. Szinte csak az alap­fogalom, Südosteuropa megnevezése maradt változatlan: az általunk Kelet-Közép-Európának és Balkánnak tartott régió összefoglaló jellegű kategó­riája. Bizonyos intézmények szétválasztják a Délkelet-Európa- és a Kelet-Európa-kutatást, ez utóbbin inkább a lengyel, orosz, ukrán, belorusz és balti területeket értve. De találkozunk olyan felfogással is, amely viszonylag egységes Délkelet-Európáról szól, és ennek a viszonylagos egységnek törté-

12. Valjavec, Fritz: Der deutsche Kültureinfluss im nahen Südosten. I . München 1940.; Uő.: Karl Gottlieb Windisch. Das Lebensbild eines südostdeutschen Bürgers der Aufklärungszeit. Budapest 1936. Az igazsághoz tartozik, hogy Valjavec szemlélete az idők folyamán némileg változott, faktografikus módszere azonban kevéssé. Vö.: Uő.: Geschichte der deutschen Kulturbeziehungen zu Südosteuropa. I—V. München 1953-1970.

13. Kosa János: Német kultúrhatás Délkelet-Európában. Egyetemes Philologiai Közlöny 76 (1941) 215.

14. Csapodi Csaba: Fritz Valjavec: Der deutsche Kültureinfluss... Századok 76 (1942) 464-465.

524

neti fejlődése szerint végzi el belső tagolását. „Südosteuropa ist ( . . . ) ein Raum Europas dessen Einheit primär aus den Gemeinsamkeiten seiner historisch-kulturellen Entwicklung, daneben aus der Wirtschaftsentwicklung hergeleitet wird, nicht dagegen aus geographischen oder ethnischen Überle­gungen. Die letzteren erscheinen dafür häufiger im Rahmen der Unterteilung in die beiden Teilräume Donauraum und Balkan von Relevanz." Gyakor­latilag Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Görögország, Albánia és (az európai) Törökország tartozik e felfogás szerint a vizsgált zónába.15

Südosteuropa azonban más tartalmi jellemzőkkel is rendelkezhet. Míg a történészek elsősorban a gazdasági-társadalmi mozgásokat, a politikai történet fázisait kísérik nyomon, és számukra a kultúra (így az irodalom) vagy az „ideológia" szférájában jut számottevő szerephez, vagy kísérő­jelensége, esetleg jelzője a társadalmi változásoknak, addig az irodalom­történész még akkor is, ha az irodalom szociológiai vonatkozásait elemzi, vagy a politikatörténettel közvetlenül érintkező mozzanatait kutatja, mű­vészi irányzatokban, költői formákban, költői magatartásokban gondolko­dik. Igen tanulságos ebből a szempontból Zoran Konstantinovió tanul­mánya.16 A romantika korának Délkelet-Európáját mutatja be. Abból a szempontból: hogyan támogatta, ösztönözte, egészítette ki egymást a nemzeti mozgalom és a romantikus irány. Anélkül, hogy a Délkelet-Európa­fogalom pontos meghatározására törekedne, a kelet-közép-európai és a bal­káni irodalmak egy részére nagyjából-egészében jellemző eszmei, műfaji és részben előadásbeli vonatkozások leírásával a régió egy (művészi) korszakát jellemzi. Jórészt sikerül érzékeltetnie a romantikának mint irodalmi irány­nak nem pusztán egy nemzeti irodalomra érvényes sajátosságait (mint amilyen pl. a patriotisztikus-nemzeti eszmék jelentkezése, a költői kifejezés humanista, forradalmi és demokratikus pátosza, a népdalok s általában a folklór szerepe stb.), másfelől a nemzeti mozgalmak fázisait kíséri nyomon, valamint a nemzeti mozgalom vezető rétegeinek a romantika költészetében megnyilatkozó radikalizálódását a Petőfi Sándor—Botev-típusú magatar­tásig.

A román Délkelet-Európa-fogalom különbözik a Konstantinovióétól, de általában a mai nyugatnémet felfogástól is. Mégis, Paul Cornea17 lényegé­ben a Konstantinovicéhoz hasonló szempontok szerint végzi el periodizációs

16. Grothusen, K.—D.: Südosteuropa und Südosteuropaforschung. Zur Lage der Süd­osteuropaforschung in der Bundesrepublik Deutschland. I n : Osteuropa in Geschichte und Gegenwart. Festschrift für Günther Stökl zum 60. Geburtstag. Hg. von Hans Lemberg etc. Köln—Wien 1977. 412. Vö. még: 409. Nagyrészt ebbe a vonalba sorolható: Farkas, Julius von: Südosteuropa. Göttingen 1955.; Südosteuropa und Südosteuropa-Forschung. Hg. von Klaus-Detlev Grothusen. Hamburg 1976.

16. Konstantinovié, Zoran: Le conditionnement social des structures littéraires chez les peuples du sud-est européen á Vépoque du romantisme. Synthesis. Bulletin du Gomité National de Littérature Gomparée de la Republique Socialiste de Roumaine 1 (1974) 131 — 137. Vö. még: Uő.: Die Modelltheorie in der vergleichenden Betrachtung bei den kleinen slawischen Völkern. Wiener Slawistisches Jahrbuch 28 (1982) 53 — 64.

17. Cornea, Paul: Sur la possibilité et les limites de la périodisation en littérature com-parée. I n : Actes du VIIe Gongrés de VAssociation Internationale de Littérature Gomparée [=AILC]. Eds. : Eva Kushner, Milan V. Dimic. Stuttgart 1979. I I . 3 3 - 4 3 .

525

kísérletét, hasonló sajátosságokban látja a zóna jellegzetességeit: a gazda­sági, társadalmi és kulturális fejló'dés eltolódásában, a nemzeti újjászületés­ben (a XVIII . század végétől), a felgyorsult fejlődésben. S ezeket a vonáso­kat egyként jellemzőnek tartja a román, a szerb vagy a magyar helyzetre. Módszertani alapelve a zóna tételezése (rapproche zonale).

Konstantino vie egy előadásában18 felújítani látszott a magyar iroda­lomtudomány egykor kedvelt Dunatáj, Duna-Európa fogalmát, mikor litté-ratures danubiennes-ként (magyarra Duna-völgyi irodalmaknak fordít­hatnék) emlegette régiónk irodalmait. Csakhogy hivatkozási anyagából tet­szik ki : éppen nem ezt a valóban vitatható, mert inkább államkeretet, a történeti Magyarországot, illetve a Habsburg-Monarchiát az örökös tarto­mányok nélkül, alapul vevő szemléletet érzi folytathatónak, hanem Kla-niczay Tibornak egy 1962-es előadására19 hivatkozva, vele jórészt egyet­értve, a kelet-közép-európai zónát véli egy regionális irodalmi szintézisben összefoghatónak, illetve az összehasonlítás „terepének". Egyet ért Kla-niczayval, ahogy a magyar szerző bírálja az 1930-as évek e tárgyú magyar kezdeményeinek néhány hibáját. E kritika jogosultságához aligha férhet kétség. De azt se felejtsük, hogy a bírált szerzők az elsők között próbálták meg zónánk viszonylatában alkalmazni az összehasonlító irodalomkutatás szempontjait, és regionális egységként felfogni az addig egészen más régiók­ban látott irodalmakat, méghozzá kapcsolataikban, kapcsolódásaikban. Másfelől az irodalom önelvű fejlődésének tételével szakítva részben szo-ciologikusabb háttérrel, részben pedig kelet-közép-európai, sőt európai kontextusban rajzolták meg a magyar irodalom egyes fázisait. A Konstan-tinovic által is említett szempontok a régiók kialakításához nem voltak elég meggyőzőek ahhoz, hogy az érdekelt nemzetek tudósait a szintetikusabb vizsgálatokra ösztönözzék. Természetesen nem annyira a szempontok vál­toztak az 1930-as évek óta, mint inkább a módszertani eljárás. Konstantino­vié a földrajzi, etnikai és nyelvészeti „kritériumokat" sorolja föl, mint a regionális szintézis lehetséges meghatározóit. Önmagában a skandináv vagy a balkáni („földrajzi" kritérium!) irodalmak szintézise is elképzelhető, mint ahogy a szlavisztika vagy a „Duna-völgye" irodalmaié is. Hogy egyik vagy másik „kritérium" abszolutizálása miféle felemás megoldásokhoz vezet, azt éppen a „szlavisztikai" példákon tudjuk érzékeltetni. Ugyanazon a kongresszuson, amelyen Z. Konstantinovié fölvetette a „littératures danu-biennes" komparatisztikai megközelítését, G. Wytrzens20 a szláv „moder­nek" elit-esztétikai folyóiratairól adott képet. Most nem térünk ki arra, hogy a szlovén vagy a cseh, a lengyel vagy az orosz „modernek", azaz általában a szimbolisták, a szecesszió írói jórészt ugyanazt a fordulatot hajtották végre az adott nemzeti (szláv) irodalomban, amelyet magyar vagy

18. Konstantinovié, Zoran: La littérature danubienne, approches methodólogique d'un littérature comparée regionale. In : Actes du VIe Gongrés de VAILG. Eds.: Michel Cadot, Milan V. Dimié, David Malone, Miklós Szabolcsi. Stuttgart 1975. 749 — 751.

19. Klaniczay, Tibor: Die Möglichkeiten einer vergleichenden Literaturgeschichte Ost­europas. I n : Vergleichende Literaturforschung in den sozialistischen Ländern 1963— 1979. Hg. von Gerhard R. Kaiser. Stuttgart 1980. 4 1 - 5 3 .

20. Wytrzens, G.: Die elitär-ästhetischen Zeitschriften der slavischen Modernen. I n : Actes du VII* Congrés de VAILG... 475-478.

526

a román modernek a magukéban. Csak azt szeretnők gondolkodtatóul elmondani, hogy a szláv modernek folyóirataiban leggyakrabban előforduló „nyugati" szerzők (D'Annunzio, Maeterlinck, Nietzsche, Poe, Samain, Wilde, Verlaine, Verhaeren) ugyanabban az időben magyar könyvsoroza­tokban, folyóiratokban, kiadványokban is helyet kapnak, sűrűn hivatkoz­nak rájuk, a XX. század első két évtizede „modern" magyar ízlése meg­határozói közé tartoznak. S amit a cseh vagy a szlovén szimbolistákról, a lengyel vagy az orosz szimbolista-modernista folyóiratokról elmondhatunk, azt általában nem mondhatjuk el például a szláv szlovák szimbolista­modernista folyóiratokról, mivel ilyenek a XX. század elején nem voltak. Viszont a szlovák szimbolizmus egyes képviselőinek (pl. VI. Roynak) nagy élménye a magyar Ady Endre, illetve a „Nyugat" c. folyóirat és íróköre.

Az irodalomtudományi szlavisztikának igen merev álláspontját kép­viselte Frank Wollman összegző műve.21 Konklúzióképpen azt hangoztatja, miszerint a „nyugati irodalomtudomány" nemzeti irodalom-fogalma, a meg­szokott formában nemigen alkalmazható az egyes szláv irodalmakban. Ugyanis alig akad valamely más irodalom, amely a „nemzet" jelszavával úgy indult volna harcba a jogért és az egyetemes emberi értékekért, mint a szláv irodalmak. Ezek kifejezték ama roppant munkát, amelynek révén ez egységet alkotó törzsek egyfelől eltértek a nyugat-európai nemzetek útjától, másfelől feltartóztatták a keleti fajok „ezer esztendős előrenyomu­lás"-át (tisícilety nápor ras orientalních).

A komparatisztika szempontjából nézve lényegesen kevésbé meta­forikus, egyszersmind történetibb Slawomír Wollman érvrendszere.22 Tör­téneti visszapillantásában joggal állapítja meg, hogy a szláv népek története „rendszerének" gondolata a barokk tudósok munkáiban merül föl. Ám azt is megkockáztatja, hogy a szláv irodalmak rendszert alkotnak. „Valós, tör­ténetileg működő rendszert" (reálny, historicky fungující system). Másutt mezislovansky" systém-vo\ szól. Két kérdést vethetünk föl: 1. A barokk, majd később az ún. „nemzeti ébredés" korszakának legendákra és kevéssé forrás-kritikára alapított szemlélete vajon nem csupán — becses — történeti emlékként, historiográfiai dokumentumként fontos számunkra ? 2. Az egyes szláv irodalmak oly merőben különböző feltételek közt fejlődtek, még a szláv irodalmi kölcsönösség ideájára is oly különbözőképpen reagáltak, illetve a szlávok rokonságát oly eltérően értelmezték, hogy ez e nagyszabá­súnak vélt szisztéma jogosultságát legalább is megkérdőjelezi. A továbbiak­ban Wollman láthatólag csupán egynek gondolja ezt a típusú rendszert a lehetséges többi rendszer között, jóllehet a legfontosabbnak. Szerinte ugyanis a szláv irodalmak organikus rendszere, a balkáni irodalmak, Közép-és Délkelet-Európa irodalmai, a szovjet irodalom, valamint több más nem­zeti irodalmat átfogó rendszer: mind-mind megfontolást érdemelnek, s hoz-

21. Wollman, Frank: Slovesnost Slovanü. Praha 1928. Az idézet a 236. lapon. 22. Wollman, Slawomír: Metodologicktf základ srovnávacího zkoumání slovansktfch

literatur. I n : Őeskoslovenské pfednásky pro VIII. mezinárodní sjezd slavistű v Záhfebu. Praha 1978. 33 — 42. Vö. még: Uő.: Metodologicseszkie voproszü szravni-teVnogo izucsenija szlavjanszkij literatur na sz'ezdach szlavisztov. I n : Metodologi­cseszkie problemü isztorii szlavisztiki. Red. koll.: Bernstejn, Sz. B., D'jakov, V. A. i dr. Moszkva 1978. 282—213.

527

zájárulást jelentenek az európai és a világirodalom makroszisztémájának ismeretéhez. SÍ. Wollman gondolatmenetéből következik, hogy egy (szláv nemzeti) irodalom több regionális szintézisben tárgyalható. A bolgár iroda­lom szláv is, balkáni is; a cseh közép-európai is, szláv is és így tovább. Az azonban nem elég világos előttünk, hogy az „organikus"-nak nevezett szláv irodalmi szisztéma egyes irodalmait csupán az etnikai rokonság ténye köti-e egybe, vagy az irodalmak valóban egy típusba sorolhatók-e. S ha igen, akkor csak „földrajzi" okokból említhetők-e együtt pl. a többi közép­európai irodalommal, vagy ezekkel is összefűzi-e a szóban forgó szláv iro­dalmakat „tipológiai hasonlóság". S ha igen, vajon két különböző sziszté­máról van-e szó. Feltehetőleg arról, hiszen a bolgár irodalom XVIII . századi jelenségeit nemigen lehet pl. a magyar felvilágosodás irodalmának jelenségeihez hasonlítani, és különösképpen a lengyel XVIII . század virágzó, felvilágosult eszmeisegű íróinak, irodalmi rendszerének megfelelőit nem leljük a bolgárban, de a bolgárnál kedvezőbb helyzetű szlovákban sem.23

Amikor Karol Rosenbaum a szlovák irodalmi romantika közép-európai kontextusáról szólt,24 a kontextus fogalmát értelmezve az etnikai és nyelvé­szeti meggondolásokkal szemben a földrajzi „kritériumot" hangsúlyozta. A kontextus — Rosenbaum szerint — segédfogalom, amelyen nem csupán a kapcsolatok mennyiségi és minőségi elemeinek összességét értjük, hanem a párhuzamosságot is, a fejlődés hasonlóságait és eltéréseit, a romantikának és egyes tendenciáinak elhelyezkedését a szomszédos irodalmak fejlődésének keretében.

Ha a szlovák felvilágosodás vagy romantika példáját tartjuk szem előtt, elfogadhatónak látszik Rosenbaum kontextus-értelmezése, de általában aligha elégíti ki a regionális csoport képzésére való törekvés igényét. Ugyanis a kontextus ilyeténképpen való értelmezése eleve a központba helyez egy adott nemzeti irodalmat. Ennek az adott nemzeti irodalomnak aspektusából szemléli más nemzeti irodalmak jellegzetességeit. A viszonyítási pont (ebben az esetben) a szlovák romantika, amely a cseh, a szlovén, a magyar, a len­gyel romantikánál egy-két évtizeddel később alakult önálló stílussá és világ­felfogássá ; amely ugyan tagadhatatlanul része a közép-európai romantikus tendenciáknak, de néhány vonatkozásban erősen elüt a lengyel—magyar­osén—szlovén tendenciáktól. Márpedig a szomszédos irodalmak együttes vizsgálatakor nemigen látszik célszerűnek a legkevésbé „szabályos", a leg­inkább „késve" megjelenő nemzeti irodalom alapként való felfogása.25

Nem sokkal szerencsésebb a csoportképzés szempontjából Sergio Bo-nazza regionális szintézist felvázoló tanulmánya sem.26 Tanulmánya címéből

23. Jogosnak érezzük M. Kudélka szkepszisét: A szláv közösség kérdései sem elméleti­leg, sem konkrét-történeti szempontból még nincsenek kidolgozva. Vö.: Kudélka, M.: 0 szlavisztike kak szfere poznanij. I n : Metodologicseszkie problemü... 31.

24. Rosenbaum, Karol: Slovensky" romantizmus v stredoeurópskom literárnom kontexte. I n : Őeskoslovensképrednásky pre VII. medzinárodny zjazd slaviatov (Varsava 1973). Praha 1973. 3 7 - 4 6 .

25. E kérdésről részletesebben: Fried István: K otdzke typólógie romantizma niek-tortfch vtfchodoeurópskych literatúr. Slavica Slovaca 17 (1982) 302 — 315.

26. Bonazza, Sergio: Le letterature slave delta Monarchia Asburgica e quella austriaca dél XIX secolo. I n : Mondó slavo e cultura italiana. Contributi italiani al I X Con-gresso Internazionale degli Slavisti Kiev 1983. Roma 1983. 38—54.

528

megtudjuk, hogy a Habsburg-Monarchia szláv irodalmairól lesz szó, kon­frontálva a XIX. század irodalmával. Elfogadható az a tétel, hogy utó­pisztikus a szemlélet, amely a szokásaikra (costume), mentalitásukra, lel­kületükre (indole), műveltségükre nézve különböző szláv népeket a szláv egységben (unitá slava) együtt szemléli. Az is valószínű, hogy a közvetlen osztrák kormányzás alatt élt szláv népekben kialakulhatott valamiféle közös sajátosság. Az azonban már erősen megkérdőjelezendő, hogy a cse­hek, szlovákok, horvátok és szlovének művelődését „úgynevezett közép­európai, azaz Habsburg-monarchiabeli, azaz dunatáji, azaz osztrák kultúrá"-nak lehet-e nevezni. Ha például a felvilágosodás eszmeisége jegyében kelet­kezett irodalmi alkotásokat vetjük egybe, akkor a „bibliötiná"-ban író J . Palkovic és B. Tablic „megfelelőit" aligha lelnők meg a horvát vagy a szlovén irodalomban. Mint ahogy V. Vodnik is egészen más költőtípust képvisel, mint cseh vagy szlovák kortársai. Amellett nem látjuk be annak jogosult­ságát, hogy a közép-európai régióba a történeti Magyarország északi megyéi­ben és pl. Békés megyében élő szlovákok beletartoznak, de például a Pest-Budán színvonalas irodalmat író, könyveket, majd lapokat kiadó, tudós társaságot alapító-fenntartó, színi előadást produkáló szerbek nem. Arról nem is szólva, hogy ugyanebben a városban működött harminc esztendőn keresztül J án Kollár, aki i t t írta-jelentette meg a szlávok irodalmi kölcsö­nösségéről szóló értekezését. További kételyünk, hogy a Bonazza által fel­sorolt népek művelődését fenntartás nélkül lehet-e habsburginak vagy osztráknak neveznünk. Még ha Ausztriát olyan értelemben fogjuk is fel, mint a történeti Magyarországot, és a nemzeti öntudat jelentkezése előtti korszakról feltételezzük, hogy a „hungarus"-tudat megfelelőjeképpen léte­zett egy ,,austriacus"-tudat, akkor is jogosulatlan az államiságát mindvégig őrző Horvátország irodalmát osztráknak vagy habsburginak vélni. Andrija Kaöic Miosic vagy Antun Matija Relkovié horvát költő voltuk mellett nem tarthatók osztrák- vagy Monarchia-tudatú szerzőknek, erre nem találha­tunk adatot. A németül is verselő, vagy színdarabot, értekező prózát író alkotók többnyire csak nyelvükben németek (osztrákok), de nem tudatuk­ban. Anton Linhart történeti munkát és színdarabot írt németül. Történeti munkájában szűkebb hazája histórikumáról adott számot, színműve a pol­gári színjáték próbájával szolgált. Még a Habsburg-birodalmi patriotizmus gondolatának népszerűsítésével jelentkező bécsi újságok is a nemzeti iro­dalmaknak, történetírásnak szállítottak adalékokat, témákat. Semmiképpen sem téríthették el szándékaiktól a mind erősebben feltámadó, végső céljuk­ban szeparatista mozgalmakat. Ha az ausztroszláv „ideológiára" gondol Bonazza, melynek oly neves képviselői voltak, mint Dobrovsky és Kopitar, majd pályája jelentős szakaszán Palacky, akkor sem szűkíthető le a kérdés az austriacus-tudat különböző formáira. S ha már „civilta . . . danubiana"-ról szól, akkor miért nem említi a magyar irodalmat, ha a nyelvismeret hiánya miatt nem eredeti nyelvű olvasmányok, de legalább fordítások alap­ján? Bonazza konklúziója a lehető legtöbb kételyt támaszthatja: „Közép-Európa irodalma nyelve szerint német, cseh, szlovén, horvát és szlovák, de érzése szerint Habsburg-Monarchiabeli (La letteratura mitteleuropa é tedesca, ceca, slovena, croata, slovaca di lingua, ma asburgica di sentire)." Még a jozefinizmusért rajongó Dositej Obradoviéot és pályája egy szakaszán

34 OSZK Évkönyve 1982—1983 529

Kazinczy Ferencet sem nevezhetjük Habsburg-érzületűnek, a hivatali, illetve katonai karriert befutó Mazuranic, illetve Preradovic horvát nemzeti költő volta sem vonható kétségbe. Ugyancsak képtelenségnek érezzük azt, ha valaki Oton ^upanöiö vagy Krleza életművét ilyen értelemben szembesíti osztrák kortársaiéval. Tanulságos ha a Monarchia összeomlását „lereagáló" regényekre vetünk egy pillantást. Hasek &vejk\e) J . Roth Radetzlcy-Marscha,, Krleza Glembay-cikhisa, jól mutatja a különbségeket (nemcsak a nyelvben, hanem) az érzésben (is). Bonazza tévesen alkalmazta Claudio Magris szug­gesztív erejű téziseit a Habsburg-mítoszról.27 Magris ugyanis az osztrák irodalom jelenségeit elemezte, s a nemzetek fölötti Ausztria képzetének osztrák irodalmi változatait mutat ta be. Kétségtelen, hogy a Monarchia, az államkeret azonossága, az ebből következő hasonló oktatási rendszer, kormányzási mód, hivatali apparátus stb. hatással volt a társadalomra, az érintkezés formáira, alakította a mentalitást (kérdés: mely rétegekét?). Az sem tagadható, hogy a több évszázados együttélés a gondolkodásnak számos hasonló reflexét alakította ki. Megfontolandó, hogy főleg a XIX. század második felétől (de jóval csekélyebb mértékben korábban is) a város­rendezésben, a középületekben mutatkozó hasonlóság is megfigyelhető az egykori Monarchia nagyvárosaiban. Illetve említést érdemel a felsőbb réte­gek ízlésének hasonlósága, a közép- és kispolgári rétegek szintén hasonló operettkultusza stb.28 A Habsburg-Monarchia tehát államkeretként számba veendő az irodalomtudományi komparatisztika regionális szintéziseinek formálásában is, de hibát követünk el, ha kizárólagos jelentőséget tulajdo­nítunk ennek a politikai, de sohasem teljesen kulturális egységnek. S tekin­tetbe kell vennünk, hogy a nemzeti irodalmak 1918 előtt nem feltétlenül éltek egy államban (ahogy ma sem). Lengyelország utolsó felosztása, 1795 után az orosz, a porosz és az ausztriai állam keretén belül élt tovább a lengyel művelődés, azonkívül főleg 1830 után az emigrációban, Franciaországban és Svájcban is. A szerbek a ,,nagy vándorlást" követőleg, a XVII. század végétől kezdve Velencében, Magyarországon, Ausztriában, Oroszországban szervezték a maguk kulturális életét. Ilyenmódon, később látni fogjuk, milyen mértékű megszorítással fogadhatjuk csak el az összehasonlítás meg­határozó tényezőjéül a többnemzetiségű államot. Erről a kérdésről meg­gondolkodtató szempontokat ad Dionyz í)urisinnak egy tanulmánya.29

A nemzeti irodalmak meghatározott csoportját közbülső fokként (Zwischen­stufen) kezeli a világirodalom és a nemzeti irodalom között. Szerencsés kifejezéssel „interliterarische Gemeinschaft"-ként szól e csoportokról, ame­lyeknek példájául Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Spanyolországot emlegeti.

27. Magris, Claudio: Das habsburgische Mythos in der österreichischen Literatur. Salz­burg 1966.; vö. még: Weiss, Walter: österreichische Literatur — eine Gefangene des habsburgischen Mythos? Deutsche Vier telj ahr sehr ift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte 43 (1969) 333 — 345.

28. Csáky, Moritz: Identität- in der Operette zu finden? Das Erbe der Donaumonarchie im Lebensgefühl ihrer Völker, Die Presse 16/17. April 1983. Spectrum: I.

29. Durisin, Dionyz: Spezifische Formen interliterarischer Gemeinschaften. In : Kompa-ratistik. Theoretische Überlegungen und südosteuropäische Wechselseitigkeit. Fest­schrift für Zoran Konstantinovié. Hg. von Fridrun Rinner und Klaus Zerinschek. Heidelberg 1981. 6 3 - 7 0 .

530

A magunk részéről lényeges különbséget látunk Spanyolország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia irodalmainak egymáshoz való viszonya, kap­csolatrendszere, illetve az ezekben az államokban élő nemzeti irodalmak szűkebb és tágabb „kontextusa"-nak jellege között. A különbségek okát

1. ezeknek az államoknak politikai történetében, 2. irodalmi nyelvük történetében és ezzel szoros összefüggésben, 3. a nyelvnek (nyelveknek) a mindenkori állami életben elfoglalt helye

történetében látjuk.

A közös bennük, hogy mindhárom ország több nyelvű, több nemzeti­ségű. Csakhogy Csehszlovákiában a cseh és a szlovák mellett pl. ukrán és magyar irodalom, Jugoszláviában az egyes köztársaságokban a szláv irodal­mak mellett albán, román, magyar irodalom is él, s ez utóbbiak képviselte irodalmi típusba sorolhatjuk a szintén szláv ruszint is.

A szlovák irodalomtudományban sűrűn olvashatunk ,,cseh—szlovák kontextus"-ról,30 amelynek történeti megalapozottságát hangsúlyozzák. Utalnak a huszitizmusnak a szlovákok által is lakott vidékekre terjedő hatására, majd azokra a cseh bibliai nyelven író költőkre, írókra, akik cseh almanachokban, folyóiratokban is publikáltak, illetve akik a cseh irodalmi­tudományos életnek is részesei lettek. í)urisin említi a két nemzeti iroda­lomban otthonos (szlovákul: dvojdomovost', németül: Zuhausesein in zwei [mehreren] Literaturen) szerzőket, mint amilyen Rousseau, aki a francia és a svájci irodalomban „otthonos", vagy Jilemnicky, aki cseh származású ugyan, de a szlovák regényírásnak lett képviselője. Az előbbi esetben gene­tikus, az utóbbi esetben „intencionális" jellegű dvojdomovost'-ról van szó. Ilyen és ehhez hasonló jelenségek megtalálhatók szlovén—szerb—horvát viszonylatokban :31 Stanko Vraz szlovénból horvátra váltott á t az illirizmus eszméinek a hatása alatt, Ivo Andric horvát költőnek indult, és szerb írónak vallotta később magát: az a fajta kettős irodalmiság (biliterárnosf, Bilite-raritat),32 amely Palkovic és Tablic, majd Kollár és Safárik nemzedékét jellemezte, azonban még a szerb—horvát irodalmi kontextust sem hatot ta át. Más kérdés, hogy a szlovák írók egy része ezenkívül magyarul és németül is írt, nem pusztán alkalmi cikkeket. Pl. J á n Chalupka, aki szórványos előzmények után a szlovák vígjátékírás megteremtője lett, magyar nyelvű színdarabjával részt vett a Magyar Tudós Társaság pályázatán. Míg német nyelvű pamfletregényét a külföld megnyerésére, a szlovák ügy „nemzet­közi" képviseletére irányuló igyekezeteként könyvelhetjük el.33 Miként Kazinczy Ferenc is ismertette a bécsi folyóiratokban a magyar irodalom friss

30. Öurisin: i. m. jegyzetanyaga. 31. Erről újabban: Klátik, Zlatko: Problematika juhoslovanského literárneho spólo-

éenstva. Slovenské pohl'ady 93 (1983) 10:100—106.; Pogaőnik, Joze: Komparativna jugoslavistika. Nasi razgledi 31 (1982) 22 (741): 656-657.

32. A kifejezés Rudolf Chmeltől származik, és a szlovák—magyar irodalmi kapcsola­tok jellegének megjelölésére szolgált eredetileg. Vö.: Chmel, Rudolf: Literatúry v kontaktoch. Bratislava 1972. Sajnálatos, hogy a szlovák szerző a továbbiakban nem dolgozott ennek a nagyon fontos kategóriának meghatározásán.

33. Sziklay, László: Mad'arsky písaná veselohra slovenského dramatika. Slovenské divadlo 5(1957) 2: 101 — 114.; Fried István: Vtfsledky aúlohy vyskumu slovensko — mad'arskych literámych vzfahov. Slovenská lüeratúra 26 (1979) 186 — 191.

34* 531

termékeit. Chalupka magyar nyelvű színdarabjának témája, figurái, sőt az akadémiai jutalom megpályázása a magyar irodalom hasonló jelenségei­hez való kapcsolódásának, egy másik nyelvű irodalmi rendszerbe való be­illeszkedésnek szándékáról tanúskodnak. Hasonló példát említhetünk egy korábbi periódusból. A cseh bibliai nyelvre Anakreont és más antik görög költőket fordító Samuel Roznay németre fordította Csokonai Vitéz Mihály költeményeit is, és általában népszerűsítette a német nyelvterületen (Bécs­ben és Tübingában megjelenő folyóiratokban) Csokonait, Kisfaludy Sándor szerelmi versciklusát.34 Ez utóbbi aztán Roznay német tolmácsolásán ke­resztül jutot t el a cseh irodalomba, ahol hasonló versciklus és strófaszerkezet megteremtésére ösztönzött.35 Példáink nem teszik kétségessé egy óvatosan tételezett cseh—szlovák kontextus létét, bár a dvojdomovost' fogalma helytállóbbnak látszik a félreérthető kontextus-kategóriánál.36 Viszont ha elfogadjuk is az ilyen jellegű kontextust komparatisztikai alapegységként, akkor sem zárhatjuk ki más nemzeti irodalmak, más nyelvek bevonását (példánknál maradva) a szlovák nemzeti irodalom fejlődésének vizsgálatá­ból, másfelől az irodalmak közötti kapcsolatoknak regionális szempontú elemzéséből. Adott esetben Roznay vagy Chalupka tevékenysége nyilván­valóan nem része, nem periódusa a német vagy a magyar nemzeti irodalom­nak. De az is nyilvánvalónak tetszhet, hogy pl. a cseh—szlovák „kontextus" koronként változó tartalmát a német (osztrák), illetve a magyar irodalom egyes jelenségei, az onnan érkező impulzusok, a nem szláv nyelvterületen létrejött alkotások számottevő mértékben alakítják, színezik. így a cseh— szlovák kontextust csak bizonyos területen érezzük relevánsnak, és nem hiszünk egy változatlan tartalmú, kizárólag az etnikai rokonsággal és egyes alkotók kétnyelvűségével vagy kettős irodaimiságával jellemzett kontextus­ban. A cseh—szlovák irodalmi, nyelvi, kulturális kapcsolatokban, kölcsön­hatásokban, közös fejlődési fázisokban nem csupán az etnikai rokonság és az időnként majdnem nyelvi közösségnek nevezhető irodalmiság tudata munkál. Az elemzésnek a divergenciára utaló tényezőket is fel kell tárni, például a cseh bibliai nyelvvel szemben az önálló szlovák irodalmi nyelv kialakítására, elfogadtatására irányuló szándékokat is. Mint ahogy az illi-rizmus egyneműsítő, nyelvi homogenitásra törekvő kísérleteivel szemben Preseren és Matija Öop az „önelvű" szlovén irodalom és irodalmi nyelv megteremtésére vállalkoztak. S bár a szláv irodalmi kölcsönösség elmélete, a szlávok összefogásának gondolata ezektől a bizonyos mértékben — nyel-vileg-irodalmilag — „szeparatista" alkotóktól sem volt teljesen idegen, a szlávizmus mellett azonban másfelé is tájékozódtak, illetve a szláv iro-

34. Fried István: Csokonai nyomában. Irodalomtörténeti Közlemények 76 (1972) 186 — 191.

35. Sárkány Oszkár Válogatott tanulmányai. Szerk. és jegyz. ellátta: Sziklay László. Budapest 1974.

36. Segédfogalomként megfontolandó a „szomszédos irodalmak", a Nachbarliteratu-ren. Vö.: Barbaric, Stefan: A nemzeti qffirmáció mint a közép-európai romantika jellegzetessége. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 7 (1975) Nr. 25.: 15 — 21.; Sziklay László: Die Entwicklung der Gesichtspunkte und der Methode im Unterricht einer slawischen Literatur im ungarischen Hochschulwesen. Studia Slavica 25 (1979) 399-406.

532

dalmakon belül azoknak az áramlatoknak engedtek teret, amelyek a nemzeti mozgalomnak a költészettel szemben támasztott igényeit igyekeztek ki­elégíteni.

Kérdés, hogy miféle egyéb kritériumai lehetnek a több nemzeti irodal­mat átfogó közösségnek (interliterarische Gemeinschaft). S. Bonazza dol­gozatának mindenesetre megszívlelendő gondolata, hogy a Habsburg-Monarchiában jól-rosszul, mégis évszázadokig együtt élt népek anyagi és szellemi kultúrájának találkozása érdekes-értékes közép-európai képződ­mény. Vajon csak grammatikailag-nyelvileg kell-e vizsgálnunk pl. Haäek $ve;&jének K. u. K.-frazeológiáját? Vajon a Bécsben a XIX. század elején megjelenő lapok {Annalen der Literatur und Kunst, Wiener Allgemeine Literatur-Zeitung, Vaterländische Blätter, Hormayr Archiv]& etc.) miért biz­tosítottak lehetőséget lengyel, magyar, szerb, horvát, szlovák, cseh könyvek ismertetésére ? Miért adtak teret Kopitarnak, Dobrovskynak, Kazinczynak, S. Roznaynak, Rumy Károly Györgynek, hogy tanulmányaikkal, etimoló­giai-nyelvészeti írásaikkal, recenzióikkal, fordításaikkal közvetítsék a Mo­narchia népeinek irodalmi-tudományos vállalkozásait ? Mivel magyarázhat­juk, hogy a budai Egyetemi Nyomda a latin, görög, német, francia, olasz nyelvű kiadványok mellett az állam valamennyi nyelvén jelentetett meg könyvet ?37 Hogyan értékeljük azt az Eckhardt Sándor által is már említett tényt, hogy Pest-Buda a XIX. század elején román, szerb, szlovák, magyar, újgörög kulturális (és részben politikai) törekvések színhelye,38 nem is szólva az i t t megjelenő német nyelvű hírlapokról, amelyek valamennyi említett nemzeti mozgalom számára megnyitották hasábjaikat?39 A szűkebb, inkább az államkeret biztosította „regionális" egység és a tágabb, az államkeret szempontja mellett etnikai, földrajzi, nyelvi és más kulturális kritériumo­kat is számba vevő regionális egység: vajon alacsonyabb és magasabb rendű megvalósulása-e ama köztes fokozatnak (Zwischenstufe), amely végső célja szerint (?) az európai vagy a világirodalom szintézisében foglalná el igazi helyét ? A kérdések fölös bőséggel folytathatók. Még egy közülük fel­tétlenül idekívánkozik:

a soknemzetiségű állam — önmagában — felfogható-e t)urisin szavával élve több nemzeti irodalmat átfogó közösségnek ? Tehát nemcsak Spanyol­ország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, hanem például a Habsburg-Monarchia,

37. Az Egyetemi Nyomda tevékenységéről újabban figyelemre méltó tanulmánykötet jelent meg: Typographic Universitatis Hungaricae Budae. Red.: Király Péter. Budapest 1983.

38. Sziklay, László: Róle de Pest-Buda dans la formation des littératures est-européennes. I n : Littérature hongroise—littérature européenne. Red.: István Sőtér et Ottó Süpek. Budapest 1964. 227 — 254.; Uő.: Das Zusammenleben und Zusammenwirken mehrerer südosteuropäischer Kulturen in Ofen-Pest zu Beginn des 19. Jahrhunderts. I n : Die Stadt in Südosteuropa. Struktur und Geschichte. Südosteuropa-Jahrbuch 8. München 1968. 113-127.

39. Sziklay László: A magyarországi nem magyar nyelvű sajtó kezdetei. Magyar Könyv­szemle 98 (1982) 23 — 34.; Fried István: Schedius Lajos és folyóirata. Uo. 81 — 94.; Uő.: Über die Kultur des deutschen Bürgertums von Pesth-Ofen am Anfang des XIX. Jahrhunderts. Arbeiten zur deutschen Philologie [Debrecen] 9 (1975) 95 — 110.; Uő.: A magyarországi német nyelvű sajtó kutatásának kérdései. Magyar Könyvszemle 99 (1983) 8 9 - 1 0 1 .

533

a történeti Magyarország, illetve Kanada vagy India. Egyes korszakokban a társadalom hétköznapjaiban nem érvényesül-e erőteljesebben az állam hatása, a hivatalos nyelvhasználat, mint az irodalmi művekben, a röpira­tokban, vagy esetleg a sajtóban megfogalmazott szép ábránd az etnikai vagy nyelvi alapú rokonságról? S ez a tény hatással van-e az irodalmi érintkezésekre ? Hadd utaljunk Mácha német nyelvű, Hviezdoslav és Reb-reanu magyar nyelvű zsengéire, Bessenyei György német nyelvű novellájára, folyóiratára! A dvojdomovost', a két irodalomban honos költő, alkotó szinte minden soknemzetiségű országból visszaköszön.

Problémafölvetésünktől talán nem lett a kérdéskör nehezebben át­tekinthető, viszont fény derülhetett bizonyos nézetek, regionális szintézisek vitatható pontjaira. Már az önmagában feltűnő, hogy a nagyobb régiók szintetikus feldolgozására eddig inkább történészek vállalkoztak, ő k kísé­relték meg az általuk majdnem egyöntetűen Kelet-Európának nevezett régió tartalmi jegyeinek tisztázását. Az irodalomtörténészek közül az össze­foglaló szláv irodalomtörténetek megírására akadt vállalkozó.40 A történé­szek közül Klaus Zernack kísérlete41 különösen érdekes, minthogy vázlatá­ban hangsúlyozza a régió történelmi fejlődésének sajátosságait. S ha cso-portosítási szempontjai mechanikusnak látszanak is, még az irodalom­tudományi komparatisztikának is szembe kell nézni velük. Igen rokonszen­ves, hogy a két világháború közötti német Kelet-Európa-kutatásról (Ost­europa-Forschung) a megfelelő mértéktartással és bírálattal nyilatkozik: die problematische ostkundliche Tradition — írja. A kelet-európai régiót négy nagy területre osztja föl: Kelet-Közép-Európa (a mai NDK, illetve a történeti Poroszország, Lengyelország Litvániával, Csehszlovákia), Dél­kelet-Európa (Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia, Albánia, Románia, Bulgária, Bizánc, illetve Görögország, az oszmán birodalom—Törökország), Északkelet-Európa (Svédország, Finnország, Dánia, balti országok—balti államok, Hansa-városok), Oroszország. Ugyanakkor azonban a négy terüle­tet részletezve Kelet-Közép-Európáról az alábbiakat olvashatjuk: „Ost-mitteleuropa umfaßt ( . . . ) das westslawische Siedlungsgebiet in seinen geschichtlichen Wandlungen von der Elbe—Saale-Böhmerwald-Grenze im Westen bis in die Gebiete der kulturellen Ausstrahlung des jagelionischen Polen-Litauen in der ostslavischen Gebiet hinein. Im Norden gehören — in macherlei Hinsicht freilich als Übergangszone nach Nordosteuropa — die baltischen Lande, das alte Livland, dazu im Süden sind Ungarn und Siebenbürgen, Kärnten-Slowenien und die beiden Kroatien, wenngleich hier unter manchen Aspekten Überschneidungen mit der Reichweite des Südosteuropabegriffs vorkommen."

Zernack szempontjai politikatörténeti jellegűek, vázlatos áttekintése a politikai változásokat emeli ki mint egyes korszakok jellemzőit. Nem az eszmeáramlatokat helyezi az előtérbe, hanem az évszázadok során lassan változó állam-, illetve nemzetképződési feltételeket:

40. Georgiev, Emil: Szlavjanszki literaturi v ocserki i obrazci. I—II. Szófia 1949 — 1950.; Uő.: Ocserkata po isztorija do pobedata na realizma v szlávjanszkite literaturi. Szófia 1958.

41. Zernack, Klaus: Osteuropa. Eine Einführung in seine Geschichte. München 1977.

534

— 12—14. szd.: Christianisierung und Nationsbildung; Zivilisatorische Verwestlichung und geschichtsregionale Differenzierung;

— 15—16. szd.: Ostmitteleuropäische Ständefreiheit, más néven a Jagellók korszaka;

— 16—18. szd. közepe: Das nordosteuropäische Zeitalter der nordi­schen Kriege; Russlands Vormacht in der osteuropäischen Geschichte.

Ennyiből is érzékelhető Zernack módszere, amellyel a kelet-európai térség általa dominánsnak vélt jelenségeit emeli ki, s e leglényegesebb vál­tozásokból alakítva ki a korszakokat. Erősen vitatható ez a módszer, jól­lehet a kultúra története során is elképzelhetőnek tart juk egyes területek különösen fontos szerepét egyes korszakokban, mint például a lengyel rene­szánsz, majd barokk, illetve az adriai-tengerparti reneszánsz és barokk irodalmi-művészeti jelenségeket, vagy az orosz regény fejlődését a XIX. században, a szecessziónak, a szimbolizmusnak a XX. század első évtize­deinek szlovén, cseh, magyar és lengyel irodalmát etc. A másik vitapont lehet az egységes régiónak felfogott Kelet-Európa alrégióinak elhatárolása. Lehetséges-e az 1918-ban megalakult Csehszlovákiát elválasztani egyfelől Ausztriától, másfelől Magyarországtól. Tegyük ehhez gyorsan hozzá, hogy az osztráknak tar to t t irodalom több jeles képviselője csehországi illetőségű (Rilke, Werfel, Kafka, M. Brod, korábban Stifter), így ebben az esetben és másutt az „Übergangszone" fogalma kevéssé elégíti ki az irodalom kutatójá­nak csoportalkotási igényét. Nem egészen megnyugtató a történeti Porosz­ország (Brandenburg) besorolása sem, illetve határozott elválasztása más, ugyancsak keleti német területektől (pl. Szászországtól). Sem politikailag, sem kulturális tekintetben nem lehet múló epizódnak felfogni a lengyel— szász perszonáluniót. Mint ahogy a Jagellók Magyarországon nem túlságosan hosszú ideig tartó korszakát (1490—1526) sem tekinti Zernack annak. A Jagelló-korszak jelentőségót a magyar kultúrában az irodalom- s a mű­velődéstörténet adatai is alátámasztják, s a cseh—osztrák—magyar kap­csolatok kutatói is hangsúlyozzák.

A magyar történészek a társadalom- és a gazdaságtörténet szempont­jait általában a politikatörténet fölé helyezik. Olyan, belső tagozódásai ellenére homogén Kelet-Európában gondolkodnak, amelyben huszonhét nép kereste történelme folyamán „honját a hazában". Arató Endre szerint42

a régióra az jellemző, hogy Nyugat-Európához képest jelentős a gazdasági­társadalmi elmaradás; valamint az, hogy soknemzetiségű államok találha­tók területén (bár az előbbi többé-kevésbé az ibériai félszigetről is elmond­ható). Ennek következtében a polgári átalakulás összefonódik a nemzeti függetlenség kérdésével. A nemzeti kérdés kerül a polgári jellegű átalakulás zászlóvivői gondolkodásának középpontjába. A polgári típusú nemzeti mozgalmak a legtöbb területen nyelvi-kulturális formák között indultak meg, minthogy az önálló nemzet egyik legfontosabb ismérvének a nyelv számított.

42. Arató Endre: Kelet-Európa története a 19. század első felében. Budapest 1971.

535

Niederhauser Emil kiegészíti Arató fejtegetéseit,43 és a korábbi magyar kutatások tipológiai meghatározásait felhasználva, lényegében két nemzet­típust különböztet meg ebben a régióban:

1. amelyeknek megvan a teljes feudális struktúrájuk; 2. ahol nincs nemesi uralkodó osztály.

Ennek következtében nemesi és nem-nemesi nemzetekről szól, ,,ez a megállapítás egész Kelet-Európára érvényes". Niederhauser a társadalmi tipológiát a nyelvi tipológia formájában is alkalmazza:

1. A nemesi nemzetek és a görögök abba a csoportba tartoznak, ahol már korábban is volt irodalmi nyelv;

2. A nem-nemesi nemzetek e szempontból abba a csoportba tartoznak, ahol ilyen általánosan elfogadott irodalmi nyelv nem volt.

Érezvén az ilyen tipológia korlátozott érvényességét, az értekező meg­jegyzi, hogy léteztek átmeneti formák is.

Ugyancsak e kettős felosztást alkalmazza Niederhauser a felvilágosodás recepciójára: az első típus esetében a felvilágosodás (vagy annak meglevő ismérvei) mintegy belenőttek a nemzeti megújulási mozgalomba, a második típus esetében nem, vagy alig volt meg a felvilágosodás, de még annak közvetlen, XIX. század eleji utóélete sem (Niederhauser a bolgárokra, al­bánokra, a balti népekre gondol).44

Még egy idézet Niderhausertől, hogy lássuk: miképpen jellemzi a fel­világosodás recepcióját. „A nemesi nemzeteknél, elsősorban a lengyeleknél és oroszoknál, kisebb mórtékben a magyaroknál vagy ezzel párhuzamosan a horvátoknál, az eredeti alkotás szintjén reprodukálódott a nyugati fel­világosodás, az előbbieknél a franciára emlékeztető szélességben, az utóbbi­aknál inkább a német beszűkített és mérsékelt változatban (mert a refor­merek társasága azért mégis néhány egyén volt csupán). Politikai és filozó-

43. Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest 1977. Niederhauser tipológiai kísérlete jelentős vitát váltott ki. Vö.: Les Lumiéres en Hongrie en Europe Centrale et en Europe Orientale. Actes du Deuxiéme Colloque de Mátrafüred 2-5 octobre 1972. Budapest 1975. Niederhauser tézisei: 17 — 21. Walter Markov „ellentézisei"-ben az állítja, hogy a szlovákok vagy a szlovének sem a „nation non-nobiliaire", sem a „nation paysanne" kategória alá nem sorol­hatók, „sondern tout court überhaupt noch keine Nation". (45.) Markov figyel­meztet a horvátok és a románok megosztottságára etc. A románok helyzetét Paul Cornea világította meg. (59.) Niederhauser válasza: 63. Vö. még: Niederhauser, Emil: Das wirtschaftliche und soziale Program der nationalen Wiedergeburtsbewegun­gen in Osteuropa. I n : Studies in East European Social History. Leiden 1977. I . : 153-176.

44. Vö. 43. sz. jegyzetben i. m. Vö. még: Niederhauser, L.: Les lumiéres en Europe Orientale et les débuts des mouvements nationaux. Slavica 14 (1976) 167 — 179. A fel­világosodás „utóéleté"-ről vö.: Bojtár, Endre: Die Aufklärung in Ost-Europa. Acta Litteraria Ac. Sc. Hung. 20 (1978) 251 — 291.; Uő.: Die Aufklärung in Mittel-und Osteuropa. I n : Aufklärung und Nationen im Osten Europas. Hg. von László Sziklay. Budapest 1983. 66 — 115. Az e tanulmányokban kifejtett felvilágosodás-és klasszicizmusfogalomtól eltérő álláspontot képvisel: Fried István: Der ost­mitteleuropäische Klassizismus (Gesichtspunkte zu einer begrifflichen Klärung). Studia Slavica 27 (1981) 5 3 - 8 0 .

636

fiai eszmerendszerré állt össze tehát i t t is, az eredetihez hasonló sokszínű formában, számos változatban, amelyek a részletekben néha homlokegyenest ellenkeztek egymással."

Más, sok tekintetben hasonló, néhány lényeges ponton azonban eltérő véleményt idézünk föl: a román felfogás szerinti Délkelet-Európára vonat­kozólag állapítja meg egy kutató, hogy a nemzeti öntudat formálásának korszakára jellemző az ellentét a felvilágosodás egyetemessége és a nemzeti jelenségek között (opposition entre Tuniversalisme des Lumiéres et le phénoméne national).45 Egy francia Délkelet-Európa-kutató pedig a szel­lemnek a tudomány által történt felszabadítását mevezi meg a nemzeti emancipáció fő ismérvének, és ez feljogosít a Lumiéres fogalom használa­tára.48 Mirambel a nyelv és az irodalom szerepét elemzi, ezeket tar tva a nemzeti öntudat „vektor"-ainak. E gondolatmenet lezárásául Sziklay László programadó tanulmányának47 bevezető téziseit idézzük. A dolgozat kiindulópontul elfogadja a kelet-európai régió létét, valamint a magyar történészek tételét a kétféle nemzettípusról. Már ebben a korai tanulmány­ban is megfigyelhetjük a módosítás szándékát. Sziklay ugyanis felismeri, hogy a XIX. század második és részben már első felének orosz irodalmi fejlődésétől jócskán eltér a régió többi irodalmának fejlődése. Pl. sehol sem ért el a regény az oroszhoz hasonlóan kiemelt szerepet, ellenben a terjedel­mesebb verses epikának vagy bölcseleti költeménynek általában fontosabb szerep jutott . Puskin verses regényéhez hasonló művek jóval később jelentek meg a kelet-közép-európai irodalmakban, Gogol korai elbeszéléseinek nem­igen akad párja. A másik — lényeges — eltérés: a balti népek irodalma ki­marad az elemzésből. Sziklay is hangsúlyozza a „feudális kötöttségek" fennmaradását, a soknemzetiségű állam ténye mellett azt is, hogy Kelet-Európának „alig van tájegysége, ahol ne több nemzetiség élne egymás mel­lett , sőt együtt, keverten", a városi kultúra hagyományainak, a Londonhoz, Párizshoz vagy Weimarhoz hasonló városi központoknak hiánya a régió jellegzetességei közé tartozik. Sziklay hangsúlyozza a „fejlődés" utolérésére irányuló erőfeszítéseket, a „népiesség" és a népihez idomulás jelentőségét, a nyelvújítások esztétikai-irodalmi vonatkozásait, bizonyos műfajok domi­nanciáját etc. Egy részletkérdésről szóló előadásában némileg módosítja 1962-es elgondolásait. Az érdekelt nemzetek kulturális fejlődésének egyik leglényegesebb karakterisztikumát a periodizációban megnyilvánuló ütem­eltolódásban fedezi föl (un des aspects les plus caractóristiques du dévé-loppement cultural des nations interessés: c'est le décálage chronologique

45. Georgescu, Valentin Al.: La philosophic des lumiéres et la formation de la conscience nationale dans le Sud-Est de VEurope. In : Les Lumiéres et la Formation de la Conscience Nationale chez les Peuples du Sud-Est Européen. Actes du Colloque international organise par la Commision de l 'AIESEE. Bucarest 1970. 23 — 42. Az idézet a 40. lapon.

46. Mirambel, Andre: La littérature et la langue, vecteurs de la conscience nationale chez les peuples du Sud-Est européen. In : Uo. Az idézet a 19. lapon.

47. Sziklay, László: Einige methodologische Fragen der vergleichenden Literaturgeschichte. Studia Slavica 9 (1963) 311—335.; Uő.: A kelet-európai összehasonlító irodalom­történetírás néhány elvi kérdéséről. In : Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Budapest 1974. 11 — 67.

537

dans la périodisation).48 Az ebben a tanulmányban már kelet- és közép­európainak nevezett régió „tragikus politikai helyzet"-e miatt csak késlel­tetet t fejlődésről beszélhetünk. További jellemzők: a (nemzeti) régi dicsőség, valamint a nép- vagy a népinek hitt költészet kultusza. A felgyorsult fejlődés a szerb irodalomnak is jellemzője, DragiSa 2ivkovié szerint, aki a kontinuitás hiányát is megemlíti („Ona je nekontuirana").49

Szembetűnő tény, hogy mind a magyar történészek, mind pedig általá­ban az irodalomtörténészek előszeretettel foglalkoznak a „nemzeti megúju­lás", illetve a felvilágosodás és a romantika periódusával, azaz a modern értelemben vett nemzeti öntudat megjelenésének korszakával, amikor a tudós-egyházi nyelvek univerzalitása fokozatosan adta át a helyét az anya­nyelvnek, illetve amikor az anyanyelvet próbálták meg „jogaiba" helyezni. A szovjet kutatás a nemzeti kultúrák alakulása korszakának nevezi ezt a periódust,50 másutt nemzeti újjászületésnek, amely a XVIII . század végén kezdődik és a XIX. század 70-es éveiig húzódik el egyes területeken.51

A Közép- és Délkelet-Európának nevezett régió ekkor járja meg az u ta t a feudalizmustól a kapitalizmusig, lényegében tehát átmeneti korszak (epocha perechoda), amikor létrejöttek a kapitalista viszonyok, kialakultak a nemzetek és a nemzeti kultúrák, harc kezdődött az új, független nemzeti államok megteremtéséért vagy pedig a korábban elvesztett politikai füg­getlenség helyreállításáért. Másutt52 csak kifejezésben, szinte jelentéktelen árnyalatokban tér el a megfogalmazás. A XVIII . század második felétől (egyes országokban a hatvanas, más országokban a hetvenes vagy nyolcva­nas évektől) megteremtődtek a polgári (burzsuaznüe) viszonyok, felébred a nemzeti öntudat, megkezdődik a nemzeti ideológia kialakulásának és a polgári nemzet formálódásának folyamata.

A történészi vélemények közül végezetül az egyik legújabbat idézzük. Berend T. Iván53 — mint sokan mások54 — szóvá teszi, hányféle formában,

48. Sziklay, László: La Reforme et la creation de la langue littéraire des peuples de VEurope centrale et Orientale. I n : Objet et méthodes de Vhistoire de la culture. Red.: Jacques Le Goff et Béla Köpeczi. Paris —Budapest 1982. 133 — 142.

49. Zivkovic, Dragisa: Evropshi okviri srpske knjizevnosti XVIII i XIX veka. I n : Evropski okviri srpske knjizevnosti I. Beograd 1970. 12 — 14.

50. Zlüdnev, V. I . : Formirovanie nacional'nüh kuVtur v sztranah GentraVnoj i Jugo-Vosztocsnoj Evropü (Itogi i perszpektivü isszledovanija). I n : KuVtura i obscsesztvo v epohu sztanovlenija nacii (GentraVnaja i Jugo-Vosztocsnaja Evropa v konce XVIII-70-h godah XIX v.). Red. koll.: I. A. Bogdanova i dr. Moszkva 1974. 7—19. A szerző az időbeli eltolódást hangsúlyozza, tételeit lengyel, cseh és bolgár példákon demonstrálja. Vö. még: Formirovanie nacional'nüh kul'tur v sztranah GentraVnoj i Jugo-Vosztocsnoj Evropü. Red. koll.: Sz. B. Bernstejn i dr. Moszkva 1977. A kötet programtanulmánya lényegében hasonló gondolatot rögzít: Markov, F . D. : Kompleksznoe izucsenie problem nacional'noj kuVturü (7 — 11.).

51. Nacional'noe vozrozsdenie i formirovanie szlavjanszkih literaturnüh jazükov. Red. koll.: Sz. B. Bernstejn i dr. Moszkva 1977. 5.

52. Zlüdnev, V. I . : Nekotorüe aszpektü izucsenija problem formirovanija nacional'nüh kult'tur. I n : Formirovanie. . . 12 — 19.

53. Berend T. Iván: Magyarország helye Európában. Valóság 25 (1982) 1 — 22. 54. Dobossy László: Ha felnővén, tapasztalod... I n : A közép-európai ember. Budapest

1973. 5 — 13.; Sziklay László: Kelet-Európa? In : Tanulmányok a kelet-európai iro­dalmak és nyelvek köréből Dobossy László 70. születésnapjára. Budapest 1980. 27-53.

538

hányféle megközelítésben szerepel a régió, a homogenitást kiemelő Kelet-Európától a direkt politikai töltésű Kárpát-Európáig, ömaga közép- és kelet-európai régióként emlegeti ezt a területet, amelyet az Elba—Saale-vonaltól az Urai-hegységig, a Fekete-tengerig és az Adriáig lát viszonylag egységes zónának. Jó megfigyelése, hogy a „régió határai az évszázadok során bizonyos mozgásban voltak", ő is hangsúlyozza, hogy a határok között soknemzetiségű birodalmak helyezkedtek el. Négy alrégiót külön­böztet meg: az oroszt, a balkánit, a közép-kelet-európait és a nyugatit (ide az osztrák, a cseh és a német területek tartoznak).

A történészeket általában megosztja az a tény, hogy a történetileg felfogott Kelet-Európába beletartozik-e Oroszország, illetve Poroszország-Brandenburg. De megosztja az alrégióknak nem csupán megnevezése, ha­nem osztályozása is. A szigorúbban földrajzi szempontokat érvényesítő ku­tatók ritkán vannak tekintettel az etnikai, illetve a nyelvrokonságra, míg pl. a szlavisztika képviselői legföljebb megtűrik a nem-szlavisztikai fogan­tatású zónaelképzeléseket. Nagyjából-egészében a XVIII . század második felétől a XIX. század első feléig tartó periódust a feudalizmustól a kapita­lizmusig ívelő átmenetnek vélik, mindenekelőtt a gazdasági változásokat, a polgárinak nevezett ideológia előtérbe kerülését hangsúlyozva. Ritkán esik szó az államformáról, a kormányzási módról, nevezetesen az abszolutiz­mus, illetve a felvilágosodott abszolutizmus kérdéséről. S ennek feltehetőleg nem csupán az az oka, hogy ebben az esetben a kutatás nem mellőzhetné Európa más területeinek (Portugáliának, Spanyolországnak, Svédország­nak, Dániának, Toscanának, néhány apró német fejedelemségnek) bevonását az elemzésbe. Ami a kultúrára vonatkozó megállapításokat illeti: i t t is előkerül az átmeneti kor minősítő jellegű fogalma. Vagy olyan formában, hogy a kutatók megállapítják a feudalizmus, az egyház által évszázadokon keresztül kialakított, megalapozott, népszerűsített világkép válságát és az új , polgári eszmények jelentkezését, vagy pedig úgy, hogy feltárják az ana-cionális, nemzetek fölötti művelődésnek feltöltődésót nemzeti elemekkel, és ezáltal az előbb kulturális, majd politikai értékhierarchiában történő eltolódást a „nemzeti" felé.

Ugyancsak korspecifikumként szerepel a különböző tanulmányokban az ütemeltolódás (Zeitverschiebung, décalage chronologique) — és ezzel kapcsolatban a különböző irányzatok, politikai és stílusáramlatok „szim-biózis"-a, egymásra torlódása, illetve egyes áramlatok „átnövése" a másik­ba. D. 2ivkovic arról értekezik, hogy a barokk, a klasszicizmus, a szenti­mentalizmus, a preromantika, a romantika, a biedermeyer a szerb irodalom­ban csupán módosulva és különös kontaminációiban létezik.55 Olyannyira, hogy ezeket csak mintegy feltételesen és relatív érvényességgel lehet alkal­mazni a szerb irodalom történetében. Sziklay László szerint a kelet-európai klasszicizmus nem korstílus.56 Karel Krejcíre hivatkozva állítja, hogy i t t az érzékenység egy időben jelenik meg a klasszicizmussal, amely egyébként a „régió hagyományaival keveredik". Sőt, „régiónk romantikus íróinak

55. A 49. sz. jegyzetben i. m. 15. 56. Sziklay László: Az irodalom és szerepe a kelet-európai nemzetek modern (polgári)

kultúrájának kialakulásában. HVF 28 (1982) 564 — 573.

539

gyökerei nagyon sokszor a klasszicizmus talajába nyúlnak le, s hogy forma­világukban is — s nem is egyszer — sok a klasszicista elem." Sziklay a ro­mantika és a realizmus „együttélés"-ét is említi, ezúttal már nem keverék­ről, hanem ötvözetről szól, bár ebbe az ötvözetbe — állítja — itt-ott a ,,hazai népies hagyományőrzésnek és a szentimentalizmus maradványai­nak" elemei is vegyülnek.57

Ezzel kapcsolatos a már oly sokat vi tatot t kérdés: az egyes irodalmi korszakokat stílus- vagy eszmetörténeti szempontok szerint elemezzük-e, vagy pedig az ún. történeti korszakon belül keressük az irodalom fejlődésé­nek irányait, az irányzatok és áramlatok mozgását, a műfajokról kialakított vélekedések változásait. Milyen érvényességgel rendelkezik a nemzeti újjá­születés, a nemzeti ébredés politihatörténeti fogalma az irodalmi korszakokkal való szembesítésben; lehet-e a felvilágosodást, a XVIII . század második felének legjelentősebb eszmei áramlatát korszakjellemzőként felfogni; jo­gosult-e régiónkban klasszicizmusról, rokokóról vagy szentimentalizmusról szólnunk akkor, amikor egészen nyilvánvalóan nem kerül sor a klasszicizmus „nyugati" teoretikusai teljes életművének recepciójára; helyes-e, ha a gazda­ság- és a politikatörténetben bevált terminológiát alkalmazzuk irodalmi je­lenségekre, irodalmi áramlatok jellemzésére ? Következő kérdésünk már ki­fejezetten irodalmi problémáink körébe vezet: egy-egy fontos vagy kevésbé fontos ún. eszmei vagy ún. külső-belső formai (verselési, műfaji, szerkesztési) sajátosságból milyen mértékben lehet következtetni egy-egy irányzat fel­bukkanására, továbbélésére ?

A még bőven szaporítható kérdések jelzik, hogy a történettudomány fogalomrendszere lényegében tér el az irodalomtudományétól. A történeti események bizonyos mértékig összefüggnek az irodalom eseményeivel, de mindegyiknek megvan a maga belső autonómiája. A lengyel felvilágosodott abszolutizmus jótékony lehetőséget biztosított a lengyel felvilágosodás szel­lemében írott művek számára, a lengyel—francia irodalmi kapcsolatok is virágzottak, s minthogy a lengyel király támogatta az anyanyelvű szín­házat, jelentős értéket képviselő lengyel színműirodalom gazdagította a len­gyel művelődést. A hanyatló erejű lengyel állammal szemben a franciául író I I . („Nagy") Frigyes a nagyhatalommá emelkedő Poroszországban nem biztosított hasonló lehetőséget a német irodalom számára, a szintén felvilágosodott abszolutista I I . József sem az osztrák irodalomnak (viszont a bécsi zenei klasszicizmus kiemelkedő teljesítményeket hozott létre Haydn és Mozart műveiben). S az orosz XVIII . századi irodalom (pedig nem kellett

57. A stíluskeveredésről mint zónánk jellegzetességéről: Sziklay László: Die Anfänge des „nationalen Erwachens", der Aufklärung und der Romantik in Mittel- und Ost­europa. I n : Aufklärung und Nationen... 15 — 49. A 44. sz. jegyzetben i. m.-ben, másutt is a stílusbeli tarkaságot elismerve, vitatjuk, hogy mindenáron a német Klassik vagy a korai romantika variánsait, vagy akár a francia klasszicizmus „mását" kellene keresnünk a kelet-közép-európai irodalmakban. Vö.: Einige Besonderheiten der Anfänge der Romantik in Mittel- und Osteuropa. In : Aufklärung und Nationen... 333 — 372. A teljes európai színképet érdekesen mutatja be a szin­tetizáló és az egyes nemzeti irodalmak 1760 — 1820 közötti korszakát analizáló tanulmánykötet: Le tournant du siécle des lumiéres 1760—1820. Les genres en vers des lumiére8 au romantisme. Red.: György M. Vajda. Budapest 1982.

540

megküzdenie a nemzeti fenyegetettség és megosztottság bénító rémével) egészében elmaradt a lengyel felvilágosodás irodalmának az európai irodalom magas mércéjével is előkelő szerepétől. Lengyelország felosztása, majd a több ízben levert felkelések lehetetlenné tették az önálló nemzeti-politikai fejlődést, a lengyel emigráció politikai-katonai próbálkozásai legföljebb az illúziók elvesztésével végződnek. Ugyanakkor a lengyel emigráció irodalma az 1830-as években a legjelentősebb európai irodalmak közé tartozik, Mickiewicz művei hamarosan német és francia fordításban is megjelentek, és jódarabig határozták meg Európa lengyelség-képét. Sienkiewicz regénye, a Quo vadis (1895/96.), Reymonté, Chlopi (Parasztok, 1902—1909.) szintén világhírre emelkedett, s ezt a Nobel-díjak is igazolják (Sienkiewiczé 1905-ben, Reymonté 1924-ben).

A régió egyes irodalmai között fejlődésük ütemét, az irodalomnak vi­szonylag teljes vagy viszonylag hiányos voltát,58 az irodalmi nyelv helyzetét, sőt, az irodalmi művek megjelenési feltételeit tekintve igen lényeges eltéré­sek lelhetők föl. Ezt a művészet más területeiről is megállapíthatjuk. Általá­ban sokáig hiányzott az a ,,mecénási" szerepet vállaló réteg, amely az anya­nyelvi kultúra fejlesztéséért számottevő áldozatot hozott volna. A cseh és a magyar arisztokrácia jó darabig nem anyanyelvű művek, nem „hazai" mesterek támogatásával tűnt ki. Még később is gúnyversek, fájdalmas hangú megnyilatkozások témája a nemesi, polgári, kispolgári közömbösség az anyanyelv, a hazai születésű művészek iránt. Az író kockázatot vállalt, ha saját költségén jelentette meg verseskötetét vagy fordításait, egy-egy alkalmi mecénási gesztustól eltekintve az előfizetés kétes kimenetelű mód­szere bizonyult az egyetlen járható útnak.59 Még ezen az általános képen belül is más színben látható pl. a szlovák vagy a magyar irodalmi alkotások sorsa; más pl. a kéziratosság szerepe az erdélyi román és szász művelődés­ben; ennek következtében a jelentősebb anyagi hozzájárulást, a feltétlenül bizonyos számú olvasóközönséget igénylő műfajok (a regény) kifejlődésének legalább annyi „technikai", mint műfajtörténeti akadálya volt. A regény-elméleti meggondolásokon túl a „technikai" feltótelek szűkössége sem kedvezett a cseh, a magyar, a szlovák, a szerb, a horvát, a szlovén regények Jcorai megjelenésének. Az alacsonyabb színvonalú-érdeklődésű közönség vi­szont szívesen olvasta a másod- és harmadrangú német—francia szerzők ún. regényeinek fordítását, egyik-másik a magyar adaptáció révén jutot t el a szlovák és a román fordítóhoz. Ezzel szemben már csak a kedvező körül­mények miatt is a lengyel regény és a regényfordítások sora színvonalasabb, tágabb spektrumú volt, mint pl. a szlovák és a magyar.60 Ám a kedvező

58. Bojtár Endre: i. m. 80 — 81. háromféle irodalomtípust különböztet meg: «Voll­ständige» Literaturen; Zwischenstellung; «unvollständige» Literaturen. Erősen vitatható, hogy a második helyen említett irodalmak közé számított cseh, szlovén, szerb, horvát és ukrán irodalmakban ne lett volna klasszicizmus.

59. Buch- und Verlagswesen im 18. und 19. Jahrhundert. Beiträge zur Geschichte der Kommunikation in Mittel- und Osteuropa. Hg. von Herbert G. Göpfert, Gerard Kozielek und Reinhard Wittmann. Red.: Heinz Ischreyt. Berlin 1977. Különösen Strahinja K. Kostié, Wolfgang Kessler, A. S. Mylnikov és Fried István értekezései közölnek erre vonatkozó adatokat.

60. Erről részletesebben: Fried István: A kelet-közép-európai regény kialakulásához. In : Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1980. Budapest 1982. 517 — 538.

541

vagy kedvezőtlen körülményeket csak bizonyos mértékig tehetjük felelőssé az egyes lírai műfajok szintjéért, más lírai műfajok hiányáért, töredékes megjelenéséért. Dositej Obradovic a korszak eszmei áramlataira érzékenyen reagált: például önéletrajzában, nem nyelvi erejükkel, hanem moralizáló hajlamukkal jeleskedő meséiben, értekezéseiben, a nyelvi átütőerő viszont hiányzott lírájából. Nem a kedvezőtlen „külső" körülmények, hanem a szerb nyelv „helyzete", a majdnem mesterséges nyelvnek ható szlavenoszerb és a friss-természetes népnyelv között ingadozó nyelvhasználata miatt. Ugyan­ezen okból az Obradovicnál eredendőbben lírai alkatú L. Muüsiékinak sem sikerült a kor európai lírájával egy lélegzetű „nagy" költészetet alkotni; olykor merev, máskor inkább a roppant — nyelvi jellegű — küzdelmet eláruló ódái termése a kései horatianizmus érdekes elágazásaként tar tható számon. A Jénában tanult J . Palkoviö és B. Tablic sem költészetük fris-seségóvel és eredetiségével érdemelnek említést. Részben esztétikai nézeteik, költészetfelfogásuk merevségében, amely a régebbi típusú, diszkurzív vers­menetben, a szinte logikai kifejtésben kap hangot, részben a megújításra váró cseh bibliai nyelv nehézkességében kereshetjük az okot, hogy pusztán a szlovák irodalomban fejlődéstörténetileg fontos verseskötetekre telt tő­lük.61 A kedvezőtlen külső (életrajzi) körülmények sem tudták eltéríteni Csokonai Vitéz Mihályt, hogy ne pusztán újszerű költői megszólalásával, hanem verseinek gondolati mélységével és esztétikai értékével is kiemelked­jék a felvilágosodott klasszicizmus költői közül. Rövid életéhez képest jelentős mennyiségű lírai darabjai közül csupán néhány szól a kor európai költészetével egy hangon: rousseau-izmusa, egyes verseinek rokokó bája, fájdalmas mozarti derűje megkülönböztetett helyet biztosít számára régiónk költészettörténetében, mint ahogy ezt a kortársak (pl. Roznay) érzékelték.62

A „külső" körülmények ós az irodalom fejlődésének viszonya aligha igazít el teljes biztonsággal csoportalkotási törekvésünkben, de az egyes nemzeti irodalmak történetében sem mindig „perdöntő" jelentőségű. Cé­lunkhoz nem feltétlenül vezet közelebb a két- vagy háromoldali kapcsolatok vizsgalata sem. Ugyanis nem bizonyos, hogy pl. a szlovák—magyar vagy lengyel—cseh irodalmi kapcsolatok elemzése révén többet tudunk meg az adott nemzeti irodalmak fő tendenciáiról. Ami az adott irodalmak kapcsolat­történeti vizsgálata során alapvetőnek tetszik, az egy nem kapcsolattörté­neti vizsgálatban bizonyulhat mellékesnek. A kapcsolattörténet tényei ön­magukban nem bizonyosan utalnak a szintézis felé. Emellett azzal a ve­széllyel járnak, hogy csupán a kapcsolattörténetileg jelentős mozzanatok kerülnek az előtérbe, az adott nemzeti irodalmak egyéb területei, más kap­csolódásai elmellőztetnek. Amilyen hiba, ha elhanyagoljuk a szlovák fel­világosodott klasszicizmus magyarországi kontextusát, ugyanolyan hiba, ha ennek a kontextusnak a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdoní­tunk. Palkovicnak és Tablicnak valóban fontos direkt és indirekt kapcsolatai vannak magyar írókkal. Palkoviö jénai diáktársa, Kis János révén sok

61. Fried István: Aspects de la poésie des lumiéres slovaque. In : Le toumant... 517 — 521.

62. Fried István: Csokonai, der osteuropäische Dichter. Studia Slavica 21 (1975) 159 — 166.

542

mindent tudott a magyar írókról, találkozott Kisfaludy Sándorral, a Tyden-nik c. lapnak volt magyar levelezője (Rumy Károly György) etc. De pusztán ebből nem lehet magyarázni tevékenységét. Még akkor sem, ha a kapcsola­tokon túl a magyar költőkkel való hasonló és eltérő vonásait kutatjuk. A két szlovák költő életművének elemzésekor más irodalmakat, más érint­kezési típusokat, más recepcióformákat is szem előtt kell tartanunk, nem is szólva az anyanyelvi hagyományról. A szükségesnek látszó, két irodalom érintkezéseit feltáró kutatás az adott nemzeti irodalmaknak csak viszonylag szűk területeit teszi átláthatóvá. Megállapíthatjuk, hogy Pope Essay on manjét a magyar és a szlovák irodalom egyként a felvilágosodott alappozíció erősítésére tolmácsolta. Az 1772-es magyar változat egy francia fordítást vett alapul, az 1831-ben kiadott szlovák egy latint, és hexameterben ké­szült.63 Bessenyei Györgynek és B. Tablicnak fordítása úgy vethető egybe, hogy a gondolkodói-költői helyzet, a nyelvi-verselésbeli megvalósítás, az időpont nem a hasonlóságokat, hanem az eltéréseket hangsúlyozza. A kon-taktológia i t t nem vezet eredményhez, a párhuzamok földerítése, két iro­dalom hasonló korszakának, ezen belül két költőnek, két műfaji formáció fejlődésének szembesítése viszont a regionális szintézis felé mutathat .

így például Rousseau lengyel és magyar recepciójában a lengyel és a magyar felvilágosodás számos vonatkozása mérhető föl. Rousseau-nak a lengyelek számára írt alkotmánytervezete olyan tételeket tartalmazott, amelyeket mind a magyar, mind a lengyel felvilágosodott nemesség vagy értelmiség beépíthetett elképzeléseibe. Nem lehetetlen, hogy Rousseau-nak ez a műve azért lelt magyar befogadókra, mert a XVIII . szd. lengyel törté­nelme (a felvilágosodott abszolutizmus reformkísérlete, a nemesi alkot­mány védelme, a lengyel országgyűlés hatásköre, megannyi intézkedés­tervezete) közvetlenül érdekelték az előbb I I . József felvilágosodott ab­szolutizmusát helyeslő, majd abból kiábránduló magyar nemességet, értel­miséget. A lengyel és magyar nemesek találkozásai az egyérdekűség gondo­latát erősítették; a közvetlen érintkezések mellett azonban talán fontosabb a felvilágosodás rousseau-i változatának szinte azonos intenzitású befoga­dása. Ezzel kapcsolatos a termesztés nevelés Rousseau Emile-]éhen meg­fogalmazott eszméjének népszerűsége a lengyel és a magyar felvilágosodás irodalmában, és a szerződéselméletek közül éppen a Rousseau-énak lengyel és magyar viszonyokra alkalmazása. Ez a párhuzamosság a műfajtörténet­ben is érezhető. Többek között a tanító mesének, a komikus eposznak, a költői levelezésnek, majd az érzékeny levélregénynek népszerűsége a lengyel és a magyar felvilágosodás irodalmában meggondolkodtató, és a két iro­dalom sok tekintetben párhuzamos fejlődésére enged következtetni. Olyan párhuzamosságokról van szó, amelyek a XVIII . század végén, a XIX. század elején mindkét irodalom fő vonalában kísérhetők nyomon. A régió más irodalmai között a gondolkodás történetében vagy a genológiában ennyi párhuzamosság nemigen fedezhető föl. Ugyanakkor azonban számos rész­letkérdésben és néhány alapvető mozzanatot tekintve, más irodalmak is

63. Zkauska o élowéku. In: Anglické Múzy w cSskoslowenkém odéwu. Wydal: Bohuslav Tablic. W Budyné 1831. 1-62.

543

bevonhatók a szembesítésnek ebbe a körébe. Például: a komikus eposz64

egyik típusa a lengyel, a cseh, a magyar irodalom műfaja, fordításban a szlováké, de jelen van a román irodalomban is, másik típusa, a travesztált Aeneis — többek között — az ukrán és a magyar irodalomban játszik fontos szerepet. Az utazási regény külső formáját a társadalmi berendezkedés bírálatára felhasználó, emellett az érzékenység elemeit a kor fölvetette bölcseleti kérdésekkel vegyítő regényváltozatok a lengyel, a magyar, a szlovák irodalomban honosak, a cseh irodalomban a másutt is népszerű Fénelon Télémaque-jának adaptálásával jelennek meg,65 a szerb irodalomban pedig egy önéletrajz, melynek szerzője Dositej Obradovió, teljesíti azt, amit más irodalmakban a följebb körvonalazott típusú regény. Hasonló­képpen gyűrűzik régiónk irodalmaiban Marmontel és kisebb részben Dusch, az erkölcsi mesék, illetve levelek külső formai és ízlésnevelő „hatása". Megállapítható, hogy a francia vagy a német irodalomban külön-külön formálódtak az államregény, az utazási regény, az utópisztikus regény, a kalandregény etc. változatai (Voltaire-nél, Haliernái, Schnabelnál etc.). E változatok közül fordításban több is eljutott régiónk olvasóihoz. E vál­tozatok anyanyelvi megfelelői azonban hiányoztak, mivel régiónk irodalmai egyetlen alkotásban valósítják meg a „nyugati" regények különféle vál­tozatait, azaz e regények egyszerre utazási, kaland- etc., sőt, bizonyos mér­tékben nevelési regények is.

Többé-kevésbé e szerint a „képlet" szerint írhatjuk le régiónk vígjáték­típusát. A szüzsó, a figurák, az alaphelyzetek jól ismertek a világirodalom­ból, Plautustól Moliére-ig, Goldonitól Kotzebue-ig. Régiónk íróinak tollán nem a típusok és helyzetek változnak meg, hanem elsősorban a vígjáték nyelve, a szereplők viselkedésével, beszédével felvázolt társadalmi-nemzeti háttér, és ama konkrét utalások láncolata, amely eltávolítja a francia vagy a német mintától a szlovák, szlovén, magyar és cseh, valamint ezeknél korábban a lengyel vígjátékot. Amit hasonlónak, szembesíthetőnek tar­tunk, az a recepció módja és a nemzeti irodalmivá formálás módszere, a víg­játéki szituációnak az időszerű nemzeti elemekkel való átitatása.

Példáink alapján ismét a kelet-közép-európai régió határaira, jellegére gondolunk, s úgy véljük, hogy a XVIII . század második felének ós a XIX. század első felének balti irodalmai általában igen kevés hasonlóságot mutat­nak régiónk irodalmaival, és ugyanezt mondhatjuk el pl. a bolgár vagy az albán irodalomról is. Nem csupán arról van szó, hogy a fenn vázolt jelensé­gekhez hasonló műtípusok „megkésve" vagy még később sem lépnek színre ezekben az irodalmakban, hanem arról is, hogy fejlődésük jellege alapjában más, a fejlődés iránya másfelé tar t .

Külön tárgyalandó kérdéskör: az orosz irodalom esetleges „kelet-közép­európai" vonásainak kérdésköre. Vajon egyedi változatként tar tandó szá­mon az orosz irodalom, vagy pedig beleillik régiónk irodalmainak együttesé­be? Tudjuk, a XVII. századi, a XVIII . század eleji orosz—lengyel irodalmi

64. Krejőí, Karel: Heroikomika v básnictví Slovanű. Praha 1964. 65. Köpeczi Béla: A Télémaque Közép- és Kelet-Európában. I n : „Sorsotok előre nézzé­

tek." A francia felvilágosodás és a magyar kultúra. Tanulmányok. Szerk.: Köpeczi Béla és Sziklay László. Budapest 1975. 17—38.

544

érintkezések igen jelentősek,66 és azt is tudjuk, hogy I. Péter reformjai után az orosz irodalomban is tapasztalható a törekvés az európai irodalmakkal való együtthaladásra. A XVIII . század folyamán az orosz—német tudomá­nyos érintkezések (Euler, Schlözer és mások tevékenysége) erőteljes kihívást jelentenek az orosz tudományosságnak, I I . Katalin érd3klődése az enciklo­pédisták és általában a francia irodalom iránt tágra nyitotta az orosz— francia irodalmi kapcsolatok előtt a kaput. Több orosz író vette át a francia klasszicizmus drámaformáit, olyannyira, amennyire még a lengyel irodalom sem. Az 1822-ben alkotott Gribojedov-színmű (Gore ot urna: Az ész bajjal jár) Moliére-nek oly mélységes ismeretéről és értéséről árulkodik, amslyhez hasonlót a lengyel irodalomban sem találunk. Fónelon Télémaque-ja, orosz követőre is lelt, és az orosz líra adaptálta a klasszicizmus poétikáját, pél­dául az óda, a pictura-típusú költemény vagy a verses szatíra vonatkozásá­ban. Trediakovszkij már 1752-ben oroszra fordította Boileau Vart poétique-ját. A XVIII . sz. végére mind több mű tanúsítja, hogy Richardson, Goethe, Prévost, Sonnenfels „hatása" Oroszországba is elért, illetve azt, hogy szép­irodalmi alkotásokban is tükröződik a szenzualista szemlélet. Az a fajta „regényírás", amely ennek az orosz érzékenységnek egyik fő műfaja, „tí­pusában" valóban egybevethető a lengyelM és a magyarral. Az összehason­lítást megkönnyíti, hogy az orosz irodalom is fokozatosan válik mind tel­jesebbé. A XVIII . század végére a lengyelnél és a magyarnál szélesebb ská­lájú, irányzatai differenciáltabbak. A XIX. század elejének orosz és magyar költői-gondolkodói tendenciáit részben elemezte a kutatás, és megállapítot­ta a hasonlóságok mellett azokat az elemeket, amelyek a későbbi igen lé­nyeges eltéréseket előlegezik.67 Ami eleve megkülönbözteti az orosz és a ma­gyar irodalom útját, az az orosznak majdnem az egész XVIII . századon, de legalább is az 1730-as évektől kibontakozó fokozatos gazdagodása, szemben a később és nehézkesebben meginduló magyar irodalmi fejlődéssel (1760-as, 1770-es évek), az írók eltérő társadalmi státusával, az irodalom feltételrend­szerében mutatkozó lényeges eltéréssel. Szumaiokov 1747-ben tragédiát írt, 1756—61 között színiigazgató volt, Trediakovszkij 1727—30 között a Sorbonne-on tanult, 1745-től akadémikus. A XVIII . század magyar köl­tőinek kevéssé adatott meg, hogy átlépjék a Monarchia határait, kivéve, persze, a főnemest, a katonákat és a protestáns egyetemek hallgatóit, néhány Rómába eljutott katolikus papot. így jutot t el Jénába Kis János, a szlovákok közül Palkoviő és Tablic, illetve néhány szerb Haliéba. Obra-dovic európai vándorútja kivételnek számít.

A lengyel irodalom e téren különbözik régiónk irodalmaitól. Csak né­hány példát említve: a jeles történész és Gessner-fordító, A. St. Naruszewicz

66. Mojsejewa, G. N. : Literarisch-gesellschaftliche und wissenschaftliche Beziehungen zwischen Russland und Polen vom Ende des 17. bis zur Mitte des 18. Jahrhunderts. In : Aufklärung und Nationen... 302 — 325.

67. Horváth Lukács Borbála: Die Frühromantik in der russischen und der ungarischen Literatur. In : Aufklärung und Nationen... 432 — 469.; Uő.: Religija v literature dekabrisztov i rannih vengerszkih romantikov. Studia Slavica 21 (1975) 293 — 308.; Uő.: Die Wandlungen der Freiheitsidee in der russischen und ungarischen Früh­romantik. In : Actes du 8e Gongrés de l'ALC Red.: Béla Köpeczi, György M. Vajda. Stuttgart 1980. I : 455-458.

35 OSZK Evkönyve 1982—1983 545

Lyonban végezte a teológiát, megfordult Franciaország más részein is, majd Itáliában és Angliában. Itáliában tanult a vígjátékíró, Fr. Bohomolec 1747— 49 között, miként I. Krasicki 1759—61 között; T. K. W§gierski 1779-ben indult világutazásra. De különbözik a lengyel irodalom az írói társulások, összejövetelek jellegét tekintve is. A király, Stanislaw August csütörtöki ebédjeinek párját nem leljük (nem lelAeíjük!) a magyar, a szerb, a cseh, a szlovén, a horvát, a szlovák, az ukrán irodalomban (de az oroszban sem!).

Nem a lehetséges ,,ütemeltolódás"-ra akarunk célozni. Ezúttal sem arról van szó. Mint ahogy nincs arról szó az akadémiai törekvéseket ele­mezve sem. I. Péter alapította az orosz Akadémiát, a Magyar Tudós Társa­ság története egy főúri felajánlással kezdődik, a szerb Matica pedig kereske­dők társulása révén jött létre. Az eltérések jelentősek: az első esetben 1724-ben az uralkodói elhatározás, a második esetben 1825-ben az idők szavát meghalló hazafias-főnemesi felbuzdulás, a harmadik esetben 1826-ban jóval szerényebb célkitűzésekkel, egy naptár-folyóirat anyagi bázisa megterem­tésének szándékával jelezhető törekvés: a „társadalmi" háttér különbsége, az alapítólevélben megfogalmazott célkitűzések eltérése, majd a tudós tár­saságok sorsa jól mutatja a három művelődés fő tendenciáinak divergenciáit. Nem pusztán az évszámok jelzik, hogy az orosz Akadémia alapításának okát a frissen megismert korai felvilágosodás eszméinek adaptálása körül kell keresnünk, s a szerb és a magyar tudós társaság legfeljebb végső betetőzése egy korábban megindult folyamatnak, és mindenképpen a romantikus kor, illetve a romantikát a kultúra számos területén érvényesíteni kívánó kor tevékenységének eredménye.

Mindazonáltal mégsem zárhatjuk ki teljesen az orosz művelődést a XVIII . századi kelet-közép-európai kutatásokból, hiszen régiónkhoz típusá­ban, jellegében és jórészt változásaiban is közel áll. Kifejezetten írói teljesít­mények (és nem írói sorsok) tekintetében, prozódiai problémákról, műfaji változatokról, a költészet néhány alapkérdéséről gondolkodva az orosz iro­dalom több hasonlóságot mutat a kelet-közép-európai irodalmakkal, mint az angollal vagy a franciával. Ami az írói sorsot illeti: csak „végső fokon" lehet párhuzamban látni pl. a magyar vagy az osztrák jakobinusok börtön­fogságát és Radiscsev száműzetését. A magyar jakobinusok perében az iro­dalmi alkotások közül súllyal szinte csak Verseghy Ferenc Marseillaise-fordítása szerepelt, viszont Radiscsev irodalmi tevékenységéért kapta a fran­cia felvilágosodással kacérkodó cárnőtől a kegyetlen büntetést. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy egyfelől az orosz, lényegesen kisebb mértékben a lengyel és másfelől a magyar, a szerb, a horvát, a szlovén, a cseh, a szlovák irodalom „időszámítása" eltéréseket mutat . Nem pusztán az irodalmi termés mennyiségi mutatói jelzik, hogy gyökeresen mások az irodalom létfeltételei i t t és ott, hanem ettől nem függetlenül: bizonyos típusú művek, bizonyos jellegű folyóiratok, újságok, anyanyelven fogalmazott esztétikai, kritikai értekezések, „ars poeticák" az orosz és a lengyel irodalomban viszonylagos bőséggel jelennek meg a XVIII . században, szerényebb körülmények között és viszonylagos késéssel a magyar irodalomban, alig, szórványosan vagy egyáltalában nem pl. a szlovákban, a horvátban és a szlovénben. Akár Novikov szatirikus lapjaira, a lengyel Monitorba, vagy a Zabawy przyjemne

546

i pozyteczne... c. lapokra gondolunk, illetve az 1790-ben megjelent magyar Orpheus c. lapra, amely nehézkesen és rövid ideig tudta fenntartani magát.

Aligha lehet megnyugtató egy olyan XVIII . századi szintézis, amely pl. az oroszt és a szlovákot mint egyazon irodalomtípust tárgyalja. A XVIII . századi orosz irodalom Lomonoszov alapvetésétől az Igor-ének felfedezéséig, Karamzin és Radiscsev életművéig érett, több rétegű klasszicizmust bonta­koztatott ki, az érzékenységnek több regényi változatát valósította meg, viszonylag teljes műfaji rendszert alkotott, jelentős irodalomkritikai gondol­kodást honosított meg. Az újabb szlovák álláspont szerint68 a szlovák klasz-szicizmus első fázisa a XVIII . század 80-as éveitől a XIX. század húszas éveiig tar t , s egyik fő jellemzője a nyelvi tudat (jazykové povedomie) kialakí­tása. Ez az első fázis egybeesett Bernolák kísérletével, hogy a nyugat­szlovák nyelvjárásból irodalmi nyelvet alkosson. J . I. Bajza epigramma-kötete, részben kéziratban maradt regénye, néhány regény- és színdarab­adaptáció, J . Palkovic sovány verseskötete, B. Tablic múlt századok szlovák verselőit összegyűjtő néhány kötete, valamint Poezye címen kiadott önálló verseskötetei, valamint szintén néhány, inkább létével, mint színvonalával fontos szlovák vers, amely prágai almanachokban jelent meg, Roznay mennyiségileg csekély, fordításokból álló életműve és néhány röpirat: nagy­jából ennyi a szlovák szépirodalom Safárik és Kollár jelentkezéséig. Az orosz, a lengyel és a magyar irodalom ebben a korszakban — különböző mértékben — differenciáltabb, a kortárs eszmei és stílusáramlatokat hatá­rozottabban és eredményesebben adaptáló irodalomnak bizonyult. Az „ütemeltolódás" már csak azért sem alkalmazható az orosz—szlovák vi­szonyokra, mert pl. semTrediakovszkij, sem Karamzin, sem Derzsavin élet­művének „megfelelőit", sem Novikov újságvállalkozásának visszhangját nem lelhetjük föl, a klasszicista tragédia vagy vígjáték sem fejlődött ki a szlovák irodalomban egy-egy magános próbálkozástól eltekintve. Később Ján Chalupka sokkal inkább a magyar vígjáték taposta nyomon járt , ter­mészetesen szlovák nemzeti elemekkel feltöltve a vígjátéki sztereotípiákat. S bár J á n Kollár és P . J . Safárik a szláv kölcsönösségnek és egymásra utalt­ságnak voltak harcos egyéniségei, irodalmi termésük inkább mutatja a kelet­közép-európai kontextus elfogadását, mint egy bármennyire tisztelt kultúra vagy irodalom (pl. az orosz) adaptálását, követését, módszerei elsajátításá­nak kísérletét. Akkor tájékozódtak a szlovák költők a Herder műveiből le­vonható tanulságok irányában, amikor az orosz kultúrában Schelling, Fichte, a Schlegelek, de Staél asszony gondolatai voltak napirenden. Az orosz írók Herder-ismerete nemcsak időben előzte meg a szlovákot, hanem hatásában és jellegében is mást eredményzett. A szlovák Herder-recepció több hasonlóságot mutat a magyar, a cseh vagy a szlovén (Kopitar) irodalom és irodalmi gondolkodás Herder-recepció jávai.

A XVIII . század orosz irodalma, művelődése csak okkal-móddal tár­gyalható egyszerre a kelet-közép-európai irodalmakkal, az i t t vázlatosan jelzett és bőséggel szaporítható kérdések inkább a különbségeket mutatják. Ugyanennek a kérdéskörnek „visszája" viszont arra ösztönöz, hogy pl. az

68. Kraus, Cyril: Slovensky' literárny klasicizmus ako literámohistoricky' problem. Slovenská literatúra 30 (1983) 306 — 317.

albán vagy a bolgár irodalmat is kizárjuk a kelet-közép-európai irodalmak köréből. Hiszen a bolgár és az albán irodalom esetében még a nem teljes vagy differenciálatlan irodalom megnevezés sem fedi pontosan azt az álla­potot, amellyel megnyugtató módon kifejezhetnénk bizonyos típusú irodal­mak helyzetét, nevezetesen a szóbeliség jelentőségét és az egyházi ún. iro­dalmi művek dominanciáját a jelzett irodalmi fejlődés XVIII . századi sza­kaszában.69 A bolgár újjászületés kezdő pontjául 1762-t tünteti föl a kutatás, Paiszi Hilendarszki Szláv-bolgár történelmének (Isztorija szlavjano-bál-garszka) megírását. Ez a dátum azonban nem kezdete a modern bolgár irodalomnak. Ezt követőleg nem jelennek meg bolgár verseskötetek, alma­nachok, folyóiratok, nem írnak bolgárul regényeket, nem következik el a bolgár szépirodalomnak újjászületése. Mindössze annyi történik, hogy a túl­ságos görög (!) befolyás ellen egy jótollú szerzetes összeállítja, legendákból és kevés valóságos adatból, önkényes szófejtésekből és lelkesedésből, a bolgárok hitelesnek nem nevezhető történetét, hogy ezzel is figyelmeztesse honfitár­sait az anyanyelv és általában a haza szeretetére. Nyelvileg és a hazafias gondolkodás történetében hatalmas te t t a Paiszié, de — minthogy sokáig még nem jelent meg — hatása mérsékeltnek tekinthető. A bolgár könyv- és újságnyomtatás Bulgáriában nem lelhetett otthonra. A budai Egyetemi Nyomda, Lipcse, Bukarest, Szmirna: innen érkeztek iskolás könyvek, bol­gár nyelvű kiadványok, hírlapok a bolgárok lakta területekre.

Aligha lenne helyes, ha a bolgár irodalom „folytonosságát", az irodalmi termés esztétikai szempontból tekintett „újszerűségét", az 1840-es évekre határozott léptekkel meginduló fordításirodalom „korszerűségét" akár szlo­vén vagy szlovák mértékkel mérnénk; mondjuk Dimitar Popski költői tel­jesítményét (ő volt az első újbolgár nyelvű költemény szerzője, a Szofronij Vracsanszkiról 1813-ban írott vers 1861-ben jelent meg első ízben) a Valen­tin Vodnikéhoz hasonlítanánk, aki verseskötetet adott ki, újságot szerkesz­tet t , és hatalmas anyagot gyűjtött össze egy német—szlovén—latin szó­tárra. Azért akadt a bolgár irodalomnak olyan vállalkozása, amelyik bele­illeszthető a kelet-közép-európai szintézisbe: Szofronij Vracsanszki önélet­rajza a Dositej Obradovicé és a Kazinczy Ferencé között is tárgyalható, mint am3ly e műfajnak a Rousseau-étól és a Goethéétől eltérő változatát reprezentálja.

A bolgár irodalommal kapcsolatban is fölvethető az „ütemeltolódás" kérdése. Ti. az, hogy majd a Ljuben Karavelowal , Petko Szlavejkovval és Hriszto Botevvel valóban meginduló modern bolgár irodalom gyorsított ütemben járja-e végig a kelet-közép-európai irodalmak által kevésbé gyor­san, hosszabb időt igénylő u ta t ?

Ennek a nézetnek kedvez ama felfogás, amely az ütemeltolódást egy régió irodalmi (vagy történelmi) fejlődése egyik fő jellemzőjének tartja.70

69. Bihiku, Koco: Histoire de la littérature álbanaise. Tirana 1980. A XIX. század végéig tartott a régi irodalom korszaka, innentől kezdődik a nemzeti újjászületés irodalmának korszaka.

70. Fried István: Phasenverschiebung. Zu Periodisierungspróblemen in den ostmittel­europäischen Literaturen. Historische Kulturbeziehungsforschung. Mitteilungen des Studienkreises fur Kulturbeziehungen in Mittel- und Osteuropa (Lüneburg) 1 (1983) 3 - 9 .

548

Ha szó szerint vesszük a fogalmat, akkor úgy magyarázhatjuk, hogy egy ideáltípusnak tar tot t irodalom (több irodalom) jelenségei, áramlatai, irány­zatai néhány évvel, évtizeddel, esetleg egy évszázaddal később, ha nem is teljesen azonos, de legalább is hasonló módon megismétlődnek egy másik irodalomban (vagy egy régió irodalmaiban). Az ütemeltolódásnak ez a merev értelmezése nem csupán azért helytelen, mert történetietlen, és irodalmak alá- és fölérendeltségében gondolkodik, hanem azért is, mert az irodalom fejlődósének csupán egy változatát tudja elképzelni, egyetlen lehetséges utat , irányzatoknak-áramlatoknak egyetlen lehetséges egymásutánját. To­vábbá kizárólag hatásokból, érintkezésekből vezeti le nemzeti irodalmak történetét. A komparatisták ezzel szemben általában azt hangsúlyozzák, hogy pl. a kelet-közép-európai régióban a „nyugati" irodalmi stílusok és irányzatok nem egymást követőleg, hanem olykor egyszerre, egymásra tor­lódva jelennek meg, szinte „keveredve". S ezáltal az önálló, a belső szükség­leteknek megfelelő recepció tételét sugallják. A magunk részéről kételke­dünk abban, hogy lennének ideáltípust képviselő, és lennének a recepcióra szűkíthető irodalmak. Azt is lehet vitatni, hogy a klasszicizmus francia, angol vagy német változatának megfelelőjét föl lehet-e lelni régiónkban. Nyilván nem támasztható alá a vélekedés, amely egy adott irodalmi fejlő­désnek hasonló változatát (tehát nem megfelelőjét) keresné egy később ki­teljesedő irodalmi fejlődésben, illetve egy differenciáltabb, szerencsésebb helyzetű nemzeti irodalom irányzataihoz mérné a kevésbé differenciált, de egy adott korszakban a különféle irányzatokat nemzeti hagyományaihoz asszimiláló, külföldi írók, irodalmak eredményeit még a fordításokban is szuverén módon magához hasonító irodalmakat.

Az ütemeltolódás végképpen alkalmatlan egy régió belső differenciálá­sára, így nem oszthatjuk föl aszerint az irodalmakat, hogy mely időben lép­tek be egy (feltételezett) európai folyamatba; vagy: mikor nyerték el sajátos jellegüket. Ha az ütemeltolódást egy régió specifikumaként fogjuk föl, az irodalmak teljességét, differenciáltságát, illetve nem teljes voltát és differen­ciálatlanságát azon keresztül kellene lemérnünk: mennyire tudták (és meny­nyi idő alatt) megvalósítani az adott korszak francia vagy angol, esetleg német irodalmi modelljét, vagy pedig a legkevésbé differenciált, a csupán egyes alkotásokkal magukról életjelet adó irodalmak milyen mértékben kö­vették a francia vagy angol irodalmi modellt korábban megépítő egyéb kelet-európai, kelet-közép-európai irodalmakat.

Az ütemeltolódás értelmezésében nemigen találkozunk azzal a felfogás­sal, amely a[z irodalmi] fejlődés aníwiájával számolna (amely viszont nem­csak a kelet-közép-európai irodalmakra jellemző). A XVIII . századi német irodalom fokozatos gazdagodása, kiteljesedése, a klasszicizmusok, a rokokó, az érzékenység változatainak tarkasága, végül pedig a weimari klasszika (párhuzamosan a bölcselet mind fontosabb szerepével) egyszeriben az euró­pai irodalmak élvonalába helyezik a német nyelvű irodalma(ka)t. Ezzel szemben a francia irodalom és filozófia legnagyobbjainak regényírása, elmé­leti munkássága után kifáradás észlelhető. Chénier kiemelkedik ugyan, de a Voltaire és Rousseau halálát követő évtizedek teljesítménye mégsem mér­hető az előző korszakéhoz, hogy aztán az 1820-as évtized költői termésére már ismét egész Európa odafigyeljen. Ilyen „aritmiás" jelenségek a kelet-

549

közép-európai irodalmakban is észlelhetők, többnyire az értelmiség helyze­tét segítő vagy nehezítő körülmények következtében, illetve mindaddig az apály jellemző az irodalmakra, amíg a költők meg nem szokják az új hely­zetet, amíg nem illeszkednek bele az új körülményekbe. így például az 1795 utáni időszak legalább egy évtizedig nem kedvezett a magyar, a szlovák, a horvát vagy a cseh irodalomnak, sem a lengyelnek. A Napóleon által meg­teremtett Illíria viszont jótékonyan hatott Vodnik munkásságára, aki ekkor írta talán legjobb verseit. Az utána következő időszak azonban pl. Vodnikot az Ilirija ozivljena (Újjáéledt Illíria) c. verse ,,palinódiájá"-ra kényszerí­tette.

Az ütemeltolódással összefügg az alábbi kérdés: nem a „nyugati" iro­dalmak fejlődési tendenciái jelentek meg a kelet-közép-európai irodalmak­ban, azaz költők, írók, gondokodók olyan művei váltak itt népszerűvé, olyan szerzőket utánoztak, adaptáltak, amelyek nemzeti irodalmukban nem tar­toztak az első vonalba, illetve olyan elemek kerültek a figyelem középpont­jába, amelyek az eredeti nemzeti irodalomban esetleg peremjelenségek vol­tak. Említettük Marmontel páratlan diadalútját; Herder költőként és teoló­gusként előbb lett ismert pl. a magyar irodalomban, mint gondolkodó; Chateaubriand sem politikai gondolkodóként játszott szerepet a magyar és a cseh irodalomban, ebben a minőségében jódarabig nem ismerték. Viszont az Atala csehül már 1805-ben, magyarul 1803-ban megjelent. Csehül a próza nyelvének, a regénynyelvnek kialakítására ösztönzött, a differenciáltabb érze­lemfestésre ihletett, magyarul beleilleszkedett az egyszerű, természetes élet­módot dicsérő, a korszakban divatos terjedelmesebb prózai alkotások közé.71

Ha a fordító azt olvasta az eredetiben, hogy ,simplicitó', akkor magyarul így adta vissza: „igen érzékeny ártatlanság s egyszerűség."72 Példánk jelzi, hogy még ha jelentősebb művek adaptálására került is sor, az adaptált mű egy, az eredetitől eltérő konvenciórendszerbe illeszkedett, illetve annak számára jelentett kihívást. E szempontból kell tekintenünk az ütemeltolódásra is.

A kelet-közép-európai régió jellegzetességeit, tételezésének jogosult­ságát másutt, más jellemzőkben kell keresnünk. Minthogy a régió egyszerre földrajzi, történeti, irodalomtörténeti, művelődéstörténeti és ezáltal kom­paratisztikai fogalom, valamennyi, ezúttal egymást kiegészítő diszciplína eszköztárának igénybe vétele szükségesnek látszik. A régió irodalmainak elemzése azonban mindenekelőtt azoknak a hasonló, közös vagy párhuzamos elemeknek, tendenciáknak felmutatását igényli, amelyek miatt elfogadható a kelet-közép-európai irodalmi régió tételezése. Zoran Konstantinovic idézi Horst Rüdigert, aki egy adott nemzeti irodalom vertikális és horizontális Összefüggéseiről szól, a történeti hagyományok, illetve a más nemzeti irodal­makkal való csereviszonyok érvényesüléséről. Konstantinovié ilyen horizon­tális és vertikális folyamatok összejátszásából magyarázza egy régió alaku­lását. Az a kérdés, fejtegeti, hogy a különböző nyelvű irodalmak miképpen alkotnak egységet, sem az önkényes osztályozás, sem a legjobb esetben a

71. Vodiöka, Felix: Po6atky hrásné prózy novoóské, Pfispévek k literárnim dejinám doby Jungmannovy. Praha 1948.

72. Zolnai Béla: Adalékok Chateaubriand hatásához. Egyetemes Philólogiai Közlöny 39 (1915) 780-7283.

550

földrajzi szempont hangsúlyozása nem vezet célhoz. „Die räumliche Auf­teilung innerhalb der Komparatistik kann ja letzten Endes nur dann einen Sinn haben, wenn sich solche Räume jeweils auch als literarische Identität innerhalb einer Vielheit von national verschiedenartiger Einzelerscheinungen erkennen lassen."73

Ennek az irodalmi identitásnak leírása, elemzése nem szorítkozhat külső jelenségek demonstrálására, mint amilyen például az az egyébként helytálló megállapítás, hogy Kelet-Közép-Európában az irodalom sokszor a politikai állásfoglalást, a parlamentet, a filozófiát etc. helyettesítette; vagy az, hogy bizonyos műfajok, áramlatok „késve" jelentek meg. Már a régió leírásakor szembesítenünk kell a különböző diszciplínáktól kölcsönzött szempontokat, másfelől viszont sosem szabad felednünk, hogy irodalomról, irodalmakról van szó.

Minthogy régiónk elhelyezkedését földrajzilag határoljuk körül, e föld­rajzi szemponttal kell kezdenünk. Nem fölösleges, ha tisztázzuk: a Lajtán túli területekre gondolunk, amelyek a régi Lengyelország, illetve a történeti Magyarország határainál értek véget, részben magukban foglalva, részben pedig átmeneti zónaként tar tva számon a túlnyomórészt belorusszok és uk­ránok lakta területeket, illetve Havasalföldet és Moldvát. Délen idesoro­landó Horvátország és Dalmácia, az átmeneti zónát i t t inkább a szerbek lakta vidékek alkotják. Nyugaton a szlovének által benépesített tartomá­nyok feltétlenül részei zónánknak, s ez egyben azt is jelenti, hogy az osztrák irodalom jelenségei közvetítő szerepet vállaltak, és e közvetítéssel az átme­neti zónába sorolhatók. A földrajzi határok nyilván nem mindig nyelvhatá­rok. Aligha lehet a kelet-közép-európai romantika nagyjai közül Njego§t ki­zárnunk csupán azért, mert Montenegro uralkodója volt. Viszont nem bizo­nyos, hogy a litván irodalom idesorolandó pusztán azért, mert Mickiewicz a Pan Tadeusz elégikus nyitányában Litvániát hazájának nevezte. A föld­rajzi határok nem állandóak. A középkor folyamán sűrűn változtak. Később a török hódításai, a XVII. század vallásháborúi, a „felszabadító" háborúk, később Lengyelország három felosztása, az I., majd a I I . világháborút kö­vető békeszerződések jelentős mértékben megváltoztatták a régió arculatát. Valamennyi történelmi esemény számottevő változást eredményezett a la­kosság „nemzetiségi" összetételében, a határokban. A változások egészen a legújabb időkig a régión belül történtek, így elsősorban a belső tagozódásban mutatkoznak az eltolódások. Az I. és a I I . világháborút követőleg azonban a változások szétfeszítették a régió hagyományosnak mondható kereteit.

Régiónkat Kelet-Közép-Európának nevezzük, tehát Közép-Európa ke­leti felének, nem pedig Kelet-Európa középső részének. Félreértések elkerü­lése végett: közép-európai jellegű ez a régió, nem kelet-európai, jóllehet „át­meneti zóná"-iban közel kerül a „kelet-európai" típusú fejlődéshez. Több ok erősíti zónánk közép-európai jellegét. Legsűrűbb érintkezései, küzdelmei,

73. Konstantinovié, Zoran: Zum Begriff der Romantik in den südosteuropäischen Literaturen. Versuch einer regionalen komparatistischen Identifikation. I n : Teil­nahme und Spiegelung. Festschrift für Horst Rüdiger. In Zusammenarbeit mit Dieter Gutzen hg. von Beda Alleman und Erwin Koppen. Berlin—New York 1976. 327 — 339. Az idézet a 327. lapon.

551

földrajzi határai a fő okok, de az érintkezések közül a történeti vonatkozá-súakat is nyomatékosan kell hangsúlyoznunk: erőteljes, már a középkorban számottevő dinaszikus kapcsolatok, szerződések, perszonáluniók ténye su­gallja a „történelmi sorsközösséget", egészen látványosan kimondva az 1335-ös visegrádi király találkozón, általában az Anjou-ház magyarországi uralkodása idején, folytatva ezt a hagyományt a Luxemburgi-ház közép­európai királysága alatt, betetőzve a Jagellók cseh—lengyel—magyar érde­keket egybekovácsoló politikájában. A nyitottság inkább „Nyugat", mint „Kelet" felé érvényesült. Az inkább kezdeményezésében mint megvalósu­lásában jelentős Sodalitas Litteraria Danubiana osztrák—német tagokra is számított, ós általában a kulturális törekvések közvetítő közegeként a ko­rai időszakokban, majd a XVIII—XIX. században a magyar-, lengyel- és csehországi németség megkülönböztetett figyelmet érdemel. Ezt a jól kiraj­zolódó cseh—magyar—lengyel tömböt (a korai dinasztikus háborúk elle­nére) gazdasági és politikai érdekek is összetartották, illetve többen felismer­ték ennek az összetartásnak szükségességét, a kulturális érintkezés pedig mindhárom ország művelődésének egyik leginkább alapvető tényezője.74

A huszitizmus, illstve a csehországi exulánsok hatása, lengyel és magyar antitrinitáriusok munkálkodása, Comenius unos-untalan idézett sárospataki évei mellett hadd említsük pl. a „neoprophetá"-nak gúnyolt morvaországi N. Drabicius jóslatainak ösztönző szerepét II. Rákóczi György erdélyi feje­delemnek a lengyel trón megszerzéséért indított hadjáratában. Az érintkezé­sek gazdag tárházából a krakkói nyomda és egyetem szerepót a magyar mű­velődésben, magyar protestáns lelkészek tevékenységét Cseh- és Morvaor­szágban II. József türelmi rendelete után, a lengyel felkelések cseh és magyar visszhangját a XIX. században, Ján Neruda és Jaroslav Vrchlicky közvetítő munkáját a cseh és a magyar irodalom között szinte csak találomra emeltük ki. Ezek az érintkezések nem pusztán kapcsolattörténeti érdekességűek. A földrajzi közelség is lehetővé tette a sűrű érintkezést, a kereskedelmi kontaktusokat, a XVIII. század végétől a színházi vendégjátékokat (a terü­let német nyelvű színházaiban), muzsikusok cseréjót, a kulturális kölcsön­hatások létét. Ehhez tegyük hozzá, hogy a lengyel és a magyar (és a horvát) nemesi „alkotmány" számos hasonlósága, a lengyel és a magyar (és a horvát) nemesi mentalitás, kultúra párhuzamos fejlődése zónánk egyik jellegzetes­sége. A nemzeti függetlenségétől különböző időszakokban megfosztott len­gyel, cseh, magyar állam területén egyként több nemzetiség élt, tehát a sok-

74. A soktételes bibliográfiai dokumentáció helyett itt kapcsolattörténeti tanulmány­kötetekre hivatkozunk: Studia z dziejőw polsko—w^gierskich stosunków literackich i kulturalnych. Kom. red.: István Csapláros, Lajos Hopp, László Sziklay, Jan Reychmann. Wroclaw—Warszawa—Krakow 1969.; Studia z dziejów polsko— w§gierskich stosunków literackich. Red.: István Csapláros. Warszawa 1978.; Z dziejów polsko-w^gierskich stosunków historycznych i literackich. Red.: István Csapláros, Andrzej Sieroszewski. Warszawa 1979.; Déjiny a národy. Literárné-historické Studie o öeskoslovensko—mad'arsktfch vztazich. Ved. red.: Julius Do-lansky. Praha 1965. A cseh—magyar irodalmi—zenei kapcsolatok összefoglalását kíséreltük meg: Zu den Problemen der ostmitteleuropäischen Komparatistik und Kontaktologie (Aus den Kapiteln der tschechisch—ungarischen literarischen Be­ziehungen). Studia Slavica 26 (1980) 325 — 349.

552

nemzetiségű birodalmon belül is vegyes lakosságú területnek számított. A Kelet-Európának tekintett Oroszországtól az önálló állami lét hiánya, a társadalmi tagozódásnak nemcsak árnyalatokban mutatkozó eltérése, a lengyel és a magyar középnemessóg, illetve a cseh nemesség és polgárság egy részének a nemzeti mozgalomban játszott szerepe, a gyökeresen mástípusú egyházi szervezet, illetve az állam és az egyház viszonyának eltérő jellege különbözteti meg zónánkat. Ugyanilyen jellegű, kifejezetten irodalmi eltéré­sek is fölfedezhetők. A lengyel irodalomnak a XVIII. században differen­ciáltabb volta nem érvényteleníti a tételt, hogy a régió része. A humanizmus, a reneszánsz, a reformáció ideológiai, művészeti, irodalmi tendenciái mások: intenzitásban, az anyanyelvi irodalomra tett hatásban, a bibliafordítások nyelvfejlesztő és szabályozó kísérletében, továbbá a barokk elhúzódó jellegé­ben, és később is: a romantika továbbélésében, pl. a romantikus alapozású történelmi festészet és történelmi regény XX. századra átnyúló, történelem­szemléletet alakító formáiban.75 Ám amilyen mértékben hangsúlyozzuk a különbségeket, olyannyira szem előtt kell tartanunk a régió nyitottságát is: adott esetben az orosz—lengyel irodalmi kapcsolatok szerepét a XVII— XVIII. századi orosz kultúrában.

Közép-Európa keleti harmada sűrűn érintkezett Közép-Európa középső és nyugati harmadával. Bécs, Lipcse, Halle, Jéna, Göttinga, Tübinga és rész­ben Svájc jelentékeny szerepet vállalt a kelet-közép-európai kultúra „nyu­gati", illetve a „nyugati" kultúra Kelet-Közép-Európa felé irányuló közve­títésében, sőt, a régió irodalmainak egymással történő megismertetésében is, persze, más-más időpontban és intenzitással. A közvetítés többnyire ered­ményesnek bizonyult, de a közvetlen ismerkedések és érintkezések sem ma­radtak hatástalanok. Az irodalmainkban éppen a közvetítés szándéka és eredményessége miatt fontos német nyelvű lapok, Prágában, Pest-Budán, Brünnben, Zágrábban, Pozsonyban, Lembergben etc. sokszor vettek át egymástól híranyagot, a társasági élet eseményeit megfogalmazó cikkeket, jelentősebb mennyiségben szépirodalmat és színházi bírálatot, zenei tárgyú ismertetést. Az utazók, a diákok, a mesterlegények is sok ismeretet hoztak magukkal.

A földrajzi-történeti szempont csak bizonyos mértékben érvényesíthető a csoportképzésben: ezt látjuk igazolva a modern szerb irodalom már emlí­tett példájával (hogy ti. Szerbia határain kívül alakult ki). S bár a földrajzi­történeti szempont nem elhanyagolható, talán az irodalom elemi létfeltételei és az irodalmi termés jellege miatt az állami-politikai szempontot is az elő­térbe kell helyeznünk. Az már csak a kutatás előre haladottabb stádiumában érdekel, hogy a hosszú ideig egy államközösséget alkotott népek irodalmai milyen mértékben hordoznak közös jellemzőket; és ezek a közös jellemzők feltehetőleg csak bizonyos államközösségek bizonyos korszakában jelent­keznek közvetlenül az irodalmi művekben. Az viszont minden bizonnyal kiemelésre méltó tény, hogy a szerbek a Habsburg-birodalomban, illetve

75. Sziklay, László: Le román historique au toumant du siécle (Sienkiewicz—Gárdonyi— Jirásek). Studio, Slavica 14 (1968) 371 — 384.; Fried István: Beiträge zur Unter­suchung des historischen Romans. In : Hungaro-Slavica I. Red.: László Hadrovics, Attila Hollós. Budapest 1978. 2 5 - 3 7 .

553

Velencében, később Lipcsében jutot tak nyomdához, Magyarországon alapít­hat tak iskolákat, egyesületeket, műkedvelő színtársulatokat — vagy az a tény, hogy egy időben az ukrán irodalom jelentős teljesítményei a Habsburg-Monarchiához tartozó Galíciában születtek és nem a szláv Oroszországban. Nemcsak az irodalom és közönsége viszonyában, hanem magában az iro­dalmi fejlődésben is alapvetően meghatározó lehet az állami-politikai kör­nyezet. Ilyen értelemben elemzendő a nagyszombati, majd budai Egyetemi Nyomda szerepe különböző népek művelődésében, illetve pl. a pesti Egye­temnek művelődést sugárzó, irányító, közvetítő hatása. Szerdahelyi György baumgarteniánus esztétikáján nőtt föl a horvát M. P . Katanöié, Schedius Lajosnak a göttingai neohumanizmustól ihletett esztétikai előadásait hall­gat ta L. Musicki, a közvetlen hatás Katanöic „költészetében", költészettani nézeteiben, Muäicki verseiben, horatianizmusa jellegében tapintható ki.

A régebbi korszakokban még nem alakult ki az egységes nemzet, az egy­séges nemzeti irodalom. Fontosabbaknak látszottak (és nemcsak régiónk­ban) a kisebb egységek. A hatalmas kiterjedésű központosított államoknak sem jött el még korszakuk, a széttagoltság nem kedvezett a nyelvi egységesü­lésnek. Aligha beszélhetünk olyan értelemben pl. a ,,nemzeteszmé"-ről, mint akár a XVIII . század végén. Régiónk nagy részében különben is a latin nyelvű irodalom virágzott. Akár az egyházi, akár a lovagi kultúra eszme­rendszerébe pillantunk, a „nemzeti" eszmét nem lelhetjük föl. A kutatás ál­talában attól számítja a nemzeti irodalom nemzeti eszméjének jelentkezé­sét,76 hogy feltámad az igény a polgári átalakulásra. Ez az igény régiónkban — állapítja meg a kutatás — viszonylag későn jelentkezik, a XVIII . század végén. Mindazonáltal szó sincs arról, hogy az irodalomban ne lenne átmenet a régebbi korok univerzalizmusa és az újabb koroknak a nemzettudat meg­határozta elkülönülési törekvései között. Sőt, a kétféle, egymástól valóban különböző eszmeiség egymás mellett is élhet. A problémakör végén kezdve: a szlovák költő, Hviezdoslav még 1914-ben, Véres szonettek c. ciklusában is hangsúlyozza: patrióta is, azaz Magyarország fia, nem kizárólag szláv érzésű költő.

Ehelyt kell visszautalnunk Bonazza — véleményünk szerint — rosszul feltett kérdéseire.77 Ugyanis, ami pl. Grillparzernél vagy a Vormärz kisebb költőinél, pl. J . N. Voglnál természetes gesztus,78 az egyáltalában nem az a nem német nyelvű, nem osztrák tudatú költőknél. Grillparzer és írótársai egynek és öröknek, ,,nemzetfeletti"-nek és küldetésesnek látták a soknemze­tiségű Habsburg-Monarchiát, és osztrák, magyar, cseh tárgyú verseikben,

76. Az obrodehie, obrození, preporod, nacional'noe vozrozsdenie kategóriával jelzett korszakok kezdetét a nemzeti irodalomtörténetek a XVIII . század utolsó harma­dától számítják. A magyar irodalomtudomány hagyományos 1772-es korszak­határ-felfogását az utóbbi időben mind gyakrabban valtja föl az 1760-as esztendő­ket korszakhatárként felfogó vélekedés.

77. A 26. sz. jegyzetben i. m. 78. E kérdésről több ízben írtunk: Das österreichische Biedermeier. Arbeiten zur

deutschen Philologie 12 (1978) 71—86.; Ein österreichischer Biedermeier-Dichter und die südslawische Volksdichtung. Studio, Slavica 21 (1974) 115 — 126.; Johann Nepomuk Vogl és a kelet-európai népek nép- és mondaköltészete. Ethnographia 89 (1979) 287-294.

554

színdarabjaikban, népmondafeldolgozásaikban a Monarchiát összetartó ér­zést, gondolatot dokumentálták. A hit a Pax austriaca-ban, a Habsburgok­ban vagy a Monarchiában Grillparzernél, Voglnál erőteljesen, Lenaunál alig jelenik meg. Et től lényegesen fog különbözni Joseph Roth vagy Fanz Theodor Csokor Monarchia-képe. Az osztrákság-tudattól a hungarus-tudat lényegileg különbözött, régebbi keletűnek számított, jóllehet bomlása, ér-vénytelenedése a XVIII . század végén megkezdődik. Küzd ellene a történeti Magyarország mindegyik „nemzetisége", látványosan szakít vele Rebreanu Akasztottak erdeje és Krleza Zászlók c. regénye. Am Rebreanu szenvedélyes-patetikus, Krlezának a Monarchia egyik közös művészeti fénykorát idéző, szecessziós mondatindákkal gazdag regényeivel szinte egy időben nyomok­ban fel-felbukkan néhány szerzőnél a közös múlt másjellegű idézése is.

A XVIII . században és még korábban nem a nyelv volt a nemzet fo is­mérve, még az irodalomról alkotott felfogásban sem mindig a nyelv ját­szotta a döntő szerepet. A régión belül alrégiót nemcsak az egyes népek anyanyelvű irodalmai alkottak, hanem az anyanyelvű irodalmak táji vál­tozatai is. Háromféle horvát nyelven írtak az írók, a szlovén nyelvi egységü­lés majd a XIX. században következik be, a szlovák katolikusok és evangé­likusok jó darabig egymással alig érintkező irodalmakat hoztak létre, a ma­gyar írókat még a XIX. század elején is sok tekintetben megosztja vallásuk, nyelvjárásuk. Ez a megosztottság sem teszi lehetővé a nemzeti tudat oly mértékű kialakulását, amely majd a XVIII . század végétől fokozatosan dif­ferenciálja az addig a közös államiság tudatában élő irodalmakat. A nemzeti irodalom fogalmának ettől kezdve lesz politikai töltése, addig az állami keret adott úgy otthont több különböző nyelvű irodalomnak, hogy az otthonosság érzése a közös tudatban volt érzékelhető. A régebbi korok írója nem látott ellentmondást a kétnyelvűségben, a több kultúra költészetébe asszimilálásá-ban, a több népet magában foglaló haza eszméjében.79 Zrínyi Miklós magyar nyelven írta meg dédapja valóban eposzba illő küzdelmét Szigetvár védel­mében, ezt az elbeszélő költeményt adaptálta öccse horvát nyelvre. Mind­ketten ama uralkodó osztálynak voltak tagjai, amelyet a rendiség fűzött össze, nem a XIX. században oly fontossá váló nemzetiség. A kétnyelvű Zrínyiek nem akartak választani a magyarsághoz, illetve a horvátsághoz való tartozás között, mert ilyen választásra a XVII. században nem volt szükség. A kétnyelvűség természetes jelensége a régebbi koroknak, a kéz­iratban maradt daloskönyvek közül több német—latin—magyar—szlovák énekeket tartalmaz. Természetes csereközlekedés zajlik az irodalomban (nemcsak a folklórban). Balassi Bálint egy horvát virágének dallamára, szlo­vák (vagy lengyel) nótajelzés alapján ír verset, a szlovák és a magyar Cantus Catholici-nak ugyanaz az összeállítója. S még később sem ritka a két(több)-nyelvű költő, író, az olyan sem, aki két irodalom konvenciórendszerébe

79. Klaniczay Tibor: Que fctut-il entendre par littérature nationale. I n : Actes du IV* Gongrés de l'AILG. The Hague 1966. 287 — 294.; Uő.: La nationalité des écrivains en Europe Centrale. Revue des Etudes Sud-est Éuropéennes 10 (1972) 585 — 594.; Uő.: Die Nationalität der Schriftsteller in Mitteleuropa. In : Renaissance und Manierismus. Zum Verhältnis von Gesellschaftsstruktur, Poetik und Stil. Berlin 1977. 223-235.

igyekszik — legalább is egy darabig — beilleszkedni. A kétnyelvűség, a ket­tős irodalmiság szoros összefüggésben van az általunk hungarus-tudatnak nevezett magatartással, amely az éledő nemzeti mozgalmak támadásai elle­nére is vívta egyre reménytelenebb utóvédharcait. Ez a hungarus-tudat szin­tén csupán dinamikájában felfogható jelenség. A középkori univerzalitástól a későreneszánsz és a barokk köznyelvi irodalmaiig, onnan a nyelvi ismérv­től mentes államfogalomig: ebben a korszakban él. A továbbiakban a kul­túra bizonyos területein őrzi pozícióit, pl. a pesti német színház műsorpoliti­kájában, a magyarországi német nyelvű sajtó egy részében, illetve szerb és szlovák kiadványok egyes megnyilatkozásaiban. Ehhez hasonló a csehországi német irodalomnak bohemus-tudata.

A politikai jellegű hungarus-tudat tarthatatlanságára először a II. Jó­zsef ellen kirobbanó ellenállás időszakában vetül fény, e „tudat" a XIX. század harmincas éveire anakronisztikussá válik. A politikai ellentétek tragi­kus harcokban kulminálnak 1848/49-ben, 1867-től mind nyilvánvalóbbá vá­lik a megbékélés lehetetlensége az adott küzdőfelek között — mindezzel szemben sosem szünetel a kölcsönös fordításirodalom, a kulturális közele­désnek, sőt, a kölcsönhatásnak számos példáját tudjuk idézni a történeti Magyarország nemzetiségei művelődését elemezve, nem is szólva az azonos államkereten belül fejlődő irodalmak párhuzamosságairól, a vegyes lakosságú vidékek kulturális sajtójának komplementáris jellegéről. A politikai elkü­lönülés, a támadó-védekező magatartások egymás ellen feszülése időszaká­ban sem szűntek meg tehát a kulturális kapcsolatok. Az iskolarendszer centralizált irányítása hasonló műveltséganyagot továbbított Magyarország valamennyi nemzetiségének, kb. az 1860-as évek végétől az I. világháború befejezéséig. A Monarchia közös hadserege is egyazon élménye a Monarchia valamennyi népének.

Ilyen értelemben kell számot vetnünk a csoportképzésben az állami­politikai szemponttal, tudomásul véve a XIX. században felerősödő diver­genciát, de tudomásul véve a közös állam élményét is. A komparatisztika kiterjedhet különböző soknemzetiségű államok jellegének összehasonlítá­sára ; és megvizsgálhatja (meg kell, hogy vizsgálja): mi lehet az oka annak, hogy a Monarchia nosztalgikus visszaemlékezésre késztette egykori polgá­rainak egy részét, s a mai „nosztalgiahullám" a Monarchia művészeti kor­szakát, a szecessziót kiállításokkal, albumokkal, könyvsorozatokkal eleve­níti föl, míg ilyen „nosztalgia" sem a szintén soknemzetiségű Poroszország, sem az egykori Törökország, sem a cári Oroszország után aligha képzelhető el. 1918 után a Monarchia romjain létrejött államok, Csehszlovákia, Jugo­szlávia, „Nagy"-Románia éppen úgy felszabadulásként értékeltek-ünnepel­tek megalakulásukat, mint Lengyelország vagy Finnország, de sem Lengyel­országban, sem Finnországban nem akadt olyan író, aki Capekhez hasonlóan nyilatkozott volna a kényszerű együttélés évszázadairól. Az a fajta tudat, amelyet hungarusnak mondtunk, bizonyos értelemben a lengyel kultúra egy korszakában is felfedezhető, minthogy Lengyelország szintén többnemzeti­ségű állam volt, de az irodalmi alkotásokban mégsem jutott oly szerephez, mint a Magyarország területén keletkezett művekben.

A főleg írók, publicisták által hangoztatott történelmi sorsközösség gondolata a közös küzdelmekre, a törökellenes harcokra, nem egyszer közös

556

felkelésekre utal vissza. Az 1850-es esztendőkben különös hangsúlyt kap a szerb és a magyar irodalom „rokonulás"-ának eszméje, a szerb és a magyar sajtó többször hangoztatja mint megvalósulás előtt álló jelenséget.80

A szerb—magyar összefogáshoz hasonló közös fellépések lehetősége hor­vát—magyar viszonylatban is fölvetődik. Még J. M. Húrban is megbékélést ígérő gesztust tesz a magyarság felé. Mindez azonban csak részben politikai jellegű, a közeledési kísérletek ekkor és később (néhány kivételtől eltekintve) az irodalomban és a tudományban kapnak pontos körvonalakat. A magyar folklorisztika kiváló képviselője, Erdélyi János derengteti föl a népköltésze­tek tanulmányozásából levonható eredmény perspektíváját, a dunatáji har­mónia később Bartók Bélától is hangoztatott ideáját. Jókai Mór programot dolgoz ki, amelyben a „magyar irodalom missió"-ját fejti ki. Eszerint a ma­gyar irodalom hivatása: bizonyítani a „magyar nemzeti mívelődés kifejlett­ségét", összefogni a magyarságot, végül „végbevinni azt a nagy munkát, amit sem fegyverünk, sem diplomatiank nem tudott befejezni: a velünk egy hússá, de nem egy lélekké vált nemzetiségek meghódítását". A továbbiak­ban tisztázza, mit ért „hódításon": „lelki egybeolvadását az értelmiségnek, melynek közös útján találkozva, egymást buzdítva, elismerve, ami nekünk szent, másnál is megbecsülve, az erősebbek fitymálását, mit velünk éreztet­nek, nem fizetve vissza a nálunknál kisebbeken; elérjük azt a nagy diadalt, melyben mindenik fél nyert és egyik sem vesztett." Majd alább: „Mi baj tá­madhatna abból, ha felmutatnók, hogy íme a lengyel, a szerb, az oláh, a cseh stb. fajok minő szellemi életet élnek ? mint haladnak ipar és gazdászat terén ? költőik miről énekeltek?" A magyar irodalom küldetése az is, hogy ismer­tesse a kisebb liter atúrák&t, „elkezdve a behízelgőbb szépirodalmon, a reál­tanulmányokig". A cikk visszhangjaképpen jelent meg magyar fordításban Mazuranié Smrt Smail-age Őengiéa c. elbeszélő költeménye, ismertetés a ro­mán és a szerb költészetről, valamint egy románból fordított cikk a román irodalomról.81

Az államkeret közössége a nyelvrokonságtól függetlenül megkönyít&eíi a kulturális kapcsolatokat, a kölcsönös fordításirodalom kialakulását, iro­dalmak egymásra hatását. Régiónk irodalmai között — részben közvetett módon, közvetítő nyelv segítségével, részben közvetlenül — jelentősnek mondható ez a szellemi csereforgalom. Az államkeret azonossága, illetve a sorsközösség átérzése az irodalomban is éreztette hatását, hozzájárult ha­sonló magatartásformák kialakulásához, hasonló költőtípusok jelentkezésé­hez. A lengyel irodalom nem keltett volna oly élénk érdeklődést, ha a len­gyelek felkelései, függetlenségért folytatott harcai nem visszhangoztak volna.

Egészen szembetűnően figyelmeztetnek erre a tényre a romantika első nemzedékének költészetében mutatkozó hasonlóságok. A hasonlóságok mel­lett Vörösmarty és Mickiewicz, PreSeren és Mickiewicz, PreSeren és Mácha, Mácha és Mickiewicz között még genetikus kapcsolatok is fölfedezhetők. A Vörösmarty szerkesztette Athenaeum közölt magyar fordításban Mickie-

80. Erről és az alábbiakról vö.: Fried István: A délszláv népköltészet... 81. Jókai Mór: Cikkek és beszédek IV. 1850-1860. I . r. S. a. r.: H. Törő Györgyi.

Budapest 1968. 421-435. , 835.

557

wicz-művet, Preseren fordította Mickiewiczet, Preseren és Mácha ráadásul még találkoztak is egymással etc.

Az 1830-as évek látványosan jelzik a nemzetfogalomban beállt változá­sokat. 1832-ben megjelent J án Kollár eposzának, a Slávy dceránsbk bővített, militánsabb hangvételű változata, 1833-ban Samuil Hoiő röpirata, Sollen wir Magyaren werden? — 1838-ban adja ki Jankó Draskovic brosúráját, Ein Wort an Illiriens hochherzige Töchter über die altere Geschichte und neueste Regeneration, 1836-ban kezdi meg Palacky kiadni Csehország története c. mű­vét (Geschichte von Böhmen címen jelent meg), az 1830-as években sorra látnak napvilágot a Kritikai Lapok c. folyóiratban Bajza József és Toldy Ferenc polémiái, i t t számolnak le a régebbi típusú nemzet- és irodalomfel­fogással. E művekben a nemzeti karakterisztikum megrajzolása a cél, és ez­által ama népegyéniségnek körvonalazása, amelynek be kell töltenie hivatá­sát a történelemben. A differenciálódás, a nemzetté válás ideológiáját fogal­mazzák meg szerzőink. Ám ugyanakkor, amikor a nemzeti függetlenség, a nemzeti öntudat apologetái a valódi vagy a vélt nemzeti sajátosságokat ér­tékkategóriákká emelik, mind tudatosabbá válik a kereskedelem révén létre­jövő közeledés a nemzetek között, és ezáltal a goethe-i világirodalom-eszme érvényesülése. Az integrálódás és a differenciálódás tendenciái majdnem egyszerre jelentkeznek, a differenciálódásé az irodalom és a politika, az in­tegrálódásé mindenekelőtt az európai irodalmakkal való lépéstartás és a nagyobb közösség keresése által. Árulkodó Kollár szóhasználata a szlávok irodalmi kölcsönösségéről szólva: „Die literarische Wechselseitigkeit ( . . . ) ist die gemeinschaftliche Theilnahme aller Volkszweige an den geistigen Erzeugnissen ihrer Nation; ist wechselseitiges Kaufen, Lesen, der in allen slawischen Dialekten herausgegebenen Schriften oder Bücher ( . . . ) Bei der Wechselseitigkeit bleiben alle Stämme und Mundarten unverrückt auf ihrem alten Platz stehen, befördern aber mit gegenseitigvereinten Wirken und Wetteifern die Blüthe der gemeinschaftlichen National-Literatur . . . " 8 2

Egyfelől az egyes szláv nemzeti irodalmak, másfelől a más szláv nemzeti irodalmak által megtermékenyített szláv nemzeti irodalmak: ilyeténképpen alakul ki a közös szláv szellemi produkció. Még egyértelműbben utal az in­tegrálódás és differenciálódás együtt jelentkező igényére Toldy Ferenc:

„Jelenkorunk két nevezetes tüneményt muta t a' szellemvilágban. A' falak, mik eddig a' népeket elválaszták egymástól, leomlottak, élénk köz­lekedés hordja végig az eszmék' zászlait kelettől nyugotig, 's a' világlitera-tura ' fogalma soha sem állt közelebb létesüléséhez, mint most. De e' mellett 's egy részint épen a' szellemi öszveolvadás megelőzésére, részint a' politicai események következtében, a' népi 's a' nemzeti elem mind nagyobb és na­gyobb tiszteltetést szerez magának nem csak e' vagy ama' haza tagjai, ha­nem a' külsők előtt i s . . . " Toldy Ferenc a továbbiakban bizonyítóanyag-kóppen a svéd, a dán, a holland, a cseh, a lengyel, a magyar és a szerb irodal­mat említi.83

82. Kollár, Johann: Ueber die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slawischen Nation. Pesth 1837. 6 — 7.

83. S. F . (Schedel-Toldy Ferenc): Külföldi literatúra. Figyelmező 4 (1840) 1.: 1 2 - 1 4 . hasáb.

558

Kollár szláv kölcsönössége és Toldy Ferenc világirodalomgondolata ki­egészül azokkal a törekvésekkel, amelyek az eddig hazának hit t és tudott í j a m b a n az anyanyelv és az anyanyelvű irodalom pozícióit akarják megerő­síteni, akár oly módon, hogy az elidegenítettnek és elfajzottnak tar tot t réte­geket vissza akarják csalogatni az anyanyelv és ezen keresztül a „hazafiság" berkeibe. Ez természetesen nem zárja ki

— egyfelől azt, hogy az irodalmi tudat továbbra is nyitott legyen, azaz változatlan intenzitással fogadja be a fejlettebbnek vélt irodalmak felől ér­kező impulzusokat;

— másfelől azt, hogy az egyébként saját nemzeti létükért küzdő írók, gondolkodók egymást figyeljék, egymás eredményeit a maguk műveiben hasznosítsák, és ha fordításokkal nem, legalább rejtett átvételekkel igazol­ják az egymás ellen irányzott, alapszándékaiban azonban közös gondolko­dást.

Ennek a kétirányú irodalmi mozgásnak további következményei: 1. Kialakul a recepciónak a zóna irodalmaira jellemző módszere. 2. Kialakul egy érvrendszer, amely nagyjából-egészében ugyanazokból

az elemekből épül föl. 3. Továbbra sem szűnik meg a kétnyelvűség, a többnyelvűség, a két

vagy több kultúrában való részvétel. 4. Ugyanazok a múltbeli egyéniségek, költők, hadvezérek, államfér­

fiak, események több irodalomban szolgálják a nemzeti tudat erősí­tését, ezzel együtt ugyanazok a toposzok hasonló frazeológiával több nemzeti mozgalom érvrendszerének pilléreit alkotják. Emlékeztes­sünk Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra, Zrínyi Miklósra!

5. Minthogy a külföldi irodalmakból többé-kevésbé ugyanazokat a szer­zőket és ugyanazokat a műveket (ugyanazokat a típusú műveket) adaptálják az egyes kelet-közép-európai nemzeti irodalmak, a mű­faji, a prozódiai, a poétikai gondolkodásban is számos hasonló ten­dencia figyelhető meg. Az 1830-as, 1840-es esztendőkben például Goethe, Byron, Miczkiewicz, fokozatosan előre nyomulva: Heine, részben Dante, V. Hugo, alacsonyabb szinten Kotzebue, majd E. Sue művei visszhangzanak a leginkább, az eleinte általánosan nép­szerű Herderrel szemben lassan Hegel történetfilozófiája lesz a fő hivatkozási forrás.

6. A recepció mezejének szélesedésével párhuzamosan lesz mind lénye­gesebb jellemzője a művelődésnek a „nemzeti" elem, amely a nem­zeti „hagyományok" újszerű asszimilálását teszi lehetővé, ezáltal u ta t nyit a historizmusnak, a bár többnyire legendákat is felhasz­náló, módszerében azonban mégis színvonalasabb, hívebb történet­írásnak és ezzel párhuzamosan a történeti regénynek.

—jek a irodalmára lengyel dalomban azonban fellelhetők. Pillantsunk vissza a vígjátékokra! Termé­szetesnek érezzük, hogy a külföldieskedő a német és a lengyel vígjátékokban francia szavakat kever a beszédébe, a magyar komédiákban német, a szlo-

vakban viszont magyar kiszólásokkal teszi nevetségessé magát. A lengyel és a magyar nemesi, udvarházi környezettel szemben a német és a szlovák kis­városi környezet is könnyen érthető. A „nemzetiesítés" hasonló példája, hogy E. M. Arndt Was ist des Deutschen Vaterland? c. hazafias éneke horvát és cseh hazafias énekké vált, a magyar népszínművek számottevő szerb színpadi karriert futottak be. Szemléletes példával szolgál Sziklay László szlovák—magyar viszonylatban: a XI I I . század végének, XIV. századelejé­nek oligarcháját, Csák Mátét egyként a maga nemzeti aspirációi hősének ábrázolta a szlovák és a magyar irodalom.84 Ugyanakkor a világirodalmi jelenségekre való reakciók látszólagos hasonlósága mögött lényeges különb­ségek rejtőzhetnek. A szlovén, a lengyel, a cseh és a magyar romantika nem­eposzi verses epikájában jótékonyan hasznosította Byron kezdeményeit. Petőfi Sándor az 1840-es években határozott gesztussal számol le a byroni költői magatartással, nem utolsósorban a néptribuni—messiási költői at­t i tűd kedvéért. A Stúr-iskola költői egy részének anti-byronizmusa azonban másképpen morális indíttatású, összefügg a szlovák irodalom retorikus­didaktikus-teológiai hagyományaival, a bizonyos fokig leszűkített határú költészetfelfogással, amelybe — a teológiai hagyományba beleilleszkedve — messianisztikus elemek is keverednek.

De akármennyi különbséget is találunk zónánk irodalmaiban, sokkal több választja el a ,,nyugati" irodalmaktól. Még akkor is, ha a világiroda­lomba való belépés szándéka zónánk valamennyi irodalmát jellemzi a XIX. század első felében.

A világkereskedelembe való bekapcsolódás, a gazdasági felzárkózás, a politikai függetlenség kivívása egyfelől, a világirodalomba való belépés, a műfajok, tónusok teljességének megteremtése, azaz teljes irodalmi rendszer és funkcionáló irodalmi élet, az anyanyelv érvényre jut tatása másfelől: aligha kételkedhetünk abban, hogy a két „folyamat" között szoros a kap­csolat, de abban sem kételkedhetünk, hogy a két folyamat elemzése más­más módszert igényel. A hasonlóságok és eltérések másképpen jelentkeznek a gazdasági-politikai, másképpen a művészeti-irodalmi szférában, a szűkebb és tágabb kontextus is más-más elemekből tevődik össze.

Ezért végkövetkeztetéseinkben még egyszer kiemeljük a földrajzi, az állami-politikai, a művelődéstörténeti és ezzel szoros összefüggésben az iro­dalomtörténeti szempontot, mint amely eligazíthat a régió jellegének kérdé­sében. Bár a szükségesnél talán valamivel kevesebb szó esett róla, a nyelvi és az etnikai szempontok sem hagyhatók teljesen figyelmen kívül. Kiemel­jük azt is, hogy más tárgyalási módot igényel a latin vagy az óegyházi szláv univerzalitásának korszaka, mást az anyanyelvi irodalom jelentkezésének, kibontakozásának periódusa, megint mást a nemzeti irodalom differenciáló­dási törekvéseinek folyamata, végül pedig a legújabb időszak. Ezek egyben a régió periódushatáraiként is elképzelhetők. Ezeknek megállapításához szükséges az egyértelmű terminológia olyan (sokszor fölösleges szenvedé-lyességgel) vi tatot t kérdésekben, mint a nemzet, nemzeti művelődés, nemzeti irodalom. Nyilvánvaló, hogy fogalomtörténeti kutatások nélkül könnyen ke­rülhetünk tévútra. Hiba, ha a mai terminológiát vetítjük vissza olyan idő-

84. Sziklay László: A szlovák irodalom története. Budapest 1962. 311 — 313.

560

szakra, amelyben még az adott fogalom nem volt használatos — vagy nem a mai értelemben volt használatos. Figyelmeztető példa, hogy az 1819-ben Stuttgartban kiadott Conversationslexicon még nem közölt önálló szócikket Nationalliteratur címen,85 míg a Bécsben 1831-ben, majd Stuttgartban 1836-ban megjelentetett hasonló lexikon már igen.86 Ez utóbbiból idézünk:

„Nationalliteratur, entweder so viel als Literatur einer Nation, oder derjenige Theil der Literatur, welche sich direct an die gesammte Maße der Nation wendet, für diese bestimmt i s t . . . " S a folytatás: „Ein noch höherer Standpunkt der Betrachtung der Literatur ist in dem Gedanken einer Welt­literatur ausgesprochen."

A magyar lexikon87 az azonos időszakból még határozottabban utal a „nemzeti mívelődés" fontosságára. Szerinte az „csak ott fejlődhetik ki, hol valamely nemzet egy testet képez, mellyet közös nyelv, közös szokások, törvények és származás jelölnek." A nemzeti mívelődés nem jelenthet el­zárkózást. A „humanitás" eszméje a kereszténység elterjedése óta szabá­lyozza az emberek, a népek, a nemzetek egymás közötti viszonyát. Amit a német lexikon „magasabb álláspont"-nak nevezett, az i t t a Herderre utaló „humanitás-gondolatban öltött testet, mint ahogy Kollár szláv kölcsönös­ség-utópiájában is van szerepe a Herdertől átvet t humanitás-gondolatnak. Ez a kettősség, ti. nemzeti művelődés és világirodalom, valamennyi nemzeti irodalmi mozgalomban, valamennyi irodalmi irány eszmeiségében, vala­mennyi költő gondolatvilágában és világképében helyet kap a XIX. század első felében.

Gondolatmenetünkben azt igyekeztünk demonstrálni, hogy az orosz és a balkáni, illetve az osztrák—német irodalom között élő, fejlődő irodalmak bármily belső tagozódással is szintézisben egybefogható irodalmi-kulturális régiót alkotnak. Ennek a régiónak a „határain" az orosz, az osztrák (német), illetve a balkáni irodalmakkal érintkező területeket találunk. Régiónk jel­lemzője a törénelmi sorsközösségnek nevezett nyelvi és etnikai rokonságtól részben meghatározott, részben attól független párhuzamos, hasonló törté­nelmi és kulturális fejlődés, és jellemzője a sűrű érintkezés, melynek formája többnyire nem a „hatás", kevéssé a recepció, illetve csak bizonyos fokig a fordítás, hanem a népek, nemzetiségek együttéléséből adódott helyzet „le­reagálása". A kulturális együttélésnek nem különleges, hanem természetes jelensége a századunkig gyakran föllelhető két(több)nyelvűség. Aligha hagyható figyelmen kívül a recepcióformák változatossága, amely nem külső formájában, hanem a „hazai" hagyományokhoz kapcsolódásának módjában mutat egyedi, illetve regionális változatokat. Az irodalmi irányzatok, áram­latok nagyrészt hasonló jellege, a műformák, műfajok, versformák rendszer­be illeszkedésének sajátosságai, az irodalmi műfajok kialakítása körüli küz­delmekben található párhuzamosságok, az esztétikai nézetek forrásvidéké-

85. Conversations-Lexicon oder encyclopädisches Handwörterbuch für gebildete Stände. Stuttgart 1819. Bd. VIII .

86. Neuestes Gonversationslexikon für alle Stände. Stuttgart 1836. Bd. V. 337 — 338. 87. Közhasznú Esmeretek Tára A Conversations-Lexifcon szerént Magyarországra alkal­

maztatva. Pest 1833. VIII . : 280.

36 OSZK Évkönyve 1982—1983

nek azonossága a XVIII . század közepétől, végétől még hangsúlyosabbá te­szik régiónk tételezésének jogosultságát, melyet kezdettől legalább is föld­rajzi, történelmi, illetve művelődéstörténeti érvekkel is alátámaszthatunk. Segítségül hívhatjuk a folklorisztikát, illetve a folklór iránt feltámadt, egyre tudatosabb érdeklődést a XVIII . század második felében, ezzel párhuzamo­san a hasonló reagálást Herder nép-, népköltészet- és történetfelfogására, népköltészetinek nevezett (vagy annak tartot t) dalok, énekek gyűjtésére, majd a főleg innen, de más forrásokból is (pl. Rousseau-ból) eredeztethető nemzet-, állam- és népfelfogásokra, a népköltészet és a műköltészet „viszo­nyának", illetve a népiességnek a nemzeti irodalom kialakulásában játszott szerepére.

Kelet-Közép-Európának neveztük ezt a térséget, érzékeltetve, hogy a közép-európai régió keleti oldalán terül el, de elválasztva a bizánci-pravo-szláv alapozású kultúrától (és hatástól is), jóllehet a régi időszakokban a szerbek művelődésében nem csekély szerepe volt ez egyháznak. Bár az is igaz, hogy az újabb korszak szerb íróinak szemlélete (pl. Obradovicé) éppen az egyházi hierarchia ellen irányult, és a szerb irodalmi nyelv megteremtése is együtt járt a hagyományos világkép elleni küzdelemmel.

Kelet-Közép-Európa nem merev és nem zárt történeti, művelődés­történeti és — felfogásunk szerint — irodalomtörténeti kategória, hanem olyan, többszörös változáson átment régió, amely az irodalmi és művelődési „aranykorok''-ban látványosan, máskor kevésbé látványosan reprezentált egy bizonyos kulturális, irodalmi helyzetet vagy állapotot, létrejönni segített egy bizonyos költői-írói-tudósi magatartást, s ezzel meghatározta bizonyos típusú irodalmak együttes elhelyezkedését a nagy európai, európai nyelvű kultúrák között. A régió határait tágította a goethe-i értelemben vett világ­irodalom-gondolat jelentkezése; tágította a szláv kölcsönösség-eszme több variációjának kidolgozása, és ugyancsak tágította a világirodalom különféle alkotásainak fordítások révén történő nemzetivé asszimilálása. A szláv iro­dalmak költői, gondolkodói ugyan a szláv irodalmak rokonságát, nyelvi alapú kölcsönösségét hirdették, mégsem tehettek úgy, mintha a kelet-közép­európai régión belül, illetve azon kívül más irodalmak ne léteznének, más irodalmi jelenségeket ne kellene tudomásul venni. A szerb és a horvát iro­dalom „balkáni" érdekeltsége eleve kétségessé teszi a szláv alapú kompara-tisztika kizárólagos voltát, de az erős közép-európai tudatú cseh irodalom­ban is rábukkanhatunk a másféle tájékozódásra, nem is szólva a lengyel irodalomról.

A régió belső tagozódása számon tartandó tény: a nemzeti irodalmak „aranykora" (most nem azt firtatjuk, hogy fikcióról van-e szó) nem egy­idejű. Ennek következtében az irodalmak differenciáltságában is olykor számottevő az eltérés. Ez abban is megnyilvánul, hogy egyes irodalmi irány­zatok bizonyos irodalmakban csak részlegesen jelennek meg, más irodalmak­ban sokkal teljesebben. A belső tagozódás vizsgálatakor is érvényesítenünk kell a művelődéstörténeti, esztétikai, irodalmi szempontokat. A politika- és a gazdaságtörténet módszerei nem igazítanak el: a lengyel államiság megszűné­se a XVIII . század végén, a XIX. század második felének oroszosítása és né­metesítése sem tudta megtörni a lengyel irodalom lendületét, az irodalmi (kul­turális) hagyományok megsemmisíthetetlennek bizonyultak, és a pozitiviz-

562

mus lengyel megjelenése olyan tudományos és irodalmi fejlődést eredménye­zett, amely visszahatott a társadalmi-politikai gondolkodás és mozgalom fej­lődésére. Ugyanakkor a kedvezőbb helyzetű cseh irodalomban az ócsehek és if júcsehek küzdelme hozott bizonyos eredményeket, de nem olyan jelentőse­ket, mint pl. a lengyel irodaloméi. A szlovák művelődés a XIX. század máso­dik felében csak a militánsan nemzeti, össz-szláv eszméket hirdető konzerva­t ív tábor ellenében mutathatot t föl világirodalmi értékeket, nevezetesen a zsengéi egy részét magyar nyelven író, a magyar irodalom nagyjait fordító, a magyar irodalmat, kultúrát mindvégig számon tartó Hviezdoslav költői-fordítói munkásságában. Az elavultnak ható és az 1840-es esztendők irodal­mában bizonyos mértékig regényfunkciót betöltő elbeszélő költemények írásával Hviezdoslav még a század végén is képes volt a szlovák élet „encik­lopédiáját" adni. A XIX. század végének erőteljes lengyel, cseh vagy magyar regényirodalmához képest ugyanakkor a szlovák regény : korszerűtlen. Még­is, ezekben a korszerűtlen regényekben megjelenik a kor szlovák embere, a leegyszerűsített emberábrázolás ellenére a „kontextus", amelyben a szlovák irodalom inkább lírai termésével tud figyelemre méltót mondani.

Kelet-Közép-Európa olyan kategória, amely a dolgozatunkban említett nemzeti irodalmak átfogó-szintetikus vizsgálatát teszi lehetővé, nem önké­nyes hasonlítgatások, hanem az irodalmak fő tendenciáinak szembesítésé­vel. A szembesítés i t t az érintkezések, a kölcsönhatások, a fordítások, az át­vételek, a vitairatok és a tudatos szembefordulások histórikumát, változa­tai t is magában foglalja, tehát a komparatisztika alapterületeit : az érintke­zések és kapcsolatok világát és az ezektől független hasonlóságokét és el­térésekét. Minthogy nem zárt rendszerben gondolkodunk, a régiót mintegy közbülső állomásnak tekintjük a nemzeti és a világirodalom között. Olyan közbülső állomásnak, amelynek elemzése a nemzeti irodalmak fejlődésének törvényszerűségeit is szintetizálja. A regionális szintézisben nem az egyes irodalmak matematikai összege, hanem az alapvető sajátosságok, fejlődési tendenciák magasabb szintű summázata található. Régiónk a sokszínű európai irodalom (európai nyelvű irodalmak) viszonylagos önállósággal ren­delkező, a többi régiótól eltérő sajátosságokkal rendelkező irodalomcso­portja.*

К ВОПРОСУ ВОСТОЧНО-ЦЕНТРАЛЬНО-ЕВРОПЕЙСКОЙ „ОБЛАСТИ"

И. ФРИД

Автор просматривает взгляды историков, литературоведов и историков культуры: каким образом ими группируются, классифицируются литературы Восточной Европы. Ибо — как это общеизвестно — литература играла важную роль в национальных движе­ниях, поэтому и историки много занимались историей восточно-европейских литератур, связами литературы и истории. В ходе анализа стало очевидным, что наряду с подобным историческим развитием надо иметь в виду и подобные черты, обнаруживающиеся в фор­мировании литератур, независимо от того, если данные литературы общались ли друг

* Е dolgozat egy monográfia első fejezete.

с другом или нет. Но речь редко зашла о том, какие точки зрения, по которым можно успо­коительно группировать литературы от Лейты до Ураля, существовавшие когда-то и существующие частью и в сегодняшние дни в рамках многонациональных государств. Значительную традицию имеет точка зрения, которая формирует региональную совмест ность литератур на основе языкового родства, значит она размышляет в славяноведении, в германистике и в романистике. Это представление, исходящее из точек зрения лингвис­тики противостоит взглядам, имеющим географическую основу потому, что например балканистика или же предположение центрально-европейских литератур группируют в одну региональную совместность славянские и неславянские литературы, народы. В исто­рической науке можно чрезвычайно хорошио использовать государственно-политическую точку зрения, но в меньшей мере в литературоведении, хотя нельзя с полностью исклю­чить её из „биографии" литератур. Автор приводит представителей перечисленных взгля­дов, показывает их систему аргументов и демонстрирует на их собственных примерах слу­чайности, показывающиеся в формировании групп. В исторической науке считается с боль­шой территорией, сравнительно единой Восточной Европой и внутри этого различаются субрегионы. В литературоведении в большинстве случаев не может использовать это по­нятие единой Восточной Европы. Этому противостоит, что рассмотрение столь многих литератур сталькивается трудностями, в таких случаях исследователь работает безусловно с вторичными источниками, то есть он дает предметом исследования не сами литературы, а взгляды о литературе. Хотя это тоже обозначает препятствие, но всё-таки компарати­вистское изучение литератур заставляет размышлять в меньших единицах. Ибо нельзя отказаться от требования сравнимости ради выдуманного регионального единства.

Таким образом следует отказаться от исследования таких литератур, которые хотя на самом деле — в ходе их развития — вошли в контакты с изученными автором литера­турами, в отношении некоторых периодов и показывают известные подобности, но в ос­новном они имеют больше отличительных черт от среднего. Поэтому кажется, что из числа изученных автором литератур ни бальтийские литературы, ни русская литература, ни отдельные литературы бальканской зоны (например альбанская или бунтарская) не принадлежат в известные периоды к этой же зоне. Речь идёт о восточной чаете Централь­ной Европы, где славянские и не-славянские литературы жили рядом, в большинстве в од­ном государственном обществе, в тесно соприкасающемся друг с другом государствен­ном обществе с ранних средних веков и иногда это общество было доведено до их соб­ственного сознания. Следует осуществить как лингвистическо-этническую, так и геогра­фическую, далее и государственно-политическую точку зрения, и считается автором наи­более целесообразным методологическим подходом компаративистику, значит показание контактов, основанных на общении и почти закономерных подобностей, аналогий, пока­зывающихся в подобных литературных рефлексах. Эта зона была названа автором вос­точно-центрально-европейской, отметив, что речь идёт об области, имевшей в ходе ис­тории динамические зональные границы, которая совсем не закрыта, а открыта, значит в исвестном смысле существуют такие полосы, которые можно изучать как переходные зоны, как например в отдельные периоды украинская литература, которая в её контактах и подобностях играет функцию посредника между двумя зонами, можно её связывать с обеими зонами в различных её чертах.

Статья является частью более объёмистого анализа, его вступительной главой. В дальнейшем автор статьи демонстрирует характеристики зоны на конкретном литератур­ном материале, по периодам. Он будет изучать осуществление идей просвещения, потом разновидности эстетики классицизма. Позже он ставит предметом анализа романтику, её изучение из точки зрения истории идей вернее эстетики.

564