A Kék Halál
-
Upload
mark-fernandez -
Category
Documents
-
view
106 -
download
4
description
Transcript of A Kék Halál
Jeffery Deaver
A KÉK HALÁL
ALEXANDRA
A mű eredeti címe: The Blue Nowhere
© 2001 by Jeffery Deaver Fordította: Oberon Bt./Morvay Krisztina
Tördelte: Merényi Tamás
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 517-800
ISBN: 963 368 584-2
Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen
formában kiadásra került.
Amikor azt mondom: az agy nem más, mint gép, nem az elme nagyszerűségében
kételkedem, hanem elismeréssel adózom a gép lappangó potenciáljának. Nem azt hiszem, hogy
az emberi elme kevesebb annál, mint aminek gondoljuk, hanem sokkal inkább azt, hogy a gép
lehet sokkal, de sokkal több.
W. Daniel Hillis: Minta a kövön
GLOSSZÁRIUM
adatcsomag: kisméretű, digitalizált adatsor, a hálózatban forgalmazott adatok
legkisebb egysége. Minden, az internetre továbbított információ – e-mail, szöveg,
zene, kép, grafika, hang – apró csomagokra bomlik, amelyek aztán a fogadónál újra
használható formába állnak össze.
adatforgalom-irányító (router): az a számítógép, amely az interneten a
CSOMAGOKAT a kívánt célállomás felé irányítja.
bot (a robotból): a felhasználókat vagy más programokat segítő, önállóan
működő szoftverprogram. Közegként is utalnak rá.
bug: programhiba a szoftver áramhálózatában, amely megakadályozza vagy
módosítja a program működését.
chipzsoké: hardverfejlesztésre vagy – eladásra szakosodott számítógépes
szakember.
civilek: a számítógépiparban tevőlegesen nem részt vevő egyének.
crack (feltörés): a számítógépbe történő illegális behatolás, amely rendszerint azt
a célt szolgálja, hogy a behatoló adatokat lopjon, semmisítsen meg, vagy másokat
megakadályozzon a rendszer használatában,
csomagszippantó: az adatforgalom-irányítóra, szerverre, vagy a személyi
számítógépre rátöltött program, amely egy harmadik részt vevő gépére irányítja a
CSOMAGOKAT, rendszerint azért, hogy az a felhasználói üzeneteket engedély
nélkül elolvassa, jelszavakat és más információkat szerezzen meg.
démon: feltűnésmentes, gyakran rejtett szoftverprogram, amelyet többnyire nem
felhasználói utasítás aktivál, hanem önállóan működik. Általában akkor aktiválódik,
amikor a gazdagépben bizonyos feltételek egyidejűleg teljesülnek.
forgatókönyv: szoftver
forráskód: a programozó ebben a formában – a számos programnyelv egyikéből
kiválasztott betűk, számok és tipográfiai szimbólumok felhasználásával – írja a
szoftverprogramot. A forráskódot aztán gépi kódokra konvertálja, gyakorlatilag ez
fut a számítógépen. A kódot az esetek legnagyobb többségében a fejlesztő vagy a
tulajdonos, nagyfokú biztonsági intézkedések mellett, titokban tartja.
freeware: fejlesztők által díjmentesen elérhetővé tett
gép: computer
guru: briliáns számítógépes szakember, VARÁZSLÓ
gyökér: Az UNIX operációs rendszerben a szó a rendszergazdát jelöli, vagy a
számítógépért/hálózatért felelős személyt. Magára az ellenőrzés folyamatára is
utalhat, mint a „gyökérszerzés” fogalmában, amely a számítógép feletti ellenőrzés
megszerzését jelenti,
hackelés: valamely program vagy operációs rendszer megváltoztatása kódok
manipulálásával A szó eredetileg meghatározott célokat szolgáló szoftverprogramok
gyors megírását jelentette, később azonban már csak az innovatív szoftverprogram
jelölésére használták. A fogalmat a civilek egyre elterjedtebben, az ártó szándékú
számítógépes behatolások jelölésére alkalmazzák – egy olyan folyamat leírására,
amelyet helyesebben a „crackel” ige fejez ki. A szó főnévként (hack) jól megírt
programot is jelent.
IRC (Internet Relay Chat = Internetes Relé Csevegő): Az internet népszerű
alhálózatrendszere, amelyben a résztvevők egy csoportja folyamatos társalgási
lehetőségre tesz szert, a speciális érdeklődési köröknek fenntartott hálózati
csevegőszobákban.
ICQ (az angol „kereslek” = I seek you nyomán): Az internet, az IRC-hez hasonló
alhálózata, de csak magánbeszélgetésekre használják. A cseteléshez hasonló.
.jpg (vagy jpeg): A számítógépen a képek tárolására, sűrítésére és digitalizálására
szolgáló formátum. Az ebben a formátumban tárolt képeket a fájlnévből vett .jpg
kiterjesztéssel jelölik.
kludge: átmeneti javítás. Speciális cél érdekében gyorsan megírt, gyakran
improvizált hardver- vagy szoftver-program, amely működőképes, de tervezésében
és kivitelezésében az átgondoltságot nélkülözi. Sok esetben BUG megfékezésére,
vagy a számítógép valamely működési rendellenességének a megszüntetésére
alkalmazzák,
kód: szoftver
kódbűvész: tehetséges szoftverprogramozó, akinek munkáját újító jellegűnek
tartják. Szamurájként is utalnak rá.
kódrecsegtető: egyszerű, mindennapi feladatokat ellátó, képzelőerő nélküli
szoftverprogramozó.
MUD (Többfelhasználós Tartomány, Többfelhasználós Dimenzió vagy
Többfelhasználós Börtönök): Az IRC-hez kapcsolódó alhálózat, ahol a résztvevők
valósidejű játékokkal vagy szimulált cselekvésekkel foglalkoznak.
MUD-őrült: A MUD-okban részt vevő személy.
phishing: információszerzés céljából történő szörfözés az interneten.
phrík (ejtsd: frík): telefonrendszerekbe történő betörés, elsődlegesen ingyenes
hívások lebonyolítása, lehallgatás vagy a rendszer szétrombolása érdekében. A szó
főnévként az efféle cselekvést folytató személyt jelöli, rendszergazda: valamely
szervezet számítógépes rendszerének vagy hálózatrendszerének működéséért felelős
személy.
shareware: regisztrációs szoftver. Olyan program, amit a fejlesztők nominális
összegért, meghatározott számú felhasználó rendelkezésére bocsátanak,
szerver: valamilyen hálózatra – például az internetre – csatlakoztatott nagy, gyors
számítógép, amely a felhasználók által hozzáférhető adatokat, honlapokat és fájlokat
tartalmazza.
tűzfal: a számítógép biztonsági rendszere, ami megakadályozza a nem kívánatos
adatok bejutását a computerbe. Védelmi funkciót lát el.
Unix: kifinomult számítógépes operációs rendszer, hasonló a Windowshoz. Az
legtöbb internetezésre alkalmas computeren ez az operációs rendszer fut.
varázsló: briliáns számítógépes szakember, guru.
warex: illegálisan másolt,kereskedelmi célú szoftver.
.wav (waveform = hullámforma): digitalizálásra és hangok tárolására szolgáló
formátum. Az ebben a formátumban tárolt hangok jelölése a fájlnév után a .wav
kiterjesztéssel történik.
******
I.
A VARÁZSLÓ
A számítógéppel bármilyen bűnt el lehet követni – Még gyilkolni is lehet vele.
Los Angeles-i rendőrségi tisztviselő
******
00000001. Fejezet / EGY
A viharvert fehér teherautó kellemetlen érzéseket ébresztett benne.
Lara Gibson a Kalifornia államban található Cupertino városkában, a De Anzán
lévő Veszta Grill nevű bárban üldögélt, és martinis poharának hideg szárát
markolászva megpróbált nem odafigyelni a közelében ácsorgó két fiatal chipzsokéra,
akik egyértelmű flörtölési szándékot kifejező pillantásokat lö-velltek felé.
Megint kinézett az ablakon, a finoman szitáló eső keltette borongós félhomályba,
de semmi nyomát nem látta az ablak nélküli Econoline-nak, amely – legalábbis ő úgy
hitte – egészen a házától követte a néhány mérföldnyire lévő étteremig. Lara
lecsusszant a bárszékről, odament az ablakhoz és kikémlelt rajta. A teherautó nem
volt az étterem parkolójában, Sem az utca másik oldalán lévő Apple Computer
Társaság parkolójában, vagy a mellette lévőben, ami a Sun Microsystemshez
tartozott. Ezeknek bármelyike ésszerű választás lehetett volna, ha valaki szemmel
akarta volna tartani – már ha a sofőr valóban őt akarja becserkészni.
Nem, a teherautó csak a véletlenek találkozása miatt tűnt fel neki, döntötte el –
olyan térbeli és időbeli egybeesésről van szó, amit csupán állandó paranoiája láttatott
vele veszélyesnek.
Visszament a pulthoz és a két fiatal férfira pillantott, akik felváltva hol nem vettek
tudomást róla, hol pedig titokzatos mosolydarabkákat villantottak felé.
Hasonlóan az összes helybeli, boldog órákat hajkurászó fiatalemberhez, ők is laza,
bő szabású nadrágot, nyakkendő nélküli keményített gallérú inget és a Szilícium-
völgyben mindenhol felbukkanó tipikus jelvényt – az egységesen a nyak köré tekert,
vászonból készült azonosító szimbólumot – viseltek. Ezek ketten a Sun Microsystems
kék névjegyében feszítettek. Az itt előforduló többi csoport a Compaq-ot, a Hewlett-
Packard-t és az Apple-t képviselte, nem beszélve a körzetben újonnan feltűnő
kölykök csoportjáról és a gomba módjára szaporodó internetes társaságokról,
amelyekkel szemben a Völgy tiszteletre méltó, állandóan és régebben itt élő
szakemberei némi undorral viseltettek.
Harminckét évesen Lara Gibson körülbelül öt évvel lehetett idősebb két
csodálójánál. És független üzletasszonyként, aki ráadásul geek sem volt – valamelyik
számítógépes társasággal kapcsolatban álló személy –, legalább ötször szegényebb.
Ez azonban a két férfit egyáltalán nem zavarta, megigézte őket a nő egzotikus,
érzelmekben gazdag arca, amit rakoncátlan, hollófekete hajfürtök kereteztek, a
bokacsizma, a vörös és narancs cigányszoknya és az ujjatlan fekete top, amely
kemény munkával megszerzett bicepszeket engedett látni.
Lara úgy becsülte, körülbelül két perce van még, mielőtt az egyik fiú odamegy
hozzá. Mindössze tíz másodpercet tévedett. A fiatalember a bizalmas ismerkedés
olyan módozatával állt elő, amit a nő már vagy tucatszor hallott: Elnézést, igazán nem
áll szándékomban zavarni, de figyelj, nem akarod, hogy eltörjem a fiúd lábát, amiért egy ilyen
gyönyörű nőt magányosan megvárakoztat egy bárban, és mellesleg vegyek neked egy italt,
amíg eldöntőd, hogy melyik térdkalácsáról legyen szó?
Más nő már méregbe gurult volna, vagy elkezd dadogni, elpirul és
kényelmetlenül érzi magát, esetleg belemegy a játékba, és hagyja, hogy
megajándékozzák egy nem kívánt itallal, csak azért, mert képtelen a szituációt
kezelni. De azok a nők gyengébbek nála. Lara Gibson a „városi önvédelem
királynője” volt, a San Francisco Chronicle nevezte el így egyszer. A férfira szegezte a
tekintetét, szertartásosan rámosolygott és megszólalt.
– Most nincs szükségem társaságra.
Ilyen egyszerű. Vége a csevegésnek.
A férfi csak pislogott a nyílt őszinteség hallatán, képtelen volt a nő szilárd
tekintetét viszonozni, végül visszament a barátjához.
Erő... minden az erőről szól.
Lara belekortyolt az italba.
Az az átkozott teherautó gyakorlatilag az összes szabályt az eszébe juttatta, mint
védelmi oktatónak, aki arra tanítja a nőket, hogy a mai társadalomban miként tudják
megvédeni magukat. Útban az étterem felé néhányszor a visszapillantó tükörbe
pillantott, és tíz-tizenöt méterre maga mögött kiszúrta a kisteherautót. Valami kölyök
vezette. Fehér bőrű volt, barna haját azonban rendetlen csomóba kötötte. Katonai
gyakorlóruhát viselt, és a borús égbolt meg a szemerkélő eső ellenére
napszemüveget. A Szilícium-völgyben, a naplopók és a hackerek otthonában
természetesen egyáltalán nem meglepő, ha valaki betoppan egy tejhabos kávéra a
Starbuckshoz, ahol egy piercingek tucatjaival átlyuggatott, udvarias bőrfejű tinédzser
vár rá a belvárosi gengszterek tipikus felszerelésében. Mégis, Lara ügy érezte, mintha
a sofőr kísértetiesen hátborzongató rosszindulattal meredt volna rá.
Hirtelen azon kapta magát, hogy a tárcájában megbújó maró gázspray-t
babusgatja szórakozottan.
Még egy pillantás az ablakon kifelé. Nincs teherautó. Csak .com pénzen vett cifra
luxusautók.
Egy pillantás körbe a teremben. Csak ártalmatlan geekek.
Nyugi, csitítgatta magát és még egyet kortyolt a tekintélyes adag martiniból.
A faliórára villantotta a tekintetét. Negyed nyolc. Sandy már tizenöt percet késik.
Elővette a mobiltelefonját, de a kijelzőn csak a NINCS TÉRERŐ felirat világított.
Már éppen indult volna telefonfülkét keresni, amikor felpillantott, egy
fiatalembert látott a bárba belépni, aki felé integetett. Ismerős volt, azonban nem
igazán tudta elhelyezni az emlékei között. A gondozott, hosszú szőke haj és a
kecskeszakáll megmozgatott valamit az elméjében. A férfi fehér farmert és gyűrött,
kék munkásinget viselt. Azt a tényt, hogy ő is az Amerikának nevezett óriástestület
tagja, a nyakkendője ékesen mutatta; egy szilícium-völgyi üzletemberhez illően
büszkén viselte a ruhadarabot, bár azt nem csíkok vagy Jerry Garcia virágok
díszítették, hanem a rajzfilmbeli Csőrike.
– Hé, Lara! – odasétált a nőhöz és a bárpultnak támaszkodva megrázta a kezét. –
Emlékszel rám? Will Randolph vagyok, Sandy unokatestvére. Cheryl és én
Nantucketban találkoztunk veled, Fred és Mary esküvőjén.
Ez az, pontosan innen emlékezett rá! A férfi terhes feleségével együtt ugyanannál
az asztalnál ült, mint Lara és a barátja, Hank.
– Hát persze. Hogy vagy?
– Ragyogóan. Sok a dolgom. De kinek nem errefelé?
A férfi műanyag nyakravalóján a Xerox Coiporation PARC volt olvasható, és ez
Larára mély benyomást tett. Még a nem geekek is tudtak a Szilícium-völgytől öt-hat
mérföldnyire, északra települt legendás Palo Alto Kutatási Központról.
Will odaintette a pincérlányt és rendelt egy világos sört.
– Hogy van Hank? – kérdezte. – Sandy azt mondja, a Wells Fargónál próbál
munkát szerezni.
– Ó, igen. Mostanában ezt forgatja a fejében. Most épp Los Angelesben van,
információt gyűjt.
Megérkezett a sör és Will belekortyolt.
– Gratulálok.
Fehér fény villant a parkolóban.
Lara odavillantotta a tekintetét, megijedt. A jármű azonban csak egy fehér Ford
Explorer volt, fiatal pár ült benne. A Ford mögötti területre összpontosított, és újra
végigpásztázta az utcát meg a parkolókat. Felidézte magában, hogy amikor útban
idefelé befordult az étterem parkolójába, megfigyelte a mellette elhajtó teherautó
oldalát. Valami sötét, és vöröses maszat volt rajta; valószínűleg sár, de neki a vér
jutott róla eszébe.
– Minden rendben? – kérdezte Will.
– Persze. Bocsánat. – Lara visszafordult a férfihoz, örült, hogy van egy
szövetségese. Még egy a városi önvédelmi szabályok közül: két ember mindig többet
ér, mint egy! Lara most némileg módosította az alapigazságot, és magában
hozzátette: még akkor is, ha az egyikük egy százötven centis, vézna geek, aki
Csőrikés nyakkendőt hord.
Will folytatta:
– Hazafelé tartottam, amikor Sally felhívott. Megkért, hogy ugorjak be és adjak át
egy üzenetet. Megpróbált elérni a mobilodon, de azt mondta, nem sikerült. Sokáig
melózik ma, és azt kérdezi, nem találkozhatnátok-e az irodája melletti helyen, ahol a
múlt hónapban is voltatok, a Ciro'snál? Mountain View-ban. Lefoglaltatott egy
asztalt nyolcra.
– Nem kellett volna ezért bejönnöd. Felhívhatta volna a pincért is.
– Azt akarta, hogy adjam oda neked az esküvőn készített képeket. Együtt
megnézitek őket, aztán majd megmondjátok, ha kérsz valamelyikből.
Will kiszúrt egy ismerőst a bár másik végében és odaintett neki – lehet, hogy a
Szilícium-völgy több száz négyzetmérföldön terpeszkedik el, valójában azonban csak
egy kisváros. A férfi folytatta:
– Úgy volt, hogy Cheryllel ezen a hétvégén átvisszük a képeket Sandyhez, Santa
Barbarába...
– Aha, mi is pénteken megyünk le...
Will abbahagyta és úgy vigyorgott, mint aki óriási titok megosztására készül.
Elővette a levéltárcáját, és ahogy kinyitotta, Lara előtt egy fénykép villant fel, a
feleségéről és egy aprócska, kicsattanóan pirospozsgás babáról.
– A múlt héten született – jelentette be a férfi büszkén. – Clarie.
– Ó, imádnivaló! – suttogta Lara.
– Így aztán egy darabig nem nagyon mozdulunk ki otthonról.
– Hogy van Cheryl?
– Jól. És a baba is. Semmihez sem hasonlítható... Én mondom, az apaság teljesen
megváltoztatja az ember életét.
– Efelől nincsenek kételyeim.
Lara megint az órára nézett. Hét harminc. Ebben az időben legalább fél órát kell
autóznia, hogy a Ciro's-hoz jusson.
– Azt hiszem, lassan indulnom kell.
Aztán tompa rémülettel, megint eszébe jutott a teherautó és annak sofőrje.
A raszta haj.
A rozsdaszínű paca az ütött-kopott ajtón.
Will a számlát kérte és fizetett.
– Nem kell meghívnod! – szólalt meg Lara. – Elrendezem.
A férfi felnevetett.
– Már megtetted!
– Micsodát?
– A befektetési vállalkozás, amiről az esküvőn beszéltél. Amit nemrég vettél.
Emlékszel?
Larában felrémlett, ahogy szégyentelenül kérkedik a biotechnológiai befektetéssel,
amelynek részvényei 60%-ot száguldottak felfelé az elmúlt évben.
– Amikor Nantucketból hazamentem, vettem egy rakás részvényt... Hát...
köszönöm – a sörrel a nő felé bökött, aztán felállt.
– Mehetünk?
– Persze! – elindultak, de Lara egyre kényelmetlenebbül meredt a közeledő ajtóra.
Csak paranoia, győzködte magát. Egy pillanatra átfutott az agyán – mint ahogy ez
időről időre meg szokott történni –, hogy normális munkát kellene szereznie, mint
ezek az emberek itt, a bárban. Nem kellene annyira elmerülnie az erőszak világában.
Biztosan csak paranoia...
De ha tényleg az, miért kellett a rasztás kölyöknek olyan sebesen elhajtania,
amikor lehúzódott a parkolóba és ránézett?
Will kilépett az épületből és kinyitotta az esernyőjét. Úgy tartotta, hogy
mindketten aláférjenek.
Lara újabb városi védelmi szabályt idézett fel: soha ne légy túl büszke vagy félénk
segítséget kérni!
És mégis, éppen azt próbálta megfogalmazni magában, hogy a fényképek után
hogyan kérhetné meg Will Randolphot, hogy az autójához kísérje. Újabb gondolat
villant fel benne: ha a teherautós kölyök tényleg fenyegetést jelent, nem önző dolog-e
a férfit arra kérni, hogy veszélynek tegye ki magát? Egy férj és egyben újdonsült apa
állt mellette, akitől más emberek léte is függött. Tisztességtelennek tűnt...
– Valami baj van? – kérdezte Will.
– Nem igazán.
– Biztos vagy benne?
– Nos, azt hiszem, valaki követett az étterembe. Valami kölyök.
Will körbenézett.
– Látod valahol?
– Most nem.
– Van egy honlapod, nem igaz? Arról, hogy a nők hogyan tudják megvédeni
magukat?
– Így van.
– Gondolod, a követőd tud róla? Talán zaklatni akar.
– Lehet. Meglepődnél, ha tudnád, mennyi gyűlölködő e-ma-ilt kapok.
A férfi a mobiltelefonjáért nyúlt.
– Nem akarod kihívni a rendőrséget?
Lara vívódott. Soha ne légy túl büszke vagy félénk segítséget kérni!
– Nem, nem. Csak... miután túl vagyunk a fényképeken, nem... kísérnél el az
autómig?
Will elmosolyodott.
– Ez csak természetes. Nem igazán tudok karatézni, de annál jobban ordítok, ha
segítséget kell hívni!
Lara felnevetett.
– Köszönöm!
Végigsétáltak az étterem előtti járdán, és a nő megvizsgálta az autókat. Mint a
Szilícium-völgy minden parkolójában, itt is
Saabok, BMW-k és Lexusok tucatjai álltak. Teherautó egy szál sem. Kölykök sem.
És véres foltok sem.
Will a parkoló hátsó része felé intett a fejével, ahol a saját kocsiját letette.
– Látod?
– Nem.
Elsétáltak egy borókafenyő-bokor mellett, Will autója – makulátlanul tiszta ezüst
Jaguár – felé.
Úristen, a Szilícium-völgyben rajta kívül mindenkinek van pénze?
A férfi előhalászta a zsebéből a kulcsokat, aztán a csomagtartóhoz mentek.
– Csak két tekercset fényképeztem el az esküvőn: Egy-kettő azonban igazán jól
sikerült – felnyitotta a csomagtartó tetejét, egy pillanatra megállt, aztán végigfuttatta
szemét a parkolón. Lara is. Teljesen elhagyatott volt. Egyedül a férfi autója állt ott.
Will rápillantott.
– A raszták valószínűleg elgondolkodtattak.
– Raszták?
– Aha – folytatta –, a raszták – most másmilyen volt a hangja, behízelgő és
nyugtalanító. Még mindig mosolygott, de az arca is megváltozott. Éhség sugárzott
róla.
– Mit értesz ezen? – kérdezte a nő higgadtan, de a félelem robbanásszerűen terjedt
szét bensőjében. Most tűnt csak fel neki, hogy lánc választja el a parkoló hátsó részét
a többitől. Tudta, a férfi akasztotta be, miután behajtott – nehogy bárki más is
odaálljon.
– Paróka volt.
Ó Jézus, én Uram, gondolta Lara Gibson, aki már vagy húsz éve nem imádkozott.
A férfi a nő szemébe nézett és újrakódolta a belőle sugárzó félelmet.
– Már korábban beálltam a Jaggel, aztán elloptam a teherautót, és a házadtól
követtelek. Katonai terepruhában és parókában. Tudod, csak azért, hogy ideges
legyél meg paranoiás, és azt akard, hogy a közeledben maradjak... Ismerem az összes
szabályodat, azt a városi önvédelmi cuccost. Soha ne menj elhagyatott parkolóba
idegen férfival! A házas ember, pláne ha gyereke is van, biztonságosabb, mint az
egyedülálló! És a családi portrém az irattárcámban? Úgy hackkeltem össze a Szülők
magazinból vett képből.
A nő reménytelenül suttogta:
– Nem maga...?
– Sandy unokatestvére? Még csak nem is találkoztam vele. Azért Will Randolphot
választottam, mert ő olyan ember, akit valamennyire ismersz, és aki valamennyire
hasonlít rám. Úgy értem, a világon semmi esélyem sem lett volna idehozni téged, ha
nem ismersz, vagy legalább nem hiszed azt, hogy ismersz. Ó igen, nyugodtan vedd
csak ki a kezedet a táskádból!
Azzal felmutatta a könnygázspray flakonját.
– Magamhoz vettem, amikor kijöttünk!
– De... – Lara zokogott, a válla belegörbült a reményvesztettségbe. – Ki maga? Még
csak nem is ismer engem!
– Ez nem igaz, Lara! – suttogta a férfi. Úgy tanulmányozta a nő gyötrődését, mint
ahogy valami dölyfös sakkmester vizslatná legyőzött ellenfele arcát. – Mindent tudok
rólad! Mindent a világon.
******
00000010. FEJEZET / KETTŐ
Lassan, lassan...
Ne tégy kárt bennük, ne törd el őket!
Az apró csavarok egymás után szabadultak ki a kisméretű rádió műanyag, fekete
védőburkolatából, és pottyantak engedelmesen a fiatalember hosszú, meglepően
izmos ujjai közé. Egyszer majdnem sikerült elszakítania az egyik miniatűr
csavarszálat, és kénytelen volt félbeszakítani a foglalatosságát. Hátradőlt a széken és
a kicsi ablakon át addig bámult kifelé az égre, a Santa Clara megye egészét beborító
felhőtakaróra, amíg meg nem nyugodott. Reggel nyolc óra és már két órája bíbelődik
ezzel a csupa vesződséggel járó feladattal.
Végül a rádió burkolatát összetartó tizenkét csavar közül már egy sem volt a
helyén; az apróságok egy sárga üzenő cédula ragasztóval bekent oldalán sorakoztak.
Wyatt Gillette levette a Samsung védőborítóját és elmélyülten tanulmányozta a
készülék belsejét.
Kíváncsisága, mint mindig, most is a versenylóéhoz hasonló lendülettel ragadta
magával. Azon tűnődött, a tervezők vajon miért hagytak akkora teret szabadon a
műszertáblák között, a hangoló miért ezzel a speciális méretű huzallal működik,
milyen arányban keverednek a fémek a forrasztó-anyagban?
Lehet, hogy ez az optimális szerkezet, de az is könnyen előfordulhat, hogy nem.
Lehet, hogy a mérnökök lusták voltak, vagy valami elterelte a figyelmüket.
Lehet-e jobb rádiót készíteni?
A férfi folytatta a készülék szétszerelését, már az áramkörkártyákat csavarozta
szét.
Lassan, lassan...
Huszonkilenc évesen Wyatt Gillette 182 cm magas, beesett arcú férfi volt, 70 kg-ot
nyomott. Tipikusan azt a fajtát képviselte, akiről az embernek mindig az jut az
eszébe, hogy fel kellene hizlalni. Sötét – majdnem fekete – haját az utóbbi időben
szemmel láthatóan sem olló, sem sampon nem érte. A jobb kezén ügyetlenül
megrajzolt tetoválás egy pálmafa felett átrepülő sirályt ábrázolt. Kopott kék farmer és
szürke munkaing lógott lazán a testén.
A csípős tavaszi fuvallat megremegtette. A testén végigfutó rándulás egészen az
ujjaiig gyűrűzött, és belehasított az egyik apró csavar fején lévő menetbe. Nagy sóhaj
szakadt fel a melléből. Bármilyen tehetséges is volt a gépeket illetően, megfelelő
felszerelés nélkül nem nagyon tehetett ennél többet. Ebben a pillanatban egy saját
maga által gemkapocsból kreált csavarhúzót használt. Ezen és a körmein kívül
semmilyen szerszám nem állt rendelkezésére. Még egy borotvapenge is hatékonyabb
lett volna; ez azonban azok közé a dolgok közé tartozott, amelyeket Gillette
ideiglenes otthonában, a Kalifornia állambeli San Jose-ban található férfiak számára
létesített, közepes biztonsági rendszerrel ellátott Szövetségi Büntetőintézetben nem
bocsátottak a rendelkezésére.
Lassan, lassan.
Amint az áramkörkártyákat sikerült szétszerelni, Gillette rátalált a hőn áhított
Szent Grálra – egy apró, szürke tranzisztorra – és addig csavargatta a hajszálvékony
drótokat, míg azok meglazultak. Ezután arra az áramköri kártyára helyezte a
tranzisztort, amelyen már hónapok óta dolgozott. Órakészítő mester ügyességével
sodorta össze a drótszálakat.
Éppen hogy csak befejezte, amikor ajtó csapódott a közelben és lépések zaját
hallotta a folyosóról. Ijedten pillantott fel.
Valaki a cellája felé tart. Ó, Krisztusom, ne engedd, gondolta.
A lépések már csak mintegy húszlábnyira voltak. Hirtelen gondolattól vezérelve
becsúsztatta az áramkört a Wired magazin egyik példányába, az alkatrészeket pedig a
rádió védőburkolatába söpörte, aztán az egészet a falnak támasztotta.
Hanyatt dőlt a priccsen és egy másik magazint kezdett lapozgatni, a 2600-at, a
hacker folyóiratot, és megállás nélkül imádkozott a mindenható Úristenhez, akivel a
bebörtönzésük után még az ateista rabok is nagyon hamar elkezdenek alkudozni:
Könyörgöm, ne hagyd, hogy megmotozzanak! De ha mégis, kérlek, legalább azt ne engedd,
hogy megtalálják az áramkört!
Az őr benézett a kémlelőnyíláson, és bedörmögött.
– Pozíció, Gillette!
A bennlakó felállt és a cella hátsó részébe ment, kezét összekulcsolta a tarkóján.
Az őr a kicsi, homályos helyiségbe lépett. Most azonban – amint ez nemsokára
kiderült – nem átvizsgálásról volt szó. A férfi még csak körül sem nézett a cellában;
szó nélkül előrebilincselte Gillette kezét, és kikísérte az ajtón.
A folyosók találkozásánál, ahol az elkülönített adminisztrációs szárny belefutott
az általános ügyekkel foglalkozó részlegbe, kísérője elfordult, és egy ismeretlen
folyosón vezette tovább Gillette-et. A zenehangok és a gyakorlótérről beszűrődő
kiáltások hamarosan elhaltak, és az őr néhány perc múltán kisméretű szobába
tessékelte a rabot. A szoba egész berendezése mindössze egy asztalból és két padból
állt; Mindhármat a padlóhoz rögzítették. Az asztalra csuklópántokat szereltek,
amelyek a rabok bilincsének rögzítésére szolgáltak, de az őr nem kötözte hozzá.
– Üljön le!
Gillette leült.
Az őr kiment a szobából, az ajtó hangosan csapódott mögötte, és a férfi egyedül
maradt a kíváncsiságával, no meg az égő késztetéssel, hogy mielőbb visszatérhessen
az áramkörökhöz. Reszketve ült az ablaktalan helyiségben, amely sokkal kevésbé
tűnt a Valós Világból származónak, mint mondjuk egy, a középkorban játszódó,
számítógépes játékbeli színtérnek. Gillette úgy döntött, ez az a kamra, ahol hagyják,
hogy az eretnek kínpadon megtört teste a hóhér felemelt bárdját várja.
-
Thomas Frederick Anderson soknevű ember volt.
Tom vagy Tommy az általános iskolában.
Tucatnyi ragadványnév, mint a Lopakodó vagy Crypto, amikor a kaliforniai
Menlo Parkbéli középiskolába járt és Trash-80-asokon, Commodorokon és Apple-ken
hirdetőtáblákat működtetett és hackelt.
T. F. is volt, amikor az AT&T biztonsági részlegénél, a Sprintnél vagy az Egyes
Sejtcsoportnál dolgozott, ahol hackereket, phríkeket és kisstílű alakokat nyomozott
le. A 97%-os rekordsiker tükrében – ennyivel könnyítette meg a zsaruknak, hogy a
rosszfiúkat elfogják – a kollégák úgy döntöttek, hogy a kezdőbetűk mögött a
Tántoríthatatlan Faszi elnevezés bújik meg.
San Jose-ban fiatal rendőrdetektívként egy sor másik neve is volt; a hálózatra
kapcsolt csevegőszobákban – ahol magát tizennégy éves kislánynak kiadva
ügyefogyott üzeneteket irkált pedofiloknak, alak aztán buja ajánlatokat tartalmazó e-
maileket küldözgettek vissza ezeknek a fantáziagyermekeknek, amelyekben
külvárosi utcai kirakodóárusoknál próbáltak romantikus légyottot összehozni; aztán
a randin végül mintegy fél tucat, elfogatóparanccsal és lőfegyverekkel felszerelt
hekus várta őket – Courtney 334-ként, Lonelygirlként vagy BrittanyT-ként ismerték.
Mostanság – amikor számítógépes konferencián mutatták be – dr. Andersonnak,
vagy egyszerűen csak Andynek szólították. Bár a hivatalos feljegyzésekben Thomas
F. Anderson hadnagy, Kalifornia Állam Rendőrségének Számítógépes Bűnelkövetési
Egysége vezetőjeként utaltak rá.
A negyvenöt éves, gyérülő, barna göndör hajú, hórihorgas férfi most a San Jose-i
Büntetőintézet hűvös és nyirkos folyosóján haladt a köpcös börtönigazgató mellett.
San Ho. Bűnözők és bűnüldözők egyaránt így emlegették az intézményt.
Keménykötésű latin egészítette ki a kíséretet.
Továbbmentek a folyosón, aztán az egyik ajtónál végre megálltak. Az igazgató
bólintott. Az őr kinyitotta az ajtót, Anderson belépett és szemközt találta magát a
rabbal.
Wyatt Gillette nagyon sápadt volt – hacker színe volt, ahogy ezt a fajta
sápadtságot ironikusan nevezték – és meglehetősen sovány. A haja mocskos,
csakúgy, mint a körmei. Nyilvánvalóan napok óta nem fürdött.
A rendőr különös kifejezést vett észre Gillette sötétbarna szemében; elismerés
villant fel benne.
– Maga... maga Andy Anderson?
– Anderson felügyelő! – a börtönigazgató hangja ostorként csattant.
– Maga vezeti az államban a számítógépes bűncselekmények részlegét – folytatta
Gillette.
– Ismer engem?
– Néhány évvel ezelőtt hallottam a Comsecen egy előadását.
A számítógépes és hálózati biztonságról tartott Comsec konferenciára csak a
dokumentált biztonsági szakemberek és a törvénytisztviselők kaptak meghívást;
kívülállókat nem engedtek be. Anderson tisztában volt vele: nemzeti szinten a fiatal
hackerek szabadidős programjának része, hogy megpróbálnak betörni a számítógép
regisztrációs rendszerébe, így akarnak belépőt szerezni. A konferencia történelmében
azonban eddig mindössze kettőnek vagy háromnak sikerült.
– Hogy jutott be?
Gillette vállat vont.
– Megtaláltam valakinek az elhagyott szolgálati jelvényét.
Anderson szkeptikusan bólintott.
– Mi a véleménye az előadásomról?
– Egyetértek magával: a Szilícium-völgyben gyártott chipeket hamarabb túl fogják
szárnyalni, mint azt a legtöbb ember hinné. A számítógépek molekuláris
elektronikával fognak működni. Ez pedig azt jelenti, hogy a felhasználóknak teljesen
új módokat kell találniuk, ha meg akarják magukat védeni a hackerektől.
– A konferencián senki más nem gondolta ezt.
– Végig kellemetlenkedtek magának a beszólásaikkal – emlékezett vissza Gillette.
– Maga nem?
– Nem. Én jegyzeteltem.
A börtönőr a falnak támaszkodott, a rendőr pedig leült Gillette-tel szemben és
folytatta.
– A számítógéppel való visszaélésre és a nem megfelelő célra történő
felhasználásra vonatkozó szövetségi törvénycikk megsértése következtében kapott
hároméves börtönbüntetéséből egy még hátra van. Maga feltörte a Western Software
gépeit és eltulajdonította a legtöbb program forráskódját, igaz?
Gillette bólintott.
A forráskód a szoftver agya és szíve, amelyet tulajdonosa szenvedélyesen őriz. A
kód ellopásával a tolvaj könnyedén fel tudja törni az azonosító és biztonsági kódokat,
hogy aztán a szoftvert újracsomagolva, a saját neve alatt adja el. A Western Software
legnagyobb tőkéjét a társaság áltál létrehozott játékok, üzleti alkalmazások és irodai
programok forráskódjai jelentették. Ha egy lelkiismeretlen hacker ellopja a kódokat,
akár csődbe taszíthat egy milliárdos nagyságrendű vállalatot. Gillette megszólalt:
– Nem csináltam semmit a kódokkal. Kitöröltem az összesei, miután letöltöttem
őket.
– Miért törte fel a rendszerüket?
A hacker vállat vont.
– Láttam a nagyfőnököt a CNN-en vagy valahol máshol. Azt állította, lehetetlen
bejutni a hálózatukba. Meg hogy a biztonsági rendszerük üzembiztos. Csak tudni
akartam, igazat beszél-e.
– És?
– Tulajdonképpen igen, de csak a felhasználókkal szemben. A probléma csupán
annyi, hogy nem a felhasználóktól kell megvédeniük magukat, hanem olyan
emberektől, mint amilyen én is vagyok.
– Nos, miután betört a rendszerbe, miért nem szólt a társaságnak a biztonsági
rendszer repedéseiről? Miért nem lett fehérkalapos?
Azokat a hackereket nevezik fehérkalaposoknak, akik betörnek ugyan a
számítógépes rendszerekbe, de aztán felvilágosítják áldozataikat a biztonsági
rendszer hibáiról. Néha a dicsőségért teszik, néha pénzért. De az is előfordul, hogy
csupán azért, mert úgy gondolják, ez így helyes.
Gillette megint megvonta a vállát.
– Az ő bajuk. Az a fickó azt bizonygatta, hogy nem lehet megcsinálni. Csak tudni
akartam, nekem menne-e.
– Miért?
– Kíváncsiság.
– Miért szálltak a szövetségiek annyira magára? – faggatózott Anderson. Ha a
hacker nem okoz kárt az üzleti dolgokban és nem akarja eladni, amit ellopott, az FBI
még nyomozásba is nagyon ritkán kezd, hagyja, hogy az ügyet az igazságügyiek
oldják meg.
A börtönigazgató válaszolt a kérdésre.
– Az NVM miatt.
– Nemzetvédelmi Minisztérium? – kérdezte Anderson, és röpke pillantást vetett a
fogoly karján díszelgő csiricsáré tetoválásra. Mit ábrázolhat? Repülőt? Nem, valami
madár lesz.
– Hazugság – mormolta Gillette. – Tiszta baromság.
A zsaru az igazgatóra nézett, aki belefogott a magyarázatba.
– A Pentagonnál azt hiszik, írt valami programot, ami feltörte a Nemzetvédelem
legutoljára írt rejtjelező szoftverét.
– A Standard 12-jüket? – Anderson felnevetett. – Minimum egy tucat
szuperszámítógépnek kellene legalább fél évig megállás nélkül dolgoznia azon, hogy
egyetlen e-mailt feltörjön.
A VRS-t – Védelmi Rejtjelező Standard – nemrégiben cserélték le a Standard 12-re,
a kormányzat már művészeti alkotásszámba menő titkosító programjára. Titkos
adatok és üzenetek rejtjelezésére használják. A rejtjelező program annyira fontos a
nemzetbiztonságiaknak, hogy az exporttörvények értelmében hadianyagnak
nyilvánították, és katonai engedély nélkül tilos az országhatáron kívülre szállítani.
– De még ha fel is tört valamit, amit a Standard 12-vel rejtjeleztek, mi van akkor? –
folytatta Anderson. – Mindenki megpróbál rejtjeleket feltörni.
Semmi illegális nincs a dologban, egészen addig, míg a kódolt dokumentumot
nem lopják el. Számos szoftvergyártó tulajdonképpen még bátorítja is az embereket,
hogy saját programjukkal kódolt dokumentumokat próbáljanak megfejteni, és díjat
ajánlanak fel annak a szakembernek, akinek sikerül.
– Nem erről van szó – magyarázta Gillette. – Az NVM állítása szerint feltörtem a
számítógépüket, kitaláltam, hogyan működik a Standard 12, aztán írtam egy
forgatókönyvet, ami dekódolja a dokumentumot. Mindezt másodpercek alatt.
– Lehetetlen – tört fel a hitetlenkedő nevetés Andersonból. – Nem lehet
megcsinálni!
– Én is ezt mondtam nekik – válaszolta Gillette. – Nem hitték el.
Mégis, ahogy Anderson a férfi sötét szemöldöke alatt mélyen ülő, gyors mozgású
szemét figyelte, ideges nyugtalansággal mozgó, pillanatra meg nem álló ujjait, az
jutott az eszébe, hogy a hacker talán tényleg írt egy ilyen mágikus programot. Maga
Anderson soha nem tudta volna megcsinálni; és nem ismert senkit, akinek
sikerülhetett volna. Végeredményben azonban most mégis azért van itt, kalapjával a
kezében, mert Gillette varázsló. A hacker világban a kifejezés azokat a
szakembereket illeti, akik a gépvilágban a szakavatottság legmagasabb szintjén
állnak.
Kopogtak az ajtón, és az őr két férfit engedett be. Az első negyven körüli lehetett,
sovány arcú, sötétszőke haját hátrafésülte az arcából, és a frizura a ráfújt rögzítőspray
miatt olyan hatást keltett, mintha belefagyott volna ebbe a formába. Valódi barkója is
volt! Olcsó, szürke öltönyt viselt, agyonmosott, fehér inge egy számmal nagyobb volt
a kelleténél, a felhajtás az alján félig elengedett már. Az érdeklődés leghalványabb
jele nélkül pillantott Gillette-re.
– Uram – fordult monoton hangon az igazgató felé. – Frank Bishop nyomozó
vagyok, az állami rendőrség gyilkossági osztályáról – üdvözlésképpen erőtlenül
Anderson felé bólintott.
A második férfi, társánál kicsivel fiatalabb és szemmel láthatóan sokkal súlyosabb,
megrázta az igazgató kezét, aztán Andersonét is.
– Bob Shelton nyomozó.
Serdülőkori pattanáshegek csúfították az arcát.
Anderson semmit sem tudott Sheltonról, de beszélt Bishop-pal, és meglehetősen
vegyes érzelmekkel viseltetett a nyomozónak abban az ügyben való részvétele iránt,
ami miatt ő is idejött. A saját bevallása szerint, a szakterületén Bishop maga is
önjelölt varázsló volt, bár az ő szakértelme a nehézsúlyú, peremvárosi körzetek –
mint az Oaldand rakpart környéke, Haight-Ashbury és San Francisco maffianegyede
– gyilkosainak és nemierőszak-tevőinek a felhajtására terjedt ki.
A számítógépes bűncselekményekkel foglalkozó ügyosztály nem volt
felhatalmazva – vagy inkább felszerelve – arra, hogy egy ehhez hasonló gyilkossági
ügyet végigvigyen az erőszakos bűncselekményekben nyomozó ügyosztály
részvétele nélkül, de a Bishoppal folytatott néhány rövid telefonbeszélgetés után
Anderson nem volt túlságosan elragadtatva a közös munka gondolatától. A
gyilkossági zsarut nem áldották meg az égiek humorérzékkel, zaklatottnak tűnt, és
ami még zavaróbb, egyáltalán nem értett a számítógépekhez.
Anderson azt is hallotta, hogy maga Bishop még csak nem is akart együttdolgozni
a számítógépesekkel. A MARINKILL-ügyért lobbizott – az eset a bűntett helyszíne
után kapta nevét az FBI-tól: néhány nappal korábban a Marin megyei Sausalitóban, a
Bank of America fióküzletében három bankrabló meggyilkolt két civilt és egy zsarut.
A szemtanúk szerint ezután kelet felé indultak, ami nagyon könnyen jelenthette azt,
hogy később délre, a San Jose körzet felé fordulnak, ez pedig Bishop terepe volt.
Bishop a megérkezését követően legelőször is ellenőrizte mobiltelefonjának
kijelzőjét, feltehetőleg azért, hogy megnézze, kapott-e üzenetet az áthelyezéssel
kapcsolatban.
– Leülnék, uraim? – szólt oda Anderson a nyomozóknak, és a fémasztal körül lévő
padok felé intett a fejével.
Bishop csak a fejét rázta meg, és állva maradt. Betűrte a nadrágjába a kilógó
ingdarabot, aztán keresztbe fonta a karját. Shelton leült Gillette mellé. A következő
pillanatban a testes zsaru undorral teli pillantást vetett a rabra, felállt és átült az
asztal másik oldalára. Fojtott hangon dörmögte Gillette felé:
– Ha esetleg valamikor meg akarna fürödni...
– Majd ha megkérdezi az igazgatót, miért csak egyszer fürödhetek egy héten! –
vágott vissza a fegyenc.
– Azért, Wyatt – szólalt meg az igazgató türelmesen – mert megszegte a
börtönszabályokat. Ezért van elkülönítésben.
Andersonnak sem ideje, sem türelme nem volt a civakodáshoz.
– Van egy problémánk és azt reméljük, maga segíteni fog – fordult Gillette-hez.
Aztán Bishopnak szegezte a kérdést: – Fel akarja vázolni az esetet?
Az állami rendőrség formális szabályzata szerint technikailag Frank Bishop volt az
ügy irányításáért a felelős. A detektív azonban megrázta a fejét:
– Nem uram, folytassa csak!
– Tegnap éjjel egy nőt erőszakkal elvittek egy étteremből. Meggyilkolták és a testre
Portola Valley-ben találtak rá. Késsel szúrták le. Szexuálisan nem zaklatták,
legalábbis nincsenek erre utaló nyomok. Nos, az áldozat, Lara Gibson szervezte azt a
honlapot, amelyen arról van szó, hogy a nők miként tudják megvédeni magukat.
Országszerte tartott előadásokat a témában. Sokat szerepelt a sajtóban, és volt Larry
King műsorában is. Mi történik tehát? Ott ül egy bárban, és belép ez a fickó, aki úgy
tűnik, jól ismeri. A pincérlány azt mondta, Will Randolphkéht mutatkozott be. Így
hívják annak a nőnek az unokatestvérét, akivel az áldozat tegnap este együtt
vacsorázott volna. Randolph nem lehetett ott, egy hétig New Yorkban van, azonban
találtunk az áldozat számítógépén egy fényképet róla, és nagyon hasonlítanak
egymásra. Mármint a gyanúsított és Randolph. Azt gondoljuk, hogy az elkövető
Randolphnak adta ki magát. Tehát minden szükséges információt megszerzett az
áldozatról. Barátok, milyen helyeken járt korábban, mivel foglalkozik, milyen
értékpapírjai vannak, kivel jár. Még oda is intett valakinek a bárban, mintha ismerné.
A gyilkosságiak az összes ott lévő kuncsaftot kikérdezték tegnap, de senkit sem
találtak, aki látta volna korábban. Ezért azt hisszük, csak színlelt. Tudja, a nőnek
feltehetőleg nagyobb a biztonságérzete, ha a fickó törzsvendégnek tetteti magát.
– Átváltozás – vetette fel Gillette.
– Mi az? – kérdezte Shelton.
Anderson tisztában volt a fogalom jelentésével, de Gillette-re hagyta, a rab pedig
elmagyarázta.
– Álcázó megtévesztés, az elkövető más személyiségnek adja ki magát. A hackerek
szokták ezt csinálni, amikor adatbázisokhoz, telefonvonalhoz vagy jelszóhoz akarnak
hozzájutni. Minél több információt tud egy személyről az ember visszacsatolni a
célponthoz, annál könnyebben hisz az neki, és annál inkább azt teszi, amit az
átváltozó szeretne.
– A mi esetünkben a barátnő, Sandra Hardwick, akivel Larának találkoznia kellett
volna, azt állította, hogy felhívta valaki, aki Lara fiújának mondta magát, és a nő
nevében lemondta az esti vacsorát. Erre ő megpróbálta felhívni Larát, de annak ki
volt kapcsolva a telefonja.
Gillette bólintott.
– Leblokkolta a készüléket – aztán elfintorodott. – Valószínűleg az egész kártyát.
Anderson helyeselt.
– A Mobile America a 850-es kártya háromnegyed órás teljes üzemszünetét
jelentette. Valaki letöltötte a kódot, aztán lezárta a kapcsolás gombot, később pedig
visszakapcsolta a telefont.
Gillette szeme összeszűkült. A nyomozó észrevette, hogy kezdi érdekelni a dolog.
– Tehát – tűnődött el a hacker – az ürge egy olyan személy azonosságát vette fel,
akiben a nő megbízott, aztán megölte. És mindezt számítógépről szerzett információ
segítségével.
– Pontosan.
– Volt a nőnek internetes szolgáltatása?
– Igen, a Horizon On-Line.
Gillette felnevetett.
– Jézus Mária, tudják maguk, mennyire biztonságos az? A pacák feltörte a
szolgáltató valamelyik adatforgalom-irányítóját és elolvasta a nő leveleit – megrázta
a fejét, és Anderson arcát fürkészte. – De ez ovis cucc. Bárki meg tudja tenni. Van
még valami más is, nem igaz?
– Így van – folytatta Anderson. – Beszéltünk az áldozat barátjával is; megengedte,
hogy belenézzünk a gépébe. A pincérlány által hallott információknak legalább a
feléről nem történt említés a levelekben. A gépen voltak.
– Talán Dumpster merülést végzett és úgy szerezte meg az infót.
Anderson Bishophoz és Sheltonhoz forduít.
– A lomtárak átkutatásáról van szó, így is lehet a hackelést elősegítő adatokhoz
jutni: kiselejtezett céges papírok, kinyomtatott adatok, számlák, receptek, meg ehhez
hasonló dolgok.
Gillette felé fordult.
– Kétlem. Minden adatot a gépről szedett le.
– És mi a helyzet a közvetlen behatolással? – kérdezősködött tovább Gillette. A
közvetlen behatoláskor a hacker a célpont házába vagy irodájába fizikailag tör be, és
magán az illető számítógépén keresztüljut a kívánt adatokhoz. Közvetett behatolás
esetében internetes hálózatról vagy valamilyen más távoli helyszínről történik az
adatlopás.
– Közvetett behatolásnak kellett lennie. Beszéltem a barátnővel, akivel Larának
aznap este találkozója lett volna, Sandrával. Azt mondta, csak egyetlenegyszer
beszéltek az esti találkozóról, mégpedig aznap délután, rövid csetelés közben,
máskülönben a nő egész nap ki sem mozdult otthonról. A gyilkosnak tehát máshol
kellett lennie.
– Érdekes– suttogta Gillette.
– Én is így gondoltam – felelte Anderson. – Azt hisszük, az alsó vonalra küldött
valami vírust, aminek segítségével bejutott a gépbe. Az a helyzet, hogy a
számítógépesek nem találják. Azt reméljük, maga hajlandó lesz megnézni.
Gillette bólintott, és felsandított a koszos mennyezetre. Andersonnak feltűnt, hogy
a fiatalember ujjaival megállás nélkül gyors és enyhe leütő mozdulatokat végez.
Először arra gondolt, hogy Parkinson-kóros vagy valamilyen idegbetegségben
szenved. Aztán rájött, mit csinál a hacker. Öntudatlanul gépelt egy láthatatlan
billentyűzeten – első látásra ideges szokásnak tűnt.
A hacker leeresztette a tekintetét Andersonra,
– Mit használtak a meghajtó vizsgálatánál?
– Norton Commandert, Vi-Scan 5.0-t, az FBI törvényszéki detektoros csomagját,
Restore 8-at, a Nemzetvédelmi Minisztérium felosztó rendszerét és a 6.2-es
fájlallokációs analizátort. Még a felszíni keresőt is kipróbáltuk.
Gülette zavartan felnevetett.
– Ennyi minden és nem találtak semmit?
– Nem.
– Miből gondolja, hogy nekem sikerülni fog, ami maguknak nem?
– Megnéztem néhány maga által írt szoftvert. Az egész világon csak három,
esetleg négy ember létezik, aki ezekhez hasonló forgatókönyvet tudna készíteni.
Biztosan vannak kódjai, amelyek sokkal jobbak, mint a mieink, vagy össze tud
hackelni egyet.
– És nekem mi hasznom lenne ebből az egészből? – kérdezte Gillette Andersont.
– Mi van? – csattant fel Shelton, és himlőhelyes arcát összeráncolva a hackerre
meredt.
– Mit kapok cserébe, ha segítek maguknak?
– Kis fasz! – hörögte Shelton. – Egy lányt megöltek és te szarsz rá?
– Nagyon sajnálom, ami vele történt – vágott vissza Gillette. – De az alku úgy szól,
hogy ha segítek, akkor akarok valamit cserébe.
– Mint például? – kérdezte Anderson.
– Egy gépet.
– Nincs számítógép – horkantotta a börtönigazgató. – Szó sem lehet róla! –
Andersonhoz fordult. – Ezért van az elkülönítőben. A könyvtárban, egy számítógép
mellett kaptuk rajta, az interneten volt. A bírói ítélet szerint a büntetésének része,
hogy nem csatlakozhat a hálózathoz.
– Nem fogok csatlakozni! – mondta Gillette. – Az E-szárnyon maradok, ahol most
is vagyok. Nem lesz telefonvonalas hozzáférésem.
– Hát persze, mert elkülönítésben marad – gúnyolódott az igazgató.
– Magánzárkában – helyesbített Gillette.
– ...csak egy számítógép?
– Igen.
– Ha az elkülönítőben maradna, ahol egyáltalán nincs lehetősége a hálózatra
csatlakozni, akkor beleegyezne? – kérdezte Anderson.
– Gondolom – felelte az igazgató.
A zsaru aztán Gillette-hez fordult.
– Áll az alku. Szerzek magának egy laptopot.
– Alkudozik vele? – Shelton hitetlenkedve nézett Andersonra. Segítségkérően
fordult Bishop felé, de a sovány nyomozó csak az idejétmúlt barkóját simogatta, és
elmélyülten a mobiltelefonja kijelzőjét nézegette, a megváltást jelentő üzenetet várta.
Anderson nem válaszolt Sheltonnak, ehelyett Gillette-hez intézte a szavait.
– Először meg kell vizsgálnia a Gibson lány computerét, teljes jelentést ad róla,
csak azután kapja meg a gépet. A nő régimódi IBM klónt használt. Egy órán belül
idehozzuk. Megtaláltuk az összes lemezét, a szoftvert és...
– Nem, nem! – jelentette ki Gillette határozottan. – Itt nem tudom megcsinálni.
– Miért?
– Hozzá kell férnem a központi számítógéphez, talán egy szuperszámítógépre is
szükség lesz. Műszaki kézikönyvek is kellenek, programok.
Anderson Bishopra pillantott, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem figyelt oda a
beszélgetésre.
– Kurvára nem! – jelentette be Shelton. A gyilkosságiaktól érkezett kollégák közül
úgy tűnt, ő a beszédesebbik, még akkor is, ha félreérthetetlenül behatárolt
szókinccsel rendelkezett.
Anderson még mindig magában tanakodott, amikor az igazgató megszólalt:
– Uraim, felmehetnénk az előcsarnokba egy percre?
******
00000011. FEJEZET / HÁROM
Szórakoztató hack volt.
De nem jelentett akkora kihívást, mint szerette volna.
Phate – neve a legjobb hackertradíciók szerint íródott, ph-val, nem pedig f-fel – a
Szilícium-völgy szívében elterülő Los Altosban lévő háza felé autózott.
Nagyon elfoglalt volt ezen a reggelen: megszabadult attól a vérfoltos fehér
teherautótól, amit tegnap Lara Gibson paranoiájának a felélesztésére használt. A
csatornába dobta az álcázás kellékeit – a raszta parókát, a katonai dzsekit, a
cserkésznapszemüveget, és a Sandy Hardwick könnyű életvitelű unokaöccsére, Will
Randolphra jellemző nyüszítően tiszta chipzsoké szerelést is.
Teljesen más személyiség volt most. Természetesen nem az igazi neve vagy énje –,
a huszonhét évvel ezelőtt, a New Jersey állambeli Upper Saddle Riverben született
Jon Patrick Holloway. Nem, ebben a pillanatban a nemrégiben létrehozott hat vagy
hét fiktív karakter egyikét öltötte magára, akik olyanok voltak számára, mint egy
csapat jó barát. A képet a megfelelő jogosítványok, munkavállalói azonosítókártyák
és az összes, manapság annyira nélkülözhetetlen dokumentum tette teljessé. A férfi a
kis társulat szereplőit sajátos kiejtéssel és modorral is felruházta, ezeket a vonásokat
aztán vallásos buzgalommal tökéletesítgette.
Ki akarsz lenni?
Phate válasza a kérdésre nagyjából a következő volt: teljesen mindegy, bárki a
világon.
A Lara Gibson-féle hack körül jártak a gondolatai, és úgy döntött, kissé túl könnyű
volt egy olyan valakinek a közelébe férkőzni, aki a városi önvédelem királynőjének
címével tetszelgett.
Elérkezett tehát az idő, hogy eggyel magasabb fokozatra helyezze a játékot.
A reggeli csúcsforgalomban Phate Jaguárja lassan haladt az államközi 280-ason, a
Junípero Serra főúton. Tőle nyugatra, a Santa Cruz hegység beleveszett a lassan a San
Francisco-öböl felé sikló ködkísértetbe. Az utóbbi években szárazság sújtotta a
völgyet, azonban a tavaszok legnagyobb része – csakúgy, mint például aznap – esős
volt és a növényzet gazdagon zöldellt. Phate azonban nem törődött a körülötte
elterülő természet látványával. Egy színdarabot hallgatott a CD-lejátszóján – Az
ügynök halálát. A kedvencei közé tartozott. Alkalmanként a szája önkéntelenül is a
szavakat formálta – kívülről tudta az egészet.
Tíz perccel később, 08.45-kor, Los Altosban, lehúzódott az El Monte úton lévő
Stonecrest kőfejtő mellett épült hatalmas, elszigetelten álló házának a garázsához.
Leparkolt, gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hanyagul kilöttyentett,
tintafolthoz hasonló formájú vérfoltot vett észre az egyébként makulátlan tisztaságú
padlón – Lara Gibson vére. Szemrehányást tett magának, amiért korábban annyira
gondatlan volt, hogy nem figyelt fel rá. Eltakarította a szennyeződést, bement az
épületbe, becsukta, majd szabatosan bezárta maga mögött az ajtót.
A ház még egészen új volt, alig hat hónappal azelőtt épült, szőnyegragasztó és
édes festék illata lengte be.
Ha a szomszédok átjönnének, amolyan „isten hozott a kör-nyéken”-szerű
üdvözlésre, és megállnának az előtérben, a nappaliba bepillantva, felső-
középosztálybeli család jellegzetességeit vehetnék szemügyre, akiknek a chipek
biztosította jövedelem ugyanazt a kényelmes életet teszi lehetővé, mint annyi más
embernek is itt, a völgyben.
Hé, örülök, hogy találkoztunk... Hogyne, így van – csak a múlt hónapban költöztünk ide...
Ja, egy most beinduló .com-nál dolgozom, odaát Palo Altóban. Engem meg a bútorokat már
korábban áthoztak, Austinból, még mielőtt Kathy és a kölykök – ja, ők majd csak júniusban
költöznek, ha vége a tanévnek... Ők azok. Januárban készült, amikor nyaralni voltunk
Floridában. Troy és Brittany. Troy hétéves, a kislány öt lesz a következő hónapban.
A kandallópárkányon és a drága kávézóasztalokon képek tucatjai voltak, amelyek
Phate-et és egy szőke nőt ábrázoltak: a tengerparton pózolva, lovaglás közben, egy
hegy tetején meghúzódó síparadicsomban ölelkezve, és az esküvőjükön táncolva.
Más képek a párt két gyermeke körében mutatták. Vakáció, fociedzés, karácsony,
húsvét.
Tudod, áthívnálak vacsorára vagy valamire, de ez az új cég úgy hajt, mintha rabszolga
lennék... Lehet, hogy amúgy is jobb lenne várni, amíg a család ideér, tudod, hogy van ez.
Kathy remek társasági ember... És sokkal jobban főz, mint én. Oké, rendben.,. viszlát.
A szomszédok pedig odaadnák az ilyenkor szokásos bort, aprósüteményt vagy
begóniákat, majd békésen hazamennének, és soha nem is jutna eszükbe, hogy – a
kreatív átváltozásnak köszönhetően – az egész jelenet olyan hamis volt, mint egy
mozifilm.
A Lara Gibsonnak mutogatott fényképekhez hasonlóan ezek a felvételek is a
gépén születtek: saját arca valami férfimodell testére került, Kathyé pedig
középkategóriás női fej volt, amit egy, a Self magazinban szereplő manökentől
kölcsönzött. A kölykök a Vogue Bambiniből származtak. Maga a ház is Patyomkin
volt; mindössze a nappali és a hall volt berendezve – ez is kizárólag csak azért, hogy
bolonddá tegye az ajtóig eljutó embereket. A hálószobában csak priccs és egy lámpa
állt. Az ebédlőt – ez volt Phate irodája – lámpa, asztal, két laptop és egy forgószék
díszítette. Az alagsorban pedig... nos, az alagsorban egy-két másfajta dolog is
megbújt – ezeket azonban egyértelműen nem akarta a nagyközönségnek mutogatni.
Ha a szükség úgy hozza – és Phate tudta, ez is egy lehetőség –, bármelyik
pillanatban kisétálhat az ajtón és mindent maga mögött hagyhatna. Az összes
fontosabb vagyontárgyát – a bonyolult működésű hardvert, a személyi igazolványt
gyártó gépet, a vásárolt szupercomputer-alkatrészeket, amelyeket később eladott
(ebből élt) – egy mérföldekkel arrébb lévő raktárban helyezte el. És semmi nem volt
itt, ami a rendőrséget arra a helyszínre vezethette volna.
Bement az ebédlőbe, és leült az asztalhoz. Bekapcsolta a laptopot.
A képernyő életre kelt; a C: prompt jelent meg rajta és a villogó szimbólum
felbukkanásával párhuzamosan Phate feltámadt halottaiból.
Ki akarsz lenni?
Ebben a pillanatban már nem Jon Patrick Holloway volt, vagy Will Randolph,
vagy Warren Gregg, vagy James L. Seymour, vagy akármelyik másik a kreált
karakterek közül. Most Phate volt. Már nem a szőke, 160 cm magas, vékony
testalkatú karakter, aki céltalanul bolyong a háromdimenziós házak és
hivatalépületek, raktárak és főutak betonszalagjai között, meg a barna pázsiton,
láncszemekként összekapcsolódó kerítések félvezetők növények sétálóutca sávok
kisállatok emberek annyian vannak mint a legyek...
Ez volt a valóság, a monitorjában megbújó világ.
Bepötyögött néhány parancsot, a magas és alacsony frekvenciájú füttyöket
kibocsátó modem elektronikus üdvözlésének hallatára ágyékában izgató bizsergés
támadt (a legtöbb igazi hacker soha nem használna ehhez hasonló csigalassú
modemeket és telefonvonalakat, sokkal inkább közvetlenül a hálózathoz
csatlakoznának. Phate-nek azonban kompromisszumot kellett kötnie; a sebesség
sokkal kevésbé volt fontos, mint a mobilitás megőrzése és csak így tudta a világot
behálózó néhány millió mérföldnyi telefonvonalban elrejteni a nyomokat.
Felcsatlakozott a hálózatra és ellenőrizte a leveleit. Bármilyen Shawntól érkező
üzenetet azonnal megnyitott volna, ő azonban nem írt; a többit meg majd elolvassa
később. Kilépett a levelezőprogramból és másik utasítást küldött a billentyűzeten
keresztül. Menüsor villant fel a képernyőn.
Amikor ő és Shawn tavaly megírták a Csapóajtót, elhatározta, annak ellenére
felhasználóbarát menüt ír, hogy rajta kívül senki más nem fogja soha használni – és
mindezt csupán azért, mert a briliáns kódbűvészek, a varázslók mind ezt csinálják.
Csapóajtó Főmenü
1. Folytatni kíván egy korábbi programot?
Alacsony prioritású háttérprogramot kíván megnyitni/létrehozni /szerkeszteni?
3– Új célpontot keres?
4– Dekódolni kíván jelszót vagy szöveget?
5– Kilép a rendszerből?
A harmadikra görgette a kurzort és lenyomta az ENTER-t.
Egy pillanattal később a Csapóajtó program udvariasan megkérte:
Kérem vigye be a célpont e-mail-címét!
Emlékezetből gépelte be a nevet, és az ENTER-rel érvényesítette. Tíz másodpercen
belül már valaki másnak a gépével volt szimbiózisban – gyakorlatilag ugyanaz
történt, mintha a gyanútlan felhasználó válla felett figyelt volna. Néhány
másodpercig olvasott, aztán nekilátott a jegyzetelésnek.
A Lara Gibson-féle hack gyerekjáték volt, de a mostani jobb lesz.
-
– Ő csinálta ezt – szólalt meg a börtönigazgató.
A hekusok a San Ho-i raktárhelyiségben állták. A polcokon kábítószer-tartozékok,
nácidíszletek, iszlám lobogók, kézileg összeeszkábált fegyverek sorakoztak –
furkósbotok, kések, boxerek, még lőfegyverek is. Ez volt az elkobzott tárgyak terme,
és ezeket a hátborzongató és marcona tételeket az elmúlt néhány év során gyűjtötték
be a börtön nehezen kezelhető lakóitól.
Ennek ellenére a tárgynak – amire az igazgató mutatott – semmilyen lázító vagy
halálos jellege sem volt. Körülbelül három láb magas fadobozról volt szó, benne
néhány száz csengőhuzal, amelyek elektronikus alkatrészek tucatjait kötötték össze.
– Mi ez? – kérdezte síri hangján Bob Shelton.
Andy Anderson felnevetett, és áhítattal suttogta:
– Jézusom, ez egy számítógép. Házilag gyártott.
Közelebb hajolt, megvizsgálta a dróthálózat egyszerűségét, a kötőanyag nélküli
csatlakozások tökéletes illeszkedését, a hely hatékony felhasználását. Kezdetleges
volt, és mégis megdöbbentően elegáns.
– Nem gondoltam volna, hogy tud számítógépet csinálni! – jegyezte meg
valamivel enyhébben Shelton. A sovány Frank Bishop néma maradt.
– Gillette a legrosszabb függő, akivel valaha találkoztam – mondta az igazgató. –
Pedig olyan fickókat kapunk ide, akik már jó néhány éve szippantgatják vagy
lövöldözik magukba az anyagot. Csakhogy ő számítógépfüggő. Garantálhatom,
mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a hálózatra jusson. És ezért képes
lenne embereket is bántani. Úgy értem, súlyosan. Ezt itt csak azért eszkábálta össze,
hogy feljusson az internetre.
– Szerelt bele modemet? – Andersont még mindig bűvöletében tartotta a készülék.
– Várjunk csak! Itt van, igen!
– Úgyhogy jobb kétszer is meggondolni, mielőtt kiengedik.
– Tudjuk ellenőrizni – Anderson csak vonakodva fordult el Gillette
teremtményétől.
– Tehát azt hiszi, tudja – vonta meg a vállát az igazgató. – A hozzá hasonló
emberek bármit mondanak, amit maga csak hallani akar, csak hogy
csatlakozhassanak. Olyanok, mint az alkoholisták. Hallott a feleségéről?
– Házas? – Anderson meglepődött.
– Csak volt. Az esküvő után megpróbálta abbahagyni a hackelést, de nem ment.
Aztán letartóztatták, és az ügyvédi honorárium meg a bírósági illeték kiperkálása
után semmijük sem maradt. Az asszony néhány évvel ezelőtt adta be a válókeresetet.
Ott voltam, amikor Gillette megkapta a papírokat. Az arcizma sem rándult.
Kinyílt az ajtó és egy őr lépett be rajta, kezében újrahasznosított papírból készült,
kapcsos, megviselt irattartó. Átnyújtotta az igazgatónak, aki továbbadta
Andersonnak.
– A róla készült akta. Talán segít eldönteni, hogy tényleg szüksége van-e rá?
Anderson belelapozott az irathalmazba. Az elítéltről évekre visszamenő
feljegyzések készültek. A fiatalkorúak javítóintézetében eltöltött idő mindazonáltal
nem takart főbenjáró vétséget: egy nyilvános fülkéből – a hackerek
erődítményfülkéknek nevezik – Gillette néhányszor felhívta a Pacific Bell központi
hivatalát, és átalakította a programot, hogy lehetősége legyen néhány ingyenes
távolsági hívás lebonyolítására, Az erődítményfülkéket a fiatal hackerek általános
iskolás feladatnak tartják, és ezeknek a segítségével törik fel telefontársaságok
kapcsolási központjait, amik gyakorlatilag hatalmas számítógépes rendszerek. Az
ingyenes telefonhívásoknak, vagy csupán magának a kihívásnak az érdekében tett,
különféle telefontársaságok rendszerébe történő betörés művészetét phríkelésnek
nevezik. Az aktában lévő jegyzetekből világossá vált, hogy az ellopott hívásokat
Gillette Párizsban, Athénben, Frankfurtban, Tokióban és Ankarában bonyolította le.
Ebből egyértelműen az derült ki, hogy azért törte fel a rendszert, mert kíváncsi volt,
meg tudja-e tenni. Nem a pénzre hajtott.
Anderson még mindig a fiatalemberről készült papírokat tanulmányozta.
Nyilvánvalóan volt némi igazság a börtönigazgató szavaiban: Gillette viselkedése
függőséget mutatott. Az elmúlt nyolc évben tizenkét nagyobb szabású számítógépes
bűncselekménnyel kapcsolatban kérdezték ki. A Western Software hack tárgyalásán
az ügyész attól a bírótól idézett, aki a híres hackert, Kevin Mitnieket elítélte, és
kijelentette; Gillette „veszélyes, amikor billentyűzettel van felfegyverkezve”.
Anderson azt is olvasta, hogy mindezek ellenére a hacker nem csak
bűncselekmény elkövetésére használta a számítógépeket. Több társaságnak is
dolgozott a Szilícium-völgyben, és kivétel nélkül ragyogó jelentéseket írtak
programozói képességéről – legalábbis addig, amíg ki nem rúgták, mert nem ment be
dolgozni, vagy mert egy egész éjszakás hack után elaludt a munkája felett. Számos
kiváló freeware-t és shareware-t is írt – ezek olyan szoftverprogramok, amiket bárki
megszerezhet, ha szüksége van rá –, és konferenciákon is előadásokat tartott a
számítógépes programnyelvben és biztonsági intézkedésekben elért legújabb
fejleményekről.
Andersonnak majdnem elkerülte valami a figyelmét; meglepetten felnevetett. Egy
újságcikk fénymásolatát tartotta a kezében, amelyet néhány évvel ezelőtt Wyatt
Gillette írt az Online magazinban. Az írás széles körben ismert volt, és Andersonnak
eszébe jutott, ő is olvasta, amikor az megjelent, de nem szentelt túl sok figyelmet a
szerzőnek. A címe „Élet a kék halálban” volt. Arról szólt, hogy az emberi történelem
során a számítógépek az első olyan technológiai találmányok, amelyek az emberi lét
minden aspektusát áthatják, kezdve a pszichológiától, a szórakozáson, intelligencián,
anyagi jóléten át, egészen a gonoszságig, és arról, hogy éppen emiatt, ember és gép
fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Sok jó származhat ebből, de
rengeteg veszélyt is magában hordoz. A „kék halál” kifejezés, amely a „cybertér”
fogalom helyét vette át, a computerek világát jelenti, vagy ahogy másképpen
nevezik, a Gépvilágot. Gillette szóösszetételében a „kék” a számítógépeket
működtető elektromosságra utalt, míg a „halál” ennek a világnak a meg- és
felfoghatatlanságát, mindenütt egyszerre jelen- és jelen nem lévő mivoltát
szimbolizálta.
Andy Anderson Gillette legutóbbi tárgyalásának dokumentumairól is felfedezett
néhány kópiát. A tárgyalást vezető bírónak küldött levelek tucatjait találta maga
előtt. Mind enyhe ítéletért esedezett. A hacker édesanyja meghalt – az ötvenes
éveiben járt, amikor a váratlan szívroham elvitte azonban úgy tűnt, a fiatalember és
édesapja között irigylésre méltó a kapcsolat. Az apa – Szaúd-Arábiában dolgozó
mérnök – számos szívrendítő e-mailben könyörgött a bírónak a mérsékelt
büntetésért. Bátyja, Rick – kormányzati tisztviselő Montanában – pár darab faxon
küldött levéllel igyekezett testvérén segíteni, mindegyikben enyhe ítéletért
folyamodott. Rick Gillette megindítóan még azt is felajánlotta, hogy ő és a felesége
befogadják Wyattet „a csipkézett gerincekkel tarlátott, ősi érintetlen hegyvidéken”,
mintha a tiszta levegő és a fizikai munka ki tudná gyógyítani a hackert bűnözői
hajlamaiból.
Andersont meghatották, és egyben meg is lepték a látottak; a legtöbb általa
letartóztatott hacker diszfunkcionális családban nőtt fel.
Becsukta az aktát és Bishopnak adta, aki felületesen beleolvasott; szemmel
láthatóan zavarba hozta a rengeteg, gépekre vonatkozó technikai kérdés.
– Kék halál? – mormogta maga elé. A következő pillanatban feladta, és partnere
kezébe nyomta az iratcsomót.
– Mikorra várható a kiadásról szóló engedély? – kérdezte Shelton, és ő is
belelapozott a papírokba.
– A bíróságon még vár ránk egy kis papírmunka – felelte Anderson. – Amint a
kezünkbe kapunk egy szövetségi igazságügyi tisztviselőt, aki aláírja a szükséges
okiratokat, Gillette a miénk.
– Figyelmeztetem magukat – jelentette be a börtönigazgató vészjósolóan, majd a
házilag gyártott computer felé intett a fejével –, ha továbbra is ragaszkodnak a
szabadlábra helyezéséhez, ám legyen! Csak éppen úgy kell viselkedniük, mintha
olyan kábszeressel lenne dolguk, aki már vagy két hete nem látott tűt.
– Azt hiszem, fel kellene hívnunk az irodát! – vélekedett Shelton. – Amúgy is jól
jönne néhány szövetségis ebben az ügyben. És rajta is több tag tarthatná egyidejűleg
a szemét.
Anderson azonban megrázta a fejét.
– Ha elmondjuk nekik, akkor a következő pillanatban az NVM is tudni fog az
ügyről, és halálbiztoson az orrunkra koppintanak, amiért szabadon engedjük azt az
embert, aki feltörte a Standard 12-jüket. Gillette fél órán belül ugyanott lenne, ahol
most. Nem, csendesen kell kezelnünk a dolgot. A szabadlábra helyezési parancs egy
bizonyos John Doe neve alatt fog futni.
Anderson Bishop felé pillantott, aki éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy
megint a néma üzemmódra állított telefonjának kijelzőjét ellenőrizze.
– Maga mit gondol, Frank?
A sovány nyomozó megint belegyömöszölte ingének kilógó részét a nadrágjába,
és végre összerakott néhány összefüggő mondatot.
– Nos, uram, úgy gondolom, hogy ki kellene hoznunk, és minél előbb, annál jobb!
Az a gyilkos feltehetőleg nem ücsörög ölbe tett kézzel és cseverészik, mint mi.
******
00000100. FEJEZET / NÉGY
Egy borzasztó fél órán keresztül Wyatt Gillette egyedül ült a hideg, középkori
cellában. – Nem volt hajlandó arra gondolni, ami most tényleg megtörténhet – hogy
szabadon eresztik. Még a remény leghalványabb sugarát sem engedte magához
férkőzni; a börtönben a remény a halálhoz vezető úton az első lépés.
Aztán leheletfinoman kattant a zár és kinyílt az ajtó. A zsaruk visszajöttek.
Gillette felpillantott és Anderson bal fülcimpájára esett a tekintete, amelyen egy
apró barna pötty árulkodott a régen beforrott fülbevalólyuk helyéről.
– Az igazságügyi tisztviselő aláírta az ideiglenes szabadlábra helyezési parancsot –
jelentette be a hekus.
Gillette ekkor vette csak észre, hogy összeszorított fogakkal ül, és a vállán az
izmok egyetlen csomóba rándultak. A hír hallatán megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Köszönöm, köszönöm...
– Két választása van. Vagy végig megbilincseljük a kintléte alatt, vagy hajlandó
felvenni egy elektronikus nyomkövető bokabilincset.
A hacker elgondolkodott.
– Bokabilincs.
– Ez egy új változat – mondta Anderson, – Titániümötvözet. Csak egy speciális
kulccsal lehet fel- és levenni. Soha senkinek nem sikerült eddig megszabadulnia tőle.
– Egyvalakinek igen! – Bob Shelton hangja vidáman csengett. – De az ürgének le
kellett hozzá vágnia a lábát. Egy mérföldet tett meg, mielőtt elvérzett.
Gillette mostanra már legalább akkora ellenszenvet érzett a terjedelmes zsaru
iránt, mint amennyire Shelton, valamilyen oknál fogva gyűlölni látszott őt.
– Hatvan mérföldön keresztül követi magát, és a fémen keresztül jelzi a hollétét –
folytatta Anderson.
– Világos – bólintott Gillette, majd az igazgatóhoz fordult. – Szükségem van
néhány dologra a cellámból.
– Ugyan mire? – morgott a férfi. – Olyan sokáig azért nem lesz távol, Gillette. Nem
kell pakolnia.
Gillette most már Andersonnak magyarázott.
– Szükségem lesz néhányra a könyveim és a jegyzeteim közül. És elég sok
nyomtatott anyagom van, ami még jól jöhet, olyan folyóiratokból, mint a Wired és a
2600.
A számítógépes hekus az igazgatóhoz fordult.
– Rendben van.
Elektronikus hang sivított fel a közelben és Gillette megugrott a hallatán. Beletelt
egy percbe, míg felismerte a hangot, amelyet egyszer sem hallott San Hóban. Frank
Bishop felvette a telefonját. Az ösztövér zsaru a hívásfogadást követően pár
pillanatig csendben maradt, csak a barkóját piszkálgatta, aztán válaszolt:
– Igen, uram! Kapitány!... És? – hosszú szünet következett, csak a szája szöglete
feszült meg enyhén. – Nem tud semmit tenni?... Rendben, uram!
Megszakította a hívást. Anderson felvonta az egyik szemöldökét.
– Bernstein kapitány volt az – közölte a gyilkosságis zsaru monoton hangon. –
Újabb jelentés érkezett a MARINKILL-üggyel kapcsolatban. Az elkövetőket Walnut
Creek környékén látták. Feltehetőleg errefelé tartanak – gyors pillantást vetett
Gillette-re, olyat, mintha csak valami mocsokfolt lenne a padon, majd Andersonhoz
intézte a mondandóját. – Meg kell mondanom önnek, kérvényeztem, hogy
mentsenek fel ez alól az ügy alól, és helyezzenek át a MARINKILL-hez. Elutasították.
Bernstein kapitány úgy véli, itt hasznosabb vagyok.
– Köszönöm, hogy elmondta – felelte Anderson.
Gillette-nek azonban úgy tűnt, a computeres zsaru nem különösképpen hálás a
vallomásért, a detektív pedig csak félszívvel vesz részt ebben a nyomozásban.
Anderson Sheltonhoz intézte a következő kérdést:
– Maga is a MARINKILL-t akarta?
– Nem. Én ezt akartam. Azt a lányt szinte az udvaromban ölték még. Biztosra
akarom venni, hogy ez nem történhet meg még egyszer.
Anderson az órájára pillantott: 9.15.
– Vissza kell mennünk a központba.
Az igazgató berendelte a hatalmas őrt, és kiadta a parancsokat. A férfi
visszakísérte a folyosón Gillette-et a zárkájába. A hacker öt perccel később már
befejezte a csomagolást, elvégezte a dolgát és felvette a kabátját. Az őr előtt haladt,
úgy mentek vissza San Ho központi részlegébe.
Kijutott egy ajtón, még egyen, túl volt a látogatók területén – nagyjából havonta
egyszer őt is meglátogatta egy-egy barát –, na és az ügyvéd-védenc termen is, ahol
annyi órát töltött és fáradozott hiábavalóan a fellebbezésen, azzal az emberrel, aki
aztán minden egyes pennyt elszedett tőle és Ellie-től.
Végül – egyre gyorsabban lélegzett, ahogy az izgatottság szétáradt az ereiben –
átlépett az utolsó előtti ajtón – az irodák és az őrök öltözőhelyiségének területére. A
zsaruk ott vártak rá.
Anderson az őr felé biccentett, aki levette a rab csuklójáról a bilincset. Két éve
először történt meg Wyatt Gillette-tel, hogy nem volt közvetlenül a börtönrendszer
fizikai uralma alatt. Bizonyos értelemben szabad lett.
A kijárat felé haladva megdörzsölte a csuklóját – két faajtó, köztük keresztdrótos,
tűzálló üveg, rajtuk keresztül meglátta a szürke eget.
– Kint feltesszük a bokabilincset – szólalt meg Anderson.
Shelton ridegen a hackerhez lépett és odasúgta neki:
– Egy dolgot akarok mondani, Gillette! Lehet, hogy azt gondolja, most ilyen-olyan
fegyver közelébe kerülhet, csak mert szabad a keze! Nahát, ha egyetlen nekem nem
tetsző pillantást vet valamire, az nagyon fog fájni magának! Tud követni? Ha arra
kerül a sor, nem fogok habozni, hogy kicsináljam-e.
– Feltörtem egy számítógépet! – vágott vissza Gillette dühösen. – Semmi mást nem
tettem. Soha nem bántottam embert.
– Csak ne felejtse el, amit mondtam!
Gillette enyhén meggyorsította a lépteit, és utolérte Andersent.
– Hova megyünk?
– Az állami rendőrség Számítógépes Bűnelkövetési Egységének hivatalába, San
Joseba. Különálló részleg. Nekünk...
Riasztó vijjogott fel, és vörös fény villant a fémdetektoron, ahogy
keresztülhaladtak rajta. Mivel elhagyni készültek az épületet, nem pedig belépni, a
biztonsági állomáson szolgálatot teljesítő őr lekapcsolta a jelzőberendezést, és intett,
hogy menjenek.
Anderson már a bejárati ajtó kilincsén tartotta a kezét, de ebben a pillanatban egy
hang megállította:
– Elnézést! – Frank Bishop Gillette-re mutatott. – Motozzák meg!
– Őrültség! – nevetett fel Gillette. – Kifelé megyek, nem pedig be! Ki csempészne
akármit is ki egy börtönből?
Anderson nem szólt, de Bishop odaintette az őrt, aki kézi fémdetektort futtatott
Végig a férfi testén. A bot elérte a jobb oldali nadrágzsebet, és fülsértő hangon
felvisított.
Az őr belenyúlt és előhúzta az áramkört, amelyből csírázó hajtásokként bugyogtak
elő a drótok.
– Mi a fasz ez? – csattant fel Shelton.
Anderson közelről megvizsgálta.
– Vörös doboz? – szegezte a csalódottságában a mennyezetet vizslató Gillette-nek
a kérdést.
– Ühüm.
– A phríkek régebben tucatnyi áramkörkártyát használtak, hogy a
telefontársaságokat becsapják, ingyenes szolgáltatás, lehallgatás, áramlecsapolás,
miegymás... A színekről azonosíthatók be. Manapság már nem nagyon lehet velük
találkozni, ez az egy kivétel van, a vörös doboz. Leutánozza az érmék hangját a
nyilvános fülkékben. A használója bárhová telefonálhat a világon, mindössze
folyamatosan nyomkodni kell az érmeesés-utánzó hang gombot.
Gillette-re nézett.
– Mit akart ezzel csinálni?
– Gondoltam, jól jön, ha eltévedek és fel kell hívnom valakit.
– Az utcán el is lehet adni a dobozt, mit tudom én, néhány száz dolcsiért. Mondjuk
abban az esetben, ha szökni akarna és pénzre lenne szüksége.
– Gondolom, el lehet. Én nem fogom.
– Szép huzalozás – nézett bele Anderson a kártyába.
– Köszönöm.
– Jól jött volna a forrasztópáka, nem igaz?
– Hát persze! – bólintott Gillette.
– Még egy ehhez hasonló húzás, és abban a pillanatban, az első járőrkocsival
visszahozom, és megint ott bent találja magát. Megértette?
– Meg.
– Ügyes próbálkozás – suttogta Bob Shelton. – Bassza meg! Az élet egyetlen
hatalmas csalódás, nem így gondolja?
– Nem – Wyatt Gillette elgondolkodott. – Egyetlen nagy hack.
-
A Szilícium-völgy keleti szélén, a St. Francis szakközépiskolában – régi,
bentlakásos fiúiskola San Joseban –, a számítógépteremben kövérkés, tizenöt éves
diák bámulta vastag szemüvege mögött meredten a monitort és verte dühödten a
billentyűzetet.
A név mindazonáltal nem volt teljesen találó. A diákok a „terem” elnevezést
enyhe túlzásnak tartották. Az alagsorban jelölték ki a helyiséget, az ablakokra
rácsokat szereltek, és leginkább egy börtöncellára emlékeztetett az egész. Lehet, hogy
valaha az is volt; az épületnek ez a része 250 éves, és az a pletyka járta, hogy régen, a
híres kaliforniai misszionárius, Junipero Serra atya ebben a szobában terjesztette az
Igét – derékig meztelenre vetkőztette a bennszülött indiánokat, és addig korbácsolta
őket, míg azok elfogadták Jézust és tanításait, A szerencsétlenek közül néhányan – az
öregebb diákok boldogan adták tovább a fiataloknak – nem élték túl megtérésüket, és
szellemeik máig itt tanyáznak, az ehhez hasonló cellákban, azaz termekben.
A kamaszodó Jamie Turner – jelenleg fütyült a szellemekre és fénysebességgel
nyomkodta a billentyűket – kétbalkezes, ügyetlen másodikos volt. Soha nem
teljesített 92% alatt, és annak ellenére, hogy a tanév végéig még két hónap volt hátra,
már minden kötelező irodalmat elolvasott – és a legtöbb házi dolgozatot is megírta.
Több könyve volt, mint bármely két másik diáknak a St. Francisben együttvéve, a
Harry Potter-sorozat mindegyik részét ötször elolvasta, a Gyűrűk urát pedig
nyolcszor, a számítógépes tudományos-fantasztikus látnok William Gibson minden
egyes szavát többször, minthogy emlékezni tudott volna rá.
Tompított géppuskasorozat gyanánt töltötte be billentyűzése az apró helyiséget.
Villámgyorsan körbenézett. Semmi.
Majd egy csattanás.Csend. Most a szél suhogósa.
Átkozott szellemek... Basszák meg! Gyerünk vissza a munkához!
Jamie Turner feljebb tolta nehéz szemüvegét az orrán, és visszatért feladatához. A
borús nap szürke fénye beszivárgott a rácsos ablakokon. Kint a focipályán az
osztálytársai kiabáltak, kacagtak, gólokat rúgtak, fel-alá száguldoztak. A 9.30-as
tesióra csak most kezdődött. Jamie-nek is a többiekkel kellett volna lennie és
Bootynak nem lenne az ínyére, ha itt találná.
De Booty nem tudta.
Nem arról volt szó, hogy Jamie nem szerette a bentlakásos intézet igazgatóját.
Egyáltalán nem. Nehéz lett volna ellenszenvvel viseltetni valaki iránt, aki törődött
vele. (Nem úgy, mint például, heeeellll-óóóóó, Jamie szülei; „Huszonharmadikán
találkozunk, fiam!... Ó, várj csak, mégsem. Anyád és én nem leszünk a városban.
Elsején vagy hetedikén jövünk meg. Akkor biztosan. Szeretünk, szia!”). Csak az volt
a helyzet, hogy Booty paranoiája nagy nyűg az ember nyakán. Az éjszakai
bezárkózás, azok az átkozott riasztók meg a biztonsági rendszerek és a diákok
állandó ellenőrizgetése lett a következménye.
És például az is, hogy nem volt hajlandó a fiúkat ártalmatlan rockkoncertekre
elengedni idősebb és klasszisokkal felelősségteljesebb bátyjukkal, míg a szüleik alá
nem írnak egy kilépési engedélyt, amikor csak az isten tudja, hol a pokolban vannak
éppen, nem is beszélve arról, hogy szinte csodával sem lehetne őket rávenni arra,
hogy néhány percet szánjanak egy darab papíros aláírására, és időben elfaxolják,
bármilyen fontos is az.
Szeretünk, szia...
Most azonban Jamie a saját kezébe vette a dolgokat. Bátyja, Mark – egy oaklandi
koncertszervező társaságnál hangmérnök – azt mondta Jamie-nek, ha aznap éjjelre el
tud szökni a St. Francisből, akkor beviszi a fiút a Santana-koncertre, és talán a
színpad mögé is. Ha azonban 6.30-ig nem sikerül kijutnia az iskolából, akkor nem
tudja megvárni, el kell indulnia, mert a munkája miatt időben oda kell érnie. És a
határidő teljesítése volt a legnagyobb probléma. Mert a St. Francisből kijutni nem
olyan, mint egy lepedőből összecsomózott kötélhágcsón kicsusszanni az ablakon,
ahogy a régi filmekben a kölykök éjszakánként meg szoktak lógni. Lehet, hogy a St.
Francis egy ódon spanyol erődítményre emlékeztetett, a biztonsági berendezése
azonban tökéletesen high-tech.
Jamie természetesen ki tudott jutni a szobájából; az éjszakára sem volt bezárva
(azért a St. Francis nem volt teljesen börtön). És a tűzajtón keresztül még az épületen
kívülre is tud kerülni – feltéve, ha hatástalanítani tudja a tűzriasztót. Ekkor azonban
még mindig csak az iskola udvarán jár, amit tizenkét láb magas kőfal vesz körül, a
tetején szögesdróttal. Semmi esély nincs azon átjutni – legalábbis nem neki, a dundi
geeknek, aki irtózott a magasságtól –, legfeljebb akkor, ha feltöri valamelyik utcára
nyíló kapu jelszavát. Hát ezért próbálta most Mein Herr Führer Booty, bocsánat, dr.
Willem C. Boethe, M.Ed., PhD. jelszó fájlját feltörni.
Eddig könnyedén bejutott Booty számítógépébe, és letöltötte a jelszót tartalmazó
fájlt (kényelmesen, „biztonsági jelszónak” nevezték el. Hé, igen ravasz, Booty!). A
mappa természetesen a jelszó rejtjelezett változatát tartalmazta, amit a használat előtt
mindenképpen dekódolnia kellett. Azonban Jamie satnya, tucattermék
számítógépének napokba telt volna, míg feltöri a kódot, így a fiú pillanatnyilag egy
közeli computertelephelyre próbált behatolni, ahol reményei szerint talál majd egy
elég erős gépet, amivel még a mágikus határidő előtt feltörheti a kódot.
Tisztában volt azzal, hogy az internetet eredetileg többé-kevésbé tudományos
hálózatnak szánták, amely megkönnyíti a kutatási eredmények közzétételét , nem az
információ titokban tartása a cél. Az első, neten összekapcsolódó szervezetek
egyetemek voltak, és ezeket sokkal gyengébb biztonsági rendszerrel látták el, mint a
kormányzati ügynökségeket és az utóbbi időben gombamód elszaporodó
vállalatokat.
Érdeklődve kopogtatott az Észak-kaliforniai Műszaki és Mérnökképző Főiskola
számítógépes laboratóriumának Virtuális ajtaján, és az üdvözlés nem váratott
magára sokáig:
Felhasználói név? Jamie bepötyögte: User.
Jelszó?
A válasz: User
És felvillant az üzenet:
Üdvözöljük User!
Hm, egyes a biztonságra, gondolta fanyarul Jamie, és nekiállt böngészni a gép
gyökérkönyvtárát – a főkönyvtárat. Az iskola hálózatán nemsokára rá is talált egy
hatalmas szupercomputerre, feltehetőleg egy kimustrált Crayre. Ebben a pillanatban
a gép a világegyetem korát számolgatta. Érdekes, de nem olyan király, mint a
Santana. Jamie félrepakolta az asztronómiaprojektet, és feltöltötte a saját maga által
írt programot, a crackert, ami azonnal meg is kezdte egyhangú és hosszadalmas
munkáját, hogy angol nyelvű kódot vonjon ki Booty fájljaiból. Ő...
– Ó, a pokolba! – dünnyögte, Bootyra egyáltalán nem jellemző stílusban. A
számítógépe megint lefagyott.
Az utóbbi időben ez többször előfordult, és a fiút határozottan dühítette, hogy
nem tud rájönni az okára. Elég jól ismerte a computereket, és egyszerűen nem talált
indokot arra, hogy ez itt most miért szarakodik. Nincs ideje javítgatni, ma nincs.
Mégis feljegyezte a naplójába az esetet – ahogy bármelyik szorgalmas kódbűvész is
tenné aztán újraindította a rendszert, és megint bejelentkezett a hálózatra.
Ellenőrizte a Crayt, és örömmel vette tudomásul, hogy a főiskola számítógépe
tovább dolgozott, akkor is futtatta a crack-ert Booty jelszó fájlján, amikor ő levált a
hálózatról.
Megtudja...
– Turner úr, Turner úr – a hang közvetlenül mellette csendült. – Mit csinálunk
errefelé?
Jamie kis híján összepisilte magát ijedtében. Annyira azonban mégsem ijedt meg,
hogy elfelejtse lenyomni az ALT-F6-ot, épp idejében, mielőtt még Booty igazgató
krepptalpú cipőjében odakutyagolt volna a számítógép termináljához.
Az illegális crack program helyzetjelentése eltűnt, és a képernyőn egy, az esőerdők
nehéz helyzetét taglaló dolgozat jelent meg.
– Hello, Mr. Boethe! – köszönt jamie.
– Aha! – A magas, sovány férfi lehajolt és a képernyőt mustrálgatta. – Azt hittem,
erkölcstelen képeket nézeget, Mr. Turner.
– Nem, uram – mondta Jamie. – Nem tennék ilyet.
– A környezetet tanulmányozgatjuk? Aggódunk amiatt, amit a szegény
anyatermészettel tettünk, nemdebár? Jó önnek, jó önnek. Azonban nem tehetek mást,
meg kell jegyeznem, hogy most van az ön testnevelésórája. Első kézből kellene
megismernie az anyatermészetet. Kint a sportpályán. Azt a jó kaliforniai levegőt
belélegezve! Futás és gólok közepette!
– Nem esik már? – kérdezte a fiú.
– Szemerkél; én azt mondanám. Mellesleg, a foci az esőben építi a személyiséget.
Mr. Lochnell balra fordult, a bokája pedig jobbra. Menjen, segítsen a többieknek! A
csapatának szüksége van önre!
– Csak lezárom a rendszert, uram! Néhány perc.
Az igazgató már az ajtónál járt, onnan szólt vissza:
– Elvárom, hogy tizenöt percen belül kint legyen a pályán, teljes felszerelésben!
– Igen, uram! – válaszolta Jamie Turner, de nem hagyta, hogy az igazgató
észrevegye óriási csalódottságát, amiért fel kell áldoznia a gépét egy sáros, füves
földdarab és tucatnyi idióta diák kedvéért.
ALT-F6, és már el is tűnt az esőerdős ablak, Jamie pedig sebesen lekérte a
helyzetjelentést, látni akarta, hogy halad a program a jelszó fájllal. Aztán egy
pillanatra abbahagyta, és a képernyőre sandított, mert valami furcsát vett észre. A
monitoron megjelenő szöveg mintha szórtabb lett volna, mint rendesen. A betűk is
vibrálni látszottak.
És még valami: a billentyűk kissé nehézkesen reagáltak az érintése nyomán.
Ez hátborzongatóan bizarr. Jamie azon tűnődött, vajon mi lehet a probléma. Már
írt néhány diagnózis programot, és úgy döntött, lefuttat egy-kettőt a gépen, ha
megfejtette a jelszót. Talán segítenek megtudni, mi a baj.
Arra gyanakodott, hogy a rendszermappában történt valami zavar, esetleg a
grafikusgyorsítóval van gond. Azt ellenőrzi majd először.
Egy röpke pillanatra azonban Jamie Turnernek nevetséges gondolat futott át az
agyán: a homályos betűk és a billentyűk lassú reakcióideje egyáltalán nem az
operációs rendszer hibájának következménye. Rég halott indián szelleme miatt van
az egész, ami az emberi jelenléten feldühödve oda-vissza siklik Jamie és a gép között,
és hideg, kísérteties ujjai a számítógépen keresztül kétségbeesetten segítségért
kiáltanak.
******
00000101. FEJEZET / ÖT
Phate képernyőjének bal felső sarkában apró dialógusdoboz jelent meg. A
következőket tartalmazta:
Csapóajtó – Vadászó üzemmód
Cél: [email protected]
Hálózat: Igen
Operációs rendszer: MS-DOS/Windows
Víruskereső program: Letiltva
A képernyőn Phate pontosan ugyanazt nézte, amit Jamie Turner a saját
képernyőjén látott, néhány mérföldnyivel arrébb, a St. Francis Kollégiumban.
A játékában ez a különleges karakter attól a pillanattól fogva mozgatta a
fantáziáját, amióta először betört a fiú számítógépébe, úgy egy hónappal ezelőtt.
Phate sok időt töltött a fiú fájljainak böngészésével, és mostanra legalább annyi
mindent tudott róla, mint a néhai Lara Gibsonról.
Például:
Jamie Turner gyűlölte a történelmet és a sportot, azonban kiváló volt
matematikából és úgy általában a reáltárgyakból. Telhetetlenül falta a könyveket. A
gyerkőc MUD-őrült volt – órákat töltött az internet csevegőiben, kiváló szerepjátékos
lévén aktívan közreműködött a MUD-birodalom annyira népszerű fantázia
társaságainak megalkotásában és fenntartásában. Jamie kitűnő kódbűvész is volt –
autodidakta programozó. Önálló honlapot tervezett, és a Weblap Revü Online-on
második helyezést szerzett vele. Egy új számítógépes játék ötletével is előrukkolt,
amit Phate érdekesnek talált és határozottan látott benne kereskedelmi potenciált.
A fiú legnagyobb félelme a szeme világának elvesztése volt; egy internetes
szemvizsgálón keresztül speciális, szilánkmentes üvegből készült szemüveget
rendelt.
Csak egyetlen családtagjával kommunikált és folytatott kiterjedt levelezést
rendszeresen, a bátyjával, Markkal. Szüleik gazdagok és elfoglaltak voltak, és
hajlamosak arra, hogy a fiuk csak minden ötödik vagy hatodik elektronikus postán
elküldött levelére válaszoljanak.
Jamie Turner – vonta le Phate a következtetést – briliáns, nagy képzelőtehetségű,
ötletes és sebezhető.
Az a fajta hacker, aki egy nap majd az ő helyére fog pályázni.
Phate – sok más nagyszerű számítógépes varázslóhoz hasonlóan – hajlamos volt a
gép misztifikálására. Az Istenben teljes szívvel hívő fizikusokhoz hasonlított, vagy a
keményfejű politikusokhoz, akik vallásos hittel kötelezik el magukat valamelyik
misztikus szabadkőműves páholynak. Phate hitt abban, hogy a gépek rendelkeznek
egyfajta leírhatatlan és megfoghatatlan spirituális oldallal, csak a szűk látókörűek
tagadják ezt.
Tehát a hit egyáltalán nem állt Phate-től távol. És az egyik dolog, amiben egyre
jobban kezdett hinni, amióta a Csapóajtó segítségével kellemes virtuális sétákat tett
Jamie Turner számítógépében, az volt, hogy a fiú igenis rendelkezik a képességgel,
hogy egyszer végérvényesen átvegye Phate címét, és minden idők legnagyobb
kódbűvésze legyen.
Ezért kell a kicsi Jamie T. Turnert leállítania a Gépvilágban tett további
kalandozásoktól. És Phate a kivitelezéshez különösen hatékony módot talált ki.
Még több fájlt nézett át. A Shawn által küldött e-mailek részletes leírást adtak a fiú
iskolájáról – a St. Francis Kollégiumról.
A bentlakásos iskola az oktatásáról is nagyon híres volt, azonban még fontosabb,
hogy Phate számára igazi taktikai kihívást jelentett. Ha a játékban semmi
bonyodalom sincs – és az ő számára kockázat – a karakterek megsemmisítése során,
akkor nincs értelme játszani. De a St. Francis néhány igen komoly akadályt
tartogatott. Mindenre kiterjedő biztonsági rendszert alkalmaztak, mert néhány évvel
korábban betörtek az iskolába, és az egyik diák meghalt, egy tanár pedig súlyosan
megsebesült. Az igazgató, Willem Boethe akkor megesküdött, hogy ez soha többé
nem fog megtörténni. A szülők megnyugtatása végett az egész épületet felújíttatta, és
szinte erőddé alakíttatta át. A csarnokokat éjszakára lezárták, az udvarra kettős
kapukat szereltek, az ajtókra és ablakokra riasztókat. Csak jelszóval lehet
keresztüljutni a magas, borotvaéles drótszögekkel megtűzdelt falon, ami a
fogolytáborra emlékeztető területet övezte.
Röviden tehát, az iskolába való behatolás épp Phate-nek való kihívás volt. Eggyel
magasabb lépcsőfok a Lara Gibson hack-nél – ahogyan a játékban is mindig az eggyel
bonyolultabb szint felé kell haladni. Ő képes rá....
Phate a képernyőre sandított. Ó, nem, nem lehet. Jamie gépe – és így az övé is –
lefagyott. Tíz perccel ezelőtt ugyanez történt. Ez volt a Csapóajtó egyetlen nagy
hibája. Néha a megtámadott gép az övével együtt egyszer csak nem volt hajlandó
tovább működni. Ilyenkor mindkettőjüknek újra kellett indítani a gépet, újratölteni a
programot és újra csatlakozni a hálózatra.
Az időkiesés nem volt több egy percnél, Phate azonban borzasztó folytonossági
hibának tartotta. A szoftvernek tökéletesnek kell lennie, elegánsnak. Ő és Shawn
hónapok óta próbálták kiküszöbölni a rendellenességet, mindeddig azonban hiába.
Egy pillanat múlva azonban már kis barátjával együtt megint a hálózaton volt, és
Phate még egyszer átfutotta a fiú gépét.
Apró ablak jelent meg a monitorján, és a Csapóajtó az alábbi kérdést tette fel:
A célpont sürgős üzenetet kapott MarkTheMantől.
Ellenőrizni akarja?
Jamie bátyja lesz az, Mark. Phate leütötte az Y billentyűt, és a képernyőn megjelent
a fiúk párbeszéde.
MarkTheMan: Tudsz chattelni?
JamieTT: Ki kell mennem szopizni
akarom mondani FOCIZNI.
MarkTheflan: Szar.
A ma este még mindig OK?
JamieTT: Erre fogadhatsz.
Santana RULEZ!!!
MarkTheMan: Alig várom.
Az északi kapunál várlaki az utca túloldalán 6.30-kor– Készen állsz a rock and rollra?
Arra mérget vehetsz – gondolta Phate – mindketten készen állunk.
-
Wyatt Gillette megállt az ajtóban, úgy érezte, mintha visszautazott volna az
időben.
Körbenézett maga körül a Kalifornia Állami Rendőrség Számítógépes
Bűnelkövetési Egységének ódon, földszintes épületben székelő központjában,
néhány mérföldnyire az állami rendőrség San José-beli főparancsnokságától.
– Hiszen ez egy dinoszauruszketrec!
– És csakis a miénk! – felelte Andy Anderson, aztán elmagyarázta Bishopnak és
Sheltonnak – egyikük sem égett az információ birtoklásának vágyától –, hogy a
számítástechnika őskorában az IBM és a Control Data Corporation gyártotta
hatalmas számítógépeket az ehhez hasonló különleges termekben tárolták, és ezeket
a helyiségeket nevezték dinoszauruszketreceknek.
A ketrec a megemelt padlóra utalt, ami alatt masszív kábelek futottak – „boák”,
mert az óriáskígyókra emlékeztettek (köztudottan hajlamosak voltak néha
alattomosan széttekeredni és megsebesíteni a technikusokat). Légkondicionáló
csővezetékek tucatjai szelték át keresztül-kasul a termet – a hűtőrendszerek
létfontosságúak voltak, mert megakadályozták a masszív számítógépek túlhevülését
és ezáltal lángra lobbanását.
A Számítógépes Bűnelkövetési Egységet San Carlostól nyugatra telepítették, San
Jose egyik alacsony bérleti díjú, kereskedelmi körzetében, Santa Clara városától nem
messze. A városkába eljutni kívánónak néhány autókereskedésen kellett áthajtania –
EZ AZ ÖN VÉGÁLLOMÁSA! SE HABLA ESPA”OL – és még egy sor vasúti
sínpáron. A zegzugos földszintes épület, amire ráfért volna némi festés és tatarozás,
éles kontrasztot alkotott a körülbelül egy mérföldnyire található Apple Computere
központjával. Az egy csipkézett, futurisztikus épület volt, a társalapító Steve
Wozniak negyven láb nagyságú portréjával díszítve. Az SZBE egyetlen művészeti
dísztárgyaként a főkapu mellett meglapuló, rozsdás és törött Pepsis automatát
lehetett említeni.
A hatalmas épületben sötét folyosók és üres irodák tucatjai húzódtak meg. A
rendőrség a terület mindössze kis hányadát használta – a központi részt, ahol
tucatnyi előre gyártott kabint helyeztek el nyolc Sun Microsystems számítógépes
rendszer, néhány IBM és Apple, egy rakás laptop számára. Kábelek tekergőztek
mindenfelé, némelyik eltűnt a padlóban, néhány pedig a mennyezeten lógott, mint
valami dzsungelbeli inda.
– Máshol egy vonzó pillantásért kibérelheti ezeket az ósdi adatfeldolgozó
alkalmatosságokat – magyarázta Anderson Gillette-nek. Felnevetett. – Az SZBE-t
végre kezdik az állami rendőrség hivatalos részének tekinteni, erre húsz éve lejárt
szavatosságú berendezést sóznak ránk.
– Nézze, egy vészkapcsoló! – intett Gillette a fejével a falon lévő vörös kapcsoló
felé. A poros felirat arról tájékoztatott, hogy CSAK VÉSZHELYZET ESETÉN!
használható. – Még soha nem láttam egyet sem.
– Mi az? – kérdezte Bob Shelton, és Anderson elmagyarázta:
A hajdani szuperszámítógépek annyira áthevültek, hogy ha a hűtőrendszer
meghibásodott, a gépek másodpercek alatt lángra lobbanhattak. A sok gyanta,
műanyag, gumi és az égő számítógépből kitörő gázok előbb ölték volna meg az itt
lévőket, mint maga a tűz. Így aztán az összes dinoszauruszketrecet vészkapcsolóval
látták el – a nevet a nukleáris reaktorokban alkalmazott, vészhelyzet esetén
használatos üzembeszüntetési kapcsolótól kölcsönözték. Tűz esetén csak be kellett
ütni a vészkapcsolót, és az automatikusan lezárta a számítógépet, értesítette a
tűzoltórészleget, és halongázt zúdított a computerre, ami végül kioltotta a lángokat.
Andy Anderson bemutatta az SZBE-s csapatot Gillette-nek, Bishopnak és
Sheltonnak. Először Linda Sanchezt, egy ormótlan, rozsdabarna öltönyt viselő,
középkorú, alacsony, tömzsi latin-amerikai nőt. Ő volt az egység LKA tisztje –
Letartóztatás, Kutatás, Adminisztráció, magyarázta el. Ő biztosította az elkövető
számítógépét, együgyű csapdákat keresett rajta, lemásolta a fájlokat és
bizonyítékokat gyártott a hardveren és a szoftveren található anyagokból. Ő volt a
digitális bizonyítékok felfedezésének is a specialistája, a merevlemezes-meghajtó
„bányászatának” szakértője – kitörölt vagy rejtett adatok után kutakodott
(ilyenformán a hasonló munkát végző tisztviselőket számítógépes archeológusoknak
is nevezték).
– Én vagyok a csapat vérebe – világosította fel Gillette-et.
– Van valami, Linda?
– Még semmi, főnök. Az a lány, mármint az enyém, a világ leglustább teremtése.
– Linda nemsokára nagymama lesz – monda Anderson Gillette-nek.
– Egy héttel ezelőttre írták ki. Az egész családot az őrületbe kergeti.
– Ő a helyettesem, Stephen Miller őrmester.
Miller öregebb volt Andersonnál, közel járt az ötvenhez. Bozontos, őszbe forduló
hajzat fedte a koponyáját. Csapott vállak, medvés, körte alkatú alak. Óvatos
embernek látszott. A korából Gillette azt a következtetést vonta le, hogy a
számítógép-programozók második generációjából való lehet – azokat a nőket és
férfiakat sorolták ide, akik a hetvenes évek elején a számítógépes világ neológusainak
számítottak.
A harmadik cyberzsarut Tony Mottnak hívták, jó kedélyű, harminc körüli szőke
volt, a nyakában zöld, fluoreszkáló madzagon Oakley napszemüveg himbálózott.
Öltözőfülkéjét fényképekkel tapétázta ki, melyeken ő és egy csinos ázsiai lány volt
látható, hol snowboardozás, hol biciklizés közben. Az asztalán védősisak hevert, a
snowboardcsizmák a sarokban. Ő képviselte a hackerek legutolsó generációját:
atlétatermetű kockázatvállalókat, akik legalább annyira otthonosan mozognak az
extrém sportok versenyén a félbevágott csőre emlékeztető skate-board pályán, mint a
billentyűzet előtt valami hack forgatókönyv teljesen más világában. Gillette-nek az
sem kerülte el a figyelmét, hogy az SZBE összes hekusa közül Mott viselte a
legnagyobb pisztolyt a csípőjén – ragyogó, ezüstszínű automatát.
Az SZBE recepcióst is alkalmazott, a nő azonban betegszabadságot vett ki. Az
állami rendőrség hierarchiájában az SZBE meglehetősen alacsony pozíciót foglalt el
(a hekustársak csak Geek Osztagnak nevezték), és a főparancsnokságról nem nagyon
ugráltak errefelé az ideiglenes áthelyezésüket szorgalmazó kollégák. Az egység
tagjainak maguknak kellett gondoskodni a telefonüzenetek lehallgatásáról, az
elektronikus postaládák és a fájldokumentumok átvizsgálásáról, és érhetően
egyiküket sem lelkesítette túlságosan a dolog.
Gillette tekintete a néhány, fal mellé állított alkoholmentes filccel használatos tábla
egyikére siklott, nyilvánvalóan a nyomravezető jelek felsorolására használták őket.
Az egyikre fényképet ragasztottak, de nem tudta kivenni, mit ábrázol, ezért közelebb
ment hozzá. Aztán a megdöbbenéstől megtorpant és levegőért kapkodott. A kép
narancs és vörös szoknyát viselő fiatal nőt ábrázolt, deréktól felfelé meztelenül,
véresen és sápadtan feküdt egy füves földdarabon, holtan. Gillette-et megrázta a
látvány. Rengeteg számítógépes játékkal játszott már – Mortal Combat, Doom, Tomb
Raider –, de akármilyen hajmeresztőek is voltak, meg sem közelítették ezt a valós
áldozat ellen irányuló durva, iszonytató erőszakot.
Andy Anderson a faliórára pillantott, amely nem digitális szerkezet volt, ami
pedig egy számítógépes központhoz méltó lett volna, hanem öreg, poros analóg
modell – nagy- és kismutatóval: délelőtt 10.00.
– Neki kell állnunk – jelentette ki. – Két szálon fogjuk megközelíteni az esetet.
Bishop és Shelton felügyelő vezeti az általános gyilkossági nyomozást. Az SZBE
foglalkozik a számítógépes bizonyítékokkal... Wyatt itt fog segíteni – az íróasztalán
lévő faxra nézett és hozzátette – Seattle-ből is várunk egy konzultánst, az internet és a
hálózati rendszerek szakértőjét, Patricia Nolant. Bármelyik pillanatban megérkezhet.
– Rendőr? – Shelton tette fel a kérdést.
– Nem. Civil – válaszolt Anderson.
– Minden esetben igénybe vesszük a vállalatok biztonsági embereinek a segítségét
– egészítette ki Miller. – Olyan gyorsan változik a technológia, hogy képtelenek
vagyunk lépést tartani a legújabb fejlesztésekkel. A rosszfiúk mindig egy lépéssel
előttünk járnak. Tehát minden lehetséges esetben magánkonzultánsokat használunk,
– Általában sorban állnak azért, hogy segíthessenek – mondta Tony Mott. – Igazán
elegánsan hat manapság, ha valaki beleírhatja az önéletrajzába, hogy elkapott egy
hackert.
– Hol van a Gibson lány computere? – fordult Anderson Linda Sanchez felé.
– Az elemző laboratóriumban, főnök! – intett a nő fejével a központi helyiségből
pókhálószerűen szerteágazó, sötét folyosók egyike felé. – Néhány technikus ellenőrzi
a helyszínen talált ujjlenyomatokat. Hátha betört a gyilkos a házba, és ott hagyott
nekünk egy-két szép, szaftos jelzést. Tíz percen belül kész lesznek.
Mott átnyújtott Frank Bishopnak egy borítékot,
– Tíz perccel ezelőtt érkezett. Magának címezték. Előzetes helyszíni jelentés.
Bishop végigszántott ujjaival drótszálú haján. A hajfixálótól roskadozó fürtök
között Gillette tisztán ki tudta venni a fésű fogának nyomait. A zsaru végigfutotta az
iratot, de egy szót sem szólt. Aztán átnyújtotta a vékony papírköteget Sheltonnak,
begyűrte az ingét a nadrágjába és a falnak dőlt.
A köpcös zsaru kinyitotta az aktát, néhány percen át olvasgatta, aztán felnézett.
– A szemtanúk állítása szerint az elkövető fehér férfi, középmagas és közepes
testfelépítésű, fehér nadrág, világoskék ing, a nyakkendőn valami rajzfilmfigura.
Húszas évei végén, esetleg a harmincas elején jár. A pultos lány azt mondja, úgy
nézett ki, mint bármelyik techie. – A hekus a fehér táblához ment, felírta az
információkat, aztán folytatta. – A nyakában hordott személyi kártyán a Xerox Palo
Alto Kutatási Központ állt, de biztosak vagyunk abban, hogy hamisítvány. Semmi
olyan nyom, ami egyetlen személy felé vezetne. Bajsza van és kecskeszakálla. Szőke
hajú. Az áldozaton találtak néhány kék farmervászon-rostfoszlányt, ami nem egyezik
sem a ruhájával, sem az otthonában talált anyagokkal. Akár az elkövetőtől is
származhat. A gyilkos fegyver feltehetőleg égy fűrészfogas katonai Ka-bar kés.
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Tony Mott.
– A sérülések megegyeznek ennek a fegyvernek a nyomaival – Shelton megint
beletemetkezett az iratba. – Az áldozatot nem a helyszínen ölték meg, kidobták a
főúton az autóból.
– Hogy tudják ezt megmondani? – szakította félbe megint Mott.
Shelton enyhén elfintorodott, nem nagyon volt kedve eltérni a tárgytól.
– A helyszínen talált vérnyomokból.
A fiatal zsaru hosszú haja szinte táncra perdült, ahogy bólintott és elraktározta az
információt, hátha egy esetleges jövőbeni incidens során hasznát veheti.
Shelton újra felvette a fonalat.
– A helyszínen vagy annak közelében senki sem látott semmit. – Savanyú
pillantást vetett a többiekre. – Mintha valamikor is látnának... Most az elkövető
autóját próbáljuk lenyomozni. Ő és Lara együtt hagyták el a bárt, és bár látták őket a
parkoló felé menni, senki nem figyelte meg a márkát. A helyszínnel szerencsénk volt;
a pultos lány emlékezett, hogy a tettes szalvétába csomagolta a sörösüvegét, amit az
egyik technikus meg is talált a szemeteskosárban. Leellenőriztük mindkettőt: negatív.
A labor leszedett valami ragacsos anyagot az üveg szájáról, de nem tudjuk, mi lehet.
Nem mérgező. Ez minden, amit tudnak. És nem nagyon illik semmire a labor
adatbázisában lévő minták közül.
– Jelmezbolt – szólalt meg végül Frank Bishop.
– Jelmez? – kérdezett vissza Anderson.
– Lehet, hogy egy kis segítségre volt szüksége, hogy úgy nézzen ki, mint ez a Will
Randolph nevű krapek, akinek a bőrébe belebújt – mondta a zsaru. – Talán a
ragasztó, amit az álbajuszhoz vagy – szakállhoz használt.
– A jó letapogató mindig beöltözik, hogy a megszemélyesített emberhez hasonlóan
nézzen ki – helyeselt Gillette. – Vannak barátaim, akik komplett Pac Bell
vonalfelügyelő egyenruhákat varrtak.
– Nagyszerű – fordult Tony Mott Bishop felé további adatokkal bővítve a fejében
tárolt „élethosszig tartó tanulás” fájlt.
Anderson beleegyezőleg bólintott Bishop felvetésére. Shelton betelefonált San
Joséba, a gyilkosságiak központjába, és ráállíttatott néhány tagot a talált anyag és a
színházi kellékeknél használt ragasztók összevetésére.
Frank Bishop megszabadult gyűrött zakójától, és gondosan az egyik szék
támlájára akasztotta. Keresztbe tett karral meredt a fehér táblára és a fényképre. Inge
már megint kezdett kifelé kandikálni a nadrágjából. A hekus hegyes orrú csizmát
viselt. Amikor Gillette főiskolára járt a Berkeleyn, néhány barátja timi-tömi filmeket
vett ki egy összejövetelre – pornófilmet az ötvenes és a hatvanas évekből. Az egyik
színész pontosan úgy nézett ki és öltözködött, mint Bishop.
Bishop elvette Sheltontól a helyszíni jelentést és belelapozott, aztán felnézett.
– A pincérlány azt mondta, hogy az áldozat martinit, a gyilkos pedig világos sört
rendelt. A gyilkos fizetett. Ha meg tudjuk szerezni a számlát, talán elcsíphetünk
néhány ujjlenyomatot.
– És mi az elképzelése, hogy fogja megcsinálni? – a vaskos Stephen Millertől
érkezett a kérdés. – A bártündér valószínűleg kihajította őket tegnap, több ezer
másikkal együtt.
– Van néhány emberünk, aki olyat szokott csinálni, amit ő mondott – biccentett
Bishop Gillette felé. – Dumpster merülést. – Sheltonhoz fordult. – Nézesd át velük a
bár szemeteseit! Egy martinit és egy világost kiszámlázó receptet keressenek, az
időjelző pecsét körülbelül este 7.30-at jelezhetett.
– Az örökkévalóságig fog tartani – jegyezte meg Miller.
Bishop azonban úgy tett, mintha meg sem hallaná, és bólintott Sheltonnak, aki
már elkezdett telefonálgatni a jelmezragasztó kapcsán.
Gillette-nek feltűnt, hogy senki nem áll a közelében. Végignézett a többiek tiszta
ruháján, frissen mosott haján és koszmentes körmén.
– Ha van néhány percünk, mielőtt az a számítógép készen áll a... Nem hinném,
hogy van itt zuhanyzójuk.
Anderson megcsavargatta múltbeli életének stigmáit magán viselő fülcimpáját és
felnevetett.
– Azon tanakodtam magamban, hogy hozhatnám fel a témát? – Motthoz fordult. –
Vidd le a személyzeti öltözőbe! De tartsd rajta a szemed!
A fiatal zsaru bólintott és elvezette Gillette-et az előcsarnokba. Egész úton
csevegett, be nem fogta volna a száját – az első téma a Linux operációs rendszer
előnyeiről szólt, a klasszikus Unix továbbfejlesztett változatáról, ami lassan kezdi
kiszorítani a Windowst. Lelkes és tájékozott volt. Aztán mesélt Gillette-nek az SZBE
nem is olyan régi megalakulásáról. Kevesebb mint egy éve álltak össze. A Geek
Osztag – magyarázta Mott – lazán képes lenne még vagy fél tucat hekust főállásban
foglalkoztatni, de a bővítésre nem futotta a költségvetésből. Több esetük van, mint
amennyivel papírforma szerint is képesek lennének foglalkozni – hackelés, aztán itt
van a cyber követés a gyermekpornográfia, a szoftverek jogtalan sokszorosítása – és a
munkamennyiség minden eltelt hónappal egyre nagyobbnak tűnik.
– Miért léptél be az SZBE-be? – kérdezte Gillette.
– Egy kis izgalomra vágytam. Úgy értem, imádom a gépeket és talán elég jó
agyam is van hozzájuk, de a kódok unos-untalan átrostálgatása, mert szerzői
jogvédelem elleni szabálysértést keresünk, nem egészen az, amire számítottam.
Tudod, azt hittem, egy kicsit jobb buli lesz.
– És mi a helyzet Linda Sanchezzel? – érdeklődött tovább a hacker. – Ő geek?
– Nem igazán. Okos nő, de a gépek nincsenek a vérében. Fiatalkorában bandatag
volt lent, Salátaföldön, tudod, Salinasban. Aztán szociális munkát vállalt és
elhatározta, hogy beiratkozik az Akadémiára. A társát néhány évvel ezelőtt
Montereyben csúnyán meglőtték. Lindának gyerekei vannak, a nagyobbik lánya
várandós, a kisebbik középiskolába jár. A férje pedig soha nincs otthon,
menekültügyi ügynök, így hát Linda ügy döntött, itt az ideje egy kicsit csendesebb
vizekre evezni.
– Pontosan a te ellentéted.
– Én is úgy hiszem! – nevetett fel Mott.
Gillette a zuhanyozás után már a testét dörgölte szárazra, amikor Mott a saját
munkaruhái közül egy váltást tett a padra a hackernek. Pólót, fekete tréningnadrágot
és meleg vihar-kabátot. A zsaru alacsonyabb volt Gillette-nél, alapjában véve
azonban hasonló volt a felépítésük.
– Köszönöm – mondta Gillette és belebújt a kölcsönruhába.
Élénknek és felvillanyozottnak érezte magát, miután sovány alakjáról egy nagyon
is jellegzetes mocskot mosott le: börtönszennyet.
Visszafelé a főterembe útjuk egy apró konyha mellett vezetett. Kávéfőző,
hűtőszekrény és egy asztal – rajta tányéron baguette – állt. Gillette megtorpant,
éhesen az ételre meredt, aztán a szekrénysort fürkészte.
– Feltételezem, nem nagyon van nálatok linzer? – kérdezte Mott-tól.
– Linzer? Az nincs. De egyél baguette-et!
Gillette odament az asztalhoz és öntött magának egy csésze kávét, aztán elvett egy
mazsolás baguette-et is.
– Ne abból! – szólt rá Mott, kivette a péksüteményt Gillette kezéből és a padlóra
ejtette. Úgy pattant vissza, mint egy labda.
Gillette elfintorodott.
– Még Linda hozta őket. Tréfából – Gillette értetlenségét látva a zsaru hozzátette. –
Nem érted?
– Micsodát?
– Milyen nap van ma?
– Gőzöm sincs. A börtönben nem a napok szerint mérik az időt.
– Bolondok napja van – jelentette ki Mott. – Ezek a baguette-ek műanyagból
készültek. Lindával tettük ki őket ma reggel és szó szerint arra várunk, hogy Andy
beleharapjon valamelyikbe. Eddig még nem ugrott be nekik. Azt hiszem,
fogyókúrázik,
Kinyitotta a szekrényt, és elővett egy zacskó friss süteményt.
– Rajta! Ebből vegyél!
Az elsőt követte a második, nagy korty kávék egyengették az étel útját. Gillette
nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideje ez volt a legjobb dolog az
életében.
Mott a hűtőből magához vett egy doboz sárgarépalét, és visszatértek az SZBE fő
helyiségébe.
Gillette végignézett a dinoszauruszketrecben, a sarkokban és a légkondicionáló
szellőztetőnyílásaiban heverő, szétcsatlakoztatott boák százain, az agya pedig egy
gőzgép sebességével zakatolt. Egy gondolat villant be az agyába.
– Április elseje... tehát a gyilkosság március 31-én történt?
– Így van – erősítette meg Anderson. – Van jelentősége?
– Lehet, hogy csak véletlen egybeesés – mondta Gillette elbizonytalanodva.
– Folytassa!
– Március 31-e, a számítógépes történelemben egyfajta piros betűs ünnepnek
számít.
– Miért? – kérdezte Bishop.
A terem bejárata felől érdes női hang válaszolt.
– Nem ez a Univac piacra dobásának dátuma?
******
00000110. FEJEZET / HAT
Megfordultak, és egy harmincas évei közepén járó barna hajú hippit láttak maguk
előtt, akinek szürke pulóvere és vastag, fekete cipője egyáltalán nem volt az
alkatához illő szerencsés választásnak nevezhető.
– Patricia? – kérdezte Anderson.
A nő bólintott, beljebb sétált a szobába és kezet rázott a férfival.
– Ő Patricia Nolan, a szakértő, akiről már beszéltem. A Horizon On-Line
biztonsági részlegénél dolgozik.
A Horizon a világ legnagyobb kereskedelmi internetszolgáltatója, még az America
Online-nál is szélesebb felhasználói bázissal rendelkezik.
Mivel a társaságnak több tízmillió regisztrált előfizetője van, és mivel ezenkívül
minden egyes előfizető nyolc különböző felhasználói nevet alkalmazhat családtagok
vagy barátok számára, elég valószínű, hogy a nap bármely időszakában a világ egy
jó része a tőzsdén jegyzett részvényeket ellenőrzi, csevegőkben másoknak
hazudozik, hollywoodi pletykákat olvas, vásárol, a másnapi időjárást próbálja
kikalkulálni, elektronikus leveleket fogad és küld, esetleg szoft pornót tölt le a
Horizon On-Iine-on keresztül.
Nolan egy pillanatra elidőzött Gillette arcán, aztán a pálmafa-tetoválásra siklott a
tekintete, majd az ujjaira, melyek ebben a pillanatban is önálló életet élve gépeltek a
levegőben.
– Felhívtak bennünket a Horizontól, amikor megtudták, hogy az áldozat ,az egyik
előfizetőjük, és felajánlották, hogy ideküldenek valakit segíteni – adta meg Anderson
a magyarázatot a nő jelenlétére.
A detektív bemutatta Patríciát a csapatnak, és most Gillette volt az, aki alaposan
szemügyre vette a nőt. A divatos, gondosan megtervezett szemüveg – valószínűleg
hirtelen elhatározásból vette – nem sokat segített abban, hogy a nő férfias,
csúnyácska arcát kevésbé csúnyává varázsolja. Mögötte azonban a megdöbbentően
zöld szemek áthatóak voltak – Gillette észrevette, hogy a nőt is szórakoztatja, hogy
egy antikváriumba illő dinoszauruszketrecbe került. Nolan bőre petyhüdt volt és
tésztaszerű, olyan vastag sminkréteg fedte, amilyen a hetvenes években lett volna
divatos – esetleg még akkor is túlzó. Barna haja nagyon tömör és rakoncátlan volt,
gyakran az arcába hullott.
A kézfogások és a kölcsönös bemutatkozások után a nő azonnal Gillette-hez ment.
Egy hajfürtöt tekergetett az ujjai körül, és nem törődve azzal, hogy a többiek hallják,
kertelés nélkül megjegyezte:
– Láttam, ahogy rám nézett, amikor megtudta, hogy a Horizonnál dolgozom.
Az összes nagy kereskedelmi internetszolgáltató társasághoz hasonlóan – AOL,
CompuServe, Prodigy és a többiek – az igazi hackerek a Horizon On-Line-t is
megvetik A számítógépes varázslók telnet programokat használnak, mert így direkt
módon tudnak az egyik gépből a másikba ugrani, és bolygóközi utazásokhoz
igazított webböngészők segítségével barangolnak a Kék Halálban. Soha eszükbe nem
jutna a Horizonhoz hasonló együgyű, kevés „lóerővel” rendelkező
internetszolgáltatót használni, hiszen ezeket leginkább családi
szórakoztatóeszközöknek szánták.
A Horizon On-Line előfizetőit közkeletűen csak HOLökötteknek vagy
HOLangyosoknak nevezik, vagy egyszerűen csak HOknak.
Nolan még mindig Gillette-hez intézte a szavait.
– Csak azért, hogy mindannyian tisztán lássunk: a MI-re jártam egyetemre, a
Princetonban szereztem meg a diplomámat és a doktorit, mindkettőt
számítástudományból.
– MI? – kérdezte Gillette. – New Jerseyben?
A Princetonban lévő Mesterséges Intelligencia kutatóközpont az ország
leghíresebbjei közé tartozott. Nolan bólintott.
– Így van. És a hackelésből is kivettem a magam részét.
Gillette-et szórakoztatta, hogy a nő neki próbálja igazolni magát, az egyetlen
börtöntölteléknek a csoportban, nem pedig a zsaruknak. Ingerlékeny felhangot
hallott ki Patricia szavaiból, a vallomás pedig előre begyakoroltnak tűnt. Arra
gondolt, mindez talán azért van, mert nő; az Egyenlő Munkalehetőségek
Bizottságának nem terjed addig a hatásköre, hogy képes legyen megállítani azt a
szűnni nem akaró és kérlelhetetlen előítéletet, ami a Kék Halálban szerencsét próbáló
nőket sújtja. Nem csak a csevegőkből zavarják ki őket és törlik ki nevüket a
hirdetőtáblákról, de gyakran durván sértegetik, esetenként meg is fenyegetik őket. A
hackelni akaró tini lányoknak okosabbaknak és tízszer olyan keménynek kell
lenniük, mint fiú-társaiknak.
– Mit mondott a UNIVAC-ról? – kérdezte Tony Mott.
– 1951. március 31. Az első, szabványoknak megfelelően működő Univacet ekkor
helyezték ki a Népszámlálási Hivatalba.
– Mi az? – kérdezte Bob Shelton.
– Az Egyetemes Automata Számítógép rövidítése.
– A mozaikszavak rendkívül népszerűek a gépvilágban – tette hozzá Gillette.
– Ahogy tudjuk, a Univac az első modern számítógépek egyike. Akkora helyet
foglalt el, mint ez a szoba. Ma már természetesen olyan laptopok is kaphatók, amik
gyorsabbak és százszor többet tudnak.
– A dátum? Úgy gondolják, nem véletlen egybeesés? – tűnődött el Anderson.
Nolan vállat vont.
– Nem tudom.
– Talán a pasasunknak van valami motívuma – vetette fel Mott. – Úgy értem, van
egy mérföldkövet jelentő számítógépes dátum, és egy motiváció nélküli
gyilkosságunk, a Szilíciumvölgy szívében.
– Menjünk végig ezen a szálon! – mondta Anderson. – Nézzetek utána más magas
technológiával foglalkozó körzetekben, történt-e a közelmúltban megoldatlan
gyilkosság, ami beleillik a képbe. Próbálkozzatok Seattle-ben, Portlandben, ott van a
Szilícium-erdő. Chicagóban van a Szilícium-puszta. Aztán a 128-as út, Boston mellett.
– Austin, Texas – javasolta Miller.
– Kiváló. És a Denver City melletti Dulles Toll út. Kezdjétek ott, aztán meglátjuk,
mit találunk. Küldjetek kérvényt az EBEEP-nek!
Tony Mott a számítógépbe pötyögött némi információt, néhány perccel később
megérkezett a válasz.
– Van valami Portlandben! – olvasta a képernyőről. – Ez év február 15-e és 17-e.
Két megoldatlan gyilkosság, mindkettőben ugyanaz a módszer, az ittenihez
hasonlóan, mindkét áldozat halálát késszúrástál eredő mellkasi sérülés okozta. Az
elkövetőről úgy hiszik, fehér férfi a húszas évei végén. Látszólag nem ismerte az
áldozatokat, rablás és nemi erőszak nem motiválta. A férfi gazdag, vezető beosztású
vállalati tisztviselő, a nő pedig hivatásos atléta.
– Február tizenötödike? – kérdezte Gillette.
Patricia Nolan rápillantott.
– ENIAC?
– Pontosan – válaszolt a hacker, aztán a többieknek is elmagyarázta. – Az ENIAC
hasonló a Univachez, csak korábbi gyártmány. A negyvenes években jelent meg. A
felszentelés dátuma február tizenöt.
– Mit takar a mozaikszó?
– Elektronikus Numerikus Integráló- és Számológép – felelte Gillette. – Mint
minden hacker, a mi emberünk is a számítógépes történelem rajongója.
– A francba! – mormolta Shelton. – Van egy mintakövetőnk. Pazar!
Még egy üzenet érkezett az EBEEP-től. Gillette a képernyőre pillantott és
felfedezte, hogy ez a mozaikszó az Igazságügyi Minisztérium által meghirdetett
erőszakos bűncselekményt elkövetők elfogatási programját takarja.
Úgy tűnt neki, a hekusok legalább annyi mozaikszót használnak, mint a hackerek.
– Ember, van itt még egy! – kiáltott fel a képernyőt bámuló Mott.
– Még egy? – Stephen Miller hangjából őszinte megdöbbenés áradt. Szétszórtan
rakosgatta az íróasztalán a hathüvelyknyi magasságban összevissza heverő lemez–
és papírhalmazt.
– Mintegy tizennyolc hónappal ezelőtt egy diplomatát és a Pentagon egyik
ezredesét ölték meg Herndonban, Virginiában, mindketten testőrökkel voltak. Ez a
Dulles Toll útnak a legmagasabb technológiát képviselő szakasza. Lekérem a teljes
aktát.
– Mik a virginiai gyilkosságok dátumai? – kérdezte Anderson.
– Augusztus tizenkettő és tizenhárom.
Felírta az időpontokat a táblára, majd felvont szemöldökkel Gillette-re nézett.
– Van ötlete?
– Az IBM első személyi számítógépe – válaszolt a hacker. – A kibocsátási dátum
augusztus tizenkettedike volt.
Nolan bólintott.
– Van egy mániája – mondta Shelton
– És ez azt jelenti, hogy nem fog megállni! – tette hozzá Frank Bishop.
A számítógép terminálja – amely mellett Mott ült – halkan felsípolt. A fiatal zsaru
előrehajolt, hatalmas automatája zajosan a széknek csapódott.
– Van egy kis problémánk! – fintorodott el.
A képernyőn az alábbi szavak jelentek meg.
Sikertelen fájlletöltés
Alatta hosszabb üzenet.
Anderson elolvasta a szöveget és megrázta a fejét.
– A portlandi és a virginiai gyilkosságok aktái nincsenek meg az EBEEP-nél. A
rendszergazda küldött egy üzenetet, amely szerint adatrögzítés során bekövetkezett
baleset következtében rongálódtak meg.
– Baleset – morogta Nolan, és a pillantása összetalálkozott Gillette-ével.
– Csak nem hiszi...? – kezdte Linda Sanchez elkerekedett szemekkel. – Úgy értem,
nem törhette fel az EBEEP-et. Soha senkinek nem sikerült!
– Próbáld meg az állami adatbázisokat: Oregon és Virginia Állami Rendőrségének
az archívumait! – mondta Anderson a fiatalabb zsarunak.
A következő pillanatban már jött is a válasz.
– Nincs feljegyzés vagy akta az esetekkel kapcsolatban. Eltűntek.
Mott és Miller bizonytalanul egymásra néztek.
– Kezd ijesztővé válni a dolog – szólalt meg Mott.
– Vajon mi motiválhatja? – tűnődött Anderson.
– Átkozott hacker! – dünnyögte Shelton. – Ez motiválja!
– Nem hacker – szólt bele a beszélgetésbe Gillette.
– Akkor micsoda?
Gillette-nek nem volt kedve a kötekedő zsaru felvilágosításához. Andersonra
nézett, aki elmagyarázta:
– A hacker elnevezés bóknak számít. Innovatív programozót jelent. Mint a
„szoftver összehackelésében”. Az igazi hacker betör ugyan mások számítógépébe, de
csak azt akarja megtudni, ki tudja-e találni, mi van a gépen belül. Amolyan
kíváncsiságdologról van szó. A hackeretika alapja, hogy nézni oké, de érinteni tilos.
A számítógépbe vandálok vagy tolvajok módjára betörőket „crackereknek” hívják.
– Én még annak sem nevezném – mondta Gillette. – A crackerek lehet, hogy
lopnak vagy vandálkodnak, de nem bántanak embereket. Én „krackernek”
nevezném, „k”-val.
– Cracker „c”-vel, kracker „k”-val – morogta Shelton. – Mi a pokol különbség van
a kettő között?
– Nagyon nagy – mondta Gillette. – A phrík szó ph-val, telefonszolgáltatást lopó
személyeket jelöl. A phishing, ph-val, a hálózaton való szörfözést jelenti akkor, ha a
keresés célja valaki személyazonosságának a felkutatása. Ha a „wares” szó, mint
softwares, végére z-t ír az s helyett, akkor nem háztartási árucikkekről, hanem lopott
programokról beszél. Amikor hackelésről van szó, minden az írásmódon múlik.
Shelton vállat vont, szemmel láthatóan nem nagyon hatotta meg a különbség.
A kaliforniai Állami Rendőrség törvényszéki szakértői részlegének azonosítással
foglalkozó technikusai visszaérkeztek az SZBE hivatalának fő termébe. Viharvert
bőröndöket hoztak magukkal. Egyikük beleolvasott a kezében tartott papírlapba.
– Tizennyolc rejtett és tizenkettő látható nyomtöredéket találtunk – a vállán
csüngő laptop-védőtok felé intett a fejével. – Átnéztük őket, de úgy tűnik, az összes
az áldozaté vagy a barátjáé. És a billentyűzeten sem voltak bizonyíthatóan kesztyűtől
Származó nyomok.
– Tehát – foglalta össze Anderson – távolról jutott be az áldozat számítógépébe.
Közvetett behatolás, ahogy gondoltuk.
Megköszönte a technikusoknak a segítségüket, azok pedig elmentek.
Linda Sanchez – csupa ügybuzgóság volt ebben a pillanatban, egy cseppet sem
emlékeztetett már a leendő nagymamára – Gillette-hez fordult.
– Biztosítottam Gibson gépét, és mindent lezártam rajta – egy floppylemezt
nyomott a férfi kezébe. – Itt a rendszerlemez.
Ez a lemez tartalmazza az operációs rendszer mindazon anyagát, ami a
gyanúsított gépének az indításához szükséges. A rendőrség nagyobb előszeretettel
használja a rendszerlemezt a gép elindítására, mint magát a merevlemezes
meghajtót,, azokban az esetekben, amikor a tulajdonos – vagy mint ebben az esetben,
a gyilkos – olyan programot telepít a merevlemez meghajtóra, ami képes azt
megsemmisíteni.
– Már háromszor néztem át a gépet, de nem találtam egyetlen átkozott csapdát
sem, ami azonban nem jelenti azt, hogy tényleg nincs. Ezt feltehetőleg maga is tudja,
de tartsa az áldozat gépét távol műanyag zacskóktól, dobozoktól vagy mappáktól. A
keletkező sztatikusság összezavarhatja az adatokat. Ugyanez a helyzet a
beszélőkészülékekkel. Mágnes van bennük. És egyetlen lemezt se tegyen fémpolcra,
mágneses kisugárzásuk lehet tőle. A laborban talál majd mágnestelenített
eszközöket. Gondolom, innentől már tudja, mihez kezdjen.
– Aha.
– Sok szerencsét! – fejezte be Sanchez. – A labor arrafelé van, a folyosón.
A rendszerlemezzel a kezében Gillette elindult az előcsarnok felé. A nyomában
pedig Bob Shelton. A hacker megfordult.
– Nem igazán szeretem, ha van valaki a hátam mögött!
Különösen nem te, tette hozzá magában.
– Rendben van! – szólt oda Anderson a gyilkosságis zsarunak. – Az egyetlen hátsó
kijárat riasztóval van ellátva, ő meg viseli az ékszerét! – bökött fejével a fémesen
csillogó transzmissziós bokaperec felé. – Nem megy sehova!
Shelton nem tűnt elégedettnek, de belenyugodott a helyzetbe. Gillette azonban
észrevette, hogy nem a főterembe megy vissza. A falnak támaszkodott a labor
mellett, összefonta a karját a mellén, teljesen úgy nézett ki, mint valami kocsmai
kidobóember, mégpedig a rosszabbik fajtából,
Ha egyetlen nekem nem tetsző pillantást vet valamire, az nagyon fog fájni magának...
Az elemzőteremben Gillette odament a néhai Lara Gibson számítógépéhez.
Jellegtelen, tucattermék IBM klón volt, a tajvani fajtából.
A hacker nem nyúlt azonnal a géphez. Ehelyett leült a számítógép mellé, és
nekiállt megírni egy kludge-ot – egyedi probléma megoldására szolgáló, összecsapott
programot. Öt percen belül elkészült a forráskóddal. A programot Detektívnek
nevezte el, majd lefordította és átmásolta a Sancheztől kapott rendszerlemezre.
Behelyezte a floppyt Lara Gibson gépén az A: meghajtóba, benyomta az
indítógombot, és a meghajtók végre felzümmögtek azon a jól ismert; megnyugtató
hangon.
Wyatt Gillette vékony, izmos ujjai mohón csusszantak a kellemesen hűvös
műanyag billentyűkre. A hosszú éveken át tartó billentyűzés következtében
megkérgesedett ujjhegyeit az F és aj billentyűkön elhelyezett orientációs bütykök fölé
igazította. A rendszerlemez megkerülte a gép Windows operációs rendszerét, és
egyenesen az egyszerűbb MS-DOS felé – a híres Microsoft Disk Operating System –
vette az útját, amely a felhasználóbarát Windows programoknak az alapja. A C:
fogadójel villant fel a fekete képernyőn.
A hacker szíve észvesztő ritmusban dobogott, ahogy a hipnotikusan lüktető
kurzort bámulta.
A billentyűzetre egy pillantást sem vetve lenyomta a gombot, a d-t – a detektiv.exe
parancssor első betűjét –, ami majd elindítja a programját.
A Kék Halálban teljesen más időmérték uralkodik, mint a Valós Világban, és a
másodperc ezredrészével azután, hogy Wyatt Gillette lenyomta a billentyűt, a
következő történt:
A gomb alatti áramkörön áthaladó feszültség nagysága hajszálnyit megváltozott.
A billentyűzetről érkező jeleket feldolgozó processzor érzékelte az
áramerősségben bekövetkező változást, és késlekedés nélkül magának a gépnek
továbbította az adatot, amely minden pillanatban az aktuálisan ellátott feladatok
tucatjait küldte a verembe, vagyis a raktározóterületre, és egy különleges prioritású
útvonalat hozott létre, a klaviatúrából érkező kódok leolvasására.
Ad betű kódját a processzor ezen a gyors útvonalon keresztül küldte a computer
bemeneti-kimeneti alaprendszerébe – a BlOS-ba –, aminek az volt a funkciója, hogy
ellenőrizze, Wyatt Gillette lenyomta-e a SHIFT, CONTROL vagy ALTERNATE
gombok valamelyikét ugyanabban a pillanatban, amikor a d billentyűt.
Megbizonyosodván afelől, hogy nem, a BIOS lefordította a kis d betű
billentyűzetkódját egy másikra, az ASSCII kódra, a kapott adat pedig a gép grafikus
adapterére került. Az adapter erre a kódot digitális jellé konvertálta, amelyet ü
monitor hátsó részében elhelyezett elektronágyúkba továbbított. Az ágyúk
elektronrészecskét lövelltek a képernyő kémiai bevonatára. És csodálatos módon, a
fekete monitoron fehér d betű égette magát a létezésbe.
Mindezt a másodperc törtrésze alatt. És ugyanannak a másodpercnek a
maradékában Gillette begépelte a parancs többi részét is, e-t-e-k-t-í-v. e-x-e, majd
jobb kezének kisujjával leütötte az ENTER billentyűt.
Mind több betű és grafika jelent meg, és hamarosan, mint az újra és újra kisikló és
másfelé buijánzó daganat nyomában lihegő sebész, Wyatt Gillette óvatosan elkezdte
Lara Gibson számítógépének mélyreható átkutatását – a nő egyetlen darabkáját, ami
az ördögien gonosz támadást túlélte, ami még mindig meleg volt, és legalább néhány
emléket őrzött még abból, ami csak ő volt, és amit rövid életében véghezvitt.
******
00000111. FEJEZET / HÉT
Hacker tartása van, gondolta Anderson, amint a laboratóriumból visszafelé
battyogó Gillette-et figyelte.
A „gépembereknek” van a világ összes foglalkozását űzők közül a legrosszabb
tartása.
Közel 11.00 volt. A hacker mindössze harminc percet időzött Lara Gibson gépénél.
Bob Shelton, aki még a főteremben is Gillette nyomában kutyagolt, a hacker
nyilvánvaló bosszúságára megkérdezte:
– Tehát, mit talált? – a kérdés jeges felhanggal érkezett és Anderson megint
eltűnődött, vajon miért szállt rá annyira Shelton a fiatalemberre – különösen akkor,
ha azt is számításba veszi, hogy éppen a hacker segíti őket ki egy olyan ügyben,
amire a nyomozó önként jelentkezett.
Gillette nem foglalkozott a himlőhelyes arcú zsaruval, lehuppant egy forgószékre,
és felcsapta a jegyzetfüzetét. Amikor megszólalt, Andersonhoz intézte a szavait.
– Valami furcsa dolog folyik itt. A gyilkos valóban járt a computerében.
Megszerezte a gyökeret.
– Lassítson már! – morogta Shelton. – Mit szerzett meg?
– Amikor valaki megszerzi a gyökeret, akkor az egész számítógépes hálózat és az
összes rácsatlakoztatott számítógép felett átveszi az ellenőrzést – magyarázta
Gillette.
– Átírhatja a programokat, kitörölhet fájlokat, hozzáadhat hivatalos engedéllyel
rendelkező felhasználókat, de el is távolíthatja őketvalaki másnak a nevében
Csatlakozhat a hálózatra – tette hozzá Anderson.
Gillette folytatta.
– De nem tudok rájönni, hogy csinálta. Mindössze egyetlen szokatlan dolgot
találtam: néhány titkosított fájlt. Először azt hittem, valamilyen kódolt vírusról van
szó, de kiderült, hogy zagyvalék az egész. A nő gépén semmilyen olyan szoftvernek
sincs nyoma, ami lehetővé tette volna a gyilkosnak a behatolást. – Bishopra pillantott,
aztán úgy döntött, mégis felvilágosítja. – Nézze, rá tudnék tölteni a számítógépére
egy olyan vírust, aminek segítségével átveszem az ellenőrzést a gépének a gyökere
felett, bárhonnan és bármikor, amikor csak kedvem tartja, be tudok jutni a gépbe,
anélkül hogy jelszóra lenne szükségem. „Hátsó ajtó” vírusoknak hívják őket, mintha
csak egy ház hátsó bejáratán surrannék be. A működtetéséhez azonban gyakorlatilag
nekem kell valahogy felinstallálnom a szoftvert, utána meg aktiválnom. E-mailben,
csatolt fájlként is elküldhetem, és maga az, aki a megnyitásakor elkezdi működtetni,
mégpedig úgy, hogy tudomást sem szerez arról, mit pakolt a gépére. Vagy
betörhetek a házába és saját magam is feltelepíthetem. Itt azonban egyik megoldásra
sincs bizonyíték. Nem, valami más módon szerezte meg a gyökeret.
A hacker kiváló szónok volt, lendületes és élénk, figyelte meg Anderson. A
szeméből az a fajta elmélyült, heves sugárzás áradt, amelyet annyi fiatal geek arcán
látott már – még a bírók előtt ülőkén is, akik többé-kevésbé saját maguk felett
mondták ki az ítéletet, ahogy izgatottan a „hőstetteikről” meséltek a bírák és az
esküdtszék előtt.
– Akkor honnan tudja, hogy megszerezte a gyökeret? – kérdezte Linda Sanchez.
– Összedobtam ezt a kludge-ot – nyújtotta Anderson felé a hacker a floppyt.
– Mi ez? – Patricia Nolan szakmai érdeklődését felajzotta a téma, csakúgy, mint
Andersonét.
– Detektívnek neveztem el. Olyan dolgok után kutat, amelyek eredetileg nem
lehetnek a számítógépen – a két nem SZBE-s hekus kedvéért hozzátette. – Amikor a
computer be van kapcsolva, az operációs rendszer, mint a Windows, a program
számára szükséges részeket elraktározza a merevlemez-meghajtón. Különböző
minták határozzák meg, hogy hova és mikor menti el ezeket a fájlokat – a lemez felé
mutatva folytatta. – Ez itt megmutatta, hogy több olyan programdarab került a
winchesterre, amik csak úgy juthattak oda, ha valaki egy távoli helyszínről hatolt a
gépre.
Shelton zavartan rázta meg a fejét. Frank Bishopnak azonban felcsillant a szeme.
– Úgy érti, olyan ez a dolog, mintha tudná, hogy a betörő a házban járt, mert
elmozdította a bútorokat, de nem tette a darabokat vissza a helyükre. Annak ellenére
tudja, hogy a krapek már elment, mire maga hazaért.
– Pontosan – bólintott Gillette.
Andy Anderson – a saját területén legalább annyira varázsló; mint Gillette – a
kezében méricskélte a vékony lemez súlyát. Nem tehetett róla, de mély benyomást
tett rá a hacker. Amikor még csak fontolgatta, hogy felkéri a nyomozásban való
részvételre, a zsaru átnézett néhány általa írt forgatókönyvet azok közül, amiket az
államügyész a tárgyalás folyamán a Gillette ellen szóló bizonyítékként mutatott be a
bíróságon. A forráskód briliáns sorainak áttanulmányozása után Andersonnak két
gondolat ütött szöget a fejében. Az első az volt, hogy ha létezik valaki, aki meg tudja
fejteni, milyen módon jutott a gyilkos Lara Gibson számítógépébe, hát akkor Gillette
az.
A második a fiatalember képességei miatt érzett hamisítatlan, fájdalmas irigység
volt. Az egész világon több tízezer kódrecsegtető létezik – olyan emberek, akik
boldogan törnek fel feltörhetetlennek tartott, hatékony szoftvereket evilági célokat
szolgáló feladatok érdekében, és szaladgál legalább ugyanennyi forgatókönyvíró
nyuszi is – a kifejezést azokra a kölykökre alkalmazzák, akik rendkívül kreatív, de
esetlen és többnyire használhatatlan programokat írogatnak, pusztán a mulatság
kedvéért. Nagyon kevés programozóban egyesül azonban az „elegáns” forgatókönyv
fogalmának megragadásához nélkülözhetetlen látnoki tehetség, és a megíráshoz
szükséges szakképzettség. Wyatt Gillette éppen ilyen kódbűvész volt.
Anderson megint észrevette, hogy Frank Bishop tekintete elmélázva jár-kel fel-alá
a teremben, nyilvánvalóan másfelé jártak a gondolatai. Eltűnődött, nem kellene-e
felhívnia a főparancsnokságot és új nyomozót kérnie. Elengednie Bishopot, hadd
üldözze a MARINKILL-ügy bankrablóit – ha már egyszer olyan átkozottul fontos
neki –, és egy olyan kollégával helyettesíteni, aki legalább figyel rá.
Az SZBE-s zsaru Gillette-hez fordult.
– Tehát az alsó vonalon át jutott be a nő rendszerébe, hála valamilyen új vagy
ismeretlen vírusnak.
– Alapjában véve erről van szó.
– Ki tud még találni valamit a gyilkosról? – kérdezte Mott.
– Csak amit már amúgy is tudnak, a Unixot használja.
A Unix egyfajta számítógépes operációs rendszer, hasonló az MS-DOS-hoz vagy a
Windowshoz, csak a személyi számítógépéknél nagyobb, erőteljesebb gépeket
irányít.
– Várjon! – szakította félbe Anderson. – Mit ért azon, hogy „amit már amúgy is
tudunk”?
– Hát a pasas által elkövetett hibát.
– Milyen hibát?
Gillette elfintorodott.
– Amikor a gyilkos a nő rendszerébe jutott, be kellett gépelnie néhány utasítást,
hogy az adatokhoz féljen. Azonban Unixparancsokat használt, minden bizonnyal
véletlenül alkalmazta a nyelvezetet, mielőtt eszébe juthatott, hogy Lara gépén
Windows fut. Észre kellett venniük!
Anderson kérdő tekintetet vetett Stephen Millerre, kétségkívül ő készítette a
legelső elemzést az áldozat gépéről.
– Iiigen, észrevettem néhány Unix-parancsot – felelte Miller meglehetősen
kényszeredetten –, de azt hittem, Gibson táplálta be őket.
– A nő civil volt – mondta Gillette; a laikus felhasználókat jelölő hacker terminust
használta. – Kétlem, hogy valaha is hallott volna a Unixről, nem is beszélve a
parancsszavak ismeretéről.
A Windows és az Apple operációs rendszerében a felhasználóknak csak ikonokra
kell kattintgatniuk vagy egyszerű angol parancsszavakat begépelniük, ha a gépet
irányítani akarják; a Unix-rendszer alkalmazásához több száz komplikált kód
elsajátítására van szükség.
– Nem gondolkoztam, sajnálom – szabadkozott a mackós zsaru. Úgy tűnt, teljesen
a lelkére vette a kritikát, amit egy általa minden bizonnyal apróságnak tartott dolog
miatt kapott.
Tehát Stephen Miller még egy hibát elkövetett, idézte fel magában Anderson.
Miller nem olyan régen csatlakozott az SZBE-hez, és azóta folyamatosan merültek fel
problémák vele kapcsolatosan. Az 1970-es években Miller egy ígéretes
számítógépeket gyártó és szoftverfejlesztő vállalkozás vezetője volt. Termékei
azonban mindig egy lépéssel lemaradtak az IBM, a Digital Equipment és a Microsoft
gyártmányai mögött, végül aztán csődbe ment. A férfi elpanaszolta, hogy gyakran
várt a KND-re (a következő nagy durranásra – a Szilícium-völgyben használatos
kifejezés arra az innovációs termékre vonatkozóan, ami a jövőben esetleg
forradalmasíthatja a piacot), de a „nagyfiúk” folyamatosan szabotálták.
A vállalat süllyesztőbe kerülése után elvált, és évekre elhagyta a Gépvilágot, hogy
aztán szabadúszó programozóként bukkanjon fel újra. A számítógépes
biztonságiakhoz sodródott, és végül tőlük jelentkezett az állami rendőrséghez. Nem
Miller lett volna Anderson legelső választása, de akkoriban az SZBE nagyon kevés
képesített jelentkező közül választhatott. Kit érdekelne egy évi 60 000 dolláros állás,
ahol le is lőhetik, amikor tízszer annyit akaszthat le a Szilícium-völgy valamelyik
legendás vállalatánál?
Mindamellett, Miller – soha nem nősült meg újra, de nem is tűnt úgy, mintha
tartalmas magánéletet élne – dolgozott a leghosszabb munkaidőben a részlegnél, és
még jóval azután is ott lehetett a dinoszauruszketrecben találni, hogy már mindenki
más régen befejezte az aznapi tevékenységét. „Haza” is szokott munkát vinni, jobban
mondva valamelyik helyi egyetemi számítógépes tanszékre, ahol a barátok hagyták,
hogy ingyen futtassa az SZBE-projekteket, a művészeti dísztárgynak is beillő
szuperszámítógépeken.
– Mit jelent ez számunkra? – szakította félbe gondolatait Shelton. – Hogy ismeri
ezt a Unix dolgot?
– Ez nekünk rossz – válaszolta Anderson – azt jelenti. A Windows– vagy Apple-
rendszereket használó hackerek általában kis halak. A komolyabb kollégák a Unix
vagy a Digital Equipment operációs rendszerével dolgoznak, a VMS-sel.
Gillette egyetértett vele.
– Ráadásul a Unix az internet operációs rendszere – tette hozzá. – Mindenkinek,
aki a neten nagy szervereket vagy adatforgalom-irányítókat akar feltörni, ismernie
kell a Unixot.
Bishop telefonja megcsörrent, és a zsaru fogadta a hívást. Aztán körbenézett és
leült a hozzá legközelebb eső nagyszámítógéphez és jegyzeteket firkantott egy lapra.
Egyenesen ült, tartásában nyoma sem volt a hackerekre jellemző görnyedtségnek. A
hívás megszakítása után Bishop a többiekhez fordult.
– Van néhány nyom. Az egyik kolléga hallotta valamelyik BI-től.
Beletelt néhány pillanatba, amíg Andersonnak eszébe jutott, mit takar a rövidítés.
Bizalmas informátorok. Besúgók.
– Egy magát Peter Fowlernek nevező alak, fehér, huszonöt év körüli férfi
Bakesfieldből, fegyvereket árul a környéken. Katonai Ka-barokat is – tájékoztatta
őket Bishop lágy, érzelemmentes hangján. Aztán a tábla felé intett a fejével. – Mint a
gyilkolóeszköz. A férfit egy órával ezelőtt Pala Altóban, a Stanford Egyetem
közelében látták. Valami parkban, Page Mill mellett, negyed mérföldnyire a 280-as
úttól északra.
– A hackerek dombja, főnök! – kiáltott fel Linda Sanchez. A Milliken Parkban.
Anderson bólintott. Jól ismerte a helyet, és nem lepte meg, hogy Gillette is így
nyilatkozott. Elhagyatott füves területről volt szó az egyetem mellett, ahol a
számítástechnikus-hallgatók, hackerek és chipzsokék szoktak lógni. Programokkal
kereskedtek, különféle történetekkel szórakoztatták egymást, füvet szívtak.
– Ismerek ott néhány embert – mondta Anderson. – Kiugrok majd, és körülnézek,
ha itt végeztünk.
Bishop megint a jegyzeteibe merült.
– A labor jelentésében az áll, hogy az üveg száján talált ragacsos anyag
megegyezik a színházi maszkoknál alkalmazott ragasztóval. Néhány emberünk
ellenőrizte az üzleteket a telefonkönyvben. A közvetlen közelben mindössze egy
ilyen ragasztót árusító bolt van: Ollie színházi kelléktár-szaküzlete, az El Camino
Realban, Mountain Viewban. A kolléga azt mondja, rengeteg ilyen anyagot árulnak
ott, de nem vezetnek feljegyzést az eladott holmikról. Namármost, lehet, hogy van
egy nyomunk, ami elvezethet az ürge autójához. A Vestával, ez az étterem, ahol a
gyilkosunk felszedte Gibsont, szemben lévő hivatalház biztonsági őrének feltűnt,
hogy egy új gyártmányú, világos színű Sedan állt be a társaság parkolójába,
nagyjából abban az időben, amikor az áldozat a bárban tartózkodott. Úgy gondolja,
volt valaki a Sedanban. Ha igen, a sofőr tökéletesen rálátott az elkövető járművére.
Végig kellene járnunk a vállalat összes alkalmazottját!
– Leellenőrizné ezt, amíg elmegyek a hackerek dombjára? – kérdezte Anderson
Bishoptól.
– Igen, uram! Én is pontosan erre gondoltam. – A nyomozó még egy pillantást
vetett a jegyzeteire. Aztán ropogós haját Gillette felé lendítette. – Valami színhelyes
technikus tényleg talált egy világos sörről és martiniról kiállított számlát az étterem
mögött lévő konténerben. Sikerült leszedni róla néhány ujjlenyomatot. Elküldik őket
az AUAR-irodába.
Tony Mott észrevette, hogy Gillette enyhén elfintorodik.
– Automatizált ujjlenyomat-azonosító rendszer – világosította fel a hackert. –
Átkutatja a szövetségi adatbázist, utána pedig államonként folytatja a keresést. Időbe
telik, míg átrágja magát az egész országon, de ha a pasast az elmúlt nyolc vagy kilenc
évben valamiért is nyakon csípték, szinte biztosan megtalálja.
Bár igazán volt tehetsége a számítógépekhez, Mottot elbűvölte az, amit ő „igazi
rendőrmunkaként” emlegetett és állandóan azzal nyaggatta Andersont, hogy
helyezze át a gyilkosságiakhoz vagy a kiemelt bűnügyekkel foglalkozókhoz, mert
„igazi bűnözőket” akar hajkurászni: Kétségtelenül ő volt az ország egyetlen
cyberzsaruja, aki az oldalán autókat is megállítani képes 45-ös automatát hordott.
– Először a nyugati partra fognak koncentrálni – jelentette be Bishop. – Kalifornia,
Washington, Oregon és...
– Nem! – szakította félbe Gillette. – Keletről haladjanak nyugatra! Kezdjék New
Jerseyvel, New Yorkkal és Massachusetts-szel. Aztán jöhet Illinois és Wisconsin.
Utána Texas. A legvégére hagyják Kaliforniát!
– Miért? – kérdezte Bishop.
– A begépelt Unix-parancsok miatt. A keleti parti verziót használta.
Patricia Nolan elmondta a többieknek, hogy a Unix operációs rendszernek több
változata létezik. A keleti parton bevett parancsszavak alkalmazásából arra lehet
következtetni, hogy a gyilkos az Atlanti-óceán partvidékéről származik. Bishop
beleegyezőleg bólintott és továbbította az információt a főparancsnokságnak. Majd
ismét belenézett a jegyzettömbjébe.
– Van még egy dolog, amit a leíráshoz kellene csatolnunk!
– Mi az? – kérdezte Anderson.
– A személyazonosító részleg azt mondja, úgy tűnik, a tettest korábban valamilyen
baleset érte. A legtöbb ujjhegyének hiányzik a vége. Az ujjpárnák elég nagy felülete
épen maradt ahhoz, hogy lenyomatot hagyjon, azonban az ujjvégeken heges szövet
van. A technikus úgy véli, talán tűzben sérült meg.
– Callus! – rázta meg a fejét Gillette.
A rendőrök rámeredtek, Gillette pedig felmutatta a saját kezét. Az ujjvégek
laposak voltak és sárga hegszövetben végződtek.
– Hackermanikűrnek hívják – mondta. – Ha napi tizenkét órán keresztül veri az
ember a billentyűket, ez lesz az eredménye.
Shelton ezt is felírta a fehér táblára.
– Most viszont fel kellene csatlakoznom a hálózatra, ellenőriznék néhány renegát
hackerhírcsoportot és csevegőszobát is. Bármit is tesz a gyilkos, az olyan dolog lesz,
ami elég rendesen megbolygatja az alvilágot és...
– Nem megy a hálózatra! – állította le a hackert Anderson.
– Micsoda?
– Nem! – a zsaru hangja gyémántkeményen csattant.
– De kell!
– Nem. Ez a szabály. Hálózaton kívül marad!
– Várjunk csak egy percet! – szólt közbe Shelton! – Hiszen volt már a hálózaton!
Láttam.
– Igen? – fordult Anderson a detektív felé.
– Igen, abban a szobában, ott hátul. A laborban! Benéztem rá, csak hogy minden
rendben van-e, amíg az áldozat számítógépét ellenőrizte. – Andersonra nézett. – Azt
hittem, áldását adta a dologra.
– Hát nem. – Anderson most Gillette-nek szegezte a kérdést. – Bejelentkezett?
– Nem! – válaszolta határozottan a hacker. – Bizonyára azt látta, amikor a kludge-
ot írtam, és azt keverte össze a hálózattal.
– Nekem nagyon úgy tűnt! – acsargott Shelton.
– Téved.
Shelton savanyúan elmosolyodott, nem tűnt túlságosan meggyőzöttnek.
Ha mindenáron biztosra akar menni, Anderson ellenőrizhette volna az SZBE
számítógépén a bejelentkezési fájlok számát. Végül azonban úgy döntött, nem igazán
számít, hogy a hacker csatlakozott-e vagy sem. Gillette munkája itt véget ért. Felvette
a telefont és tárcsázta a főparancsnokságot.
– Van itt egy rabunk, akit vissza kellene szállítani San Joseba, a büntetőintézetbe.
Gillette kétségbeesetten fordult Anderson felé.
– Nem! – mondta. – Nem küldhet oda vissza!
– Utánajárok, hogy biztosan megkapja a laptopot, amit megígértünk magának.
– Nem, nem érti. Nem hagyhatom most abba. Ki kell találnunk, hogy mit csinált ez
az alak, amivel képes volt bejutni a nő gépébe!
– Azt mondta, nem talált semmit! – morogta Shelton,
– Éppen ez a probléma. Ha találtam volna valamit, akkor értenénk. De én nem
értem! Ez az, ami annyira ijesztő abban, amit tett! Tovább kell mennem!
– Ha megtaláljuk a gyilkos gépét, vagy egy másik áldozatét, és szükségünk lesz az
elemzésére, magát hozzuk vissza!
– De a csevegők, a hírcsoportok és a hackerek honlapjai... nyomok százai lehetnek
ezeken a helyeken. Az emberek kell, hogy beszéljenek egy ehhez hasonló szoftverről!
Anderson felfedezte Gillette arcán a szenvedélybeteg kétségbeesését, pontosan
úgy, ahogy a börtönigazgató megjósolta.
A cyberzsaru felvette az esőkabátját és határozottan megszólalt.
– Innen folytatjuk, Wyatt. És még egyszer köszönöm!
******
00001000. FEJEZET / NYOLC
Nem tudja megcsinálni, döbbent rá kétségbeesetten Jamie Turner.
Már majdnem dél volt, és egyedül ült a hideg, homályos számítógépteremben.
Még mindig a nedves focifelszerelést viselte (a szemerkélő esőben való focizás
egyáltalán nem építi a személyiséget, Booty; csak rohadtul elázik tőle az ember!).
Nem akarta zuhanyozásra és átöltözésre fecsérelni az idejét. Kint a focipályán semmi
másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a főiskolai számítógépnek – amelyikbe
sikerült beférkőznie – vajon sikerült-e feltörnie a külső kapu jelszavát.
És most, amikor vízcseppektől homályos vastag szemüvegén át a monitort leste,
rádöbbent, hogy a Cray valószínűleg nem fogja időben kiköpni a dekódolt jelszót.
Becslései szerint legalább még két napba kerülne az áhított információ megszerzése.
A bátyja jutott az eszébe, meg a Santana-koncert, és a színpad mögötti rész –
mindez karnyújtásnyira –, és úgy érezte, menten elbőgi magát. Begépelt néhány
utasítást, ellenőrizni akarta, be tud-e lépni a főiskola egy másik gépébe is – valami
gyorsabba, a fizika tanszéken. Arra a computerre azonban felhasználók hosszú sora
várakozott. Jamie hátradőlt, és csalódottságában – az egésznek semmi köze sem volt
az éhséghez – ledöntött a torkán egy zacskó cukorkát.
Fájdalmas szúrás hasított belé, és gyorsan körbenézett a teremben. Beleremegett a
félelembe.
Már megint az az átkozott szellem.
Talán el kellene felejtenie az egészet. Hányinger kerülgette attól, hogy fél,
hányingere volt a hidegtől. Ki kellene mennie innen a francba, és Dave-vel vagy
Totterrel kellene lógnia, vagy akárki mással a francia klubból. A fiú keze már a
billentyűzet felé mozdult, hogy leállítsa a Crackert és elindítsa az álcázó programot,
ami megsemmisíti a hack nyomait.
Valami történt.
A képernyőn hirtelen megjelent előtte a főiskola számítógépének
gyökérkönyvtára. Enyhén szólva is bizarr! Aztán teljesen magától a számítógép
feltárcsázott egy másikat, de nem az iskolához tartozót. A két gép elektronikus
parolába kezdett, és másodperceken belül lezajlott Jamie Turner crackerjének és
Booty jelszó fájljának a másik computerre történő átvitele.
Hogy a pokolba történt ez?
Jamie Turner rendkívüli módon értett a számítógépekhez, de ehhez hasonlót még
soha nem látott. Egyetlen magyarázatot tudott elképzelni: az első számítógép – a
főiskoláé – valamilyen egyezmény következtében kapcsolatban állt a többi
számítógépes részleggel, és a hosszú időt igénylő feladatokat automatikusan
áttranszferálták a gyorsabb gépekre.
A hihetetlenül hátborzongató dolog azonban az volt, hogy Jamie adatai a világ
egyik leggyorsabb számítógéprendszerére kerültek, Colorado Springsbe, a
Nemzetvédelmi Minisztérium Kutatási Központjának szupercomputerekből álló
masszív, párhuzamos sorára. Nem csak gyors, hanem egyben a legjobban
biztosítottak egyike is, és gyakorlatilag lehetetlen feltörni (Jamie tudta; megpróbálta).
Szigorúan titkos jellegű adatokat is tároltak rajta, és a múltban egyetlen civilnek sem
engedélyezték ezek megtekintését. Jamie úgy vélte, talán az utóbbi időben bérbe
adják a gépekét, hogy fedezzék a tömb óriási költségéit. Teljes extázisban meredt a
képernyőre, ahol az NMKK gépei őrült iramban szedték apró darabokra Booty
jelszavát.
Nos, a fiú úgy döntött, hogy ha van is szellem a számítógépben, az végül is csak jó
szellem lehet. Még az is lehet, hogy Santana-rajongó, nevetett fel magában.
Jamie most már a következő feladatra koncentrált, a második hackre, amit még
véghez kell vinnie a nagy szökés előtt. Kevesebb mint hatvan másodperc alatt a
Nyugati Part Biztonsági Rendszere Részvénytársaság középkorú, túlhajszolt,
karbantartó szakemberévé változott, aki a javítás során sajnálatos módon nem a
megfelelő helyre illesztette az egyik WCS 8872 Model sematikus diagramját, és
kénytelen volt a műszaki felügyelő segítségét igénybe venni.
A férfi örömmel tette meg ezt a kis szívességet.
-
Phate az ebédlőből átalakított irodájában ült a számítógép előtt, és figyelte, amint
Jamie Turner programja eszeveszett tempóban dolgozik a Nemzetvédelmi
Minisztérium Kutatási Központjának gépein, ahová nemrégiben ő maga küldte el, a
jelszófájllal egyetemben.
Az NMKK rendszergazdáinak fogalmuk sem volt arról, hogy a hatalmas
szupergépek Phate irányítása alatt állnak, amelyek ekképpen a számítógépes
időszámítás szerint mintegy 25 ezer dollárnyi időt kizárólag annak szentelnek, hogy
egy másodikos középiskolásnak segédkezzenek egyetlen bezárt kapu kinyitásában.
Phate megvizsgálta a Jamie által használt főiskolai szupercomputer addigi
teljesítményét, és azonnal észrevette: esély sincs arra, hogy a gép időben kiköpje a
fiúnak a kódot, így az nem tud kiszökni az iskolából a bátyjához a 6.30-as randevúra.
Ez pedig azt jelentette, hogy a St. Franeisben továbbra is biztonságosan begubóznak,
a játszmában pedig Phate elveszíti ezt a menetet. És ez nem megengedhető.
A férfi tisztában volt azzal, hogy az NMKK géptömbje játszva feltöri a kódot, jóval
a határidő előtt.
Ha Jamie Turner valóban eljutott volna a koncertre aznap este – ez most már nem
fog megtörténni –, Phate-nek köszönhette volna.
Phate aztán behatolt San Jose Városi Gazdálkodási és Közigazgatósági
Bizottságának számítógépes adattárába, ahol talált is egy építkezési előterjesztést,
amit a St. Francis Kollégium igazgatója nyújtott be, aki kapuval ellátott falat akart
felhúzatni, és szüksége volt a G&KB hozzájárulására. Phate letöltötte a
dokumentumokat, aztán kinyomtatta az iskoláról és a környező területekről készített
sematikus ábrákat.
Éppen a diagramokat tanulmányozta, amikor a gép elektronikus füttyszava
csendült, jelezve, hogy üzenet érkezett Shawntól.
Izgalom járta át a testét, mint mindig, amikor Shawn üzenetet küldött.
Beléhasított, hogy ez a reakció betekintést enged Phate – nem, legyen Jon Holloway –
személyes fejlődésének jelentős és fontos momentumába. A férfi olyan családban nőtt
fel, ahol a szeretet kevés volt, annál több viszont a pénz, és tisztában volt azzal, hogy
hideg, távolságtartó emberré vált. Mindenkivel szemben ugyanígy érzett – a
családjával, munkatársaival, osztálytársaival és azzal a néhány emberrel is, akivel
megpróbált kapcsolatot kialakítani. És mégis, az a lelki mélység, amellyel Phate
Shawn irányában viseltetett, bizonyította, hogy érzelmileg még nem halott, nem
apadt ki bensejében a szeretet kútja.
Hajtotta a vágy, hogy elolvassa a levelet, kilépett a gazdálkodási és
közigazgatósági hálózatról és feltárcsázta az e-mail-csatlakozót. A kérlelhetetlen
szavakat olvasva azonban a mosoly is lehervadt az arcáról, lélegzete felgyorsult,
szíve sebesen vert.
– Ó, Jézus! – mormolta.
A levélben lényegében arról volt szó, hogy a rendőrség sokkal közelebb jár a
nyomában, mint azt várta volna. Még a portlandi és a virginiai gyilkosságokról is
tudnak. Belepillantott a második bekezdésbe, de a Milliken Parknál nem jutott
tovább.
Nem, nem lehet...
Most valódi problémával állt szemben.
Felállt az íróasztaltól és az alagsorba sietett. Még egy megszáradt vérfoltot vett
észre a padlón – a Lara Gibson karaktertől származik –, aztán kinyitotta a
katonaládát. Sötét, pecsétes kést vett elő, majd a szekrényhez ment, kinyitotta és
felpöckölte a világítást.
Tíz perccel később már a Jaguárban ült és a főút felé száguldott.
-
Kezdetben Isten megteremtette az Advanced Research Projects Agency networköt,
amit aztán neveztek ARPAnetnek. Az ARPAnet virágzásnak indult és új hajtást
hozott, a Milnetet. Az ARPAnet és a Milnet nemzette vala az internetet, aminek
utána az internet és ivadékai, a usenet hírcsoportok és a világhálózat, a World Wide
Web lett az a szentháromság, amely az idők végezetéig megváltoztatta az Ő nyájának
életét.
Ahogy Palo Altón végighajtott, Andy Anderson – aki a számítógép-történet
előadásain eképpen mutatta be hallgatóinak a Hálózatot – egyszer csak
megpillantotta a Stanford Egyetemet, és eszébe jutott ez a talán enyhén túl
szellemesre sikeredett leírás. Éppen az egyetemtől nem messze települt Stanford
Kutatási Központban létesítette a Nemzetvédelmi Minisztérium 1969-ben az internet
ősét, mégpedig azzal a szándékkal, hogy kapcsolatot teremtsen az SRI és a UCLA, a
Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem és a Utahi Egyetem között.
A hely emléke nyomán feltámadó hódolattal vegyes tisztelet azonban hamar
elhalványodott, ahogy a szitáló esőben továbbhajtott, és a John Milliken Parkba érve
felbukkant előtte a hackerek dombjának nevezett elhagyatott földbucka. Rendes
körülmények között a hely Zsúfolásig tele lenne szoftverekkel üzletelő és egymást
cybersztorikkal elszórakoztató emberekkel. Ma azonban a permetező, hideg áprilisi
eső elűzte az idelátogatni vágyókat.
Leparkolt, és fejébe nyomta a gyűrött, szürke kalapot – hatéves lányától kapta
születésnapjára ajándékba kiszállt az autóból és hosszú léptekkel átvágott a füves
területen. Cipőjéből minden lépésnél esőpatakok csordogáltak. Elbátortalanította a
potenciális szemtanúk hiánya, akik esetleg még Peter Fowler, a fegyverkereskedő
beazonosításában is segíthettek volna. Nem baj, ott van még a híd a park közepén; itt
néha hidegben és esőben is szokott néhány kölyök lézengeni.
De ahogy Anderson közelebb ért, észrevette, a hídon sincs egy teremtett lélek sem.
Megállt és körbenézett. A néhány errefelé lézengő járókelő nyilvánvalóan nem
hacker volt: sem a kutyáját sétáltató idősebb nő, sem az egyik közeli egyetemi épület
ponyvatetője alatt telefonáló üzletember.
Anderson emlékeibe egy kávézó képe villant be, Palo Alto belvárosában, a
Kalifornia Szálló mellett. A geekek itt szoktak összegyűlni, és erős feketét iszogatva
égbekiáltó hackekről sztorizni. Elhatározta, hogy szerencsét próbál az étteremben,
hátha hallott valaki Peter Fowlesról, vagy akárkiről, aki késeket árul a környéken. Ha
nem sikerül, még mindig megpróbálhatja a számítógépes tudományok épületét és
megkérdezheti valamelyik professzort vagy végzőst, nem látott-e.
A detektív mozgásra figyelt fel a közelben.
Ötven lábnyira tőle fiatalember osont tolvaj módon a bokrok között a híd felé.
Szorongva nézegetett állandóan mindenfelé maga körül, egyértelműen paranoiás
jelenség volt.
Anderson lebukott egy sűrű borókabokor mögé, a szíve úgy kalapált, mint a
gőzmozdony – biztosan tudta, ez az ember Lara Gibson gyilkosa. A férfi a húszas
éveiben járt, kék farmert viselt – ebből kellett, hogy származzanak a nő testén talált
rostszálak. Szőke volt és frissen borotvált; a bárban viselt bajusz és szakáll álca volt, a
színházi jelmezragasztóval erősítette őket az arcára.
Letapogatás...
A férfi kabátja meglibbent egy pillanatra és Anderson jól látta az övéből kitoluló
Ka-bar kés bütykös markolatát. A gyilkos gyors mozdulattal összerántotta magán a
dzsekit és sietősen folytatta útját a híd felé, ahol azonnal az árnyékba húzódott, és
megint körbenézett.
Anderson kívül maradt a férfi látókörén. Felhívta a rendőrség terepoperációs
telefonközpontját. Egy pillanattal később már be is jelentkezett a telefonkezelő, és a
jelvényszámát kérte.
– Négy-három-nyolc-kilenc-kettő – suttogta bele Anderson a készülékbe. –
Azonnali erősítést kérek! Látom a gyilkossággal gyanúsított személyt. A John
Milliken Parkban vagyok, Palo Alto, délkeleti sarok.
– Vettem, négy-három-nyolc – válaszolta a férfi. – Van fegyver a gyanúsítottnál?
– Kést láttam nála. Nem tudok lőfegyverekről.
– Jármű?
– Negatív – válaszolta a rendőr. – Pillanatnyilag gyalogos.
A kezelő megkérte, tartsa a vonalat. Anderson a gyilkosra meresztette a szemét,
mintha ezzel mozdulatlanságra tudná kárhoztatni. Belesuttogta a telefonba.
– Mi az erősítés visszajelzése?
– Pillanat, négy-három-nyolc.... Rendben, legyen körültekintő! Az erősítés tizenkét
percen belül megérkezik.
– Nem tud hamarabb ideküldeni valaki mást?
– Negatív, négy-három-nyolc. Szemmel tudja addig tartani?
– Megpróbálom.
A férfi éppen abban a pillanatban indult el újra. Elhagyta a hidat, és a járda felé
vette az útját.
– Elindult, központ! Nyugatra tart a parkon keresztül, az egyetemi épületek felé.
Rajta maradok és tájékoztatom magukat a helyzetéről!
– Vettem, négy-három-nyolc. Az LME már elindult.
LME? – tűnődött el Anderson. Mi a pokol ez már megint? Ja igen, hát persze: a
legközelebbi mozgósítható egység. A fák és bokrok mögé lekuporodva közelebb
araszolt a hídhoz, ügyelve arra, hogy egyszer se kerüljön a gyilkos látóterébe. Miért
jött ide? Másik áldozatra vadászik? Eltüntetni valami korábbi gyilkosság nyomait?
Még több fegyvert akar venni Peter Fowlertől?
Az órájára pillantott. Kevesebb, mint egy perc telt el. Visszatelefonáljon és mondja
meg az egységnek, hogy csendben közelítsenek a helyszínhez? Valószínűleg megvan
a megfelelő eljárásmód az efféle esetek kezelésére – olyan eljárások, amelyekkel a
Frank Bishophoz és a Bob Sheltonhoz hasonló zsaruk biztosan sokkal jobban
tisztában lennének. Anderson teljesen másféle bűnüldözési munkához szokott. Az ő
megfigyelései és bevetései teherautókban zajlottak, ahol a Cellscope rádió
iránykereső antennájával összekapcsolt Toshiba laptopjának képernyőjét szokta
figyelni.
Aztán eszébe jutott: a fegyver.
Lenézett a Glock vaskos markolatára. Leakasztotta a pisztolyt a csípőjéről, lefelé
fordította, ujjak a ravasztól kifelé, homályosan úgy rémlett, valahogy így kell
csinálni.
Még tíz perc, amíg az az átkozott LME megérkezik.
Aztán a permetező eső ködfátyolán keresztül gyenge elektronikus trilla ütötte meg
a fülét.
A gyilkost hívták. A férfi kihúzta mobiltelefonját az övéből és a füléhez tartotta.
Röpke pillantást vetett az órájára, nem beszélt sokat, néhány mondatot talán.
Befejezte a beszélgetést, majd elindult visszafelé azon az úton, amelyiken jött.
A pokolba vele, most szépen visszamegy az autójához, rémlett fel a detektívben.
Elveszítem...
Tíz perc az erősítésig. Jézusom!
Andy Anderson úgy döntött, nincs más választása. Olyan dologra szánta el magát,
amit még soha nem tett életében: egyedül bonyolítja le a letartóztatást!
******
00001001. FEJEZET / KILENC
Anderson a kővetkező kis növésű bokor felé surrant.
A gyilkos gyorsan haladt az ösvényen, kezét végig a zsebében tartotta.
Ez jó, döntötte el magában Anderson – a zsebre tett kezek akadályozzák a
mozgásban, így nehezebben tudja elővenni a kést.
Váljunk csak, torpant meg: és ha pisztoly van a zsebében?
Rendben, ezt tartsd szem előtt! És ne feledd, lehet, hogy valami más fegyver is
lehet nála, dorong, spray vagy könnygáz! És azt se, hogy esetleg csak egyszerűen
megfordul és elrohan. Eltűnődött rajta, vajon mit tenne ebben az esetben. Mik
lehetnek a menekülő bűntettesre vonatkozó szabályok? Hátba lőhet-e egy gyilkost?
Bűnözők tucatjait tette már hűvösre, de mindig álltak Frank Bishophoz hasonló
zsaruk mögötte, akiknek a fegyverek meg a különösen veszélyes gyilkosok ahhoz
hasonló rutinmunkának számítottak, mint amikor Anderson a C++-ban összecsap
egy programot.
A detektív most közelebb mozdult a gyilkoshoz, hálás volt, amiért az eső elnyomja
lépteinek zaját. Párhuzamosan haladtak egy magas puszpángfasor két oldalán.
Anderson továbbra is lejjebb maradt és a túloldal felé kémlelt. Tisztán ki tudta venni
a gyilkos arcát. Heves kíváncsiság mart belé: mi késztette ezt a fiatalembert azon
rettenetes bűnök elkövetésére, amikért felelős volt? Ez a kíváncsiság ahhoz volt
hasonlatos, amit akkor érzett, amikor szoftvereket vizsgált vagy az SZBE hatáskörébe
tartozó bűneseteken törte a fejét – csak most erősebb volt, mert bár a
számítástechnika fő elveit és a számítógépek által lehetővé vált törvénysértések
motivációit megértette, a mostani bűnözőtípus valódi enigma volt számára.
A kés és a lőfegyver – amit vagy ott szorongat a zsebébe rejtett kezében vagy nem
– kivételével a férfi jóindulatúnak tűnt, szinte barátságosnak.
A rendőr az ingébe törölte esőtől nedves tenyerét és még egyszer szorosan
megragadta a pisztolyát. Nem állt meg. Ez rohadtul más, mint hackereket
sétálóutcák végében nyilvánosan lefülelni, vagy biztonságért kezeskedni olyan
házakban, ahol a legnagyobb veszélyt a tinédzser gépe mellett az asztalára ragadt,
kajától rothadó tál jelentette.
Közelebb, közelebb...
Húsz lábbal arrébb útjaik találkozni fognak. Hamarosan Andersonnak nem lesz
fedezéke és lépnie kell.
Egy pillanatra elhagyta a bátorsága és megtorpant. A feleségére gondolt és a
lányára. És arra, milyen idegennek érzi itt magát, mennyire nem biztos a lába alatt a
talaj. Ez járt az eszében: csak kövesd a gyilkost vissza az autójáig, jegyezd meg a
rendszámot, utána meg azt tehetsz, amit jónak látsz! Aztán eszébe jutottak azok az
emberek, akik a vele párhuzamosan haladó férfi miatt haltak meg, és azok, akik
miatta fognak meghalni, ha nem állítja meg. És lehet, hogy ez az egyetlen esélyük.
Megint elindult, előre az ösvényen, amely nemsokára keresztezi a gyilkosét.
Tíz láb.
Nyolc.
Mély lélegzet.
Figyeld a kezet a zsebben, ismételgette magában.
Madár suhant el mellette – sirály – és a gyilkos megpördült a zajra, ijedten, aztán
felnevetett. Anderson ekkor tört elő a bokrokból, pisztolyával a gyilkos felé
hadonászva üvöltött.
– Állj! Rendőrség! Ki a kezeket a zsebből!
A férfi szembepördült a detektívvel.
– A kurva életbe! – mormogta. Habozott egy pillanatig.
Anderson a gyilkos mellkasával egy vonalba emelte a fegyverét.
– Most! Lassan mozogni!
A kéz előbukkant. Anderson az ujjakra meredt. Mit tart bennük? Majdnem
felnevetett. Csak egy nyúlláb volt. Kulcs, láncon függő amulettel.
– Dobja le!
A férfi megtette, aztán a már nem először letartóztatottakra jellemző módon,
rezignált mozdulattal magasba emelte mindkét karját.
– Feküdjön a földre és tegye szét a kezét!
– Jézusom! – a férfi kiköpött. – Hogy az elbaszott életbe talált meg?
– Tegye, amit mondtam! – kiáltotta Anderson, de beleremegett a hangja.
A gyilkos lefeküdt a földre, félig a fűbe, a teste másik fele a járdára került.
Anderson fölötte térdelt, egyik kezével a pisztolycsőt szorította keményen a férfi
nyakához, a másikkal meg megbilincselte. A kiváló hőstett kissé ügyefogyottan, csak
többszöri nekifutásra sikeredett. Aztán megmotozta, a Ka-bar késtől, mobiltelefontól
és a levéltárcájától szabadította meg, Kiderült, hogy tényleg volt nála egy kisebb fajta
pisztoly, de a dzsekije belső zsebében tartotta. A fegyverek, a tárca, a telefon és a
nyúlláb kisebb halmot képezett a közelben, a füvön. Anderson hátralépett, keze
remegett a megugrott adrenalin szinttől.
– Honnan a faszból jött? – mormogta a férfi.
Anderson nem válaszolt, csak bámult a foglyára, a tette keltette sokk kezdett
eufóriába átcsapni. Milyen történetet kell majd elmesélnie! A felesége imádni fogja. A
kislányának is el akarta mondani, de ezzel még várnia kell néhány évet. Ó, és Stanék,
a szomszédék, akik...
Ebben a pillanatban döbbent rá Anderson, hogy elfeledkezett a Miranda
felszólításról. Nem akarta egy technikai hiba miatt elszúrni a letartóztatást. Iratai
között rátalált a szükséges kártyára, és mereven elkezdte olvasni a szavakat.
– Biztos úr, minden rendben? – szólította meg egy férfihang. – Nincs szüksége
segítségre?
Anderson hátrapillantott a válla felett. Az üzletember volt az, akit a ponyvatető
alatt látott. Sötét, drágának tűnő öltönye csurom vizes volt.
– Van mobiltelefonom. Nem akarja használni?
– Nem, nem, minden rendben, minden az ellenőrzésem alatt áll! – Anderson
visszafordult a fogolyhoz. Visszarakta a pisztolyát a tokjába és elővette a saját
telefonját, hogy jelentést tegyen. Lenyomta az újratárcsázás gombot, de valamilyen
oknál fogva nem kapcsolta a hívott félt. A kijelzőre nézett, amely arról tájékoztatta,
hogy NINCS VONAL.
Ez különös. Miért...
Abban a szempillantásban – a vegytiszta borzalom pillanatában – rádöbbent, hogy
nincs a világon utcán dolgozó zsaru, aki letartóztatás közben a háta mögé engedne
egy magát nem azonosító civilt. Megragadta a pisztolyt, közben pedig megpróbált
megfordulni, de az üzletember vállon ragadta, és a nyomozó hátába belerobbant a
fájdalom.
Anderson felkiáltott és térdre esett. A férfi újra beledöfte a saját Ka-bar kését.
– Ne, kérem, ne...
Támadója elvette a fegyverét és belerúgott a rendőrbe, aki a nedves járdára gurult.
Aztán a fiatalemberhez ment, akit Anderson az imént bilincselt meg. Lábával az
oldalára gördítette és lenézett rá.
– Hú, ember! Kibaszottul örülök, hogy itt vagy! – a megbilincselt férfi szemmel
láthatóan megkönnyebbült. – Ez az ürge itt hirtelen előbukkan nekem a semmiből, én
meg azt hittem, bekrepáltam. Szedj ki ezekből a cuccokból, jó? Én...
– Cssss – csitította az üzletember és visszafordult az SZBE-s zsaruhoz, aki
hasztalan küszködött, hogy elérje a borzalmasan lángoló gyötrelmet a hátában, hogy
befogja a sebet. Mintha azt gondolta volna, ha megérinti, a perzselő tón egyszeriben
el is tűnik.
A támadó lehajolt hozzá.
– Maga az! – suttogta Anderson az üzletembernek. – Maga ölte meg Lara Gibsont!
Szeme a másikra ugrott; arra, akit megbilincselt.
– És ő Fowler.
– Így van – bólintott a férfi. – És maga Andy Anderson – a hangjából érződő
félelemmel vegyes tisztelet őszinte volt. – Nem hittem volna, hogy maga lesz az, aki a
nyomomba ered. Úgy értem, tudtam arról, hogy a Számítógépes Bűnelkövetési
Egységnek dolgozik, és hogy a Gibson-ügyben nyomoz. De nem itt, nem a terepen.
Bámulatos... Andy Anderson. Maga igazi varázsló!
– Kérem... Családom van! Kérem!
Ekkor a valódi gyilkos valami szokatlan és különös dolgot tett.
Egyik kezében a kést tartotta, a másikkal pedig megérintette a zsaru hasát. Lassan
felcsúsztatta ujjait a detektív mellén, bordákat számolt, amelyek alatt olyan
hihetetlenül gyorsan vert a szíve.
– Kérem! – könyörgött Anderson.
A gyilkos megállt, és Anderson füléhez hajtotta a fejét.
– Soha nem ismerhetsz meg senkit igazán, csak ebben a pillanatban – suttogta, és
folytatta a zsaru mellkasának kísértetiesen hátborzongató felderítését.
******
II.
DÉMONOK
Nem az ártatlan csodálat által inspirált harmadik nemzedékét, hanem a hackerek új,
minden jogtól megfosztott negyedik generációját képviselte. Őket pedig a düh hajtotta.
Jonathan Littman Az őrszem
******
0001010. FEJEZET / TÍZ
13.00-kor magas, szürke öltönyös férfi érkezett a Számítógépes Bűnelkövetési
Egységhez. Fűzöld nadrágkosztümbe öltözött zömök nő kísérte. Két, egyenruhát
viselő rendőr haladt mögöttük. Mindannyiuk hátán nedves foltokat hagyott az eső,
arcukon nyomasztó, zord kifejezés ült. Stephen Miller fülkéjéhez mentek.
– Steve! – szólította meg a magas férfi.
Miller felállt, kezével végigszántott gyérülő haján.
– Bernstein kapitány!
– Mondanom kell valamit önnek! – közölte a kapitány olyan hangon, amiből
Wyatt Gillette azonnal rájött, tragikus hírt hozott. A kapitány Linda Sanchezre és
Tony Mottra nézett, azok pedig odamentek hozzá.
– Személyesen akartam elmondani. Nem régen találtuk meg Andy Anderson
testét a Milliken Parkban. Úgy tűnik, a gyilkos, aki a Gibson lánnyal végzett, őt is
elkapta.
– Ó! – Sanchez hangja elfulladt, kezét a szája elé kapta. Elsírta magát. – Ne Andyt...
Nem!
Mott arca elsötétült. Mormogott valamit, amit Gillette nem tudott kivenni.
Patricia Nolan az elmúlt fél órát Gillette mellett töltötte. Azt találgatták, milyen
szoftvert használhatott a gyilkos, Lara Gibson számítógépének a megtámadásához. A
beszélgetés közben a nő kinyitotta a kézitáskáját, elővett egy apró üvegcsét és a
helyzethez egyáltalán nem illő módon nekiállt kilakkozni a körmeit. Most azonban
az apró ecset kiesett a kezéből.
– Ó, istenem!
Stephen Miller lehunyta egy pillanatra a szemét.
– Mi történt? – beleremegett a hangja a kérdésbe.
Kivágódott az ajtó és Frank Bishop Bob Shelton kíséretében besietett a terembe.
– Hallottuk – mondta Shelton. – Siettünk vissza, ahogy csak tudtunk. Igaz?
Az eléjük táruló döbbent arcok látványa nem hagyott kétséget a hír
valóságtartalmát illetően.
– Beszéltek a feleségével? – hüppögte könnyei között Sanchez. – Szent isten! És ott
van az a kislány is, Connie! Csak öt-vagy hatéves lehet!
– A parancsnok és a jogtanácsos útban van hozzájuk.
– Mi a pokol történt? – ismételte meg a kérdést Miller.
– Van egy elég jónak tűnő elképzelésünk – válaszolta Bernstein kapitány. – Van
egy szemtanúnk, egy nő éppen akkor sétáltatta a kutyáját a parkban. Úgy tűnik,
Andy nyakon csípett egy ürgét, valami Peter Fowlert.
– Helyes – mondta Shelton. – Ő volt az a dealer, akiről úgy hisszük, hogy ellátta a
gyilkost a fegyvereinek egy részével.
– Csak éppen úgy tűnik, Andy azt gondolta, Fowler a gyilkos. Szőke krapek,
farmerdzsekiben. A Lara Gibsonon talált farmeranyagrostok minden bizonnyal
ahhoz a késhez tapadtak, amelyiket az elkövető Fowlertől vett. Mindenesetre, amíg
Andy Fowler megbilincselésével volt elfoglalva, egy fehér férfi közelítette meg
hátulról. A húszas évei végén járhatott, sötét haj, tengerészkék öltöny, aktatáska.
Hátba szúrta Andyt. A nő segítségért ment, ennyit látott. A gyilkos Fowlert is
leszúrta. Ő is meghalt.
– Miért nem kért erősítést? – tette fel Mott a kérdést, Bernstein pedig elfintorodott.
– Nos, ez elég furcsa ügy. Ellenőriztük a rádiótelefonját és az utolsó hívott szám a
központ volt. Teljes hívás, három perc hosszú. A fogadóközpontnál azonban nincs
feljegyzés a hívásról és egyik telefonkezelő sem beszélt vele. Senki nem tudja, hogy
történhetett.
– Pedig egyszerű – szólalt meg a hacker. – A gyilkos feltörte a kapcsolórendszert.
– Maga Gillette – fordult felé a kapitány. A hackernek nem kellett bólintania
személye beazonosítását elősegítendő; a nyomkövető bokaperec elég
meggyőzőerővel bírt.
– Mit jelent az, hogy „feltörte a kapcsolórendszert”?
– Behatolt a telefontársaság számítógépébe és Andy összes kimenő hívását a saját
telefonjára irányította. Valószínűleg a központosnak adta ki magát és biztosította
arról, hogy a rendőrautók már úton vannak. Aztán leblokkolta Andy
telefonszolgáltatását, így ő nem tudott máshonnan segítséget hívni.
A kapitány lassan bólintott egyet.
– Ezt mind megcsinálta? Jézusom, mi a pokollal állunk szemben?
– A legjobb letapogatóval, akiről valaha is hallottam – válaszolt Gillette.
– Az isten verje meg! – kiáltott rá Shelton. – Miért nem tudja csak úgy egyszerűen
kitörölni a szótárából azokat az elbaszott számítógépes idiótaságokat?
Frank Bishop csillapítókig társa karjára tette a kezét, aztán a kapitány felé fordult.
– Az én hibám, uram.
– A maga hibája? – nézett Bernstein kapitány a sovány detektívre. – Mit ért ez
alatt?
Bishop szeme Gillette-ről lassan a padló felé vándorolt.
– Andy fehérgalléros zsaru volt. Nem bevetésre volt kiképezve.
– Ettől függetlenül kiképzett nyomozó volt.
– A kiképzés teljesen más, mint az, ami az utcán folyik – Bishop felnézett. –
Véleményem szerint, uram!
A Bernsteint kísérő nő megmozdult. A kapitány rávillantotta a tekintetét, aztán
bemutatta a társaságnak.
– Susan Wilkins nyomozó, az oaklandi gyilkossági csoporttól. Ő veszi át az ügyet.
Rendelkezésére bocsátottunk egy speciális osztagot, helyszínelőket és
kommandósokat is, valamint a San Jose-i főparancsnokságon is lesznek emberek,
akik ráállnak az ügyre.
Aztán Bishophoz intézte a szavait.
– Frank, hozzájárultam a kérelméhez a MARINKILL-ügyben. Érkezett egy
bejelentés, miszerint az elkövetőket egy órával ezelőtt látták Walnut Creektől tíz
mérföldnyire délre, egy nagykereskedés előtt. Úgy tűnt, erre tartanak. – Millerre
nézett. – Steve, maga veszi át Andy feladatát: az ügy számítógépes részét. Susannal
dolgozik majd.
– Természetesen, kapitány. Nyugodt lehet felőle.
A kapitány aztán Patricia Nolant vette elő.
– Maga az, aki miatt a parancsnok odatelefonált nekünk, igaz? A biztonsági
tanácsadó, attól a számítógépes társaságtól? Horizon On-Line?
A nő bólintott.
– Megkérdezték, hogy marad-e a csapatban.
– Kik?
– A nagykutyák, Sacramentóban.
– Ó, persze. Örömmel tenném.
Gillette nem érdemelte ki a direkt megszólítást, A kapitány Millernek mondta:
– Az itteni rabszállítók majd visszaviszik az elítéltet San Jose-ba.
– Nézze! – tiltakozott Gillette. – Ne küldjön vissza!
– Mi?
– Szükségük van rám. Meg kell...
A kapitány egy intéssel elhallgattatta és Susan Wilkinshez fordult; a fehér táblánál
gesztikulálva próbálta beavatni az ügy részleteibe.
– Kapitányi – Gillette ezúttal hangosabban szólt. – Nem küldhet vissza!
– Szükségünk van a segítségére! – állt ki mellette Nolan nyomatékosan.
A kapitány azonban az őt idekísérő két hatalmas termetű járőrre nézett. Azok
megbilincselték Gillette-et, két oldalról közrefogták – mintha ő maga lenne a gyilkos
–, és elindultak vele kifelé az irodából.
– Ne! – tiltakozott Gillette. – Nem tudják, milyen veszélyes az az ember!
A kapitány még egy pillantást vetett rájuk, és lezárt dolog lett az incidens. A
járőrök a kijárat felé masíroztak a hacker-rel. Gillette Bishophoz fordult, hogy szóljon
már valamit az érdekében, de a detektív gondolatai máshol jártak, nyilván már a
MARINKILL megbízatásnál. Üres tekintettel meredt a padlóra.
– Rendben van! – hallotta Gillette Susan Wilkins nyomozó Millerhez, Sanchezhez
és Motthoz intézett szavait. – Sajnálom, ami a főnökükkel történt, de már én is
túlestem hasonló helyzeten, és minden bizonnyal maguk is, és a legjobb módja
annak, hogy megmutassák az iránta érzett tiszteletüket, ha elkapják a gazembert, és
pontosan ez az, amit tenni fogunk! Namármost, azt hiszem, a hozzáállás tekintetében
mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Én személy szerint azt fogom tenni,
hogy átfutom az ügy aktáját és a helyszíni jelentést, valamint megtervezem a
cselekvésorientált nyomozást. Az előzetes nyomozás megállapításai értelmében
Anderson nyomozót, csakúgy, mint ezt a Fowlert, leszúrták. A halál oka mindkét
esetben szívsérülés. Ők...
– Várjon! – Gillette már az ajtóból kiáltott vissza.
Wilkins abbahagyta, Bernstein pedig intett a zsaruknak, hogy vigyék már. Gillette
azonban hadarni kezdett.
– Mi a helyzet Lara Gibsonnal? Őt is a mellkasán szúrták meg?
– Mire gondol? – Bernstein most először szólította meg közvetlenül.
– Így történt? – a hacker hangja ellentmondást nem tűrő volt. – És a többi
gyilkosság áldozatai... Portlandben és Virginiában?
Egy pillanatig néma csend uralkodott a teremben. Végül Bob Shelton a Lara
Gibson-esetről készült jelentésére pillantott.
– A halál oka szúrt sérülés.
– A szíven, igaz? – kérdezte Gillette.
Shelton a társára pillantott, aztán Bernsteinre. Bólintott.
– Nem tudunk semmit a virginiai és az oregoni esetről – emlékeztetett Tony Mott.
– Ugyanaz a helyzet – szólt a hacker. – Akár kezeskedhetek is felőle.
– Honnan tudja? – szegezte neki Shelton a kérdést.
– Mert már tudom, mi motiválja.
– Éspedig? – ezt a kérdést Bernstein szegezte neki.
– Behatolás?
– Mit jelentsen ez? – morogta Shelton harciasan.
Patricia Nolan válaszolt.
– Erre hajt minden hacker. Behatolás a gépbe, az információk, titkok, adatok
elérhetőségének a biztosítása.
– Amikor valaki hackel – folytatta Gillette –, a behatolás az Isten.
– És ennek mi köze van a késszúrásokhoz?
– A gyilkos MUD-őrült.
– Az lehet – helyeselt Tony Mott. – Ismerek MUD-okat.
Nagyon úgy tűnt, hogy a bólogató Miller is.
– Még egy mozaikszó – folytatta Gillette. – A MUD többfelhasználós tartományt
vagy dimenziót jelent. Egy rakás erre specializálódott csevegő van – olyan helyek az
interneten, amire a szerepjátékozni vágyó emberek csatlakoznak. Kalandjátékok,
lovagi küldetések, tudományos-fantasztikus sztorik, háborúk. Tudja, a MUD-okban
részt vevő személyek elég tisztességesek, üzletemberek, geekek, rengeteg diák,
professzorok. Négy évvel ezelőtt azonban nagy felbolydulást okozott ez a játék, a
Behatolás.
– Hallottam már róla – csatlakozott Miller. – Több internetszolgáltató letiltotta a
hálózatáról.
Gillette bólintott.
– Gyakorlatilag arról szólt, hogy létrehoztak egy virtuális várost. Normális
életvitelt folytató karakterek lakták. Dolgozni jártak, randiztak, gyerekeket neveltek.
Azonban egy híres személy halálának az évfordulóján, mint például John Kennedy
meggyilkolásának a napja, vagy az, amelyiken Lennont lelőtték, vagy nagypéntek,
egy véletlenszám-képzésen alapuló módszer segítségével a játékosok egyikét
kisorsolták, ő lett ezután a gyilkos. Egy hete volt, hogy beleássa magát a városlakók
életébe, és annyit öljön, meg közülük, amennyit csak tud. A gyilkos bárkit
választhatott áldozatnak, de minél nagyobb kihívással járt a gyilkosság, annál több
pontot kapott érte. A magát testőrrel védő politikus tíz pontot ért. A felfegyverzett
zsaru tizenötöt. A gyilkos egyetlen megkötése az volt, hogy elég közel kellett jutnia
az áldozathoz, hogy késsel szíven tudja szúrni: ez volt a behatolás végső formája.
– Jézusom, ez a mi tettesünk, dióhéjban összefoglalva! – Tony Mottból áradt a
döbbenet. – A kés, a szúrt sérülések a mellkason, az évfordulók, olyan emberekre
való vadászat, akiket nehéz elkapni. Portlandben és Virginiában megnyerte a játékot.
És most itt van, a Szilícium-völgyben, és folytatja azt, amit elkezdett. – A fiatal zsaru
cinikusan hozzátette – már a szakértői szinten jár.
– Szinten? – értetlenkedett Bishop.
– A számítógépes játékokban – magyarázta Gillette – a nehézségi szinteknek
megfelelően a szereplők egyre feljebb haladnak, a kezdő szinttől a legnehezebbig... A
szakértőiig.
– Tehát ez az egész neki csak egy rohadt játék? – tört ki Shelton. – Ezt egy kissé
nehéz elhinni!
– Nem! – vágott közbe Patricia Nolan. – Attól tartok, nagyon is könnyű elképzelni.
Az FBI quanticói magatartás-tudományi egysége szerint a hacker bűnelkövetők
kényszertől hajtott, megrögzött, egyre súlyosbodó tüneteket mutató tettesek. Mint a
nemiségtől hajtott sorozatgyilkosok. Ahogy Wyatt mondta, a behatolás az Isten.
Egyre nagyobb feszültséggel járó bűnöket kell keresniük, hogy kielégüljenek. Ez a
fickó annyi időt töltött a Gépvilágban, hogy valószínűleg semmi különbséget nem lát
a digitális karakter és az emberi lény között, Az ember halála semmi; az összetört
merevlemez-meghajtó: nos, az tragédia.
– Ez igen hasznos dolog – bólintott Bernstein. – Fontolóra vesszük, amit mondott –
Gillette felé bólintott. – Ettől függetlenül azonban még mindig vissza kell mennie a
börtönbe.
– Nem! – üvöltötte a hacker.
– Nézze, már így is túl mély vizekre eveztünk azzal, hogy egy szövetségi rabot
John Doe álnév alatt kiengedtünk. Andy hajlandó volt vállalni a kockázatot. Én nem.
Mindössze erről van szó.
Odaintett a rendőröknek, akik kivezették Gillette-et a dinoszauruszketrecből. A
hacker úgy érezte, ezúttal szorosabban markolják – mintha csak éreznék
kétségbeesett menekülési vágyát. Nolan felsóhajtott és megrázta a fejét, gyászos
búcsúmosolyt küldött a hacker után.
Susan Wilkins nyomozó megint belefogott monológjába, hangja azonban egyre
ritkuló foszlányokban érkezett a távolodó Gillette fülébe. Az eső továbbra is
kitartóan szakadt. Az egyik járőr bocsánatkérően felé fordult.
– Sajnálom.
Gillette nem tudta eldönteni, hogy ez most az esernyő hiányára vagy a sikertelen
próbálkozására vonatkozott. Az egyik rendőr besegítette az URH kocsi hátsó ülésére
és becsapta az ajtót.
Gillette lehunyta a szemét és az üvegnek támasztotta a fejét, hallgatta az eső
tompa és egyhangú kopogását az autó tetején. Teljesen elcsüggesztette ez a vereség.
Úristen, mennyire közel járt...
A börtönben eltöltött hónapok jutottak az eszébe. A rengeteg terv. Kárba veszett
mind. Az egész...
Az autó ajtaja kinyílt. Frank Bishop hajolt be rajta. Víz csorgott az arcáról, a
cseppek megcsillantak a barkóján, összefoltozták az ingét, de legalább keményre
zselézett haja ellenállt, könyörületet nem ismerve, az esőcseppek támadásának.
– Kérdeznék valamit, uram!
Uram?
– Tessék.
– Arról a MUD-dologról. Nem csak blöff, ugye?
– Nem. A gyilkos a játék saját verzióját játssza: a valós élet verziót.
– Vannak, akik még játsszák? Úgy értem, az interneten.
– Kétlem. Az igazi MUD-őrülteket annyira felháborította, hogy szabotálták a
játékot, és addig zargatták a résztvevőket, míg azok végül kiszálltak.
A nyomozó hátranézett az SZBE épülete előtt árválkodó, rozsdásodó
pepsisautomatára. Aztán a hackernek szegezte:
– Az a fickó ott bent, Stephen Miller, gyenge, nem igaz?
Gillette elgondolkodott egy pillanatra, aztán kibökte:
– A régi idők terméke.
– Az micsoda?
A kifejezés a hatvanas és a hetvenes éveket jelentette – a számítógépes
történelemnek azt a forradalmi korszakát, amely többé-kevésbé a Digitális
Felszerelések Társaság PDP-10-esével ért véget, azzal a számítógéppel, ami örökre
megváltoztatta a Gépvilág arculatát. De Gillette nem magyarázta ezt el. Egyszerűen
csak ennyit mondott:
– Azt gondolnám, jó volt, de már túl van a fénykorán. És a Szilícium-völgyben ez
azt jelenti, hogy igen gyenge.
– Értem – Bishop felegyenesedett és kinézett a közeli autópályán száguldó,
kavargó forgalomra. – Kérem, hozzák vissza ezt az embert! – szólt a járőröknek.
Azok egymásra néztek, és csak amikor Bishop ellentmondást nem tűrve bólintott
egyet, akkor taszigálták ki Gillette-et a járőrkocsiból.
Visszafelé a hacker ismét meghallotta Susan Wilkins hangjának zümmögését,
ezúttal azonban egyre erősödően.
– ...szükség esetén összeköttetésbe kell lépni a biztonságiakkal a Mobile
Americánál és a Pac Bellnél. A taktikai egységgel is létesítettem már kommunikációs
csatornát. Becslésem szerint negyven-hatvan százalékkal hatékonyabb, ha a fő
háttérforrás közelében tartózkodunk, tehát a Számítógépes Bűnelkövetési Egység
San Joseba költözik, a főparancsnokságra. Megértem, hogy a recepciósuk
személyében hiányzik az adminisztrációs személyzet, de az FP-n képesek leszünk
enyhíteni azt a problémát, miszerint...
Gillette kikapcsolta a tudatából a nő szóáradatát, inkább azt latolgatta, mi járhat
Bishop fejében. A zsaru odament Bob Sheltonhoz, és egy rövid ideig sugdolóztak
valamiről. A beszélgetés azzal ért véget, hogy Bishop megkérdezte:
– Támogatsz?
A mokány zsaru undorral telve végigmérte Gillette-et, aztán valamiféle kelletlen
beleegyezésfélét dünnyögött. Wilkins még tovább beszélt, Bernstein kapitány
elfintorodott és odament Bishophoz.
– Én szeretném továbbvinni az ügyet, uram, és azt akarom, hogy Gillette itt
maradjon és velünk dolgozzon!
– Maga a MARINKILL-esetet akarta!
– Igen, uram. De meggondoltam magam.
– Tudom, Frank, mit mondott korábban. De Andy halála nem a maga hibája volt.
Ismernie kellett volna a korlátait. Senki sem kényszerítette, hogy egyedül menjen a
fickó után.
– Nem érdekel, hogy az én hibám volt-e vagy sem. Nem erről van szó. Mindössze
egy veszélyes bűnöző elfogásáról, mielőtt újabb embert öl meg.
Bernstein kapitány megértette a célzást és Wilkins felé pillantott.
– Susan komoly gyilkossági ügyeket bonyolított le korábban. Érti a dolgát.
– Tisztában vagyok vele, uram! Dolgoztunk már együtt. De ő maga a megtestesült
tankönyv. Soha nem dolgozott úgy élesben, ahogy én. Nekem kellene irányítanom
ezt a nyomozást. A másik probléma viszont az, hogy félig-meddig lecsúsztunk az
ügyről, uram. Szükségünk van valakire, aki profi a témában – a kőkemény hajszobor
Gillette felé intett. – Azt hiszem, ő legalább olyan jó; mint az emberünk,
– Talán igen – dörmögte Bernstein. – De ez nem az én problémám.
– Ezt a balhét én vinném el, uram. Ha valami rosszul sül el, a nyakamba varrhatják
az egészet. Senki más nem ütné meg a bokáját.
Patricia Nolan csatlakozott hozzájuk.
– Kapitány, kicsit többre lesz szükség a fickó lekapcsolásához, mint még több
ujjlenyomatgyűjtésre meg tanútoborzásra!
A kapitány felsóhajtott
– Isten hozott mindenkit az új, elbaszott évezredben! Rendben, magáé az ügy –
bólintott vonakodva Bishop felé. – Teljes taktikai és kriminológiai háttértámogatást
kap. És válasszon ki néhány embert San Joseban, a gyilkosságiaktól, akik segítenek
majd.
– Huerto Ramirez és Tim Morgan – vágta rá habozás nélkül Bishop. – És sürgősen
szeretném őket megkapni, ha ezt el tudná intézni, uram! Eligazítást szeretnék tartani.
A kapitány tárcsázta a főparancsnokság számát, és odarendelte a nyomozókat.
– Azonnal indulnak.
Bernstein félbeszakította Susan Wilkins litániáját, aki inkább elképedt, mint
feldühödött az új megbízás elvesztésén, és elment.
– Vissza akarja vinni az egységét a főparancsnokságra? – fordult a kapitány
Bishophoz.
– Nem uram, itt maradunk. – Bishop a számítógépképernyősor felé intett. –
Amúgy is az az érzésem, hogy a munka javát ezeknél fogjuk végezni.
– Nos, sok szerencsét Frank!
Bishop a Gillette-et San Hóba vinni szándékozó rendőrök felé fordult.
– Levehetik a bilincset.
Az egyikük teljesítette a parancsot, majd a bokaperecre mutatott.
– És ezzel mi legyen?
– Nem! – Bishop rá nagyon nem jellemző módon elmosolyodott. – Azt hiszem, ezt
megtartjuk.
Nem sokkal később két férfi csatlakozott az SZBE-s csapathoz: egy széles, füstös
képű, rendkívül izmos latin-amerikai, Mr. Universe izmokkal, és egy magas,
homokszín hajú detektív, aki kétsoros, divatos öltönyt, sötét inget és hozzá sötét
nyakkendőt viselt. Bishop bemutatta Huerto Ramirezt és Tim Morgant, a
detektíveket, akiket a főparancsnokságtól kaptak kölcsön.
– Szeretnék elmondani egy-két dolgot – jelentette be Bishop, és begyűrte
rakoncátlankodó ingét a nadrágjába, aztán a csapat elé lépett. Végignézett a
többieken, egy pillanat erejéig benne egyesült az összes ott lévő tekintet.
– Ez az alak, akit keresünk, egy olyan ember, aki a legnagyobb örömmel öl meg
bárkit, aki az útjába kerül, és ez alól a törvénytisztviselők és az ártatlanok sem
kivételek. Kiváló letapogató – röpke pillantás az újonnan érkezettek, Ramirez és
Morgan felé. – Ami gyakorlatilag álcázást és figyelemelterelést jelent. Tehát
elengedhetetlen, hogy folyamatosan az emlékezetükbe idézzék, amit tudunk róla.
Bishop egyenletes, mély hangon folytatta.
– Azt hiszem, elég sok minden erősíti meg azt, hogy az elkövető a húszas évei
végén jár. Közepes testfelépítésű, talán szőke, de valószínűbb, hogy sötét hajú,
borotvált, néha azonban arcszőrzettel álcázza magát. A gyilkoláskor előszeretettel
használ Ka-bar kést, és elég közel akar kerülni az áldozatához, hogy halálos mellkasi
sérülést okozzon. Képes a telefontársaságok hálózatába betörni és leblokkolni a
szolgáltatást vagy átirányítani a hívást. A törvényszéki számítógépeket is tudja
hackelni – Gillette-re nézett – elnézést, crackelni, és a rendőrségi feljegyzések
megsemmisítése sem okoz számára problémát. Élvezi a kihívásokat, a gyilkolást
játéknak tekinti. Sok időt töltött a keleti parton, jelenleg a Szilícium-völgy területén
van, de a pontos tartózkodási helyét nem ismerjük. Úgy hisszük, álcázóeszközeinek
egy részét a Camino Realon, a Mountain Viewban lévő színházi kelléktárüzletből
szerezte be. Egyre súlyosabb állapotba kerülő, vágykielégítés által motivált
szociopata, aki elveszítette a valóságérzékét, és a tetteit valami nagyszabású
számítógépes játék részfeladatainak tekinti.
Gillette le volt nyűgözve. A nyomozó az információözön ismertetése alatt végig a
fehér táblának háttal állt. A hacker rádöbbent, hogy félreismerte ezt az embert. Végig
– mialatt látszólag szórakozottan bámult kifelé az ablakon vagy meredt a padlóra –
szivacs módjára szívta magába a tényanyagot.
Bishop lehajtotta a fejét, de a szemét még mindig rájuk szegezte.
– Nem vagyok hajlandó még egy embert elveszíteni a csapatból. Tehát mindig
tartsák szemmel a hátuk mögötti területet és ne bízzanak meg egyetlen teremtett
lélekben sem. Még azokban sem, akikről azt hiszik, ismerik őket! Tartsák magukat
ehhez a feltevéshez: semmi sem az, aminek látszik!
Gillette azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt bólogat.
– És most az áldozatokról... Tudjuk, hogy olyan embereket szemel ki magának,
akikhez nehéz közel férkőzni. Akiket testőrök vesznek körül vagy kiterjedt
biztonsági rendszerrel rendelkeznek. Minél nehezebb, annál jobb. Nem szabad erről
megfeledkeznünk, amikor megpróbálunk egy lépéssel elé kerülni. Tartanunk kell
magunkat a nyomozás általános tervéhez. Huerto és Tim, azt akarom, hogy ti
vezessétek az Anderson-féle eset helyszínelését Palo Altóban. Kérdezzetek ki
mindenkit, aki él és mozog a Milliken Parkban és a környéken. Bobnak és nekem
nem volt lehetőségünk rátalálni a szemtanúra, aki talán látta a gyilkos autóját annak
az étteremnek a parkolójában, ahol Gibson kisasszonyt megölték. Ennek mi fogunk a
végére járni. És Wyatt, maga vezeti a nyomozás számítástechnikai részét.
Gillette megrázta a fejét, nem volt biztos abban, hogy jól értette Bishop szavait.
– Tessék?
– Maga – válaszolt Bishop – fogja vezetni a nyomozás számítástechnikai részét.
Az eligazítás ezzel véget ért. Stephen Miller egy szót sem szólt, fagyosan
méregette azonban a hackert, miközben szokásához híven megpróbált valamiféle
rendszert vinni az asztalán tornyosuló rendetlen papír– és lemezhalomba –
sikertelenül.
– Van okunk amiatt aggódni, hogy lehallgatja a telefonjainkat? – kérdezte Bishop.
– Úgy értem, emiatt tudta Andyt is megölni?
– Feltételezem, megvan a kockázata – felelte Patricia Nolan –, de a gyilkosnak
frekvenciák százait kellene figyelni ahhoz, hogy megtudja a mi rádiótelefonjaink
számát.
– Egyetértek – mondta Gillette. – És még ha fel is töri a kapcsolót, egész nap
fejhallgatóval kellene ücsörögnie és a beszélgetéseinket hallgatnia. Nem úgy tűnik,
mintha lenne rá ideje. A parkban közel volt Andyhez. Ezért talált rá olyan hamar a
frekvenciájára.
Mellesleg az is kiderült, hogy nem nagyon lehet mit kezdeni a kockázattal. Miller
elmagyarázta, hogy az SZBE-nek van ugyan bitsorkódolója, azonban csak akkor
működik, ha a vonal másik végén a hívó is rendelkezik ugyanilyen készülékkel. A
megfelelő mobiltelefonokat illetően pedig a következőt mondta:
– Egyenként ötezer dolcsiba kerülnek.
Semmi többet. Ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az SZBE költségvetésébe
nem férnek bele ehhez hasonló játékszerek, és soha nem is fognak. Bishop ezután
Palo Altóba küldte Ramirezt és Tim Morgant. Csak miután elmentek, fordult Gillette-
hez.
– Azt mondta Andynek, hogy azt hiszi, képes többet megtudni arról, hogyan jutott
ez a gyilkos Gibson számítógépébe.
– Így van. Bármit is csinál a pasas, mindenképpen kelt valamekkora visszhangot a
hacker alvilágban. Csak rá kell csatlakoznom a hálózatra és...
Bishop a nagyszámítógép felé intett a fejével.
– Csak tegye, amit tennie kell, és fél órán belül jelentse, amit talált.
– Csak ennyi? – kérdezte Gillette.
– Legyen kevesebb, ha meg tudja csinálni. Húsz perc.
– Khm... – szakította félbe őket Stephen Miller.
– Mi az? – fordult hozzá a nyomozó.
Gillette arra számított, hogy a cyberzsaru megjegyzést tesz majd a lefokozása
miatt. De nem ez járt a fejében.
– Az a helyzet – tiltakozott Miller, hogy Andy azt mondta, egyáltalán nem mehet a
hálózatra. És ott van az a bírósági rendelet, amelyik szintén ezt tiltja. Része a
büntetésének!
– Ez mind igaz – felelte Bishop, miközben szeme a fehér táblát fürkészte. – De
Andy halott és nem a bíróság vezeti ezt a nyomozást, hanem én. – Gillette-re
pillantott egyfajta udvarias türelmetlenséggel. – Szóval értékelném, ha nekiállna!
******
00001011. FEJEZET / TIZENEGY
Wyatt Gillette kényelembe helyezte magát az olcsó irodai forgószéken. Az SZBE
hátsó részében volt most, az egyik csendes és homályos munkafülkében, a csoport
többi tagjától távol.
A vibráló kurzorra meredt, aztán közelebb gördítette a széket és a nadrágjába
törölte a kézét. Megkérgesedett ujjai a levegőbe emelkedtek, és fékevesztetten
csaptak le a fekete billentyűzetre. Szemét egyszer sem vette le a képernyőről. Gillette
minden karakter és szimbólum helyét fejből ismerte, és vakon 110 szóleütésre volt
képes percenként, tökéletes helyesírással. Évekkel ezelőtt, amikor hackelni kezdett,
úgy gondolta, hogy a nyolcujjas gépelés túl lassú, ezért aztán kifejlesztette a saját
billentyűzési technikáját, amelyben bizonyos gombokat a hüvelykujjaival ütött le,
nem csak a szóközbillentyűre tartogatta őket.
Alapjában véve gyenge testfelépítésű volt, az alkarja és az ujjai viszont csupa
izomból álltak. A börtönben, ahol a legtöbb bentlakó az udvaron súlyemeléssel
csapta agyon az időt hosszú órákon át, Gillette mindössze ujjhegy-fekvőtámaszokat
végzett, hogy formában maradjon szenvedélyéhez. Most, a hálózati csatlakozás
előkészítése alatt a műanyag billentyűzet táncolt az ütései alatt.
Az utóbbi idők internete többnyire a kirakodóvásár, az USA Today, a multiplex
mozik és a szabadidőparkok színes kavalkádjának egyvelege. A böngészőket és a
keresőprogramokat elárasztják a rajzfilmfigurák és más helyes kis képek (nagyon is
sok az átkozott reklámok közül). Az egér „mutass és kattints rá” technológiáját még
egy hároméves kiskölyök is tökéletesen el tudja sajátítani. Szájbarágós Súgó
menüpontok várakoznak készségesen, mindenkor szolgálatra állva majd' minden
ablaknál. Ez az elüzletesített világháló fényesen csillogó felszíne, a nagyközönség
számára csomagolt internet.
A valódi internet azonban – a háló mögött megbújó igazi hacker internete – vad és
kíméletlen vidék, ahol a hackerek bonyolult utasításokat, telnet-parancsokat és
csontig lecsupaszított, a szó szoros értelmében fénysebességgel száguldó adatátviteli
szoftvereket használnak.
Wyatt Gillette is erre készült.
Mindez azonban csak az előkészületeket jelentette. A legendabeli varázsló nem
indulna küldetésére mágikus pálcája, varázskönyve és bájitalai nélkül; a
számítógépes varázslónak ugyanezt kell tennie.
A hackerek életében az első szakismeretek egyike a szoftver álcázásának
művészete. Kiindulópont, hogy létezhet egy ellenséges hacker, nem is szólva a
rendőrségről vagy az FBI-ról, aki előbb vagy utóbb átveszi az ember gépe felett az
ellenőrzést, esetleg megsemmisíti a programot. Ezért aztán a túlélni akaró hacker
soha nem tartja eszközeinek egyetlen másolatát sem a merevlemez-meghajtón vagy
otthon, a biztonsági másolatot tartalmazó lemezen.
Távoli számítógépen rejti el őket, amiből nem vezet közvetlen kapcsolat a saját
gépéhez.
A legtöbb hacker „értékeit” egyetemi számítógépeken rejti el, mivel ezeknek
hírhedten hiányos a biztonsági rendszere. Gillette éveket töltött szoftvereszközeinek
a kifejlesztésén, számos esetben rögtönöznie kellett a kódokat, néha pedig már
meglévő programokat kellett átírnia, hogy pontosan azt kapja meg, amire szüksége
van. Tragédia lenne, ha mindez a sok munka kárba veszne – és maga a pokol a világ
számos felhasználója számára, hiszen Gillette programjai még a középszerű hackerek
számára is lehetővé tették, hogy szinte bármelyik kormányzati vagy vállalati
honlapot feltörjék.
Így tehát az eszközeit a dartmouthi adatfeldolgozási központnál vagy a Tulasi
Egyetemnél egy árnyalatnyival biztonságosabb helyre rejtette. Maga mögé pillantott
– csak hogy megbizonyosodjon arról, nem leskelődik senki a válla felett –, aztán
utasítást gépelt be, amivel összekapcsolta az SZBE számítógépét egy néhány
állammal arrébb található másik géppel. Néhány másodperc elteltével az alábbi
szavak gördültek a képernyőre:
Üdvözöljük Los Alamosban, az Egyesült Államok Légierejének Nukleáris Fegyverekkel
Foglalkozó Kutatóközpontjában # Felhasználói neve?
A hacker válaszul az armstrong szót gépelte be. Apját John Armstrong Gillette-nek
hívták. Általában nem szerencsés ötlet, ha egy hacker képernyőnév vagy felhasználói
név gyanánt olyan szóösszetételeket alkalmaz, aminek a leghalványabb köze van a
valós életéhez, azonban Gillette megengedte magának ezt az egyetlen kis luxust,
mert ez az emberi világhoz kapcsolta. A számítógép tovább kérdezett:
#Jelszó?
4%xTtfllk5$$60%4Q.
A felhasználói névvel ellentétben ez már tiszta, kőkemény hacker jelszó volt. A
karakterek sorozatát kínszenvedés volt megjegyezni (a börtönben napi mentális
tréningjének része volt, hogy két tucat, ehhez hasonlóan hosszú jelszót próbált
észben tartani), azonban lehetetlen kitalálni, és mivel tizenhét karakterből állt, még
egy szupercomputernek is hetekbe telne feltörni. Egy IBM klón személyi
számítógépnek több száz évig kellene folyamatosan dolgozni, mielőtt képes lenne
egy ehhez hasonlóan komplikált jelszót megfejteni.
A kurzor villogott néhányat, aztán a képernyő megváltozott.
Üdvözöljük Armstrong J. kapitány!
Gillette három percen belül letöltött egy halom fájlt, képzeletbeli Armstrong
kapitányának a felhasználói azonosítójáról. Fegyverzetarzenálja magában foglalta a
híres SATAN programot (hálózatelemző biztonsági felügyelő eszköz – 7 Security
Administer Tool for Analyzing Networks. A rendszergazdák és a hackerek is arra
használják, hogy felmérjék a számítógépes hálózatok feltörhetőségi potenciálját);
néhány kódfeltörő és belépőprogramot, amelyek lehetővé tették, hogy különböző
típusú gépeknek és hálózatoknak megszerezze a gyökerét; egy egyénileg gyártott
böngészőt és hírolvasót; egy álcázó programot, amivel titokban tudja tartani a
jelenlétét az elől, akinek éppen a gépén tartózkodik, és ami kitöröli tevékenységének
a nyomait amikor leválik; aztán voltak még szippantó programok, amik mintegy
kiszippantják – megtalálják – a felhasználói neveket, jelszavakat és más hasznos
információkat a netről vagy valakinek a számítógépéről; egy kommunikációs
programot, amely visszaküldi neki a megtalált adatokat; dekódoló programokat, és
egy listát a hacker honlapokról és anonimizáló oldalakról (kereskedelmi célú
szolgáltatások, amelyek gyakorlatilag „végigmossák” a leveleket és üzeneteket, így a
fogadó nem tudja Gillette-et lenyomozni). A legutolsó letöltött eszköz egy olyan
program volt, amit néhány évvel ezelőtt hackelt össze, a HyperKereső, amivel a netre
csatlakozott többi felhasználót tudta lenyomozni.
A letöltött információhalmazt nagy kapacitású lemezre mentette, aztán
kijelentkezett a Los Alamos-i helyszínről. Egy pillanatra megállt, behajlította az ujjait,
aztán belevágott. Szumó birkózó törékenységével nyomkodta a billentyűket, és még
egyszer a netre lépett. A gyilkos nyilvánvaló motivációja miatt – miszerint a hírhedt
Behatolás játék Valós Világ verzióját játssza – a többfelhasználós tartományokban
kezdett keresni. Mindazonáltal mindenki, akit Gillette megkérdezett, azt állította,
hogy nem játssza a Behatolást és nem ismer senkit, aki játszaná. Mégis, Gillette-nek
sikerült némi halvány kiindulópontot elcsípnie.
A MUD-októl a világhálóra csatlakozott, amiről mindenki beszél, de csak nagyon
kevesen tudják pontosan, miről is van szó. A www egyszerűen egy nemzetközi
számítógépes hálózat, amin a felhasználók speciális computer-protokollokon
keresztül nézhetnek grafikákat, hallgathatnak különféle dallamokat, ugorhatnak a
honlap különböző részeire és más oldalakra is; mindössze a képernyő megfelelő
ikonjaira kell klikkelniük – a hiperhivatkozásra. A webet megelőzően a neten az
információ túlnyomó része szöveg formában volt elérhető, és az egyik helyről a
másikra csak hihetetlenül körülményesen lehetett elnavigálni. A web még mindig a
serdülőkorát éli, alig több, mint egy évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot a
CERN-ben, a svájci fizikaintézetben.
Gillette végigböngészte a web alvilági hackoldalait – a hálózat baljós és kísérteties,
legzüllöttebb negyedeit. Néhány oldalra csak valami ezoterikus, hackeléssel
kapcsolatos kérdésre válaszolva, esetleg a képernyőn eldugott, mikroszkopikus
nagyságú pont felkutatása és rákkattintása után, vagy jelszó ismeretében lehetett
bejutni. Wyatt Gillette-nek mindazonáltal ezen akadályok egyike sem jelentett egy-
két percnél több késlekedést.
Oldalról oldalra veszett egyre jobban bele és merült el a Kék Halálban, olyan
computerekben portyázott, amelyek bárhol lehettek, Moszkvában, Cape Townban,
de akár Mexikóvárosban is. Vagy a szomszédban, Cupertinóban, netalán Santa
Clarában. Olyan gyorsan repült végig ezen a világon, hogy szinte vonakodva emelte
fel a billentyűkről az ujjait, mintha attól tartana, elveszíti könnyed lendületét. Így hát,
ahelyett, hogy tollal és papírral – ahogy a legtöbb hacker tenné – jegyzeteket készített
volna, lemásolta a fontosnak tartott anyagot, és beillesztette a képernyőn e célra
nyitva tartott szövegszerkesztő ablakba.
A webről végigkutatta a Usenetet – a mintegy 80 000 hírcsoportgyűjteményt,
amelyeken keresztül a valamilyen speciális érdeklődési körrel bírók üzenhettek
egymásnak, képeket, programokat, filmeket és hangfelvételeket cserélhettek. Gillette
végigfürkészte a klasszikus hacker hírcsoportokat, mint az alt.2600, az althack,
alt.virus és az alt.binaries.hacking.utilities, és másolt és illesztett minden egyes
alkalommal, amikor az fontosnak tűnt. Több tucat olyan hírcsoportról talált
hivatkozást, ami még nem létezett akkor, amikor ő bekerült a börtönbe. Átfutotta
őket, és még többet fedezett fel.
Még több kutatás, még több olvasás, másolás és beillesztés.
Hirtelen roppanás az ujjai alatt, és egyetlen jel töltötte be a képernyőt:
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
Az egyik erőteljesebb leütésnél beragadt a billentyű, ami gyakran előfordult vele
hackelés közben. Gillette kihúzta a csatlakozót, maga mögé lökte a padlóra, felszerelt
egy másik klaviatúrát, és folytatta a gépelést.
Aztán bejelentkezett az Internet Relay Csevegőkbe. Az IRC-hálózatok
szabályozatlan sorozataiból állnak, ahol a valós időben beszélgetések zajlanak
hasonló érdeklődésű emberek között. Az ember begépeli a kommentárját, lenyomja
az ENTER billentyűt, és a szavai mindenkinek a gépén megjelennek, aki akkor abban
a csevegőszobában éppen tartózkodik. Bejelentkezett a #hack csevegőbe (a cseteket
egy kettős keresztet követő, jelentéstartalommal bíró szóval jelölik). Korábban órák
ezreit töltötte ebben a csevegőben, és információt cserélt, vitatkozott és viccelődött a
világon szanaszét lévő hackertársakkal.
Az IRC után végignézte a BBS-t, a Hirdetőtábla Szolgáltatási Rendszereket,
amelyek olyanok, mint a honlapok, csak ide a helyi telefonhívásnak megfelelő
összegért lehet csatlakozni – nincs szükség internetszolgáltatóra. A legtöbb legálisan
működik, de nagyon sok – olyan nevekkel, mint a HalálHack vagy Hangtalan Tavasz
– a hálózati világ legsötétebb részei közé tartoznak Teljes mértékben szabályok és
ellenőrzés nélkül léteznek, ezeken a helyeken lehet a bombák és a mérgező gázok
receptjeit megtalálni, a számítógépet tönkretevő vírusokét, melyek könnyűszerrel
kongóan üresre törölhetik a világnépesség felének a merevlemez-meghajtóját.
Követte az utalásokat – honlapokban merült el, hírcsoportokban, csevegőkben és
archívumokban. Vadászott...
Ezt csinálják az ügyvédek, amikor megfakult, ősrégi polcokat tapogatnak végig,
olyan eset után kajtatva, ami megmentheti ügyfelüket a villamosszéktől; vagy a
sportemberek, akik gondolkodás nélkül vágnak át a pázsiton arrafelé, ahonnan úgy
gondolják, medvemorgást hallottak; vagy a szerelmesek, akik tétova kezükkel egymás
szenvedélyének forrását keresik.
Azzal a kivétellel, hogy a Kék Halálban a vadászat nem olyan, mint a kutakodás a
könyvhalmok között, vagy a hosszú füvei benőtt réten, vagy a szerető sima bőrén;
inkább a végtelen és örökké táguló világegyetemben való portyázáshoz hasonlítható,
ami nem csupán az ismert világot és annak titokban tartott misztériumait, hanem az
elmúlt és az eljövendő világokat is magában hordozza.
Végtelen...
Roppanás...
Még egy billentyűzet tönkrement – a nélkülözhetetlen e-Gillette ezt a klaviatúrát is
a fülke sarkába hajította, ahol halott társa várt rá.
Újat kötött be és folytatta.
14.30-kor Gillette felállt a számítógéptől. A háta egyetlen kínzó, tüzes fájdalom
volt a mozdulatlanságban eltöltött üléstől. Még mindig érezte a hálózaton eltöltött
rövid idő kiváltotta pezsgést és a vonakodást attól, hogy otthagyja a gépet, mintha az
láthatatlan kötélen rángatta volna visszafelé.
Bishopot az SZBE fő részlegében találta, Sheltonnal beszélgetett; a többiek
telefonokon lógtak vagy a fehér tábla köré gyűltek és a bizonyítékokat elemezték.
Bishop vette észre Gillette-et először és elnémult.
– Találtam valamit – szólalt meg a hacker, és felmutatott egy köteg kinyomtatott
szöveget.
– Mondja!
– Csak érthetően! – figyelmeztette Shelton. – Mi a lényeg?
– A lényeg az – válaszolta Gillette –, hogy van itt valaki, akit Phate-nek hívnak. És
ez számunkra igen nagy probléma.
******
00001100. FEJEZET / TIZENKETTŐ
Fate? – kérdezte Frank Bishop.
– Ez a felhasználói neve – mondta Gillette –, a képernyő-neve. Csakhogy másképp
betűzi: p-h-a-t-e– Mint a p-h phishing, emlékszik? Ahogy a hackerek csinálják.
Minden az írásmódon múlik.
– Mi az igazi neve? – kérdezte Patricia Nolan.
– Nem tudom. Nem úgy tűnik, mintha akárki is nagyon sokat tudna felőle.
Amolyan magányos farkas típus, de azok, akik már hallottak róla, rettegnek tőle.
– Varázsló? – érdeklődött Stephen Miller.
– Határozottan az.
– Miből gondolja, hogy ő a gyilkos? – kérdezte Bishop.
Gillette belelapozott a nyomtatott anyagba.
– Itt van minden, amit találtam. Phate és az egyik barátja, Shawnnak hívják, írt egy
szoftvert, a Csapóajtót. Namármost, a „csapóajtó” a számítógépes világban egy, a
biztonsági rendszerbe fúrt lyukat jelent, ami lehetővé teszi a programírók számára,
hogy probléma esetén ezen keresztül, jelszó nélkül jussanak vissza a programba, és
meg tudják azt javítani. Phate és Shawn ugyanezt a nevet adták a
forgatókönyvüknek, csakhogy itt egy kicsit másról van szó. Ez egy olyan program,
ami valahogy beengedi őket bárki számítógépének a belsejébe.
– Csapóajtó – tűnődött el Bishop. – Mint egy betörő.
– Mint egy betörő – visszhangozta Gillette.
– Hogy működik? – faggatta Nolan.
Gillette már éppen nekiállt volna, hogy a beavatottak nyelvén magyarázza el a
nőnek, aztán Bishopra és Sheltonra esett a pillantása.
Csak érthetően!
A hacker odament az üres fehér táblák egyikéhez, és felrajzolt egy vázlatot.
Webböngésző --- Adatkérő csomag -> ______________ ---------------------->
.................................................................Adatforgalom- ................................ Web
......................................................................irányító …...................................szerver
Áldozat gépe <---------------------------- _____________ <- Adatáadó cs. <-
– A neten nem úgy terjed az információ, mint a telefonon – kezdte. – A rendszer
minden hálózatra küldött anyagot – e-maileket, a zenét, amit hallgatnak, a képeket,
amiket letöltenek, a weboldalak grafikáit – mérhetetlenül apró adattöredékekre bont.
Ezeknek az adattöredékeknek a csoportját „csomagoknak” nevezték el. Amikor a
böngésző lekér valamit egy honlapról, csomagokat küld ki az internetre. A fogadó
oldalon található szervergép összegyűjti a kért információt, és a válaszban
visszaküldi – szintén csomagokra tördelve – a felhasználó gépére.
– Miért kell őket feldarabolni? – kérdezte Shelton.
Nolan válaszolt.
– Mert így sok különböző üzenetet lehet ugyanazokon a vezetékeken ugyanabban
az időpontban elküldeni. Mi több, ha néhány csomag, na adj' isten elveszne vagy
meghibásodna, a számítógép visszajelzést kap róla és újra elküldi a problémás
adatokat. Nem kell az egész információhalmazt újraküldeni.
Gillette a vázlatra mutatott és folytatta.
– A csomagokat ezek az adatforgalom-irányítók továbbítják az interneten.
Hatalmas számítógépek szerte az országban, amelyek a végállomáshoz irányítják a
kérést. Az adatforgalom-irányítók rendkívül zárt biztonsági rendszerekkel vannak
ellátva, Phate-nek azonban sikerült néhányat feltörni, aztán csomagszippantót
helyezett el bennük.
– Amelyek, feltételezem – szólt közbe Bishop –, bizonyos csomagokat keresnek.
– Pontosan – hagyta jóvá Gillette. – A felhasználói név vagy a csomagokat küldő
és fogadó számítógép címének a segítségével azonosítja be őket, Ha a szippantó
rátalál a várva várt csomagokra, átirányítja őket Phate számítógépére. Csakhogy
Phate csatol valamit a csomagokhoz. – A hacker Millerhez fordult. – Hallott már
valaha a sztenanográfiáról?
A zsaru megrázta a fejét. Tony Mottnak és Linda Sancheznek sem volt ismerős a
kifejezés, Patricia Nolan azonban válaszolt.
– Titkos adatok elrejtését jelenti, mondjuk a hálózatra küldött kép vagy
hangfájlokban. Kémcucc.
– Így igaz – erősítette meg Gillette. – A kódolt adatot beleszövik magába a fájlba –
még akkor is, ha valaki elfogja az e-mailt vagy megnézi a képet, nem lát majd mást,
mint egy ártalmatlannak tűnő fájlt. A titkos adatokat nem veszi észre. Nos, ez az,
amit a Csapóajtó-program is végez. Csak éppen nem üzeneteket rejt el a fájlokban,
hanem egy alkalmazást.
– Egy működő programot? – kérdezte Nolan.
– Aha. Aztán a megszokott útvonalon visszaküldi az áldozatnak.
Nolan megrázta a fejét. Sápadt, tésztaszerű arcára csodálattal vegyes
megdöbbenés ült. Félelem és tisztelet egyszerre csendült a hangjában, amikor
megszólalt:
– Soha senki nem csinált még ilyet!
– Mi az, amit ez a program elküld? – kérdezte Bishop.
– Egy démon – válaszolta Gillette, és még egy ábrát rajzolt fel, hogy bemutassa a
„Csapóajtó” működését.
– Démonok? – kérdezte Shelton.
– A szoftvereknek létezik egy kategóriája, amiket „botoknak” hívnak –
magyarázta Gillette. – A „robot” rövidítése. És azok is: szoftverrobotok. Ha egyszer
valaki működésbe hozza őket, önállóan futnak, mindenféle emberi beavatkozás
nélkül. Képesek az egyik gépről a másikra átjutni, reprodukálni magukat, elrejtőzni,
kommunikálni más emberekkel vagy gépekkel, sőt önpusztítást is végezhetnek. A
démonok egyfajta botok. Ott csücsülnek bent a számítógépben és olyán egyszerű
dolgokkal foglalkoznak, mint hogy az időt mérik, meg automatikusan biztonsági
másolatot készítenek a fájlokról. Pepecsmunka. A Csapóajtó-démon azonban valami
sokkal rémisztőbbre képes. Ha egyszer bekerül a számítógépbe, módosítja az
operációs rendszert, és amikor a felhasználó a hálózatra csatlakozik, akkor a gépe
Phate-éhez kapcsolódik.
– Aki pedig megszerzi a gyökeret – jegyezte meg Bishop.
– Pontosan.
– Ez tragédia – motyogta Linda Sanchez. – Egek!
Nolan még többet tekert engedetlen hajtömegéből az ujja köré. A törékeny
divatszemüveg mögött zöld szeméből aggodalom sugárzott – mintha valami
borzalmas baleset szemtanúja lett volna az imént.
– Tehát ha valaki szörfözik, híreket vagy akár egyetlen levelet elolvas, kifizet egy
számlát, zenét hallgat, képeket tölt le, megnézi a tőzsdejelentést, tehát ha a hálózatra
csatlakozik, akkor Phate-nek szabad utat enged a számítógépébe.
– Ühüm. Bármilyen, interneten keresztül érkező anyag tartalmazhatja a Csapóajtó-
démont.
– És mi van a tűzfalakkal? – kérdezte Miller. – Azok miért nem állítják meg?
A tűzfalak olyan számítógépes őrszemek, amelyek távol tartják a nem kívánatos
adatokat és fájlokat.
– Ez a legragyogóbb az egészben! Mivel a démon el van rejtve a felhasználó által
lekért adatok közt, a tűzfalak habozás nélkül átengedik!
– Ragyogó – morogta Bob Shelton szarkasztikusan.
Tony Mott szórakozottan dobolt ujjaival a biciklis védősisakján.
– Megszegi az egyes számú szabályt! – szólalt meg váratlanul.
– Ami pedig...? – kérdezte Bishop.
– Hagyd békén a civileket! – idézte Gillette.
Mott bólintott és folytatta:
– A hackerek tiszta játszmának tartják a kormányzat, a vállalatok és a többi hacker
elleni harcot. De semmilyen körülmények között nem szabad az átlagos közembert
célpontnak választani!
– Van valami módja annak, hogy megtudjuk, benn van-e a gépben? – kérdezte
Sanchez.
– Csak apró dolgok: a billentyűk kissé nehézkesen reagálnak, az ábrák kicsit
zavarosak, a játékok lassúbbak, mint rendesen, a merevmeghajtó akkor is bekapcsol
egy-két másodpercre, amikor nem kellene. Semmi olyan nyilvánvaló, amit a
legtöbbünk észrevenne.
– Hogy lehet, hogy nem talált rá erre a démon dologra Lara Gibson gépén? –
kérdezte Shelton.
– Rátaláltam a hullájára: digitális zagyvaság volt az egész. Phate valamiféle
önmegsemmisítő rendszert épített bele. Ha a démon megérzi, hogy keresik, átírja
magát szemétté.
– Hogy találta ki mindezt? – érdeklődött Bishop.
– Ezekből raktam össze – vont vállat Gillette, és Bishop kezébe nyomta a
kinyomtatott anyagot.
A zsaru rápillantott a legfelső papírlapra.
Címzett: csoport
Feladó: Triple-X
Hallottam, hogy Titart233 kért egy Csapóajtó-másolatot. Ne tedd, ember! Azt is felejtsd el,
hogy hallottál róla! Hallottam Phate-ről és Shawnról-VESZÉLYESEK! Nem szórakozom.
– Ki ez? – kérdezte Shelton. – Ez a Triple-X? Jó lenne személyesen beszélni vele.
– Gőzöm sincs arról, mi lehet az igazi neve, vagy hogy hol él – válaszolt Gillette. –
Talán közös cyberbandában volt Phate-tel és Shawnnal.
Bishop átfutotta az anyag többi részét is, mind a Csapóajtóval kapcsolatos
valamilyen adatot vagy pletykát tartalmazott. Triple-X neve több helyen is
előfordult. Nolan is a kezébe vett egy lapot.
– Le tudjuk nyomozni a fejlécben található adatokat, hogy megtaláljuk Triple-X
gépét?
– A hírcsoportok postájában található fejlécek megmutatják az üzenet útját, a
küldő számítógépétől a fogadóéig – magyarázta a hacker Bishopnak és Sheltonnak. –
Elméletileg csak rá kell nézni a fejlécre, utána visszanyomozni az üzenetet, és már
meg is van a küldő gépének a helyzete – a papír felé intett a fejével. – Ezek hamisak.
A legtöbb komoly hacker meghamisítja a fejlécet, hogy ne lehessen rátalálni.
– Tehát vakvágányra futottunk? – morogta Shelton.
– Az előbb csak gyorsan átfutottam őket. Meg kellene vizsgálnunk alaposabban is
ezeket a papírokat – jelentette ki Gillette. – Utána összedobok én is egy botot. Ki fog
szűrni mindent, ami megemlíti a „Phate”, „Shawn”, „Csapóajtó” vagy a „Triple-X”
szavakat.
– Horgászat – mélázott el Bishop. – P-h phishing. Minden az írásmódon múlik...
– Hívjuk fel a CVEC-t! Kérdezzük meg, hallottak-e már valamit erről! – vetette fel
Tony Mott.
Bár a szervezet maga tagadja ezt, a világon minden geek tudja, hogy a kezdőbetűk
a computeres vészhelyzet-elhárító csoportot takarják. A CVEC Pittsburghben, a
Carneige Mellon Egyetem területén székel, vírusokkal és számítógépes
fenyegetésekkel foglalkozik; úgynevezett tisztítóintézet. Még a rendszergazdákat is
szokták értesíteni, ha küszöbön álló hackertámadásról szereznek tudomást.
Miután részletes leírást adtak Bishopnak a szervezet működéséről, a zsaru
beleegyezően bólintott.
– Hívjuk fel őket!
– Ne szóljatok semmit Wyattről! – tette hozzá Nolan. – A CVEC kapcsolatban áll a
Nemzetvédelmi Minisztériummal.
Mott bonyolította le a hívást, mert ismert valakit az intézetben, és sikerült is
elcsípnie az illetőt. A beszélgetés rövidre sikeredett.
– Soha nem hallottak a „Csapóajtóról” vagy akármi hasonlóról. Azt akarják, hogy
tájékoztassuk őket, ha megtudunk valamit.
Linda Sanchez Andy Anderson kislányát bámulta a zsaru asztalára kitett
fényképen. Aggodalmas suttogás szakadt fel a melléből.
– Tehát senki sincs biztonságban, aki a hálózatra csatlakozik!
Gillette a leendő nagymama kerek, barna szemébe nézett.
– Phate az ember minden titkát képes feltárni! Megszemélyesítheti és elolvashatja
az orvosi jelentéseit. Kiürítheti a bankszámláit, illegális politikai közleményeket
adhat ki a nevében, telefonszeretőt szerezhet, aztán elküldhet az illető feleségének
vagy a férjének néhány hamisított szerelmes levelet is. Kirúgattathatja.
– Vagy – Patricia Nolan hangja lágyan csendült – meg is ölheti.
-
– Mr. Holloway, velünk van?... Mr. Holloway!
– Mi van?
– Mi van? Mi van? Így válaszol egy tisztelettudó diák? Már kétszer kértem, hogy
válaszoljon a kérdésre, de ön csak kifelé bámul az ablakon! Ha nem készíti el a házi dolgozatát,
problémáink le...
– Mi is volt a kérdés?
– Engedje meg, hogy befejezzem, fiatalember! Ha nem készíti el a házi dolgozatát,
problémáink lesznek. Tudja maga, hány kiváló diák rostokol a várólistán, hogy bekerülhessen
ebbe az iskolába? Természetesen nem tudja, de ez nem is érdekli magát. Elolvasta a mára
feladott irodalmat?
– Nem igazán.
– Nem igazán! Értem. Nos, a kérdés: Határozza meg a nyolcas számrendszert, és adja meg
tízes számrendszerben a következő, nyolcasban megadott számokat. 05726 és 12438. De miért
érdekli a kérdés, ha nem olvasta az irodalmat? Aligha tudhatja a választ...
– A nyolcas számrendszer egy nyolc jegyből álló számrendszer, hasonlóan: a tízes rendszer
tízből, míg a kettes számrendszer kettőből áll.
– Aha, tehát ragadt magára valami a Discovery csatornáról, Mr. Holloway!
– Nem, én...
– Ha olyan sokat tud, miért nem jön ki a táblához és próbálja meg átalakítani azokat a
számokat? A táblához, rajta!
– Nem kell leírnom. A nyolcas számrendszerű 05726 a tízesben 3030 lesz. A másodiknál
tévedett a tanár úr: 12438 nem tartozik bele a nyolcas rendszerbe, mert abban nem szerepel a
nyolcas számjegy. Csak nullától hétig.
– Nem tévedtem. Beugratós kérdés volt Látni akartam, hogy az osztályból hányan esnek ki
a padból a jelentkezéstől.
– Ha ön mondja.
– Rendben, Mr. Holloway, azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassa az igazgatót!
Los Altosban, az ebédlőből lett irodában ülve Phate James Earl Jonest hallgatta
Othello szerepében a CD-lejátszón. Phate a fiatal karakter, Jamie Turner fájljaiban
barangolt, és a St. Francis Kollégiumban teendő esti látogatást tervezgette.
A diák körül járó gondolatai azonban saját iskoláskorából is felidézték az
emlékeket – mint például ezt a kellemetlen incidenst az elsős középiskolás
matematikaórán. Phate kora iskolás korszaka nagyon is megjósolható mintát
követett. Az első szemeszterben csupa A-t kapott. A tavaszi félévben jegyei D-kre
vagy F-ekre csúsztak vissza. Mindez azért történt, mert az első három vagy négy
hónapban még el tudta valahogy magától hessegetni az unalmat, utána azonban már
maga az óralátogatás is túlontúl szörnyűséges volt, ennek következtében pedig
rendszeresen ellógta a második félév nagy részét.
A szülei aztán átíratták egy másik iskolába. És mindez évről évre
körforgásszerűen zajlott.
Mr. Holloway, velünk van?
Nos, mindvégig ez volt Phate problémája. Nem, alapjában véve soha nem volt
senkivel; fényévekkel a többiek előtt járt.
A tanárai és a nevelési tanácsadók megpróbálták. A különleges képességekkel
rendelkező tanulók osztályába tették, aztán haladó G&T programokba, de még azok
sem tudták lekötni a fiút. És amikor unatkozott, szadista és gonosz lett. A tanárai –
mint a szerencsétlen Mr. Cummings is, a kezdő matematikatanár a nyolcas
számrendszeres esettel – egy idő után már nem szólították fel; attól tartottak, hogy
kigúnyolja őket és szellemi korlátjaikat.
Néhány év nyűglődés után a szülei – maguk is mindketten tudósok –
tulajdonképpen feladták. Lefoglalta őket a saját életük (apa elektromérnök; anya egy
kozmetikumokat gyártó társaságnál vegyész), és boldogan passzolták át fiukat az
iskola után a rakás magántanárnak – gyakorlatilag nem történt más, mint hogy
mindketten vettek maguknak néhány munkahelyen eltölthető órát. Még Phate
bátyját, a két évvel idősebb Richardot is megvesztegették, hogy lefoglalja az öccsét –
ami rendszerint abban merült ki, hogy a testvére reggel 9.45-kor, néhány száz
dollárral megpakolva, kitette a fiút Atlantic City parti sétányának videókat árusító
árkádjai alatt, vagy a közeli árnyas bevásárlóutcában, és tizenkét órával később érte
ment.
Ami pedig a diáktársakat illeti... ők természetesen első pillantásra utálták. Ő volt
az „Agy”, „Jon, az Okostojás”, a „Mr. Varázsló”. Az első napokban elkerülte a többi
gyerek, aztán a szemeszter előrehaladtával elkezdték kegyetlenül cukkolni és
sértegetni, de legalább az nem jutott senkinek az eszébe, hogy megverje, mert ahogy
az egyik futballjátékos egyszer fennhéjázóan kijelentette; „Egy nyamvadt lány is ki
tudná verni belőle a szart! Én nem foglalkozom vele!”).
És a kis Jon, hogy kavargó agyában tartsa a nyomást, ne engedje kirobbanni,
lassan egyre több időt töltött az egyetlen helyen, ami kihívást jelentett számára: a
Gépvilágban. Mivel anya és apa boldogan költöttek egy rakás pénzt arra, hogy fiuk
ne lógjon a nyakukon, mindig megkapta a piacon elérhető legjobb személyi
számítógépet.
A középiskolában egy tipikus napja nagyjából úgy nézett ki, hogy valahogy
végigkínlódta az órákat, aztán délután 3.00-kor hazaszáguldott és eltűnt a
szobájában, ott pedig belevetette magát a hirdetőtábla-rendszerekbe, vagy feltörte a
telefontársaság kapcsolórendszerét, esetleg becsusszant a Nemzeti Tudományos
Alap, az egészségügyi központok, a Pentagon, Los Alamos, a Harvard vagy a CVEC
számítógépeibe. A szülei mérlegelték a havi 800 dolláros telefonszámlát a másik
alternatívához képest – munkakihagyás, a tanárokkal és nevelési tanácsadókkal való
végtelen találkozások sorozata –, aztán boldogan írták alá a New Jersey Bell által
kiküldött számlákat.
Mindazonáltal nyilvánvaló volt, hogy a fiú lefelé tekeredő spirálon halad – egyre
gyakoribb és hosszabb elvonulások, és ha nem lehetett a hálózaton, egyre gonoszabb
kitörések jelezték a negatív folyamatot. Mielőtt azonban a teljes törés bekövetkezett
volna – ahogy most felidézte –, és „készített volna egy Szókratészt” valami jó kis
méreggel, aminek receptjét a netről töltötte le, valami történt.
A tizenhat éves kamasz olyan hirdetőtábla-rendszerbe botlott bele, ahol az
emberek MUD-játékokat játszottak. A szóban forgó szerepjáték egy középkori verzió
volt – a mágikus kardért vagy gyűrűért küldetésre vállalkozó lovagok kalandja. Egy
ideig figyelte őket, aztán félénken lepötyögte a billentyűzeten:
– Játszhatok?
Valamelyik tapasztalt játékos melegen üdvözölte, aztán megkérdezte:
– Ki akarsz lenni?
Az ifjú Jon úgy döntött, hogy lovag, és boldogan kalandozott azonos rendbeli
testvéreivel, orkokat, sárkányokat és ellenséges csapatokat irtott a következő nyolc
órában. Azon az éjszakán – miután kijelentkezett és már az ágyában feküdt – nem
tudott megszabadulni az emlékezetes nap eseményeitől. Az történt, hogy nem kellett
„Jon, az Okostojásnak” lennie, nem kellett eltűrnie, hogy „Mr. Varázslónak” csúfolják.
Egész nap lovagként barangolt Cyrania mitikus földjén, és boldog volt. Talán a Valós
Világban is lehet valaki más.
Ki akarsz lenni?
A következő nap fakultációs órára jelentkezett az iskolában; ilyet soha nem tett
korábban. A drámaklubot választotta. Hamarosan rájött, hogy veleszületett színészi
képességei vannak. Abban a bizonyos iskolában eltöltött idő maradék részében nem
nagyon változott az emberekkel való viszonya – már túlságosan elmérgesedett a
tanáraival meg a diáktársakkal való kapcsolata –, ez viszont nem érdekelte; az
agyában megfogant a terv. Az év végén mégis megkérdezte a szüleitől, hogy nem
mehetne-e át egy másik iskolába a következő tanévben, a harmadikban. Mivel
megígérte, hogy ő maga elintézi az összes papírmunkát, és az átiratkozás nem
okozna törést az életükben, a szülők beleegyeztek.
Következő ősszel a Thomas Jefferson Gimnázium kiemelt képességűeknek
fenntartott osztályában a buzgón órákat felvevő diákok között ott tolongott egy
különösen lelkes ifjonc is, nevezetesen Jon Patrick Holloway.
A tanárok és a nevelési tanácsadók áttekintették az előző iskolákból elektronikus
levélen elküldött dokumentációkat – a másolatok az óvoda óta, minden tantárgyat
illetőleg egyenletes B+ teljesítményről számoltak be, a tanácsadók ragyogó
jellemzései kiegyensúlyozott és könnyen beilleszkedő, társas kapcsolatokban kiváló
gyerekről számoltak be, a tanároktól pedig néhány kiemelkedő teljesítményű
besorolási teszt és ajánlás érkezett. A személyes interjú a fiatalemberrel – ragyogóan
nézett ki a rozsdabarna nadrágban, a kobaltkék ingben és a tengerészkék, könnyű
zakókabátban – tökéletesre sikeredett.
A fiú kivétel nélkül mindig megírta a házi dolgozatait és csak ritkán hiányzott.
Következetesen felső B-ket és alsó A-kat kapott, hasonlóan a Tom Jefferson többi
diákjához. Szorgalmasan járt edzésekre és néhány sport szakkörbe is jelentkezett. Ő
is szokott az iskola melletti füves dombon ücsörögni, ahova a benti gyerekcsőcselék
kisomfordált, ha sikerült cigit lenyúlni valahonnan, és ahol harsány vicceket
meséltek egymásnak a geekekről meg a vesztesekről. Randizott, eljárt táncolni,
együtt úszott az árral.
Mint mindenki más.
Ült Susan Coyne konyhájában is, matatott ügyetlenül a lány blúza alatt, és
megtapasztalta a melltartója ízét. Billy Pickforkkal lenyúlták apja ősrégi Corvette-jét,
kihajtottak vele a főútra, felnyomták a sebességmérőt egészen százra, aztán
hazaviharzottak, ahol szétszerelték, és a kaland előtti állapotba állították vissza a
kerékfordulat-számlálót.
Volt kitörően boldog, kedvetlen, mogorva, féktelen és szilaj.
Mint mindenki más.
Tizenhét éves korára Jon Holloway átváltoztatta magát az iskola egyik
legnormálisabb és legnépszerűbb tanulójává.
Tulajdonképpen annyira népszerű volt, hogy szülei és bátyja temetése volt az
egyik legnagyobb lélekszámú búcsúszertartás az apró New Jersey városka
történelmében, ahol addig éltek. (Szinte csodával egyenértékű – mondogatták a
család barátai –, hogy a fiatal Jon éppen azon a szombat délelőttön vitte szervizbe a
számítógépét, amikor a tragikus gázrobbanás kioltotta a család többi tagjának életét.)
Jon Holloway számot vetett a saját életével, aztán úgy döntött, Isten és a szülei
annyira elbaszták, hogy csak egy mód van a túlélésre, mégpedig ha egyfajta MUD-
játéknak tekinti a létet.
És most megint játszik.
Ki akarsz lenni?
Los Altos-i, kellemes külvárosi házának alagsorában Phate lemosta Ka-bar késéről
a vérfoltokat, majd nekilátott megélesíteni; élvezettel hallgatta a penge sziszegő
hangját, ahogy az a Williams-Sonománál vásárolt fenőacéllal összecsókolózott.
Ugyanaz a kés volt, mint amelyikkel korábban a játék egy fontos karakterének
szívével incselkedett, egészen addig, míg az örökre meg nem nyugodott: Andy
Andersonéval.
Ssssz, ssssz, ssssz.
Behatolás...
A fenőkőnek nyomta a kést, és Phate tökéletes memóriája felidézte valamelyik
újságcikk egyik bekezdését. A cím az „Élet a Kék Halálban” volt, és a férfi még
néhány évvel ezelőtt másolta be a hackeléssel kapcsolatos jegyzetei közé:
A Való Világ és a Gépvilág közötti határvonal minden egyes nappal egyre elmosódottabbá
válik. De nem arról van szó, hogy automatákká vagy a gépek rabszolgáivá válnánk. Nem, az
emberek és a gépek egyszerűen csak közelebb kerülnek egymáshoz. Mi alakítjuk a gépeket a
céljainknak és a természetünknek megfelelően. A Kék Halálban a gépek magukra öltik a mi
személyiségünket és kultúránkat – nyelvünket, mítoszainkat, metaforáinkat, filozófiánkat és a
lelkünket.
És cserébe a személyiségek és kultúrák a Gépvilág hatására egyre inkább megváltoznak.
Gondoljanak a magányos emberre, aki munkájából hazatérve az estéjét műanyag ételek
falásával és éjszakába nyúló tévézéssel tölti. Mostantól majd bekapcsolja a számítógépét és
belép a Kék Halálba, arra a helyre, ahol cselekvően vesz részt– a billentyűzet kézzelfogható
stimulációt biztosít, szóbeli eszmecserét folytathat, kihívások érik. Többé már nem maradhat
passzív. Energiát kell kifejtenie, hogy választ kapjon. A lét egy magasabb stádiumába lépett, és
ez azért lehetséges, mert a gépek eljöttek hozzá. Beszélik a nyelvét.
Akár jó, akár nem, a gépek most már visszatükrözik az emberi hangokat, lelkeket, szíveket
és célokat.
Akár jó, akár nem, visszatükrözik az emberi lelkiismeretet is, vagy pedig annak hiánya...
Phate befejezte a penge élezését, és tisztára törölte. Visszatette a katonaládába,
felment az emeletre, ahol elégedetten konstatálta, hogy az adófizetők pénze ezúttal
hasznos célt szolgált; a Nemzetvédelmi Minisztérium Kutatási Központjának
szupercomputerei éppen akkor végeztek Jamie Turner programjának futtatásával, és
kidobták a St. Francis Kollégium kapuinak jelszavát. Ma éjjel mégis játszani fog!
Akár jó, akár nem...
-
Gillette kutatási anyagának húszpercnyi elmélyült tanulmányozása után a csapat
minden lehetséges nyomra vezethető jelet kiszűrt. A hacker leült a
nagyszámítógéphez, hogy lekódolja a botot, ami majd később helyette folytatja a
kutatást a neten.
Váratlanul abbahagyta és felnézett.
– Van még valami, amit meg kell tennünk. Előbb vagy utóbb Phate rá fog jönni,
hogy van maguk között egy hacker, aki rá vadászik, azután pedig könnyen
előfordulhat, hogy ő próbál meg ránk vadászni. – Stephen Millerhez fordult. –
Milyen külső hálózatokra tudnak innen csatlakozni?
– Kettőre. Az internetre a saját tartományunkból: cspc-cu.gov. Ezt használta maga
is, amikor felcsatlakozott. Aztán itt van még az ISLEnet.
Sanchez magyarázta el a mozaikszót.
– Egységes országos törvényvégrehajtó hálózat.
– Karantén Szolgáltatás?
A karantén hálózatban a gépek csak egymással és csak huzalozott
összeköttetésben állnak – így aztán nem lehet telefonvonalon vagy az interneten
keresztül behatolni rájuk.
– Nem – felelte Miller. – Bárhonnan rá lehet csatlakozni. Azonban ismerni kell
hozzá a jelszavakat, hogy a jó pár tűzfalon át tudjon jutni az ember.
– Milyen külső hálózatról tudnék az ISLEnetre kerülni?
– Az ország bármelyik állami vagy szövetségi rendőrségéről – vonta meg a vállát
Sanchez., – FBI, Titkos Szolgálat, ATF, NYPD... még a Scotland Yardról vagy az
Interpolról is. Mindenhonnan.
– Mivel az állam összes számítógépes bűncselekményéhez klíringintézetként
működünk, az SZBE elsődleges jogosultsággal bír az ISLEneten – tette hozzá Mott. –
Tehát mindenki másnál több géphez és hálózathoz van hozzáférési lehetőségünk.
– Akkor el kell vágnunk az összeköttetéseinket velük – jelentette ki Gillette.
– Hé, hé, hé, vegyünk vissza, vegyünk vissza! – kiáltott fel Miller, aki a „várj egy
percet” kifejezés hacker változatát használta. – Vágjuk el az ISLEnettel való
összeköttetésünket? Ezt nem tehetjük meg.
– Pedig kell!
– Miért? – kérdezte Bishop.
– Mert ha Phate a Csapóajtó démon segítségével bejut valamelyik gépbe, akkor
már csak egy ugrás az ISLEnet. És ha ezt megteszi, akkor az állam összes vele
összeköttetésben álló törvényvégrehajtó hálózatához hozzáférhet. Ez pedig
katasztrófa lenne.
– De naponta mintegy tucatszor használjuk az ISLEnetet! – tiltakozott Shelton. –
Az automatizált ujjlenyomat-azonosító adatbázisok, felhatalmazások,
gyanúsítottakról készült feljegyzések, esetdokumentumok, kutatási...
– Wyattnek igaza van – szakította félbe Patricia Nolan. – Ne felejtsük el, hogy a
fickó már feltört két rendőrségi adatbázist. Nem kockáztathatjuk meg, hogy bejusson
akár egyetlen rendszerbe is ezután.
– Ha használniuk kell az ISLEnetet, akkor menjenek valami más helyszínre! –
mondta Gillette. – A főparancsnokságra vagy akárhova.
– Ez nevetséges! – háborgott Stephen Miller. – Nem kocsikázhatunk öt mérföldet,
hogy bejelentkezzünk egy adatbázisra!
– Már úgyis a széllel szemben evezünk – vélekedett Shelton. – A tettes
mérföldekkel előttünk jár. Nem feltétlenül kellene még több előnyhöz juttatnunk! –
esdeklő tekintetet vetett Bishopra.
A sovány nyomozó lenézett hanyag rendezetlenségben kilógó ingére, aztán a
nadrágjába gyűrte. Egy pillanat múlva megszólalt.
– Gyerünk! Tegyék, amit mond! Szakítsák meg a kapcsolatot!
Sanchez felsóhajtott.
Gillette gyorsan beírta a parancsot, amivel elmetszette a külső összeköttetéseket.
Stephen Miller és Tony Mott boldogtalanul figyelték. Amikor befejezte, a hacker
felnézett a csapatra.
– Még egy dolog... Mostantól senki nem mehet a hálózatra, csak én.
– Miért? – kérdezte Shelton.
– Mert én megérzem a rendszerben a Csapóajtó-démont.
– Hogyan? – kérdezte savanyúan a nyers arcú zsaru. – Médiumbarátoksegélyvonala?
– Megérzem a klaviatúra lassú reagálását, a rendszer válaszának késlekedését, a
merevlemez-meghajtó hangját – válaszolt a hacker kimérten. – Amiről már
beszéltem.
Shelton megrázta a fejét és Bishophoz fordult:
– Ebbe nem mész bele, ugye?! Először úgy volt, hogy egyáltalán nem is mehet a
hálózat közelébe, aztán az lett a vége, hogy végigbarangolhatja az egész rohadt
világot a számítógépen. És most azt akarja megetetni velünk, hogy ő az egyetlen, aki
felmehet, mi pedig nem. Ez rákjárás. Valami folyik itt.
– Ami itt folyik – érvelt Gillette –, az az, hogy én tudom, mit csinálok. Ha az ember
hacker, akkor éreznie kell a gépeket.
– Rendben-jelentette ki Bishop.
Shelton reményvesztetten felemelte a karját. Stephen Miller sem tűnt
boldogabbnak. Tony Mott hatalmas fegyverének markolatát cirógatta; úgy tűnt, nem
annyira a gépek körül forognak a gondolatai, sokkal inkább egyetlen tiszta lövésről
ábrándozik.
Bishop telefonja megcsörrent. A zsaru egy pillanatig hallgatta a vonal másik
oldalán beszélőt, aztán, ha nem is mosolyodott el, de szokásosan mozdulatlan arca
életre kelt. Felkapott egy tollat és elkezdett jegyzeteket firkálni. Ötpercnyi folyamatos
írás után befejezte a beszélgetést, és végignézett a csapaton.
– Ezentúl nem kell Phate-nek hívnunk. Már tudjuk a nevét.
******
00001101. FEJEZET / TIZENHÁROM
Jon Patrick Holloway.
– Holloway az? – Patricia Nolan hangja a magasba szökkent meglepetésében.
– Ismeri? – kérdezte tőle Bishop.
– Gondolhatja! A legtöbb számítógépes biztonsággal foglalkozó ember ismeri.
Azonban már évek óta nem hallott felőle senki. Azt hittem, külföldre ment vagy
meghalt.
– Magának köszönhetjük, hogy a nyomára bukkantunk – fordult Bishop Gillette
felé. – Az a javaslat, tudja a UNIX keleti part verziójáról, A Massachusetts-i Állami
Rendőrség laborjában beazonosították az ujjlenyomatokat. – Bishop beleolvasott a
papírjaiba. – Van egy kis anyagom az emberünk múltjáról is. Huszonhét éves. New
Jerseyben született. A szülei és egyetlen rokona, idősebb fiútestvér halottak. A
Rutgersbe és a Princeton-ba járt, jó jegyek, kitűnő programozó. Népszerű az
egyetemen, sok mindennel foglalkozott. A diploma megszerzése után költözött ide,
és a Sun Microsystemsnél helyezkedett el, mesterséges intelligencia és
szuperszámítógép-kutatásokat végzett. Később otthagyta, és a NEC-hez ment, majd
az Apple-höz, Cupertinóba. Egy évvel később megint a keleti parton volt, és speciális
telefonkapcsolási terveket készített a Western Electricnek New Jerseyben. Dolgozott
a Harvard Számítógépes Tudományok Laboratóriumában is. Úgy tűnik, mintha a
tökéletes alkalmazott lenne: csapatjátékos, a United Way kampányfőnöke, meg ehhez
hasonlók.
– Mint egy tipikus felső-középosztálybeli kódbűvész vagy chipzsoké a Szilícium-
völgyből – foglalta össze Mott.
Bishop egyetértően bólintott.
– Azzal a kivétellel, hogy van a dolognak egy kis szépséghibája. Végig, mialatt a
nagyvilágnak eljátszotta a Mr. Felegyenesedett Polgárt, éjszakánként hackelt és
cyberbandákat vezetett. A leghíresebbek a Behatolás Lovagjai voltak. Egy másik
hackerrel alapította, akit VölgyFiának hívtak. Nincs adat a valódi nevéről.
– A BL? – Millert szemmel láthatólag felkavarták a hallottak. – Ez nem jó hír.
Túltesznek a Gonosz Mesterein, austini banda. És a Szemfényvesztőkön is, New
Yorkból. Az ürge feltörte mindkét gang szerverét és elküldte a rajtuk talált fájlokat az
FBI manhattani hivatalába. A társaság fele börtönbe került miatta.
– Valószínűleg a Lovagok a felelősek az oaklandi kilenc, egy-egy kétnapos
áramszünetéért is. – A papírokból Bishop tovább tájékoztatta a többieket. – Volt
néhány áldozata az incidensnek: egészségügyi vészhelyzetek, amikről az
áramkimaradás miatt nem érkezett meg időben a bejelentés. Az államügyésznek
soha nem sikerült bebizonyítani, hogy ők okozták.
– Faszok! – köpött ki Shelton.
– Holloway akkor nem a Phate név alatt futott – folytatta Bishop. – BiztosHalál
volt a felhasználói neve. Ismeri? – intézte Gillette-nek a kérdést.
– Személyesen nem. De hallottam már róla. Minden hacker hallott róla. Néhány
évvel ezelőtt ő volt a varázsló a ranglétra legtetején.
Bishop visszatemetkezett a papírokba.
– Válaki beköpte, amikor a Harvardon dolgozott, és a Massachusettsi Állami
Rendőrség tett nála egy udvariassági látogatást. Kiderült, hogy az egész élete
színjáték. Szoftvereket és szuperszámítógép-alkatrészeket fújt meg a Harvardon,
aztán eladta őket. A rendőrség ellenőrizte a Western Electricsnél, a Sunnál meg a
NEC-nél. Ezen cégek alkalmazásában állt korábban, és úgy tűnik, ott is ugyanebből a
forrásból szerezte a mellékjövedelmét. Massachusetts-ben óvadék ellenében
szabadlábra helyezték, de megszökött, és azóta, három vagy négy éve senki nem
látta vagy hallott felőle.
– Kérjük le az aktákat a massachusetts-i rendőrségtől! Kell hogy legyen még
néhány jó kis használható nyom.
– Eltűntek – válaszolta Bishop.
– Azokat a fájlokat is megsemmisítette? – Linda Sanchez maga volt a megtestesült
gyász.
– Mi más történhetett volna? – kérdezett vissza Bishop gunyorosan, aztán Gillette-
re pillantott. – Át tudja írni a botját, a keresőprogramot? Hozzáírná a Holloway és
VölgyFia neveket is?
– Sima ügy – és Gillette még egyszer nekiállt a kódírásnak.
Bishop felhívta Huerto Ramirezt és néhány másodpercig beszélt vele. Amikor
befejezte, az egész csapathoz intézte a szavait.
– Huerto azt mondja, nem találtak semmit az Andy Anderson-féle színhelyen.
Most végigfuttatja Jon Patrick Holloway nevét a VICAPon és az állami hálózatokon.
– Gyorsabb lenne, ha használhatnánk az ISLEnet-et – dünnyögte Stephen Miller.
Bishop úgy tett, mintha nem is hallotta volna, és folytatta:
– Aztán szerez Massachusetts-ből egy másolatot Holloway nyilvántartási képéről.
Tim Morgannel együtt szétszórnak néhányat Mountain View környékén, meg a
színházi kelléktárüzletben, ha esetleg Phate-nek vásárolni támadna kedve. Felhívják
Holloway minden hajdani munkaadóját, és megpróbálnak belső információt
szerezni.
– Feltéve, ha még nem törölte ki azokat is – Sanchez morgásába jó adag
pesszimizmus vegyült.
Bishop felnézett a faliórára. Majdnem 16.00 óra volt. Megrázta a fejét.
– Igyekeznünk kell. Ha az a célja, hogy egy héten belül annyi embert öljön meg,
amennyit csak tud, akkor lehet, hogy már ki is szemelte a következő áldozatát.
A kezébe vette a táblaíró filcet és felmásolta a jegyzettömbjébe írtakat.
Patricia Nolan a táblának azon része felé intett a fejével, ahol a fehér háttérből
élesen kivillant a fekete filccel írt „Csapóajtó” felirat.
– Ez az új évszázad bűncselekménye – mondta. – Megbecstelenítés.
– Megbecstelenítés?
– A huszadik században az emberek ellopták a másik pénzét. Most a magánéletet,
a titkokat, az álmokat lopják el.
A behatolás az Isten.
– A másik oldalról viszont – töprengett el Gillette – el kell ismernie, hogy a
Csapóajtó briliáns! Egy igazán erőteljes program.
Dühös hang csattant fel a háta mögött.
– Erőteljes? Mit akar ez jelenteni?
Gillette-et egyáltalán nem lepte meg, hogy a kérdés Bob Sheltontól érkezett.
– Úgy értem, egyszerű és mégis hatásos.
– Jézusom! – forgatta a szemét Shelton. – Úgy hangzik, mintha sajnálná, hogy nem
maga találta ki azt a rohadt vacakot!
– Ez egy lenyűgöző program – válaszolta Gillette kimérten. – Nem értem, hogy
működik, de nagyon szeretném tudni. Ez minden. Érdekel.
– Érdekli? Csak éppen elfeledkezik egy aprócska problémáról, mégpedig arról,
hogy embereket öl vele!
– Én...
– Maga seggfej! Csak játék magának, nem igaz? Maga is ugyanolyan, mint ő! –
azzal sarkon fordult és kimasírozott az SZBE épületéből, előtte azonban még
odavetette Bishopnak. – Gyere, menjünk innen a pokolba, és keressük meg azt a
tanút! Így fogjuk fülön csípni a szarházit! Nem pedig ezzel a computer szarsággal! –
Azzal elviharzott.
Egy pillanatig mindenki mozdulatlanná dermedt. A csapattagok feszélyezetten
vagy a táblára, vagy a számítógép-terminálokra, vagy a padlóra meredtek. Bishop a
fejével Gillette felé intett, hogy kövesse a konyhába, ahol a nyomozó műanyag
pohárba jó adag kávét töltött magának.
– Jennie, a feleségem, kis adagokon tart – magyarázta a zsaru, és a sötét italra
pillantott. – Imádom a löttyöt, de bélproblémáim vannak. Az orvos azt mondja,
amolyan fekély előtti állapot. Elég idióta megfogalmazás, nem? Úgy hangzik, mintha
jellemformálás alatt lennék.
– Nekem refluxom van – vallotta meg Gillette is. Megérintette mellkasának a felső
részét. – Sok hackernek van. A rengeteg kávétól meg szódától.
– Nézze, ami Bob Sheltont illeti... Néhány évvel ezelőtt történt vele valami. – A
nyomozó belekortyolt a kávéba, és lenézett kifelé burjánzó ingére. Megint betűrte. –
Elolvastam a leveleit a bírósági aktában. Az e-maileket, amiket az apja küldött a
bírónak az ítéletenyhítés végett. Úgy tűnik, maguk elég jó kapcsolatban vannak.
– Igazán jóban, igen – bólintott Gillette. – Különösen, amióta az édesanyám
meghalt.
– Nos, akkor azt hiszem, meg fogja értem. Bobnak volt egy fia.
Volt?
– Imádta a kölyköt, ugyanúgy, ahogy az apja szereti magát. Csakhogy a fiú
néhány évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt. Tizenhat éves volt. Bob azóta nem
olyan, mint korábban. Tudom, sokat kérek, de próbáljon meg vele elnéző lenni.
– Sajnálom – Gillette-nek hirtelen a volt felesége jutott az eszébe. Ahogy hosszú és
még hosszabb órákat töltött a börtönben, és azt kívánta, bárcsak még mindig házas
lenne, és neki és Ellie-nek lenne egy fia vagy egy lánya; mennyit gyötrődött azon,
vajon mit ronthatott el annyira csúnyán, amivel tönkretette annak az esélyét, hogy
valaha is családja legyen. – Megpróbálom.
– Nagyon értékelném.
Visszamentek a főterembe. Gillette visszatért a számítógéphez. Bishop a parkoló
felé biccentett.
– Bob és én megnézzük azt a tanút a Vesta Grillnél.
– Nyomozó! – állt fel Tony Mott. – Mit szólna, ha én is magukkal tartanék?
– Miért tenné? – fintorodott el Bishop.
– Gondoltam, hátha tudok segíteni. Itt, a számítógépes résznél elegen vannak,
Wyattal, Patríciával és Stephennel. Talán segíthetnék kikérdezni a tanút.
– Kérdezett ki már valaha egy embert?
– Hát persze – néhány másodperc múlva elvigyorodott. – Nos, nem az utcán,
közvetlenül a bűntény után. De nagyon sok embert lekérdeztem a hálózaton.
– Értem. Talán majd máskor, Tony. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt most Bob és én
egyedül csináljuk végig – azzal elhagyta az irodát.
A fiatal zsaru visszament a munkafülkébe, arcáról lerítt a csalódottság. Gillette
eltűnődött, vajon az bosszantja-e, hogy egy civilnek kell jelentést tennie, vagy csak
tényleg esélyt akart kapni, hogy használhassa azt a nagyon nagy pisztolyát, aminek
markolata folyamatosan rovátkákat vésett az iroda bútorzatába.
Gillette öt perc alatt elkészítette a botot.
– Kész! – jelentette be. Rácsatlakozott a hálózatra és begépelte a parancssort,
amivel majd a Kék Halálba küldi teremtményét.
Patricia Nolan előrehajolt és a képernyőre meredt.
– Sok szerencsét! – suttogta. – Jó utat! – Mint a hajóskapitány felesége, aki búcsút
int férjének, miközben annak hajója kimanőverezik a kikötőből és veszélyes útjára
indul, ki a csalóka, fel nem térképezett vizekre.
Még egy sípoló hang a gép felől.
-
Phate felnézett a korábban letöltött építészeti tervrajzból – a St. Francis
Kollégiumot és környékét ábrázolta –, és észrevette, hogy Shawn még egy üzenetet
küldött. Megnyitotta az e-mailt és elolvasta. Még több rossz hír. A rendőrség kitalálta
az igazi nevét. Egy pillanatra elöntötte az aggodalom, aztán úgy döntött, még nem
kritikus a helyzet; Jon Patrick Hollowayt a hamis szereplők és címek olyan vastag
rétege fedte, hogy nem volt hozzá, mint Phate-hez vezető út. Mégis, a rendőrség
ráteheti a kezét egy róla készült képre (a múltunk egynéhány részét nem lehet
egyetlen, szimpla törlés paranccsal meg nem történtté tenni), akkor pedig kétséget
kizáróan szét fogják telíteni a Szilícium-völgy egészében. De legalább most már előre
kapja a figyelmeztetést. Még több álcázóeszközt fog használni!
És különben is, mi értelme van a MUD-játéknak, ha az nem jelent kihívást?
A számítógépbe beépített órára pillantott: 16.15. Itt az ideje, hogy elinduljon a St.
Francis Kollégiumba, a ma esti játék színhelyére. Még több mint két órája volt, de
körül kell néznie az iskolában, mert bizonyosnak kell lennie afelől, hogy nem történt-
e változtatás a biztonsági őrök útvonalán. Mellesleg pedig tisztában volt azzal, hogy
a kicsi Jamie Turner valószínűleg már tűkön ül, és még a megbeszélt időpont előtt ki
akar surranni, hogy körbekószálja az épülettömböt, míg a bátyját várja.
Phate lesétált az alagsorba, és a katonai ládából magához vette mindazt, amire este
szüksége lesz – a kést, pisztolyt, valamennyi ragasztószalagot. Aztán a földszinti
fürdőszoba felé vette az útját, és a mosdó alól elővett egy műanyag palackot. Valami
folyadék volt benne, amit még korábban kevert ki. A lezárt üvegen is áthatolt az
oldatot alkotó vegyszerek orrfacsaróan átható, szúrós szaga.
Amikor az eszközök menetkész állapotba kerültek, Phate visszament az ebédlőbe.
Még egyszer ellenőrizte a számítógépét, hátha érkezett Shawntól üzenet. Semmit sem
talált. Kijelentkezett és elhagyta a szobát, maga mögött gondosan lekapcsolta az
ebédlőben a villanyt.
Ebben a pillanatba a számítógép képernyőkímélője felvillant és fényesen
beragyogta a homályos szobát. A szavak lassan gördültek végig rajta, és fokozatosan
értelmet nyertek az egymást kővető betűk:
A BEHATOLÁS AZ ISTEN.
******
00001110. FEJEZET / TIZENNYÉGY
– Tessék, ezt magának hoztam.
Gillette megfordult. Patricia Nolan állt mögötte, egy csésze kávéval a kezében.
– Tejjel és cukorral, igaz?
A férfi bólintott.
– Köszönöm.
– Észrevettem, hogy így szereti – mondta a nő.
Gillette már éppen majdnem rászánta magát, hogy elmesélje, a San Hoban hogyan
kereskednek a rabok a cigarettával, amikor valódi kávéhoz akarnak jutni, és hogyan
áztatják ki azt meleg vízben a csapnál. De lehetnek bármilyen érdekesek is ezek az
apróságok, a hacker úgy határozott, nem ég a vágytól, hogy mindenkit
emlékeztessen elítélt mivoltára – legfőképpen nem saját magát.
A nő leült mellé, elegyengette magán az ormótlan kötött ruhát. Előhúzta Louis
Vuitton erszényéből a körömlakkot és kinyitotta. Észrevette, hogy a férfi is az üveget
nézi.
– Kondicionáló – magyarázta. – A billentyűzés a körmeim számára egyenlő a
pokollal. – A férfi szemébe pillantott, aztán lenézett a körmeire és aprólékosan
megvizsgálta őket. – Levághatnám őket rövidre, de ez nem szerepel a terveimben –
folytatta.
Volt valami különös nyomaték abban, ahogy a „terv” szót kiejtette. Mintha úgy
döntött volna, hogy megoszt valami személyeset a hackerrel – olyan tényeket,
amelyek esetében a férfi nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy hallani akarja
őket.
– Felébredtem idén, az egyik reggel. Ami azt illeti, újév napja volt, miután a
szilvesztert egyedül töltöttem egy repülőgépen. Rádöbbentem, hogy harmincnégy
éves egyedülálló, a macskájával élő geek lány vagyok, aki huszonötezer dollárt érő
félvezető termékeket tárol a hálószobájában. Úgy döntöttem, változtatok a dolgon.
Nem vagyok divatmodell, de azt gondoltam, rendszeresítek egy-két dolgot, amivel
javítani lehet a helyzeten. Körmök, haj, súly. Gyűlölök tornászni, de minden reggel
5.00-kor ott vagyok a fitneszklubban. A seattle-i Egészség és Vidámság sztepp-
aerobic királynője.
– Nos, igazán szépek a körmei! – mondta Gillette.
– Köszönöm. És a combizmaim is remek formában vannak! – tette hozzá
szégyenlősen lesütött szemekkel. (Gillette úgy gondolta, hogy a nő terve feltehetőleg
tartalmaz némi flörtölési szándékot is; és ezért jól jönne neki némi gyakorlás.)
– Házas? – kérdezte Nolan.
– Elvált,
– Egyszer én is közel kerültem hozzá... – szándékosan nem fejezte be a mondatot,
a férfira nézett, hogy felmérje a hatást.
Gillette nem válaszolt, magában azonban azt gondolta: ne vesztegesse rám az
idejét, hölgyem! Nem vagyok nyerő ajánlat. Mégis, ugyanakkor érezte: a nő
érdeklődése szinte tapintható, és Wyatt Gillette azt is tudta, most még az sem számít,
hogy ő egy csupa csont, megszállott geek, akinek még egy letöltendő év hátra van a
börtönbüntetéséből. Észrevette a másik csodálattal teli tekintetét, miközben a botot
hackelte össze, és ebből azonnal rájött, hogy a nő az agyához vonzódik, meg a
mestersége iránti szenvedélyéhez. Ez pedig, végső soron bármikor nyerő lehet egy
jóképű arccal vagy egy Chippendale testtel szemben.
A romantika című társalgási téma és az egyedülállók élete exfeleségét, Elenát
juttatta az eszébe, ez viszont lehangolta, Elcsendesedett és csak bólogatott, mialatt
Nolan arról mesélt, milyen az élet a Horizon On-Line-nál, ami tényleg – ezt a nő
folyamatosan bizonygatta – több motivációt rejt magában, mint azt Gillette hinné (aki
pedig nem mondott semmi olyat, ami megcáfolta volna ezt a feltételezést), a
barátairól meg Seattle-ről, a cirmos cicájáról és a bizarr randijairól geekekkel és chip-
zsokékkal.
Vagy tíz percen át Gillette udvariasan – bár az arca meglehetősen közömbös
maradt – szívta magába az adatokat. Aztán gépe hangosan felsípolt és a hacker a
képernyőre pillantott.
A keresés eredménye:
A keresés tárgya: Phate
Hely: alt.pictures.true.crime
Állapot: hírcsoport hivatkozás
– A botom halat fogott! – kiáltott a többieknek. – Az egyik hírcsoportnál
hivatkoznak Phate-re!
A hírcsoportok – speciális érdeklődési tárgyról szóló eszmecserék az elképzelhető
összes létező témában – az internet egyik alrészlegén találhatók, a Useneten, ami
tulajdonképpen a Unix felhasználói hálózat jelképe. 1979-ben indították útjára, hogy
biztosítsa az Észak-karolinai Egyetem és a Duke Egyetem között az üzenetváltást.
Kezdetben tisztán tudományos célokra alkalmazták és szigorúan tiltották az olyan
témaköröket, mint a hack, a szex és a drogok. A nyolcvanas években azonban néhány
felhasználó úgy találta, hogy ezeknek a tiltásoknak cenzúraszaga van. Kitört a „Nagy
Lázadás”, ami végül a hírcsoportok Alternatív kategóriájának megszületését
eredményezte. Attól kezdve a Usenet olyan lett, mint egy határváros. A világon
mindén témában szabadon lehet üzeneteket küldeni, a kemény pornótól kezdve az
irodalomkritikán, a katolikus teológián és a nácikat pártoló politikán át a populáris
kultúrában terjesztett hagyományos társadalmi illemszabályok megsértéséig (mint
például alt.barney.the.dinosaur.must.die).
Gillette botja felfedezte, hogy ezen alternatív hírcsoportok valamelyikében –
nevezetesen az alt.picture.true.crime nevűben – valaki elpostázott egy Phate nevét
tartalmazó üzenetet, ezért figyelmeztette a „gazdáját”.
Gillette felinstallálta a hírcsoportolvasót és csatlakozott a hálózatra. Hamar
megtalálta a csoportot, és megvizsgálta a képernyőn látottakat. Egy Vlast453
felhasználói névvel rendelkező ismeretlen küldte azt a bizonyos üzenetet. Csatolt
fájlban képet is mellékelt.
Mott, Miller és Nolan a képernyő köré tömörült. Gillette az üzenetre kattintott, és
röpke pillantást vetett a fejlécre.
Feladó: *Vlast*<[email protected]>
Hírcsoport:
alt.pictures.true.crime
Tárgy: Egy régebi darab Phate-ről– Valakkinek van még
Dátum:
1 április 23:54:08 + 0100
Vonalak: 1353
Üzenet nID : <öhj345dbf [email protected]>
Hivatkozások:
<2000060616432ö.26619.00002274 [email protected]>
NNTP-Posting-Host: modem-
7b.flonase.dialup.pol.co.uk
Kiterjesztés-Nyomkövetés:
newsg3.svr.pdd.co.uk
1b033234511751 b2.13b.5.7b
Kiterjesztés-Hírolvasó:
Microsoft Outlook Express
5.00.2014.211
Kiterjesztés-Objektumcsatolás és – beillesztés:
a Microsoft MimeOLE terméke V5.GG.2014-211
Elérési útvonal: news.Alliance-news.com!traffic * A1liance-news.com!Budapest
usenet.server.com!
News-out: usenetserver.com!diablo.theworld.net.news * theworld.net.newspost
theworld.net!
Aztán a hacker elolvasta Vlast üzenetét.
A csoportnak:
Ezt kaptam a baratunk, Phate-tol, hat honap ezelott. Nem hallom rola azutana. Tud valakki
meg kuldeni ezeket.
– Vlast
– Nézzék a nyelvtant meg a helyesírást! – elsőként Mott szólalt meg. – Az
emberünk a tengerentúlról származik.
A neten kommunikáló emberekről rengeteget elárul az általuk használt nyelvezet.
A legnépszerűbb nyelv az angol, a profi hackerek azonban több nyelvet elsajátítanak
– leginkább a németet, hollandot és a franciát –, mert így sokkal több kollégával
tudnak információt cserélni.
Gillette letöltötte a Vlast üzenetéhez csatolt képet. Régi bűntény helyszínén
készült; fiatal nő meztelen testét ábrázolta – késszúrások tucatjai csúfították el.
Linda Sanchez – minden kétséget kizáróan a lánya és meg nem született unokája
járt az eszében – ránézett a képre, aztán gyorsan el is kapta a pillantását.
– Undorító! – mormogta.
Gillette teljes mértékben egyetértett vele. Kényszerítette magát, hogy múlt időben
gondolkodjon a látottakról.
– Próbáljuk meg lenyomozni a fickót! – javasolta. – Ha megcsípjük, talán tud
mutatni néhány, Phate-hez vezető szálat.
Kétféleképpen lehet valakit lenyomozni az interneten. Ha az elektronikus levélnek
igazi fejléce van, vagy a hírcsoport címzés valódi, meg lehet vizsgálni az
útvonalgörbét, ami megmutatja, hol lépett az üzenet az internetre és milyen
útvonalat követett, amíg eljutott arra a gépre, amelyikről Gillette letöltötte. Ha
bírósági végzést kapcsolnak a címhez, könnyen meglehet, hogy a kiindulópontként
szolgáló hálózat rendszergazdája kiadja az üzenetet küldő felhasználó nevét és címét
a rendőrségnek.
Ezért a hackerek általában hamis fejléceket használnak, így nem lehet őket
lenyomozni. Vlast fejléce – Gillette-nek azonnal feltűnt – hamis volt. Az igazi
internetes útvonalak csak kisbetűs szavakat tartalmaznak, ebben pedig nagybetűk is
szerepeltek. Tájékoztatta erről az SZBE csapatát és hozzátette: ennek ellenére
megpróbálja felkutatni Vlastot a kettes számú lenyomozási módszerrel, az internetes
címén keresztül – [email protected]. Gillette rátöltötte a számítógépre a
HiperKeresőt. Begépelte Vlast címét és a program munkához látott. A képernyőn
felbukkant a világtérkép, és egy pontozott vonal azonnal el is indult kifelé San
Joseból – az SZBE gépének helyétől –, át a Csendes-óceánon túlra. Minden
alkalommal, amikor új internetes útvonalat érintett és irányt változtatott, a gép
elektronikus jelzőhangot, úgynevezett „pinget” bocsátott ki – a tengeralattjárók
hanglokátoráról kapta a nevét, és pontosan úgy is hangzott.
– Ez a maga programja? – kérdezte Nolan.
– Úgy van.
– Ragyogó.
– Igen, kész öröm volt összehackelni – büszkélkedett Gillette, és konstatálta, hogy
„hőstette” még egy lapáttal rátett a nő iránta érzett csodálatára.
Az SZBE és Vlast számítógépe közötti utat jelző vonal nyugatra tartott, és végül
Közép-Európában állt meg. Kérdőjelet tartalmazó dobozban landolt.
Gillette az ábrára nézett és rábökött a képernyőre.
– Rendben. Vlast ebben a pillanatban nincs a hálózatra csatlakozva, vagy pedig
álcázza számítógépének a helyzetét. Ezt jelzi a kérdőjel a nyomvonal végén. A
legközelebbi lokátor, amit megtudhatunk, az a szolgáltatója: Euronet.bulg.net.
Az Euronet bolgár szerverén megy fel a hálózatra. Gondolhattam volna.
Nolan és Miller egyetértően bólintott. Bulgáriában, az ország lakosságához
viszonyítva valószínűleg magasabb az egy főre jutó hackerek száma, mint bárhol
máshol a világon. A berlini fal leomlása és a közép-európai kommunizmus
megszűnése után a bolgár kormány megpróbálta az országot a hajdani szovjet blokk
Szilícium-völgyévé változtatni, és kódbűvészek és chipzsokék ezreit importálta.
Nagy csalódásukra az IBM, az Apple, a Microsoft és más amerikai társaságok
villámgyorsasággal beterítették a piacokat. A külföldi számítástechnikai
vállalatoknál nem jött be a mobil informatikus csorda, és a fiatal geekek számára nem
maradt más lehetőség, mint hogy kávézókban lézengjenek és hackeljenek. Bulgária
több számítógépes vírust termel ki évente, mint a világ bármelyik országa.
– Hajlandóak a bolgár hatóságok együttműködni? – kérdezte Nolan Millert.
– Soha. A kormányuk még csak nem is válaszol, ha információt kérünk. Miért nem
írunk egyenesen neki e-mailt, mármint Vlastnak? – rukkolt elő Stephen Miller a
javaslattal.
– Nem – jelentette ki kereken Gillette. – Esetleg figyelmezteti Phate-et. Azt hiszem,
Vlasttal zsákutcába futottunk.
Ebben a pillanatban a számítógép felsípolt; Gillette botja másik fogást jelzett.
A keresés eredménye:
A keresés tárgya: *Triple-X*
Helyzet: IRC-. #hack
Állapot: pillanatnyilag hálózaton
Triple-X volt az a hacker, akit Gillette korábban lenyomozott, és aki úgy tűnt,
meglehetősen sokat tud Phate-röl és a Csapóajtóról.
– A hacker csevegőben van, az IRC-n – közvetített a többieknek Gillette. – Nem
tudom, hajlandó lesz-e egy idegennek akármit is elárulni Phate-ről, de próbáljuk meg
lenyomozni – Millerhez fordult. – Szükségem lesz egy anonimizálóra, mielőtt
felcsatlakozom. Át kellene alakítanom az enyémet, hogy futni tudjon a maguk
rendszerén.
Az anonimizáló – vagy más néven palást – egy olyan szoftverprogram, ami a
hálózaton blokkol bármilyen, a felhasználó lenyomozására tett kísérletet, úgy hogy a
program használóját a valóságostól eltérő helyen tartózkodó más személynek állítja
be, mint aki valójában.
– Rendben, nemrég dobtam össze egyet.
Miller a Gillette előtti nagyszámítógépre töltötte a programot.
– Ha Triple-X megpróbálja lenyomozni magát, csak annyit fog látni, hogy egy
nyilvános terminálból csatlakozott a hálózatra Austinban. Elég mozgalmas a
számítástechnikai élet arrafelé, a texasi egyetemen egy rakás diák foglalkozik igen
komolyan hackeléssel.
– Nagyszerű! – Gillette visszafordult a billentyűzethez, röviden átnézte Miller
programját, aztán beírta legújabb, hamis felhasználói nevét – Renegade334 – az
anonimizálóba. A csapatra nézett.
– Oké! Gyerünk, ússzunk együtt a cápákkal! – és leütötte az ENTER billentyűt.
-
– Pontosan itt volt – mondta a biztonsági őr. – Erre a helyre parkolt le az a világos
Sedan. Úgy egy óráig lehetett csak itt, akkortájt, amikor a lányt elrabolták. Majdnem
teljesen biztos vagyok benne, hogy volt valaki az első ülésen.
Az őr az Internet Marketing Solutions Unlimited, Inc. háromemeletes épülete
mögötti üres parkolósorra mutatott. A helyről szabad kilátás nyílt a cupertinói Vesta
Grill hátsó parkolójára, ahol Jon Holloway, alias Phate, megmutatta Lara Gibsonnak
a halálba vezető utat. Akárki is ült a titokzatos Sedanban, tökéletes rálátása volt
Phate autójára, még akkor is, ha magát a tényleges bűncselekményt nem látta.
Frank Bishop, Bob Shelton és az Internet Marketing emberi erőforrásrészlegét
vezető nő éppen befejezték az épületben dolgozó harminckét ember kihallgatását, és
nem sikerült azonosítaniuk a Sedant. A két zsaru most az autót eredetileg felfedező
őrt faggatta, hátha megtudnak valamit, aminek segítségével megtalálják a jármű
tulajdonosát.
– Mindenképpen a társaság egyik alkalmazottjáé kell, hogy legyen? – kérdezte Bob
Shelton.
– Mindenképpen – erősítette meg az őr. – Munkavállalói kártyával lehet csak a
parkoló bejáratánál, elhelyezett kapun átjutni.
– Látogatók? – vette fel a fonalat Bishop.
– Nem, ők elől parkolnak
Bishop és Shelton gondterhelten összenéztek. Senkihez nem vezetett a szál.
Miután elhagyták a Számítógépes Bűnelkövetési Egység épületét, beugrottak San
Joseba, a főparancsnokságra és magukhoz vették Jon Holloway nyilvántartási
fényképének egy másolatát, amit még a Massachusetts-i Állami Rendőrség küldött
el. Sovány, barna hajú fiatalembert ábrázolt a kép, gyakorlatilag semmi különlegesen
jellegzetes nem volt rajta – a megszólalásig hasonlított a Szilícium-völgy másik 10 000
fiatalemberéhez. Huerto Ramirez és Tim Morgan szintén eredmény nélkül tértek
vissza Mountain Viewból, az Ollie színházi kelléktárszaküzletében tett kirándulásról;
az egyetlen boltos, akit ott találtak, nem ismerte fel Phate fényképét.
Az SZBE-hél maradt csapat azonban talált valamit – Wyatt Gillette botja fogott
Phate nevét említő hivatkozásokat, tájékoztatta Linda Sanchez Bishopot telefonon
keresztül –, de mint később kiderült, ez is vakvágánynak bizonyult.
Bulgária, merengett Bishop cinikusan. Milyen ügy ez?
A nyomozó a biztonsági őrhöz fordult.
– Hadd kérdezzek valamit, uraml Miért tűnt fel önnek az autó?
– Tessék?
– Ez egy parkoló. Teljesen megszokott jelenség, ha egy autó beáll ide. Miért figyelt
fel pont erre a kocsira?
– Nos, az a helyzet, hogy nem szoktak az autók itt hátul parkolni. Jó ideje ez volt az
egyetlen, amit itt láttam. – Az őr körbenézett, megbizonyosodott arról, hogy ők
hárman tényleg egyedül vannak, aztán hozzátette. – Nézze, a cégnek nem megy
olyan jól mostanság. Lassan már a negyvenhez közelítünk a bérlistajegyzéken.
Tavaly még kétszázan voltunk. Az összes alkalmazott kocsija elfér az elöl lévő
parkolóban, még akkor is, ha mind egyszerre akar beállni. Ami azt illeti, az elnök
még támogatja is ezt a szokást, legalább nem úgy néz ki, mintha az utolsókat fújnánk.
– Lehalkította a hangját. – Ha engem kérdeznek, az a .com internet marhaság, nem az
az aranytojást tojó tyúk, aminek mindenki beállítja. Én magam is munkát keresek a
Costcónál. Kiskereskedelem... értik, ennek van jövőjel
Nyugi, csitította magát Frank Bishop, közben pedig meredten bámult a Vesta
Grillre. Gondolkodj: leparkolt itt egy autó, teljesen magában, amikor nem is kellett
volna itt parkolnia. Ezzel kezdj valamit!
Halvány gondolatfuvallat legyintette meg, de nyomban tova is siklott.
Megköszönték az őrnek a segítségét, és elindultak vissza az autóhoz. A
hivatalépületet körülvevő parkon át tekergőző kavicsos ösvényen haladtak.
– Időpocsékolás! – jelentette ki kereken Shelton, de csak egy alapigazságot ismételt
meg: minden nyomozás túlnyomó része időpocsékolás. És nem is tűnt úgy, mintha
elkedvetlenedett volna emiatt.
Gondolkodj, ismételte magában némán Bishop.
Ezzel kezdj valamit!
A munkaidő a végéhez közeledett és az alkalmazottak lassanként elkezdtek az
ösvényen az első parkoló felé szállingózni: Bishop észrevett egy, a harmincas éveiben
lévő üzletembert, amint némán lépdel egy kiskosztümbe öltözött, fiatal nő mellett. A
férfi hirtelen lefordult az ösvényről, kézen fogta a nőt és maga után vonta. Vidám
nevetés tört fel belőlük, aztán eltűntek egy lila bokorhalom mögött. A növényzet
takarásában egymásra fonták karjaikat, és szenvedélyes csókolózásba kezdtek.
A viszony Bishopnak saját családját juttatta eszébe, és azon morfondírozott, vajon
mennyit fog a fiából és a feleségéből látni a következő héten. Tisztában volt azzal,
hogy felesleges ezen törnie a fejét.
Két különálló gondolat kavargott az agyában, aztán – mint ahogy ez már máskor
is előfordult – egy harmadik lett belőle.
Ezzel kezdj...
Váratlanul megállt.
.. .valamit!
– Gyerünk! – kiáltott fel Bishop és elkezdett visszafelé rohanni az ösvényen. Még a
Sheltonnál sokkal soványabb, de egyáltalán nem jobb formában lévő Bishop is
keményen fújtatott, mire visszaértek az irodaházba; az alkalmat kihasználva inge
lelkesen türemkedett kifelé a nadrágból.
– Mi az ördögnek sietünk annyira? – zihálta a társa.
A nyomozó azonban nem válaszolt. Végigrohant az Internet Marketing
előcsarnokán, vissza egyenesen az emberi erőforrásrészleg felé. Rá sem hederített a
viharos berobbanásra riadtan felemelkedő titkárnőre, kivágta az emberi erőforrás
menedzsment igazgatójának ajtaját, amely mögött egy nő és egy fiatalember
beszélgetett.
– Felügyelő! – szólt hozzá a meglepett nő. – Mi történt?
Bishop egyelőre azzal küszködött, hogy megint levegőhöz jusson.
– Fel kell tennem néhány kérdést önnek az alkalmazottaival kapcsolatban! – a
fiatalemberre pillantott. – Jobb lenne négyszemközt.
– Megbocsátana nekünk, kérem? – bólintott a nő a vele Szemközt ülő fiatalember
felé, mire az elmenekült az irodából.
Shelton belökte utána az ajtót.
– Milyen kérdésekről lenne szó? Személyzetiről?
– Nem, személyesről.
******
00001111. FEJEZET / TIZENÖT
Ez a beteljesülés földje! Ez a bőség földje! Midas király földje, ahol az arany
érintése nem hasonlítható a Wall Street alattomos és agyafúrt trükkjeihez, sem a
középnyugat masszív izomzatú iparához, ez maga a hamisítatlanul eredeti képzelet!
Ez az a föld, ahol néhány titkárból és portásból tőzsdeguru lesz, míg mások
hosszú éjszakákon át vezetik a 22-es buszt, egyhangú vonalán San Jose és Menlo Park
között, és boldogok, ha le tudnak csípni annyit a menetidőből, hogy röpke alváshoz
jussanak – ők, a környék hajléktalanjainak egyharmadához hasonlóan, teljes
munkaidőben foglalkoztatottak, mégsem tudják kifizetni az egymillió dollárt az
aprócska bungalóért vagy a havi háromezer dolláros lakásbérleti díjat.
A Szilícium-völgy. Ez az a föld, amely megváltoztatta a világot.
Santa Clara megyét, a huszonötször tíz mérföldön elterülő zöld völgyet régóta
csak „a szívet gyönyörködtető élvezetek völgyének” hívják, bár a kezdetekben az
öröm sokkal inkább a vidék gazdag gyümölcstermésére, mintsem a technológiai
lehetőségekre utalt. A barack, aszalásra kiváló szilva, dió és cseresznye minden
évben bőséges termést hozott a San Franciscótól ötven mérföldnyire délre elterülő,
termékeny földön. A völgy, Kalifornia többi részéhez hasonlóan, talán örökre
megmarad a zöldségtermesztésnél – mint az articsókáról híres Castroville vagy a
fokhagymát termesztő Gilroy –, ha 1909-ben, egy David Starr Jordan nevű embernek,
nevezetesen a Stanford Egyetem rektorának – az intézmény Santa Clara-völgy
szívének a közepében helyezkedik el –, nem pattan ki az agyából egy impulzív ötlet.
Jordan úgy döntött, érdemes némi vállalkozói tőkét befektetni egy Lee De Forrest
nevű alak alig ismert találmányába.
A feltaláló szerkezete – az audioncső – nem olyan volt, mint a fonográf vagy a
robbanómotor. Az újításoknak abba a fajtájába tartozott, amit az átlagember nem
igazán képes felfogni, és a bejelentés idejében nem is nagyon tud vele mit kezdeni.
Azonban Jordan és a Stanford néhány mérnöke hitt abban, hogy az eszközt
gyakorlatias dolgokra is fel lehet használni; és nemsokára kiderült, milyen
megdöbbentően helyesen beleéreztek – az audion volt az első elektronikus
vákuumcső, és a működési elvének alapján gyártott utódok végül lehetővé tették a
rádió, televízió, radar, orvosi ellenőrző készülékek, navigációs rendszerek és a
számítógépek megalkotását.
Amint egyszer fény derült az icipici audionban rejlő lehetőségek nagyságára,
minden megváltozott ebben a békés, zöld völgyben.
A Stanfordi Egyetem az informatikusképzés fellegvárává vált, számosan a
diploma megszerzését követően is a vidéken maradtak – mint például David
Packard vagy William Hewlett. És Russell Varian és Philo Farnsworth is, akiknek
kutatásai adták a világnak az első televíziós, radar és mikrohullámú technológiákat.
Az első számítógépek, mint az ENIAC és a Univac keleti parti találmányok voltak,
azonban korlátjaik – a hatalmas tömeg és a vákuumcsövekből áradó perzselő hőség –
a kutatókat Kaliforniába űzték, ahol a társaságok a félvezető chipekhez hasonló apró
alkatrészeket részesítették előnyben, mert ezek sokkal kisebbek, hidegebbek és
sokszorosan hatékonyabbak voltak a csöveknél. Amikor az 1950-es évek végén
kifejlesztették a chipeket, a Gépvilág űrhajó sebességével kezdett száguldani, az IBM-
től kezdve a Xerox PARC-on, a Stanfordi Kutatási Központon, az Intelen és az Apple-
ön át, a buja tájat behálózó .com társaságok ezreiig.
Az ígéret Földje, a Szilícium-völgy...
Amelyen át most Jon Patrick Holloway, alias Phate vezetett, az esőáztatta 280-as
főúton, a St. Francis Kollégium és Jamie Turnerrel való találkája felé.
A Jaguár CD-lejátszójában ebben a pillanatban egy másik darab szólt, a Hamlet –
Laurence Olivier előadásában. Phate a színésszel együtt mondta a szöveget. A San
Jose felé vezető leágazásnál lefordult az autópályáról, és öt perccel később már a
hajdani csendes spanyol gyarmaton álló St. Francis Kollégium mellett hajtott el.
17.15, még több mint egy órája volt az épület szerkezetének áttanulmányozására.
Leparkolt az egyik poros kereskedelmi úton, az északi kapu közelében, amelyen át
Jamie az esti szökést tervezte. Kigöngyölte az épületről készült tervrajzot meg a
Közigazgatósági Bizottságnak benyújtott előterjesztést, aztán a földhivatal által a
telekről kibocsátott térképet is, és vagy tíz percet az iratok tanulmányozásának
szentelt. Később kiszállt az autóból és kényelmes tempóban körbejárta az iskolát,
közben pedig alaposan szemügyre vette a ki- és bejáratokat. Ezután visszament a
Jaguárhoz.
Felhangosította a lejátszót, hátradöntötte az ülést, és nézegette a nedves járdán
ténfergő és bicikliző embereket. Bűvöletben leste őket félig lecsukott szemhéja alól.
Nem voltak sem jobbak, sem kevésbé életszernek, mint Shakespeare darabjának
zaklatott dán királyfia, és Phate egy másodpercig nem tudta volna biztosan
megmondani, hogy a Gépvilágban vagy a Valóban van-e. Hangot hallott – talán a
sajátját, vagy valaki másét –, amely a dráma egy szakaszának módosított változatát
szavalta. „S mily remekmű a gép! Mily nemes az értelmei! Mily határtalanok tehetségei!
Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz!
Behatolásra mily hasonló egy istenséghez..”
Ellenőrizte a szürke kezeslábas – amelynek hátán ott virított a művi gondossággal
felhímzett „AAA Takarító és Karbantartó Társaság” felirat – zsebeiben gondosan
elhelyezett kését és a szúrós szagú vegyszeres oldatot tartalmazó üvegcsét.
Ránézett az órájára, és lehunyt szemmel megint hátradőlt a fényűzően pazar
bőrhuzattal bevont ülésen. A fejében egyre csak az zakatolt, hogy már csak negyven
perc, amíg Jamie
Turner az iskolaudvarra settenkedik, és a testvérével találkozik.
Csak negyven perc, és kiderül, hogy Phate megnyeri vagy elveszíti ezt a kört a
játékban.
Hüvelykjével óvatosan végigsimított a kés borotvaéles pengéjén.
Működésre mily hasonló angyalhoz!
Behatolásra mily hasonló egy istenséghez!
-
Renegade334-es személyiségében Wyatt Gillette meglapult – figyelt, de nem
kommunikált – a #hack csevegőben.
Mielőtt valaki az átváltozást alkalmazza, a lehetséges legtöbb információt össze
kell gyűjtenie arról a személyről, akivel szemben az alkalmazás történik, mert csak
így lesz a személyiségcsere hiteles. Gillette elmondta a többieknek az észrevételeit,
Patricia Nolan pedig szorgalmasan papírra vetett mindent, amit a hacker megtudott
Triple-X-ről. A nő közvetlenül a férfi mellett ült. Nagyon kellemes parfümöt
használt, és Gillette azon tűnődött, vajon ez a különleges illat része-e tervezett
átalakulásának.
Ez idáig Gillette-nek a következőket sikerült megtudnia Triple-X-ről:
Jelenleg a csendes-óceáni időzónában tartózkodott (az egyik közeli bár egy órán át
tartó ingyenes koktélfogyasztási akciójára tett utalást; a nyugati part időszámítása
szerint majdnem délután 17.50 volt).
Feltehetőleg Észak-Kaliforniában volt (az esőről panaszkodott – és az SZBE jól
felszerelt meteorológiai időjárás-előrejelzője szerint, a nyugati parton végigvonuló
esőhullám pillanatnyilag a San Francisco-öböl területén koncentrálódott),
A férfi amerikai volt, és valószínűleg felsőbb iskolát végzett (hacker létére nagyon
jól fogalmazott, a helyesírása sem hagyott kívánnivalót maga után – túl jó volt valami
középiskolás cyberpunkhoz képest –, és a szlenget is megfelelően alkalmazta; ez
pedig egyértelművé tette, hogy nem afféle Eurosöpredék, akik mindenféle idiómával
próbálnak bevágódni mások előtt, és következetesen rosszul alkalmazzák őket).
Feltehetőleg egy boltokkal teli sétálóutcán vagy bevásárlóközpontban csatlakozott
a hálózathoz, és valami nyilvános internetes hozzáférési csatornáról jelentkezett be
az IRC-re, bizonyára egy cyber kávézóból (megemlített néhány lányt, akik éppen
akkor léptek ki a Viktória utcára; az ingyenes koktélórás utalás szintén ezt az
elképzelést erősítette meg).
Triple-X jó képességű és potenciálisan veszélyes hacker (erről tanúskodott a
nyilvános internetes kávézóból vagy a bevásárlóközpontból történő csatlakozás – a
legtöbb kockázatos hackbe belevágó ember nem otthonról, a saját gépéről csatlakozik
a hálózatra, hanem nyilvános, telefonvonalas terminálokat használ).
Hatalmas volt az egója, magát varázslónak tartotta, és a csoport fiatalabb tagjai
előtt az idősebb, tapasztaltabb báty szerepében tetszelgett (unalomig magyarázgatta
a hackelés ezoterikus aspektusait a csevegőben tartózkodó novíciusoknak, a
részletekhez azonban már nem volt türelme).
Ezen rövid személyiségrajznak a tudatában Gillette most már majdnem készen
állt, hogy lenyomozza Triple-X-et.
Gyerekjáték megtalálni valakit a Kék Halálban, ha az illető nem bánja a
nyilvánosságot. Ha viszont eltökéli, hogy rejtve marad, akkor a nyomozás
gyötrelmes, és rendszerint sikertelen feladattá válik.
Internetes lenyomozó-készülék, mint például Gillette HyperKeresője
szükségeltetik ahhoz, hogy a csatlakozást vissza lehessen vezetni egy bizonyos
személynek a számítógépéhez – de az is előfordulhat, hogy a telefontársaság
lenyomozója jobban megfelel a célnak.
Ha Triple-X a gépét száloptikán vagy más nagy sebességű kábelcsatlakozáson
keresztül vitte fel a hálózatra, akkor a HyperKereső elvezetheti őket a számítógép
csatlakozási helyszínének pontos magassági és szélességi fokához és percéhez.
Ha azonban Triple-X gépe hagyományos telefonvonalon vagy modemen keresztül
csatlakozott – tárcsázás csatlakozás, szinte minden házilag használt személyi
számítógép így létesít összeköttetést akkor a HyperKereső csak Triple-X internet-
szolgáltatójáig tudja visszanyomozni a hívást, onnan nem tud tovább keresni. Ebben
az esetben a telefontársaság biztonsági embereinek kell utánajárni a szolgáltató és
Triple-X számítógépe közötti hívásnak,
Tony Mott megropogtatta az ujjait, és egy vigyor kíséretében felnézett a
telefonjáról.
– Oké, a Pac Bell készen áll a bevetésre!
– Hát akkor vágjunk belel – Gillette begépelte az üzenetet és lenyomta az ENTER-
t. Mindenkinek a képernyőjén, aki a #hack csevegőbe bejelentkezett, az alábbi írás
jelent meg.
Renegade33M: Hali, Triple! Mi zújs?
Gillette most „imprózott” – valaki másnak adta ki magát. Ebben az esetben ügy
döntött, hogy minimálisan iskolázott tizenhét éves hackerré válik, aki mindamellett
nagypofájú, és nem szenved hiányt a tipikus kamaszattitűdökben sem.
Triple-:. Rendben, Renegade. Láttam, hogy leskelődsz.
A csevegőkben nem kell feltétlenül részt venni a társalgásban, ettől függetlenül
minden új bejelentkező jól látható. Triple-X csak emlékeztette Gillette-et, hogy éber,
ami következtetésképpen azt jelentette: Ne próbálj meg szarakodni velem, kisapám!
Reriegade334: Nyilvános terminálban ücsörgök az emberek meg fel-alá másznak
körülöttem, kurvára dühit má ez az egész itt.
Triple-X: Hol lógsz?
Gillette az időjárás-jelentés csatornára vetett egy pillantást:
Renegade334: Austinban ember, totál kikészít ez a hőség! Jártál mifelénk?
Triple-X: Csak Dallasban.
Renegade334: Dallas puhány, Austin sirály!!!!
– Mindenki készen áll? – figyelmeztetett Gillette. – Megpróbálom rávenni, hogy
maradjon kettesben velem!
Igenlő válaszok érkeztek mindenhonnan. A hacker érezte, amint Patricia Nolan
lába végigsimítja az övét. Mellette Miller ült. Gillette újabb mondatot küldött a gépre
a billentyűkön keresztül, aztán leütötte az ENTERT.
Renegade334: Triple! Mi a helyzet az ICQ val?
Az ICQ olyan, mint a csevegőszobában történő üzenetváltás – ekkor a beszélők
összekapcsolják a gépeiket, így rajtuk kívül senki más nem képes a társalgásba
beleolvasni. Azzal, hogy Renegade ICQ-t kért, azt sugallta, valami illegális vagy
titkos dolgot akar Triple-X-szel megosztani – ez olyan csábítás, aminek csak nagyon
kevés hacker tud ellenállni.
Triple-X: Miért?
Renegade334: Bizalmas cucc
Egy pillanattal később kisméretű ablak jelent meg Gillette képernyőjén.
Triple-X: Na, mi folyik itt, kiskrapek?
– Indítsa el! – szólt oda Gillette Stephen Millernek, aki elindította a HyperKeresőt.
Másik ablak ugrott elő a monitoron; Észak-Kalifornia térképét ábrázolta. A virtuális
térképen kék vonalak jelezték, ahogy a program az SZBE épületéből kiindulva
belekezdett Triple-X helyzetének lenyomozásába.
– Nyomoz! – tájékoztatott Miller. – A jel innen Oaklandbe, onnan Renóba, aztán
Seattle-be...
Renegade334: Köszi öregem az ICQ-t– Az a cuccos hogy van egy kis gáz, nálam meg majré
van. Itt van ez pacák az esetemben, és az a hir járja hogy te totál baró varázsló vagy, és azt
hallottam, te lehet hogy tucc valamit.
Soha nem lehet eleget masszírozni egy hacker egóját. Wyatt Gillette jól tudta ezt.
Triple-X: Milyen pacák?
Renegade334: Phate-nek hivják.
Nincs válasz.
– Gyerünk, gyerünk! – sürgette Gillette suttogva. – Ne tűnj el! Csak egy ijedt
kölyök vagyok, te meg varázsló! Segíts nekem.
Triple-X: Mi van veel? vele?
Gillette a képernyőn a HyperKereső útvonalát mutató ablakra nézett, hogy
megtudja, mennyire sikerült betájolni a keresett számítógépet. Triple-X jele
összevissza ugrált az Egyesült Államok nyugati részében. Végül megállapodott az
utolsó nagy számítástechnika-paradicsomnál, a Bay Area Szolgáltató Központnál,
Walnut Creekben, Oaklandtől éppen hogy csak északra.
– Megvan a szolgáltatója – szólt oda a többieknek Stephen Miller. – Telefonos
szolgáltatórendszer.
– A fene vinné el! – morogta dühösen Patricia Nolan.
Ez azt jelentette, hogy a telefontársaság letapogató akciója is elengedhetetlen, ha
precízen be akarják határolni a Walnut Creek-i szerver és az internetkávézó közti
legutolsó összeköttetés helyszínét.
– Meg tudjuk csinálni! – kiáltott fel Linda Sanchez lelkesen, mint valami
versenyzőket biztató majorette lány. – Csak tartsa szóval, Wyatt!
Tony Mott felhívta a Bay Area internetes hálózatot, és röviden felvázolta a
biztonsági részleg igazgatójának helyzetet. A biztonságiak főnöke erre felhívta a saját
technikusait, akik ezután majd egyeztetnek a Pacific Bellel, és lenyomozzák a
csatlakozást az öböl körzetéből Triple-X pozíciójáig. Mott hallgatott egy kicsit, aztán
odaszólt a többieknek:
– A Pac Bell már keresi. Meglehetősen forgalmas környék. Tíz, talán tizenöt percbe
is beletelik.
– Túl sok, túl sok! – válaszolta Gillette. – Mondja meg nekik, hogy pörgessék fel!
Ő is tudta, tapasztalatból – abban az időben, amikor phrík volt, ő is betört a Pac
Bellbe –, nagyon is könnyen előfordulhat, hogy a telefontársaság alkalmazottainak
fizikailag is végig kell futniuk a kapcsolók mentén – hatalmas, elektromos jelfogókkal
teletömött termeken –, és saját szemükkel kell végigpásztázniuk a csatlakozásokat,
hogy vissza tudják nyomozni a hívást a hívó félig.
Renegade33M: Halottam erről a totálisan kemény hackjéről Phate-nek, tényleg úgy is
értem, hogy totálisan, láttam a hálón is, asztán lekérdeztem a pacákot a cuccról, de lazán
szétkapcsolt a fickó. Nagyon furi dolgok kezdődtek el utána, hogy hallottam erről a
forgatókönyvről, amit írt a csapóajtóról, és most totálisan parázok, öreg.
Szünet, aztán:
Triple-X: Tehát, mit kérsz tőlem?
– Fél! – mondta Gillette. – Érzem.
Renegade334: ez a csapóajtó dolog, tényleg beviszi a gépedbe a fickót, és végigmehet az
összes szaron ami fenn van rajta, úgy értem az ÖSSZESEN, és még csak nem is tucc róla?
Triple-X: Nem hiszem, hogy a valóságban létezik. Olyan, mint valami városi legenda.
Renegade334: Nem tudom ember, és asszem elég valódi a cucci a két saját szemem előtt
NYÍLTAK meg a fájljaim és totálisan nem én csináltam!!
– Bejövő lenyomozást veszek – szólalt meg Miller. – Keres minket!
Triple-X, ahogy Gillette megjósolta, a HyperTrace saját változatát futtatta a gépén,
hogy Renegade334-et leellenőrizze, A Stephen Miller által összerakott anonimizáló
program azonban azt fogja Triple-X gépével elhitetni, hogy Renegade Austinban van.
A hacker minden bizonnyal ezt a jelzést kapta a gépén, és el is hitte, mert nem
jelentkezett ki.
Triple-X: Miért foglalkozol vele? Nyilvános terminálból jelentkezel. Ott nem tud a
mappáid közé jutni.
Renegade334: Csak ma vagyok itt, mert a rohadék őseim elvették tőlem a Dellámat egy
hétre, mer szarok lettek a jegyeim. Otthon csatlakoztam fel a hálózatra és a billentyűzet
nekiállt szarakodni, a fájlok meg elkezdtek csak úgy magukban megnyílni. Kiborultam,
öregem. Úgy értem, totálisan!!
Megint hosszú szünet. Aztán a hacker mégis válaszolt.
Triple-X: Jobban is teszed, ha félsz. Ismerem Phate-et.
Renegade334: Igen? És honnan?
Triple-X: Egy csevegőben kezdtünk el levelezni. Segített az egyik forgatókönyvben
kijavítani a hibákat. Kereskedtünk egy-két programmal is.
– Ez a fickó aranybánya – suttogta Tony Mott.
– Talán tudja Phate címét is – jutott Nolan eszébe. – Kérdezzen rá!
– Nem – válaszolta Gillette. – Nem ijeszthetjük el.
Rövid ideig nem érkezett üzenet, aztán:
Triple-X: AVJ
A csevegőszobák rendszeres látogatói, mondhatni törzsvendégei, kialakítottak egy
csupán kezdőbetűkből álló gyorsírást, amelyek a gyakran használt mondatokat
helyettesítik – ezzel billentyűzéssel töltött időt és energiát takarítanak meg. Az AVJ
jelentése: azonnal visszajövök!
– Lelépett? – kérdezte Sanchez.
– Még nem szakította meg a csatlakozást – felelte Gillette. – Talán csak WC-re
ment vagy valami ilyesmi. Tartsák a Pac Bellt a nyomon.
Hátradőlt a széken, az pedig hangos nyikorgással tiltakozott a megterhelés ellen.
Hosszú másodpercek teltek el. A képernyő mozdulatlan maradt.
AVJ.
Gillette Patricia Nolan felé nézett. A nő kinyitotta a retiküljét – ugyanolyan
alaktalan volt, mint a ruhája – és elővette a körömerősítő kondicionálót. Teljesen a
tevékenységbe merülve elkezdte kenegetni a körmeit.
Egyedül a kurzor nem hagyta abba a villogást. A képernyő üres maradt.
-
Ezúttal visszatértek a szellemek, és nagyon sokan voltak.
Jamie Turner tisztán hallotta őket, ahogy a St. Francis Kollégium folyosóin
surrantak végig.
Nos, talán csak Bootytól vagy egy másik, az ablakok és ajtók biztonságának
ellenőrzése végett erre járó tanártól származik a zaj. De akár diákok is lehetnek, akik
csupán csendes helyet keresnek a cigarettázáshoz vagy a Game Boy játékhoz.
Mégsem tudta a szellemeket kiűzni az agyából: a halálra kínzott indiánok
szellemeit és a diákét, akit az az ide betörő őrült pasas ölt meg évekkel ezelőtt – ez
utóbbi volt az egyetlen, döbbent rá hirtelen Jamie, aki a zsaruk miatt került a szellem-
populációba, mert azok a hajdani ebédlőteremben lelőtték.
Jamie Turner egyértelműen a Gépvilág terméke volt – hacker és tudós –, és tudta,
hogy szellemek, mitológiai teremtmények és halott lelkek nem léteznek. Akkor meg
miért fél olyan átkozottul?
Hátborzongató ötlet fogant meg az agyában. Azon tűnődött, mi van akkor, ha –
hála a Számítógépeknek – az élet visszatért egy korábbi, spirituálisabb,
boszorkányosabb formájába? A számítógépek Washington Irving vagy Nathaniel
Hawthorne által az 1800-as években írt könyvek világába varázsolták vissza a
jelenkort. Mint az Álmosvölgy legendája és a Héttornyú ház. Abban az időben az
emberek hittek a szellemekben és abban, hogy halandó számára nem igazán látható,
természetfeletti és kísérteties dolgok zajlanak a hétköznapokban. Manapság
ugyanúgy itt van a hálózat, a kódok, a botok és az elektronok, meg egy rakás
láthatatlan dolog – csakúgy, mint a szellemek. Körbelengnek, szempillantás alatt
előtűnnek a semmiből, képesek fizikai befolyással bírni a materiális világra.
Ezek a gondolatok vakrémülettel töltötték el a fiút, de erőszakkal elűzte őket
magától és folytatta hideglelős barangolását a St. Francis Kollégium sötét folyosóin;
beszívta a penészedő gipszvakolat jellegzetesen áporodott szagát, hallotta a
tanulószobából tompán átszűrődő beszélgetések és zene hangjait, melyek
fokozatosan elhalkultak, ahogy a lakórészlegtől távolodva egyre közelebb került a
tornateremhez.
Szellemek...
Nem, felejtsd el! szólt némán magára.
Gondolj inkább Santanára, meg hogy a bátyáddal lóghatsz, gondolj arra, hogy
milyen fantasztikus estét fogtok eltölteni együtt!
Gondolj a színpad mögötti bejárókra!
Nagyon sokára Jamie megérkezett a tűzajtóhoz, ez vezetett a kertbe.
Körülnézett. Bootynak semmi nyomát nem látta, sem egyetlen más tanárét, akik
alkalmanként úgy bóklásztak, fegyőrök módjára, a termekben és csarnokokban,
mintha valami börtönös vagy háborús filmből vették volna át a módszert.
Jamie letérdelt, és úgy nézett az ajtóra szerelt riasztókészülékre, mint ahogy a
birkózó méri fel a küzdelem előtt ellenfele erejét.
FIGYELMEZTETÉS: AZ AJTÓ KINYITÁSAKOR A RIASZTÓ BEKAPCSOL!
Ha nem hatástalanítaná a riasztót, ha az megszólalna, amikor kinyitja az ajtót,
élénk fények villannának fel az egész iskola területén, és a rendőrség meg a
tűzoltóság perceken belül megérkezne. Szélsebesen vissza kellene rohannia a
szobájába, és az egész este el lenne cseszve. Úgyhogy inkább kihajtogatta azt a
kisméretű papírlapot, amelyik a riasztó dróthálózatának vázlatát tartalmazta, és
amelyet az ajtógyártó cég főnöke volt olyan kedves, és elpostázott neki.
Miniatűr zseblámpát villantott fel, és még egyszer áttanulmányozta a sematikus
ábrát. Gyengéden végighúzta kezét a készülék fémlapján, megfigyelte, hogyan
működik a csavarokkal megerősített kioldószerkezet, és hogy hova rejtették az
energiaellátást biztosító tápegységet. Szélsebes agyában másodperc alatt
összeegyeztette a látottakat a sematikus diagrammal.
Mély lélegzetet vett.
A bátyja jutott az eszébe.
Az orrára tette vastag szemüvegét, nehogy becses látásának valami bántódása
essék, aztán Jamie Turner a zsebébe nyúlt és elővette a csillagfejű csavarhúzót.
Rengeteg ideje van még, nyugtatta meg magát. Semmi szükség a sietségre.
Készen állt a rock and rollra...
******
00010000. FEJEZET/ TIZENHAT
Frank Bishop jellegtelen sötétkék autójával leparkolt az ősi állapotában
meghagyott területre épített egyszerű, gyarmati időket felidéző ház előtt. A telket
nagyjából egynyolcad hektár nagyságúra becsülte, mégis, mivel a Szilícium-völgy
szívében volt, könnyen elkérhettek volna érte akár egymilliót is.
Bishop a kocsibehajtón álló új, világos színű Sedan felé intett a fejével. ,
Odasétáltak az ajtóhoz és bekopogtattak rajta. Zaklatott, negyven-egynéhány éves,
farmernadrágot és kopott, virágos blúzt viselő nő nyitott ajtót. A résen hagyma és
hús illata szökött a szabadba. Délután 6.00 volt – rendszerint Bishop családja is
ilyenkor vacsorázott –, és a nyomozón éhséghullám söpört végig. Most döbbent csak
rá, hogy reggel óta nem evett.
– Tessék? – szólt feléjük a nő.
– Mrs. Cargill?
– Így van. Segíthetek? – a hangból most már óvatosság áradt.
– Itthon van a férje? – kérdezte Bishop és felmutatta a jelvényét.
– Én...
– Mi az, Kath? – babarózsaszin alsóingbe és chinosba öltözött férfi jött az ajtóhoz.
Koktélt tartott a kezében. Amikor észrevette az idegeneknél a szolgálati jelvényt,
félretette a likőrt a bejárati ajtó mellett álló asztalra.
– Beszélhetnénk önnel egy percre, uram? – Bishop tette fel a kérdést.
– Miről van szó?
– Jim, mi folyik itt?
A férfi ingerülten a nő felé fordult.
– Nem tudom. Ha tudnám, feltehetőleg nem kérdeztem volna meg éppen egy
pillanattal ezelőtt, nem igaz?
A nő arcára zord kifejezés ült, de hátralépett.
– Nem fog sokáig tartani – nyugtatta őket Bishop, és Sheltonnal együtt elindultak
visszafelé a házhoz vezető gyalogjárón, aztán félúton megálltak.
Cargill követte a nyomozókat. Amikor hallótávolságon kívülre értek, Bishop a
férfihoz fordult:
– Az Internet Marketing Solutionsnak dolgozik Cupertinóban, igaz?
– Én vagyok a regionális kereskedelmi igazgató. Mi ez a...
– Jó okunk van azt hinni, hogy maga látott egy általunk gyilkossági ügyben
körözött járművet. Tegnap, körülbelül este 7.00-kor, ez a bizonyos autó a Vesta Grill
mögötti parkolóba állt be, a maga vállalatával szemben. És úgy gondoljuk, ön esetleg
vetett egy-két pillantást erre a járműre.
A férfi megrázta a fejét.
– Az emberi erőforrás menedzsment igazgatója már megkérdezett ezzel
kapcsolatban. Elmondtam neki is: nem láttam semmit. Nem mondta maguknak?
– De igen, uram! – nyugtázta Bishop nyugodtan a választ. – Azonban jó okunk van
azt hinni, hogy ön nem mondott igazat.
– Hé, várjon egy percig...
– A társaság hátsó parkolójában állt a Lexusával abban az időpontban, és szexuális
aktusba bocsátkozott Sally Jacobsszal, aki a vállalat bérszámfejtő részlegében
dolgozik.
A férfi arcára kiülő, már-már iszonyatba hajló megdöbbenés hallatlanul
mulatságos volt, de egyértelműen jelezte Bishopnak, hogy jó helyen tapogatózik;
Cargill viszont csak azt mondta, amit mondania kellett.
– Ez hülyeség! Akárkitől hallották is ezt, hazudott maguknak. Tizenhét éve
vagyok házas. Mellesleg, Sally Jacobs... ha egyszer is találkoztak volna vele, akkor
tudnák, milyen idióta egy feltételezés a maguké! Ő a legcsúnyább lány a tizenhatodik
emeleten.
Bishop emlékeztette magát arra, hogy sietniük kell. Felidézte magában, hogyan
írta le Wyatt Gillette a Behatolás játékot – egy hét alatt a lehető legtöbb embert kell
meggyilkolni. Phate már esetleg a következő áldozata közelében jár.
– Uram, bennünket nem érdekel a magánélete. – jelentette ki a nyomozó tömören.
– Mindössze az, hogy ön tegnap látott egy autót, ami a Vesta mögött parkolt. A
gyilkossággal gyanúsított személyé volt, és tudnom kell, milyen autóról van szó.
– Nem voltam ott! – erősködött Cargill hajlíthatatlanul, közben pedig a ház felé
nézegetett. Felesége kíváncsi arca villant fel a csipkefüggöny mögül.
– De igen uram, ott volt – mondta Bishop csendesen. – És tudom, hogy megnézte a
gyilkos autóját.
– De nem! – hörögte a férfi.
– De igen. Hadd magyarázzam el, honnan tudom!
Az elgyötört férfi cinikusan felnevetett.
– Egy világos Sedan, új modell, mint az ön Lexusa, parkolt tegnap az Internet
Marketing hátsó parkolójában, körülbelül ugyanabban az időben, mint amikor az
áldozat testét elvitték a Vestától. Namármost, tisztában vagyok azzal, hogy az ön
cégének elnöke jó néven veszi, ha az alkalmazottak az első parkolóba állnak, mert így
az ügyfeleik nem veszik észre, hogy a vállalat állományi létszáma megközelítőleg a
felére csökkent. Tehát egyetlen logikus magyarázat van arra nézve, hogy miért
akarhat valaki a hátsó részbe beállni; mégpedig az, ha valami szabályokba ütköző
dologra készül, és nem szeretné, ha akár az épületből, akár az utcáról meglátnák.
Ebbe beletartozik a tiltott szerek fogyasztása és/vagy szexuális kapcsolatok létesítése
is.
Cargill arcáról lehervadt a mosoly, de Bishop folytatta.
– Mivel a parkolóba csak tagsági kártyával lehet bejutni, akárki is parkolt ott, a
vállalat alkalmazásában áll, nem lehet látogató. Megkérdeztem a személyzeti
igazgatótól, melyik világos színű Sedannal járó alkalmazottnak vannak
drogproblémái vagy házasságon kívüli viszonya. Azt mondta, ön szokott Sally
Jacobsszal találkozgatni. Ezt mellesleg mindenki tudja a vállalatnál.
Cargill annyira lehalkította a hangját, hogy Bishopnak közelebb kellett hajolnia, ha
hallani akarta a férfi szavait.
– Kibaszott hivatali pletykák. Csak erről van szó! – suttogta.
Huszonkét éves nyomozói munkája alatt Bishop két lábon járó
hazugságvizsgálóvá nőtte ki magát.
– És ha egy férfi a szeretőjével leparkol... – folytatta.
– Nem a szeretőm!
– ...egy nyilvános parkolóba, holtbiztos, hogy minden közelben lévő autót
leellenőriz, nehogy a feleségéé vagy a szomszédé legyen. Tehát ennek következtében,
uram, önnek látnia kellett a gyanúsított autóját. Milyen márkájú volt?
– Nem láttam semmit! – förmedt a nyomozóra az üzletember.
Elérkezett Bob Shelton ideje.
– Nincs időnk a további szarakodásra, Cargill! – Bishophoz fordult. – Gyere,
menjünk el Sallyért és hozzuk ide! A kettőnek együtt talán kicsit jobb lesz az
emlékezőtehetsége.
A nyomozók már beszéltek Sally Jacobsszal – aki messze nem a legcsúnyább lány
volt a tizenhatodik emeleten, vagy a társaság akármelyik másik emeletén –, és a lány
bevallotta a Cargill-lal való viszonyát. Egyedülálló volt, aki valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva szerelmes lett ebbe a mitugrászba, ezért a
pacáknál sokkal kevésbé kellett paranoiásnak lennie; nem is foglalkozott a körülöttük
lévő autókkal. Úgy rémlett neki, mintha látott volna egyet, de nem emlékezett a
típusára. Bishop hitt neki.
– Idehozzák? – Cargill nagyon lassan tette fel a kérdést. – Sallyt?
Bishop odaintett Sheltohnak, és megfordultak. A zsaru csak a válla felett szólt
vissza:
– Visszajövünk!
– Ne, ne tegyék! – Cargill könyörögni kezdett.
Megálltak.
Utálat öntötte el az üzletember arcát. Mindig a legbűnösebbek tűnnek a
legnagyobb mártírnak, az utcán edződött hekus jól megtanulta ezt.
– Lehajtható tetejű Jaguár volt. Új modell. Ezüst vagy szürke. Fekete tető.
– Rendszám?
– Kaliforniai rendszámtábla. A számát nem láttam.
– Látta már az autót korábban is a környéken?
– Nem.
– Látott benne vagy körülötte valakit?
– Nem, tényleg nem.
Bishop úgy döntött, Cargill ezúttal az igazat mondja. Váratlanul összeesküvő
mosoly terült szét a hivatalnok képén.
– Mondja csak, biztos úr! Mint férfi a férfinak, tudja, hogy van ez... Ezt az ügyet
magunk között tarthatjuk, maga és köztem, ugye? – Azzal a ház felé vetett egy
pillantást, mintegy jelezve, kinek nem kellene tudnia az elhangzottakról.
Áludvarias kifejezés rejtette el Bishop gondolatait, amikor válaszolt.
– Nem probléma, uram!
– Köszönöm! – az üzletember mellkasáról szinte hallhatóan gördült le a mázsás
teher.
– Kivéve természetesen a végleges hivatalos nyilatkozatot – tette hozzá a
nyomozó. – Ebben lesz hivatkozás az ön és Jacobs kisasszony viszonyára.
– Nyilatkozat?
– Amit a bizonyítékfeltáró részleg fog elpostázni önnek.
– Elpostázni? A házamba? – Cargill lélegzete szó szerint elakadt.
– Állami rendelet – magyarázta Shelton. – Minden tanúnak oda kell adnunk a
végső nyilatkozatot a vallomásáról.
– Ezt nem tehetik meg!
A természetéből és a pillanatnyi körülményekből fakadóan amúgy sem mosolygós
Bishop zord ábrázattal kijelentette:
– Az a helyzet, hogy meg kell tennünk, uram. Ahogy a társam mondta. Állami
rendelet.
– Elmegyek az irodájukba, és felveszem!
– Postázni kell, Sacramentóból fog megérkezni, valamikor az elkövetkező néhány
hónapban.
– Néhány hónapban? Meg tudják mondani, pontosan mikor?
– Mi nem tudhatjuk, uram. Lehet a jövő héten, de júliusban vagy augusztusban is.
Jó éjszakát, uram! És köszönjük az együttműködését!
Visszasiettek a sötétkék Crown Victoriához, otthagyva a halálra vált üzletembert,
aki ebben a pillanatban kétséget kizáróan lázasan azon törte a fejét, hogy az
elkövetkező két vagy három hónapban hogyan tudná úgy elcsípni a leveleket, hogy a
feleségének ne tűnjön fel a jelentés.
– Bizonyítékfeltáró részleg? – Sheltonnak magasba szökött a szemöldöke.
– Elég jónak tűnt – vont vállat Bishop. A két férfi elnevette magát.
Bishop aztán felhívta a telefonos központot és SJL-t kért – sürgősségi
járműlokalizálás – Phate autójára. A kérés eredményeképpen a gépjárművek
osztályának emberei végigvizsgálták az összes létező feljegyzést, egy új típusú ezüst
vagy szürke lehajtható tetejű Jaguárt keresve. Bishop tisztában volt vele, ha Phate ezt
az autót használta a bűntény elkövetésénél, akkor az vagy lopott, vagy hamis név és
cím alatt van a nyilvántartásban, ami azt jelenti, hogy a GR kutatása valószínűleg
nem vezet eredményre. Viszont az SJL az észak-kaliforniai körzet minden állami,
megyei és helyi szervének fel fogja hívni a figyelmét, hogy azonnal jelentsék, ha a
leírásnak megfelelő gépjárműre bukkannak.
Odabólintott Sheltonnak, aki kettejük közül az agresszívabb – és gyorsabb – sofőr
volt, hogy üljön a volán mögé.
– Visszamegyünk az SZBE-be – mondta.
Shelton eltűnődött.
– Tehát egy Jaget vezet. Ember, ez a fickó nem átlagos hacker!
– Ezt azonban – válaszolt neki Bishop – eddig is tudtuk.
-
Az SZBE épületében, Wyatt Gillette számítógépénél végre felvillant a válasz.
Triple-X: Bocsi kisöreg! Egy krapeknek mindenáron meg kellett tudnia valami szarságot
arról, hogyan kell a képernyővédő jelszóját feltörni. Vesztes alak.
A következő néhány percben Gillette, a világtól elidegenedett texasi tinédzser
szerepében, elmesélte Triple-X-nek, hogy ő milyen technikákkal lett úrrá a Windows
képernyővédő jelszavain, és türelmesen megvárta, amíg az idősebb hacker kioktatja a
jobb módszerekről. Gillette éppen a guru előtti digitális térdhajtásnál tartott, amikor
Frank Bishop és Bob Shelton megérkezett.
– Nemsokára megtaláljuk Triple-X-et! – üdvözölte őket Nolan izgatottan. – Itt van
a környéken, valami bevásárlóközpontban, egy internetkávézóban. Azt mondja,
ismeri Phate-et.
– Azonban semmi konkrétumot nem hajlandó elárulni – egészítette ki a
szóáradatot Gillette. – Tud dolgokat, de teljesen meg van rémülve.
– A Pac Bell és a Bay Area Hálózatnál azt üzenik, öt percen belül megtalálják az
emberünket – közvetítette Tony Mott a fejhallgatón keresztül érkező információt. –
Már elkezdték a telefonvonalak behatárolását. Úgy tűnik, Athertonban, Menlo
Parkban vagy Redwood Cityben van.
– Nos, hány bevásárlóközpont lehet arrafelé? – tette fel a kérdést Bishop. – Ki
kellene néhány kommandós egységet vezényelni a körzetbe.
Bob Shelton elintézte a telefont, aztán bejelentette:
– Már úton vannak! Öt percen belül odaérnek.
– Gyerünk, gyerünk! – unszolta Mott a monitort, miközben ezüstszínű fegyvere
négyszögletes markolatát babusgatta.
– Terelje vissza a beszélgetést Phate-hez! – mondta Bishop Gillette-nek, miután
beleolvasott a képernyőt beragyogó levelezésbe. – Nézzük meg, ki tudunk-e valami
konkrét dolgot szedni belőle!
Renegade334: ember, ez a Phate krapek, nincsen semmi amit tehetek, úgy értem hogy
megállítsam? Kedvem lenne jól kibaszni vele!
Triple-X: Figyelj, kisöreg! Te csak ne akarj Phate-tel kibaszni. Különben ő baszik ki
VELED!
Renegade334: Gondolod?
Triple-X: Phate maga a két lábon járó halál, kiskrapek– És a barátja, Shawn is. Kerüld el
őket! Ha Phate elkap a Csapóajtóval, égesd el a meghajtódat és telepíts fel egy újat! Változtasd
meg a felhasználói nevedet is!
Renegade334: Gondolod hogy még Texasban is el tud kapni? Hol lóg?
– Nagyon jól – tört ki Bishopból.
Triple-X nem válaszolt azonnal. Pár pillanat múlva azonban már meg is jelent az
üzenet a képernyőn.
Triple-X: Nem hiszem, hogy elmenne Austinig. De el kell valamit mondanom, kisöreg
Renegade334: Mit iss?
Triple-X: Az a szaros kis segged egy csepp biztonságban sincs Észak-Kaliforniában, ahol
ebben a pillanatban vakargatod, te rohadék pózoló!
– A francba, elkapott bennünket! – csattant fel Gillette.
Renegade334: Hé öreg, Texasban vaggyok!
Triple-X: Hé öreg! Egyáltalán nem vagy ott. Ellenőrizd az anonimizálódon a reakcióidőt!
ESZéDB!
Triple-X megszakította a kapcsolatot.
– Az isten verje meg! – szakadt fel Nolanból.
– Kilépett – közölte Gillette Bishoppal, és dühösen rácsapott a nagyszámítógép
alatt lévő asztal tetejére.
A nyomozó a képernyőn lévő utolsó üzenetre nézett, és a hacker felé intett a
fejével:
– Mit ért a reakcióidő alatt?
Gillette nem válaszolt azonnal. Beírt néhány parancssort, aztán megvizsgálta a
Miller által összehackelt anonimizálót.
– A pokolba is! – morogta, amikor rájött, mi történt, aztán elmagyarázta a
többieknek is. Triple-X ugyanúgy megpróbálta lenyomozni az SZBE számítógépét, és
ugyanolyan apró, elektronikus jeleket küldött ki, mint Gillette. Az anonimizáló
valóban azt jelentette Triple-X-nek, hogy Renegade Austinban van, de amikor az AVJ
rövidítést tartalmazó üzenetet elküldte, minden bizonnyal lefuttatott egy másik
programot is. Ez viszont megmutatta, hogy a kis elektronikus jelek sokkal kisebb
időegység alatt tették meg a Renegade számítógépéhez vezető utat oda és vissza,
mint amennyi alatt az elektronok képesek a távolságot Texasig oda-vissza áthidalni.
Nagy hibát követtek el – gyerekjáték lett volna beépíteni egy olyan, rövid
késleltető programot az anonimizálóba, amely néhány milliomod másodperccel
lelassította volna a válaszüzenet sebességét, és így valóban azt a látszatot keltették
volna, hogy Renegade vagy ezer mérfölddel arrébb van. Gillette képtelen volt
felfogni, hogyan feledkezhetett meg erről Miller.
– Bassza meg! – dühöngött a cyberzsaru, és csak a fejét rázta, amikor tudatosult
benne, mi történt. – Az én hibám! Sajnálom... Nem gondolkoztam.
Hát nem, és ez olyan biztos, mint a halál, gondolta Gillette.
Annyira közel voltak!
– Hívják vissza a készenlétieket – Bishop hangja halk és csüggedt volt.
Shelton volt az, aki elővette a mobiltelefonját és elvégezte a hívást.
– Az a másik dolog, amit Triple-X írt – kérdezte Bishop. – ESZéDB. Mit jelent?
– Csak egy kedves mozaikszó – válaszolta Gillette savanyúan. – Azt jelenti: egyél
szart és dögölj bele!
– Kissé undok a modora – tett Bishop tanúságot a megfigyelőképességéről.
Megcsörrent egy telefon – az övé –, és a nyomozó felvette.
– Igen? – aztán velős kérdést tett fel. – Hol? – Papírra vetette a hallottakat. –
Rendeljék a környékre az összes mozgósítható egységet! Szóljanak San Jose
metrórendőrségének is! Mozogjanak, és ezt most komolyan is gondolom!
Megszakította a hívást, aztán a többiekhez fordult.
– Kapásunk van. Pozitív választ kaptunk a sürgősségi járműlokalizálási felkérésre.
San Joseban az egyik közlekedési zsaru fél órával ezelőtt látott egy parkoló, szürke,
új gyártmányú Jaget. Az óvárosban történt, ott nem gyakran lehet drága autókkal
találkozni. – A zsaru a térképhez lépett és egy x-szel megjelölte a jármű aktuális
helyszínét.
– Ismerem egy kicsit a környéket – szólalt meg Shelton. – Sok a bérház arrafelé.
Néhány bodega, meg raktárépület. Meglehetősen alacsony bérleti díjú körzet.
Bishop apró négyszögre bökött a térképen. A mellette lévő felirat szerint a St.
Francis Kollégiumot jelölte.
– Emlékszel arra a néhány évvel ezelőtti ügyre? – kérdezte a nyomozó Sheltont.
– Hogyne.
– Valami pszichopata bejutott az iskolába, és megölt egy diákot vagy tanárt. Az
igazgató az eset után mindenféle biztonsági felszereléssel látta el az iskolát, igazi
csúcstechnológiával. Minden lap sztorizott az esetről. – A fehér tábla felé intett. –
Emlékeznek? Phate szereti a kihívást!
– Jézusom! – morogta dühödten Shelton. – Most kölykökre vadászik!
Bishop megragadta a telefont, és küldött egy „folyamatban lévő támadás” kódot a
bejelentő központnak.
Senki sem merte hangosan kimondani azt, ami pedig mindannyiuk fejében ott
motoszkált: hogy az SJL jelentés alapján mintegy fél órával ezelőtt látták a Jaguárt. Ez
pedig azt jelentette, hogy Phate-nek tömérdek ideje volt kísérteties haláljátékának
lebonyolításához!
-
Ugyanolyan, mint az élet, gondolta Jamie Turner.
Nem rikoltott fel harsonaszó, nem duruzsolt éljenző tömeg, és kielégítő ka-chunk-
ok sem voltak, mint a moziban, még egy gyenge kattanás sem hallatszott, amikor az
ajtóra felszerelt riasztó fénye kialudt.
A Való Világban nem mellékelnek hangeffekteket. Az ember teszi a dolgát, és
semmi nincs, ami megörökítené a tettet, csupán egy némán kihunyó, fényes izzó.
Felállt és óvatosan körbefülelt. Messze, a St. Francis termeiből zajegyveleg
áramlott felé: dallamok, némi kiabálás, nevetés, bádogízű rádiós vitaműsor – amit
most magányos útján mind maga mögött hagyott, mert egy totálisan tökéletes estét
készült eltölteni a bátyjával.
Könnyedén kinyitotta az ajtót.
Csend. Nem hangzott fel sem a riasztó vijjogása, sem Booty kiabálása.
Orrát betöltötte a hideg levegő és az illatos fű szaga. A szülei Mill Valleyben lévő
házában, a vacsora utáni hosszú, nyári esték egyedül eltöltött óráit juttatták az eszébe
– és a bátyját, aki Sacramentóban vállalt munkát, csak hogy elkerüljön otthonról.
Azokat a végtelen éjszakákat... Az anyját, amint desszerttel és édességekkel tömi,
hogy hagyja már békén őket, az apját, amint odaszól neki: „Menj ki játszani!”, a
szülők és a baráti kör meg értelmetlen történetekkel traktálják egymást, melyek a
helyi borral teletöltött poharak sűrű emelgetése közben egyre zavarosabbá válnak.
Menj ki játszani...
Mintha még mindig abba az elbaszott óvodába járna!
Nos, Jamie egyáltalán nem ment ki. Ehelyett bement és úgy hackelt, mintha soha
többé nem lenne másnap.
Ezt juttatta a hűvös tavaszi levegő az eszébe. Ebben a pillanatban azonban
immunis volt az efféle emlékekkel szemben. Megrémítette, hogy sikerrel járt, és hogy
a testvérével fogja együtt tölteni az estét.
Leragasztotta a kilincs nyelvét, így vissza tud majd jönni az iskolába később, az
éjszaka folyamán. Jamie megállt egy pillanatra, visszafordult. Hallgatózott. Sem
léptek, sem Booty, sem szellemek. Tett egy lépést kifelé.
Az elsőt a szabadság felé. Igen! Megcsinálta! Ő...
A szellem ebben a pillanatban csapott le rá.
Hirtelen egy férfikar szorította fájdalmas bilincsbe a mellkasát, és erőteljes kéz
tapadt a szájára.
Istenem, istenem, istenem...
Jamie megpróbált visszaugrani az épületbe, de a támadója – valami takarító
egyenruhát viselt – erős volt, és a földre nyomta. Aztán a férfi lehúzta a vastag,
biztonsági szemüveget Jamie orráról.
– Mi van itt nekünk? – suttogta, és megsimogatta a fiú szemhéját, a szemüveget
pedig odébb taszította a földön.
– Ne, ne! – kiabálta Jamie, miközben megpróbálta felemelni a karját és megvédeni
a szemét. – Mit csinál?
A támadó kivett valamit az overallja zsebéből. Sprays palacknak tűnt. Odaemelte
Jamie arcához, nagyon közel. Mi volt...?
Tejszínű folyadék spriccelt a szórófejből a fiú szemébe.
A másodperc töredékén belül az iszonyatosan égő fájdalom is követte. A fiú sírni
kezdett és megremegett, mert elöntötte a teljes pánik. A legrosszabb félelme válik
valóra! A vakság!
Jamie Turner vadul rázta a fejét, hátha ezzel megszabadulhat a gyötrelemtől és az
iszonyattól, azonban a sajgó fájdalom csak erősödött. Sikította, hogy „ne, ne, ne!”,
azonban a kiáltások elhaltak a szájára szorított kéz alatt.
A férfi közelebb hajolt; elkezdett valamit a fiú fülébe suttogni. Jamie tudatáig
azonban nem jutottak el a szavak; a fájdalom – és az azt követő rettegés – úgy
emésztette fel, mint a futótűz a kiszáradt bozótost.
******
00010001. FEJEZET / TIZENHÉT
Frank Bishop és Wyatt Gillette a St. Francis Kollégium boltív alakú kapubejáróján
haladtak át, cipőjük energikusan nyikorgott a macskaköveken. Bishop üdvözlően
Huerto Ramirez felé bólintott – a férfi masszív terjedelme a fél kapubejárót betöltötte
– és megkérdezte tőle:
– Igaz?
– Igen, Frank. Sajnálom. Elmenekült.
Ramirez és Tim Morgan – ez utóbbi jelenleg tanúkra vadászott az iskolát környező
utcákon – az elsők között értek a helyszínre.
Ramirez megfordult és bevezette Bishopot, Gillette-et, mögöttük meg Bob Sheltont
és Patricia Nolant az iskola területére. Linda Sanchez – nagy, kerekes bőröndöt
vontatott maga után – is csatlakozott a többiekhez.
Odakint két mentőautó és vagy tucatnyi rendőrautó várakozott, villogóik néma és
hideg fénnyel világították be a környéket. Az utca túloldalán bámész kíváncsiskodók
tömege ácsorgott.
– Mi történt? – kérdezte Shelton.
– Amennyire meg tudjuk mondani, egy Jaguár állt kint, az előtt a kapu előtt –
mutatott Ramirez az egyik udvarra, amit magas fal határolt el az utcától. – Csendes
beállást végeztünk, de úgy tűnik, meghallotta az érkezésünket. Kiviharzott az
iskolából, és sikerült elmenekülnie. A nyolcadik és a tizenhatodik saroknál lezártuk
az utakat, valahogy mégis átjutott. Valószínűleg mellékutcákon és sikátorokon
keresztül.
Végigmentek a homályos folyosókon, és Nolan Gillette mellé került. Úgy tűnt,
mondani akar valamit a hackernek, aztán meggondolta magát, és mégis csendben
maradt.
Gillette egyetlen tanulót sem látott a csarnokokban; talán a tanárok a szobáikban
tartják őket, amíg a szülők és a nevelési tanácsadók megérkeznek.
– A helyszínelők találtak valamit? – kérdezte Bishop Ramirezt.
– Semmi lényegeset, tudod, olyanra gondolok, mint valami hirtelen legömbölyödő
fonal, ami egészen az elkövető házáig visz bennünket.
Befordultak egy sarkon, és a végében nyitott ajtót fedeztek fel. Előtte több tucat
rendőr és néhány egészségügyi szakember tolongott. Ramirez Bishopra pillantott, az
pedig odasúgott neki valamit. Bishop beleegyezőleg bólintott, aztán Gillette felé
fordult.
– Meglehetősen kellemetlen itt a légkör. Ugyanaz történt, mint Andy Anderson és
Lara Gibson esetében. A gyilkos megint a kést használta, egyenesen a szívbe. Most
azonban úgy néz ki, eltartott egy darabig, míg az áldozat meghalt. Elég nagy kupi
van odabent. Nem akar kint megvárni bennünket? Szólok magának, ha szükségünk
lesz arra, hogy megvizsgálja a számítógépet.
– Bírni fogom – felelte a hacker.
– Biztos benne?
– Aha.
Bishop már Ramirezhez beszélt.
– Hány éves?
– Ki? A kölyök? Tizenöt.
Bishop egyik szemöldökét kérdően felvonva Patricia Nolan felé nézett. Őt is
megkérdezte, el tudja-e viselni a vérontás látványát.
– Minden rendben lesz! – válaszolta a nő.
Bementek az osztályterembe.
A Bishop kérdésére adott kimért válasz ellenére Gillette-nek a földbe gyökerezett a
lába a megdöbbenéstől. Mindenhol vér volt. Megdöbbentő mennyiségben – a padlón,
a falakon, székeken, képkereten, a fehér táblán, még a hangjegyállványon is. A
vérfoltok eltérő színűek voltak – attól függően, hogy milyen anyaggal került
kölcsönhatásba a testfolyadék az élénkrózsaszíntől kezdve a majdnem feketéig.
A test sötétzöld, gumírozott takaró alatt feküdt a terem közepén, a padlón. Gillette
Nolanre sandított, azt várta, az ő arcát is áthatja az undor. A nő tekintete azonban
egyszerűen végigsöpört a szobában szerteszét szétfröccsent bíborvörös foltokon,
patakokon és tócsákon, aztán közömbösen elkezdte az osztálytermet vizslatni,
mintha csak elemzésre váró számítógépet keresne.
– Hogy hívják a fiút? – kérdezte Bishop.
Egy rendőrnő, a San Jose-i főparancsnokságról válaszolt:
– Jamie Turner.
Linda Sanchez is belépett a terembe. Mély levegőt vett, amikor meglátta a
rengeteg vért és a testet. Úgy tűnt, éppen azt latolgatja, hogy akkor most elájuljon-e
vagy mégse. Aztán inkább kifordult az ajtón.
Bishop a gyilkosság színhelye melletti tanterembe ment át, ahol egy kamaszodó
fiú, karját szorosan maga köré kulcsolva, előre-hátra himbálózott egy székben.
Gillette csatlakozott a nyomozóhoz.
– Jamie? – szólította meg a fiút Bishop. – Jamie Turner?
A fiú nem válaszolt. Gillette-nek feltűnt, hogy a szeme élénkvörös, a körülötte lévő
bőr meg mintha be lett volna gyulladva. Bishop a teremben tartózkodó másik férfi
felé pillantott. Vékony volt, úgy a húszas éveiben járhatott. Ő válaszolt a kérdésre:
– Így van, ő Jamie. Én pedig a bátyja vagyok, Mark Turner.
– Booty halott – suttogta Jamie nyomorúságosan, és nedves ruhát nyomott a
szemére.
– Booty?
Egy másik férfi szólalt meg – negyven körüli, chinost viselt és Izod inget –, aki az
iskola igazgatóhelyettesének mondta magát:
– A fiú ezt a becenevet adta neki – a másik terem felé intett a fejével, amelyikben a
test volt. – Az igazgatónak,
– Hogy érzed magad, fiatalember? – hajolt le Bishop.
– Megölte. Nála volt az a kés. Megszúrta, és Mr. Boethe csak sikított és sikított,
meg körbe-körbe futott, megpróbált elmenekülni. Én... – a fiú hangja beleveszett a
sírógörcsbe, ami hirtelen eluralkodott rajta. A bátyja szorosabban ölelte át a vállát.
– Helyrejön a fiú? – kérdezte Bishop az egyik egészségügyi szakembertől, egy
nőtől, akinek köpenyét sztetoszkóp és egy ér-szorító ékesítette.
– Minden rendben lesz vele – felelt a zsaru kérdésére. – Úgy tűnik, a tettes
ammóniával és Tabascóval vegyített vizet spriccelt a szemébe. Csak éget, maradandó
károsodás okozásához azonban nem elég erős.
– Miért tette ezt? – faggatta Bishop.
– Hát, most megfogott! – vont vállat a nő.
Bishop magához húzott egy széket és leült.
– Sajnálom, ami történt, Jamie! Tudom, zaklatott vagy. De nagyon fontos, hogy
elmondd nekünk, amit tudsz!
Néhány perc múlva a fiú lecsillapodott és elmesélte, hogy kiszökött az iskolából,
mert koncertre akart menni a bátyjával. De amikor kinyitotta az ajtót, ez az ember –
aki olyan egyenruhát viselt, mint a karbantartók – megragadta, és valamit a szemébe
spriccelt. Azt mondta Jamie-nek, hogy sav, de odaadja neki az ellenszert, ha elvezeti
Mr. Boethe-hez. Ha nem, a sav kimarja a szemét.
A fiú keze megremegett és megint eleredtek a könnyei.
– Ettől retteg a legjobban – fűzte hozzá Mark mérgesen –, a vakságtól. Az a kurafi
rájött valahogy.
– Az igazgató volt a célpontja – bólintott Bishop Gillette felé. – Nagy az iskola, és
Phate-nek szüksége volt Jamie-re, csak így találhatta meg az igazgatót.
– Annyira fájt! Igazán, igazán nagyon... Mondtam neki, hogy nem segítek. Nem
akartam, megpróbáltam nem segíteni, de nem tehettem mást. Én...– elnémult,
Gillette érezte, Jamie-nek van még valami mondanivalója, de nem bírja rászánni
magát.
Bishop megérintette a fiú vállát.
– Pontosan azt tetted, amit kellett. A helyedben én is ugyanezt tettem volna, fiam.
Ne aggaszd magad emiatti Mondd csak Jamie, írtál valakinek e-mailt azzal
kapcsolatban, hogy mit akarsz ma este csinálni? Ezt nagyon fontos lenne tudnunk!
A fiú nagyot nyelt és a földre nézett.
– Semmi bántódásod nem esik, Jamie. Ne aggódj! Csak meg akarjuk találni ezt az
embert.
– A bátyámnak, gondolom. És még...
– Folytasd csak!
– Nagyjából az történt, hogy felmentem a hálózatra, mert meg akartam fejteni
néhány jelszót, meg ilyesmi. Az első kapu jelszavait. Be kellett, hogy törjön a
gépembe, ott pedig meglátta őket, így juthatott be az udvarba.
– Mi a helyzet a vakságtól való félelmeddel? – kérdezte tovább Bishop. –
Olvashatott erről a hálózaton?
Jamie ismét bólintott.
– Tehát Phate magát Jamie-t használta csapóajtónak, hogy bejusson – jegyezte meg
Gillette.
– Igazán bátor voltál, fiatalember! – fordult Bishop kedvesen a fiúhoz,
Ő azonban vigasztalhatatlan volt.
Az igazságügyi szakértő technikusai elvitték az igazgató holttestét, a zsaruk pedig
a folyosón tárgyalták a történteket. Gillette és Nolan is csatlakozott hozzájuk. Shelton
jelentést tett a törvényszéki laborosok beszámolójáról:
– A helyszínen lószar sincs. Néhány tucat egyértelmű ujjlenyomat. Ezeket
leellenőrzik, de a pokolba is, már világosan tudjuk, hogy Holloway az! Jellegzetes
talpminta nélküli cipőt viselt. Minimum egymillió anyagrost van a teremben. Éppen
elég, hogy a hivatal laborosait egy évre ellássa munkával, ja, igen! Ezt találták. A
Turner kölyöké.
Azzal egy papírlapot nyújtott át Bishopnak. Elolvasta, aztán továbbpasszolta
Gillette-nek. Úgy tűnt, a fiú készítette jegyzeteket találták meg, amit a jelszó
feltöréséről és az ajtóriasztó hatástalanításáról készített.
– Senki sem tudta pontosan, hol parkolt a Jaguár – mondta a megérkező Huerto
Ramirez. – Mindenesetre, az eső elmosta a nyomvonalakat. Tonnányi szemét van az
útszélen felhalmozva, de ki tudná megmondani, dobott-e a tettes valamit közéjük?
– A fickó cracker. Ez azt jelenti, összehangoltan cselekvő bűnelkövetőről van szó.
Nem fog kihajítani holmi limlom levelezéseket, a címével egyetemben, amikor az
áldozatát cserkészi be!
– Tim még mindig a járdát koptatja a kapitányság néhány kommandósával, de a
megkérdezettek közül eddig senki nem látott semmit.
Bishop Nolan, Sanchez és Gillette felé fordult.
– Rendben van, biztosítsák a fiú gépét és vizsgálják meg!
– Merre van? – érdeklődött Linda Sanchez.
Az igazgatóhelyettes felajánlotta, hogy elvezeti őket az iskola számítógépterméig.
Gillette visszament abba a szobába, amelyikben Jamie is volt, és megkérdezte a fiútól,
melyik gépet használta.
– A hármast – felelte a kamasz mogorván, és tovább nyomkodta a szemén a
kendőt.
A csapat elindult lefelé a homályos folyosón, közben pedig Linda Sanchez
elintézett egy hívást a mobilján. Megtudta – legalábbis Gillette ezt szűrte le a
beszélgetésből –, hogy a lánya még nem kezdett el vajúdni.
– Diosl – vetett véget a társalgásnak a leendő nagyi.
Az alagsori számítógépteremben – hűvös és lehangoló hely volt – Gillette, Nolan
és Sanchez odamentek a hármas számmal jelölt géphez. Gillette megkérte Sanchezt,
még ne indítsa el egyik feltáró programját sem. A hacker leült a gép mögé.
– Amíg biztosan tudjuk, hogy a Csapóajtó-démon nem pusztította el önmagát, én
próbálom meg kitalálni, hogy a rendszer melyik részében lakik.
Nolan körbenézett a nyirkos, gótikus teremben.
– Olyan, mintha Az Ördögűzőben lennénk... Kísérteties környezet és démoni
megszállottság.
Gillette halványan elmosolyodott. Bekapcsolta a számítógépet és megvizsgálta a
főmenü sort. Különféle programokat látott rajta – szövegszerkesztőt, táblázatkezelőt,
fax programot, vírusellenőrzőt, néhány lemezmásoló-alkalmazást, egy-két játékot,
webböngészőt és egy jelszófeltörő programot, amit nyilvánvalóan Jamie írt (nagyon
is erőteljes kódírás egy tinédzserhez képest, konstatálta magában a hacker).
Gépelés közben a képernyőt nézte, elmélázott azon, hogy a karakter lenyomását
követően milyen hamar megjelennek a ragyogó betűk a monitoron. Hallgatta a
merevlemez-meghajtó egyhangú zümmögését, meg akart bizonyosodni arról, ad-e ki
akármilyen, az adott pillanatban elvégzendő feladattal nem szinkronizáló hangot.
Patricia Nolan szorosan a hacker mellett ült. Ő is a képernyőt bámulta.
– Érzem a démont – suttogta Gillette. – Elég különös. Olyan, mintha körbe
mozogna. Egyik programról a másikra ugrál. Ahogy megnyitok egyet, azonnal
valami másik szoftverre siklik. Mintha csak azt akarná megtudni, őt keresem-e.
Amikor úgy dönt, hogy nem, akkor elmegy... De kell valahol egy állandó telepnek
lennie.
– Hol? – kérdezte Bishop.
– Lássuk, ki tudjuk-e találni! – Gillette vagy egy tucat programot nyitott meg és
zárt be, aztán még egy tucatot, ezalatt megállás nélkül, dühödten verte a
billentyűket.
– Jól van, jól van... Ez a leggyengébb meghajtó, amit valaha láttam. – A hacker
átnézett egy fájllistát, aztán fagyosan felnevetett. – Tudják, hol lóg a Csapóajtó?
– Hol?
– A Pasziánsz programban.
– Az mi?
– Egy kártyajáték neve.
– Szinte kivétel nélkül megtalálható minden Amerikában eladott számítógépben –
tette hozzá Sanchez.
– Talán ezért írta Phate így a programot! – vélekedett Nolan.
Bishop megrázta a fejét.
– Tehát mindenkit, akinek a computerén Pasziánsz program van, potenciálisan
fenyegethet a Csapóajtó?
– Mi történik, ha letiltja a Pasziánszot vagy kitörli? – kérdezte Nolan.
Néhány másodpercig vitatkoztak a lehetséges következményeken. Gillette-et
rendkívüli módon izgatta a Csapóajtó működése, és ki akarta vonni a démont, hogy
aztán megvizsgálhassa. Ha kitörlik a játékprogramot, a démon esetleg megöli magát
– ez viszont egyben fegyvert is jelentett számukra; ha valaki a démont a
számítógépében hiszi, ezután egyszerűen csak ki kell törölnie a programot.
Úgy döntöttek, lemásolják a Jamie számítógépén lévő winchester tartalmát, ezután
Gillette kitörli a Pasziánszot, és egyszerűen megvárják, mi történik.
Sanchez befejezte a másolást, Gillette pedig kitörölte a játékprogramot. A törlési
művelet alatt azonban halvány késlekedésre figyelt fel. Újra letesztelt néhány
programot, és keserűen felnevetett.
– Még mindig itt van! Átugrott egy másik programra, és most él és virul! Hogy a
pokolba csinálja ezt?
A Csapóajtó-program megérezte, hogy éppen a telephelyét készülnek elpusztítani,
és csak éppen annyi ideig késleltette a törlés parancsot, amíg a Pasziánsz szoftverről
egy másik programra ugrott át.
Gillette felállt és megrázta a fejét.
– Itt már nem tudok mit tenni. Vigyük vissza a gépet az SZBE-be, és...
Homályos folt mozdult, a számítógépterem ajtaja üvegremegtető robajjal, szélesen
kivágódott. Vad kiáltás hasított a levegőbe és egy alak csörtetett a számítógép felé.
Nolan térdre esett, és meglepetésében halkan felsikkantott.
Bishop félrerepült. Linda Sanchez a pisztolya után tapogatózott.
Gillette fedezékbe vetette magát, a fejét éppen csak elkerülte a mellette elsüvítő
szék; ami jobb híján bezúzta a monitort, ami előtt az imént ült.
– Jamie! – harsant az igazgatóhelyettes hangja! – Ne!
A fiú azonban már visszahúzta a nehéz széket, és teljés erőből újból a képernyőbe
vágta, az pedig hangos pukkanással felrobbant és üvegszilánkokat hányt szerteszét
maga körül. Füst szállingózott a gép szétroncsolt vázából.
Az ügyvezető igazgató megragadta a széket és kicsavarta Jamie kezéből,
félrerántotta és a padlóra nyomta a fiút.
– Mi az ördögöt csinál, fiatalember?
A fiú reszketve a térdére emelkedett, hüppögött és megint megpróbált a
számítógéphez férkőzni. Bishopnak és a hirtelen ügyvezetővé avanzsált
igazgatóhelyettesnek kellett visszatartaniuk.
– Darabokra zúzom! Megölte! Megölte Mr. Boethe-t!
– Ebben a másodpercben hagyja abba, fiatalember! Nem vagyok hajlandó ezt a
fajta magatartást eltűrni a diákjaimtól!
– Vegye le rólam azt a kibaszott kezét! – tombolt a fiú. – Megölte, és én is ugyanezt
teszem vele!
– Turner úr, ebben a pillanatban lehiggad! Nem mondom el többször önnek!
Mark, Jamie testvére rohant be a számítógépterembe. Átölelte az öccsét, aki szinte
összeesett a karjaiban, és csak zokogott.
– A diákoknak viselkedniük kell! – jelentette ki a megrázkódtatott
igazgatóhelyettes, és az egyöntetűen jeges arckifejezést magára öltött SZBE-s
csapatra nézett. – Mi így végezzük a dolgunkat errefelé.
Bishop Sanchezre nézett, aki a keletkezett kár felmérésével kísérletezett.
–A központi processzor rendben – jelentette ki. – Csak a monitort ütötte ki.
Wyatt Gillette összehúzott néhány széket a sarokban, és odaintette magához
Jamie-t. A fiú a testvérére nézett, az pedig beleegyezően bólintott.
– Azt hiszem, ez jól betesz a garanciának! – mondta Gillette nevetve, és a monitor
felé intett a fejével.
Jamie arcán halvány mosoly villant fel, de szinte ugyanabban a pillanatban el is
tűnt. Egy pillanat múlva megszólalt:
– Booty miattam halt meg – felnézett a hackerre. – Én hackeltem, hogy
feltörhessem a kapu jelszavát, én töltöttem le a riasztó működési vázlatát... Bárcsak
én lennék az a nyavalyás halott – a ruhaujjába törölte az arcát.
Gillette megint úgy érezte, a kamasz ennél többet akar neki mondani.
– Rajta, mondd el! – bátorította halkan.
A fiú sokáig a földet bámulta, aztán végre megszólalt:
– Az az ember? Azt mondta, ha nem hackeltem volna, Mr. Boethe még mindig
élne. Hogy én voltam az, aki megölte. És hogy ezentúl soha nem lenne szabad a
számítógépeknek még csak a közelébe sem mennem, mert még másokat is
megölhetek.
Gillette döbbenten rázta a fejét.
– Nem, nem, nem Jamie! Az az ember, aki ezt mondta neked, egy beteg faszkalap.
A fejébe vette, hogy megöli az igazgatódat, és semmi sem állhatott az útjába. Ha nem
téged használ fel, akkor valaki mást. Azért mondta azokat a dolgokat, mert fél tőled.
– Fél tőlem?
– Figyelt téged, nézte, ahogy forgatókönyveket írsz és hackelsz. Attól fél, amit
esetleg egy nap majd te tehetsz ellene.
Jamie semmit sem szólt. Gillette a füstölgő képernyő felé biccentett.
– Nem törheted össze a világ összes gépét!
– De tönkretehetem ezt az egyet! – éledt fel Jamie-ben megint a vak düh.
– Ez csak egy eszköz – mondta Gillette lágyan. – Van, aki csavarhúzót használ,
amikor a házakba betör. Nem szabadulhatsz meg az összes csavarhúzótól!
Jamie nekidőlt egy könyvrakásnak, még mindig sírt. Gillette átölelte a fiú vállát.
– Soha nem ülök le egyetlen rohadt számítógép elé sem! Gyűlölöm őket!
– Nos, ez valószínűleg problémát fog jelenteni.
– Problémát? – törölte, meg Q fiú újra az orcát.
– Nézd, szükségünk lenne a segítségedre. – kezdte Gillette.
– A segítségemre?
– Te írtad azt a programot, ugye? – intett a hacker a gép felé. – A crackert?
Jamie bólintott.
– Jó vagy, Jamie! Igazán jól Vannak olyan rendszergazdák, akik még futtatni sem
tudnák ezt a szoftvert. Magunkkal visszük most a számítógépet, mert a
főparancsnokságon meg tudjuk vizsgálni. A többit azonban itt hagyom, és azt
reméltem, te majd átnézed és megvizsgálod őket, nem találsz-e valamit, ami segít
nekünk elkapni ezt a seggfejet.
– Azt akarja, hogy én nézzem át őket?
– Tudod, ki a fehér kalapos hacker, nem igaz?
– Hogyne. Jó hacker, aki segít megtalálni a rossz hackereket.
– Leszel a fehér kalaposunk? Nincs elég emberünk az állami rendőrségnél. Talán
te ráakadsz valamire, amire nekünk nem sikerült.
Úgy tűnt, a fiú hirtelen elszégyellte magát, amiért az előbb sírva fakadt. Dühösen
megint letörölte az arcát.
– Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg akarom!
– Nekünk tutira biztosan jól jönne a segítséged!
– Rendben, Jamie! – szakította meg a beszélgetést az igazgatóhelyettes. – Itt az
ideje, hogy visszamenj a szobádba!
– Semmi esetre sem! – vágott közbe Mark. – Jamie nem marad itt ma éjjel!
Elmegyünk arra a koncertre, és utána nálam töltjük az éjszakát!
– Nem – jelentette ki az igazgatóhelyettes határozottan. – Írásbeli engedély kell a
szüleitől, mi pedig nem tudunk kapcsolatba lépni velük. Szabályaink vannak itt, és
mindazok után, ami ma történt – bizonytalanul a gyilkosság színhelye felé intett-,
nem is fogunk eltérni tőlük.
Mark Turner előrehajolt, és nyersen odasziszegte:
– Jézus Krisztus, lazítson már egy kicsit, jó? Ez volt a kölyök egész életének
legrosszabb éjszakája, és maga...
– Magának nincs beleszólása abba, hogy hogyan bánok a diákjaimmal! – szakította
félbe kimérten az igazgató.
– De nekem van! – Frank Bishop hangja szakította félbe a vitát. – És Jamie egyiket
sem fogja tenni. Nem marad itt, de koncertre sem megy! Velünk jön a
főparancsnokságra és vallomást tesz. Aztán majd mi elvisszük a szüleihez!
– Nem akarok odamenni! – jelentette ki nyomorúságosan a fiú. – A szüleimhez
nem!
– Attól tartok, nincs más választásom – mondta a nyomozó.
A fiú nagyot sóhajtott, és úgy tűnt, mindjárt újra elsírja magát.
Bishop az igazgatóhelyetteshez fordult.
– Mostantól a kezembe veszem ezt a dolgot! Magának úgyis éppen elég gondja
lesz ma éjjel a többi fiúval.
A férfi undorral teli pillantást lövellt a detektív – és a törött ajtó – felé, majd
peckesen kilépkedett a számítógépteremből. Miután elment, Frank Bishop szélesen
Jamie-re mosolygott.
– Rendben, fiatalember! Te és a testvéred most szépen eltűntök innen. Lehet, hogy
lemaradtok a buli megnyitójáról, de ha mozogtok, valószínűleg eléritek a főműsort.
– És a szüleim? Azt mondta...
– Felejtsd el, amit mondtam! Felhívom édesanyádat és édesapádat, majd
megmondom nekik, hogy a bátyádnál töltöd az éjszakát. – Markra nézett. – Csak
gondoskodjon róla, hogy holnap időben visszaérjen az órákra!
Jamie nem tudott mosolyogni – mindaz után, ami nem olyan sokkal korábban
végbement –, azonban halvány köszönömmel jutalmazta meg Bishopot, aztán kiment
az ajtón.
Mark Turner kezet rázott a nyomozóval.
– Jamie! – szólt a fiú után Gillette.
A kamasz megfordult.
– Gondolkozz el azon, amit mondtam... A segítségről!
Jamie egy másodpercig a füstölgő monitorra meredt. Aztán megfordult. Válasz
nélkül ment el.
– Maga szerint fog találni valamit? – kérdezte Bishop Gillette-től.
– A leghalványabb fogalmam sincs. Nem ezért kértem, hogy segítsen. Arra
gondoltam, egy ilyen dolog után kell valami, ami megint nyeregbe segíti. – A hacker
Jamie jegyzetei felé biccentett. – A fiú ragyogó. Igazi bűn lenne, ha amolyan a saját
árnyékától is remegő alakká válna, és emiatt feladná a gépeket.
A nyomozó erőtlenül felnevetett.
– Minél jobban megismerem magát, annál kevésbé tűnik tipikus hackernek.
– Ki tudja? Talán nem is vagyok az.
Gillette segített Linda Sancheznek végigjárni a szegény Willem Boethe halálában a
titkos összeesküvő szerepét betöltő számítógép szétszerelésének rituáléját. A nő
betekerte a darabokat egy takaróba, aztán egyenként rászíjazta őket vákuum
talicskaszerű szerkezetre, mintha attól tartana, a taszigálás vagy bármilyen durva
bánásmód elűzheti a helyéről valamelyik törékeny, esetlegesen az ellenfelük
hollétéről árulkodó nyomot.
-
A Számítógépes Bűnelkövetési Egységnél a nyomozás egy helyben rostokolt.
A bot riasztója, mely minden esetben jelezné, ha Phate vagy Shawn a hálózaton
van, néma maradt, és Triple-X sem csatlakozott fel a világhálóra.
Tony Mott – még mindig boldogtalan volt, amiért elszalasztotta a lehetőséget,
hogy „igazi zsarut” játsszon morogva hajolt a bírósági papírok fölé, amiket Millerrel
együtt telejegyzeteltek, miközben a csapat többi tagja a St. Francis Kollégiumba ment.
– Semmi használható nincs Holloway neve alatt a VICAP-nál vagy az állami
adatbázisokban – jelentette ki. – Rengeteg fájl hiányzik, és ami megmaradt, szart sem
ér.
– Beszéltünk néhány céggel Holloway korábbi munkahelyei közül – folytatta
Mott. – A Western Electric-kel, Apple-lel, és a Nippon Electronics-szal, vagyis a
NEC-kel. Az a kevés ember, aki emlékszik rá, azt mondja, ragyogó kódbűvész volt...
és ragyogó letapogató.
– MVOI – recitálta Linda Sanchez – ANT.
Gillette és Nolan felnevetett. Mott tolmácsolta a Kék Halál újabb mozaikszavát
Bishopnak és Sheltonnak:
– Mondj valami olyat is, amit nem tudok! – aztán folytatta. – De minő meglepetés,
az állományi anyagból és az ellenőrző részlegből minden aktájuk eltűnt.
– Már tudom, hogyan töri fel és törli ki a számítógépen tárolt fájlokat! – szakította
félbe Linda Sanchez. – De hogy szabadul meg a halott anyagtól?
– Az meg mi? – kérdezte Shelton.
– Papírkartotékok – magyarázta Gillette. – De ez egyszerű: feltöri az
állományterem számítógépét, és a személyzet számára kibocsát egy emlékeztetőt,
nehogy elfelejtsék felaprítani őket.
Mott hozzátette, néhány Phate korábbi alkalmazóinál továbbra is szolgálatban
lévő biztonsági szakember úgy vélte, Phate lopott szupercomputer-alkatrészek
kereskedésével kereste kenyerének javát – és feltehetőleg ugyanezt teszi még ma is –,
mivel ezekre hatalmas a kereslet, különösen Európában és a harmadik világ nemzetei
körében.
A csapat reményei másodpercekre újraéledni látszottak, amikor Ramirez megint
visszaérkezett és elmondta: végre sikerült megtudnia valamit az Ollie színházi
kelléktárszaküzletének tulajdonosától. A férfi megnézte a fiatal Jon Holloway
igazolványképét, és megerősítette, hogy a férfi az elmúlt hónap során tényleg járt
néhányszor az üzletben. A tulaj nem tudta pontosan felidézni, mit is vett, arra
azonban határozottan emlékezett, hogy nagy tételben vásárolt és mindig készpénzzel
fizetett. El sem tudja képzelni, merrefelé lakik Holloway, de eszébe jutott egy rövid
beszélgetés. Megkérdezte Hollowayt, hogy színész-e, és ha igen, nem nehéz-e
szerephez jutni?
A tulaj hozzátette: „Megjegyeztem, azt mondta, hogy „Nem, egyáltalán nem
nehéz. Mindennap szerepet játszom.”
Fél órával később Frank Bishop nagyot nyújtózott és körülnézett a
dinoszauruszketrecben.
Alacsony energiaszint uralkodott a teremben. Linda Sanchez a telefonon lógott – a
lányával beszélt, aki még mindig nem vajúdott. Stephen Miller komoran ücsörgött
magában, jegyzetek fölé görnyedt, talán még mindig az anonimizálóval ejtett hibán
rágódott, ami végül elriasztotta Triple-X-et. Gillette az elemző laborban volt és Jamie
Turner számítógépének tartalmát bogarászta. Patricia Nolan a szomszédos fülkében
telefonhívásokat bonyolított le. Bishop nem tudta biztosan, hol van Bob Shelton.
Megcsörrent Bishop telefonja. Fogadta a hívást, ami a főúton szolgálatot teljesítő
járőrtől jött.
A motoros kolléga megtalálta Phate jaguárját Oaklandben.
Nem volt egyértelmű bizonyítékuk arra vonatkozóan, hogy az autó a hackeré, de
az övé kellett, hogy legyen; az egyetlen lehetséges magyarázata annak, ha egy 60 000
dolláros járművet terjedelmes mennyiségű gázolajjal leöntenek, majd lángba borítják,
az, hogy bizonyítékot akar valaki megsemmisíteni. Amit pedig a helyszínelőegység
véleménye szerint a tűz igen nagy hatékonysággal el is végzett; nem találtak olyan
nyomot, amely előbbre vitte volna a csapat munkáját.
Bishop visszatemetkezett a St. Francis Kollégium előzetes helyszíni jelentésébe.
Huerto Ramirez rekordidőn belül összeállította, de itt sem akadtak számottevően új
dologra. A gyilkos fegyver ismét a Ka-bar kés volt. A ragasztószalag, amivel
Holloway Jamie száját tapasztotta be, megint csak lenyomozhatatlan volt, csakúgy,
mint a szemének maratására alkalmazott Tabasco és az ammónia. Rengeteg
Holloway-től származó ujjlenyomatra bukkantak – ezek azonban szintén
hasznavehetetlenek voltak, hiszen tisztában voltak az elkövető kilétével.
Bishop a fehér táblához ment és jelzett Mottnak a filcért, ő pedig odadobta neki. A
nyomozó felírta még ezeket az apró részleteket is, azonban amikor az ujjlenyomatok
feljegyzéséhez ért, megállt.
Phate ujjlenyomatai...
Az égő Jaguár...
Ezek a tények megmagyarázhatatlan módon nem hagyták nyugodni. De miért? –
tűnődött, és ujjperceivel végigsimított barkóján.
Ezzel kezdj valamit...
Összecsattintotta az ujjait.
– Mi az? – kérdezte Linda Sanchez. Mott, Miller és Nolan is ránézett.
– Phate ezúttal nem viselt kesztyűt.
A Vestában, amikor elrabolta Lara Gibsont, Phate gondosan szalvétát tekert a
sörösüvege köré, ezzel fedte el az ujjlenyomatait. A St. Francisben nem foglalkozott
ezzel.
– Ezek szerint tudja, hogy ismerjük a valódi kilétét. És az autóját is. Az egyetlen
racionális magyarázat csak az lehet: tisztában volt azzal, mi tudjuk, milyen autót
használ. Hogy találta ki?
A sajtó nem említette sem a nevét, sem a gyilkos által vezetett autó márkáját.
– Arra gyanakszik, hogy kém van közöttünk? – Linda Sanchez tette fel a kérdést.
Bishop szeme megint a fehér tábla felé kalandozott, és megakadt Shawn – Phate
titokzatos partnerének – nevén. Rákoppintott a hivatkozásra, és megkérdezte:
– Mi lehet ennek a kis játéknak a legmélyebben rejlő értelme? Valami rejtett út
után kutat, amely révén hozzáférkőzhet az áldozat életéhez!
– Azt hiszi, Shawn a Csapóajtó? Egy belső ember?
– Vagy talán valamelyik telefonközpontos a főparancsnokságon? Vagy egy járőr?
– Netalán valaki a Kalifornia Állami Adatvédelmi Igazgatóságtól? – vetette fel
Stephen Miller.
– De az is lehet – dörögte egy hang –, hogy Shawn nem más, mint Gillette.
Bishop megperdült, és a terem egyik hátsó fülkéjének ajtajában álldogáló Bob
Sheltont vette észre.
– Miről beszél? – szegezte a zsarunak Patricia Nolan.
– Jöjjenek csak ide! – intette magához a zsaru a többieket.
A fülkében lévő számítógép képernyőjén valami szöveg izzott. Shelton leült a gép
elé, és végiggördítette az írást a csapat betoluló tagjai előtt.
Linda Sanchez a képernyőre nézett.
– Maga felment az ISLEnet-re! Gillette azt mondta, nekünk nem kellene innen
felcsatlakoznunk!
– Hát persze, hogy azt mondta! – köpött ki Shelton keserűen. – És tudja, miért?
Mert félt, hogy esetleg megtaláljuk ezt itt... – azzal egy kicsit még lejjebb gördítette az
írást, és a képernyő felé intett. – Ez itt egy régi igazságügyi jelentés, a Contra Costa
megyei archívumok között találtam rá. Lehet, hogy Phate kitörölte a washingtoni
példányt, erről azonban megfeledkezett! – bökött Shelton a képernyőre. – Gillette
volt VölgyFia. Ő és Holloway vezették azt a bandát – a Behatolás Lovagjait –, együtt!
Közösen hozták létre!
– A francba! – dünnyögte Miller.
– Nem! – suttogta Bishop. – Nem lehet igaz!
Mott is kitört.
– Ez rajtunk is bevetette azt a kibaszott átváltozást!
Bishop lehunyta a szemét, égette a hacker árulása.
– Gillette és Holloway évek óta ismerik egymást – morogta Shelton. – A „Shawn”
Gillette egyik felhasználói neve lehet. Emlékezz csak, a börtönigazgató elmondta,
hogy rajtakapták, amikor felcsatlakozott a hálózatra! Feltehetőleg Phate-tel lépett
kapcsolatba. Talán ez az egész dolog egy nagyobb terv része, hogy kihozzák Gillette-
et a börtönből. Mekkora egy rohadék ez a kurafi!
– De Gillette a VölgyFia keresésére is beprogramozta a botját! – vette védelmébe a
hackert Nolan.
– Téved! – lökött Shelton egy kinyomtatott papírlapot Bishop felé. – Itt világosan
látszik, hogy módosította a programot.
A nyomtatott anyagon ez állt:
Keresés helye: IRC, Undernet,Dalnet, WAIS, gapher, Usenet, BBSs, WWW, FTP,
ARCHIVES
Keresés tárgya: (Phate VAGY Holloway VAGY Jon Patrick Holloway VAGY Jon
Holloway KIVÉVE VölgyFia VAGY Gillette
– Nem értem! – rázta Bishop egyre csak a fejét.
– Úgy írta be a keresőprogramba a tárgyat – magarázta Nolan hogy a bot kiadjon
minden Phate-re, Hollowayre vagy a Csapóajtóra tett Utalást, feltéve, hogy az anyag
nem tartalmazza a Gillette vagy VölgyFia neveket. Ezeket a fájlokat nem emelte ki.
– Ő volt az, aki figyelmeztette Phate-et! – folytatta Shelton. – Ezért sikerült a
mocsoknak időben kijutnia a St. Francisből. És Gillette mondta el neki azt is, hogy
tudjuk, milyen autóval jár, ezért égette el.
– Olyan kétségbeesetten itt akart maradni és segíteni nekünk, emlékeznek? – tette
hozzá Miller.
– Naná, hogy itt akart maradni! – bólogatott Shelton. – Különben elveszítette volna
az esélyét is annak...
A nyomozók egymásra néztek.
– ...hogy elmeneküljön – suttogta Bishop.
Végigszáguldottak az elemző laborba vezető folyosón. Bishop-nak nem kerülte el
a figyelmét, hogy Shelton elővette a fegyverét.
A laboratórium ajtaja zárva volt. Bishop bedörömbölt, de senki sem válaszolt.
– A kulcsot! – kiáltott oda Millernek.
– Bassza meg a kulcsot! – dörgött Shelton, azzal berúgta az ajtót, és még arra is
maradt ideje, hogy célzásra emelje a pisztolyt.
A teremben egy lélek sem volt.
Bishop végigrohant a folyosón, és berontott az épület végében lévő
raktárhelyiségbe.
Egyből a parkolóra nyíló tűzajtó vonzotta magára a tekintetét. Tárva-nyitva állt.
Az ajtót záró rúdra szerelt tűzriasztót hatástalanították – éppúgy, ahogy Jamie
Turner tette a St. Francis Kollégiumból való szökése közben.
Bishop lehunyta a szemét és a nedves falnak támaszkodott. Mélyen a szívéig
hatolt a hacker árulása, akárha Phate borzalmas kése sebezte volna meg.
„Minél jobban megismerem magát, annál kevésbé tűnik tipikus hackernek,”
„Ki tudja? Talán nem is vagyok az.”
A nyomozó sarkon fordult és visszasietett az SZBE fő helyiségébe. Felkapta a
telefont, és feltárcsázta a Santa Clara-i megyeházán a Büntetőintézet Koordinációs
Hivatalát.
– Van egy szökésben lévő rabunk, bokaperecet visel – tájékoztatta Bishop a vonal
másik végén lévő személyt, miután azonosította magát. – Sürgősségi nyomozást
kérek! Megadom önnek a szökevény egységének a számát. – Belelapozott a
jegyzettömbjébe. – A száma...
– Vissza tudna hívni minket később, hadnagy? – jött az elcsigázott, fásult válasz.
– Visszahívni? Elnézést, uram, ön valamit nem érti Most szökött meg egy rab!
Nincs harminc perce! Fel kell kutatnunk!
– Nos, mi itt most nem kutatunk fel semmit! Az egész rendszer bemondta az
unalmast. Szétesett, mint Hindenberg! A technikusaink el sem tudják képzelni, mi
történhetett.
Bishop érezte, hideg verejték önti el a testét.
– Mondja meg nekik, hogy feltörték a rendszerüket! Az történt!
A vonal másik végén a hang lekezelően felnevetett.
– Túl sokat jár moziba, nyomozó! Senki sem képes a számítógépeinkbe betörni!
Hívjon vissza három-négy óra múlva! Az embereink azt mondják, addigra áthidalják
a problémát.
******
III.
AZ ÁTVÁLTOZÁS
Az anonimitás egyike azon dolgoknak, amiket a számítástechnika következő hulláma az
ismeretlenségbe sodor
Newsweek
******
00010010. FEJEZET / TIZENNYOLC
Apró darabokra bontja a dolgokat.
Santa Clarában, Wyatt Gillette ügetett a járdán a jeges esti esőben. Szúrt a mellkasa
és ki-kihagyott a lélegzete. 21.30-kor már majdnem két mérföldet tudott le maga
mögött azóta, hogy az SZBE központból megszökött.
Jól kiismerte magát ezen a környéken – nem járt messze attól a háztól, amelyikben
kisfiúkorában lakott –, és anyjának az a mondata jutott az eszébe, amit a család egyik
barátjának válaszolt arra a kérdésére, hogy a tízéves Wyatt a baseballt vagy a focit
szereti-e jobban:
– Ó, nem szeret sportolni! Apró darabokra bontja a dolgokat. Úgy tűnik, ez az
egyetlen dolog, amit igazán szeret!
Rendőrautó közeledett, és Gillette gyors sétára fogta vissza magát, a fejébe pedig
szinte belehúzta az SZBE számítógépes elemzőlaboratóriumában talált esernyőt.
Az autó lassítás nélkül továbbhajtott, a hacker pedig újra megszaporázta a lépteit.
A bokaperec nyomkövető rendszertől még néhány óráig biztonságban van, de nem
engedheti meg magának, hogy andalogjon.
Apró darabokra bontja a dolgokat,..
A természet megnyugvást nem ismerő kíváncsisággal verte meg Wyatt Edward
Gillette-et, ami ráadásul minden egyes eltelt évvel mintha exponenciálisan
növekedett volna. Azonban a perverz isteni csapást valamelyest enyhítette a két keze
jelentette áldás és az elegendően éles elme – legalábbis többször volt elegendő, mint
nem –, amelyek többnyire kielégítették megszállottságát.
Azért élt, hogy megértse a dolgok működésének mikéntjét, ennek azonban csak
egy módja volt: szét kellett szedni őket-
A Gillette-rezidencián egyetlen tárgy sem volt biztonságban a fiútól, na meg a
szerszámosládájától. Anyja gyakran tért úgy haza a munkából, hogy a kis Wyattet a
konyhai robotgépe mellett találta, amint boldogan vizsgálgatja annak alkatrészeit.
– Tudod te, mennyibe került ez? – szokta mérgesen kérdezni.
Wyatt nem tudta, de nem is érdekelte. Tíz perccel később a robotgép újra eredeti
formájában állt, és tökéletesen működött, egy hajszálnyival sem jobban vagy
rosszabbul, mint a feldarabolás előtt.
És a konyhaművészet fő eszközének ez az operációja akkor történt, amikor a fiú
még csak ötéves volt.
Nem telt bele sok idő, és a kisfiú a ház valamennyi mechanikus berendezését
darabokra szedte, majd összerakta. Megértette az emelőcsigák, forgó- és
fogaskerekek, szerelvények és motorok működését, ám azok hamarosan untatni
kezdték, tehát a következő állomás az elektronika lett. Egy éven át estek a
sztereoberendezések, lemezjátszók és magnetofonok Wyatt tudásvágyának
áldozatául.
Szedd szét őket, rakd össze őket...
És az sem tartott sokáig, hogy a fiú már nagyon is jól megvolt a vákuumcsövek
meg az áramköri kártyák misztériuma nélkül, és kíváncsisága újra feltámadt
éhséggel, tigris módjára kezdett nagyobb préda után leselkedni.
Akkor fedezte fel a számítógépeket.
Az apja jutott az eszébe, tökéletes kiállású, magas ember, rövidre nyírt hajjal, mely
a légierőnél eltöltött szolgálat emléke volt. Egyszer elvitte a fiát egy műszaki boltba,
amikor az nyolcéves volt, és azt mondta Wyattnek, választhat magának valamit.
– Bármit választhatsz, amit csak akarsz!
– Bármit? – kérdezett vissza, a már a polcokra kipakolt ezernyi árucikket pásztázó
fiú.
Bármit, amit akarsz...
Számítógépet választott.
Tökéletes választás volt egy olyan fiú számára, aki mindent darabokra bontott –
mert a kisméretű Trash-80-as jelentette az átjárót a Kék Halálba, ami végtelenül mély
és végtelenül összetett; a molekulákhoz hasonlóan egymásra halmozott vékony
rétegekből épül fel, és Összességében olyan nagy, mint maga a táguló világegyetem.
Ez az a hely, ahol a kíváncsiság örökké szabadon barangolhat.
Az iskolák azonban rendszerint hajlamosabbak elsősorban a megalkuvó elméket
megbecsülni, és csak másodsorban a kíváncsiakat, már ha ez utóbbit egyáltalán
hajlandóak megbecsülni, és ahogy az ifjú Wyatt Gillette egyre felsőbb tagozatú
osztályba került, az iskolai teljesítménye úgy kezdett egyre jobban megfenekleni.
Mielőtt azonban a hajó süllyedni kezdett volna vele, egy bölcs nevelési tanácsadó
nagyon is éleslátóan kiragadta a fiút a középiskola fojtogatóan poshadt légköréből,
kiértékelte a képességeit, és rövid úton elküldte a Santa Clara-i Hármas Számú
Elektromágneses Technikumba
Az intézményt úgy tartották számon, mint „a Szilíciumvölgy tehetséges, de
problémás diákjainak a menedékét” – a jellemzést természetesen csak egyféle módon
lehetett lefordítani: a hackerek paradicsoma.
A Mágnes Háromban az átlagos diák átlagos napja úgy nézett ki, hogy ellógta a
testnevelés- és az angolórákat, elviselte a történelmet, némán végigülte a matekot és
a fizikát, és közben végig az egyetlen igazán fontos iskolai tevékenységre
koncentrált: nevezetesen a haverokkal való véget nem érő csevegésre a Gépvilágról.
Most, amikor az eső mosta járdán lépdelt – ami azt illeti, nem is messze ettől a
bizonyos iskolától –, visszatértek az emlékei a Kék Halálban eltöltött első napokról.
Gillette világosan emlékezett arra az esetre, amikor a Mágnes Három udvarában
ücsörgött és órákon át gyakorolta a fütyülést. Ha az embernek sikerült pont a
megfelelő hangon belefütyülni egy nyilvános telefonba, akkor be tudta csapni a
kapcsolókat, és az érzékelők az emberi füttyöt is kapcsolójelnek értelmezték, ennek
következtében pedig a behatolás aranyérmével ajándékozták meg a fütyülőt.
(Mindenki hallott már Reccs kapitányról – annak a legendásan fiatal hackernek a
felhasználói neve, aki felfedezte, hogy a hasonló névvel ellátott gabonapehelyfajta
segítségével kiadott fütty 2600 megahertz magasságon bocsátja ki a hangot, pontosan
azon a frekvencián, ami szabad utat biztosít a telefontársaság távolsági vonalaihoz,
ebből következően pedig az ingyenes hívásokhoz.)
Eszébe jutottak a Mágnes Három vizesfánk-szagú kávézójában eltöltött órák is,
meg a tanulószobák és a zöld folyosók is, ahol processzorokról, grafikus kártyákról,
hirdetőtábla-szolgáltatási rendszerekről, vírusokról, virtuális lemezekről,
jelszavakról, bővíthető memóriáról beszélgettek, no meg természetesen a Bibliáról –
vagyis William Gibson Neurománcáról, ami közismertté tette a „cyberpunk” fogalmát.
Felvillant benne az első kormányzati számítógép feltörésének az esete, meg
amikor először tartóztatták le, és ítélték elzárásra hackelés miatt – tizenhét éves volt,
még fiatalkorú. (Ettől függetlenül le kellett ülnie a büntetését; a bíró igen zord és
hajlíthatatlan volt azokkal a fiúkkal szemben, akik megszerezték a Ford Motor
Társaság nagyszámítógépének a gyökerét, ahelyett, hogy kint a szabadban
baseballoztak volna. A vén igazságosztó még könyörtelenebb volt azokkal az
ifjoncokkal, akik vették maguknak a bátorságot és kioktatták, rámutatva arra a
tényre, hogy a világ elég nagy szarban csücsülne, ha Thomas Alva Edisont jobban
érdekelte volna a sport, mint a találmányok.)
A lóhosszal a többi előtt vezető emlék azonban a Berkeley diplomaosztója után
néhány évvel megtörtént esemény lett: ekkor találkozott először a hálózaton, a #hack
csevegőben a magát BiztosHalálnak nevező fiatal hackerrel, vagyis Jon Patrick
Holloway-jel.
Gillette akkoriban programozóként dolgozott. Nagyon sok más kódrecsegtetőhöz
hasonlóan őt is untatta ez a fajta élet, és számolta vissza az órákat, amikor végre
elszabadulhat és hazaszáguldhat a gépéhez, és belevethette magát a Kék Halálba,
ahol olyan rokonlelkekkel találkozhatott, amilyen Jon Holloway is kétséget kizáróan
volt; az első hálózaton keresztül lezajlott beszélgetésük négy és fél órásra sikeredett.
Kezdetben telefonfeltöréssel kapcsolatos információkat cseréltek. Az elméletet
aztán átültették gyakorlatba is, és sikerre vitték azt, amit maguk között csak „tuti”
hackeknek neveztek, vagyis betörtek a Pac Bell, az AT&T meg a British Telecom
kapcsolórendszerébe. Amennyire tudták, ők voltak az egyedüli hackerek
Amerikában, akik valaha is ingyenes telefonhívást bonyolítottak le a Golden Gate
Park egyik nyilvános fülkéje és a moszkvai Vörös tér egy másik készüléke között.
Ezekről a mértékletes és szerény kezdetekről aztán átálltak a vállalati, majd a
kormányzati gépeken váló portyázásra. Szélsebesen terjedt a hírük, és hamarosan
más hackerek is elkezdték keresni a társaságukat – Unix „egyujjas”
keresőprogramokat futtattak a hálón, hogy a nevük alapján megtalálják őket –, és a
fiatalemberek virtuális lábai elé borulva itták a guruk tanító szavait. Körülbelül egy
évvel ezután már rendszeres törzstagokkal lógtak a hálózaton, és Holloway meg ő
rádöbbentek, hogy cyberbandává nőtték ki magukat – ami azt illeti, legendásan
híressé. BiztosHalál, vezér és komoly varázsló. VölgyFia, a második a rangsorban, a
csapat meggondolt és éles elméjű filozófusa, aki majdnem ugyanolyan kiváló
kódbűvész, mint BiztosHalál. Sauron és Klepto; ők nem olyan okosak, de félőrültek,
és bármire kaphatóak a hálózaton. És a többiek: Mosk, Replicant, Grok, NeuRO,
BYTEr...
Névre volt szükségük, és Gillette állt elő az ötlettel: A „Behatolás Lovagjai” jutott
az eszébe, miután egy középkori MUD-ot játszottak tizenhat órán át, megszakítás
nélkül.
Hírük végigsöpört a világon – leginkább azért, mert olyan programokat írtak,
amikkel a számítógépek bámulatos dolgokra voltak képesek. Túlságosan is sok olyan
hacker és cyberpunk létezik, aki egyáltalán nem ért a programozáshoz – őket
lenézően csak „klikkelőknek” csúfolják. A Lovagok vezetői azonban képzett
szoftverírók voltak, annyira jók, hogy a programjaik nagy részének még csak az
összeszerkesztésére – a nyersanyagot képező kódok működő szoftverré történő
átírására – sem vették a fáradságot, mert e nélkül is tisztán átlátták a program
működését. (Elena – Gillette nagyjából ekkortájt találkozott ex-feleségével –
zongoratanárnő volt, és azt mondta, Gillette és Holloway Beethovenre emlékeztetik,
mert a zeneszerző olyan tökéletesen el tudta a fejében képzelni a zenéjét, hogy
amikor megírta, ahhoz képest az előadás szinte közönségesnek hatott.)
Erről Gillette-nek a volt felesége jutott az eszébe. Nem járt messze a bézsszínű
háztól, ahol ő és Elena néhány évig élt. Annyira tisztán látta maga előtt az együtt
töltött időt; képek ezrei szökkentek fel agyának legmélyéről. Azonban a Unix
operációs rendszerrel és a matematikai segédprocesszor chipekkel ellentétben, az
Elena és a közte lévő kapcsolat megérthetetlen valami volt számára. Nem tudta,
hogyan szedhetné darabokra, és nézhetne bele az alkotóelemeibe.
Ezért egyúttal olyan dolog is volt, amit nem tudott megjavítani.
A nő még mindig felemésztette, vágyott rá, gyereket akart tőle... de Wyatt Gillette
tisztában volt vele, hogy szerelmi ügyekben egyáltalán nem varázsló.
Száműzte agyából az emlékeket, és a Sunnyvale városába vezető úttól nem messze
belépett az elnyűtt Goodwill kereskedés kifeszített kirakaternyőjének takarásába.
Most, hogy végre száraz helyre talált, körülnézett, aztán amikor megbizonyosodott
afelől, hogy egyedül van, a zsebébe nyúlt és elővette a miniatűr áramkört, amelyet
egész nap magánál tartott. Azon a reggelen, amikor San Hóban visszament a
cellájába a magazinokért és az SZBE hivatalába teendő látogatásához szükséges
felszerelésért, a jobb combjára ragasztotta azt.
Ezen az áramkörön dolgozott az elmúlt hat hónapban, és a kezdetektől fogva ezt
akarta kicsempészni a börtönből – nem a telefonfeltörő vörös dobozt, amit csak az
őrök figyelmének elterelése végett csúsztatott a zsebébe, közben pedig vadul remélte,
elengedik az épületből, anélkül, hogy újra át kellene mennie a fémdetektor előtt.
Negyven perccel ezelőtt, a számítógépes elemző laboratóriumban, levette magáról
a lapot, és sikeresen letesztelte. Most a Goodwill bolt sápadt, fluoreszkáló fényében
megint megvizsgálta az áramkört. Gond nélkül túlélte az SZBE épületétől való
távkocogást.
Visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe, és belépett a boltba, üdvözlőén az esti
műszakos eladó felé bólintott, aki keresetlen szavakkal viszonozna a köszönést:
– Tízkor bezárunk.
Gillette tisztában volt vele – korábban ellenőrizte a nyitvatartási időt.
– Nem maradok sokáig – nyugtatta meg a férfit, aztán már indult is befelé,
váltóruhát akart keresni magának, amely az átváltozás legjobb hagyományainak
megfelelően olyan ruhadarabokból fog állni, amilyeneket normális körülmények
között esze ágában sem lett volna hordani.
Készpénzzel fizetett, amit még az SZBE-ben egy dzsekiből emelt el, és elindult az
ajtó felé. Aztán mégis megállt és visszafordult az eladóhoz.
– Elnézést! Ugye van itt a közelben egy buszmegálló?
Az öregember az üzlet nyugati oldala felé mutatott.
– Ötvenlábnyira, felfelé az utcán. Ott fel tud szállni egy buszra, az bárhová elviszi,
ahova csak akarja.
– Bárhová? – kérdezett vissza Gillette vidáman. – Ki kívánhatna ennél többet?–
Azzal kilépett az esős éjszakába és kinyitotta kölcsönvett esernyőjét.
-
A Számítógépes Bűnelkövetési Egység tagjait elnémította az árulás. Frank Bishop
túlságosan jól érzékelte maga körül a csend robbanni készülő nyomását. Bob Shelton
a helyi rendőrséggel egyeztetett; Tony Mott és Linda Sanchez is a telefonon lógott,
nyomokat kerestek. Mindannyian halkan beszéltek, szinte tiszteletteljesen,
kézzelfogható volt az egyre égetőbb vágy, hogy mielőbb elfogják az árulót.
Minél jobban megismerem magát, annál kevésbé tűnik tipikus hackernek...
Bishop után Patricia Nolan tűnt a legcsalódottabbnak, személyes sértésnek vette a
fiatalember szökését. Bishop megérezte a kettejük között kialakuló kapcsot – nos,
legalábbis Nolan vonzódott a hackerhez. A nyomozó eltűnődött, vajon ez a kapocs
igazodni fog-e valamelyik mintához: a ragyogóan eszes, de esetlen és ormótlan nő
rekordsebességgel és intenzitással beleesik a briliáns renegátba, aki egy darabig
elbűvöli a másikat, végül azonban tovatűnik az életéből. Aznap már vagy
tizenötödször jutott Bishop eszébe a felesége, Jennie, és mindannyiszor azt gondolta,
mennyire boldog, amiért elégedett, kiegyensúlyozott házasságban él.
A jelentések lassan elkezdtek szállingózni, de egyetlen árva nyomocskát sem
találtak. Az SZBE környékén egyetlen épületből sem látták a menekülő Gillette-et.
Egyetlen autó sem hiányzott a parkolóból, viszont a hivatal közvetlenül az egyik fő
megyei buszvonal mellett épült, úgyhogy könnyen elillanhatott tömegközlekedési
eszközzel is. Egyetlen megyei vagy városi rendőrjárőr sem jelentette, hogy bárkit is
látott volna gyalogosan, aki megfelelt volna a személyleírásnak.
A közvetlen bizonyíték hiányában – ami segíthetett volna nekik Gillette szökési
útvonalát kitalálni – Bishop úgy döntött, áttanulmányozza a hacker múltját;
megpróbál eljutni az apjához vagy a bátyjához. Meg a barátokhoz és a korábbi
munkatársakhoz. Bishop végignézte Andy Anderson íróasztalát, feltételezte, ott
lesznek Gillette bírósági és börtönaktái, azonban nem találta meg őket. Sürgősségi
kérést továbbított a fájlok másolatáért, kénytelen volt azonban tudomásul venni,
hogy azok is eltűntek.
– Valaki kibocsátott egy emlékeztetőt a személyzetnek, nehogy elfelejtsék
felaprítani őket, igaz? – kérdezte Bishop az éjszakás ügyeletest.
– Ami azt illeti uram, tényleg ez történt. Honnan tudta?
– Ráhibáztam! – és a nyomozó letette a telefont.
Aztán eszébe jutott valami. Valahol azt olvasta, hogy a hacker fiatalkorúak
börtönében is ült.
Így tehát Bishop felcsörögte az egyik barátját az igazságügyi hivatal éjszakai
ügyeletén. A férfi végzett némi papírmunkát, és meg is találta a tizenhét éves Wyatt
Gillette letartóztatásának és bírósági eljárásának az aktáit. Megígérte, a lehető
leghamarabb átküldik a másolatokat.
– Elfelejtette kitöröltetni őket – közölte Bishop Nolannel. – Legalább most már van
egy kiindulópontunk.
Ebben a pillanatban Tony Mott a számítógép termináljára nézett, aztán felugrott és
elkezdett kiabálni:
– Ezt nézzék!
Odarohant a terminálhoz és elkezdte verni a billentyűket.
– Mi történt? – kérdezte Bishop.
– Az önkarbantartó program épp most kezdte letörölni az üres területeket a
merevlemez-meghajtón. – Mottnak még a lélegzete is elakadt, úgy gépelt. – Így ni,
most abbahagyta!
Bishop észrevette a férfi arcára kiülő riadalmat, de el sem tudta képzelni, mi
történik pontosan körülötte.
Linda Sanchez magyarázta el.
– A computeren majdnem minden adat, még azok is, amiket kitörölt vagy eltűntek
a nem megfelelő leállítás következtében, elraktározódik a winchester szabad
területein. Fájlként nem láthatóak, azonban könnyű őket rekonstruálni. Így kapunk el
egy rakás rossz fiút; mert azt hiszik, minden terhelő bizonyítékot eltüntettek.
Egyetlen módja van az információ tökéletes megsemmisítésének, mégpedig ha egy
olyan programot Juttatunk végig a gépen, ami „letörli” a szabad területet. Olyan,
mint egy digitális aprítógép. Minden bizonnyal Gillette indította el a programot,
mielőtt elmenekült.
– Ami egyúttal azt is jelenti – vette át a szót Tony Mott –, hogy nem szeretné, ha
megtudnánk, mit is csinált valójában a hálózaton.
– Van egy programom, ami kimutat bármit, amit eddig megnézett – jelentette ki
Linda Sanchez.
Azzal nekiállt végigböngészni floppylemezekkel teli dobozát, kiválasztott egyet és
beletette a gépbe. Tömpe ujjai virtuóz táncot jártak a klaviatúra felett, és egy
másodperc múlva titokzatos szimbólumok töltötték be a képernyőt. Frank Bishop
számára tökéletesen értelmetlenek voltak. Azt mindenesetre észrevette, hogy
valószínűleg az ő oldaluk nyerte meg a csatát, mert Sanchez halványan
elmosolyodott és a terminálhoz intette a kollégáit.
– Érdekes! – jegyezte meg Mott.
Stephen Miller csak bólintott és nekiállt jegyzetelni.
– Micsoda? – kérdezte Bishop.
Miller azonban túlságosan buzgón firkált, nem ért rá válaszolni.
******
00010011. FEJEZET / TIZENKILENC
Phate Los Altos-i házának az ebédlőjében ült, és a CD-lejátszón Az Ügynök halálát
hallgatta.
A laptopja fölött görnyedt, mindamellett máshol jártak a gondolatai. Rendkívül
megrázta, hogy a St. Francis Kollégiumban annyira hajszálon múlt a zsarukkal a
találkozás. Visszaemlékezett arra, ahogy ott állt, karjával átölelte a reszkető Jamie
Turnert – mindketten szegény „Bootyt” figyelték, amint haláltusájában ide-oda
dobálja magát –, és a fülébe duruzsolta, hogy tartsa magát örökre távol a
számítógépektől. Impozáns monológját azonban félbeszakította Shawn vészjelzése;
figyelmeztette, hogy a rendőrség már elindult az iskola felé.
Phate kiszáguldott az épületből, és éppen csak sikerült elillannia, hiszen a cirkáló
rendőrautók akkor már egyidejűleg három irányból közelítettek.
Hogy a csodába találták ki?
Nos, való igaz, az események megrázták, de – a MUD-játékok szakértője révén;
ahol ő a legnagyobb stratéga – Phate tudta, csak egyetlen dolgot lehet tenni, amikor
az ellenség majdnem győzedelmeskedik.
Újra támadni.
Új áldozatot kell találnia. Végiggörgette a kurzort a számítógép címjegyzékén, és
kinyitott egy Univac Hétnek elnevezett mappát, amely Lara Gibsonról, a St. Francis
Kollégiumról és a Szilícium-völgyben más potenciális áldozatokról tartalmazott
információt. Elkezdte átolvasni a helyi honlapokról letöltött cikkeket; volt ott
mindenféle történet; paranoiás rapsztárokról, akik állig felfegyverzett kísérettel
hajlandóak csak utcára lépni, népszerűtlen eszméket támogató politikusokról; meg
virtuális erődökbe bezárkózó abortuszra specializálódott nőgyógyászokról.
De kit válasszon? Tűnődött. Ki jelenthet nagyobb kihívást, mint Boethe és Lara
Gibson?
A szeme megakadt egy újságcikken, amit Shawn küldött el neki, talán egy
hónapja. Egy Palo Alto egyik gazdag negyedében élő családról szólt.
Nagyfokú biztonság a magas technológia világában
Donald W. olyan ember, aki táncolt már a szakadék szélén, és ezt legközelebb szeretné
elkerülni.
Donald 47 éves, csak azzal a feltétellel egyezett bele az interjúba, hogy nem tesszük közzé a
családnevét. Az üzletember a Szilícium-völgy egyik legsikeresebb, a tőzsdén is bejegyzett
részvénytársaságának a vezérigazgatója. Míg azonban egy másik ember esetleg hetvenkedne
ezzel a teljesítménnyel, addig Donald kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja sikerét és életének
más aspektusait a legnagyobb titokban tartani.
Erre minden oka meg is van: hat évvel ezelőtt, amíg üzleti úton Argentínában tartózkodott
– a befektetőkkel kötött szerződés utolsó simításait végezte –, fegyveres rablás áldozatául esett,
és két hétig fogva tartották. A társaság fizette ki a szabadulásáért a nyilvánosságra soha nem
hozott nagyságú váltságdíj összegét.
Donaldra ezt követően Buenos Aires rendőrsége talált rá, sértetlen állapotban, de saját
bevallása szerint már soha nem lesz az az ember, aki korábban volt.
– Az ember farkasszemet néz a halállal, és az eszébe villan, hogy olyan sok mindent vett
eddig készpénznek. Azt hisszük, civilizált világban élünk, de egyáltalán nem erről szól a fáma.
Donald a Szilícium-völgy azon, egyre gyarapodó létszámú vagyonos tisztségviselői közé
tartozik, akik elkezdték komolyán venni a biztonság fogalmát.
Ő és a felesége még egyetlen gyermeküket, a nyolcéves Samanthát is rendkívüli biztonsági
rendszerrel ellátott magániskolába íratták be.
Tökéletes, gondolta Phate és a hálózatra csatlakozott.
Ezen karakterek névtelensége természetesen nem jelentett apró kellemetlenségnél
többet. A kracker tíz perc leforgása alatt betört a cikket lehozó újság szerkesztőségi
számítógépébe, ahol virtuálisan átlapozta az üzletemberrel riportot készítő újságíró
jegyzeteit. Hamarosan minden adat a rendelkezésére állt, amire szüksége volt
Donald Wingate-ről, címe: 32983 Hesperia Way, Palo Alto, felesége Joyce,
negyvenkét éves, lánykori neve Shearer; egy Junipero Serra-i iskola – 1246 Rio Del
Vista, szintén Palo Alto – harmadik osztályosának a szülei. Megtudta még azt is,
hogy Wingate-nek van egy bátyja is, Irving, Irvnek pedig egy felesége Kathy, és az
üzletember két testőrt is alkalmaz.
Vannak olyan MUD-játékosok, akik szerint nem jó stratégia kétszer egymás után
ugyanazt a típusú célpontot kiválasztani – ebben az esetben a magániskolát. Ezzel
szemben Phate tökéletes taktikának tartotta, és biztos volt benne, a zsarukat teljesen
felkészületlenül éri majd az eset.
Újból végigböngészte a fájlokat, lassan, figyelmesen.
Ki akarsz lenni?
-
– Nem bántják, ugye? – kérdezte Patricia Nolan. – Nem közveszélyes. Ezt maguk
is tudják!
Frank Bishop odahorkantotta neki, hogy nem, nem fogják Gillette-et hátba lőni, de
ezenkívül semmit sem garantálhat. A válasz nem volt túl civilizált, de pillanatnyilag
a nyomozó egyetlen célja a szökevény elfogása volt, nem pedig a hackerbe fülig
belehabarodott tanácsadók lelkivilágának megnyugtatása.
Az SZBE fő telefonvonala megcsörrent.
Tony Mott vette fel a telefont, hallgatott, vadul bólogatott, szeme a normálisnál
mintha árnyalatnyival tágabbra nyílt volna. Bishop elfintorodott, azt találgatta, vajon
ki lehet a vonal másik égén.
– Kérem, várjon egy pillanatig! – mondta Mott tisztelettudó hangon a kagylónak,
aztán úgy nyújtotta a detektív felé, mintha eddig bombát tartott volna a kezében.
– Magát keresik! – suttogta a hekus bizonytalanul. – Sajnálom.
– Sajnálja? – Bishopnak magasba szökött az egyik szemöldöke.
– Washington az, Frank. A Pentagon.
A Pentagon. A keleti parti idő szerint hajnali 1.00 óra volt.
Ez nem jó hír.
Bishop átvette a kagylót,
– Halló?
– Bishop nyomozó?
– Igen, uram!
– David Chambers vagyok. Én vezetem a Nemzetvédelmi Minisztérium
Titkosrendőrségének Bűnügyi Nyomozó Osztályát.
Bishop eltartotta a fülétől a kagylót, mintha ily módon a most következő
mondatok kevésbé sértenék majd az érzékeny szervet.
– Több forrásból hallottam, hogy a John Doe szabadlábra helyezési parancsot
Kalifornia állam északi körzetében bocsátották ki. És azt is, hogy az utasítás esetleg
egy olyan személyre vonatkozhat, aki iránt mi is mutatunk némi érdeklődést. –
Chambers gyorsan hozzátette. – Ne említse ennek a személynek a nevét a beszélgetés
alatt!
– Rendben – felelte Bishop.
– Hol van most?
Brazíliában, Clevelandben, Párizsban, éppen most töri fel a New York-i
értéktőzsde rendszerét, és merevíti teljes mozdulatlanságba a világgazdaságot.
– Az én felügyeletem alatt.
– Ön Kaliforniában állami tisztségviselő, nem igaz?
– Igen, uram!
– Hogy a pokolba tudtak egy szövetségi rabot szabadlábra helyezni? És ami még
fontosabb, hogy a pokolba jutott eszükbe John Doe álnév alatt kihozni? Még a San
Jose-i börtönigazgató sem tud az egészről semmit! Legalábbis ezt állítja.
– Az Egyesült Államok igazságügyminisztere és én jó barátok vagyunk. Néhány
évvel ezelőtt sikeresen lezártuk a Gonzalez-gyilkosságokat, és azóta is számos
alkalommal dolgoztunk együtt.
– Most is gyilkossági ügyben nyomoznak?
– Igen, uram! Egy hacker rendszeresen betör magánszemélyek számítógépébe, és
az ott talált információt használja fel, hogy az áldozat közelébe férkőzzön.
Bishop Bob Shelton aggodalmas arcára pillantott, aztán végighúzta a mutatóujját a
torkán. Shelton szemei elkerekedtek.
Sajnálom...
– Tudja, miért olyan fontos nekünk ez a személy, nem igaz? – kérdezte Chambers.
– Olyasmiről tudok, hogy írt valami programot, ami feltöri az önök szoftverét,
vagy valami hasonló. – Megpróbált annyira ködösíteni, amennyire csak lehetett. Azt
gyanította, hogy Washingtonban gyakran két párbeszéd zajlik egyidejűleg: az egyik,
amire az ember gondol, a másik pedig, amit hangosan ki is mond.
– Ami, ha megtette, a legjobb esetben is illegális, viszont ha ennek a személynek az
irományából akár egyetlen példány is az országhatáron kívülre kerül, akkor
hazaárulásról kele beszélnünk.
– Értem – Bishop törte meg a rákövetkező csendet. – És azt akarja, hogy most
vigyük vissza a börtönbe, erről van szó?
– Pontosan.
– A szabadlábra bocsátási parancson három nap áll a rendelkezésünkre! –
jelentette ki Bishop határozottan.
A válasz a vonal másik végén feltörő nevetés volt.
– Egy telefonomba kerül, és az a parancs nem lesz értékesebb egy darab WC-
papírnál.
– Igen, uram! Semmi kétségem afelől, hogy könnyedén elintézheti ezt.
Szünet.
– Frank a neve, ugye?
– Igen, uram!
– Rendben, Frank. Mint zsaru a zsarunak: ez az illető nagy segítséget jelent a
maguk ügyében?
Egy aprócska kis működési hibát leszámítva...
– Nagyon nagyot – válaszolta Bishop. – Nézze, az elkövető számítógépes zseni.
Nem vagyunk ellenfelek a számára, ha nincs velünk egy olyan személy, akiről ön
beszélt.
Megint szünet. Aztán Chamberlain megszólalt.
– Azt mondom magának... én személyesen nem hiszem, hogy ő lenne maga a
megtestesült ördög, aki véletlenül pont ide csöppent. Nem volt egy igazán jó
bizonyíték sem arra nézve, hogy feltörte volna a rendszerünket. Azonban nagyon
sok ember van Washingtonban, aki ügy gondolja, ő tette, és ez az egész lassan kezd
boszorkányüldözéssé fajulni itt, a minisztériumban. Ha valami törvénybe ütközőt
tett, akkor kerüljön börtönbe. Én azonban azon az állásponton vagyok, hogy egészen
addig ártatlan, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
– Igen, uram! – vágta rá Bishop, aztán finoman hozzátette: – Természetesen úgyis
felfoghatják a dolgot, hogy ha valami kölyöknek sikerült feltörni a kódot, akkor talán
önök akarhatnának egy jobbat írni.
Közben arra gondolt: rendben, ezzel a megjegyzéssel akár ki is rúgathatom
magam. Chambers azonban felnevetett.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a Standard 12 tényleg az, aminek kikiáltják –
mondta. – Azonban a minisztérium nagyon sok embere vett részt a kódolásban, és
hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Nem szeretik a feltűnést, és kifejezetten
utálják, ha a média veti rájuk magát. Namármost, van itt egy minisztériumi
főosztályvezető, nevezetesen Peter Kenyon, aki görögdinnyéket szarna még csak a
gondolatára is annak, hogy valami véletlen folytán a mi névtelen személyünk esetleg
kikerülhet a börtönből, ő pedig az újságok címlapján végezheti. Nézze, Kenyon volt
annak a munkacsapatnak az irányításáért a felelős, amit megbíztak a Standard 12
létrehozásával.
– Nem vagyok meglepve.
– Kenyon nem tudja, hogy a fiú kint van, de hallott pletykákat, és ha rájön az
igazságra, az nagyon rossz lehet nekem és még egy rakás embernek. – Hagyta
Bishopot egy pillanatig elrágódni az ügynökségen belüli politikai csatározásokon,
aztán folytatta. – Én is zsaru voltam, mielőtt belekeveredtem ebbe a bürokrata
marhaságba.
– Hol uram?
– Katonai rendőr, a haditengerészetnél. A szolgálati időm legnagyobb részét San
Diegóban töltöttem.
– Eloszlatott egy-két viharfelhőt, nem igaz, uram?
– Csak amikor a hadsereg nyert vele valamit. Figyeljen, Frank, ha az a fiú segít
maguknak elkapni a tettest, rendben, folytassák! Megtarthatja, amíg a
szabadlábrahelyezési parancs le nem jár.
– Köszönöm, uram!
– Nem hiszem, hogy szükséges lenne elmondanom, hogy maga fog lógni, ha az
illetőnk feltöri valakinek a honlapját. Vagy ha eltűnik.
– Értem, uram.
– Tájékoztasson mindenről, Frank!
A telefon elnémult.
Bishop letette, és megrázta a fejét.
Sajnálom...
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Shelton.
A nyomozó magyarázatát azonban félbeszakította Miller diadalittas kiáltása.
– Találtunk valamit! – kiabálta izgatottan.
Linda Sanchez elcsigázottan bólintott.
– Sikerült összeállítani a honlapok listáját, amikre Gillette közvetlenül a szökése
előtt bejelentkezett.
Odanyújtotta Bishopnak a kinyomtatott anyagot. Sok zagyvaság volt rajtuk,
számítógépes szimbólumok meg adattöredékek, meg olyan szöveg, aminek Bishop
számára semmi értelme sem volt. A töredékek között azonban hivatkozásokat
fedezett fel néhány légitársaságra vonatkozóan, információt az aznap este a San
Francisco Nemzetközi Repülőtérről más országokba induló járatokról.
Miller még egy papírlapot nyomott a kezébe.
– Ezt is letöltötte... A buszmenetrendet Santa Clarából a reptérre. – A körte alkatú
nyomozó elégedetten vigyorgott; feltehetően úgy érezte, most jóvátette a korábbi
botlását.
– De hogyan fizeti ki a repülőjegyet? – morfondírozott Shelton hangosan.
– Pénz? Maga viccel? – nevetett fel savanyúan Tony Mott. – Valószínűleg most
éppen az ATM-nél időzik, és a maga bankszámláját nullázza le!
Bishopnak az eszébe jutott valami. Az elemzőlaborba ment, felvette a telefont és
megnyomta az ÚJRATÁRCSÁZÁS gombot.
A detektív röviden beszélt valakivel a vonal másik végén. Aztán letette.
Bishop a csoport többi tagjának is beszámolt a hívásról.
– Az utolsó Gillette által felhívott szám egy Goodwill kereskedés volt, néhány
mérföldnyire innen, Santa Clarában. Már bezártak, de az eladó még mindig ott van.
Azt mondja, járt ott valaki úgy húsz perccel ezelőtt, akire illett Gillette
személyleírása. Vásárolt egy fekete viharkabátot, egy fehér farmert, egy Oakland A-s
sapkát és egy hátizsákot. Emlékezett rá, mert folyamatosan körbe nézegetett, és
meglehetősen idegesnek tűnt. Gillette azt is megkérdezte a boltostól, merre van a
legközelebbi buszmegálló. Van egy a bolt mellett, és a reptéri busz valóban megáll ott.
– Nagyjából negyvenöt perc alatt ér a busz a repülőtérre – mondta Mott,
ellenőrizte a pisztolyát és elkezdett készülődni.
– Nem, Mott! – állította meg Bishop. – Mi már ezt megbeszéltük korábban.
– Ne már! – tiltakozott a fiatalember. – Jobb formában vagyok, mint az egész
rendőrség kilencven százaléka. Száz mérföldet biciklizek egy héten, és évente kétszer
futom le a maratont.
– Nem azért fizetjük, hogy lenyomja Gillette-et a földre – mondta Bishop. – Itt
marad. Vagy még jobb lenne, ha hazamenne és pihenne egy kicsit. Maga is, Linda!
Akármi is történik Gillette-tel, attól mi még mindannyian túlórázni fogunk, mert meg
kell találnunk a gyilkost.
Mott megrázta a fejét, egyáltalán nem örült a nyomozó utasításának. De elfogadta.
– Húsz perc alatt odaérhetünk a repülőtérre! – Bob Shelton már a feladatra
koncentrált. – Bemondom Gillette személyleírását a reptérieknek. Minden
buszmegállóba kiküldetem velük az embereiket. De most megmondom neked: én
személyesen fogok a nemzetközi terminálhoz menni. Alig várom, hogy a szemébe
nézhessek, amikor odaköszönök neki, hogy: Hello!
A köpcös nyomozó arcán napok óta most először látta Bishop megtörni a zord
merevséget; Shelton elmosolyodott.
******
00010100. FEJEZET / HÚSZ
Wyatt Gillette lelépett a buszról. A járdaszegély mellől elhajtó jármű után nézett.
Felpillantott az éjszakai égboltra. Felhőfantomok mozogtak sebesen a feje fölött, és
hideg esőcseppeket spricceltek szerteszét a talajon. A magas páratartalom
felerősítette a Szilícium-völgy illatait: az autók kipufogógázának szaga az
eukaliptuszfák gyógyhatású illatával keveredett.
A busz – amelynek útvonala egyáltalán nem érintette a repülőteret, mivel Santa
Clara megyében csak a helyi megállókban állt meg – Sunnyvale egyik kellemes
külvárosában tette le, egy sötét, üres utcában. Gillette jó tíz mérföldnyire volt San
Francisco repülőterétől, ahol Bishop, Shelton és még egy rakás rendőr fogja őrült
módjára keresni a fehér farmerbe és fekete esőkabátba öltözött Oakland A rajongót.
Amint elhagyta a Goodwill kereskedést, elhajította ezeket a ruhadarabokat, és
felvette a bolt elé kihelyezett, ruhaadományt gyűjtő dobozból ellopottakat –
rozsdabarna dzsekit és kék farmert. A vászon hátizsák volt az egyetlen vásárolt tétel,
amit magánál tartott.
Felnyitotta az esernyőjét, és elindult felfelé a gyengén megvilágított utcán.
Mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa remegő idegeit. Nem az újbóli elfogatás
miatt aggódott – elég jól eltüntette az SZBE-nél a nyomait azzal, hogy légitársaságok
honlapjait meg a nemzetközi repülőjáratok információközpontját kereste fel, utána
meg végigfuttatta a szabad területeket törlő programot. Ezzel akarta felhívni a csapat
figyelmét a hamis nyomokra, hogy azok a hamis jelzéseknek higgyenek, melyek
szerint a hacker az ország elhagyására készül.
Nem, Gillette amiatt a hely miatt volt olyan pokolian ideges, ahova most tartott.
Fél tizenegyre járt, és ebben a keményen dolgozó városkában nagyon sok háznak
az ablaka mögött már teljes sötétség uralkodott, a tulajdonosok aludtak, hiszen a
nappalok korán kezdődnek a Szilícium-völgyben.
Észak felé tartott, egyre távolabb az El Camino Realtől, és nemsokára elhalt a
forgalmas kereskedelmi útvonalon áthaladó ezernyi jármű zaja is.
Tíz perccel később megpillantotta a házat és lelassított.
Nem, figyelmeztette magát. Menj tovább! Ne tegyél semmit, amivel felhívhatnád
magadra a figyelmet! Megint elindult, szemét a járdára szegezte, és elkerülte még
annak a néhány embernek is a pillantását, akivel az utcán találkozott: műanyag, eső
ellen védő, idétlen kalapot viselő nő a kutyáját sétáltatta. Két férfi egy nyitott tetejű
autó felett matatott. Az egyikük esernyőt és egy reflektort tartott, míg a másik a
villáskulccsal küzdött.
Mégis, ahogy egyre közeledett a házhoz – régi, klasszikus kaliforniai földszintes
épület – Gillette léptei megint egyre lassúbbá váltak, végül pedig megállt. A
hátizsákban megbújó áramkör csak néhány unciát nyomott, most azonban
ólomnehéznek érezte.
Gyerünk, noszogatta magát. Meg kell tenned! Rajta!
Mély lélegzet. Lehunyta a szemét, összezárta az esernyőt és felnézett. Hagyta az
esőcseppeket végigcsorogni az arcán.
Nem tudta eldönteni, hogy amire most készül, ragyogó vagy pedig teljesen idióta
döntés eredménye-e. Végül is, mit veszíthet vele?
Mindent, gondolta.
Aztán úgy döntött, már nem számít. Nem volt más választása.
Gillette megindult előre, a ház felé. Nem telt bele három másodperc és lecsaptak
rá.
A kutyát sétáltató nő hirtelen megfordult és elkezdett felé száguldani, a kutya
pedig – németjuhász – vadul morgott. A nő kezében pisztoly villant és rákiáltott:
– Állj, Gillette! Álljon meg!
A két férfi – akiknek az autón kellett volna dolgozniuk – szintén fegyvert rántott; a
reflektorfény elvakította a hackert.
Gillette megdermedt, aztán ledobta az esernyőt és a hátizsákot. Felemelte a kezét
és lassan elindult visszafelé. Érezte, valaki megmarkolja a vállát, és megfordult.
Frank Bishop állt mögötte. Bob Shelton is ott volt, és hatalmas, fekete pisztolyt
szegezett a mellkasának.
– Hogy tudtak...? – kezdte Gillette.
Shelton azonban már lendítette az öklét, és telibe találta vele a hacker állát. Gillette
feje hátralendült, és a megdöbbenésből fel sem ocsúdva hanyatt vágódott a járdán.
Frank Bishop papírzsebkendőt nyújtott felé, és az álla felé intett.
– Még maradt rajta egy kicsi. Nem ott, jobbra!
Gillette letörölte a vért. Shelton ütése nem volt egetverően erős, az ujjbütykei
azonban felsértették a bőrét, és a sebbe potyogó esőcseppek most égetően szúrtak.
A felajánlott zsebkendőn kívül Bishop semmilyen módon nem reagált társa fizikai
kirohanására. Lehajolt, és kinyitotta a vászonzsákot. Kivette az áramkört, és
fürkészően forgatta a kezében.
– Mi ez, bomba? – kérdezte azzal a fajta letargiával, amiből az hallatszik ki,
egyáltalán nem hiszi, hogy a szerkezet képes felrobbanni.
– Csak valami kis vacak, én csináltam – mormogta Gillette, és az orrára szorította a
tenyerét. – Örülnék neki, ha nem vizezné össze.
Bishop felállt, és beletette a kártyát a zsebébe. Shelton, akinek sebhelyes arcát
tovább csúfította a rajta elterülő vörös szín és az eső, továbbra is meredten a hackerre
szegezte tekintetét.
Gillette enyhén megfeszült, azon tűnődött, vajon a zsaru megint elveszíti-e az
önuralmát és megüti-e még egyszer.
– Hogyan? – szegezte nekik a hacker megint a kérdést,
– Már úton voltunk a repülőtér felé – mondta Bishop –, aztán elkezdtem
gondolkodni. Ha tényleg csatlakozott a hálózatra és tényleg azt akarta megnézni,
hogy merre szökjön, akkor abban a pillanatban letörölte volna a merevlemez-
meghajtót, nem pedig arra programozza be, hogy az később automatikusan elindítsa
magát. Az egészet azért tette, hogy elhitesse velünk, maga a reptérre akar menni. Ezt
tervezte, nem igaz?
Gillette bólintott.
– És mi a csodának akarta azt színlelni, hogy Európába készül? – tette hozzá a
nyomozó. – Megállították volna az első határon.
– Nem volt túl sok időm a tervezésre – morogta Gillette.
A rendőr végignézett az utcán.
– Ugye tudja, miből jöttünk rá, hogy ide akar jönni?
Persze, hogy tudta. Bishop felhívta a telefontársaságot, és megkérdezte, milyen
számot hívott Gillette a laborból azt megelőzően, hogy a Goodwill kereskedésbe
telefonált. Aztán megszerezte a számhoz tartozó címet – az előttük lévő házét – és
megfigyelés alá vettek mindenkit, aki közelített hozzá.
Ha a módszert, amellyel Bishop a szökést kezelte, át lehetett volna szoftverré
transzformálni, a Gillette-ben lakozó hacker egy kiválóra sikeredett kludge-nak
nevezte volna az esetet.
– Feltörhettem volna a Pac Bell kapcsolórendszerét és megváltoztathattam volna a
helyi hívások jegyzékét – mondta Gillette. – Megtettem volna, ha van rá időm.
A letartóztatást követő sokk eltűnő félben volt, a helyét kétségbeesés vette át –
amikor a Bishop zsebéből kidudorodó elektronikus teremtményériek körvonalára
esett a tekintete. Annyira közel került ahhoz a célhoz, ami hónapok óta
megszállottan fogva tartja! A célt jelentő ház felé nézett. A belül világító fény
melegen ragyogott, hívogatóan.
– Maga Shawn, ugye? – szegezte neki Shelton.
– Nem, nem én vagyok. Nem tudom, kicsoda Shawn.
– De maga volt VölgyFia, nem igaz?
– Igen. És a Behatolás Lovagjai közé tartoztam.
– Ismeri Hollowayt?
– Valaha ismertem, igen.
– Szentséges egek! – tört ki a terjedelmes hekusból. – Hát persze, hogy maga
Shawn! A magukhoz hasonló seggfejeknek seggfejenkét vagy egy tucat különböző
személyazonossága van! Maga az, és éppen úton volt, hogy Phate-tel találkozzon! –
megragadta a hacker olcsó goodwilles dzsekijének a gallérját.
Ezúttal Bishop közbelépett és megérintette Shelton vállát. A nagydarab zsaru
eleresztette Gillette-et, azonban mély, fenyegető hangon folytatta, és fejével az
utcában kicsit feljebb álló ház felé intett.
– Phate Donald Papandolos néven fut most. Őt hívta fel, és ma nem is egyszer az
SZBE-ből. Hogy leszállítsa a tippeket rólunk. Láttuk azokat a kibaszott kimenő
hívásokat!
– Nem. Én... – rázta meg a fejét Gillette, Shelton azonban nem hagyta szóhoz jutni.
– A kommandósok körbevették a házat és a környékét. Maga pedig segíteni fog
nekünk kihozni őt onnan.
– Gőzöm sincs arról, hogy hol van Phate. Azt azonban garantálhatom, hogy ebben
a házban nincs.
– Hát akkor ki lakik itt? – kérdezte Bishop.
– A feleségem. Ez az apja háza.
******
00010101. FEJEZET / HUSZONEGY
– Elenát hívtam – magyarázta Gillette. Sheltonhoz fordult. – És igaza volt. Tényleg
csatlakoztam a hálózatra, amikor odakerültem az SZBE-hez. Hazudtam. Beléptem a
DMV-be tudni akartam, még mindig az apja házában él-e. Aztán ma este felhívtam,
hogy itthon van-e.
– Azt hittem, elvált – mondta Bishop.
– Elváltam – Gillette habozott. – Még mindig a feleségemként gondolok rá.
– Elena – forgatta a szót Bishop. – A vezetékneve Gillette?
– Nem. Újra a lánykori nevét használja. Papandolos.
– Futtasd végig a nevet! – fordult Bishop Sheltonhoz.
A zsaru telefonált, és egy pillanattal később bólintott.
– Ő az. A cím is stimmel. A ház Donald és Irene Papandolos tulajdonában van.
Nem állnak körözés alatt.
Bishop elővette a fejhallgató készüléket, és beleszólt a mikrofonba.
– Alonso? Itt Bishop. Majdnem teljesen biztosak vagyunk benne, hogy csak
ártatlanok vannak a házban. Ellenőrizd és mondd el, amit látsz...
Néhány percnyi szünet után belehallgatott a fejkészülékbe, és Gillette-re nézett.
– Van egy nő, hatvan körüli, ősz hajú,
– Elena anyja. Irene.
– Húszas éveiben járó férfi.
– Göndör, fekete hajú?
Bishop megismételte a kérdést, kivárta a választ, aztán bólintott.
– A bátyja, Christian.
– És egy szőke nő, harminc-egynéhány lehet. Két kisfiúnak olvas.
– Elenának sötét haja van. Valószínűleg a nővére lesz az, Camilla. Korábban vörös
volt, de félévente kétszer megváltoztatja a hajszínét. A kölykök az övéi. Négy van
neki.
– Oké, úgy tűnik, minden stimmel – szólt Bishop a mikrofonba. – Mondd meg
mindenkinek, hogy lazíthatnak! Akció lefújva. – A nyomozó ezután Gillette-hez
fordult. – Mit jelentsen ez az egész? Úgy volt, hogy átnézzük a St. Francisből elhozott
számítógépet, maga meg erre megszökik.
– Átnéztem a gépet. Semmit nem találtam, ami közelebb vitt volna Phate-hez.
Abban a pillanatban, amikor beindítottam a gépet, a démon megérzett valamit,
feltehetőleg azt, hogy leválasztottuk a modemről, és elpusztította magát. Ha bármi
hasznosat találtam volna, hagytam volna üzenetet.
– Hagyott volna üzenetet? – horkant fel Shelton. – Ez úgy hangzik, mintha csak
abba az istenverte éjjelnappaliba ugrott volna le cigarettáért. Maga kibaszottul
őrizetből szökött el!
– Nem szöktem el – mutatott a hacker a bokaperecre. – Ellenőrizze a nyomkövető
rendszert! Úgy állítottam be, hogy egy óra múlva megint működjön. A házból
akartam felhívni magukat, és akkor valaki értem jöhetett volna, hogy visszavigyen az
SZBE-be. Csak kellett egy kis idő, mert látnom kellett Ellie-t.
– És ő akarja látni magát? – kérdezte Bishop és nagyon közelről nézett a hacker
szemébe.
Gillette elbizonytalanodott.
– Feltehetőleg nem. Nem tudja, hogy jövök.
– Az előbb mintha azt mondta volna, hogy felhívta – figyelmeztette Shelton.
– Abban a pillanatban letettem, ahogy beleszólt a kagylóba. Csak biztosan akartam
tudni, hogy itthon lesz ma este.
– Miért a szüleivel él?
– Miattam. Nincs pénze. Minden vagyonát az én védelmemre és a bírságra
költötte... – Bishop zsebe felé intett a fejével. – Ezért dolgoztam annyit azon... amit
kicsempésztem.
– Az alá a telefondobozos dolog alá rejtette el a zsebében, igaz?
Gillette bólintott.
– Kétszer végig kellett volna futtattatnom magán a fémdetektort. Figyelmetlen
voltam. Mi köze van ennek a dolognak a feleségéhez?
– Ellie-nek akartam adni. Szabadalmaztathatja és engedélyt adhat az egyik
hardvertársaságnak a gyártására. Sok pénzt kereshet vele. Egy újfajta, drót nélküli
modemről van szó, ami laptoppal is használható. Utazás közben is csatlakozhat a
hálózatra, nem kell a mobiltelefont használni. Globális helyzet-beállítással működik,
amikor a felhasználó tartózkodási helyéről a cellás kapcsolónak továbbítja a jelzést,
és automatikusan a legjobb adatátvitelt biztosító közvetítőtoronnyal létesít
kapcsolatot.
Bishop félrehajtotta a mikrofont.
– Maga csinálta? A börtönben talált eszközökkel?
– Talált vagy vett eszközökkel.
– Vagy lopottakkal. – szólt közbe Bishop.
– Talált vagy vett! – ismételte meg Gillette.
– Miért nem mondta el nekünk, hogy maga VölgyFia? És hogy maga és Phate
mindketten a Behatolás Lovagjai közé tartoztak? – kérdezte Bishop.
– Mert abban a pillanatban visszaküldték volna a börtönbe. És akkor nem tudtam
volna segíteni a nyomozásában. És akkor esélyem sem lett volna látni Ellie-t...
Nézzék, ha valami olyasmit tudtam volna Phate-ről, amivel segíthetek maguknak
elkapni, elmondtam volna. Igaz, hogy együtt voltunk a Behatolás Lovagjaiban, de az
évekkel ezelőtt történt. A cybergangek-ben az ember soha nem találkozik
személyesen a többi bandataggal. Azt sem tudtam, hogy néz ki, buzi-e vagy hetero,
házas vagy egyedülálló. Csak a valódi nevét ismertem, és hogy akkoriban
Massachusettsben tartózkodott. Ezt azonban nagyjából ugyanakkor találták ki
maguk is, amikor én rájöttem, kiről van szó. És még soha nem hallottam Shawnról,
egészen a mai napig!
– Tehát maga egyike volt azoknak a szarháziaknak, akikkel ez az ürge együtt
bandázott! – Shelton, még mindig mérges volt. – Vírusokat küldtek ki meg
bombarecepteket, meg leállították a kilenc-egy-egyet!
– Nem! – Gillette hangja keményen csattant.
Elkezdte elmesélni, hogy az első évben, a Behatolás Lovagjai a világ legkiválóbb
cyberbandáinak az egyike volt, és soha semmi kárt nem okozott civileknek.
Hackcsatákat vívtak másik bandákkal, és a hagyományos vállalati meg kormányzati
oldalakat törték fel.
– A legrosszabb, amit tettünk, hogy megírtuk a saját freeware-ünket, ami ugyanazt
tudta, mint a méregdrága kereskedelmi szoftverek, és szétosztogattuk a másolatokat.
Ezzel mintegy fél tucat nagy társaságnak néhány ezer dollárnyi profitkiesést
jelentettünk. Ennyi. Később azonban fokozatosan rájött, hogy BiztosHalálban, ez volt
akkoriban Holloway felhasználói neve, mintha egy másik személyiség is lakozott
volna, Kezdett veszélyessé és vérszomjassá válni, az idő múlásával pedig egyre
inkább már csak a behatolás egy bizonyos fajtája érdekelte. Az, amelyikkel embereket
lehet bántani. Egyre többször keverte össze az élő és az élettelen karaktereket a
számítógépes játékokban.
Gillette hosszú órákon át csetelt Holloway-jel, próbálta lebeszélni az ördögibbnél
ördögibb hackekről, és azokról a tervekről, amikben „le akart számolni”
mindenkivel, akit az ellenségének vélt. Végül betört Holloway számítógépébe, és
legnagyobb megdöbbenésére, bandatársa által írt halálos vírusokra talált – olyan
programokra, amelyek tönkretették az oaklandi 911-es rendszert is, vagy
megszüntetik a kapcsolatot a légiforgalom-irányítók és a pilóták között. Letöltötte a
vírusokat, ellenprogramot írt rájuk, aztán szétpostázta őket a neten. Gillette a
Harvard Egyetemről ellopott szoftvereket is talált Phate gépén. Küldött egy
másolatot az iskolának és Massachusetts Állami Rendőrségnek is, valamint
mellékelte BiztosHalál e-mail-címét. Hollowayt letartóztatták.
Gillette megszüntette a VölgyFia felhasználói nevet, és – nagyon is tudatában
Holloway bosszúálló természetének – egyidejűleg több hálózati személyiséget
használt, amikor megint hackelésre adta a fejét.
– Vigyük vissza ezt a szeméthalmot San Hóba! – jelentette ki Shelton. – Éppen elég
időt fecséreltünk rá.
– Ne, ne tegyék! Kérem!
Bishop árnyalatnyi szórakozottsággal tanulmányozta a hackert.
– Továbbra is velünk akar dolgozni?
– Kell. Maguk is látták, mennyire jó Phate. Szükségük van valakire, aki legalább
annyira jó, mint én, ha meg akarják állítani.
– Ember! – még Shelton is felnevetett. – Magának aztán van vér a pucájában!
– Tudom, mennyire jó, Gillette – mondta Bishop. – De éppen, hogy csak
megszökött az őrizetemből, és ez az állásomba kerülhetett volna. Elég nehéz lenne
ezek után megbíznom magában, ugye elhiszi? Megleszünk valaki mással is.
– Nem lehetnek csak úgy meg, amikor Phate-hez hasonló emberről van szó!
Stephen Miller nem képes megbirkózni vele. Phate klasszisokkal jobb nála. Patricia
Nolan csak egy biztonsági szakember. Bármilyen jók is, a biztonságiak mindig egy
lépéssel a hackerek mögött kullognak. Szükségük van valakire, aki megjárta már a
lövészárkokat.
– Lövészárkok – ismételte Bishop lágyan. Úgy tűnt, a kommentár szórakoztatja.
Elcsendesedett egy időre, aztán végül megszólalt: – Azt hiszem, adok magának még
egy esélyt.
Shelton szeme sötét nehezteléssel telve villogott.
– Nagy hiba!
Bishop leheletfinoman bólintott, mintha csak elismerné, hogy a társának akár
nagyon is igaza lehet. Aztán Sheltonhoz fordult.
– Küldd el a többieket harapni valamit, utána meg pihenjenek néhány órát.
Visszaviszem Wyattet a San Hóba ma éjszakára.
Shelton megrázta a fejét, megrémítették társának a tervei, de engedelmesen
elindult és teljesítette a kéréseket. Gillette megdörzsölte az állát.
– Adjon nekem tíz percet vele! – szólt végül Bishophoz.
– Kivel?
– A feleségemmel.
– Ezt most komolyan gondolja, ugye?
– Tíz perc, csak ennyit kérek.
– Nem egészen egy órával ezelőtt felhívott egy David Chambers nevű ürge a
Nemzetvédelmi Minisztériumtól; ez az ember körülbelül egyhüvelyknyire ül a maga
ideiglenes szabadlábra helyezési parancsának visszavonásától.
– Rájöttek?
– Efelől biztos lehet. Így tehát azt mondom magának, fiam; ez a friss levegő, amit
most belélegzik, meg azok a szabad kezek... nos, mind csak könnyű ábránd. A
törvény szerint magának most javában aludnia kellene a börtönben a priccsén. – A
detektív megfogta a hacker csuklóját. Azonban mielőtt a bilincs kettényílt fémpántja
összecsattanhatott volna, Gillette megint megszólalt.
– Maga nős, Bishop?
– Igen, az vagyok.
– Szereti a feleségét?
A zsaru egy másodpercig néma maradt. Felnézett az esős égre, aztán eltette a
bilincset.
– Tíz perc!
A hátulról érkező fényben először csak a körvonalát látta. Kétség nem férhetett
hozzá, Ellie volt az. Az érzéki alak, a hosszú, fekete hajtömeg, mely a dereka felé
közelítve egyre vadabbá és rakoncátlanabbá vált. A kerek arc.
A nőben is minden bizonnyal felgyülemlett feszültség egyetlen jele abban
nyilvánult még, ahogy az ajtófélfát markolta. Zongoraművész ujjai vörösek voltak a
vad szorítástól.
– Wyatt! – suttogta. – Ők most...?
– Hogy elengedtek-e? – megrázta a fejét.
Megcsillant valami a nő szeme sarkában, amikor a férfi válla fölött átnézve
meglátta az éberen őrködő Frank Bishopot a járdán.
– Csak néhány napig vagyok kint – folytatta Gillette. – Egyfajta ideiglenes
fegyverszünet. Segítek megtalálni valakit, Jon Hollowayt.
– A bandabeli barátodat – mormogta halkan a nő.
– Nem hallottál róla?
– Én? Nem. Miért hallottam volna? Többé már nem találkozom egyetlen barátoddal
sem, – A válla felett visszanézett nővére gyerekei felé, aztán kijjebb lépett és behúzta
maga mögött az ajtót, mintha csak Gillette-et akarná szilárdan elszigetelni – és a
múltat – a jelentől.
– Mit keresel itt? Honnan tudtad... Várj! Azok a telefonhívások, meg a
megszakítások! Végig azt jelezte a készülék, a hívó fél ismeretlen. Te voltál az!
Gillette bólintott.
– Biztos akartam lenni abban, hogy itthon talállak.
– Miért? – kérdezte Elena keserűen.
Gillette utálta ezért a tónusért. A tárgyalásra emlékeztette. És ugyanerre az
egyetlen szóra. Miért? A nő gyakran kérdezte ezt tőle, még mielőtt elítélték.
Miért nem vagy képes megválni azoktól az istenverte gépeidtől? Nem börtönöznének be,
nem veszítenél el engem, ha megtennéd. Miért?
– Beszélni akartam veled – mondta most neki.
– Nincs miről beszélnünk, Wyatt! Éveink voltak a beszélgetésre, de te más
dolgokra szántad az időt!
– Kérlek – Gillette érezte, a nő bezárkózik, és már menekülne vissza a ház
biztonságába. A kétségbeesést is kihallotta a saját hangjából, de régen túljutott az
efféle büszkeségen.
– A növények, amiket együtt neveltünk – bólintott a hacker a vaskos
puszpángcserje felé. Elena is odapillantott, és egy pillanatra megenyhült az arca.
Évekkel ezelőtt, egy igen enyhe novemberi éjjel emellett a bokor mellett szeretkeztek,
míg a szülei a házban a választási eredményeket nézték.
Az együtt töltött évek emlékei megrohanták Gillette-et – a csak egészséges ételeket
felszolgáló étterem Palo Altóban, ahol minden péntek este vacsoráztak, az éjjeli
linzer– és pizzalakomák, a Stanford Egyetem területén tett bicikliutak. Egy pillanatra
Gillette reménytelenül beleveszett ezekbe az emlékekbe.
Aztán Elena arca megint megkeményedett. A csipkefüggönnyel borított ablakon
keresztül újra benézett a házba. A most már pizsamába öltözött gyerekek
kitrappoltak a látóteréből, A nő visszafordult, és a Gillette karjára tetovált pálmafára
és sirályra nézett. Évekkel korábban a hacker azt mondta neki, el akarja távolíttatni a
tetoválást, és úgy tűnt, Elenának sincs ellene kifogása, de a férfi azóta sem szánta rá
magát. Most érezte a másik csalódottságát.
– Hogy van Camilla és a kölykök?
– Jól.
– A szüleid?
Elena elkeseredve kérdezte:
– Mit akarsz tőlem, Wyatt?
– Neked hoztam.
Odanyújtotta neki az áramköri kártyát és elmagyarázta a funkcióját.
– Miért adod nekem?
– Nagyon sok pénzt ér – a nő kezébe nyomta az eszköz használati utasítását is; a
buszon csapta össze, miután a Goodwill kereskedésnél felszállt rá.
– Keress magadnak egy ügyvédet a Sand Hill úton, aztán add el valamelyik nagy
cégnek. Compaq, Apple, Sun, teljesen mindegy. Kizárólagos forgalmazási szerződést
akarnak majd, és ez nem is baj, de ragaszkodj ahhoz, hogy nagy előleget fizessenek ki
érte. Vissza nem térítendőt. Nem elég a szabadalmi díj. Az ügyvéd tudni fogja
ezeket.
– Nincs szükségem rá.
– Nem ajándék. Csak visszafizetem, amit rám költöttél. Miattam veszítetted el a
házadat és az összes megtakarított pénzedet. Ezzel azt kapod vissza, amit
elvesztettél.
A nő lenézett a kártyára, de nem vette el a hacker kinyújtott kezéből.
– Mennem kell – mondta.
– Várj! – szólt utána Gillette. Ennél többet akart mondani, sokkal többet. Napokon
át próbálta a börtönben a most előadandó beszédet, megpróbálta a legjobb érveket
összeszedni annak alátámasztására, amit most mondani akart.
Elena erős ujjai – halványlila lakk díszítette a körmeit – most a nedves veranda
korlátját szorongatták. Kinézett az esőáztatta udvarra. Gillette itta a nő látványát,
nézte a kezét, a haját, az állát, a lábát...
Ne mondd ki, harcolt magában. Ne! Mondd! Ki!
– Szeretlek – mondta.
– Nem! – szakadt ki Elenából, könyörtelenül és önkéntelenül felemelte a kezét,
mintha ezzel elhessegethetné a kimondott vallomást.
– Újra akarom kezdeni.
– Túl késő, Wyatt.
– Tévedtem. Soha nem történik meg újra!
– Túl késő – ismételte.
– Magukkal ragadtak a számítógépek. Nem voltam ott melletted. De most ott
leszek. Megígérem. Gyerekeket akartál. Nos, lehetnek gyerekeink.
– Neked ott vannak a gépeid. Minek neked gyerek?
– Megváltoztam.
– Börtönben voltál. Még csak esélyed sem volt, hogy akárkinek is bebizonyítsd,
téged is beleértve, hogy meg tudsz változni.
– Családot akarok, veled!
A nő az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
– Én is ezt akartam. És nézd meg, mi lett belőle.
– Ne menj New Yorkba! – tört ki Gillette-ből.
Elena megdermedt. Megfordult.
– New Yorkba?
– New Yorkba készülsz. A barátoddal, Eddel.
– Honnan tudsz Edről?
Gillette már nem volt a maga ura.
– Hozzámész?
– Honnan tudsz róla? – ismételte Elena. – Honnan tudsz New Yorkról?
– Ne tedd, Elenal Maradj itt! Adj még egy...
– Honnan? – csattant fel a nő.
Gillette lenézett a tornácra, a szürke padlófestéken szertefröcsögő esőcseppekre.
– Feltörtem a hálózati felhasználói azonosítódat, és elolvastam az e-mailjeidet.
– Hogy mit? – A nő hagyta az ajtót becsapódni. Fenséges görög temperamentum
áramlott végig az arcán.
Most már nem volt visszaút. Gillette-ből áradtak a szavak.
– Szereted Edet? Hozzámész feleségül?
– Jézusom, nem hiszem el! A börtönből? Feltörted a leveleimet a börtönben?
– Szereted?
– Átkozottul semmi közöd Edhez! A világon minden esélyed megvolt arra, hogy
családot alapíts velem, és neked nem kellett! Semmi, de semmi jogod sincs egyetlen
szót is ejteni a magánéletemről!
– Kérlek...
– Nem. Nos, Ed és én igenis elmegyünk New Yorkba. Három nap múlva
indulunk! És nincs semmi ezen az istenverte világon, amivel megakadályozhatnál
benne! Isten veled, Wyatt! Ne keress többet!
– Szeret...
– Nem szeretsz te senkit! – szakította félbe. – Manipulálsz mindenkit a te
átváltozásoddal!
Visszament a házba, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Gillette is lement
a lépcsőn, vissza Bishophoz.
– Mi az SZBE telefonszáma? – kérdezte a detektívet.
Bishop megadta, a hacker a szabadalomleírást tartalmazó papírlapra írta a számot,
és melléfirkantotta:
– Hívj fel, kérlek! – aztán az áramköri kártya köré tekerte a papírt és otthagyta a
postaládában.
Bishop végigvezette Gillette-et a kavicsos, nedves járdán. Egy szóval sem reagált
az imént, a verandán látott jelenetre.
Ahogy ketten bandukoltak a Crown Victoria felé, egyikük tökéletes testtartással, a
másik állandóan görnyedten és csoszogva, egy férfi bukkant fel az utca másik
oldalán az árnyékból
A sovány, gondosan nyírt hajú, bajuszos férfi a harmincas évei végén járhatott.
Gillette-nek az volt az első érzése vele kapcsolatban, hogy buzi. Esőkabátot viselt,
esernyő azonban nem volt nála. Gillette észrevette, a detektív keze a pisztolya után
matat, miközben a férfi egyre közelebb ért hozzájuk. Az ismeretlen lelassított és
óvatosan felemelte a levéltárcáját, feltárva ezzel a szolgálati jelvényét és a
személyiigazolvány-kártyáját.
– Charlie Pittman vagyok, Santa Clara megye seriffhivatalából.
Bishop figyelmesen áttanulmányozta az igazolványokat; szemmel láthatóan
elégedettséggel töltötték el az igazoló iratok.
– Ön az állami rendőrségnél dolgozik? – érdeklődött Pittman.
– Frank Bishop.
– És ön...? – nézett Pittman Gillettre.
Mielőtt Gillette megszólalhatott volna, Bishop közbevágott.
– Mit tehetünk magáért, Charlie?
– A Peter Fowler-ügyben nyomozok.
Gillette-nek beugrott a név: ő volt az a fegyverkereskedő, akit Phate Andy
Andersonnal együtt ölt meg, korábban, még aznap.
– Tudomásunkra jutott, hogy az ügyhöz kapcsolódó akció zajlik itt ma este –
magyarázta Pittman.
Bishop megrázta a fejét.
– Téves riasztás. Semmi olyan információval nem szolgálhatok, ami önnek
segítene. Jó éjszakát, uram! – azzal továbbindult volna a férfi mellett, és intett
Gillette-nek, hogy kövesse, de Pittmannak még akadt mondandója:
– Ebben az ügyben az árral szemben úszunk, Frank! Bármi, amit meg tudna
osztani velünk, nagy segítség lenne. Stanford lakosságát teljesen megrázta az a hír,
hogy valaki fegyverrel kereskedett az egyetem területén. Mi vagyunk azok, akiken
csattan az ostor!
– Nem mi foglalkozunk a nyomozás fegyverkereskedelmi részével. Azt a fickót
hajtjuk, aki megölte Peter Fowlert, azonban, ha információra van szüksége, el kell
mennie San Joseba, a kapitányságra. Maga is ismeri a szabályt!
– Maga is ott dolgozik?
Bishop szemmel láthatóan ugyanolyan tisztában volt a rendőrdiplomáciával is,
mint amennyire nagyon jól tudta, mit jelent Oakland utcáin az élet. Ennek
megfelelően, semmitmondóan kitérő válasszal elégítette ki a kolléga kíváncsiságát.
– Velük kellene beszélnie. Bernstein kapitány talán tud segíteni magán.
Pittman veséig hatoló szeme tetőtől talpig végigpásztázta Gillette-et, aztán a
borongós égre pillantott.
– Hánynom kell ettől az időtől. Túl régóta esik – visszanézett Bishopra. – Tudja,
Frank, mi kapjuk az aljamunkát, a megyei fickók. Mindig elkallódunk a nagy
keveredésben, és aztán ott végezzük, hogy ugyanazt a melót végezzük, amit
korábban valaki már megcsinált. Néha kissé belefáradok a dologba.
– Bernstein egyenes ember. Segíteni fog magának, ha tud.
Pittman még egyszer végigmérte Gillette-et, feltehetően az járt a fejében, vajon mi
keresnivalója van ennek a csupa csont, sáros dzsekit viselő fiatalembernek errefelé –
mert hogy nem zsaru, az biztos.
– Sok szerencsét! – búcsúzott el másodszorra is Bishop.
– Köszönöm, nyomozó! – és Pittman visszaballagott az éjszakába. ,
Gillette csak akkor szólalt meg, amikor már a járőrautóban ültek:
– Nem igazán akarok visszamenni San Hóba.
– Nos, én az SZBE-be megyek vissza, átnézem a bizonyítékokat, és talán alszom is
egy szemhunyást. Egyetlen fogdát sem láttam az épületben.
– Nem fogok megint elszökni – mondta Gillette.
Bishop nem válaszolt.
– Nem igazán akarok visszamenni a börtönbe. – A nyomozó továbbra sem
válaszolt, a hacker pedig tovább győzködte. – Bilincseljen a székhez, ha nem bízik
meg bennem!
– Kösse be a biztonsági övét! – szólalt meg végre Bishop.
******
00010110. FEJEZET / HUSZONKETTŐ
A Junipero Serra iskola idilli hangulatot árasztott a kora reggeli ködben.
A nyolcmérföldnyi csodálatos vidéken elterülő exkluzív magániskolát a Xerox
Palo Alto-beli Kutatási Központja és a Stanford Egyetem közelében szétszórt számos
Hewlett-Pacard létesítmény egyike fogta közre. Az intézmény kiváló hírnévnek
örvendett, és diákjai híresek voltak arról, hogy gond nélkül bekerültek a választott
(nos, a szüleik által választott) felsőbb iskolákba. A környék gyönyörű volt, a tanári
gárda pedig módfelett magas fizetésnek örvendhetett.
Mindamellett, ebben a pillanatban, a már néhány éve az iskolának dolgozó
recepciós nem munkakörnyezete legkellemesebb előnyeinek medencéjében lubickolt;
szeme megtelt könnyel és minden erejével megpróbálta leküzdeni hangja remegését.
Ó Istenem, ó Istenem! – suttogta. – Joyce csak fél órával ezelőtt tette ki. Még láttam
is. Teljesen jól volt. Érti, csak fél órával ezelőtt!
A nő előtt vöröses hajú és ugyanilyen színű bajuszt viselő fiatalember állt, az
üzletemberekre jellemző drága öltöny fedte testét. A szeme vörös volt, mintha ő is
sírt volna, és most úgy csapta össze a tenyerét, mint az olyan ember, aki éreztetni
akarja, őt is rendkívül felháborítják a történtek.
– Ő és Don Napába indultak, a szőlőskertjükbe. Úgy volt, ott töltik az egész napot.
Meghívták Don néhány befektetőjét ebédre.
– Mi történt? – kérdezte a nő elcsukló hangon.
– Az egyik busz, vándormunkásokkal megrakodva... egyenesen beléjük rohant.
– Szent Istenem! – mormolta megint a recepciós. Másik nő haladt el mellettük, és a
portáskisasszony odaszólt neki: – Amy, gyere ide!
A nő – ragyogó piros kosztümöt viselt és egy papírhalmazt cipelt, amelynek
tetején nagy betűkkel virított az „óravázlat” felirat – odaballagott a pulthoz.
– Joyce és Don Wingate balesetet szenvedett! – súgta meg a recepciós.
– Nem lehet!
– Azt mondják, súlyos – a portás a férfi felé biccentett. – Ez itt Don testvére, Irv.
Üdvözlően egymás felé bólintottak, aztán a megdöbbenéstől porig sújtott Amy
megkérdezte:
– Hogy vannak?
A testvér nyelt egyet, és megköszörülte érzelmektől fátyolos torkát.
– Túlélik. Legalábbis most ezt mondják az orvosok. De még egyikük sem tért
magához. Az öcsém eltörte a hátgerincét – a férfi elfojtotta feltörő könnyeit.
A recepciós letörölte a sajátjait.
– Joyce annyira aktíva szülői munkaközösségben. Mindenki imádja. Tudunk értük
tenni valamit?
– Még nem tudom – rázta meg a fejét Irv. – Nem igazán tudok világosan
gondolkodni.
– Nem, nem, persze hogy nem.
– Itt az iskolában mindenki a rendelkezésére áll, bármire legyen is szüksége! –
Amy odarendelt hozzájuk egy ötven év körüli, köpcös asszonyságot. – Ő Mrs.
Nagler!
A szürke kosztümös nő elindult feléjük és végigmérte Irvöt.
– Mrs. Nagler! – szólította meg a férfi. – Ugye nem tévedek, ön itt az igazgató?
– Nem téved.
– Irv Wingate vagyok, Samantha nagybátyja. Tavaly már találkoztunk, a tavaszi
kulturális rendezvényen.
A nő bólintott és kezet fogott a látogatóval. Wingate röviden elismételte a baleset
történetét.
– Ó, Szent Uram, ne! – suttogta Mrs. Nagler. – Annyira sajnálom.
– Kathy, a feleségem van most velük – mondta Irv. – Én meg eljöttem a kis
Sammie-ért.
– Ez természetes.
Azonban Mrs. Nagler – bár részvétteljes és megértő volt – szoros kantárszáron
tartotta az iskola ügyeit, és nem volt hajlandó eltérni a szabályoktól. A számítógép
klaviatúrája fölé hajolt és tompa, lakkozatlan körmeivel nekiállt ütögetni a
billentyűket.
– Ön a Samantha kikérésére felhatalmazott rokonok között van nyilvántartva –
jelentette ki. Lenyomott egy másik gombot, aminek eredményeképpen egy kép
ugrott elő a monitorra: Irving Wingate jogosítványfényképe. A nő összehasonlította a
fotót az előtte álló férfival. Tökéletes egyezés. Azonban ennyivel nem elégedett meg.
– Attól tartok, hátra van még két dolog, amit egyeztetnünk kell. Először is,
láthatnám a jogosítványát?
– Természetesen – azzal a férfi átnyújtotta az igazolványt. A benne lévő kópia
tökéletesen egyezett, mind a gépen lévő képpel, mind pedig az élő alakkal.
– Csak még egy dolog. Sajnálom. Ön is tudja, a bátyja nagyon biztonságcentrikus.
– Ó, igen – kapott észbe Irv. – A jelszó. – Közel hajolt az igazgatónőhöz, úgy
suttogta. – S-H-E-P.
Mrs. Nagler a jelszó helyességét megerősítendő, bólintott. Irving kibámult az
ablakon, a szétfolyó napfénnyel bearanyozott puszpángsövény felé.
– Így hívták Don első airedale-terrierjét, Shepnek. Tizenkét éves korában kapta.
Nagyszerű kutya volt. Tudja, a bátyám még most is foglalkozik tenyésztéssel.
– Tudom – felelte Mrs. Nagler szomorúan. – Néha e-mailen képeket küldözgetünk
egymásnak a kutyáinkról. Nekem két weimárim van. – Elhalkult a hangja,
megpróbált megszabadulni a szomorú gondolatoktól. Felemelte inkább a
telefonkagylót és beszélt a kislány tanárával. Megkérte, hozza le a gyermeket a
recepcióhoz.
– Kérem, ne említse Sammie előtt a dolgot! – szólt Irv. – Útban hazafelé majd én
elmondom neki.
– Természetesen.
– Útközben megállunk majd reggelizni. Az Egg McMuffins' a kedvence.
A karmazsinvörös kosztümbe öltözött Amy meghatódott ettől a jelentéktelen
apróságtól.
– Ezt ette az osztálykiránduláson is, amikor Yosemite-be mentünk...
Eltakarta a szemét, és egy időre néma zokogásba merült.
Ázsiai nő – feltehetőleg a kislány tanára – vezetett egy soványka, vörös hajú
gyereket az irodába.
– Itt van Irving bácsikád – mosolygott a gyermekre Mrs. Nagler.
– Irv bácsinak szokott hívni – javította ki az igazgatónőt a férfi. – Hello, Sammie!
– Hűha, de gyorsan visszanövesztetted a bajuszod!
– Kathy nénéd azt mondja, így előkelőbb a megjelenésem! – nevetett fel Wingate.
Lehajolt a kislányhoz. – Figyelj csak! A mami és a papi úgy döntöttek, hogy ma nem
kell itt maradnod az iskolában. Velük fogjuk tölteni a napot, Napában.
– Felmentek a szőlőskertbe?
– Így van.
Fintor torzította el a kicsi szeplős arcocskáját.
– Apa azt mondta, csak a jövő héten tudnak menni. A festők miatt.
– Meggondolták magukat. És neked is fel kell jönnöd velem hozzájuk!
– Király!
– Most menj és szedd össze a könyveidet, rendben? – mondta a tanárnője.
A kislány elszaladt, és Mrs. Nagler elmesélte a tanárnőnek, mi történt.
– Jaj, nem! – suttogta az ázsiai nő, és ő is kivette részét a tragédia felett érzett
sajnálkozásból. Pár perc múltán Samantha visszaérkezett, nehéz könyvet cipelt a
vállán, aztán Irv bácsival együtt elindultak az ajtó felé.
– Hála Istennek, jó kezekben lesz! – sóhajtott fel a recepciós kisasszony.
Irv Wingate bizonyára meghallotta, mert hátrafordult és felé bólintott. Mégis, a
portásnőnek egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt, hogy a nagybácsi
mosolya mintha leheletnyit természetellenes lenne, mintha valami kísérteties
sóvárgás villanna fel az ábrázatán. Aztán a nő mégis úgy döntött, tévedett, és a
tekintetet annak a borzasztó stressznek a számlájára írta, amin a fiatalembernek túl
kellett magát tennie.
-
Éledj és ragyogj! – szavalta az energikus hang.
Gillette kinyitotta a szemét, és Frank Bishopot látta maga előtt, frissen borotváltan,
a zuhanyozástól illatozva, amint szórakozottan gyömöszöli komisz természetű ingét
a nadrágjába.
– Fél kilenc van – közölte vele Bishop. – Sokáig hagyják aludni a börtönben?
– Négyig fent voltam – zsörtölődött a hacker. – Sehogy sem tudtam elhelyezkedni.
Gondolom, ez nem igazán lepi meg, nem igaz? – és jelentőségteljesen a hatalmas
vasszék felé biccentett, amihez Bishop az éjjel hozzábilincselte.
– A maga ötlete volt a szék is meg a bilincs is!
– Nem hittem volna, hogy szó szerint veszi.
– Hogy másképp, mint szó szerint? – értetlenkedett Bishop. – Az ember vagy
odabilincsel valakit a székhez, vagy nem.
A nyomozó kiszabadította Gillette-et, ő pedig merev végtagokkal felállt, és
megdörzsölte elgémberedett csuklóját. A konyhába vonult, szerzett magának egy
csésze kávét és hozzá kétnapos baguette-et.
– Még véletlenül sincs itt maguknál soha linzer? – kiabálta Gillette, útban
visszafelé az SZBE főtermébe.
– Nem tudom – válaszolta Bishop. – Ez nem az én irodám, nem emlékszik?
Különben sem rajongok az édességekért. A normális ember szalonnás tojást
reggelizik. Tudja, valami kiadósat! – belekortyolt a kávéjába. – Figyeltem magát...
amikor aludt.
Gillette nem tudott mihez kezdeni a kijelentéssel. Kérdően felvonta az egyik
szemöldökét.
– Gépelt álmában.
– Manapság billentyűzésnek hívják, nem gépelésnek.
– Tudja, hogy ezt csinálja?
A hacker bólintott.
– Ellie is szokta mondani. Néha kódokban álmodom.
– Hogy mit csinál?
– Forgatókönyveket látok álmomban... tudja, szoftver forráskódsorokat. BASIC,
C++, vagy Java programban – körbenézett. – Hol vannak a többiek?
– Linda és Tony a dolgukat végzik. Miller is. Linda még mindig nem nagymama.
Patricia Nolan telefonált a szállodából. Érdeklődött, maga jól van-e.
– Igazán?
A detektív mosolyogva bólintott.
– Pokollá tette a beszélgetés alatt az életemet amiatt, hogy a székhez bilincseltem.
Azt mondta, maga nyugodtan ott tölthette volna az éjszakát a szállodájában, a
kanapén. Na, most olyan következtetést von le, amilyet jónak lát.
– Shelton?
– Hazament a feleségéhez. Hívtam, de senki sem vette fel a telefont. Néha
szüksége van arra, hogy eltűnjön egy időre az asszonnyal. Tudja, amiatt a
szerencsétlenség miatt, amiről korábban már beszéltem. A fia halála miatt.
Elektromos füttyszó csendült a közeli nagyszámítógép felől. Gillette felállt és
odament, hogy ellenőrizze a képernyőt. Fáradhatatlan botja egész éjjel rendületlenül
robotolt, körbejárta a világot, és most újabb találat lett fáradozásának jutalma. A
hacker elolvasta az üzenetet és Bishophoz fordult.
– Triple-X megint a hálózaton van. Visszatért a hacker csevegőbe.
Gillette leült a számítógép elé.
– Megint alkalmazzuk rajta az átváltozást? – kérdezte Bishop.
– Nem. Jobb ötletem támadt.
– Éspedig?
– Megpróbálkozom az igazsággal.
-
Tony Mott a Stevens Creek körúton, számos autót és kamiont megelőzve, kelet
felé száguldott méregdrága Fisher kerékpárján, aztán egy éles kanyarral bevágódott
a Számítógépes Bűnelkövetési Egység parkolójába.
Mindennap jó tempóban 6,3 mérföldet tekert Santa Clara-i otthonától az SZBE
épületéig – a sovány, izmos zsaru ugyanolyan iramban biciklizett, mint ahogy az
összes többi sportot is űzte, legyen szó Coloradóban az A-medencében való
csúszdalesiklásról, ejtőernyős síelésről Európában, vagy a fehéren tajtékzó habú
vizeken leszáguldó vadvízi evezőtúrákról.
Ma azonban különösen gyorsan hajtott, az járt a fejében, hogy előbb vagy utóbb,
megtöri Bishop ellenállását – erre elszánta magát, ha már Andy Andersonét nem
tudta megrendíteni –, végre magára szíjazhatja a testpáncélját (nevezetesen a
golyóálló mellényét) és végre valahára igazi rendőrmunkát végezhet. Keményen
dolgozott az akadémián, és bár jó cyber-zsaru lett belőle, az SZBE-nél rábízott
feladatok fikarcnyival sem jelentettek nagyobb kihívást, mint a diplomamunkája.
Úgy érezte, diszkrimináció áldozata lett, csak azért, mert a MIT-en 3,97 pontot
sikerült teljesítenie.
Éppen a jól bevált, viharvert Kryptontie lakatot fűzte át a bicikliváz és a küllők
között, amikor észrevette a nagy léptekkel felé tartó vékony, esőkabátot viselő,
bajuszos fiatalembert.
– Hello! – szólította meg mosolyogva a férfi.
– Hello!
– Charlie Pittman vagyok, Santa Clara megye seriffhivatalából.
Mott elfogadta a felajánlott kézszorítást. Több megyei nyomozót ismert, ezt az
embert azonban nem sikerült beazonosítania; Gyors pillantást vetett a nyakában lógó
személyazonosító szolgálati jelvényre, aztán megnyugodott, látva a fénykép és a
személy azonosságát.
– Ön bizonyára Tony Mott.
– Így van.
A megyei zsaru megcsodálta a Fishert.
– Azt hallottam, úgy teker, mint maga az ördög.
– Csak ha lejtőn lefelé megyek – mosolyodott el szerényen Mott, bár az igazság
tényleg az volt, hogy valóban úgy tekert, mint maga az ördög, legyen szó lejtőről,
emelkedőről vagy sík terepről.
Pittman elnevette magát.
– Én feleannyit sem sportolok, mint amennyit kellene. Különösen, amikor ehhez
hasonló fickókra vadászunk, mint ez a számítógépes ürge.
Furcsa – Mott egyáltalán nem hallott arról, hogy megyei szinten akárki is
foglalkozna az üggyel.
– Bejön? – Mott levette a fejvédő sisakját.
– Épp onnan jövök. Frank röviden elmondta, mi a helyzet. Őrült ez a fickó.
– Én is azt hallottam – osztotta Mott a megyei hekus véleményét, közben pedig
Spandex nadrágjának a deréktáskájába tömködte a bicikliskesztyű funkcióját is ellátó
vadászkesztyűt.
– Az az alak, akit Frank használ, az a tanácsadó? A fiatal ürge?
– Wyatt Gillette-re gondol?
– Igen, így hívják. Igazán érti a dolgát, ugye?
– Az az ember varázsló.
– Meddig fog még segíteni maguknak?
– Gondolom, amíg el nem kapjuk azt a seggfejet.
Pittman az órájára pillantott.
– Jobban teszem, ha nem lopom a napot. Később még jelentkezem!
Tony Mott a már távolodó Pittman után bólintott, elővette a mobiltelefonját, és
feltárcsázott egy számot. A megyei zsaru keresztülsétált az SZBE parkolóján, egészen
a szomszédos autóbeállóig. Mottnak nem kerülte el a figyelmét, és átvillant az agyán,
hogy milyen szokatlan: miért parkolt le olyan messze, amikor rengeteg szabad hely
van közvetlenül az SZBE épülete előtt. Aztán elindult az iroda felé, és már csak az
ügy járt a fejében, no meg az, hogy akárhogyan is, de ki fog harcolni magának a
rajtaütő csapat tagjai közt egy helyet, és ott lesz, amikor berúgják az ajtót és nyakon
csípik Jon Patrick Hollowayt.
-
– Ani, am, animorf – citálta a kislány.
– Mi? – kérdezett vissza Phate, a gondolatai azonban messzire jártak. Egy
nemrégiben ellopott Acura Legendben ültek – annak rendje és módja szerint be volt
jelentve az egyik személyisége nevére, és a Los Altos-i házának az alagsora felé
tartottak, ahol ragasztószalag, a Ka-bar kés és egy digitális kamera várta a kis
Samantha Wingate érkezését.
– Ani, ani, animorf – szajkózta a kislány. – Hé, Irv bácsi! Te szereted az
animorfokat?
Nem, egy kibaszott cseppet sem, gondolta Phate. Azonban Irv bácsi kedvesen
válaszolt:
– Hát persze, hogy szeretem, drágaságom.
– Miért volt Mrs. Gitting mérges? – tudakolta Sammie Wingate.
– Kicsoda?
– A hölgy, a recepción.
– Nem tudom.
– Anya és apa már Napában vannak?
– Így igaz.
Phate el sem tudta képzelni, merre járhatnak. Akárhol is száguldottak, azzal
mindenesetre tisztában volt, hogy mindketten a béke utolsó pillanatait élvezik,
mielőtt kitör a borzalom vihara. Csak percek kérdése, és a Junipero Serra iskolából
valaki elkezdi felhívni Wingate-ék barátait és a család többi tagját, akkor pedig
rájönnek, hogy nem is volt baleset.
Phate azt találgatta, vajon ki fog a legjobban pánikolni: az eltűnt gyerek szülei
vagy az igazgató meg a tanárok, akik tálcán nyújtották át a gyereket a gyilkosnak?
– Ani, ani, ani, ani, animorf. Ki a kedvenced?
– A kedvenc micsodám? – kérdezett vissza Phate.
– Na, mit gondolsz, micsodád? – kérdezte a kicsi Samantha, enyhén szólva
tiszteletlenül; ezzel Phate és Irv bácsi is egyetértett.
– Hát a kedvenc Animorfod! – világosította fel a kislány. – Azt hiszem, nekem
Rachel a kedvencem. Oroszlánná változik. Én találtam ki róla ezt a történetet.
Nagyon vagány volt! Az történt, hogy...
Phate türelmesen hallgatta az együgyű történetet, amit a kislány folyamatosan
döngicsélt a fülébe. A kis béka a legkisebb bátorítást sem tapasztalhatta a jó öreg Irv
bácsi részéről, mégis folyamatosan csacsogott, be nem állt volna a szája. A nagybácsi
megviselt idegeit pillanatnyilag két gondolat simítgatta: az otthon várakozó
borotvaéles késé, és a Donald Wingate reakciójáról való fantáziálgatás, amikor majd
valamikor később, a nap folyamán, az üzletember megkapja a meglehetősen
hajmeresztő meglepetést tartalmazó műanyag zsákot. A Behatolás játék
pontrendszerének megfelelően Phate maga lesz a csomagkihordó, aki majd a
küszöbre pottyantja a csomagot, és átveszi a D. Wingate aláírását tartalmazó átvételi
elismervényt. Ezért az akcióért huszonöt pontot kap majd, ennél magasabbat nem
lehet gyilkosságért szerezni.
Felidézte magában az iskolában előadott átváltozást. Na, ez kiváló teljesítmény
volt! Kihívó, mégis tiszta (annak ellenére, hogy az együttműködésre nem túlságosan
nagy hajlandóságot mutató Irv bácsi nyilvánvalóan leborotválta a bajszát a legutolsó
jogosítványkép készíttetése óta).
A kislány rendkívül ellenszenvesen izgett-mozgott az ülésen.
– Gondolod, hogy lovagolhatunk azon a pónin, amit apa vett nekem? Bácsikám, az
a ló annyira gyönyörű! Billy Tomkinsnek be nem állt a szája arról a hülye kutyáról,
amit kapott, de hát kinek nincs kutyája? Úgy értem, mindenkinek van kutyája.
Nekem viszont pónim van!
Phate a lányra pillantott. A tökéletesen fésült hajára. A méregdrága karórára,
amelynek bőrszíját tintával rajzolt kibetűzhetetlen krix-kraxok torzították el. A
gondosan fényezett cipőkre, amiket halálbiztoson nem ő tisztított. És a lehelete is
sajtszagú volt.
Úgy ítélte meg, Sammie nem olyan, mint Jamie Turner, akit azért vonakodott
megölni, mert annyira fiatalkori énjére emlékeztette. Nem, ez a kölyök semmiben
sem különbözött az összes többi kis szarrágótól, akik a fiatal Jon Patrick Holloway
életét a pokol hetedik bugyrává változtatták iskolás korában.
Készít majd néhány képet a kis Samantháról, mielőtt kirándulnak egyet az
alagsorban, és utána is – a gondolat most igen nagy elégtétellel töltötte el.
– Akarsz lovagolni Charizardon, Irv bácsi?
– Kicsodán?
– Jaj, hát a pónimon! Amit apától kaptam a szülinapomra! De hát te is ott voltál.
– Ó, igen! Elfelejtettem.
– Apa és én néha kilovagolunk. Charizard remek ló. Már teljesen egyedül tudja a
karámba visszavezető utat! Tudom, hogy apa kölcsönadná neked a saját lovát, és
akkor együtt körbelovagolhatnánk a tavat! Feltéve, ha nem maradsz le!
Phate azon tűnődött, el bírja-e viselni a nyafkaság társaságát, amíg az alagsorba
érnek?
Hirtelen hangos bíphang töltötte be az autót. A kislány továbbra sem hagyta abba
a csacsogást a kutyává, oroszlánná, miegymássá átváltozó emberekről, Phate
leakasztotta a telefonját az övéről és elolvasta a kapott üzenetet.
Hangosan levegő után kapott.
Shawn üzenetének lényege mindössze abból állt, hogy Wyatt Gillette az SZBE
főparancsnokságán tartózkodik.
Phate-et úgy bénította meg a sokk, mintha árammal töltött, szigetelés nélküli
drótot markolt volna meg.
Jézus a Mennyekben! Gillette – VölgyFia – segít a zsaruknak! Hát ezért tudtak meg
annyi mindent róla, és ezért lihegnek olyan szorosan a nyomában! Hirtelen emlékek
ezrei rohanták meg, még a Behatolás Lovagjainak a szebb napjaiból. Azok a
hihetetlen hackek! Az őrültebbnél őrültebb beszélgetésekkel eltöltött hosszú órák,
amikor a gondolatnál is gyorsabban gépeltek, mintha csak attól tartanának, hogy ha
megelőzik őket, akkor örökre elillan a mondanivaló. A paranoia. A kockázatok. A
földöntúli öröm, ha olyan helyekre sikerült bejutniuk a hálózaton, ahová másoknak
nem!
Éppen tegnap gondolkodott el a Gillette által írt cikken. Kívülről emlékezett az
utolsó sorára: Ha egyszer valaki elmerült a Kék Halálban, már soha nem tud teljes
mértékben visszatérni a való világba,
VölgyFia – akit gyerekes kíváncsisága, konok és szívós természete nem hagyott
egészen addig nyugodni, amíg meg nem értett mindent, amit egy számára új
dologról meg lehetett érteni.
VölgyFia – akinek briliáns kódírási képessége megközelítette és néha meg is
haladta Phate-ét.
VölgyFia – akinek árulása tönkretette Holloway életét, és szétzúzta a Nagy
Átváltozást. És aki most csak azért van életben, mert Phate eddig még nem
koncentrált az ő elpusztítására.
– Irv bácsi, hmmm... miért álltunk meg itt? Úgy értem, valami baj van az autóval?
Phate a kislányra nézett. Aztán körbe, az elhagyatott országúton.
– Nos, Sammie, tudod mit? Azt hiszem, igen. Mi lenne, ha megnéznéd?
– Öööö... én?
– Aha!
– Nem igazán tudom, mit kell tennem.
– Csak nézd meg, nem lapos-e a kerék! – tanácsolta kedvesen Irv bácsi. – Meg
tudod ezt tenni?
– Azt hiszem. Izé... Melyik kereket?
– A jobb hátsót.
A kislány balra nézett. Phate a másik irányba mutatott.
– Ühüm, rendben, tehát azt! És tulajdonképpen mit keressek?
– Nos, mit keresnének az animorfok?
– Hát, nem tudom. Talán, hogy van-e benne szög, vagy valami ilyesmi.
– Nagyszerű. Miért nem mész, és nézed meg, van-e benne szög?
– Oké.
Phate kicsatolta a kislány biztonsági övét. Aztán átnyúlt Sammie felett, és az ajtó
nyitófogantyújáért nyúlt.
– Egyedül is meg tudom csinálni! – dacoskodott Sammie. – Nem kell!
– Rendben – Phate hátradőlt, és figyelte ahogy a lány a kallantyúval küzd, míg
végre sikerül neki kinyitni az ajtót.
Sammie kiszállt és az autó hátsó részéhez ballagott.
– Nekem úgy tűnik, rendben van! – kiáltotta előre.
– Nagyszerű! – kiabált vissza Phate. Azzal begyújtotta a motort, és kilőtt. Az ajtó
bevágódott, a kerekek pedig port és kavicsot spricceltek Sammie-re. A kislány
sikítozni kezdett.
– Váárj, Illrv báácsiiiii!
Phate az országútra farolt.
Egy ideig még látta, amint a zokogó gyerek az autó után rohan, hamarosan
azonban elhomályosította alakját a Sebesen pörgő kerekek kavarta óriási porfelhő.
Ami Phate-et illeti, a maga részéről abban a pillanatban elfelejtette a kis Samantha
Wingate-et, ahogy az ajtó bevágódott.
******
0001011. FEJEZET / HUSZONHÁROM
Renegade334: Triple-X, megint én vagyok. Beszélni akarok veled! NSZV!
– A mozaikszó jelentése: nem szórakozom veled. – magyarázta Patricia Nolan
Frank Bishopnak. Ők ketten a Gillette előtt vibráló monitorra meredtek.
Nolan csak néhány perccel azelőtt érkezett meg a szállodából, hogy Gillette
levágódott a legközelebbi nagyszámítógép elé. A nő a hacker körül lebzselt, mintha
csak jó reggelt ölelést akarna neki adni. Mindazonáltal úgy tűnt, megérezte, a férfi
teljes energiájával a feladatra koncentrál, ezért úgy döntött, nem teszi meg.
Odahúzott egy széket és leült a képernyő elé. Tony Mott is ott volt már. Bob Shelton
betelefonált és elmondta Bishopnak, hogy a felesége rosszul Van, ezért később
érkezik.
Gillette begépelte a következő üzenetet és leütötte az ENTER gombot.
Renegade33M: Ott vagy? Beszélni akarok veled!
– Gyerünk már! – nógatta suttogva Gillette. – Gyerünk! Tessék velem szóba állni!
Végül kinyílt az egyik interaktív ablak és Triple-X válaszolt.
Triple-X: Baszottul jobban billentyűzöl most, mint korábban. A nyelvtan és a helyesírás is
oké. Névtelen platformról jelentkezem! Európából. Nem tudsz lenyomozni!
Renegade334: Nem is akarlak! Sajnálom a múltkori dolgot. Amikor megpróbáltunk
rászedni. Kétségbeesettek vagyunk. Szükségünk van a segítségedre! A segítségedet kérem!
Triple-X: Ki a fasz vagy?
Renegade334: Hallottál már a Behatolás Lovagjairól?
Triple-X: MINDENKI hallott a BL-ről. Azt akarod mondani, hogy benne voltál?
Renegade334: VölgyFia vagyok.
Triple-X: Te lennél VölgyFia? KKVZ!
– Kurvára ki van zárva – most Tony Mott fordított Bishopnak.
Kinyílt az SZBE ajtaja, Stephen Miller és Linda Sanchez érkezett meg. Bishop
röviden felvázolta nekik a helyzetet.
Renegade334: Én vagyok. Igazán.
Triple-X: Ha tényleg te vagy az, akkor meséld el, mit törtetek fel hat évvel ezelőtt – azt a
nagy kapást, tudod, mire gondolok!
– Tesztel – mondta a többieknek Gillette. – Valószínűleg hallott Phate-től egy-két
BL hackről, és most tudni akarja, én is képben vagyok-e.
A hacker bepötyögte a választ.
Renegade334: Fort Meade
A Fort Meade volt Marylandben a Nemzetbiztonsági Ügynökség székhelye, ahol
több szupercomputer összpontosult egy helyen, mint bárhol másutt a világon.
– Szentséges egek! – suttogta Mott. – Maga feltörte a Meade-et?
– Csak az internetes csatlakozást – vont vállat Gillette. – A fekete dobozokat nem
bántottuk.
– Akkor is, Jézusom...
Triple-X: Tehát, hogy jutottatok át a tűzfalakon?
Renegade334: Megtudtuk, hogy az NU új rendszert készül felinstallálni. A Unix rendszer
levelezési programjában ekkor e-mailek küldése során rövid ideig folytonossági hiány áll be. A
telepítésekor három perc állt a rendelkezésünkre, mielőtt betömték a tűzfalon keletkezett
repedéseket. Akkor csusszantunk be.
A híres, levélküldéskor fellépő folytonossági hiány a Unix korai verzióiban olyan
programhiba, vagy más néven bug volt, ami lehetővé tette egy speciális fajtájú
elektronikus levél továbbítását a gyökérfelhasználó – rendszergazda – felé, ez pedig
esetenként lehetőséget biztosított a feladó számára a számítógép irányításának
megszerzésére.
Triple-X: Ember, te egy varázsló vagy! Mindenki hallott rólad! Azt hittük! börtönben
vagy.
Renegade334: Ott vagyok. Csak most őrizetben. De ne aggódj – nem téged akarnak!
– Kérlek... – suttogta Mott – ...ne rohanj fejjel a falnak!
Triple-X: Mit akarsz?
Renegade334: Meg akarjuk találni Phate-et – Jon Hollowayt.
Triple-X: Minek kell nektek a feje?
Gillette Bishopra nézett, ő pedig beleegyezően bólintott: elmondhat mindent.
Renegade334: Embereket öl.
Szünet. Gillette vagy fél percig gépelte láthatatlan üzeneteit a levegőbe, mielőtt
Triple-X válaszolt.
Triple-X: Hallottam valami pletykát. Azt a programot használja, amit ő írt, a Csapóajtót,
hogy emberekre vadásszon, nem igaz?
Renegade334: Pontosan így van.
Triple-X: TUDTAM, hogy emberek ellen fogja fordítani. Az az ember egy beteg F!!
Gillette magában levonta a következtetést: semmi szükség ennek a kezdőbetűnek
a tolmácsolására.
Triple-X: Mit akarsz tőlem?
Renegade334: Segíts megtalálni!
Triple-X: NF!
Bishop megpróbálta: – Nem fogok.
– Ez az, főnök. – nevetett fel Linda Sanchez. – Kezd beletanulni a zsargonba!
Gillette-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy Bishopnak végre sikerült
kiérdemelnie a „főnök” megszólítást, amivel eddig Linda Sanchez kizárólag Andy
Andersont volt hajlandó megtisztelni.
Renegade334: Szükségünk van segítségre.
Triple-X: Gőzöd sincs arról, milyen veszélyes a fickó. Pszichopata! Ha segítek, rám fog
vadászni.
Renegade334: Megváltoztathatod a felhasználói neved és a rendszercímed.
Triple-X: MAMV.
– Mintha az megoldana valamit – fordította Nolan Bishopnak
– Milyen szarkasztikus!
Triple-X: Tíz percen belül megtalálna.
Renegade334: Akkor tartsd távol magad a hálózattól, amíg megtaláljuk.
Triple-X: Mondd csak, amikor hackeltél, volt-e akár egyetlen napi amikor nem csatlakoztál
fel?
Most Gillette nem válaszolt. Aztán mégis leütötte azokat a billentyűket:
Renegade334: Nem.
Triple-X: És most azt akarod, hogy kockáztassam az életemet és tartsam távol magamat a
nettől, csak azért, mert ti képtelenek vagytok egyedül megtalálni ezt a seggfejet?
Reegade334: Civileket GYILKOL ! !
Triple-X: Lehet, hogy most is figyel bennünket. A Csapóajtó akár már most is ott lehet a
gépeden. Vagy az enyémen. Lehet, hogy minden egyes betűt elolvas, amit leírunk.
Renegade334: Nem, nem figyel bennünket. Megérezném, ha itt lenne. És te is megéreznéd.
Te is képes vagy a számítógép részévé válni, igaz?
Triple-X: Igaz.
Renegade334: Tudjuk róla, hogy szereti a halálról szóló képeket meg a gyilkossági
helyszínek felvételeit. Küldött neked valamit?
Triple-X: Nem, mindent kitöröltem. Semmilyen kapcsolatot nem akartam vele fenntartani.
Renegade334: Ismered Shawnt?
Triple-X: Csak annyit tudok róla, hogy Phate-tel lóg. Az a hír járja, hogy Phate nem tudta
egyedül összehackelni a Csapóajtót, Shawn segített neki.
Renegade334: Ő is varázsló?
Triple-X: Ezt mondják róla. Meg azt, hogy ő is rohadtul ijesztő!!
Renegade334: Hol van Shawn?
Triple-X. Van egy olyan érzésem, hogy az Öböl környékén van a faszi. Ennél többet nem
tudok.
Renegade334: Biztos vagy abban, hogy férfi?
Triple-X: Nem, de hány szoknyás hackert ismersz?
Renegade334: Segítesz nekünk. Szükségünk lenne Phate valódi e-mai címére, internetes
címére, az általa látogatott honlapok címére, az FTP oldalakra, amikre bejelentkezik és minden
ehhez hasonlóra.
– Nem akar velünk a hálózaton keresztül kapcsolatba lépni, de ide, az SZBE-hez
sem fog eljönni – fordult Gillette Bishophoz. – Adja meg a mobiltelefonjának a
számát!
Bishop szó nélkül teljesítette a kérést, és Gillette továbbította Triple-X-nek. A férfi
nem nyugtázta a telefonszám átvételét, csak ennyit írt:
Triple-X: Most kilépek. Már így is túl sokat beszéltünk. Gondolkozom a dolgon!
Renegade334: Szükségünk van a segítségedre. Kérlek!
Triple-X: Ez különös.
Renegade334: Micsoda?
Triple-X: Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna egyetlen hackerrel, aki
hajlandó volt leírni a *kérlek* szót.
A kapcsolat megszakadt.
-
Miután Phate rájött, hogy Wyatt Gillette segíti az ő nyomában járó zsarukat, és
otthagyta a síró kis animorfot az út szélén, egy árokba hajtott az autóval – az a
nyüszítő kis béka még a végén beazonosítja – és készpénzen vett magának egy
használt csotrogányt.
Amikor a Behatolás játék Való Világ verzióját játszotta, mindig különböző
városokba szokott utazni, ahol rendszerint ideiglenes otthont rendezett be magának,
azonban többé-kevésbé ez a raktárház volt az állandó rezidenciája. Itt tartotta az
összes, számára fontos dolgot.
Ha ezer év múlva a jövő régészei végigkotorják a környéken a homok- és
agyagréteget, és rábukkannak erre a hártyaszerű, porral befedett helyre, bizonyára
azt fogják hinni, hogy a kora computerkorszak egyik templomára bukkantak,
Howard Carteréhez hasonló kaliberű leletre, aki kiásta Tutankhamon fáraó sírját
Egyiptomban.
Ezen a hideg, üres helyen – elhagyatott dinoszauruszketrechez hasonlított –
halmozta fel Phate minden kincsét. A hatvanas évekből való teljes EAI TR-20-as
analóg számítógépet, az 1956-os Heath elektronikus analóg kit számítógépet, Altair
8800 és 680b computereket, egy huszonöt éves, hordozható IBM 510-est, Commodore
KIM-l-et, a híres TRS-80-at, hordozható Kayprót, COSMAC VIP-et, néhány Apple-t
és Macet, egy-két csövet az eredeti Univacről, réz fogaskerekeket, és egy halom
lemezt az 1800-as években élt Charles Babbage soha be nem fejezett
Differenciálmotorjából; meg ez utóbbiról néhány jegyzetet is, amit Ada Byron – Lord
Byron lánya és Babbage párja – vetett papírra. A nő írta Babbage gépeihez az
instrukciókat, ezért a világ első számítógép-programozójaként tartják számon. És
még több tucat hardver is ott lézengett mindenfelé az épületben.
A polcokon ott sorakozott az összes Szivárvány könyv – műszaki kézikönyvek,
amelyek a legapróbb részletekig tartalmaznak minden eddig összegyűjtött tudást a
számítógép-hálózatokkal és biztonsági rendszerekkel kapcsolatban –, a borítók
jellegzetes narancs, vörös, sárga, zöldeskék és levendula színe kiragyogott a komor
és homályos környezetből.
Phate talán legkedvesebb emléktárgya annak a levélnek a bekeretezett és poszterré
nagyított másolata volt, amin a Traf-O-Data társaság cégjelzése tündökölt; Bill Gates
eredetileg ezt a nevet szánta a Microsoftnak.
A raktár azonban nem csupán múzeumként funkcionált. Jól körülhatárolható
célokat is szolgált. Lemezeket tartalmazó dobozok hosszú sorai kígyóztak, tucatnyi
működőképes computer és vagy kétmillió dollárt érő speciális számítógép-alkatrész,
ez a legtöbbjük szupercomputer szerelésére és építésére alkalmas. Phate
jövedelmének legjavát ezeknek a termékeknek az adás-vételével szerezte, az
üzleteket fantomcégeken keresztül bonyolította le.
És itt volt az összpontosítási körlete is – ahol megtervezte a játékokat, ahol
átváltoztatta a külsejét és a személyiségét, a legtöbb jelmezt és álcázó kelléket is itt
tárolta. A sarokban egy ID 4000 állt – személyiigazolvány-gyártó, kiegészítve egy
mágneses azonosító kód égetővel. Más gépékkel érvényes személyazonosító
kártyákat tudott készíteni, amelyek különösen erős biztonsági rendszerekbe való
bejutást tettek számára lehetővé. Ezekkel a gépekkel – valamint a gépjárművek
részlegébe, néhány iskolába vagy létfontosságú adatokat tartalmazó
kormányigazgatási ágazatba történő röpke behatolással – akármilyen személyiséget
képes volt magának megalkotni, és hozzá az igazoló dokumentációt létrehozni. Még
útlevelet is írhatott magának, ha arra volt szükség.
Ki akarsz lenni?
Áttanulmányozta a felszerelését. Az íróasztala feletti polcról levett egy
mobiltelefont és néhány erőteljes Toshiba laptopot.
Az egyikre áttöltött egy jpeg-et – tömörített fényképet. Elővette azt a számos
lemezt tartalmazó dobozt is, amely szolgálja majd a szükségleteit.
Már elillant az a sokk és rémület, amit az a felismerés váltott ki belőle, hogy
VölgyFia is az ellenségei között van; helyette elektromos izgalom áradt szét
sejtjeiben. Phate-et remegő vibrálás töltötte el, hogy a játék ilyen drámai fordulatot
vett, ez azonban nem ismeretlen azok számára, akik valaha is játszottak Behatolás
vagy akármilyen más MUD-játékot: Ez az a pillanat, amikor a cselekvés szála
száznyolcvan fokos fordulatot vesz és a vadászból lesz a préda.
-
Wyatt Gillette fáradhatatlan botja delfinhez hasonló könnyedséggel szelte a Kék
Halál habjait a kis torkolati kikötőkben, a nyílt tengeren; néha a felszínre bukkant,
hogy aztán orrát az áthatolhatatlan mélység homályba vesző életburjánzása felé
fordítva, ismét belevesszen a habokba; és sürgős üzenetet küldött a gazdájának.
Az SZBE főparancsnokságán a számítógép felsípolt.
– Mit találtunk? – kérdezte Patricia Nolan. Gillette a képernyő felé biccentett.
A keresés eredménye:
A keresés tárgya: *Phate*
Helyzet: Hírcsoport: alt.pictures.true.crime
Státusz: Postázott üzenet
Gillette arca ragyogott az izgatottságtól. Odakiáltott Bishopnak:
– Phate maga postázott el valamit! – és lekérte az üzenetet.
Üzenetazonosító:
<10D04S34S4210fllS.NPltDlSak5rdka>
X-Hírpostás: hírposta-1.2
Hírcsoportoki alt-pictures.true.crime
Feladó:<[email protected]>
Címzett: Csoport
Tárgy: A legutóbbi karakterek egyike
Kódolás: – jpg
Kommunikációs vonalak: 127b NNTP
Feladás dátuma: április 2.
Idő: április 2. 11:12
Útvonalak: news.newspost.com southwest.com news-com.mesh.ad.jp
counterculturesystems.com arivegauche.fr.net frankfrt.de.net. swip.net
newsserve.deluxe.interpost.net. internet.gateway.net roma.internet.it globalsystems.uk
Emlékeztető: MUD az egész világ, és karakter benne minden férfi és nő.
Senki sem tudott rájönni, vajon mire utalhat a Shakespeare színdarabjából
kölcsönvett átfordítás.
Egészen addig, míg Gillette meg nem nyitotta a csatolt fájlban mellékelt képet.
Lassan töltötte be a képernyőt.
– Szentséges Istenem! – motyogta Linda Sanchez, képtelen volt levenni a szemét a
borzasztó látványról.
– A rohadék! – suttogta Tony Mott, Stephen Miller először nem szólt semmit, de
elfordult.
A képernyőt Lara Gibson képe töltötte be. Félig meztelenül hevert egy
csempepadlón – talán valami alagsori helyiségben lehetett. Késvágások szabdalták
össze a testét, és teljesen elborította a vér. Fénytelen, elhomályosuló tekintete
reményvesztetten meredt a felvételt készítő kamerába. Gillette-et a rosszullét
kerülgette a látványtól, úgy gondolta, a képek a nő halála előtt néhány perccel
készülhettek. Stephen Millerhez hasonlóan neki is el kellett fordulnia.
–A cím? Van valami esélye annak, hogy valódi? – kérdezte Bishop.
Gillette lefuttatta a HyperKeresőt és ellenőrizte a címet.
– Hamis – mondta azután, és a hírrel valahogy senkit sem sikerült meglepnie.
Millernek támadt egy ötlete.
– A kép... tudjuk, hogy Phate itt van valahol a környéken! – javasolta. – Mi lenne,
ha kiküldenénk néhány embert, hogy kérdezzék ki azoknak a fényképüzleteknek az
eladóit, ahol egyórás filmelőhívással foglalkoznak? Még az is lehet, hogy felismerik.
Patricia Nolan azonban türelmetlenül válaszolt, még mielőtt Gillette
megszólalhatott volna.
– Soha nem fogja vállalni azt a kockázatot, hogy fényképésszel hívassa elő.
Digitális kamerát használ!
Erre még a műszaki kérdésekben reménytelen Frank Bishop is rájött.
– Tehát ez nem visz bennünket előrébb – nyugtázta.
– Nem biztos – vetette ellen Gillette. Előrehajolt és rábökött a képernyőre egy
ponton, arra a sorra, aminek címkéje az „elérési útvonal” kifejezést villantotta fel.
Emlékeztette Bishopot, hogy az elektronikus levelek fejléceiben az elérési útvonal
mutatja meg azokat a hálózatokat, amelyeken Phate üzenete keresztülhaladt, hogy
megérkezzen arra a szerverre, amiről aztán letöltötték.
– Pontosan olyanok, mint az útjelző táblák. Emlékeznek a bolgár hackerre?
Vlastra? Az ő útvonallistái is mind hamisak voltak Ez azonban előfordulhat, hogy
valódi, vagy legalább kapcsolódik valamelyik hálózathoz, amire Phate tényleg
feltöltötte Gibson képét.
Gillette a HyperKeresővel elkezdte az összes, fejlécben szereplő hálózat
ellenőrzését. A program ki is dobta az egyetlen valódit.
– Ez az a hálózat, amelyikhez Phate számítógépe valójában csatlakozott:
newsserve.deluxe.interpost.net.
Gillette utasította a HyperKeresőt, hogy keressen elő több információt a
társaságról. Egy másodperc múlva a következő villant fel a képernyőn:
Körzetnév: Interpost.net
Bejegyezve: Interpost Europe SA
23443 Grand Palais Bruges, Belgium
Szolgáltatások: Internetszolgáltatás, fogadó weboldali anonim böngészőn visszapostázás
– Láncos szállító mechanizmus! – rázta meg a fejét Gillette. – Nem is értem, miért
nem lep meg a dolog!
Nolan elmesélte Bishopnak, miért elcsüggesztő a legújabb felfedezésük.
– Olyan szolgáltatás, ami elrejti a feladó személyazonosságát a levelezés és az
üzenetküldés során.
– Phate az Interpostra küldte az üzenetet – folytatta Gillette –, amelynek
számítógépei aztán kitörölték a valódi címet, valami hamissal helyettesítették, aztán
megint az útjára engedték.
– Le tudjuk nyomozni? – érdeklődött Bishop.
– Nem – mondta Nolan. – Holtvágány. Ezért nem vette Phate Vlasttal ellentétben a
fáradságot, hogy hamis fejlécet írjon.
– Nos – mutatott rá a zsaru –, az Interpost tudja, hol van Phate számítógépe.
Szerezzük meg a telefonszámot, hívjuk fel őket, és tudjuk meg!
– A láncosok azért maradnak benn az üzletben – rázta meg tagadóan a fejét a
hacker –, mert garantálják, hogy senkinek sem adják meg a címet, még a
rendőrségnek sem.
– Tehát belebuktunk – jelentette ki Bishop.
– Nem szükségszerűen! – válaszolta Gillette. – Azt hiszem, még kellene egy kicsit
horgásznunk. – És nekiállt, hogy felinstallálja az egyik saját keresőmotorját az SZBE
computerére.
******
00011000. FEJEZET / HUSZONNÉGY
Míg az SZBE számítógépe elküldte az információkérést az Interpostról, Phate az
Öbölkilátó Motelben ült – omlatag vendégfogadó a kaliforniai Fremontban; hosszan
elnyúló, homokos és népszerű szakaszra épült, San Josetól éppen hogy északra. A
laptop monitorját bámulta, és Gillette kutatásának eredményét követte.
Gillette természetesen tudni fogja, hogy egy külföldi láncos szállító, mint az
Interpost, még azt a szívességet sem hajlandó megtenni egyetlen amerikai zsarunak
sem, hogy válaszoljon a kliens személyazonosságát firtató kérdésre. Tehát, Phate
várakozásának megfelelően Gillette keresőmotort alkalmazott, így próbált általános
információhoz jutni az Interpostot illetően; valószínűleg abban reménykedett, hogy
rábukkan valamire, amivel a zsaruk kikönyöröghetnek vagy kierőszakolhatnak
valamiféle együttműködést a belga internetes szolgáltatótól.
Gillette keresőmotorja másodperceken belül többtucatnyi oldalt talált, ami
megemlítette az Interpost nevét, és abban a pillanatban továbbította is a neveket és a
címeket az SZBE-s számítógépre. Azonban az információt hordozó adatcsomagok
tettek egy kis kitérőt – Phate laptopjára. A Csapóajtó aztán módosította a
csomagokat, beszúrta közéjük az örökké szorgos démont, majd visszaküldte őket az
SZBE-nek.
Phate monitorján az alábbi üzenet jelent meg:
Csapóajtó Csatlakozás létrehozva
Kíván belépni a cél számítógépére? Y/N
Phate leütötte az Y billentyűt, lenyomta az ENTERT, és egy pillanattal később már
az SZBE rendszerében barangolt. Még több parancsot ütött le, és beletemetkezett a
fájlokba, mérlegelte, aztán megmosolyogta az SZBE-s zsaruk azon véleményét,
miszerint, ő Phate – mint valami nyálkásan ömlengő sorozatgyilkos – azért küldte a
haldokló Gibsonról a képet, mert meg akarja fenyegetni őket, vagy valami bizarr
szado-szexuális, magamutogató stílust próbál magára ölteni. Nos, nem; a fényképet
csalinak szánta – meg akarta találni az SZBE-s computer internetes címét. Amikor
felrakta a képet, utasította a botját, hogy mentse el mindenkinek a címét, aki letölti a
képet. Az egyik Kalifornia állam kormányának számítógépe volt, San Jose nyugati
körzetéből – ez csak az SZBE hivatalában lehetett.
Phate végigszáguldott a rendőrségi computeren, információt másolt, aztán
egyenesen a Számítógépes Bűnelkövetési Egység – Személyzeti Feljegyzések
elnevezésű mappába vetette magát.
A mappa tartalma – nos, nem érte meglepetés – rejtjelezett volt. Phate előhívott
egy ablakot a Csapóajtó programban és a dekódolás ikonra kattintott. A szoftver
nekilátott a kód feltörésének.
A merevlemez-meghajtó felnyögött az erőfeszítéstől, Phate pedig felállt és a
motelszoba hűtőjéből magához vett egy Mountain Dew-t. Belekortyolt az édes italba,
és az ablakhoz sétált. A napfény ragyogó sugarai időnként át- meg áttörtek a
viharfelhőkön. A vibráló fényfolyam felzaklatta, így hát gyorsan leeresztette a
redőnyöket, aztán visszafordult a számítógép tompa színeihez, melyek sokkal szívet
melengetőbbek voltak Phate számára, mint amilyent Isten a palettáján valaha is
képes lett volna kikeverni.
-
– Elkaptuk! – jelentette be Gillette a csapatnak. – Phate bent van a gépünkben.
Kezdjük el a lenyomozást!
– Rendben! – Tony Mottból fülsiketítő győzelmi füttyszó szakadt fel.
Gillette elindította a HyperKeresőt, és gyenge kopogás kíséretében az SZBE
számítógépe és Phate computere közötti útvonal lassan de biztosan, sárga vonal
formájában kezdett feltűnni a képernyőn.
– Jó a mi fiunk, mit gondol, főnök? – vetette fel Linda Sanchez, és csodálattal teli
pillantással Gillette felé intett a fejével.
– Úgy tűnik, érti a dolgát – hagyta helyben Bishop.
Tíz perccel ezelőtt Gillette-nek az járt a fejében, hogy Phate küldeménye mögött
valami csel van. Majdnem biztos volt abban, hogy a gyilkos egy MUD játékmester
szemével nézi őket, és nem azért küldte el Lara Gibson képét, mert kigúnyolni vagy
fenyegetni akarja őket, hanem mért az SZBE internetes címére fáj a foga, és be akar
jutni a számítógépükbe.
A hacker megosztotta elképzelését a csapattal, és hozzátette:
– Mi pedig hagyni fogjuk.
– Mert így lenyomozhatjuk – vetette fel Bishop.
– Rátapintott a lényegre – erősítette meg Gillette.
– De nem engedhetjük be a rendszerünkbe! – Stephen Miller, intésével szinte az
összes computert átölelte.
– Az összes fontos adatról készítek biztonsági mentést, és felinstallálunk egy-két
rejtjelezett fájlt. Amíg megpróbálja dekódolni őket, addig mi is megtaláljuk őt.
Bishop áldását adta a dologra, és Gillette áthelyezte az összes kényes adatot – mint
például a valódi személyzeti fájlokat – a biztonsági fájlokba, helyettük pedig kódolt
anyagokat töltött a gépre. Ezután elküldte az Interpollal kapcsolatos kutatási
kérvényt, és az eredményekkel együtt a Csapóajtó démon is megérkezett.
– Olyan, mint egy nemi erőszaktevő – jegyezte meg Linda Sanchez, ahogy figyelte,
amint a rendszerük mappái megnyílnak, majd bezárulnak Phate fürkésző kutatása
során.
A megbecstelenítés, mint az új évszázad bűncselekménye...
– Gyerünk, gyerünk! – biztatgatta Gillette HyperKereső programját, amely
minden egyes alkalommal halk, a tengeralattjáró hanglokátorára emlékeztető
csipogást bocsátott ki, amikor a csatlakozásláncolatban újabb linket sikerült
beazonosítani.
– Mi van akkor, ha anonimizálót használ? – érdeklődött Bishop.
– Kétlem, hogy ezt tenné. Ha a helyében lennék, én gyorsan lecsapnék, utána meg
lelépnék, és valószínűleg egy nyilvános telefonfülkéből vagy hotelszobából
csatlakoznék megint. És forró gépet használnék. Ez egyfajta egyszer használatos
számítógép. Semmi olyan nincs rajta, amivel le lehetne nyomozni a felhasználót.
Gillette előredőlt, áthatóan a képernyőre meredt, és figyelte, amint a HyperKereső
vonalai lassan megteszik az útjukat az SZBE-től Phate-ig. Végül egy tőlük
északkeletre fekvő ponton állt meg a vonal.
– Megvan a szolgáltatója! – kiáltott fel, és leolvasta a képernyőn felvillanó
információt, – A ContraCosta Hálózat az, Oaklandben! – Stephen Millerhez fordult. –
Most állítsa rájuk a Pac Bellt!
A telefontársaság be tudja fejezni a lenyomozást, a ContraCosta Hálózattól
egészen Phate gépéig. Miller azon nyomban felhívta a Pac Bell biztonsági embereit.
– Már csak néhány perc – Nolan hangja nagyon izgatott volt. – Maradj a
hálózaton, maradj a hálózaton... kérlek!
Stephen Miller – még mindig telefonált – megmerevedett és felragyogott az arca.
– A Pac Bell elkapta! – jelentette ki győzelmes mosollyal. – Az Öbölkilátó Motelben
van, Fremontban.
Most Bishop húzta elő a mobiltelefonját. Feltárcsázta a rendőrség
telefonközpontját, és riasztotta velük a bevetési egységet.
– Néma felállás! – rendelte el. – Azt akarom, hogy a kommandósok öt percen belül
ott legyenek. Az emberünk feltehetően az ablaknál ül, a motel előtt járó motorú
autóval, és a parkolót figyeli. Ezt tudassa a különleges egységekkel is.
Aztán értesítette Huerto Ramirezt és Tim Morgant is, és őket is a motelhez
rendelte.
Tony Mott úgy értékelte a helyzetet, hogy eljött a nagy esély napja, amikor végre
igazi zsarut játszhat. Ez alkalommal azonban Bishopnak sikerült végre meglepnie.
– Rendben van, rendőr! Erre maga is velünk jön! Csak fogja vissza magát!
– Igen uram! – vágta rá a fiatal zsaru ünnepélyesen, és még egy tár lövedéket vett
magához a fiókjából.
– Azt hiszem, az övén lógó két tölténytár elég lesz – bólintott Bishop Mott öve felé.
– Természetesen! Rendben! – Azonban, amikor Bishop elfordult, Mott óvatosan
egy maréknyi golyót csúsztatott a széldzsekije zsebébe.
– Maga velem jön! – Szólt oda Bishop Gillette-nek. – Beugrunk Bob Sheltonhoz,
felvesszük őt is. Útba esik. Aztán elmegyünk és elkapjuk azt a gyilkost.
Robert Shelton nyomozó San Jose egyik kellemes körzetében lakott, nem messze a
280-as főúttól.
A szomszédság udvarai a kiskölykök műanyag játékaival voltak tele, a
kocsifelhajtók drága autókkal – Toyotákkal, Fordokkal és Chevykkel.
Frank Bishop a ház elé hajtott. Nem szállt ki azonnal, úgy tűnt, vívódik magában.
Aztán megszólalt:
– Csak szeretném, ha tudná, Bob feleségével kapcsolatban... Emlékszik, a fiuk
meghalt abban az autóbalesetben? Az asszony azóta sem tudja túltenni magát rajta.
Kicsit többet iszik a kelleténél. Bob azt mondja, hogy beteg. De nem erről van szó.
– Értem.
Elindultak a ház felé. Bishop megnyomta az ajtócsengőt. Nem berregett fel a
házban, ők azonban tisztán hallották a kiszűrődő, tompa hangokat. Mérges
hangokat.
Aztán egy sikoly.
Bishop Gillette-re pillantott, habozott egy másodpercig, aztán próbát tett az
ajtóval. Nyitva volt. A zsaru belökte, keze a pisztolyán. Gillette szorosan a nyomában
követte.
A ház maga volt a merő felfordulás. Koszos edények, folyóiratok, ruhák hevertek
szanaszét a nappaliban. A helynek savanyú szaga volt – mosatlan ruha és
likőrkipárolgás. Két személyre tálalt, el nem fogyasztott étkezés maradványai –
szomorú amerikai sajtszendvicsek – árválkodott az asztalon. 12.30 volt, éppen
ebédidő, azonban Gillette nem tudta volna megmondani, hogy az ételt erre a napra
szánták, vagy tegnapi maradvány, ne adj' isten, esetleg még régebbi. Nem látott
senkit, azonban valami csattant, és lépések zaja hallatszott a hátsó szobából.
Bishopot és Gillette-et is megijesztette a kiáltás – egy artikulálatlan női hang.
– Kibaszottul jól vagyok! Azt hiszed, irányíthatsz engem? El sem tudom képzelni,
honnan a pokolból veszed ezt... Te vagy az oka annak, hogy nem vagyok jól!
– Én nem... – hallották Bob Shelton hangját. Azonban szavai belevesztek egy másik
csattanósba, ahogy az a valami leesett a földre; esetleg egy másik tárgynak ütközött.
– Jézusom! – kiáltotta Shelton. – Most nézd meg, mit tettél!
A detektív és a hacker ügyefogyottan álltak a nappaliban, nem egészen tudták, mit
tehetnének most, hogy belekontárkodtak ebbe a bonyolult családi szituációba.
– Feltakarítom – motyogta Shelton felesége.
– Nem, majd én...
– Csak hagyj békén! Nem értesz semmit! Soha nem vagy itt velem! Hogy is
érthetnéd?
Gillette tekintete véletlenül a szomszédos szoba nyitott ajtaja felé esett. Belesett. A
szobában sötétség uralkodott, és kellemetlen, áporodott szag áradt belőle. Azonban
nem a szag ragadta meg a figyelmét, hanem az ajtónyílás mellé helyezett tárgy.
Négyszög alakú fémdoboz volt.
– Odanézzen!
– Mi az? – kérdezte Bishop.
Gillette szemügyre vette, aztán meglepetten felnevetett.
– Egy ősrégi Winchester. Nagyméretű. Senki nem használja őket manapság,
néhány évvel ezelőtt viszont remekműnek számítottak. A legtöbb ember a
hirdetőtábla szolgáltatási rendszerek futtatására használta. Azt hittem, Bob nem
igazán ért a számítógépekhez.
Bishop vállat vont.
Mindazonáltal az a kérdés, hogy vajon miért rendelkezik Bob Shelton
szervermeghajtóval, nem került megválaszolásra, mivel a nyomozó éppen abban a
pillanatban toppant a hallbejáróba és megdöbbenten pislogott Bishopra és Gillette-re.
– Csengettünk – védekezett előre Bishop.
Shelton továbbra is jéggé dermedten állt, mintha csak azt latolgatná, vajon
mennyit hallhatott a két betolakodó.
– Emmával minden rendben? – kérdezte Bishop.
– Jól van – válaszolt óvatosan a társa.
– Nem úgy hangzott... – kezdte volna Bishop.
– Csak influenzája van – vágott közbe gyorsan a másik. Aztán fagyosan Gillette-re
nézett. – Ez meg mit keres itt?
– Érted jöttünk, Bob. Rábukkantunk Phate nyomára Fremontban. Igyekeznünk
kell.
– A nyomára?
Bishop elmesélte az Öbölkilátó Motelhez szervezett kommandóakció előzményeit.
– Rendben – mondta a zsaru, és arrafelé pillantott, ahol most úgy tűnt, a felesége
halkan sírdogál. – Egy percen belül kész vagyok. Megvárnátok a kocsiban? – Gillette-
re nézett. – Nem akarom, hogy ez itt a házamban legyen. Oké?
– Persze, Bob.
Shelton megvárta, míg Bishop és Gillette kimennek az ajtón, csak azután fordult
vissza a szoba felé. Habozott, mintha csak bátorságot gyűjtene, végül azonban átlépte
a küszöböt, és eltűnt a mögötte meghúzódó homályos szobában.
******
00011001. FEJEZET / HUSZONÖT
Minden ebből indul ki...
Évekkel ezelőtt az állami rendőrségnél az egyik mentora mondta ezeket a szavakat
a zöldfülű Frank Bishopnak; éppen úton voltak, melynek végén valami lift nélküli
bérház egyik ajtóját készültek berúgni, nem messze az oaklandi dokkoktól. A
lakásban öt-hat kilónyi olyan dolog volt, amitől a bérlők nem szívesen váltak volna
meg, valamint néhány automata fegyver, ezt viszont túlságosan is szívesen
használták mindannyian.
– Minden ebből indul ki – mondta akkor az idősebb zsaru. – Felejtsd el a fedező
kollégákat, a géppisztolyos gengsztereket, az újságírókat, a közügyeket meg a
sacramentói számítógépekbe meg rádiókba belenyomatott rézmennyiséget! Minden
belőled és a veled szemben álló elkövetőből indul ki. Berúgod az ajtót, üldözöl
valakit egy zsákutcába torkolló sikátorban, odamész az autó sofőr felőli oldalához,
ahol a kormány mögött a fickó csak bámul vakon maga elé; lehet, hogy a tárcája van
a kezében meg a jogsija, lehet, hogy a farka, de az is lehet, hogy egy kibiztosított
Browning 380-assal készül arra az egyetlen mozdulatra. Érted, mire gondolok?
Ó igen, Bishop tökéletesen értette: A zsaru munkája semmi másról sem szól, csak
azon a bizonyos ajtón való átjutásról.
Az Öbölkilátó Motelbe, Fremontba száguldó Frank Bishopnak – ahol Phate
nyugodt szívvel fosztogatja az SZBE-s számítógépet – az öreg zsaru oly sok évvel
ezelőtt elmondott szavai jártak a fejében.
És az sem hagyta nyugodni, amit a San Ho-i börtönigazgató Wyatt Gillette-ről
készített fájljában olvasott – a hacker által írt cikk, amiben a számítógépes világot
Kék Halálnak nevezte. Frank Bishop úgy határozott, a kifejezést a zsaruk világára is
nyugodtan lehetne alkalmazni.
Kék, mint az egyenruha.
Halál, mert az ajtónak az a másik oldala, amit éppen berúgni készül az ember,
vagy a zsákutca vége, vagy annak a leállított motorú autónak az első ülése teljesen
más, mint a Jóisten széles e földjének bármelyik szeglete.
Minden ebből indul ki...
Az otthoni incidenstől még mindig nagyon mogorva Shelton vezetett. Bishop ült
hátul. Gillette pedig a vezető melletti ülésen utazott. (Shelton hallani sem akart arról,
hogy egy bilincs nélküli rab két rendőr mögött üljön.)
– Phate még mindig a hálózaton van, az SZBE-s fájlokkal próbálkozik –
tájékoztatta őket Gillette. A hacker a laptop képernyőjét tanulmányozta,
mobiltelefonról csatlakozott a netre.
Megérkeztek az Öbölkilátó Motelhez. Bob Shelton keményen a fékre taposott, és
befarolt a parkolóba, ahol egy egyenruhás rendőr eligazította őket.
Már vagy egy tucat állami és főúti rendőrautó állt a parkolóban, és számos
egyenruhás, civil és állig felfegyverzett, bevetésre kész kommandós csoportosult
körülöttük. Ez a parkoló közvetlenül az Öbölkilátó mellett helyezkedett el, azonban
az ablakokból nem lehetett rálátni. Egy másik Crown Victoriából Linda Sanchez és
Tony Mott szállt ki, ez utóbbi napszemüvegével az orrán – a borús égbolt és a gyenge
köd ellenére – és gumírozott vadászkesztyűben. Bishop azon tűnődött, hogyan
óvhatná meg Mott-tól Mottot és a társaságot a bevetés során.
A stílusos Tim Morgan ma kétsoros mélyzöld öltönyt visel, amelynek vonalán
kissé rontott a golyóálló mellény, figyelte meg Bishop és Shelton, amikor a férfi
odarohant hozzájuk. Lehajolt az autó ablakához.
– Egy fickó, akire illik Holloway személyleírása, jelentkezett be két órával ezelőtt,
Fred Lawson néven. – lihegte. – Készpénzzel fizetett. A bejelentkezési kártyán
kitöltötte ugyan az autóval kapcsolatos kérdéseket, de nincs a leírásnak megfelelő
jármű a parkolóban. A tizennyolcas szobában van. A redőnyök le vannak eresztve,
de a telefonvonal még mindig foglalt.
– Még mindig a hálózaton van? – nézett Bishop Gillette-re.
A hacker ellenőrizte a laptop monitorján.
– Ühüm.
Bishop, Shelton és Gillette kiszállt az autóból. Sanchez és Mott csatlakozott
hozzájuk.
– Ali – szólt oda Bishop egy nagydarab fekete kommandósnak.
Alonso Johnson volt San Joseban az állami kommandós osztag parancsnoka.
Bishop kedvelte, mert nyugodt volt és módszeres, míg egy tapasztalatlan rendőr,
mint például Tony Mott, bármilyen helyzetben veszélyes lehetett.
– Hogy állnak a dolgok? – kérdezte Bishop.
A kommandós zsaru elővette a motel térképét.
– Itt, itt és itt állítottunk fel embereket – mutatott rá a földszinten és az első emeleti
folyosón a megfelelő pontokra. – Nem nagyon van menekülési útvonal. Tipikus
szállodai támadás lesz. Biztosítjuk a szobákat, közvetlenül az övé mellett és felett.
Nálunk van a tartalék kulcs és egy láncvágó. Csak besétálunk az első ajtón és
kihozzuk. Ha a belső udvar ajtaján próbál meg kitörni, ott is várni fogjuk. A
mesterlövészek is készenlétben állnak – arra az esetre, ha fegyvert használ...
Bishop felnézett, és a védőöltözetet magára erőltető Tony Mott került a látóterébe.
Rövid, fekete automatát vett magához, és imádattal tanulmányozta. Mátrixos
napszemüvegében és a biciklisnadrágban úgy hatott, mintha valami rossz sci-fi
filmből csöppent volna közéjük. Bishop arrébb terelte a fiatalembert.
– Mondja, mit akar azzal kezdeni? – kérdezte Mott-tól és az automatára mutatott.
– Gondoltam, nem árt, ha hatékonyabb tűzerő van nálam.
– Tüzelt már valaha lőfegyverrel, rendőr?
– Mindenki tud...
– Tüzelt már valaha lőfegyverrel? – ismételte Bishop türelmesen.
– Persze.
– Az akadémia lőfegyvergyakorlata óta?
– Nem igazán, de...
– Tegye vissza! – mondta Bishop.
– És rendőr? – mormolta Alonso Johnson. – Hanyagolja a napszemüvegét is! – és
Bishop felé villantotta a szemét.
Mott megpróbált méltóságteljesen arrébb menni, de átadta a fegyvert az egyik
kommandósnak.
Linda Sanchez a telefonján lógott – kétségtelenül a már a terhességének utolsó
napjaiban járó lánya volt a vonal másik végén –, és a háttérbe visszahúzódva
nyugton maradt. Ő azok közé tartozott, akiket nem kellett emlékeztetni, hogy a
harcászati bevetés nem az ő kenyere.
Aztán Johnson megemelte egy kicsit a fejét; a fejhallgatón keresztül jelentést
kapott.
– Készen vagyunk.
– Rajta! – mondta Bishop olyan mellékes tónussal, mintha csak előzékenyen maga
elé tessékelt volna valakit egy liftben.
A kommandós bólintott és beleszólt a parányi mikrofonba. Ezzel vagy fél tucat
kommandóst mozgósított, akik az egyik bokorsor mentén a motel felé rohantak.
Tony Mott követte őket, és ahogy ígérte, visszafogta magát.
Bishop visszaballagott az autóhoz, és a bevetési operáció frekvenciájára hangolta a
rádiót.
Minden ebből indul ki...
A rádió fejhallgatójából hirtelen Johnson hangját hallotta:
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Bishop feszülten előrehajolt. Vajon Phate fegyverrel várja őket? Eltűnődött.
Lehetséges, hogy egyáltalán nem számított az érkezésükre? Mi vár rájuk odabent?
A válasz: semmi.
Zavaros adás érkezett az éteren keresztül a rádióba.
– Frank, a szoba üres! – tájékoztatta Alonso Johnson. – Nincs itt.
– Nincs ott? – Bishop hangja meglehetősen kétkedő volt. Hirtelen az jutott eszébe,
vajon nem cserélték-e össze a szobákat?
Johnson egy pillanat múlva megint beleszólt a rádióba:
– Elment.
Bishop Wyatt Gillette-hez fordult, aki megint csak ellenőrizte a Crown Victoriában
elhelyezett számítógépet. Eszerint Phate még mindig a hálózaton volt, és a Csapóajtó
még mindig az SZBE személyzeti állományának titkosított mappáját próbálta
feltörni. Gillette a monitorra mutatott és vállat vont.
– Mi még mindig azt a jelzést kapjuk, hogy a motelben tartózkodik. Itt kell lennie –
közölte a rádión keresztül a detektív Johnsonnal.
– Negatív, Frank – érkezett a válasz. – A szoba üres, az egy computer kivételével,
ami még mindig összeköttetésben áll a telefonnal. Néhány üres doboz Mountain
Dew. Féltucatnyi számítógéplemez. Ennyi. Sem bőrönd, sem ruhák.
– Rendben, Al, bejövünk mi is körülnézni! – fejezte be a beszélgetést Bishop.
A forró, levegőtlen motelszobában hat-hét helyszínelő nyitogatta a fiókokat és
ellenőrizte a szekrényeket. Tony Mott a sarokban állt, ugyanolyan szorgalmasan
keresgélt, mint a többiek. A Kevlar katonai sisak sokkal kevésbé természetesen állt a
fején, mint a biciklis védősisak, állapította meg Gillette.
Bishop az olcsó íróasztalon álló számítógép felé terelgette a hackert. A képernyőn
még mindig a dekódoló program volt. Begépelt néhány parancsot, és elfintorodott.
– A pokolba vele, ez hamis! A szoftver folyamatosan ugyanazt a bekezdést
dekódolja.
– Tehát – vette fontolóra Bishop – rászedett bennünket, és elhitette, hogy itt van...
De miért?
Néhány percig vitatták csupán a kérdést, de senki nem jutott kézzelfogható
eredményre – egészen addig, míg Wyatt Gillette fel nem nyitotta a nagyméretű
lemeztároló doboz tetejét és bele nem nézett. Olívaszinű fémdobozt fedezett fel
benne, amire stencillel a következőket írták:
U.S. HADSEREG ÉLES REPESZBOMBÁK
RENDKÍVÜL ROBBANÉKONY EZZEL AZ OLDALLAL AZ ELLENSÉG FELÉ
Kicsi fekete doboz volt a ládához csatlakoztatva, melynek egyetlen lámpája vörös
szem gyanánt gyors pislogásba kezdett.
******
00011010. FEJEZET / HUSZONHAT
Phate tényleg egy motelben volt ebben a pillanatban. A szálloda is Fremontban
volt Kaliforniában. Ő pedig egy laptop előtt ült.
Csakhogy azt a motelt Ramada fogadónak hívták, és kétmérföldnyire feküdt az
Öbölkilátótól, ahol most Gillette – az áruló Júdás VölgyFia – és a zsaruk kétségkívül
észvesztve rohannak kifelé a szobából, menekülve a repeszbombák elől, amikről
minden bizonnyal azt hiszik, hogy bármelyik percben felrobbanhatnak.
Nem fognak; a doboz homokkal van teletöltve. Az eszköz egyetlen dologra képes:
még a szart is kiijeszteni bárkiből, aki elég közel áll, hogy a feltételezett
gyújtószerkezeten észrevegye a tv-távirányító villogó fényjelzőjét.
Phate természetesen soha nem ölné meg az ellenségeit ilyen stílustalan módon.
Túlságosan esetlen és otromba lenne részéről, hiszen a MUD Behatolás játékosaként a
férfi célja az áldozathoz történő lehető legközebbi hozzáférkőzés volt, mert hallania
kellett a szív remegő és gyengülő vergődését, amikor belecsúsztatta a kést. Mellesleg,
ha megölne egy tucat zsarut, akkor a nyakára szabadítaná a szövetségieket, és abba
kellene hagynia a játékot itt, a Szilícium-völgyben. Nem, teljesen megelégedett azzal,
hogy Gillette-et és az SZBE-s zsarukat még vagy egy óráig lefoglalja az
Öbölkilátóban, míg a tűzszerészek eltávolítják a gyanús külsejű tárgyat a szobából –
ezzel pedig Phate-nek lehetősége nyílik arra, hogy azt tegye, amit egész idő alatt a
fejében forgatott: A Számítógépes Bűnelkövetési Egység számítógépének
segítségével betör az ISLEnetre. Mindenképpen az SZBE-ről kellett csatlakoznia, mert
így az ISLEnet gyökérfelhasználóként fogja azonosítani, ezzel egyidejűleg pedig
korlátlan hozzáférhetőséget biztosít számára a hálózaton.
Phate nagyon sok MUD-játékot játszott korábban VölgyFiával, és tudta, Gillette
arra számított, hogy Phate majd feltöri az SZBE gépét, és megpróbálja lenyomozni
őket.
Így hát, amikor a Csapóajtó megérkezett az SZBE-s gépre, Phate erre a helyre
hajtott az Öbölkilátó Motelből, ahol már egy másik laptop várta teljes készenlétben:
gyakorlatilag lenyomozhatatlan mobiltelefonos kapcsolat segítségével állt
összeköttetésben az egyik dél-karolinai internetes szolgáltatóval, amit viszont egy
prágai anonim hálózati adatcsomag-összeállítóval és kicsomagolóval kötöttek össze.
Phate most belenézett néhány fájlba, amiket akkor másolt ki, amikor először tört
be az SZBE rendszerébe. A fájlokat kitörölték ugyan a mappákból, azonban a
merevlemez-meghajtóról még nem – ez jelentené a végleges eltávolítást –, úgyhogy
Phate könnyűszerrel visszaállította őket egy hatékony, törlést hatálytalanító
programmal, a Restore8-cal. Rátalált az SZBE-s számítógép azonosítószámára, majd
némi keresés után az alábbi adatokra is:
Rendszer: ISLEnet
Login: RobertSShelton
Jelszó: KékFord
Adatbázis: Kalifornia Állami Rendőrség Bűnügyi Eljárások Archívuma
Keresés tárgya: (Wyatt Gillette VAGY Gillette, Wyatt VAGY Behatolás Lovagjai VAGY
Gillette, W.) ÉS (számol* VAGY hack*).
Ezután kicserélte saját laptopja azonosítószámát és internetes címét az SZBE-s
gépére, majd utasítást küldött a modemnek, hogy tárcsázza az általános ISLEnet
csatlakozási hívószámot.
Füttyszót hallott, közvetlenül utána meg az elektronikus kézfogást kísérő
hümmögést. Ez volt az a pillanat, amikor az ISLEnetet oltalmazó tűzfal megtagadna
bármely kívülállótól a rendszerbe jutásra irányuló minden kísérletet; mivel azonban
Phate gépe SZBE-s gép látszatát keltette, az ISLEnet kivételes hozzáférhetőségi
lehetőséggel felruházott „bizalmi rendszerként” érzékelte, és Phate a másodperc
töredékén belül meleg fogadtatásban részesült. A rendszer feltette a szokásos
kérdéseket.
Felhasználói név?
Phate begépelte:
RobertSShelton
Jelszó?
KékFord
Ekkor a képernyő üres lett, majd néhány hihetetlenül unalmas ábra tűnt fel rajta,
amit az alábbiak követtek:
Kalifornia Állam Integrált Végrehajtói Hálózata
Főmenü
Gépjárművek osztálya
Állami Rendőrség Népmozgalmi Statisztikai Osztály
Törvényszéki Szolgálat
Helyi Végrehajtó Ügynökségek
Los Angeles
Sacramento
San Francisco
San Diego
Honterey megye
Orange megye
Santa Barbara megye
Mások
Igazságügyi Minisztérium Hivatala
Szövetségi ügynökségek
FBI
ATF
Pénzügyminisztérium
U.S. békebírók
IRS
Postaszolgálat Mások
Mexikói Szövetségi Rendőrség
Tijuana Törvényhozási összeköttetések
Rendszeradminisztráció
A gazella torkát megragadó oroszlán módjára csapott le Phate a
rendszeradminisztráció fájlra. Feltörte a jelszót, és megszerezte a gyökeret, ezzel
egyidejűleg korlátlan hozzáférhetőségi lehetőséget nyert az ISLEnethez, valamint a
vele összeköttetésben álló összes rendszerhez.
Visszament a főmenübe, és egy újabb belépési címkére kattintott.
Állami Rendőrség Főúti Járőrkocsirészleg
Emberi erőforrás
Könyvelés
Számítógépes bűnelkövetés
Erőszakos bűntettek
Fiatalkorú bűnözés
Bűnügyi eljárások archívuma
Adatfeldolgozás
Adminisztrációs szolgáltatások
Főbb bűncselekmények
Jogügyi osztály
Anyaggazdálkodás
Letartóztatási parancsok kiadása
Phate-nek nem kellett döntésre pazarolnia az idejét. Már pontosan tudta, hova
akar bejutni.
-
A tűzszerészek kivitték a szürkészöld dobozt az Öbölkilátó motelből,
szétszerelték, és nem találtak mást benne, mint egy nagy rakás homokot.
– Mi a pokol értelme van ennek? – horkant fel Shelton. – Ez is része annak a
rohadék játéknak? Hogy szórakozik velünk?
Bishop vállat vont.
A tűzszerészek Phate számítógépét is átvizsgálták, nitrogénpróbának vetették alá,
és robbanásveszély-mentesnek nyilvánították. Gillette gyorsan átfutotta. A gép több
száz fájlt tárolt – találomszerűen megnyitott néhányat. – Csak szemét. – Rejtjelezett?
– Nem. Nézze, csak regényrészletek, honlapok, grafikák, Az egész csak töltelék. –
Gillette felnézett, a mennyezetre bandzsított, az ujjai a levegőben billentyűztek.
– Mit jelent ez az egész, a hamis bomba meg a tartalom nélküli fájlok?
Tony Mott már megszabadult a védőöltözetétől és a sisakjától.
– Rendben! Phate megtervezett itt mindent, hogy kihozzon bennünket az irodából,
és elterelje a figyelmünket... De miért?
– Ó, Jézus Krisztüs! – kiáltott fel Gillette. – Én tudom, miért!
Frank Bishop is tudta. Gyors pillantást vetett Gillette-re és megszólalt:
– Megpróbálja feltörni az ISLEnetet.
– Így van – erősítette meg a hacker. Megragadta a telefont és feltárcsázta az SZBE-
t.
– Számítógépes bűnelkövetés. Miller őrmester.
– Itt Wyatt. Figyeljen rám...
– Megtalálták?
– Nem. Figyeljen rám! Hívja fel az ISLEnet rendszergazdáját, és mondja meg neki,
hogy függessze fel az egész hálózat működését! Most azonnal.
Szünet.
– Nem fogják megtenni – mondta Miller. – Ez..,
– Meg kell tenniük! Most! Phate ebben a pillanatban próbálja meg feltörni.
Valószínűleg már benne is van. Semmiképp ne zárja le a rendszert! Így talán lesz
lehetőségem a kár felbecslésére.
– De az egész állam erre tám...
– Meg kell tennie! Most!
Bishop kiragadta a hacker kezéből a telefont.
– Ez parancs, Miller! Most!
– Jól van, jól van. Hívom. Nem fognak szeretni érte. De telefonálok.
– Meggondolatlanok voltunk – sóhajtott fel Gillette. – Nagy kelepce volt az egész...
Lara Gibson fényképének elküldése, aztán ahogy végigment az SZBE-s gépen, és
ahogy iderángatott bennünket. Ember, azt hittem, mi vagyunk egy lépéssel őelőtte!
Linda Sanchez összepakolta az összes bizonyítékot, megőrzés alá helyezési
kártyákat ragasztott rájuk, aztán belerámolta őket a kartondobozokba, amiket mint
valami Mayflower ünnepi mozgóárus, állandóan magával cipelt. A többiek is
összeszedték a felszerelésüket, és elhagyták a szobát.
Frank Bishop visszakísérte Gillette-et az autóhoz, az úton azonban egy sovány,
bajuszos emberre figyeltek fel, aki a parkoló legtávolabbi részéből figyelte őket.
Volt valami ismerős az emberben, és Gillette-nek nemsokára eszébe is jutott:
Charles Pittman az, a nyomozó, Santa Clara megyéből.
– Ki nem állhatom, hogy mindig ott szaglászik a bevetéseink körül – jegyezte meg
Bishop. – A megyei fiúk fele úgy értelmezi a rendfenntartást, mintha valami
diákegyleti bulinak lenne a része. – Pittman felé bámult, azonban a tisztviselő már
beszállt jelzés nélküli, jellegtelen kocsijába; Beindította a motort és elhajtott.
Bishop felhívta a megyei seriff irodáját. Átkapcsoltatta magát Pittman
üzenetrögzítőjére, és hagyott egy üzenetet, amiben megkérte a zsarut, hogy hívja fel,
amint tudja.
Bob Shelton telefonja is megcsörrent, végighallgatta a hívó felet, aztán bontotta a
csatlakozást.
– Stephen Miller volt az. A rendszergazda őrjöng, de az ISLEnet fel van
függesztve. – Aztán Shelton odavakkantotta Gillette-nek. – Azt mondta,
bebiztosította, hogy a fickó ne juthasson be az ISLEnetre!
– Be is biztosítottam – válaszolta Gillette. – Levettem a rendszert a hálózatról, és
eltüntettem minden egyes felhasználói névre meg jelszóra történő utalást.
Valószínűleg azért tudta feltörni az ISLEnetet, mert maguk közül csatlakozott valaki
a hálózatra, hogy engem leellenőrizzen. Phate-nek minden bizonnyal így sikerült
kitalálnia az SZBE gépének azonosítószámát, azzal pedig könnyedén átjutott a
tűzfalon, és a maguk felhasználói nevével és jelszavával jelentkezett be.
– Lehetetlen. Mindent kitöröltem.
– És a meghajtókon lévő szabad helyeket is letörölte? Átírta a sablont? És a köztes
fájlokat is? Kódolta a naplókat és azokat is átírta?
Shelton egy szót sem szólt. Megszakította Gillette-tel a szemkontaktust, helyette
inkább felnézett a fejük fölött átfolyó és a San Francisco-öböl felé kúszó ködfelhő
gyors mozgású foszlányaira.
– Nem, hát persze hogy nem. Ezért juthatott Phate a rendszerbe. Végigfuttatott egy
törlést hatálytalanító programot, és az ölébe csöppent minden, ami az ISLEnet
feltöréséhez szükséges. Tehát ne velem szarakodjon emiatt!
– Nos, ha nem titkolta volna el, hogy maga VölgyFia, és hogy ismeri Phate-et, nem
csatlakoztam volna! – Shelton hangja védekező volt.
Gillette haragosan elfordult, és megint elindult a Crown Victoria felé. Bishop
meggyorsította a lépteit és felzárkózott mellé.
– Ugye tudja, hogy mi mindenhez férhet hozzá, ha sikerült bejutnia az ISLEnetbe?
– kérdezte Gillette a nyomozót.
– Mindenhez – felelte Bishop. – Akkor mindenhez hozzáfér.
Az SZBE főparancsnokságának épülete előtt Wyatt még azelőtt kipattant az
autóból, hogy Bishop teljesen leállította volna, Beszáguldott az épületbe.
– Kárbecslés? – kérdezte.
Miller is és Patricia Nolan is a nagyszámítógépnél voltak, de a hacker Nolanhez
intézte a kérdést.
– Még mindig nem indították újra a rendszert, azonban az egyik rendszergazda
asszisztense áthozott egy lemezt a naplóállományról. Épp most nézem végig.
A naplóállománynak elnevezett fájlok arról tárolnak információt, hogy milyen
felhasználók kapcsolódtak a rendszerre, mennyi ideig, mit csinálnak a hálózaton, és
fennlétük alatt rácsatlakoznak-e másik rendszerre.
Gillette átvette Nolantől a naplót, és mint egy őrült, elkezdett gépelni.
Szórakozottan felemelte a reggelről megmaradt kávéját és belekortyolt. Beleremegett
a hideg, keserű folyadék ízébe. Letette a csészét, visszafordult a képernyőhöz, és
vadul verte a billentyűket, a naplóállomány fájljai között tett száguldás közben.
Egy másodperc múlva arra figyelt fel, hogy Patricia Nolan leül mellé. Friss kávét
hozott neki. A hacker felnézett rá.
– Köszönöm.
A nő rámosolygott, a hacker pedig még mindig hátrafordulva, felé bólintott,
szemével egy pillanatra fogva tartotta a nőét. Nolan annyira közel ült hozzá, hogy
nem kerülhette el a férfi figyelmét a nő arcbőrének feszessége; arra gondolt, a másik
annyira komolyan vette az átalakító tervét, hogy az ügy érdekében még némi
plasztikai sebészetet is bevállalt. Gillette-nek egy múló pillanatra az a gondolat futott
át az agyán, hogy a nő akár vonzó is lehetne, ha kevesebb alapozót használna és
vékonyabb rétegben, venne magának egy-két jobb ruhát, és végre felhagyna azzal,
hogy minden negyedik percben kisimítja a haját az arcából. Nem gyönyörű vagy
mesterkéletlen, de csinos.
Visszafordult a monitorhoz és folytatta a gépelést. Ujjai mérgesen verték a
billentyűket. Egyre csak Bob Shelton járt a fejében. Hogy lehetett valaki, aki annyi
mindent tud a számítógépekről, hogy saját szervermeghajtója legyen, ennyire
gondatlan?
Végül hátradőlt és bejelentette.
– Nem olyan rossz, mint amilyen lehetne. Phate tényleg az ISLEneten volt, de csak
mintegy negyven másodpercig, aztán Stephen felfüggesztette.
– Negyven másodperc – ismételte meg Bishop, – Ez nem elég idő arra, hogy
akármi hasznosat tegyen, ugye?
– Semmi esetre sem – mondta a hacker. – A fő menüpontokba esetleg
belenézhetett, de a titkos jellegű adatokhoz már jelszavak is kellenének, ehhez
viszont kódfeltörő programokat kellene lefuttatnia. Legjobb esetben is minimum fél
órát venne igénybe.
– Legalább van egy szusszanásnyi időnk – bólintott Bishop.
-
A külső világban majdnem 17.00 óra volt, az idő megint esősre hajló, és a tétovázó
délutáni csúcsforgalom már kirobbanni készülődött. A hacker életében azonban
nincs délután, reggel vagy éjszaka. Egyszerűen csak olyan idő van, amit az ember a
Gépvilágban tölt, és olyan, amit nem.
Phate pillanatnyilag nem a hálózaton töltötte az idejét.
Habár természetesen most is a számítógépe előtt ült, El Montéban, nagyszerűen
megalkotott kirakatházában. Oldalról oldalra böngészte át az ISLEnetről letöltött
adatokat.
A Számítógépes Bűnelkövetési Egység abban a hitben élt, hogy Phate mindössze
negyvenkét másodpercet töltött az ISLEneten. Azt azonban nem tudták, hogy abban
a pillanatban, amint behatolt a rendszerbe, az egyik okos Csapóajtó démon átállította
a belső órát, és átírta az összes csatlakozási és naplóletöltési időt. A valóságban,
Phate rendkívül ráérősen, ötvenkét percet időzött az ISLEnet belsejében, és
információk gigabájtjait töltötte le.
A megszerzett adatok egy része meglehetősen hétköznapi volt, egy másik része
azonban annyira titkos – mivel az SZBE-nek gyökérhozzáférhetősége volt –, hogy
csak az állami és a szövetségi kormányok egy maréknyi tisztségviselője volt jogosult
a megtekintésükre: a legnagyobb titkokat őrző kormányzati számítógépek bejutási
számkódja és jelszói; kommandós egységek bevetési parancskódjai; folyamatban lévő
operációk rejtjelezett fájljai; rendőrségi eljárások; az Állami Rendőrség, az FBI, az
alkohol, dohány és tűzfegyverek, a titkosszolgálat, valamint a legtöbb
törvényvégrehajtási ügynökség kötelékébe való alkalmazás feltételei és bizalmas
közlései tárultak fel Phate szeme előtt.
Most, amikor lágy esőcseppek erezték be házának ablakát, Phate belemélyedt ezen
rendkívül bizalmas fájlok egyikébe – az Állami Rendőrség emberi erőforrás fájljaiba.
Ezek a kaliforniai állami rendőrség alkalmazásában álló összes személyről
tartalmaztak információt. Nagyon-nagyon sok almappa ágazott ki a fő mappából,
Phate-et azonban csak az az egyetlenegy érdekelte, amelyet most nézett át.
Nyomozói részleg, állt a címkén, és néhány rendkívül fontos információ bújt meg
benne.
******
IV.
BEHATOLÁS
Az internet körülbelül annyira biztonságos, mint Kelet-Los Angeles szupermarketjei
szombat éjjelenként.
Jonathan Littman A menekülő játszmája
******
00011011. FEJEZET / HUSZONHÉT
Az este hátralévő részében a Számítógépes Bűnelkövetési Egység csapata
átnyálazta az Öbölkilátó Motel eseményeiről készült jelentéseket, továbbra is teljes
erőbevetéssel próbálták a Phate hollétére vezető nyomokat felkutatni, és rettegve
hallgatták a rendőrségi URH-n érkező jelentéseket, nem számolnak-e be újabb
gyilkosságról.
Az egyik közlemény szerint aznap reggel valamelyik magániskolából egy kislányt
elrabolt egy férfi, aki a gyermek nagybácsijának adta ki magát, később azonban
elengedte. Minden bizonnyal Phate volt az. Huerto Ramirez és Tim Morgan
leellenőrizték az iskolát és kikérdezték a kislányt, mégis újabb információ nélkül
voltak kénytelenek visszatérni. A túlfeszített idegzetű nebuló még elrablója
autójának színét sem tudta felidézni.
Más rendőrök kikérdezték az Öbölkilátó vendégeit és a környéken lakókat,
azonban egyetlen szemtanút sem találtak, aki látta volna, milyen kocsit vagy
teherautót vezetett Phate.
Az egyik fremonti éjjel-nappaliban az eladó emlékezett arra, hogy néhány órával
korábban eladott két hatos csomagolású Mountain Dew-t valakinek, akire illett Phate
személyleírása. A gyilkos azonban semmi olyat nem mondott, ami közelebb vitte
volna hozzá a rend őreit. Sem az üzleten belül, sem kívül nem volt senki, aki
felfigyelt volna az autóra.
A motelszobában végzett helyszíni kutatás sem hozott egyetlen használható
információtöredéket Phate pontos hollétét illetően.
Wyatt Gillette segített Stephen Millernek, Linda Sancheznek és Tony Mottnak
elkészíteni a szobában hagyott számítógép rendőri elemzését. A hacker bejelentette,
hogy valóban egyszer használatos gépről van szó, amelyre éppen csak annyi
szoftvert telepítettek, ami elég volt a rendszer feltöréséhez; Ebben sem találtak
semmit, ami Phate hollétére utalt volna. A Toshiba szériaszámából megtudták, hogy
a gépet hat hónappal ezelőtt Chicagóban hajózták be a számítógépes világba. A
vásárló készpénzzel fizetett, még csak véletlenül sem töltötte ki a jótállási kártyát, és
egyetlen hálózatra sem jelentkezett be. A Phate által hátrahagyott számítógépes
lemezek üresek voltak. Linda Sanchez, a számítógépes archeológia királynője,
egyenként tesztelte őket a Restore8-as programmal, és saját szemével bizonyosodott
meg arról, hogy egyetlen bájtnyi adat sincs rajtuk.
Sanchez figyelmét továbbra is elsősorban terhes lánya kötötte le, akit minden
második órában felhívott és az állapota felől kérdezgetett. Egyértelműen a többiek
tudomására hozta, hogy meg akarja látogatni a szegény teremtést, így Bishop
hazaküldte. Aztán a csapat többi tagját is elengedte, Miller és Mott is – a szőke zsaru
szemmel láthatóan sokkal jobb hangulatban volt a rajtaütés óta – elindultak, hogy
vacsorázzanak és aludjanak egy keveset.
Patricia Nolannak viszont egyáltalán nem volt sietős a szállodába való visszatérés.
Gillette mellett ült és együtt böngészték át az ISLEnet fájlokat, megpróbáltak többet
megtudni az okos Csapóajtó démonról. Semmi nyomát nem találták azonban, és
Gillette azt gyanította, hogy a bot megölte magát.
Végül aztán nyúzottan hátradőlt, megropogtatta az ujj-ízületeit és kinyújtózott.
Bishop észrevette, amint kiszúrja a rakás rózsaszín telefonüzenet-cetlit. A hacker arca
felragyogott, és mohón felkapta őket. Egyértelműen csalódottság sugárzott róla,
amiért egy sem szólt neki – és valószínűleg mérges is volt, amiért az ex-felesége nem
telefonált, pedig előző nap megkérte rá.
Nos, Frank Bishop tisztában volt azzal, hogy a szerettek iránti érzelem nem
csupán a társadalmilag kifogástalan helyzetben lévők privilégiuma. Semmirekellő
gyilkosok tucatjait csípte már nyakon, akik könnyekben törtek ki, amikor
megbilincselve elvezették őket – nem az előttük álló nehéz börtönévek gondolatára,
hanem azért, mert el kellett válniuk a feleségüktől és a gyerekeiktől.
Bishop magában megint konstatálta, hogy a hacker ujjai a levegőben gépelnek –
nem, billentyűznek – és a mennyezetre bámul. Vajon most a feleségének ír valamit?
Vagy talán az apjától – a Közel-Kelet poros homokmezőin dolgozó mérnöktől – kér
tanácsot vagy támogatást, netalán megüzeni a bátyjának, hogy ha egyszer
kiszabadul, szeretne vele néhány napot eltölteni?
– Semmi – mormolta Nolan. – Nem jutunk sehova.
Egy pillanatig Bishop ugyanazt a letörtséget érezte, amit a nő arcán is látott. De
aztán, gondolta, várjunk csak egy percet... Kezdem elveszíteni itt a fonalat.
Rádöbbent, hogy őt is a hatalmába kerítette a Kék Halál hipnotikus, rabul ejtő
igézete. Eltérítette a gondolatait. A fehér táblához ment, és a bizonyítékokról szóló
feljegyzésekre meredt, a nyomtatott anyagokra meg a képekre. Ezek annak a
világnak a részei voltak, amiben otthonosan mozgott.
Ezzel kezdj valamit...
Bishop a Lara Gibsonról készült borzalmas fénykép kinyomtatott változatára
meredt.
Ezzel kezdj...
A detektív közelebb ment a képhez, és gondosan tanulmányozni kezdte.
– Nézd ezt meg! – szólt Sheltonhoz. A zömök, morózus zsaru csatlakozott hozzá.
– Micsodát?
– Mit látsz?
– Nem tudom – vont vállat Shelton. – Te mit látsz?
– Nyomokat – felelte Bishop. – A többi dolgot a képen... amik a padlón vannak
meg a falakon. Tudnának egy s mást mesélni nekünk arról a helyről, ahol Phate
megölte a nőt, erre fogadni mernék
Gillette előreszáguldott és a hajmeresztő fényképre nézett.
A szerencsétlen lány a kép előterében feküdt. Bishop felhívta a figyelmükét a többi
dologra, amit még a felvétel látni engedett: a padlót a nő alatt zöldes járólappal
fedték le. Volt ott még egy bézs légkondicionálóból vagy fűtőberendezésből kivezető,
négyszög alakú, fémmel bevont csővezeték is. A fáinak falécekhez szögelt festetlen
csiszolt kő hátoldala volt. A helyiség feltehetően egy csak részlegesen berendezett
alagsor fűtőterme lehetett. Fehérre festett ajtó egy része is látható volt, és mellette
mintha csordultig teletöltött szemetes állt volna.
– Elküldjük a képet az FBI-nak – jelentette ki Bishop. – Hadd nézzék át a
technikusaik.
– Nem tudom, Frank – rázta meg a fejét Shelton. – Szerintem túl okos ahhoz, hogy
a saját fészkébe piszkítson. Túlságosan is egyértelmű. – A kép felé bólintott. –
Valahova máshova vihette el, amikor megölte. Nem a saját házába,
Nolan azonban közbeszólt.
– Nem értek egyet. Igaza van abban, hogy okos, de nem úgy értékeli a dolgokat,
mint mi.
– Mit ért ez alatt?
Úgy tűnt, Gillette tökéletesen egyetért a nővel.
– Phate nem a való világban gondolkodik. Megpróbál minden számítógépes
nyomot eltüntetni, de azt hiszem, hajlamos elsiklani a kézzel fogható jelek felett.
– Az alagsor egészen újnak látszik – biccentett Bishop a kép felé –, és a
fűtőszerkezet is. Vagy légkondicionáló, vagy mi a csoda. Az FBI esetleg ki tudja
találni, létezik-e olyan speciális építési vállalkozó, aki ebből a fajta építőanyagból
készült lakóépületeket gyárt. Leszűkíthetnénk a szóba jöhető épületek körét.
– Bizonytalan a végkimenetele – vont vállat Shelton. – De kinek árthatunk vele?
Bishop felhívta az egyik barátját a minisztériumban. Elmesélte neki a kép
történetét, és hogy mire van szükségük. Mindössze rövid ideig beszéltek, aztán a
detektív letette a kagylót.
– Saját kezűleg fogja letölteni az eredeti képet, aztán elküldi a labornak – mondta
Bishop. A szomszédos íróasztalra esett a tekintete, ahol nagy, neki címzett borítékot
vett észre. A szállítócédula jelzése szerint a Kalifornia Állami Rendőrség
Fiatalkorúakkal Foglalkozó Ügyosztályának központi adatmegőrző részlegétől
érkezett. Azalatt kellett megkapnia, amíg az Öbölkilátóban időztek. Felnyitotta és
elolvasta a levél tartalmát. A fiatalkorúak bírósága küldte el azt az aktát, amit a
hacker előző esti szökése után kért le róla. Az íróasztalra dobta a levelet, és felnézett
a poros faliórára. Este 10.30 volt.
– Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van némi pihenésre – szólt a többiek
felé.
Shelton egy szóval sem említette a feleségét, azonban Bishop érezte, a társa ég a
vágytól, hogy hazarohanhasson hozzá. Az indulófélben lévő testes nyomozó
odabólintott a partnerének.
– Reggel találkozunk, Frank!
Aztán Nolanra mosolygott. Gillette-et egyetlen szóra vagy intésre sem méltatta
búcsúzóul.
– Egyáltalán nincs kedvem megint itt tölteni az éjszakát – fordult Bishop Gillette-
hez. – Hazamegyek. És maga velem jön.
Bishop szavai hallatán Patricia Nolan a hacker felé perdült.
– A szállodai szobában, ahol lakom, rengeteg hely van – vetette oda mintegy
mellékesen – A cégem fizeti. Szívesen vendégül látom éjszakára, ha gondolja! Pazar
minibárom is van!
A nyomozó felkuncogott, aztán megszólalt:
– Ezzel az üggyel amúgy is szélvészsebesen száguldók a munkanélküliség felé.
Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha Gillette velem jönne. Tudja, őrizetben lévő rab,
miegymás.
Nolan jól fogadta a vereséget – Bishop úgy gondolta, kezdi feladni a Gillette-tel
mint romantikus partnerrel kapcsolatos ábrándjait. Összeszedte a retiküljét, egy
halom floppyt, a laptopját, és visszament a szállodába.
Bishop és Gillette már kifelé tartott az ajtón, amikor a hacker a nyomozóhoz
fordult.
– Nem bánná, ha útközben megállnánk egy pillanatra?
– Megállnánk?
– Van valami, amit magamhoz kellene vennem – magyarázta Gillette. – Ja igen, és
ha már itt tartunk. Nem tudna kölcsönadni néhány dollárt?
******
00011100. FEJEZET / HUSZONNYOLC
Egy kisméretű, földszintes farmház előtt parkoltak le, amely azonban egy mintegy
félhektárnyi udvarra nézett, ekkora területért meglehetősen borsos árat fizetnek a
Szilíciumvölgynek ezen a részén.
Gillette megkérdezte, melyik városban vannak, és Bishop azt mondta neki, hogy
Mountain Viewban.
– Tőlünk nem lehet tökéletesen rálátni a hegyekre – tette hozzá. – A közvetlen
szomszédom az egyetlen ember, aki az építőkockáira állva rálát a hegyekre, és tiszta
napokon a Moffett réten lévő nagy hangárból is jó a kilátás. – Észak felé mutatott, a
101-es főúton végigkígyózó forgalom fényein túlra.
Kanyargós, csúnyán töredezett és repedezett gyalogfeljárón sétáltak végig.
– Nézzen a lába alá errefelé! – hívta fel a hacker figyelmét az útviszonyokra
Bishop. – Már régóta próbálom magam rászánni a javításra. A San Andreas-iakat
hibáztassa érte! Nagyjából hárommérföldes szakaszon ilyen rossz a minőség. Ezért
mondom magának, törölje meg majd a cipőjét, már ha nem bánja!
Kinyitotta az ajtót és beterelte rajta a hackert.
Frank Bishop felesége, Jennie, harmincas évei végében járó, aprócska nő volt.
Mopszli kutyára emlékeztető arca nem volt csodaszép, egészében véve azonban
mégis vonzó teremtésnek látszott. Míg Bishop – hátrazselézett hajával, barkójával és
rövid ujjú ingeivel – egy ötvenes évekből idecsöppent időutazóra emlékeztetett,
addig a felesége nagyon is modem háziasszony benyomását keltette. Hosszú haját
francia kontyba kötötte, farmer és kockás ing fedte testét. Ápolt volt és kisportolt, jó
alakú, habár Gillette-nek – akit most, a börtönből kikerülve, csupa napbarnított
kaliforniai vett körül – kissé túl sápadtnak tűnt.
– Megérkeztünk – szólalt meg Bishop.
A legkevésbé sem tűnt bosszúsnak – még meglepettnek sem – amiatt, hogy a férje
hazahozott egy rabot, aki velük tölti majd az éjszakát. Gillette gyanította, Bishop
korábban hazatelefonált és elmondta, ki lesz a vendégük estére.
– Ettetek már? – kérdezte tőlük.
– Nem – válaszolta Bishop.
Gillette azonban felmutatta a papírzacskót, ami miatt útban az SZBE-től idefelé
meg kellett állniuk.
– Én elleszek ezekkel.
– Nem ehet linzert vacsorára! – nevetett fel Jennie. – Tisztességes ételre van
szüksége.
– Nem igazán – arcán mosollyal, ám szíve mélyén bánkódva Gillette végignézte,
amint a sütemény eltűnik a konyhában.
Olyan közel, és mégis oly távol.
Bishop kioldotta a cipőfűzőjét, levetette a lábbeliket, és mokaszint vett a lábára. A
hacker is megszabadult a cipőjétől, belépett a nappaliba, ahol azonnal körbenézett.
A hely Gillette-et saját gyermekkori házukra emlékeztette. A fehér padlószőnyegre
igazán ráfért volna már egy csere. A bútorok a JCPennyből vagy a Searsből
származtak. Drága televízió és olcsó hifitorony. A lepattogzott szélű ebédlőasztal
aznap éjjel kettős funkciót látott el, íróasztalként is szolgált. Úgy tűnt, ez a
számlafizetés napja. Tucatnyi boríték feküdt gondosan kikészítve, türelmesen várták,
hogy elpostázzák őket. Pacific Bell, Mervyn's, MasterCard, Visa.
Gillette megnézett egy-kettőt a kandallópárkányt díszítő rengeteg kép közül.
Négy-öt tucat lehetett kitéve. Még több a falakon, asztalokon és könyvespolcokon. A
párról készült esküvői kép a maihoz egy megszólalásig hasonlító Frank Bishopot
engedett felfedezni, ez alól nem képezett kivételt a barkó és a hátranyalt frizura sem
(bár a szmoking alatt megbújó fehér inget szilárd mozdulatlanságra kárhoztatta egy
biztosítótű.
Bishop észrevette, hogy Gillette a fényképeket nézi.
– Jennie fotósztároknak nevez bennünket. Több felvételünk van, mint a
szomszédság bármely két családjának együttvéve. – A ház hátsó része felé intett a
fejével. – Még több van a hálószobában, és még a fürdőben is. Az amit éppen most
néz: az anyám és az apám.
– Ő is zsaru volt? Várjon. Nem zavarja, ha zsarunak hívom?
– Magát zavarja, ha hackernek nevezik?
– Nem. Az vagyok – vont vállat Gillette.
– Ugyanez a helyzet a „zsaruval” is. De a kérdésére a válasz: nem. Apámnak
nyomdászvállalkozása volt Oaklandben. A Bishop és fiai. A „fiai” része nem egészen
igaz, mivel a nővéreim közül kettő vezeti a legtöbb bátyámmal együtt.
– Nővéreim közül? – vonta fel Gillette az egyik szemöldökét.
– A legtöbb?
Bishop felnevetett.
– Kilenc közül én vagyok a nyolcadik. Öt fiú és négy lány.
– Ez aztán a család!
– Huszonkilenc unokatestvérem van – büszkélkedett Bishop.
Gillette egy sovány férfi képéhez ért, akinek inge legalább olyan lötyögős volt,
mint Bishopé. A fotó egy földszintes ház előtt készült, amelynek homlokzatán a
következő nagybetűs felirat volt olvasható: BISHOP ÉS FIAI, KÖNYVNYOMTATÁS
ÉS BETŰSZEDÉS.
– Maga nem akart beszállni az üzletbe?
– Semmi kifogásom a családi kereteken belül működő vállalkozás ellen – Bishop a
kezébe vette a képet, és saját magára bámult. – Azt hiszem, a család a legfontosabb
dolog a világon. De meg kell mondanom, hihetetlenül nem volt érzékem a
nyomdászathoz. Unalmas, tudja? Az a dolog, hogy zsaru lettem, az... hogy is
mondjam? Soha nem zárul le. Mindig van valami új, mindennap. Abban a
pillanatban, amikor az ember azt hiszi, rájött valamire a bűnöző észjárásával
kapcsolatban, bumm, és egy teljesen új megvilágításban látja a dolgokat.
Mozgást hallottak a közelben. Hátrafordultak.
– Nézzék csak, ki van itt! – szólalt meg Bishop.
Körülbelül nyolcéves fiú kukucskált be a folyosóról a nappaliba.
– Gyere be bátran, fiatalember!
Az aprócska, dinoszauruszokkal díszített pizsamát viselő kisfiú belépdelt a
szobába, de a szemét folyamatosan Gillette-en tartotta.
– Köszönj Mr. Gillette-nek, fiam! Ő Brandon.
– Hello!
– Szia, Brandon! – mondta neki Gillette. – Jó sokáig ébren vagy.
– Szeretek jó éjszakát kívánni apának. Ha nem jön túl későn haza, anya
megengedi, hogy megvárjam.
– Mr. Gillette számítógépprogramokat ír.
– Forgatókönyveket? – kérdezte a fiú lelkesen.
– Így igaz – felelte a hacker, és kénytelen volt felnevetni, ahogy a programozói
szakzsargon olyan könnyedén kiszökkent a kisfiú ajkán.
– Mi is írunk programokat a számítógépes laborban, az iskolában – büszkélkedett
Brandon. – A múlt héten egy olyat csináltunk, amiben a labda összevissza ugrált az
egész képernyőn.
– Jó mókának tűnik – dicsérte meg Gillette, és nem kerülte el figyelmét a fiú kerek,
lelkes tekintete. Az arcvonásait leginkább az anyjától örökölte.
– Á nem! – felelte Brandon. – Nagyon unalmas volt. QBasicet kellett használnunk.
Most OOP-t fogok tanulni.
Objektumorientált programozás – a legutóbbi tendencia, amiben a példák
szemléltetésére a rendkívül kifinomult C++ nyelvezetet használják.
– Aztán Javát és HTML-t a nethez – vont vállat a fiú. – De akkor is, ezt már
mindenkinek ismernie kellene.
– Tehát számítógépekkel szeretnél foglalkozni, ha nagy leszel.
– Nem, profi baseballjátékos leszek! Csak azért akarom megtanulni az OOP-t, mert
manapság minden evvel történik.
Itt állt előttük egy általános iskolás, aki már beleunt a Basicbe, és már elkezdett a
programozás éles vízválasztó vonala felé kacsintgatni.
– Miért nem mutatod meg Mr. Gillette-nek a számítógépedet?
– Szereti a Tomb Raidert? – kérdezte a fiú. – Vagy a Földigiliszta Jimet?
– Nem szoktam sokat játszani számítógépen.
– Megmutatom magának! Menjünk!
Gillette engedelmesen követte a kisfiút a könyvek, játékok, sportfelszerelések és
ruhák zagyva összevisszaságától jellegzetes szobába. A Harry Potter-könyvek az
éjjeliszekrényen hevertek a Game Boy, két NSync CD és egy tucat floppy
társaságában. Nos, tökéletes pillanatfelvétel korunkról, gondolta Gillette.
A szoba közepén égy IBM-klón terpeszkedett, és rengeteg, különböző
szoftverekhez tartozó oktató kézikönyv. Brandon leült mögé, villámgyors
billentyűzéssel elindította a gépet, és feltöltötte a játékot. Gillette felidézte, hogy
amikor ő annyi idős volt, mint a fiú, a legkiválóbb személyi számítógép a Trash-80-as
volt; ő is ezt kérte, amikor az apja azt mondta neki, szabadon választhat a műszaki
boltban.
Örömmámorban úszott akkor az apró számítógép miatt, ami természetesen csak
egy kezdetleges játékszer volt ahhoz az olcsó, utánvételes géphez képest, aminek
most a képernyőjét figyelte. Akkoriban – mindössze néhány évvel ezelőtt – a világon
csak nagyon kevés ember birtokolt olyan hatékony computert, mint amilyenen most
Brandon Bishop egy szoros zöld trikóba öltöztetett, a kezében fegyvert tartó
gyönyörű nőt irányított barlangokon és üregeken keresztül.
– Akar játszani?
A kérdés azonban a hátborzongató Behatolás játékot juttatta Gillette eszébe, és a
meggyilkolt lány digitális fényképét (Larának hívták, csakúgy mint Brandon
játékának hősnőjét); ebben a pillanatban semmi, az erőszaknak még csak a csíráját
hordozó dologra sem vágyott, még akkor sem, ha az kétdimenziós volt csupán.
– Talán később.
Néhány percig figyelte, amint a fiú elragadtatással telt tekintete ide-oda szökken a
képernyőn. Aztán a nyomozó bedugta a fejét az ajtón.
– Villanykapcsolás, fiam!
– Apa, nézd csak, milyen magas szintre értem! Öt perc.
– Nem. Itt az ideje lefeküdni.
– Jaj, apa...
Bishop meggyőződött afelől, hogy a fiú megmosta a fogát, és a házi feladata is
rendesen az iskolatáskájában van. A kisfiú atyai jó éjt puszit kapott, majd Bishop
lekapcsolta a számítógépet és a nagyvillanyt; csak a Csillagok háborújából a
Millenium Falcon űrhajó alakját formázó lámpa maradt a szobában az egyetlen
fényforrás.
– Jöjjön! Megmutatom magának a hátsó negyvenet.
– Amit?
– Kövessen!
Bishop átvezette Gillette-et a konyhán át – ahol Jennie éppen szendvicseket
készített – ki a hátsó ajtón.
A hacker váratlanul megtorpant a hátsó verandán, megdöbbentették a maga előtt
látottak. Aztán felnevetett.
– Igen, farmer vagyok-jelentette be Bishop.
Gyümölcsfasorok – talán ötven is lehetett – töltötték meg a hátsó udvart.
– Tizennyolc évvel ezelőtt költöztünk ide. A völgy akkor kezdett megindulni a
siker útján. Kölcsönt vettem fel, hogy megvehessem a két telket. Sikerült megőrizni
az eredeti farm egy részét. Ez itt sárgabarack meg cseresznye.
– Mihez kezd vele, eladja?
– A legnagyobb részből ajándék lesz. Karácsonykor. Ha ismeri Bishopékat, akkor
befőttet vagy szárított gyümölcsöt kap. Akiket igazán szeretünk, azok konyakos
meggyhez jutnak.
Gillette szemügyre vette a locsolókat és a füstölőedényeket.
– Nagyon komolyan veszi a dolgot! – állapította meg a hacker.
– Épen tartja az agyamat. Hazajövök, aztán Jennie és én kijövünk ide, és
gondozzuk a gyümölcsöst. Valahogy úgy működik, hogy kizárja mindazt az
elviselhetetlen dolgot, amivel napközben találkozom.
Végigsétáltak a fasorok között. Az udvar hátsó részét elborították a műanyag
csövek és a kerti tömlők, vagyis a zsaru öntözőrendszere.
– Tudja, hogy számítógéppel is irányíttathatná a vízeloszlást? – intett Gillette
fejével az öntözőeszközök felé.
– Irányíttathatnám? Á, arra gondol, hogy egy vízesés működtethetné az
elektromosságot termelő turbinát?
– Nem, arra gondolok, hogy a jelenlegi huzalos megoldás helyett futtathatná a
vizet olyan csöveken is, ahol a vízáramlatot szelep szabályozná. Tudja, erre
mindegyik számítógép képes. Leállítja a vizet és megindítja.
– Tényleg? – kérdezte Bishop. Őszinte érdeklődés sugárzott róla.
– A számítógépprocesszorok végeredményben aprócska kapcsolók, amelyek az
elektromosságrészecskéket átengedik vagy elzárják az útjukat. Az összes kép, amit
egy computeren lát: a zenék, a mozifilmek, a szövegszerkesztők, böngészők,
táblázatkezelők, keresőmotorok, az internet, matematikai számítások, vírusok..,
minden, amit egy számítógép elvégez, erre bontható le. Egyáltalán nem mágia. Csak
apró kapcsolók le-és felkapcsolása.
A zsaru beleegyezően bólintott, aztán jelentőségteljes pillantást vetett a hackerre.
– Azt leszámítva, hogy maga nem hisz ebben, nem igaz?
– Hogy érti ezt?
– Maga azt gondolja, hogy a számítógép maga a mágia.
Egy pillanat múltán Gillette felnevetett.
– Igen, tényleg ezt gondolom.
Még néhány percig álldogáltak a verandán, és csak nézték a fák gyenge fényben
sziporkázó ágait. Aztán Jennie Bishop behívta őket vacsorázni. Beballagtak a
konyhába.
– Elmegyek lefeküdni – mondta nekik Jennie. – Holnap hosszú napom lesz.
Örülök, hogy találkoztam önnel, Wyatt! – erőteljes kézfogással búcsúzott a hackertől.
– Köszönöm, hogy megengedi, hogy maradjak. Igazán nagyra értékelem.
– Holnap tizenegyre kaptam időpontot – fordult a nő a férjéhez.
– Akarod, hogy elkísérjelek? Elmegyek veled szívesen. Bob néhány órára átveheti
az ügyet.
– Nem. Amúgy is épp elég dolgod van. Minden rendben lesz. Ha dr. Williston
valami furcsát lát, majd felhívlak a kórházból. De ilyesmi nem fog előfordulni.
– Nálam lesz a mobiltelefonom.
A nő elindult, aztán mégis visszafordult, az arcára komoly kifejezés ült.
– Mégis van valami, amit meg kellene tenned holnap.
– Mi az, drágám? – kérdezte a nyomozó aggódva.
– A porszívó – a sarokban vesztegelő készülék felé intett. A fedőborítóját már
leszedték, az oldalából poros csővezeték lógott ki. Néhány más darabja kicsit arrébb
hevert egy darab újságpapíron. – Bevinnéd?
– Megjavítom – ígérte Bishop. – Csak valami kosz került a motorba, vagy valami
ilyesmi.
– Egy teljes hónapod volt rá – korholta az asszony a nyomozót. – Most eljött az
ideje, hogy szakemberek vegyék kezelésbe.
– Ért valamit a porszívókhoz? – fordult Bishop Gillette-hez.
– Nem. Sajnálom.
A detektív a feleségére nézett.
– Holnap megnézem. Vagy holnapután.
Mindentudó mosoly.
– A javítószerviz címe ott van azon a ragasztós, sárga cédulán. Látod?
Bishop megcsókolta a nőt.
– Jó éjt, életem! – azzal Jennie elindult és egy pillanat múlva beleveszett a
homályos előszobába.
Bishop felállt.
– Gondolom, azzal már nem keveredhetek nagyobb bajba, mint amiben amúgy is
vagyok, ha felajánlok egy üveg sört egy rabnak.
– Köszönöm, de nem iszom – rázta meg a fejét Gillette.
– Nem?
– Ez amolyan hacker dolog. Soha nem iszunk álmosító italt. Csatlakozzon
valamikor egy hacker hírcsoporthoz, mint például az alt.hack. A küldemények fele
arról, szól, hogy lehet a Pac Bell kapcsolóit működésképtelenné tenni vagy betörni a
Fehér Házba, a másik fele pedig a legújabb üdítőitalok koffeintartalmáról.
Bishop kiöntött magának egy Budweisert. Gillette karjára esett a tekintete, a
pálmafát és sirályt ábrázoló tetoválásra.
– Meg kell mondanom, irtózatosan ronda. Különösen az a madár. Miért
csináltatta?
– Egyetemre jártam, a Berkeleybe. Körülbelül harminchat órás hackelés után
egyenesen elmentem ebbe a buliba.
– És mi történt? Fitogtatni akarta a bátorságát?
– Nem. Elaludtam, és amikor felébredtem, már megvolt. Soha nem jöttem rá, ki
csinálta.
– Úgy néz ki tőle, mint valami kivénhedt tengerész.
A hacker körbenézett – csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy Jennie már
elment, aztán a pulthoz lépett, ahol a nő a linzereket hagyta. Felnyitotta a csomagot
és kivett négy darab süteményt. Az egyiket odanyújtotta Bishop felé.
– Nem nekem találták ki, köszönöm!
– Megeszem a marhasültet is – bólintott Gillette Jennie szendvicsei felé. – Csak
arról van szó, hogy ezekről álmodom a börtönben. Ez a legjobb hackerkaja. Tele van
cukorral, mindenhol kapható, és nem romlik meg. – Egyszerre kettőt tömött le a
torkán. – Talán még vitamin is van benne. Nem tudom. Ezen éltem, amikor
hackeltem. Linzer, pizza, Mountain Dew és szénsavmentes kóla, – Egy pillanattal
később halk hangon megkérdezte: – Jól van a felesége? Az az időpont, amit
említett...?
Nem kerülte el a figyelmét a nyomozó kezének enyhe remegése, amikor a
söröspohárért nyúlt és belekortyolt.
– Semmi komoly... Csak néhány vizsgálat. – Aztán mintha csak a beszélgetésnek
akarna véget vetni, megszólalt: – Megyek, megnézem Brandont.
Néhány perc múlva már vissza is jött, és Gillette megmutatta neki a kiürült
linzeresdobozt.
– Egyet sem hagytam magának.
– Nem probléma – nevetett fel Bishop és megint leült Gillette mellé.
– Hogy van a fia?
– Alszik. Magának és a feleségének van gyereke?
– Nincs. Először nem is akartunk... Nos, helyesebb lenne, ha azt mondanám, én
nem akartam. Aztán, amikor már én is akartam, nos lebuktam. Utána elváltunk.
– Tehát szereti a kölyköket?
– Ó, igen. – A hacker vállat vont, és belesöpörte a tenyerébe a süteménymorzsákat,
aztán gondosan egy szalvétára pakolta a gyűjteményt. – A bátyámnak kettő van, egy
fiú és egy kislány. Nagyokat szoktunk szórakozni.
– A bátyjának? – kérdezett vissza Bishop.
– Ricky. Montanában él. Akár hiszi, akár nem, parkfelügyelő. Neki és Carolnak, a
felesége, van egy hatalmas házuk. Egyfajta gerendaházikó, azonban hatalmas. –
Bishop udvara felé intett a fejével. – Tetszene magának a zöldségesük. Carol vérbeli
kertész.
Bishop az asztalra sütötte a tekintetét.
– Elolvastam az aktáját.
– Az aktámat? – kérdezett vissza Gillette.
– A fiatalkorit. Azt, amit elfelejtett megsemmisíteni.
A hacker lassan felgöngyölte a szalvétáját, aztán megint kibontotta.
– Úgy tudtam, ezek titkosak.
– A nyilvánosságnak igen. De nem a rendőrség számára.
– Miért tette? – Gillette hangja jeges volt.
– Mert elszökött az SZBE-től. Akkor kértem le egy másolatot, amikor rájöttünk,
hogy meglógott. Abban reménykedtem, hogy találunk valami információt, aminek
segítségével a nyomára bukkanhatunk. – A detektív rendíthetetlen hangon folytatta.
– Megtaláltam a szociális munkás jelentését is. A családi életéről. Vagy inkább a
családi életének hiányáról... Tehát mondja csak el: miért hazudott mindenkinek?
Egy hosszú pillanatig Gillette nem szólt.
Miért hazudtál? Gondolta.
Azért, mert megtehetted.
Azért hazudtál, mert a Kék Halálban azt állíthatsz, amit csak akarsz, és az
égvilágon senki sem tudja leellenőrizni, igaz-e. Bármelyik csevegőbe beugorhatsz,
elmondhatod az egész világnak, milyen gyönyörű házban laksz Sunnyvale-ben,
Menlo Parkban vagy Walnut Creekben, hogy az apád ügyvéd, orvos vagy pilóta, az
anyád pedig tervezőmérnök, vagy virágkötészetet vezet, és a bátyád, Rick első lett az
állami tájfutó bajnokságon. Még cifrázhatod is, mert azt is megoszthatod az egész
földkerekséggel, hogy az apád Altair számítógépet rakott össze egy láda alkatrészből
hat éjszakán keresztül, miután hazaérkezett a munkából, és ezért vagy annyira
rákattanva a gépekre.
Milyen pompás egy fickó az apám...
Azt is elmondhatod a világnak, hogy bár édesanyád tragikus hirtelenséggel,
szívinfarktusban elhunyt, te még mindig igazán szoros kapcsolatban állsz az
apáddal. Olajmérnökként járja a világot, azonban ünnepekre mindig hazajön
látogatóba, hozzád és a bátyádhoz. És amikor a városban időzik, minden vasárnap
átugrasz hozzá meg az új feleségéhez vacsorára, aki természetesen igazán kedves, és
te meg az apád néha bevonultok az atyai barkácsműhelybe, és ketten együtt
helyrepofoztok egy forgatókönyvet vagy lenyomtok egy MUD-játékot.
És találd ki, mi történik?
A világ hisz neked. Mert a Kék Halálban mindössze egyetlen dologhoz kell
igazodnod, ez pedig nem más, mint az érzéketlenné vált ujjakkal lebillentyűzött
bájtok.
A világ soha nem fogja megtudni, hogy ez az egész egy nagy hazugság.
A világ soha nem tudja meg, hogy elvált anya egyetlen gyereke vagy, aki hetente
három vagy négy napon át éjszakába nyúlóan dolgozott, a maradék napokon meg
szórakozni ment a „barátaival” – kivétel nélkül férfiakkal.
És nem is a megtört szíve ölte meg, hanem a mája meg az alkohol, ami körülbelül
akkorra mállasztotta szét a testét, mire te tizennyolc lettél.
A világ soha nem tudja meg, hogy ködös foglalkozású apád beteljesítette az
egyetlen potenciált, amire szemmel láthatólag rendeltetett, amikor elhagyta anyádat
és téged; amikor te éppen csak elkezdted a harmadik évedet az általános iskolában.
És azt sem, hogy otthonaid barakktelepek és lakókocsik voltak, a Szilícium-völgy
leglepattantabb részein, és az egyetlen kincsed az olcsó számítógép volt, és az
egyetlen számla, amit mindig pontosan befizettetek, a telefontársaságnak ment. Mert
te magad jártál utána, az újságkihordással keresett pénzedet áldoztad fel, hiszen csak
így nyílt lehetőséged arra, hogy kapcsolatban maradj az egyetlen dologgal, ami még
visszatartott, és nem engedett beleőrülni a bánatba és a magányba: A Kék Halál.
Rendben Bishop, megfogtál. Nincs apa, sem rokonok. Csak egy szenvedélybeteg,
önző anya. És én – Wyatt Edward Gillette, egyedül a szobámban, a társaimmal: a
Trash-80-nal, az Applelel, a Kaypróval, a PC-vel, a Toshibával, A Sun SPARCstation-
nel...
A hacker végül felnézett, és megtette, amit még soha – még a felesége előtt sem –;
az egész történetet elmondta egy másik emberi lénynek. Frank Bishop mozdulatlanul
hallgatta, figyelmesen nézte Gillette sötét, beesett arcát. Csak akkor szólalt meg,
amikor a hacker befejezte:
– Maga egész gyerekkorában manipulálta a környezetét, vagyis az átváltozást
alkalmazta rajtuk!
– Igen. Nyolcéves voltam, amikor elment – mondta Gillette és kezét szorosan a
kólásdoboz köré kulcsolta, a kérges ujjak úgy szorították a hideg fémet, mintha csak
a betűket billentyűzné: N-Y-O-L-C-É-V-E-S... – A légierőnél szolgált korábban,
mármint apám. Travisnál állomásoztak, de a leszerelése után is a környéken maradt.
Nos, ez így nem igaz, alkalmanként ott időzött. Legtöbbször szórakozni ment a
szolgálati társaival vagy... hát, gondolom, nem kell részleteznem, hol lehetett, amikor
nem jött haza éjszakára. Egész életünkben egyszer beszélgettünk komolyan, aznap,
amikor végleg elment. Az anyám nem volt otthon, az apám meg bejött a szobámba:
azt mondta, van valami bevásárolnivalója, menjek el vele. Már a javaslat is
érthetetlen volt, hiszen soha semmit nem csináltunk azelőtt együtt.
Gillette mély lélegzetet vett, megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Ujjai néma
vihart ütögettek írásba a bádogüveg falán.
L-E-L-K-I-N-Y-U-G-A-L-O-M... L-E-L-K-I-N-Y-U-G-A-L-O-M...
– Burlingame-ben laktunk, közel a repülőtérhez. Az apám és én autóba szálltunk,
és elindultunk afelé a hosszú bevásárlócsarnok felé. Apa vett valamit a
gyógyszertárban, aztán elvitt vacsorázni a vasútállomás melletti étterembe.
Megérkezett az étel, de én nem bírtam enni, túl ideges voltam. Még csak észre sem
vette. Hirtelen letette a villáját, rám nézett, és belekezdett: Elmondta, milyen
boldogtalan volt az anyámmal, és miért kell elmennie. Világosan emlékszem a
szavaira. Azt mondta, a lelki nyugalma veszélyben van, és a belső lelki fejlődése
érdekében kell elmennie.
L-E-L-K-I...
– Úgy beszélt magához, mintha valamelyik ivócimborája lenne! – rázta meg a fejét
Bishop. – Nem pedig egy kisfiú, nem a fia. Ez nagyon rossz húzás volt tőle.
– Azt mondta, nagyon nehéz volt így döntenie, de biztos abban, hogy helyesen
döntött. Aztán megkérdezte, örülök-e annak, hogy megtalálta a helyes utat?
– Ezt kérdezte magától?
Gillette bólintott.
– Nem emlékszem, mit válaszoltam. Aztán elhagytuk az éttermet, és elindultunk
lefelé az utcán. Talán észrevehette, hogy felkavart vagyok, mert meglátta azt a boltot
és megszólalt.
– Tudod mit, fiam? Ide most bemegyünk, és megvesszük neked, amit csak akarsz.
– Fájdalomdíj.
Gillette felnevetett és megint bólintott.
– Gondolom, pontosan annak is szánta. Műszaki bolt volt. Bementem, és csak
álltam ott, néztem körbe-körbe. Semmit sem láttam, annyira fájt, amit előtte mondott,
összezavarodtam, arra koncentráltam, nehogy elsírjam magam. Kiválasztottam az
első dolgot, amit megláttam. Egy Trash 80-ast.
– Egy mit?
– Trash-80. Az első személyi számítógépek egyike.
B-Á-R-M-I-T-A-M-I-T-A-K-A-R-S-Z...
– Hazavittem és még aznap éjjel elkezdtem vele játszani. Aztán hallottam, hogy
anyám megérkezik, és hatalmasat veszekednek apámmal, ő meg végül elment, és
ennyi volt.
A-K-É-K-H-A...
Gillette röviden elmosolyodott, ujjai továbbra sem pihentek meg.
– Emlékszik a cikk címére, amit írtam? A Kék Halál?
– Emlékszem rá – mondta Bishop. – Cyberteret jelent.
– Valami mást is – tette hozzá Gillette lassan.
...H-A-L-Á-L
– Micsodát?
– Korábban már mondtam, az apám a légierőnél szolgált. Amikor még igazán kicsi
voltam, egyszer átjött hozzánk néhány cimborája a seregtől. Nagyon részegek és
hangosak voltak, egy-kétszer még a légierő dalaira is rázendítettek. „A vad kék
távolság”. Nos, miután apám elhagyott bennünket, a dal folyamatosan ott csengett a
fülemben, újra és újra, míg egyszer csak a „távolság” át nem változott az agyamban
„halállá”, a „Vad Kék Halálra”, mert az apám elment. Számunkra meghalt. – Gillette
nagyot nyelt. Felnézett. – Elég hülye egy ötlet, nem igaz?
Frank Bishop azonban nem úgy nézett ki, mint aki egy szemernyi hülyeséget is
felfedezni vélt volna a történetben. A hangja azzal a fajta együttérzéssel telt meg, ami
a természetes és normális családapák sajátja, és megkérdezte:
– Hallott azóta róla? Vagy arról, hogy mi történt vele?
– Nem. El sem tudom képzelni. – Gillette felnevetett. – Ha rágondolok, mindig az
jut eszembe, hogy le kellene nyomoznom a hálózaton,
– Magának nagy tehetsége van az internetes emberkereséshez.
– Nem hinném, hogy megteszem – bólintott Gillette.
Vad gyorsasággal mozgó ujjak. A bőrkeményedéstől a végek annyira érzéketlenek
voltak, hogy nem is érezte a kólásdoboz hidegét, amin még mindig dobolt.
R-A-J-T-A-M-E-N-J-Ü-N-K-A...
– Egyre könnyebb lett. Kilenc- vagy tízévesen megtanultam a Basic
programnyelvet, és órákat töltöttem programírással. Az elsők, amiket készítettem,
képessé tették a számítógépet arra, hogy beszélgessen velem. Lebillentyűztem:
„Hello!” és a gép válaszolt, „Szia, Wyatt! Hogy vagy?”. Aztán én jöttem, Jól.” és ő
megint kérdezett, „Mit csináltál ma az iskolában?” Olyan mondatokat próbáltam a
gép szájába adni, amikről úgy gondoltam, egy valódi apa is azokat kérdezné.
B-Á-R-M-I-T-A-M-I-T-A-K-A-R-S-Z...
– És az a rengeteg e-mail, ami feltételezhetően az apámtól érkezett, a faxok a
bátyámtól, hogy menjek és éljek velük Montanában, a pszichológusok jelentései a
csodálatos és nagyszerű családi életemről, a mintaapámról?... Nos, az összeset én
írtam.
– Sajnálom – szólalt meg Bishop.
– Túléltem! – vont vállat Gillette. – Most már nem számít.
– De lehet, hogy igen – felelte Bishop lágyan.
Néhány percig csendben üldögéltek. Majd a detektív felkelt, és nekiállt
elmosogatni az edényeket. Gillette hamarosan csatlakozott hozzá, és szórakozottan
elcseverésztek – Bishop gyümölcsöséről, az életről San Hóban. Miután befejezték a
törölgetést is, Bishop lehajtotta a maradék sörét és szemérmesen a hackerre pillantott.
– Miért nem hívja fel? – kérdezte Gillette-et.
– Felhívni? Kit?
– A feleségét.
– Késő van már – tiltakozott Gillette.
– Akkor keltse fel. Nem fogja letenni a kagylót. Nekem nem ügy tűnt, mintha sok
vesztenivalója lenne – nyomta Bishop a készüléket a hacker kezébe.
– Mit mondhatnék? – a hacker nagyon bizonytalanul nyúlt a kagyló után.
– Majd kitalál valamit!
– Nem is tudom...
– Tudja a számát? – kérdezte a zsaru.
Gillette fejből nyomkodta le a gombokat – nagyon gyorsan, még mielőtt
visszatáncolhatott volna – és a pár pillanat alatt kérdések tömkelege száguldott át a
fején: Mi van akkor, ha a bátyja veszi fel? És ha az anyja? Mi van akkor, ha...
– Halló.
A férfi torka összeszorult.
– Halló? – ismételte meg a kérdést Elena.
– Én vagyok.
Szünet, a nő kétségkívül az időt nézte meg a karóráján, esetleg a faliórán.
Mindazonáltal egy szót sem szólt a késői hívás miatt.
Miért nem mond már valamit?
Miért nem mondasz te valamit?
– Gondoltam, felhívlak. Megtaláltad a modemet? A postaládában hagytam.
A nő egy másodpercig nem felelt. Aztán mégis megszólalt:
– Már ágyban vagyok.
Perzselően kínzó gondolat: Egyedül van az ágyban? Vagy Ed is mellette van: A
szülei házában? De Gillette most elűzte magától a féltékenységet, és lágyan
megkérdezte:
– Felébresztettelek?
– Mondani akarsz valamit, Wyatt?
A hacker segítségkérőén Bishopra pillantott, aki azonban egyik szemöldökét
türelmetlenül felvonva csak nézett rá.
– Én...
– Most elmegyek aludni – vágott közbe Elena.
– Felhívhatlak holnap?
– Jobban örülnék, ha nem telefonálnál ide. Christian meglátott a múlt éjjel, és nem
volt elragadtatva.
Elena huszonkét éves öccse, a kitűnő eredménnyel, marketinget tanuló
egyetemista, akibe a görög halászok temperamentuma szorult, gyakorlatilag azzal
fenyegette meg Gillette-et a tárgyaláson, hogy laposra veri.
– Akkor hívj fel te engem, ha egyedül vagy! Azon a számon, amit tegnap adtam,
mindig elérsz.
Csend.
– Nálad van? – faggatta a hacker. – A szám.
– Nálam van. – Aztán: – Jó éjt.
– Ne felejtsd el felhívni az ügyvédet a...
A telefon kattant egyet, aztán elnémult. Gillette is letette a kagylót.
– Nem kezeltem túl jól a dolgot...
– De legalább nem csapta le a telefont az első pillanatban. Már ez is valami. –
Bishop a szemetesbe dobta a sörösdobozát. – Gyűlölök késő estig dolgozni.
Szükségem van a vacsorához arra az egy doboz sörre, azonban ilyenkor felébredek
párszor az éjjel, mert vizelnem kell. Ez már az öregség jele. Nos, holnap nehéz
napunk lesz. Aludjunk egy kicsit!
– Most is odabilincsel valamihez? – kérdezte Bishop.
– Két napon belül kétszer megszökni nagyon rossz húzás lenne, még egy hackertől
is. Azt hiszem, megfeledkezhetünk a karperecről. Erre van a vendégszoba. A
fürdőben talál törülközőt és új fogkefét is.
– Köszönöm.
– Körülbelül negyed hétkor szoktunk kelni! – azzal a detektív is eltűnt a homályba
vesző folyosón, ugyanazon az úton, amerre korábban Jennie ment.
Gillette hallgatta a deszkák recsegését, a vízvezetékben bugyogó víz hangját.
Ajtócsapódás.
Egyedül volt, csak a másik ember házában uralkodó különösen sűrű csend vette
körül. A hacker ujjai öntudatlanul üzenetek tucatjait billentyűzték a láthatatlan
gépre.
Vendéglátója nem negyed hétkor ébresztette. Még csak alig múlt öt.
– Bizonyára karácsony van – mondta a nyomozó, és felkapcsolta a nagylámpát.
Barna pizsama volt rajta. – Ajándékot kaptunk.
A legtöbb hackerhez hasonlóan Gillette is úgy gondolta, hogy az alvást legalább
annyira el kellene kerülni, mint az influenzát, de nem tartozott a könnyen ébredők
közé. Lehunyt szemmel motyogta:
– Ajándék?
– Triple-X öt perccel ezelőtt felhívott a mobilomon. Megadta Phate valódi e-mail-
címét: Lé[email protected]
– MOL? Soha nem hallottam ilyen nevű internetes szolgáltatóról – Gillette
kigördült az ágyból, de még mindig küszködött a kábasággal.
– A csapat minden tagját felhívtam – folytatta Bishop. – A többiek már útban
vannak az iroda felé.
– Ez azt jelenti, hogy mi is megyünk? – morogta a hacker álmosan.
– Pontosan ezt jelenti.
Húsz perccel később mind a ketten letusolva és felöltözve, menetkészek voltak.
Jennie kávét főzött nekik, a reggelit azonban kihagyták; a lehető leghamarabb az
SZBE irodájába akartak érni. Bishop megcsókolta a feleségét, és a kezébe fogta az
övét.
– Azzal a dologgal kapcsolatban... Csak egyetlen szavadba kerül, és negyedórán
belül a kórházban vagyok.
A nő megcsókolta a nyomozó homlokát.
– Csak elvégeznek egy-két tesztet, drágám. Semmi több.
– Nem, nem, nem, figyelj rám! – Bishop nagyon komoly volt. – Ha szükséged van
rám, ott leszek.
– Ha szükségem lesz rád – adta meg magát a nő –, felhívlak. Megígérem.
Már az ajtónál jártak, amikor váratlan zúgás töltötte be a konyhát. Jennie Bishop
húzogatta a szőnyegen előre-hátra az összeszerelt porszívót. Lekapcsolta és
megölelte a férjét.
– Nagyszerűen működik! – lelkendezett, – Köszönöm, drágám.
Bishop zavarodottan fintorgott. – Én...
Gillette váratlanul félbeszakította:
– Egy ilyen munkához legalább fél éjszakára van szükség.
– Még fel is takarított utána! – Jennie Bishop szája különös mosolyra húzódott. –
Ez a leghihetetlenebb az egészben!
– Nos... – kezdte Bishop.
– Jobb, ha most megyünk – szakította félbe megint a hacker.
Jennie utánuk integetett, és nekiállt, hogy reggelit készítsen Brandonnak, közben
pedig szeretetteljes pillantásokkal jutalmazta az újra életre keltett porszívót. A két
férfi már kint járt, amikor Bishop odasúgta a hackernek.
– Tehát? Tényleg ráment a fél éjszakája?
– A porszívó javítására? – kérdezett vissza Gillette. – Nem. Csupán tíz perc volt az
egész. Öt perc alatt is végezhettem volna, de nem találtam egyetlen szerszámot sem.
Az étkezőkészletből kellett elvennem egy kést, meg a diótörőt.
– Nem gondoltam volna, hogy akármit is tud a porszívókról – mondta a nyomozó.
– Nem is tudtam. De nem hagyott nyugodni, hogy miért nem működik. Tehát
most már mindent tudok a porszívókról.
– Gillette bemászott az autóba és Bishophoz fordult. – Mondja, esetleg van valami
halvány esélyem arra, hogy megint megállunk az éjjel-nappalinál? Természetesen
csak akkor, ha útba esik.
******
00011101. FEJEZET / HUSZONKILENC
Annak ellenére, amit Triple-X mondott Bishopnak a telefonbeszélgetés során,
Phate – most már új inkarnációjában, Lélekharangként – továbbra is elérhetőségen
kívül maradt.
Amint Gillette visszaért a Számítógépes Bűnelkövetési Egység hivatalába, azonnal
feltöltötte a HyperKeresőt, és lefuttatott egy keresőprogramot a MOLcom-ra.
Kiderítette, hogy az internetszolgáltató teljes neve Monterey On-Line Hálózat volt. A
központja Pacific Grove-ban, Kaliforniában volt. mintegy százmérföldnyire délre San
Jósétól. Kapcsolatba léptek a PaC Bell salinasi biztonsági embereivel, és megkérték
őket, nyomozzák le a hívást a MOL-tól Phate számítógépéig, de kiderült, hogy nem
létezik Monterey On-Line Hálózat, és a szerver tényleges földrajzi helyzetét
Szingapúrban határozták meg.
– Hát ez kiváló. – morogta a kávét szopogató, még kissé bizonytalan járású
Patricia Nolan. Az ébredést követően meglepően mély volt a hangja, akár egy férfié.
A nő Gillette mellé ült le. Lötyögő kötött ruhájában ziláltabb és hanyagabb volt, mint
valaha – ma zöldet vett fel. Nolan szemmel láthatóan nem tartozott a kakasokkal
kelők közé, most még azzal sem törődött, hogy a szemébe csüngő hajtincseket
kisimítsa.
– Nem értem – értetlenkedett Shelton. – Mi ebben a kiváló? Mit jelent ez az egész?
– Phate létrehozta a saját internetes szolgáltató rendszerét. És ő az egyetlen
felhasználó. Nos, esetleg még Shawn. A szerver, amelyen keresztül csatlakoznak,
Szingapúrban van. Semmi esélyünk, hogy lenyomozzuk a gépeiket.
– Mint valami árnyékvállalkozás a Kajmán-szigeteken – jegyezte meg Frank
Bishop, aki annak ellenére, hogy volt némi előzetes ismerete a Kék Halálról, a
metaforák tekintetében sokkal jobban kiismerte magát a való világ kifejezéseiben.
– Azonban – tette hozzá Gillette, látva a csapat tagjainak elkedvtelenedett arcát – a
cím mindezek ellenére nagyon is fontos!
– Miért? – kérdezte Bishop.
– Mert ez azt jelenti, hogy küldhetünk neki szerelmes levelet.
Linda Sanchez sétált be az SZBE főbejáratán, fánkkal megtömött zacskót cipelt, a
szeme homályos volt, és a nő egészében véve is lassan mozgott. Lenézett és
észrevette, hogy rozsdabarna kosztümkabátján nem az egymáshoz illő gombokat
párosította össze. Nem foglalkozott vele, hogy megigazítsa. Kitette az ételt egy
tányérra.
– Új ága sarjadzott a családfának? – kérdezte Bishop.
Sanchez megrázta a fejét.
– Elmondom, mi a helyzet. Most jutottam ehhez a rémisztő filmhez. A
nagymamám azt mondta, hogy kísértetes történetek mesélésével meg lehet indítani a
vajúdást. Hallott erről valamit, főnök?
– Elég új dolognak hangzik – felelte Bishop.
– Mindenesetre mi úgy gondoltuk, egy ijesztő mozifilm legalább ilyen hatásos.
Tehát kivettem a Sikolyt, oké? És mi történik? A lányom és a férje elalszanak a
kanapén, a fűm pedig engem rémiszt halálra, annyira, hogy nem tudok utána
elaludni. Egész éjjel fent voltam.
Azzal eltűnt a konyhafülkében, és amikor újra megjelent, az egész kávéskannát a
kezében tartotta.
Wyatt Gillette hálásan fogadta a kávét – a második csészével itta aznap reggel –,
azonban reggelire linzereket tömött magába.
Stephen Miller néhány perccel később futott be, Tony Mott meg közvetlenül
utána; ez utóbbiról csorgott az izzadtság az otthonától az irodáig tartó biciklizés
után.
Gillette elmesélte a többieknek is, hogy Triple-X elküldte nekik Phate igazi e-mail-
címét, és azt a tervét is, miszerint üzenni akar a gyilkosnak.
– Mit akar beleírni? – kérdezte Nolan.
– Kedves Phate! – kezdte Gillette. – Mi jól érezzük magunkat, bárcsak itt lehetnél
velünk, ja és mellesleg, a csatolt fájlban mellékelek egy képet valami hulláról.
– Micsoda? – tátotta el Miller a száját.
– Tud nekem valahonnan egy gyilkossági helyszínről készült képet szerezni?
Fényképet egy holttestről? – kérdezte Gillette Bishopot.
– Gondolom – felelte a nyomozó.
Gillette a fehér tábla felé biccentett.
– Azt fogom színlelni, hogy bolgár hacker vagyok, aki régebben képekkel üzletelt
Vlasttal. Elküldök Phate-nek egy képet.
Nolan felnevetett és bólintott.
– És vele együtt a vírus is bekerül az ő gépébe! Maga hatol be az ő computerébe.
– Megpróbálok.
– Miért kell fényképet küldenie? – kérdezte Shelton. Szemmel láthatóan
kellemetlenül érintette már maga a gondolat is, hogy rémes bűncselekmények
bizonyítékait küldjék a Kék Halálba, ahol bárki szabadon nézegetheti őket.
– Az én vírusom nem olyan okos, mint a Csapóajtó. Az enyém csak akkor
aktiválódik, ha Phate ténylegesen is csinál valamit a küldött üzenettel, különben nem
tudok bejutni a rendszerébe. Meg kell nyitnia a képet tartalmazó csatolt fájlt, csak
akkor lép a vírus működésbe.
Bishop felhívta a főparancsnokságot, és egy kollégával elfaxoltatta az SZBE-nek
valamelyik nem sokkal azelőtti gyilkosságról készült helyszíni felvételeket.
Gillette ránézett a fényképre – fiatal nőt vertek agyon, talán ólmosbottal –, de azon
nyomban el is fordult. Stephen Miller scannerrel digitalizálta a felvételt a
számítógépben, így hozzá tudják majd csatolni az elektronikus levélhez. A zsaru
immúnisnak tűnt a képen látható borzalmas bűntettel szemben, és tárgyilagosan
vitte végig a bemásolási folyamatot. Gillette-nek adta a képet tartalmazó lemezt.
– Mi történik akkor, ha Phate meglátja Vlast levelét, és visszaír neki, csak mert
meg akar arról győződni, hogy tényleg ő írt-e, vagy pedig válaszol az üzenetre? –
kérdezte Bishop.
– Én is gondoltam rá. Küldök Vlastnak is vírust, egy másikat. Ez az összes.
Egyesült Államokból érkező e-mailét blokkolni fogja.
Gillette felcsatlakozott a hálózatra, hogy összeszedje az eszközkészletét a
rejtekhelyéről, a Los Alamos-i légierő laboratóriumából. A titkos tárházból letöltötte
a szükséges kellékeket – vírusokat és a saját anonimizáló e-mail programját –, nem
volt hajlandó Stephen Millerben még egyszer megbízni. Aztán elküldte a
MailBlocker vírus egyik másolatát Vlastnak Bulgáriába, a saját gyártmányú
Hátsóajtó-G-t pedig Phate-nek. Ez utóbbi közismert vírus volt, mely lehetővé tette,
hogy egy távoli felhasználó átvegye az ellenőrzést egy másik személy számítógépe
felett. Rendszerint akkor hozott százszázalékos eredményt a küldemény, ha mindkét
felhasználó azonos számítógépes hálózaton tartózkodott – például ugyanannál a
vállalatnál dolgozó két alkalmazott. Gillette verziója mindazonáltal két teljesen
független computer között is működött; a különböző hálózatok nem jelentettek
kizáró okot.
– Riasztót szereltem a mi gépünkre. Ha Phate megnyitja a vírust tartalmazó képet,
az aktiválódik, nekünk pedig egy hangjelzés fogja a tudtunkra adni. Ekkor én is
belépek a computerébe, aztán majd meglátjuk, találunk-e hozzá vagy Shawnhoz...,
vagy a következő áldozathoz vezető nyomot.
Megcsörrent a telefon, ezúttal Miller vette fel. Meghallgatta a bejelentkezőt, aztán
Bishop felé fordult.
–A magáé. Charlie Pittman az.
Bishop ráérősen tejet öntött a kávéjába, csak eztán nyomta le a telefon kihangosító
gombját.
– Köszönöm, hogy felhívott.
– Nem probléma, nyomozó – a férfi hangját eltorzította az Olcsó mikrofon. – Mit
tehetek önért?
– Nos, Charlie, tudom, hogy a Peter Fowler-ügyön dolgozik. Azonban
legközelebb, amikor folyamatban lévő bevetésen vagyunk, meg kell hogy kérjem,
akár önt, akár a megyei rendőrség akármelyik legelőször kiérkező emberét, először
engem keressenek fel, hogy egyeztetni tudjunk.
Csend. Aztán:
– Miről van szó?
– A tegnapi Öbölkilátó Motelnél történt bevetésről beszélek.
– A, hú, miről? – az apró beszélőből érkező hangból megdöbbent hüledezés áradt.
– Jézusom! – szakadt ki Bob Sheltonból, és aggodalmas szemet meresztett a
társára. – Nem tud róla! A fickó, akit láttatok, nem Pittman volt!
– Hé ember! – Bishop hangjából érezhetően áradt a türelmetlenség. –
Bemutatkozott ön nekem, két nappal ezelőtt, Sunnyvale-ben?
– Valami félreértés lehet köztünk, uram! Oregonban vagyok, horgászok. A hétre
szabadságot vettem ki, és még három napom van hátra. Csak felhívtam az irodát,
hogy ellenőrizzem az üzeneteket. Hallottam az önét is, és mivel kérte, hát
visszahívtam. Ez minden, amit tudok.
Tony Mott a mikrofonhoz hajolt.
– Úgy érti, nem járt tegnap az állami rendőrség Számítógépes Bűnüldözési
Egységének főparancsnoksága felé?
– Hú, nem uram! Mint már mondtam. Oregon. Horgászok.
Mott Bishopra nézett.
– Találkoztam tegnap az épület előtt egy fickóval, aki azt állította magáról, hogy ő
Pittman. Azt mondta, találkozója van az épületben. Nem gondoltam semmi gyanús
dologra.
– Nem, nem járt itt – mondta Miller.
– Adott ki valami körlevélfélét a szabadságáról?
– Persze. Mindig körbeküldünk egyet.
– Papíron? Vagy e-mailben?
– Mostanában már mindenhez az e-mailt használjuk – védekezett a megyei zsaru.
– Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a megye nem tartja a lépést a többiekkel, de
ez azért nem így van.
– Nos, valaki az ön nevét használta – világosította fel Bishop a vonal másik végén
lévő kollégát. – Hamis igazolójelvénnyel és személyi igazolvánnyal.
– A pokolba! De miért?
– Valószínűleg azzal a gyilkossági üggyel kapcsolatos, amiben most nyomozunk.
– Mit tegyek?
– Hívja fel a parancsnokát, és tegyen jelentést a dologról. Pillanatnyilag azonban
értékelnénk, ha ettől eltekintve nem említené másnak a dolgot. Sokat segítene
nekünk, ha az elkövető nem jönne rá, hogy tudunk a személycseréről. Semmit ne
küldjön e-mailben! Csak a telefont használja!
– Természetesen. Azonnal felhívom a kapitányságot.
Bishop elnézést kért Pittmantől, amiért lehordta, aztán letette a kagylót. A csapatra
pillantott.
– Megint az átváltozást alkalmazta! – Motthoz fordult. – Írja le nekünk a fickót,
akivel találkozott!
– Sovány, bajuszos. Sötét esőkabátot viselt.
– Ugyanaz, akit Sunnyvale-ben láttunk. Vajon mi keresnivalója van errefelé?
– Úgy tűnt, mintha éppen kifelé tartana a hivatalból, azonban ténylegesen nem
láttam, amikor kijött az épületből. Talán körbe akart szimatolni.
– Shawn lesz az. Neki kell lennie! – vágott közbe Gillette.
Bishop is ezen a nézeten volt.
– Próbáljunk meg ketten fantomképet készíteni róla! – mondta Mottnak, aztán
Millerhez fordult. – Itt van magánál a mozaikkép-készítő készülék?
Az eszköz egy aktatáskára utalt, ami különféle arcvonások műanyag mintáit
tartalmazza. Ezeket kombinálni is lehet, ezáltal tudják a szemtanúk rekonstruálni a
gyanúsított arcképét – lényegében egy rendőr művész rejtőzik a dobozban.
Linda Sanchez azonban megrázta a fejét.
– Általában nem szoktunk túl sokra menni az arcazonosítókkal.
– Van nálam egy az autóban! – mondta Bishop. – Azonnal visszajövök.
-
Ebédlőből átalakított hivatalában Phate elégedetten merült bele a gépelésbe,
amikor apró piros zászló jelent meg a képernyőn, jelezve, hogy üzenete érkezett – a
magánfelhasználói nevére, a Lélekharangra. Konstatálta, hogy Vlasttól, a bolgár
barátjától érkezett. A levél csatolt fájlt is tartalmazott. Egy időben rendszeresen
kereskedtek anyagot tartalmazó képekkel, azonban egy ideje már megszakadt
kettejük között a kapcsolat, és Phate most eltűnődött, vajon megint hasonló képet
küldött-e a barátja.
A férfi fantáziáját rendkívüli módon foglalkoztatta, mit küldhetett a másik,
azonban egy ideig még várnia kell, amíg megtudhatja. Jelenleg teljesen lefoglalta a
Csapóajtóval végzett legutolsó vadászatának eredménye. A kölcsönvett
szuperszámítógépen végzett egyórányi kemény jelszófeltörés után Phate-nek végül
sikerült megszereznie egy, a házától nem messze, Los Altosban található
számítógéprendszer gyökerét. Most éppen a menüt böngészte végig.
Start Ford-Packard Egészségügyi Központ
Palo Alto, Kalifornia
Főmenü
1. Adminisztráció
2. Személyzet
3. Betegfelvétel
4. Betegkartonok
5. Speciális esetek osztálya
6. SZESZ
7 Berendezéssel és felszereléssel foglalkozó igazgatóság
8. Tyler-Kresge Rehabilitációs Központ
9. Vészhelyzet-szolgáltatások
10. Panaszkivizsgáló egység
Egy ideig a tájékozódásnak szentelte az idejét, végül kiválasztotta a 6-os számot.
Új menüsor jelent meg a képernyőn.
Számítógépes egészségügyi szolgáltatások
1– Műtéti időbeosztás 2– Gyógyszeradagolási és -előírási beosztás 3–Oxigén utántöltés 4–
Onkológiai kemoterápiás és sugárkezelési előjegyzések 5–Diétás beteg étkeztetés és beosztás
Lenyomta a 2-es gombot, azt követően pedig az ENTER-t.
A Számítógépes Bűnelkövetési Egység parkolójában Frank Bishop az autója felé
tartott. A mozaikkép-készülekért ment, és még azelőtt megérezte a fenyegetést, hogy
közvetlenül meglátta volna a férfit.
-
Bishop tudta, hogy a támadó – akit tőle ötvenlábnyira, félig elrejtett a kora reggeli
köd és a gyengén permetező eső – veszélyes. Úgy tudta, mint ahogy máskor
megérezte azt. hogy valakinél fegyver van kizárólag abból a testtartásból, ahogy az
lelépett a járdaszegélyről. Azt is tudja, hogy a fenyegetés ott ólálkodik az ajtó mögött,
a zsákutca végén, és a veszteglő autó első ülésén.
Bishop mindössze egyetlen pillanatig habozott, aztán folytatta útját, mintha mit
sem sejtene. Nem látta tisztán a zaklató arcát, de tudta, csak Pittman lehet az – nos,
Shawn. Tegnap – amikor Mott találkozott vele – feltérképezte a terepet, és ma megint
eljött szaglászni.
Csakhogy ma a nyomozónak az az érzése támadt, hogy Shawn az egyszerű
megfigyelésnél talán valamivel többre készül; talán vadászni indult. És Frank Bishop,
a lövészárkok veteránja, így kalkulált: ha ez az ember itt van, akkor azt is tudja, hogy
Bishop milyen autóval jár, és útban a jármű felé akar lecsapni, nem is beszélve arról,
hogy már bizonyára ellenőrizte a lövéshez legalkalmasabb szögeket és pozíciókat,
meg a környéket.
A detektív tehát folytatta útját az autó felé, a zsebén dobolt, mintha csak a
cigarettásdobozt keresné – pedig már évekkel ezelőtt abbahagyta –, arcán
meghökkent fintorral bámult fel az esőbe, mintha csak az elkövetkező két nap
időjárását próbálná megfejteni.
Semmi nem ijeszti meg jobban és készteti menekülésre – vagy támadásra – a
leendő bűnelkövetőket, mint a zsaru kiszámíthatatlansága és hirtelen mozdulata.
A nyomozó tudta, visszarohanhatna segítségért az épületbe, ha azonban megteszi,
Shawn felszívódik, és talán soha nem lesz még egy ilyen lehetősége. Nem, Bishop
legalább annyira nem volt hajlandó elszalasztani a lehetőséget a gyilkos társának
lefülelésére, mint ahogy belehalt volna abba, ha kisfia bánatán nem tud segíteni.
Menj tovább, menj tovább...
Minden ebből indul ki...
Sötét árny villant fel előtte, amikor Shawn – aki most egy jókora Winnebago
lakókocsi mögé húzódott – kilesett, hogy felmérje Bishop helyzetét, de azonnal vissza
is bukott. A detektív továbbra is egyenletes tempóban haladt az aszfalton, tettette,
hogy semmit sem lát.
Már majdnem odaért a Winnebagóhoz, a másodperc töredéke alatt jobbra
vetődött, kirántotta minden vasdarabkájában jól ismert fegyverét a pisztolytokból, és
teljes sebességgel a lakókocsi sarka felé sprintelt. Felemelte a fegyverét.
És azon nyomban le is engedte.
Shawn eltűnt. A néhány másodperc alatt, ami alatt megkerülte a járművet, Phate
társa köddé vált.
Jobbra tőle, a parkoló túloldalán kocsiajtó csapódott. Bishop a hang felé rohant,
térdre vetette magát és felemelte a pisztolyát. Aztán rájött, a zaj egy árukihordó
teherautótól származott. Nagydarab férfi cipelt egy ládát a járműtől a közeli gyárig.
Nos, hova tűnhetett Shawn?
Aztán rájött – a lakókocsi ajtaja kinyílt mögötte, és még mielőtt megfordulhatott
volna, egy pisztolycsövet érzett fémes kényelemmel befészkelődni a tarkóján lévő kis
mélyedésbe.
A nyomozó gyors oldalpillantást vetett a törékeny férfi bajuszos arcára, Shawn
pedig felé hajolt, és a keze kígyó módjára Csapott le és tépte ki Bishopéból a fegyvert.
Bishopnak Brandon jutott az eszébe, aztán Jennie.
Felsóhajtott.
Minden ebből indul ki,..
Frank Bishop lehunyta a szemét.
******
00011110. FEJEZET / HARMINC
Az SZBE számítógépéből feltörő hang hétköznapi .wav sípszó volt, a csapat
számára azonban szebb volt a szirének minden énekénél.
Wyatt Gillette a nagyszámítógéphez rohant.
– Igen! – suttogta. – Phate megnézte a képet. A vírus a gépében van.
A képernyőn az alábbi szavak villantak fel:
config-sys módosítva
– Ez az! De nincs sok időnk. Csak egyszer ellenőrizze a rendszerét, és azonnal
rájön, hogy benne vagyunk.
Gillette leült a számítógép mögé. Kezét a billentyűzet főié emelte; most is
ugyanazt a semmihez nem hasonlítható izgalmat érezte, amit mindig, amikor a Kék
Halál egy korábban feltérképezetlen, tiltott területén kezdte meg az utazást.
Lenyomta az első billentyűt.
– Gillette! – kiáltotta egy férfihang, és ezzel egy időben kivágódott az SZBE
bejárati ajtaja.
A hacker megfordult, és azt látta, hogy valaki gyors léptekkel közeledik a
dinoszauruszketrechez. Gillette meghökkenve kapott levegő után. Shawn volt az – az
a férfi, aki Charlie Pittmannek adta ki magát.
– Jézusom! – kiáltott fel Shelton. Még ő is megijedt.
Tony Mott gyorsan reagált, hatalmas ezüstfegyvere után kapott. Shawn viszont
már korábban elővette a pisztolyát a tokjából, és még mielőtt Mott kiránthatta volna,
Shawné már felhúzva a fiatal zsaru fejét fogta célba. Mott lassan felemelte a kezét.
Shawn hátrébb intette Sanchezt és Millert, és folytatta útját Gillette felé; már a
pisztolyát is a hacker felé emelte.
Nem volt hova menekülni.
De várjunk csak... Mi folyik itt?
Frank Bishop – bősz elkeseredettséggel az arcán – jött be az ajtón. Mindkét oldalán
egy-egy hatalmas, öltönybe öltözött férfi kísérte.
Tehát a férfi nem Shawn.
Igazolókártya jelent meg a férfi kezében.
– Arthur Backle vagyok, a Nemzetvédelmi Minisztérium Titkosrendőrségének
Bűnügyi Nyomozó Hivatalától. – Két társa felé biccentett. – Ezek Griffin és Gable
ügynökök
– Maga a BNH-tól jött? Mi folyik itt? – ugatta Shelton.
– Sikerült Phate gépéhez kapcsolódnunk – fordult Gillette Bishophoz. – De csak
néhány percünk van. Be kell lépnem, most!
Bishop beszélni kezdett, de Backle nem volt hajlandó végighallgatni, helyette
odaszólt az egyik öltönyösnek:
– Bilincseld meg.
A férfi előrelépett és a hacker csuklójára kattintotta a fémperecet.
– Ne!
– Maga azt mondta nekem, hogy Pittmannek hívják! – vádolta Mott az ügynököt.
– Csak álcáztam magam – vonta meg a vállát Backle. – Jó okom volt azt gyanítani,
hogy nem túl szívesen működnének együtt, ha azonosítanám magam.
– És milyen kibaszottul igaza van ebben! – morogta Bob Shelton.
– Azért vagyunk itt, hogy az elítéltet visszakísérjük San Joseba, a büntetőintézetbe.
– Ezt nem tehetik!
– Beszéltem a Pentagonnal, Wyatt – szólt a hackerhez Bishop. – Joguk van hozzá.
Belebuktunk. – Megrázta a fejét.
– De az igazgató beleegyezett a szabadlábra helyezésbe! – érvelt Mott.
– Dave Chambers kiesett a körből – magyarázta a nyomozó. – Peter Kenyon a
BNH jelenlegi igazgatója. Visszavonta az ideiglenes szabadlábra helyezést.
Gillette-nek eszébe jutott: Kenyon volt az az ember, aki felügyelte a Standard 12
rejtjelező program megalkotásakor a munkálatokat. Az az ember, aki a legkínosabb
helyzetbe kerül – ha nem rúgják ki –, amennyiben valaki feltöri a programot.
– Mi történt Chambersszel?
– Pénzügyi baklövés – válaszolt finomkodva a keskeny arcú Backle. – Belső
kereskedés, vámszabad területi társaságok. Nem igazán tudom, de nem is érdekel. –
Aztán Gillette-hez intézte a szavait. – Parancsot kaptunk, hogy nézzünk át minden
fájlt, amihez hozzányúlt. Ellenőriznünk kell, van-e valami bizonyíték arra
vonatkozóan, hogy maga jogtalanul behatolt a Nemzetvédelmi Minisztérium
rejtjelező programjába.
– Csatlakozásban vagyunk Phate-tel, Frank! – mondta Tony Mott kétségbeesetten
Bishopnak. – Éppen most!
Bishop a képernyőre nézett, aztán Backle-hez fordult:
– Kérem! Végre van egy esélyünk, hogy megtudjuk, hol tartózkodik a
gyanúsítottunk. Wyatt az egyetlen, aki segíteni tud nekünk.
– Hogy a hálózatra engedjük? Maga álmodik?
– Ha biztosítékra van szüksége...
Backle egyik kísérőjének kezében kék hátoldalú papír jelent meg. Bishop gyorsan
átfutotta, aztán savanyúan bólintott.
– Engedélyük van, hogy visszavigyék és elkobozzák az összes lemezt meg
számítógépet, amit eddig használt.
Backle körbenézett, és észrevett egy üres irodát. Megparancsolta a kísérőinek,
hogy oda zárják be Gillette-et addig, amíg megkeresik a fájlokat.
– Ne hagyja, hogy megtegyék, Frank! – kiáltott Gillette. – Csak egy hajszál
hiányzott, hogy megszerezzem Phate gépének a gyökerét! A valódi gépét, nem az
egyszer-használatosét! Fontos címek lehetnek benne! És Shawn valódi neve! És rajta
lehet a következő áldozat címe is!
– Pofa be, Gillette! – csattant fel Backle.
– Nem! – tiltakozott a hacker, ezzel egy időben pedig az ügynökökkel hadakozott,
akik játszi könnyedséggel vitték az iroda felé. – Vegye le rólam a kibaszott kezét!
Mi...
A két férfi behajította a hackert a szobába, és kulcsra zárták az ajtót.
– Be tud jutni Phate gépébe? – kérdezte Bishop Stephen Millert.
A nagydarab ember arcára kényelmetlen kifejezés ült, és a munkafülkében vibráló
képernyőre nézett.
– Nem tudom. Talán. Csak... Ha akár egy billentyűt is rosszkor ütök le, Phate
tudni fogja, hogy bent járunk.
Bishopban kínzó harc tombolt. Ez volt az első igazi áttörésük, és most ellopják
tőlük, mindezt az értelmetlen belső kakaskodások és a kormányzati bürokrácia miatt.
Ez volt az egyetlen esélyük, hogy a gyilkos elektronikus elméjébe pillanthassanak.
– Hol vannak Gillette fájljai? – kérdezte Backle. – És a lemezei?
Senki sem mutatott hajlandóságot arra, hogy elárulja. A csapat egyöntetűen,
kihívó daccal meredt az ügynökre. Backle vállat vont és vidám hangon megjegyezte:
– Mindent elkobzunk! Nekünk nem számít. Egyszerűen bevisszük az itteni
dolgokat, maguk pedig hat hónap múlva visszakapják, amennyiben szerencséjük
van.
Bishop odabiccentett Sancheznek.
– Abban a munkafülkében – motyogta, és a megfelelő kabin irányába mutatott.
Backle és a másik két ügynök elkezdték átvizsgálni a három és fél hüvelyk
vastagságú floppyhalmazt, mintha keresztülláthatnának a színes műanyag
borításokon, és puszta szemmel azonosíthatnák a benne felhalmozott adatokat.
Miller még mindig szorongva meredt a monitorra, Bishop pedig Patricia
Nolanhoz és Motthoz fordult.
– Tudja valamelyikük Wyatt programját futtatni?
– Én elméletben tudom, hogy működik – jelentette ki Nolan.
– Azonban soha nem törtem még be senkinek a gépébe sem Hátsóajtó-G-vel.
Mindössze a vírust próbáltam meg lokalizálni és ellenvírussal megbénítani.
– Ugyanez a helyzet velem is – tette hozzá Mott. – És Wyatt programja hibrid, amit
ő maga hackelt össze. Nem kizárt, hogy tartalmaz néhány egyedi parancssort.
Bishop döntött. A civilt választotta és odaszólt Patricia Nolannek.
– Hozza ki magából a legtöbbet!
A nő leült a számítógép elé. Beletörölte a tenyerét alaktalan ingébe, kisimította a
haját az arcából, a képernyőre szegezte a tekintetét, megpróbálta a menüsor
parancsait értelmezni, melyek Bishop számára olyan érthetetlenek voltak, hogy akár
cirill betűkkel is íródhattak volna.
A nyomozó mobiltelefonja megcsörrent. Felvette.
– Igen? – egy másodpercig hallgatott. – Igen, uram! Kivel? Backle ügynökkel?
Az ügynök felnézett. Bishop tovább folytatta a beszélgetést.
– Igen, itt, uram... De... Nem, ez nem a biztosított vonal. Megmondom neki, hogy
hívja fel önt a hivatalból valamelyik vezetékes vonalról! Igen, uram! Most azonnal
megteszem, uram! – a nyomozó lefirkantott egy telefonszámot, aztán megszakította a
hívást. Egyik szemöldökét felhúzva Backle-re nézett.
– Sacramento volt. A nemzetvédelmi miniszter várja a hívását. A Pentagonban.
Azt akarja, hogy a biztosított vonalon hívja. Itt a magánszáma.
A kíséretet alkotó ügynökök egyike bizonytalanul Backle-re nézett.
– Metzger miniszter? – suttogta. A tisztelettudó tónus arra engedett következtetni,
hogy efféle hívás még soha nem fordult elő.
Backle lassan a kezébe vette a telefont, amit Bishop nyújtott felé.
– Használhatja ezt – mondta neki a nyomozó.
Az ügynök habozott egy kicsit, majd leütötte a számokat a készüléken. Egy
pillanat múlva haptákba vágta magát.
– Itt Backle, BNH ügynök, uram! A biztosított vonalról hívom ... Igen, uram! –
Backle vadul bólogatott. – Igen, uram!... Peter Kenyon parancsára tettük. A
Kaliforniai Állami Rendőrség visszatartotta tőlünk, uram! John Doe álnév alatt
hozták ki... Igen, uram! Nos, ha ez az, amit kíván. De ugye megérti, mit tett Gillette,
uram! Ő... – még több bólogatás. – Elnézést, nem akartam fegyelemsértő lenni.
Kezelni fogom az esetet, uram!
Letette a telefont és a társaihoz fordult.
– Valakinek kurva magasan vannak a barátai. – A fehér tábla felé biccentett. – A
gyanúsítottjuk? Holloway? A Virginiában megölt két áldozat közül az egyik
valamelyik dúsgazdag, fehér házi támogató rokona volt. Tehát Gillette nem megy
vissza addig a börtönbe, amíg nyakon nem csípik az elkövetőt. – Undorral teli sóhajt
eresztett ki sziszegve magából. – Kibaszott politika. – Pillantás a társakra. – Ti ketten
leléphettek. Menjetek vissza a hivatalba! – Aztán Bishophoz fordult. – Megtarthatja a
hátralévő időben. Azonban én leszek a pesztonka, míg az ügy lezárul.
– Értem, uram! – válaszolta Bishop, és elrohant hogy kinyissa az iroda ajtaját, ami
mögé az ügynökök olyan könnyedén bedobták Gillette-et.
Gillette meg sem kérdezte, hogy mi történt, ami miatt most meg kiszabadították,
egyenesen a nagyszámítógéphez száguldott. Patricia Nolan hálásan engedte át neki a
széket.
Gillette leült. Bishopra nézett, az pedig megnyugtatta:
– Egyelőre még mindig a csapat tagja.
– Örülök neki – jelentette ki a hacker kimérten, és közelebb hajolt a klaviatúrához.
Azonban Backle hallótávolságán kívül Bishop titokban felnevetett és odasúgta
Gillette-nek:
– Hogy az ördögbe sikerült ezt megcsinálnia?
Ugyanis nem a Pentagon hívta Bishopot; hanem maga Wyatt Gillette. Az iroda
egyik telefonjáról – ahova bezárták – felhívta a nyomozót a mobilján. A valódi
beszélgetés egy árnyalatnyival másképp zajlott le, mint azt a kívülállók érzékelték.
Bishop felvette a telefont: „Igen?”
Gillette: „Frank, itt Wyatt. Az irodai telefonról beszélek. Tegyen úgy, mintha én lennék a
főnöke! Mondja hangosan, hogy Backle ott van!”
Bishop: „Igen, uram! Kivel? Backle ügynökkel?”
„Kiváló!”, válaszolta a hacker.
„Igen, itt, uram.
„Most mondja meg neki, hogy hívja fel a nemzetvédelmi minisztert. Mindenképpen
bizonyosodjon meg róla, hogy az SZBE épület fő vonaláról hív. Ne a mobiljáról vagy valaki
máséról! Mondja azt neki, hogy ez egy biztosított vonal.”
„De...”
„Minden rendben lesz. Csak tegye meg! És adja meg neki ezt a számot!” – azzal lediktált
neki egy Washington városi telefonszámot.
„Nem, ez nem a biztosított vonal. Megmondom neki, hogy hívja fel önt a hivatalból,
valamelyik vezetékes vonalról! Igen, uram! Most azonnal megteszem, uram!”
Gillette suttogva magyarázta el a történet hacker hátterét.
– Feltörtem a helyi Pac Bell kapcsolórendszert és a hozzá tartozó gépet, és az
összes SZBE-ből kimenő hívást átirányítottam arra a számra, amit megadtam
magának.
Bishop megrázta a fejét, nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy inkább nevessen.
– Kinek a számát adta meg?
– Ó, ez tényleg a nemzetvédelmi miniszter telefonszáma. Egy hajszálnyival sem
nehezebb az ő telefonvonalát feltörni, mint bárki másét. De ne aggódjon!
Visszaállítottam a kapcsolót. – Gillette türelmetlenül a képernyőre pillantott.
Elkezdte verni a billentyűket.
Gillette-et saját készítésű Hátsóajtó-G programja egyenesen Phate számítógépének
a szívébe repítette. Az első dolog, amit meglátott, a Csapóajtó elnevezésű mappa
volt.
A hacker szíve vad lüktetésbe kezdett, és vére sisteregni kezdett az izgatottság és a
lelkesedés egyvelegében, ahogy kíváncsisága kábítószerként kezdte átjárni egész
lényét. Itt volt az esély, hogy megtudjon mindent ennek a rendkívüli szoftvernek a
működéséről, talán még a forráskódba is belepillanthat. Azonban a benne dúló
dilemma nem hagyta nyugodni: bár gond nélkül be tudna surranni a Csapóajtó
mappába és áttanulmányozhatná a programot – hiszen megszerezte a gyökér feletti
ellenőrzést –, egyúttal nagyon könnyen felfedezhetővé válik; ugyanúgy, ahogy ő is
észrevette Phate-et, amikor a gyilkos megtámadta az SZBE számítógépét. Ha Phate
felfedezné, azonnal leállítaná a gépet, és pillanatnyi késlekedés nélkül új internetes
szolgáltatót és e-mail-címet hozna létre. Talán soha nem találnák meg újra, de
minden bizonnyal túl későn a következő áldozat megmentéséhez.
Nem, Gillette megértette – legalább annyira tisztán, mint amennyire a
kíváncsisága az ellenkező döntést sürgette benne –, hogy le kell mondania a
Csapóajtó tanulmányozásáról, és olyan adatokat kell keresnie, amelyek elvezethetik
őket Phate vagy Shawn tartózkodási helyére, vagy felfedhetik a leendő áldozat
kilétét.
Sokan úgy gondolnak a számítógépes szerkezetre, mint valami tökéletesen
szimmetrikus és steril felépítményre: arányos, logikus, szervezett. Wyatt Gillette
mindazonáltal tisztában volt azzal, hogy a gép ennél sokkal szervesebb, valódi
élőlényhez hasonló, olyan hely, ami állandóan változik, mert a felhasználó új
programot ad a már meglévőkhöz, vagy felinstallál egy új hardvert, vagy mert csak
egy olyan egyszerű műveletet hajt végre, hogy egyszer vagy kétszer megnyomja a
bekapcsoló gombot. Minden gép meglátogatható helyek ezreit tartalmazza és a
végállomásokhoz elvezető milliárdnyi különböző ösvényt. És mindegyik gép
különbözik valamiben a másiktól, mindegyik egyedi darab. Valaki más
számítógépének a tanulmányozása ahhoz fogható, mint amikor a Szilícium-völgy
helyi turistalátványosságán sétál végig az ember; a közeli Winchester Mystery
Házon, a szerteágazó százhatvan szobás palotában, ahol a Winchester
ismétlőkarabély feltalálójának özvegye élt. Rejtett átjárók és titkos kamrák szövik át
az épületet (és a ház hóbortos úrnője szerint szellemek is lakják).
Phate számítógépének virtuális átjárói végül a Levelezés mappához irányították a
hackert, és Gillette egy cápa mohóságával vetette rá magát.
Kinyitotta az első almappát, a kimenő levelekét.
Itt leginkább a [email protected] címre küldött e-mailekre bukkant, a feladó
rovatban Holloway mindkét felhasználói nevét, a Phate-et és a Lélekharangot is
felfedezte.
– Igazam volt – mormolta Gillette. – Shawn ugyanahhoz az internetes
szolgáltatóhoz tartozik, mint Phate: a Monterey Online Hálózathoz. Nem tudjuk őt
sem visszanyomozni.
Találomra megnyitott néhány e-mailt és beleolvasott. Azon nyomban feltűnt neki,
hogy csak a felhasználói nevükön szólítják egymást – Phate vagy Lélekharang és
Shawn. A levelezés leginkább szakmai jellegű volt – programjavítás, tervezési adatok
másolatai, a netről letöltött meghatározások és különféle adatbázisok. Mintha csak
attól tartanának, hogy valaki az ő gépükbe is behatolhat, és megegyeztek volna, hogy
soha nem tesznek a személyes életükre utalást, sem arra, hogy kik is ők valójában a
Kék Halálon kívül. Egy pinduri utalás sem történt Shawn esetleges kilétére vagy
Phate lakóhelyére.
Végül azonban Gillette ráakadt egy, a többitől valamiben különböző levélre.
Néhány héttel ezelőtt Phate küldte Shawn-nak – hajnali háromkor, ami a hackerek
boszorkányórája, mert ebben az időpontban van a legtöbb nehézsúlyú kolléga a
hálózaton.
– Ellenőrizzék ezt le! – mondta Gillette a csapatnak.
Patricia Nolan Gillette válla felett beleolvasott a levélbe.
Előrehajolt, mert meg akart mutatni valamit a képernyőn, és a férfi érezte, hogy a
nő teste hozzáér.
– Úgy tűnik, egy kicsit több van köztük, mint barátság.
A hacker felolvasta a levél kezdetét a csoportnak:
„Tegnap éjjel befejeztem a foltozást és már az ágyban feküdtem. Az álom messze-messze
elkerült, és nem tudtam másra gondolni, csak rád... Megérintettem magam. És nem tudtam
abbahagyni...”
Gillette felnézett. Az egész csapat – Backle BNH-ügynök is – őrá meredt.
– Folytassam?
– Van benne valami, aminek segítségével a nyomára bukkanhatunk? – kérdezte
Bishop.
A hacker gyorsan átfutotta az e-mail többi részét.
– Nincs. Teljesen adatmentes.
– Talán akkor folytatnia kellene a keresést... – mondta Frank Bishop.
Gillette bezárta a „kimenő levelek” mappát, és megnyitotta a bemenőket
tartalmazót. A legtöbb üzenet listaszerverekről érkezett, amelyek olyan elektronikus
leveleket postázó szolgáltatások, amik automatikusan elküldik előfizetőiknek az
érdeklődési témájukkal kapcsolatos híreket és hirdetéseket. Volt még néhány régi
levél Vlasttól, és egy-kettő Triple-X-től – műszaki információk szoftverekről és
különböző árufélékről. Ez sem hozott sikert, Az összes többi Shawntól érkezett, ezek
azonban Phate kérésére vagy kérdéseire adott válaszok voltak; a Csapóajtó hibáinak
a megkereséséről, hibaelhárító programok írásáról vagy más szoftverekkel
kapcsolatos dolgokról. Ezek a levelek, ha lehet, még szakmaibb jellegűek voltak és
még kevésbé árulkodóak, mint Phate-éi.
Gillette még egyet kinyitott.
Feladó: Shawn
Címzett: Phate
Válasz: Továbbított: Mobiltelefon társaságok
Shawn talált a neten egy cikket a leghatékonyabb telefontársaságokról, és
továbbította Phate-nek. Bishop megnézte.
– Talán lesz benne valami arról, hogy melyik telefontársaságokat használják. Le
tudja másolni?
A hacker lenyomta a képernyőtartalom-nyomtatás – képernyőmentésnek is
nevezik – billentyűt, ami a monitor tartalmát a nyomtatóba továbbítja.
– Töltse le! – javasolta Miller. – Úgy sokkal gyorsabb.
– Nem hiszem, hogy ez jó lenne nekünk. – A hacker belefogott és elmagyarázta,
hogy a képernyőtartalom-nyomtató semmiben sem befolyásolja Phate computerének
belső működését, csak egyszerűen továbbítja az SZBE monitorán megjelenő képeket
és szöveget a nyomtatóba. Phate-nek esélye sincs megtudni, hogy Gillette az ő
számítógépén lévő adatokat másolja ki. A letöltést azonban Phate sokkal könnyebben
észreveheti. Még az is lehet, hogy riasztórendszert indít be Holloway gépén.
A hacker folytatta megkezdett kutatását a gyilkos számítógépén.
Egyre több fájl jelent meg előttük, megnyíltak és bezáródtak. Gyors átolvasás,
aztán ugrás a következőre. Gillette nem tehetett róla, de a gyilkos gépén felfedezett
pusztán technikai adatok briliáns megszerkesztettsége és mennyisége láttán elöntötte
a lelkesedés – és a megrendültség.
– Megtudott valamit Shawnról az e-mailekből? – kérdezte Tony Mott.
– Nem sokat – felelte Gillette. Megosztotta a többiekkel azon véleményét, hogy
Shawn ragyogó elme, tárgyilagos és hideg. A válaszai nyersek voltak, de nagy
tisztelettel adózott Phate tudásának és elismerte azt; Gillette ebből arra
következtetett, hogy Shawn arrogáns, és nincs türelme a nála kisebb szellemi
kapacitással rendelkező emberekhez. Feltehetően legalább egy egyetemi diplomával
rendelkezik, mégpedig valamelyik jobb iskolából; annak ellenére, hogy ritkán vette a
fáradtságot teljesen megszerkesztett mondatok megfogalmazására, a szintaxisa és a
helyesírása kiváló volt. A kettejük között cserélgetett szoftverkódok legnagyobb
része a Unix keleti parti verziójában íródott, nem pedig a berkeley-i stílusban.
– Tehát – spekulált Bishop. – Lehetséges, hogy Shawn a Harvardról ismeri Phate-
et.
A detektív ezt a feltételezést is felvéste a fehér táblára, és megkérte Bob Sheltont,
hogy hívja fel az iskolát és tudja meg, volt-e Shawn nevű hallgatójuk vagy
alkalmazottjuk az elmúlt tíz évben.
Patricia Nolan Rolex karórájára pillantott és megjegyezte:
– Már nyolc perce bent van. Bármikor végezhet egy ellenőrzést a rendszeren.
Bishop egyetértően bólintott.
– Gyerünk a következőre! Lássuk, megtudunk-e valamit a következő áldozatról!
Gillette most nagyon lágyan gépelt, mintha csak arra vigyázna, nehogy Phate
meghallja, és visszatért a főkönyvtárba – a mappák és almappák fadiagramjába.
A:/
C:/
– Operációs rendszer
– Levelezés
– Csapóajtó
– Üzlet
– Játékok
– Eszközök
– Vírusok
– Képek
D:/
– Biztonsági mentés
„Játékok!” kiáltott fel Gillette és Bishop egyszerre, és a hacker belépett a
könyvtárba.
– Játékok
– ENIAC hét
– IBM PC hét
– Univac hét
– Apple hét
– Altair hét
– A jövő évi tervek
– A rohadéknak itt van kiterítve az egész, takarosan és rendezetten! – háborgott
Bob Shelton.
– És még több gyilkossági tervet sorakoztatott fel! – Gillette megérintette a
képernyőt. – Az első Apple kibocsátási dátuma. A régi Altair számítógép. És
Jézusom! A következő év is!
– Nézze meg ezt a hetet... az Univacet! – mondta Bishop.
Gillette kiterjesztette a könyvtárfát.
– Univac hét
– Befejezett játékok
– Lara Gibson
– St. Francis Academy
– Következő projektek
– Ott van! – kiáltott fel Mott. – A következő projektek!
Gillette rákattintott.
A mappa több tucat fájlt tartalmazott – sűrű egymásutánban követték egymást a
tömött jegyzetsorok, garfikák, diagramok, képek, vázlatrajzok, újságpapír-kivágások.
Hirtelen túl sok elolvasnivaló akadt, így hát Gillette az elején kezdte, végiggördítette
a kurzort az első fájlon, és minden egyes alkalommal leütötte a képernyőtartalom-
nyomtatás gombot, mielőtt a következő oldalra ugrott. Olyan gyorsan dolgozott,
amennyire csak tudott, azonban a képernyőnyomtatók lassúak; tíz másodpercbe telt,
amíg kinyomtatott egy oldalt.
– Túl sok időbe telik – mondta.
– Azt hiszem, mégis le kellene töltenünk – mondta Patricia Nolan.
– Kockázatos – válaszolta Gillette. – Már mondtam.
– Ne feledkezzen meg Phate egójáróll – ellenkezett Nolan. – Ő azt hiszi, senki nem
lehet annyira jó, hogy képes legyen az ő gépébe jutni, ezért lehet, hogy nem is tett fel
letöltést jelző riasztót.
– Borzasztóan lassú – ez Stephen Miller véleménye volt. Még csak három oldalunk
van.
– Maga dönt – fordult Gillette Bishop felé.
A nyomozó előrehajolt, a képernyőre bámult, Gillette keze pedig az előtte lévő
üres térben lebegett és dühödten verte a nem létező klaviatúrát.
-
Phate kényelmesen ült laptopja mögött, házának makulátlan tisztaságú
ebédlőjében. A gondolatai azonban teljesen máshol jártak.
Beleveszett a Gépvilágba, elmélyülten barangolt a korábban feltört
számítógépben, és az aznap kicsit későbbre tervezett támadásán töprengett.
Hirtelen sürgető biphang tört fel gépének hangszóróiból. Ezzel egy időben vörös
doboz tűnt fel a képernyő jobb felső sarkában. A dobozban egyetlen szó jelent meg:
BEHATOLÁS
Elakadt a lélegzete, annyira megdöbbent. Valaki az ő gépéről próbál meg fájlokat
letölteni! Ilyen még soha nem történt. Phate elképedt, és hirtelen izzadságcseppek
jelentek meg az arcán. Nem pazarolta a rendszer átvizsgálására az idejét, hogy
ellenőrizze, mi történt. Abban a pillanatban tudta: a feltételezetten Vlast által küldött
képet gyakorlatilag Wyatt Gillette postázta el neki, így hátsóajtó-vírust tudott a
számítógépébe beültetni.
Az a rohadék Júdás VölgyFia most itt portyázik az ő rendszerében!
Phate a kikapcsoló gomb után nyúlt – úgy ahogy az autó vezetője ösztönszerűen a
fékre lép, ha maga előtt az úton mókust lát.
Aztán – néhány sofőrhöz hasonlóan – Phate jéghidegen elmosolyodott és hagyta,
hogy a gépe teljes sebességgel száguldjon tovább.
A keze visszatalált a klaviatúrára, lenyomta a SHIFT és a CONTROL billentyűket,
ezzel egy időben pedig az E billentyűt is.
******
0001111. FEJEZET / HARMINCEGY
Gillette előtt a monitoron lángolva tűntek fel a szavak:
KÖTEGELT REJTJELEZÉS INDÍTÁSA
Egy pillanat múlva másik üzenet:
KÓDOLÁS – VÉDELMI MINISZTÉRIUM STANDARD 12
– Nem lehet! – kiáltott fel Gillette, amikor Phate fájljainak a letöltése megszakadt,
és a „Következő projektek” fájl digitális zabkásává változott.
– Mi történt? – kérdezte Bishop.
– Phate-nek mégis volt letöltésriasztója – morogta Nolan és nagyon haragudott
magára. – Tévedtem.
Gillette reményvesztetten matatott a képernyőn.
– Megszakította a letöltést, de nem jelentkezett ki. Lenyomta a gyorsválasztó
billentyűt, és most minden gépén lévő adatot lekódol,
– Tudja dekódolni? – kérdezte Shelton.
Backle ügynök figyelmesen nézte Gillette-et.
– Phate dekódoló kulcsa nélkül nem – jelentette ki határozottan a hacker. – Még a
Fort Meade párhuzamos sorai sem tudnának egy hónapon belül rejtjelmentesíteni
ennyi adatot.
– Nem azt kérdeztem, hogy van-e kulcsa. Azt kérdeztem, fel tudja-e törni – vetette
Shelton mogorván oda.
– Nem. Már megmondtam. Nem tudom feltörni a Standard 12-t.
– Bassza meg! – morogta Shelton, és Gillette-re meredt. – Emberek fognak
meghalni, ha nem találjuk ki, mi van a számítógépében.
Backle BNH-ügynök felsóhajtott. Gillette észrevette, nem tudja a tekintetét
elszakítani Lara Gibson fehér táblára kifüggesztett képétől, aztán mégis a hackerre
nézett.
– Rajta, vágjon bele! Ha életeket ment meg vele, akkor vágjon bele és csinálja meg!
Gillette visszafordult a képernyőhöz. Ez egyszer maga előtt lazán tartott ujjai
megszűntek a levegőben gépelni, annyira beletemetkezett a képernyőn átfolyó sűrű
szózagyvalékfolyamok figyelésébe. A betűblokkok közül bármelyik tartalmazhatta a
Shawn kilétére, Phate hollétére, vagy a következő áldozat címére vonatkozó
információt.
– Csinálja, az isten szerelmére! – morogta Shelton.
– Komolyan gondoltam. Erről az egyről nem veszek tudomást! – suttogta Backle.
Gillette továbbra is hipnotizáltam meredt a szeme előtt áramló adattömegre, A
keze a billentyűkhöz ért. Magán érezte az egész társaság feszült figyelmét. Aztán
Bishop aggódó hangja törte meg a csendet.
– Várjon! Miért nem szakította egyszerűen meg a csatlakozást? Miért kezdett el
kódolni? Ennek nincs értelme.
– Ó, Jézusom! – Gillette halk hangja kiáltásként hatott. Azonnal tudta a választ.
Megpördült, és a falon lévő szürke dobozra mutatott; a vörös gomb feltűnően
bukkant fel a közepéből.
– Üsse be a vészkapcsolót! Most! – üvöltötte Stephen Millernek, aki a legközelebb
volt hozzá.
Miller a kapcsolóra nézett, aztán Gillette-re.
– Miért?
A hacker felpattant, széke messzire hátrarepült a lendülettől. A gomb felé vetette
magát. De már túl késő volt. Mielőtt még rácsaphatott volna, az SZBE központi
computeréből csikorgó hang tört fel, és a teremben lévő összes monitor egyenként,
tömör, egyszínű kékre váltott, ahogy a rendszer fokozatosan felmondta a szolgálatot
– a képernyő „halálának” hírhedt kékjére.
Bishop és Shelton egyszerre ugrottak hátra, ahogy a számítógép egyik nyílásából
szikrák csaptak ki. Fojtogató füst és égésszag kezdte betölteni a termet.
– Mindenható atyaúristen... – lépett Mott is távolabb a géptől.
A hacker tenyerével rácsapott a vészkapcsolóra. Az energiaellátás megszűnt;
halongáz spriccelt a számítógépdobozra és végül a lángok is kialudtak.
– Mi a pokol történt? – kérdezte Shelton..
– Ezért kódolta le Phate az adatait és maradt csatlakozásban – morogta Gillette
mérgesen. – Azért, hogy bombát küldhessen a mi rendszerünkbe.
– Mit csinált? – Bishop nem értette.
A hacker megrázta a fejét.
– Azt mondanám, elküldött egy parancsot, ami leállította a hűtőventilátort, aztán a
merevlemez-meghajtó olvasóját a lemez egy nem létező szektorába rendelte. Ez
üzemzavart okozott a meghajtó motorjában és túlhevítette azt.
Bishop a füstölgő dobozt tanulmányozta. Millerhez fordult.
– Azt akarom, hogy fél órán belül üzemkész állapotba hozzák! És erről most lesz
szíves gondoskodni, ugye?
– Nem tudom, milyen központi hardverszolgáltatás van raktáron. Meglehetősen el
vannak maradva. A legutóbb is néhány napba telt, míg sikerült egy helyettesítő
meghajtót szereznünk, nem is beszélve egy komplett gépről. Az a helyzet...
– Nem! – Bishop tombolt. – Fél óra. Maximum.
A körte alkatú férfi tekintete a padlót pásztázta. Néhány apró személyi
számítógép felé intett a fejével.
– Esetleg létrehozhatnánk egy mini hálózatot azokból, és újra betölthetnénk a
biztonsági másolatokat. Aztán...
– Csinálja már! – vágta el a fonalat Bishop, és egy papírköteget emelt ki a
nyomtatóból – amit a képernyőtartalom-nyomtatással sikerült lelopniuk Phate
számítógépéről, még mielőtt az adatokat rejtjelezte. A csapat többi tagjához fordult: –
Lássuk, fogtunk-e itt valamit!
Gillette szeme és torka égett a füstölgő gép égési melléktermékeitől. Feltűnt neki,
hogy Bishop, Shelton és Sanchez abbahagyták a ténykedésüket, és kényelmetlen
arckifejezéssel merednek az elszenesedett gépre; kétségtelenül ugyanarra a dologra
gondoltak, mint ő: Milyen lélekölő és elcsüggesztő, hogy egy olyan anyagtalan dolog,
mint a szoftverkód – a digitális nullák és egyek puszta karakterfüzére –, ennyire
könnyen becézgetheti fájdalmas, akár még halálos érintéssel is a hús-vér testet.
-
A nappaliban kitett képekről rámosolygó képzeletszülötte családja merev
tekintetétől tósérve Phate átcaplatott a szobán, szinte a lélegzete is elakadt a haragtól.
VölgyFia bejutott az ő gépébe...
És ami még rosszabb, azzal az együgyű hátsó ajtó programmal tette, azzal a
fajtával, amit még egy iskolás geek is játszva összedob.
Természetesen azonnal megváltoztatta gépének azonosítóját és az internetes
címét. Azonban valami más aggasztotta Phate-et: Vajon mennyit látott a rendőrség?
A gépén nincs semmi, ami a Los Altos-i házába vezetné őket, de rengeteg információt
tárolt a jelenlegi támadásairól és a jövőbeni tervekről. Vajon VölgyFiának sikerült
belenéznie a „Következő projektek” mappába? Láthatta azt, amire Phate a következő
néhány órában készül?
Az összes következő támadásra vonatkozó terve rajta volt a gépen... A pokolba is,
pedig már folyamatban volt.
Új áldozatot kellene választania?
Azonban a terv feladásának gondolata, amelyre annyi időt és energiát áldozott,
túlságosan fájdalmasan érintette. De még az elvesztegetett erőfeszítés felett érzett
sértettségnél is nagyobb megaláztatást jelentett az a gondolat, hogy ha mégis a tervei
megváltoztatására kényszerül, akkor amiatt az ember miatt történik így, aki elárulta
– amiatt a férfi miatt, aki a massachusettsi rendőrség kezére játszotta, aki a
nyilvánosság elé tárta a Nagy Átváltozást, aki megölte Jon Patrick Hollowayt, és örök
időkre az alvilágba száműzte Phate-et.
Megint a számítógép képernyője elé ült, megkérgesedett ujjait a lakkozott női
körömhöz hasonló simaságú, műanyag billentyűkön pihentette. Lehunyta a szemét –
és ahogy bármelyik másik, valami selejtes forgatókönyv hibáit helyrepofozni próbáló
hacker tenné –, szabadjára engedte az elméjét, és hagyta arra kószálni, amerre kedve
tartotta.
-
Jennie Bishop azoknak a borzalmas, hátul nyitott ruháknak az egyikét viselte,
amilyent a kórházakban szoktak adni.
Mi is lehet pontosan – gondolta – az anyagon található apró, kék pontoknak a
funkciója?
Feltámasztotta a párnát, és szórakozottan körbejáratta tekintetét a sárgára festett
szobán, mialatt dr. Williston érkezésére várt. 11.15 volt, az orvos késett.
Azon jártak a gondolatai, hogy még milyen teendői vannak aznap a vizsgálatokat
követően. Bevásárlás, el kell hozni Brandont az iskolából, elkísérni a teniszórára. Ma
Linda Garlanddel játszik a fia, aki a legtündéribb csöppség a negyedikesek között –
és egyben a legundokabb béka is, akinek az egyetlen stratégiája abból állt, hogy
minden lehetőséget megragadva a hálóhoz rontott, Jennie véleménye szerint nem
másért, mint hogy egy gyilkos, levegőből indított lendületes csapással betörje
ellenfelei orrát.
Természetesen Frankre is sokat gondolt. És úgy döntött, végtelenül óriási
megkönnyebbülést jelent neki, hogy a férje most nincs vele. Tiszta ellentmondás ez az
emberi Oakland utcáin hajszolja a rosszfiúkat. A szeme sem rebben, amikor nála
kétszer nagyobb gyilkosokat tartóztat le, és boldogan elcseverészik prostituáltakkal
meg kábítószer-kereskedőkkel. Jennie nem emlékezett rá, hogy valaha is feldúltnak
vagy zaklatottnak látta volna.
Egészen a múlt hétig. Amikor is egy orvosi rutinellenőrzés során kiderült, hogy
mindenféle ésszerű és logikus magyarázat nélkül felborult Jennie fehérvérsejt-
háztartása. Elmondta a hírt Franknek, a férfi pedig pergamenszínű lett és elnémult.
Vagy egy tucatnyit bólogatott, feje vadul járt fel-alá a nyakán. Jennie azt hitte, elsírja
magát – még soha nem látta Bishopot sírni –, és hirtelen nem tudta elképzelni, hogy
is kezelhetné a szituációt.
– Tehát, mit jelent ez az egész? – kérdezte Frank remegő hangon.
– Talán valami szokatlan fertőzés – felelte, és egyenesen a férje szemébe nézett –,
de rák is lehet.
– Rendben, rendben – suttogta a férfi, mintha a hangosabb szavak vagy akármi
más, abban a szent pillanatban halálos veszedelembe sodorhatná a nőt.
Megbeszéltek néhány jelentéktelen részletet – az orvosi vizsgálat időpontját, dr.
Williston szakképzettségét –, aztán a nő kiterelte a férjét a gyümölcsösbe, amíg ő
elkészítette a vacsorát.
Talán valami szokatlan fertőzés...
Igen, jobban szerette Frank Bishopot, mint azelőtt bárkit is, jobban, mint ahogy
valaha is képes lenne akárki mást szeretni. De Jennie nagyon hálás volt, hogy a férje
most nincs itt. Jelenleg nem volt abban a hangulatban, hogy akárkinek is fogja a
kezét.
De rák is lehet...
Nos, hamarosan megtudja, miről van szó. Az órára nézett. Hol lehet dr. Williston?
Nem bánta a kórházakat, még a kellemetlen vizsgálatokat sem, de utált várni. Talán a
tv-ben megy valami érdekes műsor. Mikor kezdődik a Fiatalság és nyugtalanság? Vagy
hallgathatna rádiót, talán.
Orvosi gurulóasztalt maga előtt toló köpcös nővér lökte be a kórterem ajtaját.
– 'Reggelt – köszönt vaskos latin-amerikai akcentussal.
– Hello.
– Maga Jennifer Bishop?
– Így van.
A nővér az ágy fölötti falra erősített életfunkciókat ellenőrző monitorra kapcsolta
Jennie-t. Halk, ritmikus sípszó töltötte be a szobát. Az ápolónő áttanulmányozott egy
számítógépes nyomtatványt, majd a kocsin elrendezett gyógyszerek széles tárházára
pillantott.
– Ön dr. Williston betege, ugye?
– Igen.
A nő Jennie műanyag csuklópántjára nézett, aztán megerősítőleg bólintott.
– Nem hitt nekem? – mosolyodott el Jennie.
– Mindig kétszer ellenőrzők mindent – felelte a nagydarab nővérke. – Tudja, az
apám ács volt. Állandóan azt hajtogatja: mérj kétszer, vágj egyszer.
Jennie visszafojtotta kitörni készülő nevetését, mert az jutott az eszébe, egy
kórházban nem biztos, hogy ez a legalkalmasabb mondás a betegek
megnyugtatására. Végignézte, amint az ápolónő valami átlátszó folyadékot szív fel
egy fecskendőbe, és megkérdezte:
– Dr. Williston injekciót rendelt?
– Pontosan.
– Csak néhány tesztet végeztetni jöttem.
A nő megint leellenőrizte a nyomtatott lapot, és bólintott.
– Ezt rendelte el.
Jennie a papírlapra nézett, de lehetetlen volt értelmet találni az azt teletöltő
számokban és szavakban. A nővérke alkoholos vattával bedörzsölte a karját, és
beadta az injekciót. Kihúzta Jennie karjából a tűt, ő pedig különös bizsergést érzett
végigáramlani a karján, a befecskendezett orvosság helye körül – perzselő jegességet.
– A doktor hamarosan itt lesz.
Elment, még mielőtt Jennie rákérdezhetett volna, milyen orvosságot is adott be
neki. Egy kicsit aggasztotta az injekció. Tudta, az ő állapotában az embernek csínján
kell bánni a gyógyszerekkel, aztán meggyőzte magát, hogy nincs semmi
aggódnivalója. A terhesség ténye egyértelműen fel volt tüntetve a kórlapján, és
Jennie teljes bizonyossággal tudta, itt senki nem tenne olyat, ami a babára nézve
veszélyt jelentene.
******
0010000. FEJEZET / HARMINCKETTŐ
Csak az általa használt mobiltelefonok száma kell, ó és igen, körülbelül egy
négyzetmérföldnyi térerő, hogy fel tudjam hívni a sajátomat. Akkor aztán akár a
fickó seggéig sétálhatok!
A megerősítés Garvy Hobbes szájából hangzott el, meghatározhatatlan korú,
szőke hajú férfitól, aki a határozottan kikerekedő nagy pocakjától eltekintve – ami a
sör nagyfokú szeretetéről tett tanúbizonyságot – rendkívül sovány testalkatnak
örvendett. Kék farmert és skótkockás inget viselt.
Hobbes volt a Mobile Americának, Észak Kalifornia fő vezető mobiltelefon-
szolgáltatójának a biztonsági főnöke.
Shawn mobiltelefon-szolgáltatással elküldött e-mailje – amit Gillette Phate
számítógépén talált –, a mobiltelefont internetes célokra is fordítani kívánóknak a
legkedvezőbb szolgáltatást nyújtó társaságokról készített felmérést tartalmazta. A
lista szerint a Mobile America állt az első helyed, és a csapat egyöntetűen azon a
feltételezésen volt, hogy Phate elfogadja Shawn javaslatát. Tony Mott felhívta
Hobbest, akivel a Számítógépes Bűnelkövetési Egység korábban már többször is
dolgozott együtt.
Hobbes megerősítette, hogy sok hacker használja a Mobile Americát a hálózati
csatlakozások alkalmával, mivel a mobilról való internetezéshez folyamatosan kiváló
minőségű adójel szükséges, és a Mobile America ezt képes volt biztosítani. Hobbes
odabólintott Stephen Millernek, aki Linda Sanchezzel együtt teljes erőbedobással
próbálta újra hálózati csatlakozásra alkalmas állapotba hozni az SZBE computereit.
– Steve és én éppen a múlt héten beszéltünk erről. Azt mondta, a társaságnak meg
kellene változtatni a nevét Hackerek Amerikájára.
Bishop megkérdezte tőle, hogy tudják most lenyomozni Phate-et, amikor már
tudják, hogy az egyik felhasználójuk, még ha esetleg illegálisan is.
– Mindössze egy ESZSZ-re és az általa használt telefon MASZ-jára van szükség –
válaszolta Hobbes.
Gillette – aki fiatalabb korában már kivette a maga részét a telefonhackekből –
ismerte a rövidítések jelentését, így hát elmagyarázta: minden mobiltelefon
rendelkezik egy ESZSZ-szel (elektronikus szériaszám) és egy MASZ-szal
(mobiltelefon azonosító szám – a körzetkód és a telefon hét jegyből álló száma).
Hobbes folytatta a magyarázatot, miszerint ha ismeri ezeket a számokat, és ha
megközelítően egymérföldes körzetben van a használat során, akkor használni tudja
a rádiós irányjelző felszerelést, amivel néhány lábnyi területpontossággal be tudja
határolni a hívó földrajzi helyzetét. Vagy, ahogy most megismételte:
– Pontosan a seggéig!
– Hogy találjuk ki a mobiltelefonszámát? – kérdezte Bishop.
– Hát igen, ez lesz a nehezebb része a dolognak. A legtöbb esetben ismerjük a
számokat, mert az előfizető bejelenti, hogy ellopták a telefonját. Ez a fickó azonban
nem tűnik holmi pitiáner zsebtolvajnak. Mindemellett teljesen mindegy, hogyan
találjuk ki a számot, de mindenképpen szükségünk van rá, különben nem tudjuk
elvégezni a szükséges dolgot.
– Milyen gyorsan tudja megtalálni, ha megvan a szám?
– Én? Mint a villám! Sokkal gyorsabban annál, mintha bevágódnék azoknak a
villogó tetejű autóknak a valamelyikébe – viccelődött. Átnyújtott a zsaruknak egy
névjegykártyát. Hobbesnak két irodai telefonja, egy faxszáma, egy csipogója és két
mobiltelefonszáma volt.
– A barátnőm imádja, hogy bármikor elérhet – vigyorgott. – Azt mondom neki, ez
azért van, mert szeretem, de a helyzet az, hogy a sok tökfilkó miatt a társaság mindig
telefonközelben akar tudni. Higgyék el nekem, a következő évszázad legnagyobb
bűnslágere a lopott mobiltelefon-szolgáltatás lesz.
– Vagy az egyik legnagyobb – morogta az orra alatt Linda Sanchez, és szemét az
Andy Andersonról és családjáról készült fényképre szegezte.
Hobbes otthagyta a csapatot és hátrament, hogy átnézze azt a néhány
dokumentumot, amit sikerült letölteniük Phate gépéről, mielőtt a cracker kódolta az
adatokat.
Miller bejelentette, hogy az SZBE improvizált hálózatát összeszerelték, és az
működik. Gillette leellenőrizte és saját maga felügyelte a legfrissebb biztonsági
másolatot tartalmazó lemezek installálási folyamatát – biztosan akarta tudni, hogy
még mindig nincs az épület gépei és az ISLEnet között kapcsolat. Éppen csak
befejezte a végső diagnosztikai ellenőrzést, amikor a gép elkezdett sípolni.
A hacker a képernyőre nézett, azon tűnődött, vajon talált-e még valamit a botja.
De nem, a hang beérkező e-mailt jelzett. Triple-X küldte.
Hangosan felolvasta az üzenetét, aztán így szólt:
– Jött egy phájl a barátunktól – felnézett. – Fájl, p-h-á-j-1.
– Minden az írásmódon múlik– tűnődött el Bishop. Aztán folytatta: – Azt hittem,
Triple-X paranoiás, és erre kiderül, hogy nem csak a telefont használja.
– Nem említette Phate nevét, és a fájlt is kódolta. – Gillette észrevette, a
Nemzetvédelmi Minisztérium ügynöke mocorogni kezd, és hozzátette: – Sajnálom,
csalódást kell okoznom önnek, Backle ügynök, nem a Standard 12-ről van szó.
Mindössze egy kereskedelmi és nyilvános kódoló program. – Elfintorodott. – De nem
küldte el a megoldó kulcsot. Kapott valaki üzenetet Triple-X-től?
Senki sem fogadott hívást tőle.
– Megvan még a száma? – kérdezte Gillette Bishoptól.
A detektív tagadó választ adott, mert amikor Triple-X korábban telefonált, Bishop
hívókijelzője azt jelezte, hogy a hacker nyilvános fülkéből bonyolította a hívást.
Gillette megvizsgálta a rejtjelező programot. Aztán felnevetett.
– Fogadni mernék, hogy kulcs nélkül is fel tudom törni.
Becsúsztatott egy hackereszközöket tartalmazó lemezt az egyik személyi
számítógépbe, és feltöltött egy kódfeltörő programot, amit pár évvel korábban
hackelt össze.
Linda Sanchez, Tony Mott és Shelton is átnézték azt a néhány oldalnyi anyagot,
amit Gillette-nek sikerült letöltenie a képernyőnyomtatóval, Phate Következő
Projektek mappájából, mielőtt a gyilkos megszakította a letöltést és kódolta az
adatokat. Mott felírta a papírlapok tartalmát a fehér táblára, és a csapat köréje
sereglett.
– Nagyon sok utalás történik anyaggazdálkodási adatokra – jegyezte meg Bishop.
– Recepció, parkolás, biztonsági és élelmezési szolgáltatások, személyzet,
bérlistajegyzék. Úgy tűnik, valami nagyszabású hely lesz a következő.
– Nézzék az utolsó oldalt! Egészségügyi szolgáltatások – hívta fel a figyelmüket
Mott.
– Tehát egy kórház – mondta Bishop. – Most egy kórházban vadászik.
– Reális lehetőségnek hangzik – tette hozzá Shelton. – Erős biztonsági rendszer,
rengeteg potenciális áldozat közül válogathat.
– Beleillik a profiljába, miszerint szereti a kihívásokat és a játékokat. És bárkinek
kiadhatja magát: sebésznek, ápolónak, recepciósnak. Van valakinek ötlete, hogy
melyik állásra pályázik?
Azonban senki sem talált egyetlen apró, konkrét kórházra tett utalást a lapok
között.
Bishop egy elkülönített, gépelt betűhalmazra mutatott a nyomtatott anyagokon.
KÁKAB személyi azonosítószámot kér – 44-es egység – Valahonnan ismerősnek tűnik.
A szavak alatt hosszú listát fedeztek fel, ami társadalombiztosítási
számhalmaznak tűnt.
– KÁKAB – bólogatott Shelton, szemmel láthatóan a rövidítéshez próbált jelentést
társítani. – Igen, ezt biztosan hallottam már valahol.
Hirtelen Linda Sanchez szólalt még:
– Hát persze! Már tudom! Ez a mi biztosítónk: a Kalifornia Állami Kormányzati
Alkalmazottak Biztosítótársasága. Ezeknek itt a páciensek társadalombiztosítási
számainak kell lenniük.
Bishop a telefon után nyúlt, és feltárcsázta a KÁKAB irodát Sacramentóban.
Elmondta az igénybejelentő szakembernek, hogy mire bukkant a csapat, aztán
megkérdezte, mit takar az információ. Bólogatva jegyzetelte a hallottakat, majd
felnézett a többiekre.
– Az állam alkalmazásában álló embereknek az utóbbi időben bejelentett orvosi
vizsgálatra vonatkozó igénylései. – Bishop most megint a mikrofonnak beszélt. – Mi
az a 44-es egység?
Hallgatott. Egy másodperc múlva már fintorgott, és megint a csapathoz beszélt.
– A 44-es egység az állami rendőrség, a San Jose-i hivatal. Ez mi vagyunk. Az
információ bizalmas... Hogy tudta Phate megszerezni?
– Jézusom! – morogta Gillette. – Kérdezze meg, hogy az adatok fent vannak-e az
ISLBneten?
Bishop teljesítette a kérést: aztán bólintott.
– Biztosak benne, hogy igen.
– Az isten verje meg! – tört fel a hackerből. – Amikor feltörte az ISLEnetet, Phate
nem csak negyven másodpercig csatlakozott rá a hálózatra. A fene vinné el!
Megváltoztatta a bejelentkezési fájlokat, hogy velünk elhitesse a negyven
másodpercet. Feltehetőleg adatok gigabájtjait töltötte le. Nekünk...
– Ó, nem lehet! – csendült fel egy férfihang, amelyből szívét tépő rémület áradt.
A csapat hátrafordult és a tátott szájú Frank Bishopot vette észre, aki halálra
váltan mutatott a fehér táblára felirt számlistákra.
– Mi a baj, Frank? – kérdezte Gillette.
– A Stanford-Packard Egészségügyi Központra fog lecsapni – suttogta a detektív.
– Honnan tudja?
– Látja alulról a második sorban a társadalombiztosítási számot? A feleségemé.
Éppen most van a kórházban.
-
Egy férfi sétált be Jennie Bishop kórtermének az ajtaján.
A nő levette a tekintetét a néma tv-készülékről, amin szórakozottan nézte az
éppen műsoron lévő szappanopera közeli felvételeit. Éppen a színésznők hajviseletét
tanulmányozta. Azt hitte, dr. Williston lesz az érkező, azonban a látogató valaki más
volt – sötétkék egyenruhát viselő férfi. Fiatal volt és vaskos bajuszt növesztett az orra
alá, ami nem nagyon állt összhangban homokszínű hajával. Az arcszőrzettel
nyilvánvalóan némi érettséget kísérelt meg biztosítani fiatal arcának.
– Mrs. Bishop? – gyenge déli akcentussal beszélt, ami Kaliforniának ezen a részén
meglehetősen ritka.
– Igen.
– A nevem Hellman. A kórház biztonsági személyzetéhez tartozom. A férje nem
sokkal ezelőtt telefonált, arra kéri önt, ne hagyja el a szobáját!
– Miért?
– Nem mondta. Csak arra kéri önt, hogy senkit ne engedjen a szobájába, rajta, az
ön orvosán és a rendőrökön kívül.
– Miért?
– Nem mondta.
– A fiam jól van? Brandon?
– Nem hallottam arról, hogy bármi baja lenne.
– Miért nem közvetlenül engem hívott fel Frank?
Hellman az övére csatolt gumibotot babrálta.
– A kórház telefonjai fél órával ezelőtt felmondták a szolgálatot. A szerelők már
dolgoznak rajta. A férjének az általunk használt belső URH rádión keresztül sikerült
velünk kapcsolatot létesíteni, tudja a mentős rádió révén,
Jennie saját mobiltelefonja a táskájában lapult, azonban korábban észrevett egy, a
falra kiragasztott figyelmeztetést, miszerint a kórházban a mobiltelefonok használata
nem engedélyezett – a bejövő és kimenő jelek néha zavart keltenek a szívütem-
szabályozók és más felszerelések működésében.
Az őr körbenézett a szobában, aztán az ágyhoz húzott egy széket és leült rá. Jennie
nem nézett közvetlenül a fiatalember arcába, de érezte, hogy őt tanulmányozza, a
testét fürkészi, mintha csak a melleit akarná megnézni a pöttyös köpeny valamelyik
résén, talán a karlyukon keresztül. A nő szigorú arckifejezést öltött magára, és a
fiatalember felé fordult, ő azonban elkapta róla a szemét, és a tekintetük így nem
keresztezte egymást.
Dr. Williston – az ötvenes éveiből kifelé tartó kerek, kopaszodó férfi – sétált be a
szobába.
– Hello, Jennie, hogy van ma reggel?
– Jól – felelte a nő bizonytalanul.
Aztán az orvos észrevette a biztonsági őrt, és felhúzott szemöldökkel, kérdően
nézett rá
– Bishop nyomozó megkért, maradjak a felesége mellett.
Dr. Williston a fiatal férfira nézett.
– Maga a kórház biztonsági személyzetéhez tartozik? – kérdezte.
– Igen uram.
– Előfordul, hogy akadnak kisebb problémáink Frank egykét ügyével
kapcsolatosan – szólalt meg Jennie is. – A férjem szeret óvatos lenni.
Az orvos bólintott, aztán magára öltötte a betegeknek szánt bátorító arckifejezését.
– Jól van, Jennie, ezek a mai vizsgálatok nem vesznek túl sok időt igénybe, de el
szeretném mondani, mit fogunk tenni önnel, és mi is az, amit keresünk. – Az injekció
okozta apró sebet fedő kötés felé bólintott. – Látom, már vért is vettek magától, és...
– Nem. Ez ez injekció helye.
– A... micsoda?
– Tudja, az injekció.
– Hogy lehet az? – fintorodott el az orvos.
– Mintegy húsz perccel ezelőtt kaptam. Állítólag maga rendelte el.
– A vizsgálat nem tartalmaz betervezett injekciót.
– De... – Jennie érezte, amint jeges félelem száguld végig az ereiben. Ugyanolyan
hideg és szúrós, mint az injekciót követően a testében szétáradó orvosság. – Az
ápolónő, aki beadta... egy számítógéppel nyomtatott lapot tartott a kezében. Azt
mondta, a maga utasítására szúr meg.
– Milyen gyógyszert kapott? Tudja a nevét?
Jennie most már zihálva szedte a levegőt, elöntötte a pánik, úgy suttogta:
– Nem tudom! Doktor, a baba...
– Ne aggódjon! – mondta neki az orvos. – Kitalálom. Hogy hívják az ápolónőt?
– Nem láttam a névjegyét. Alacsony, kövér asszony, fekete haja van. Spanyol.
Gyógyszereskocsit tolt – Jennie elsírta magát.
A biztonsági őr előrehajolt.
– Történt valami? Tudok segíteni?
Egyikük sem foglalkozott vele. Az orvos arckifejezése minden csepp vért
megdermesztett Jennie ereiben – mert őt is elfogta a pánik. Előrehajolt, és a zsebéből
pupillareflex-vizsgálót vett elő. Belevilágított a nő szemébe, aztán megmérte a
vérnyomását. Majd a Hewlett-Packard monitorra nézett.
– A pulzus és a vérnyomás egy kicsit magas. De még nem kell aggódnunk.
Megyek, kiderítem, mi történt itt.
Kisietett a szobából.
Még nem kell aggódnunk...
A biztonsági őr felkelt és becsukta az ajtót.
– Ne! – szólt rá Jennie. – Hagyja nyitva!
– Sajnálom – felelte hidegvérrel a fiatalember. – A férje parancsa.
Azzal megint odahúzta a nő ágyához a széket, és leült.
– Milyen csend van itt! Miért nem kapcsolja be azt a tv-t?
Jennie nem válaszolt.
Még nem kell aggódnunk...
Az őr magához vette a távirányítót és felhangosította a készüléket. Átkapcsolt egy
másik csatornán lévő szappanoperára, és hátradőlt.
Jennie megint magán érezte a férfi tekintetét, most azonban képtelen volt ezzel
foglalkozni. Mindössze két dolog zakatolt az agyában: a szúró injekció borzalmas
emléke. És a kisbaba. Lehunyta a szemét, azért imádkozott, hogy minden jól süljön
el, és megsimogatta a hasát, ahol két hónapos gyermeke feküdt, talán aludt, talán
mozdulatlanul lebegett és hallgatta anyja aggódó szívének erőteljes, rémült
dobbanásait, azt a hangot, amely minden bizonnyal teljesen betöltötte az apró
teremtmény egész, vaksötét világát.
******
00100001. FEJEZET / HARMINCHÁROM
A Nemzetvédelmi Minisztérium Arthur Backle névre keresztelt ügynöke minden
porcikájában merev és ingerült volt. Oldalra húzta a székét, hogy jobban rálásson
Wyatt Gillette számítógépére.
A hacker oldalra pillantott – az ügynök által az olcsó linóleumpadlón végighúzott
szék keltette hang irányába –, aztán vissza a képernyőre, és folytatta a billentyűzést.
Ujjai szélvészként száguldottak a klaviatúra felett.
A két férfi egyedül volt a Számítógépes Bűnelkövetési Egység épületében. Abban
a másodpercben, amikor Bishop rádöbbent, hogy esetleg a felesége lehet a gyilkos
következő áldozata, elviharzott a kórházba. Gillette kivételével mindenki más vele
tartott, ő hátramaradt, hogy megtalálja a bizarr nevű fickó által – Triple-X-nek nevezi
magát – küldött, kódolt e-mail megoldási kulcsát. A hacker felvetette, Backle esetleg
hasznosabbá tehetné magát a kórházban, azonban az ügynök egyetlenszó nélkül
azzal a kifürkészhetetlen félmosollyal ajándékozta meg Gillette-et, amely mintha
csak azt akarta volna az értésére adni, hogy nagyon is jól ismeri az őrjöngő
gyanúsítottakat, és közelebb húzta a székét a hackeréhez.
Backle képtelen volt azt a sebességet követni, amellyel Gillette eltompult, kérges
ujjhegyei a billentyűk felett táncoltak.
Érdekes módon az ügynök azok közé tartozott, akik képesek értékelni a tehetséges
számítógépes szakembereket. Csak egy dolog a sok közül: Backle munkáltatója, a
Nemzetvédelmi Minisztérium, az a szövetségi ügynökség, amely az összes közül a
leghosszabb ideje bonyolódott bele a számítógépes világba (és természetesen, egyike
volt – ahogy az NVM közügyekkel kapcsolatos esetei azt mindig felidézték – az
internet megalapítóinak). Az alapkiképzés részeként az ügynöknek részt kellett
vennie néhány különféle számítógépes bűnözéssel foglalkozó kurzuson, melyeket a
CIA, az Igazságügyi Minisztérium és a Nemzetvédelmi Minisztérium szervezésében
rendeztek meg. Az ügynök órákat töltött hackerekről „munka” közben készült
videofelvételek tanulmányozásával.
A gépelő Gillette látványa most egy nemrégiben, Washingtonban megtartott
tanfolyam emlékét hívta elő agyának mélyéről.
A Bűnügyi Nyomozó Hivatal ügynökei a Pentagon számos, olcsó, préselt
rostlemezből gyártott asztalokkal berendezett konferenciatermének egyikében ültek,
és órákat töltöttek két fiatalember gyámkodása alatt, akik egy cseppet sem
hasonlítottak a hadsereg tipikus, továbbképző tanfolyamokat lebonyolító oktatóihoz.
Az egyikük haja a válláig ért, makramé szandált, rövidnadrágot és gyűrött pólót
viselt, A másik kissé konzervatívabban öltözködött, azonban az egész testét
piercingek borították, rövidre nyírt sörtehaja pedig zöldben pompázott. Ők ketten
egy „tigris banda” tagjai voltak – ezzel a kifejezéssel illetik azokat a hajdani „rossz
fiú” hackereket, akik átálltak a sötét oldalról (rendszerint azután, hogy rádöbbentek,
milyen sok pénzt hajlandóak a vállalatok és a kormányzati ügynökségek leperkálni a
hajdani kollégák elleni védelem fejében).
Kezdetben Backle meglehetősen sok fenntartással viseltetett a punkokkal
szemben, mindazonáltal nem telt bele sok idő, és őt is magával ragadta a
fiatalemberek sziporkázó tudása és az a képessége, hogy példátlan módon tudták a
kódolás és a hackelés máskülönben teljesen érthetetlen témáit leegyszerűsíteni és
érthetően előadni. Ezek az előadások voltak az összes közül a legérthetőbben,
legtagoltabban és legtisztábban megtartott beszámolók, amelyen az NVM BNH-ban
töltött hat év során részt vett.
Backle tisztában volt vele, hogy távol áll a szakértői szinttől ezen a téren, de a
kurzusoknak hála, nagy vonalakban most képes volt követni Gillette kódfeltörő
programját. Szemmel láthatóan semmi köze sem volt az NVM Standard 12-es
rejtjelező rendszeréhez. Azonban Mr. Zöldhaj elmagyarázta nekik, hogy a
programokat álcázni is lehet. Nem megoldhatatlan például a Standard 12-t burokba
vonni, amitől az valamilyen más programnak látszik – akár játéknak vagy
szövegszerkesztőnek is. Ez volt hát az oka annak, hogy most annyira előrehajolt, és
zajosan szuszogta maga elé minden ingerültségét.
Gillette válla megint megfeszült, aztán abbahagyta a billentyűzést. Az ügynökre
nézett.
– Most tényleg koncentrálnom kell! És ha folyamatosan a nyakamba liheg, az kissé
elvonja a figyelmemet.
– Milyen programot futtat már megint?
– Semmi „megint” nincs a dologban. Először is, még csak el sem mondtam
magának, mi is ez az egész.
Újból az a halvány mosoly.
– Nos, akkor megtenné, hogy elmondja? Kíváncsi vagyok.
– Korábban letöltöttem a HackerMart weboldalról egy rejtjelező/dekódoló
programot, és egy kicsit árírtam. Freeware-ről van szó, tehát úgy vélem, nem vagyok
vétkes a szerzői jogok megsértésének bűntettében. Ami mellesleg amúgy sem a
maguk hatáskörébe tartozik. Hé, akar tudni arról az algoritmusról, amit a
forgatókönyv használ?
Backle nem válaszolt, csak egyenesen meredt a képernyőre, és rendkívüli módon
ügyelt arra, hogy az a bosszantó félmosoly egy pillanatra se halványuljon el az arcán.
– Mondok magának valamit, Backle ügynök! – fordult a másik felé Gillette. – Mi
lenne, ha elmenne és hozna kávét meg egy-két baguette-et, vagy akármit, amit az
itteni kantinban tartanak, ott fenn a folyosó végén; és hagyná, hogy én is végezzem a
dolgomat? – Vidáman hozzátette: – Ha kész vagyok, átnézheti, és aztán le is
tartóztathat valami hülye váddal, ha annyira nagyon akar.
– Barátom, kicsit érzékenyek vagyunk ma, nemdebár? – mondta Backle, és
továbbra is hangosan karistolta a padlót a szék lábával. – Csak a munkámat végzem.
– És én is próbálnám az enyémet! – a hacker visszafordult a számítógéphez.
Backle vállat vont. A hacker magatartása egy cseppnyivel sem járult hozzá
irritációjának csökkenéséhez, szöget ütött azonban a fejében a baguette ötlete. Felállt,
nyújtózott egyet, és a kávé illatát követve elindult lefelé a folyosón.
-
Frank Bishop csikorgó gumikkal vette be a Crown Victoriával a kanyart a
Stanford-Pickard Egészségügyi Központ parkolójába, kivágódott az autóból, és
eszébe sem jutott, hogy esetleg leállíthatná a motort és bezárhatná az ajtót.
Már félúton járt a kórház és a rendőrautó között, amikor minden átmenet nélkül
megtorpant és visszafordult. Női hang kiáltását hallotta.
– Menjen csak, főnök! Majd én elintézem! – Linda Sanchez volt az.
Ő, Bob Shelton és Tony Mott, rendőrségi jelzés nélküli autóban követték Bishopot
– mivel ez utóbbi annyira hirtelen rohant el az SZBE-ből, hiszen a lehető
leghamarabb a feleségéhez akart érni –, hogy nem várta be a csapat többi tagját.
Patricia Nolan és Stephen Miller egy harmadik autóban követték a többieket.
Bishop kifulladva rohant tovább a főbejárat felé.
A főrecepciónál elsöpört vagy egy tucatnyi várakozó beteg mellett. A bejelentkező
pultnál három ápolónő gyűlt a betegfelvevő köré, és a számítógép képernyőjét
bámulták. Valami nem stimmelt. Mindannyian fintorogtak, és felváltva nyomkodták
a klaviatúra billentyűit.
– Elnézést, rendőrségi ügy! – szólította meg őket Bishop és megvillogtatta a
jelvényét. – Meg kell tudnom, melyik szobában van Jennie Bishop.
– Sajnálom, biztos úr! – nézett fel az egyik nővér. – A rendszer teljesen
megzavarodott. Nem tudjuk, mi történt, de jelenleg nem áll módunkban
felvilágosítást adni a betegekről.
– Meg kell találnom. Most!
A nővér észrevette, hogy a nyomozó arca eltorzul a gyötrelemtől, és odament
hozzá.
– Bent fekvő beteg?
– Hogy mi?
– Itt marad a hölgy éjszakára?
– Nem. Csak néhány teszt elvégeztetésére jött be. Egy vagy két órára. Dr. Williston
betege.
– Onkológiai bejáró beteg – foglalta össze a nővér. – Rendben, ez a harmadik
emelet lesz, nyugati szárny. Arra menjen! – azzal a megfelelő irányba mutatott és egy
újabb mondatba kezdett, azonban Bishop ezt már nem hallotta, lefelé sprintelt az
előcsarnokban. Valami fehér villant mellette. A nyomozó lenézett a fehérségre. Az
ingéből egyetlen négyzetcentiméter sem volt a helyén, a nadrágjában. Sietősen
visszatömködte a kilógó részeket, ahova kellett, a művelet alatt azonban egy
másodpercre sem lassított le.
Fel a lépcsőkön, végig a folyosón – legalább egy mérföld hosszúnak tűnt-, a
nyugati szárny felé.
A folyosó vége felé talált egy nővért, aki megmutatta a keresett szobát. A fiatal
szőkének riadt kifejezés ült az arcán, de Bishop nem tudta volna megmondani, hogy
ez azért van-e, mert tud valamit Jennie-ről, vagy csupán az ő aggodalma sugárzik át
a nőre.
Végigrohant a folyosón, berontott az ajtón, és majdnem feldöntötte az ágy mellett
ülő, fiatal, ápolt és csinos biztonsági őrt. A férfi felpattant és a pisztolya felé kapott.
– Drágám! – kiáltotta Jennie.
– Minden rendben – nyugtatta meg Bishop az őrt. – A férje vagyok.
Felesége halkan zokogott, a nyomozó meg odarohant hozzá és szorosan a karjába
zárta.
– Az ápolónő beadott egy injekciót – suttogta Jennie. – Pedig a doktor nem is
rendelte el. Nem tudják, mi lehet az. Mi folyik itt, Frank?
A detektív a biztonsági őrre pillantott, akinek ott virított a neve az azonosító
kártyáján: R. Hellman.
– Még azelőtt történt, hogy ideértem, uram! – mondta a férfi. – Már keresik azt a
nővért.
Bishop már azért is hálás volt, hogy az őr egyáltalán ott van. A nyomozónak
hihetetlen erőfeszítésébe telt, míg kapcsolatba tudott lépni a kórház biztonsági
személyzetével, és rá tudott venni valakit, hogy vigyázzon Jennie-re. Phate szétzúzta
az intézet telefonrendszerét, a rádióadások meg annyira zavartak voltak, hogy
Bishop még a vonal másik végén beszélő szavait sem tudta tisztán kivenni. Az ő
üzenete azonban szemmel láthatóan nyitott fülekre talált. A nyomozó felettébb
elégedett volt az őrrel, amiért – kollégái nagyobb többségével szemben –
oldalfegyvert csatolt a derekára.
– Mi történt, Frank? – ismételte meg Jennie.
– Emlékszel a pacákra, akit keresünk? Rájött, hogy itt vagy, ebben a kórházban.
Azt hisszük, ő is itt van valahol.
Linda Sanchez ügetett be a szobába, elég sietősen. Az őr ellenőrizte az asszony
szolgálati azonosító kártyáját, amely a nyakára akasztott láncon lógott, aztán
betessékelte a szobába. A két nő ismerte egymást, Jennie azonban túlságosan is
felkavart volt még a bólintáshoz is.
– Frank, mi lesz a babával? – Jennie még mindig szívszaggatóan zokogott.
– Mit mondott az orvos?
– Nem tudja!
– Minden rendbe jön. Te is jobban leszel!
Bishop elmesélte Linda Sancheznek a történteket, a köpcös nő pedig Jennie ágyára
huppant. Megfogta a beteg kezét, előrehajolt hozzá, és barátságos, de szilárd hangon
megszólalt:
– Nézz rám, kedvesem! Nézz rám... – Amikor Jennie megtette, Sanchez így
folytatta: – Most kórházban vagyunk, nem igaz?
Jennie bólintott.
– Tehát, akárki is csinált valami olyasmit, amit nem kellett volna, semmi percen
belül kezelés alá kerülsz, és rendbe hoznak mindent. – A rendőrnő sötét, tömpe ujjai
erőteljesen, vérpezsdítőén simogatták Jennie karját, mintha az jéghideg viharból
toppant volna be. – Négyzetcentiméterenként több itt az orvos, mint a völgy
bármelyik részén. Nézz rám. Igazam van?
Jennie megtörölte a szemét és bólintott. Úgy tűnt, sikerült kissé megnyugodnia.
Bishop is kiegyensúlyozottabb volt, és boldog, amiért fültanúja lehet Sanchez
megnyugtató szavainak. Azonban a halvány megkönnyebbültség érzését azon
nyomban egy másik gondolat söpörte félre: ha akár a feleségének, akár a gyerekének
valami bántódása esik, sem Phate, sem Shawn nem kerül élve őrizetbe!
Tony Mott ügetett végig a szobán; kiegyensúlyozott lélegzésében semmi sem
mutatta a rohanás jelét, nem úgy Bob Shelton, aki betámolygott a küszöbön, erőtlenül
az ajtófélfának dőlt és levegőért kapkodott.
– Lehet, hogy Phate manipulált valamit Jennie gyógyszeradagjával – mondta
Bishop. – Most ellenőrzik. – Jézusom! – morogta Shelton.
Most az egyszer Bishop végtelenül boldog volt, amiéit Tony Mott ott tolongott az
első sorban, és az övén viselte azt a nagy, krómbevonatú automatát. Arra az
álláspontra helyezkedett, hogy az embernek nem lehet túl sok szövetségese és túl sok
tűzfegyvere a Phate-tel és Shawnnal hasonló bűnözőkkel szemben.
Sanchez továbbra is nyugtatóan szorongatta Jennie karját, butaságokat sugdosott
neki, elmondta, milyen jól néz ki, és valószínűleg mennyire borzalmas itt a koszt, és
ember, ó ember, nem teljesen olyan az egész, mint egy dedósétkezdében? Bishop arra
gondolt, milyen szerencsés teremtés Sanchez lánya, amiért ilyen anyja van – minden
bizonnyal ott fog őrködni a lány mellett a vajúdás közben, mialatt az világra hozza
lustácska babáját.
Mott előretekintően magával hozta a Holloway massachusettsi nyilvántartási
képéről készített fénymásolatokat. Odaadott néhányat a földszinti biztonságiaknak,
elmagyarázta, miről van szó, azok pedig szétosztják majd a kórházi személyzet
körében. Eddig azonban senki sem látta a gyilkost.
A fiatal zsaru Bishophoz intézte a szavait: – Patricia Nolan és Miller a kórház
számítógépes részlegében vannak, megpróbálják felmérni, mekkora kárt okozott a
behatolás.
Bishop bólintott, aztán Sheltonhoz és Motthoz fordult: – Azt akarom, hogy...
Ebben a pillanatban a falon elhelyezett, életfunkciókat jelző monitor hangos
sípolásba kezdett. A Jennie szívműködését kijelző diagram eszeveszetten ugrált.
Vérvörös betűkkel írt üzenet villant fel a képernyőn:
FIGYELEM: fibrilláció
Jennie felzihált, felemelte a fejét és a kijelzőre meredt.
– Istenem! – kiáltotta Bishop és megragadta a hívó gombot. Mint egy őrült, kezdte
el verni. Bob Shelton a folyosóra rohant és ordítani kezdett:
– Segítségre van szükségünk! Ide! Azonnal!
A monitor vonalai hirtelen ellaposodtak. A figyelmeztető hang jellege
megváltozott, átható rikítássá élesedett és új üzenet égette magát a kijelzőre.
FIGYELEM: szívelégtelenség
– Drágám. – zokogta Jennie. Bishop szorosan átölelte, tehetetlenebbnek nem is
érezhette volna magát. Izzadtság ömlött végig a felesége arcán és remegni kezdett, de
tudatánál maradt. Linda Sanchez az ajtóhoz rohant és kikiáltott rajta!
– Kerítsenek már elő egy istenverte orvost!
A következő pillanatban dr. Williston rontott be az ajtón. A monitorra pillantott,
aztán a betegre, és kinyújtotta a kezét. Lekapcsolta a készüléket.
– Csináljon valamit! – üvöltötte Bishop.
Williston meghallgatta a nő szívverését, majd megmérte a vérnyomását.
Hátralépett és bejelentette: – Jól van.
– Jól? – kérdezett vissza Mott hitetlenkedve.
Sanchez úgy állt ott, mintha bármelyik pillanatban kész lenne megragadni az
orvos köpenyének a gallérját és visszacibálni a beteghez.
– Vizsgálja meg újra! – dörrent rá.
– Semmi baja sincs! – mondta az orvos a rendőrnőnek.
– De a monitor... – hebegte Bishop.
– Működési hiba – magyarázta a doktor. – Valami történt a fő számítógépes
rendszerrel. Ezen az emeleten az összes monitor ugyanezt csinálja.
Jennie becsukta a szemét, és hátraszorította a párnához a fejét. Bishop még mindig
szorosan ölelte.
– Ami pedig az injekciót illeti – folytatta Williston – leellenőriztem. Az egyik
központi gyógyszeradagoló azt az utasítást kapta, hogy vitamininjekciót adjon be
magának. Mindössze ezt kapta.
– Vitamint?
Bishop remegett a megkönnyebbüléstől, nagy nehezen visszanyelte a könnyeit.
– Sem önt, sem a magzatot nem károsítja semmilyen módon – mondta az orvos,
aztán megrázta a fejét. – Nagyon különös ez az egész. A rendelet az én nevem alatt
ment, és akárki is adta ki, meg kellett szereznie a jelszavamat, különben nem
érvényesíthette. Egy védett fájlban tartom, a számítógépemben. Nem tudom
elképzelni, hogy szerezhette meg akárki is.
– Nem tudja elképzelni – vetett Tony Mott keserű pillantást Bishopra.
Katonás modorú, ötven körüli férfi lépett be a szobába. Hagyományos szabású
öltönyt viselt. Les Allenként mutatkozott be. A kórház biztonsági személyzetének a
főnöke volt. Hellman, a szobában tartózkodó másik őr Allen felé biccentett, de az
nem reagált az üdvözlésre.
– Mi folyik itt, nyomozó? – kérdezte Bishoptól.
Bishop elmesélte, mi történt a feleségével és a monitorokkal.
– Tehát feltörte a központi számítógépet... – összegezte Allen. – Meg fogom
említeni a mai biztonsági bizottsági ülésen. Azonban mit tehetnénk pillanatnyilag?
Úgy gondolják, hogy itt van a fickó valahol?
– Ó igen, biztosan itt van. – Bishop a Jennie feje feletti, immár néma és sötét
monitor felé intett. – Elterelő hadműveletként tette ezt, hogy Jennie-re és erre a
szárnyra koncentráljunk. Ez pedig azt jelenti, valamelyik másik páciens a célpontja.
– Vagy páciensek – vetette közbe Bob Shelton,
– Vagy a személyzet egy tagja – tette hozzá Mott.
– A gyanúsított szereti a kihívást – folytatta Bishop. – Mi a kórházban a
legbiztonságosabb terület?
Dr. Williston és Les Allen rövid ideig tanakodtak.
– Magának mi a véleménye, doktor? A műtőszobák? Mindegyiknek kóddal nyíló
ajtaja van.
– Én erre gondolnék.
– És hol vannak?
– Elkülönített épületben, egy alagúton lehet átjutni ebből a szárnyból.
– És a legtöbb orvos meg nővér maszkot és köpenyt visel ott, igaz? – kérdezte
Linda Sanchez.
– Igen.
Tehát Phate szabadon barangolhat a gyilkosság helyszínén.
– Van valaki, akit ebben a pillanatban operálnak? – kérdezte Bishop,
Dr. Williston felnevetett.
– Valaki? Azt mondanám, valószínűleg legalább húsz műtét van éppen
folyamatban. – Jennie-hez fordult. – Tíz percen belül itt vagyok. Végre megcsináljuk
azokat a teszteket, és ön hazamehet. – Azzal kiment a szobából.
– Menjünk vadászni!–fordult Bishop Motthoz, Sanchezhez és Sheltonhoz. Megint
megölelte Jennie-t. Amikor elment, a fiatal biztonsági őr megint közelebb húzta a
székét az ágyhoz. Amikor már mindenki a folyosón volt, az őr bevágta az ajtót;
Sietősen mentek lefelé a csarnokon, Mott keze folyamatosan az automata
közelében matatott, egy pillanatra sem hagyta abba a környezete fürkészését, mintha
bárkit hajlandó lenne lelőni, aki csak a leghalványabban is emlékezteti Phate-re.
Bishop elveszítette a hidegvérét, túl ideges volt; eszébe jutott a gyilkos kaméleon
természete. Álcázó eszközeivel akár azt is megteheti, hogy itt sétál el mellettük, és ők
soha nem tudják meg.
Már a liftnél jártak, amikor még valami az eszébe jutott. Belső vészcsengő vijjogott
fel a lelkében, és hátranézett Jennie szobájának becsukott ajtaja felé. Amikor
megkérdezte Allent, nem ment bele Phate letapogató képességeinek a részletezésébe:
– Az a helyzet a gyanúsítottunkkal, hogy soha nem tudhatjuk biztosan, hogyan
fog a következő alkalommal kinézni. Nem nagyon figyeltem meg az őrt a feleségem
szobájában. Nagyjából azonos korú és alkatú az elkövetővel. Biztos benne, hogy a
maga részlegénél dolgozik?
– Kicsoda? Dick Hellman, ott hátul? – kérdezett vissza Allen, közben pedig lassan
bólogatott. – Nos, annyit biztosan állíthatok, hogy a lányom férje, és nyolc éve
ismerem. Ami a kérdésének a „dolgozással” kapcsolatos jellegét illeti... nos, ha a
négyórás munkanapot nyolcórás műszakban annak lehet nevezni, akkor a válaszom
erre a kérdésre is igen.
-
A Számítógépes Bűnelkövetési Egység aprócska kantinjában, Art Backle ügynök
hiábavalóan kotorászott a hűtőben tejet vagy sűrített tejet keresve. Amióta a
Starbucks betette a lábát az Öböl környékére, Backle nem ivott másfajta kávét és
tisztában volt vele, hogy a sűrített, égett szagú kotyvalék igazán hitvány lesz, ha nem
talál valamit, ami kissé közömbösíti az ízét. Enyhe undorral bár, de kitöltött egy nagy
adag pótkévét a csészébe. A színe azonnal szürkére váltott.
Elvett egy baguette-et a tányérról, és beleharapott valamibe, amiről ezek után
kiderült, hogy gumi. Az istenit... Áthajította a szobán a hamis péksüteményt, és
természetesen már rájött, hogy Gillette kibaszottul gyakorlatias tréfa áldozatává tette,
amikor ideküldte. Elhatározta, csak kerüljön vissza a hacker a börtönbe, ő majd...
Mi volt ez a zaj?
A kijárat felé kezdett rohanni.
Mire azonban beazonosíthatta volna a zajforrást, mint futó léptek zaját, a támadója
már rajta volt. Belevágott a sovány ügynök hátába, az ütéssel egyben a falhoz is
szegezte, és kiszorította a tüdejéből a levegőt. A támadó lecsapta a világítást és az
ablaktalan szoba teljes sötétségbe borult, aztán a férfi a gallérjánál fogva megragadta
Backle-t és arccal lefelé a földre taszította. A feje tompa puffanással csapódott a
betonnak. Lélegzetért küszködve, az ügynök a pisztolyáért tapogatózott.
Támadójának keze azonban hamarabb rátalált és kiemelte a tokjából.
Ki akarsz lenni?
Phate lassan sétált lefelé az állami rendőrség Számítógépes Bűnelkövetési Egysége
hivatalának a főfolyosóján. Agyonhordott, pecsétes Pacific Gas and Electronic
overallt és védősisakot viselt. A kezeslábas belsejében ott lapult Ka-bar kése és egy
hatalmas automata pisztoly – Glock –, három tár lőszer kíséretében. Más fegyver is
volt még nála, ez utóbbi azonban ahhoz a fajtához tartozott, amit első pillantásra nem
tekint az ember fegyvernek, legalábbis nem a műszaki ember kezében: hatalmas
franciakulcs
Ki akarsz leríni?
Valaki, akiben a zsaruk megbíznak, akiről nem kezdenek el azonnal gondolkodni,
ha maguk között látják. Ilyen valaki akart lenni.
Phate körbenézett, és meglepetten konstatálta, hogy az SZBE dinoszauruszketrecet
választott a főparancsnokságának színhelyéül. Véletlen egybeesés talán, hogy itt
állították fel a hivatalt? Vagy talán a néhai Andy Anderson szándékosan intézte így?
Kis időre megállt tájékozódni, aztán lassan – és halkan – folytatta útját a ketrec
központi irányító területének árnyékos peremén a munkafülke felé, ahonnan ádáz
billentyűzés hangjai hallatszottak.
Őt magát is meglepte, hogy üresen találja az SZBE épületét, legalább három-négy
emberre számított – ezért is hozta magával a nagy pisztolyt és a muníciót. Azonban
nyilvánvalóan mindenki a kórházba rohant, ahol Mrs. Frank Bishop a
tápanyagokban gazdag B-vitamin-injekció miatt – amit reggel rendelt el Phate a
számára –, feltehetően meglehetősen nagy traumát él át ezekben a pillanatokban.
Phate-nek komolyan megfordult a fejében, hogy megöli a nőt – pofonegyszerűen
megtehette volna, mindössze, mondjuk egy nagy adag inzulin beadására kellett
volna utasítania a gyógyszeradagoló-központot –, azonban a játéknak ebben a
szakaszában ez nem tartozott volna a legjobb taktikák közé. Az élő és pániktól
sikítozó Jennie Bishop elterelő karakterként a saját maga szerepében nagyon is
értékes volt. Ha meghal, a rendőrség talán arra a következtetésre jut, hogy
szándékolt célpont volt, és azonnal visszatérnek a főparancsnokságra. Most viszont
az összes zsaru ott tülekedik az intézetben, és a valódi áldozat után kajtat.
Tulajdonképpen a szóban forgó áldozat máshol volt. Csakhogy az illetőleges
személy nem páciens volt, de még a Stanford-Packard Egészségügyi Központ
személyzetének tagja sem. Éppen itt tartózkodott, az SZBE épületében.
Wyatt Gillette-nek hívták.
Aki most már csak húszlábnyira volt Phate-től, abban a nyomorúságos kabinban,
éppen előtte.
Phate figyelmesen hallgatta VölgyFia gyors és erőteljes billentyűzésének
megdöbbentő staccatóját. A férfi érintése hajlíthatatlan volt és könyörtelen, mintha
ragyogó ötletei köddé válnának, ha nem üti bele őket megszületésük pillanatában
azonnal a gép központi feldolgozóegységébe.
Phate lassan közelebb mozdult a fülke felé, és szorosabban ragadta meg a súlyos
csavarkulcsot.
Azokban az időkben, amikor a két fiatalember együtt futtatta a Behatolás
Lovagjait, Gillette gyakran mondogatta, hogy a hackereknek szakértőknek kell
lenniük az improvizálás művészetében.
Ezt a készséget Phate is sikeresen elsajátította, és ma... nos, ma improvizál.
Úgy döntött, túl nagy annak a kockázata, hogy Gillette rájött valamire a
kórházbeli támadással kapcsolatban, amikor betört a gépébe. Így hát kissé módosított
a terven. Ahelyett, hogy megölt volna néhány beteget az egyik műtőteremben – ezt
tervezte –, inkább meglátogatta az SZBE-t.
Természetesen volt némi esélye arra nézve, hogy Gillette is a rendőrséggel tart a
kórházba, ennek megakadályozására tehát Triple-X neve alatt küldött valami kódolt
zagyvaságot. Szinte biztosra vette, hogy Gillette ezek után marad, és megpróbálja
megtalálni a megoldókulcsot.
Úgy döntött, ez lesz a tökéletes menet. Nemcsak azért, mert valóban igazi kihívást
jelent az SZBE épületébe való bejutás – kemény huszonöt pontot ér a Behatolás
játékban –, hanem mert, amennyiben sikerrel jár, végképp az ölébe hull annak az
esélye, hogy elpusztítsa azt az embert, akit már évek óta akar.
Megint körülnézett, figyelt. A hatalmas teremben a Júdás VölgyFián kívül
egyetlen lélek sem tartózkodott. És a biztonsági eszközök sokkal kevésbé voltak
szigorúak, mint azt várta volna. Mégsem bánta a rengeteg előkészületet – a PG&E
overallt, a néhány áramköri kártya megvizsgálását igénylő hamisított
munkarendeletet, a laminált szolgálati jelvényt, amit kínkeservvel készített a
személyi papírok előállítására képes gépén, az időigényes tolvajkulcskészítést.
Amikor a Behatolás játékban egy igazi varázsló az ember ellenfele, akkor nem lehet
eléggé óvatos, különösen akkor nem, ha az említett varázsló a rendőrség saját
rezidenciáján bújik meg.
Már csak néhány láb választotta el az ellenségétől, attól az embertől, akinek
fájdalmas halála oly sok órán keresztül ringatta már el Phate képzeletét. A
hagyományos Behatolás játékkal ellentétben, ahol az áldozat lüktető szívének a
közepébe kell hatolni a késsel, valami mást tartogatott Gillette számára.
Szemet szemért...
Az áruló fejére mért gyors ütés a csavarkulccsal, aztán megragadja VölgyFia fejét,
és munkába lendül Ka-bar kése. Fiatal csapóajtójától vette az ötletet, a St. Francis
Kollégiumban, Jamie Turnertől A fiatalember egyszer azt írta a bátyjának egy e-
mailben:
JamieTT: Hé öreg, el tudsz képzelni iszonyatosabb dolgot egy hacker számára a vakságnál?
Nem, Jamie, én biztosan nem, válaszolt most Phate némán a fiúnak.
Megállt a munkafülke mellett és lekuporodott, hallgatta a billentyűk egyenletes
kattogását. Mély lélegzetet vett, és gyorsan belépett, feje felett magasra emelte a
csavarkulcsot.
******
00100010. FEJEZET / HARMINCNÉGY
Phate belépett az üres kabin belsejébe, a villáskulcs magasan a feje felett.
– Nem! – suttogta.
A billentyűzés hangjai egyáltalán nem Wyatt Gillette ujjai nyomán keltek életre. A
nagyszámítógéphez csatlakoztatott hangszóró volt a zaj forrása. A fülke üresen állt.
Phate leeresztette a csavarkulcsot, és már húzta is elő a pisztolyt a kezeslábasából,
de ebben a pillanatban Gillette előlépett a szomszédos kabinból, és a gyilkos
nyakához nyomta a fegyvert, amit csak az imént vett el szegény Backle ügynöktől.
Kivette Phate kezéből is a fegyvert.
– Ne mozdulj, Jon! – figyelmeztette Gillette és átkutatta a zsebeit. Zip lemez,
hordozható CD-lejátszó és hozzávaló fejhallgató, kocsikulcscsomó és egy erszény
került elő. Aztán megtalálta a kést. Gillette mindent az asztalra tett.
– Ez okos volt! – biccentett Phate a számítógép felé. Gillette leütött egy billentyűt,
és a zaj megszűnt. – Bejelentkeztél egy .wav fájlra, hogy azt higgyem, itt vagy!
– Pontosan így van.
Phate keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.
Gillette hátralépett, a két varázsló egymást méregette. Titkok és tervek százait
osztották meg egymással – szavak millióit de a kommunikáció sohasem személyesen
zajlott le kettejük közt; mindkettejük szelleme a rézhuzal vagy a száloptikai
kábeleken keresztülszáguldó elektronok természetfeletti és csodálatos
inkarnációjának része volt.
Phate – állapította meg Gillette – hacker létére gondozottnak és egészségesnek
tűnt. Bőre enyhén napbarnított volt, azonban Gillette tudta, a szín barnítókrémtől
származik; a világon egy hacker sem áldozna egyetlen percet sem a gép előtt
eltölthető drága időből tengerparti hassüttetésre. A férfi arcát vidám kifejezés lengte
be, a szeme azonban kőkeményen villant.
– Szép szabás! – bólintott Gillette a Pac Bell munkaruha felé. A kezébe vette a
Phate zsebében talált Zip lemezt és felvonta az egyik szemöldökét.
– A Bújócska általam kifejlesztett verziója – magyarázta Phate. Ez egy rendkívüli
hatékonyságú vírus, ami könnyedén végigsöpörhetett volna az SZBE összes gépén,
ezt követően pedig minden adatfájlt és operációs rendszert kódolt volna. Az egyetlen
problémát az jelenti, hogy nincs hozzá kódfeltörő kulcs.
– Honnan tudtad, hogy jövök? – kérdezte Gillette-től.
– Először arra gondoltam, hogy tényleg meg akarsz ölni valakit a kórházban.
Egészen addig ez is volt a terved, amíg el nem kezdtél azon aggódni, vajon
megláttam-e az erről készült feljegyzéseket, amikor betörtem a gépedbe. Tehát
megváltoztattad a terved. Elcsaltál innen mindenkit, és utánam jöttél.
– Pontosan erről van szó!
– Biztosra mentél, hogy mindenképpen itt maradjak, ezért küldted a rejtjelezett e-
mailt Triple-X nevében. Ebből jöttem rá, hogy idejössz. Ő maga nem küldött volna e-
mailt nekünk; a telefont használta volna. A Csapóajtó miatt túlságosan is rettegett
attól, hogy esetleg rájössz, ő is segít nekünk.
– Nos, amúgy is kitaláltam, nem igaz? – aztán Phate hozzátette. – Tudod, már
halott. Triple-X.
– Mi?
– Tettem egy kitérőt, útban idefelé – biccentés a kés felé. – Az ott az ő vére. A valós
világban használt neve Peter C. Grodsky volt. Egyedül élt Sunnyvale-ben. Nappal
kódrecsegtetőként egy hitelintézetnek dolgozott, éjjel meg hackelt. A gépe közelében
halhatott meg. Ezért megérte.
– Hogy jöttél rá?
– Arra, hogy ti ketten információt cseréltek rólam? – gúnyolódott Phate. –
Gondolod, hogy létezik bármilyen tény a világon, amit ne tudnék kitalálni, ha
akarok?
– Te rohadék! – Gillette előrelendítette a fegyvert. Arra számított, Phate
megalázkodik vagy felkiált a félelemtől. Azonban egyiket sem tette. Mosolytalan
arccal egyszerűen visszanézett Gillette szemébe és folytatta: – Különben is, Triple-X-
nek meg kellett halnia. Ő volt az áruló karakter.
– A micsoda?
– A játékban, amit játszunk. A MUD-játékunkban. Triple-X volt a köpönyegforgató.
Mindnek meg kell halnia, mint Júdásnak. Vagy Boromirnak a Gyűrűk urában. A te
karaktered is teljesen egyértelmű. Tudod, mi az?
Karakterek... Gillette-nek eszébe jutott a haldokló Lara Gibson képéhez mellékelt
üzenet. MUD az egész világ, és karakter benne minden férfi és nő...
– Mondd el!
– Te vagy a hős, akinek azonban van egy hibája, és ez a hiba rendszerint bajba
sodorja a főszereplőt. Ó igen, a végén véghez viszel majd valami hőstettet,
megmentesz néhány életet és a közönség megsirat. Mégsem jutsz el soha a játék
legfelső szintjére!
– Tehát? Mi az én hibám?
– Nem tudod? A kíváncsiságod.
– És milyen karakter vagy te? – kérdezte Gillette.
– Én vagyok a negatív főszereplő, aki jobb és erősebb is nálad, és engem erkölcsi
bűntudat sem tart vissza. Azonban velem szemben felsorakoztak a jó erői. Ez nagyon
megnehezíti számomra a győzelmet.... Nézzük csak, ki van még? Andy Anderson? Ő
volt a bölcs ember, aki meghal, de a szelleme tovább él. Obi-Wan Kenobi. Frank
Bishop a katona.
Gillette agya száguldott: A pokolba is, biztosíthattunk volna Triple-X-nek
rendőrségi védőőrizetet. Tehettünk volna valamit!
Phate-nek megint az arcára telepedett az a „jól szórakozom” kifejezés, és lenézett a
Gillette kezében lévő pisztolyra.
– Megengedték, hogy pisztolyt tarts magadnál?
– Kölcsönvettem! – Gillette elmagyarázta: – A fickótól, aki itt maradt, hogy
babysitteljen felettem.
– És mi történt, kiütötted? Megkötözted és betömted a száját?
– Valami olyasmi.
Phate bólintott.
– A fickó természetesen nem látta, hogy ki támadta meg, és te azt fogod mondani a
többieknek, hogy én tettem.
– Pontosan.
Phate keserűen felnevetett.
– Már majdnem elfelejtettem, milyen rohadtul jó MUD-stratéga voltál! Te voltál a
néma Behatolás lovag, a költő. De az isten verjen meg, olyan jól játszottál!
Gillette egy pár bilincset húzott ki a zsebéből. Ezt is Backle övéről emelte le,
miután leütötte az ügynököt a kávézóhelyiségben. Sokkal kevesebb bűntudatot érzett
az ügynök ellen elkövetett támadás miatt, mint amennyit véleménye szerint éreznie
kellett volna. Phate felé lökte a karperecet, ő pedig hátralépett.
– Tedd fel!
A hacker a kezébe vette, de nem csatolta rá a csuklójára. Egy hosszú pillanatig
csak meredten bámult Gillette-re. Aztán:
– Hadd kérdezzek tőled valamit... Miért álltál át a másik oldalra?
– A bilincs – morogta Gillette, és az eszköz felé intett. – Tedd fel!
Azonban Phate esdeklő szemekkel, szenvedélyesen folytatta:
– Gyerünk már, ember! Hacker vagy! Azért születtél, hogy a Kék Halálban élj!
Elment az eszed, hogy nekik dolgozol?
– Azért dolgozom nekik, mert hacker vagyok – csattant fel Gillette. – Te nem vagy
az! Te csak egy istenverte vesztes vagy, aki történetesen gépeket használ arra, hogy
embereket gyilkoljon! A hack nem erről szól.
– A behatolás az, amiről a hack szól.
– De te nem állsz meg a C: meghajtónál, Jon! Neked tovább kell menned, még a
testükbe is! – Gillette dühödten kalimpált kezével a fehér tábla felé, ahová Lara
Gibson és Willem Boethe képeit ragasztották. – Te embereket ölsz! Azok ott nem
karakterek, nem bájtok! Emberi lények!
– És akkor? Egy csepp különbséget sem látok a szoftverkód és az emberi lény
között. Mindkettőt teremtették, mindkettő célt szolgál, aztán az emberek meghalnak,
a kód helyét pedig egy újabb verzió veszi át. A gépben vagy a gépen kívül, a testben
vagy azon kívül, sejtek vagy elektronok, nincs különbség.
– Dehogy nincs különbség, Jon!
– Tényleg? – kérdezte Phate, akit szemmel láthatóan meghökkentett, és egy kicsit
meg is zavart Gillette megjegyzése. – Gondolj csak bele! Hogy kezdődött az élet?
Villám csap az őseredeti szénből, hidrogénből, nitrogénből, oxigénből, foszfátból és
szulfátból kotyvasztott levesbe. Minden élőlény ezekből az elemekből áll össze,
minden egyes élőlény az elektromos impulzusok révén működhet. Nos, valamilyen
formában ezen elemek mindegyike megtalálható a gépben is. Ami szintúgy
elektromos impulzusok révén működik.
– Tartsd meg az álfilozófiádat a csevegőkben lézengő gyerekeknek, Jon! A gépek
csodálatos játékszerek; örökre megváltoztatták a világot. De nem élnek. Nem
érvelnek.
– Mióta az élet előfeltétele az érvelés? – Phate felnevetett. – A földön élő emberek
fele ostoba, Wyatt! Az idomított kutyák és delfinek is jobban érvelnek náluk.
– Az Isten szerelmére, mi történt veled? Tényleg annyira elvesztél a Gépvilágban,
hogy nem látod a különbséget?
Phate szeme tágra nyílt haragjában.
– Elvesztem a Gépvilágban? Nincs semmilyen más világom! És kinek a hibája ez?
– Mit értesz ezen?
– Jon Patrick Hollowaynek igenis volt élete a valós világban. Cambridge-ben élt, a
Harvardon dolgozott, barátai voltak, eljárt vacsorázni, randevúzott. Az ő élete
kibaszottul ugyanolyan volt, mint bárki másé! És tudod, mit? Szerette! Mert volt
esélye másokkal találkozni, volt esélye családot alapítani! – elfulladt a hangja. – És mi
történt ehelyett? Te elárultad és tönkretetted! Egyetlen hely maradt csak számára,
ahova mehetett: a Gépvilág!
– Nem – felelte Gillette nyugodtan. – Az igazi éned hálózatokba tört be, kódokat
és hardvereket lopott és szétzúzta a kilenc-egy-egyet. Jon Holloway élete teljes
képmutatás volt.
– De legalább volt valami! Egész életemben akkor jártam a legközelebb ahhoz,
hogy nekem is legyen életem! – Phate nagyot nyelt és egy pillanatra Gillette azt hitte,
elsírja magát. A gyilkos azonban gyorsan úrrá lett az érzelmein, és már mosollyal az
arcán körbenézett a dinoszauruszketrecben. Észrevette a sarokban heverő két törött
klaviatúrát.
– Csak kettőt vertél szét? – kacagott fel.
Gillette nem tehetett róla, de ő is elmosolyodott.
– Csak néhány napja vagyok itt. Adj időt!
– Emlékszem, egyszer azt mondtad, soha nem sikerült elsajátítanod a könnyű
érintést.
– Egyszer hackeltem, talán öt éve lehetett, és eltörtem a kisujjamat. Még csak észre
sem vettem. Néhány órán keresztül folytattam a gépelést, aztán észrevettem, hogy a
kezem kezd elfeketedni.
– Mi a tűrésrekordod? – kérdezte Phate.
Gillette elgondolkozott.
– Egyszer harminckilenc órán át billentyűztem megállás nélkül.
– Az enyém harminchét – mondta Phate. – Tovább is tarthatott volna, de
elaludtam. Amikor felébredtem, két órán keresztül meg sem tudtam mozdítani a
kezemet... Ember, végigcsináltunk néhány komoly szarságot, nem igaz?
– Emlékszel arra a fickóra – kérdezte Gillette –, a légierős tábornokra? A CNN-en
láttuk meg. Azt mondta, hogy a verbuváló honlapjuk szorosabb, mint a Fort Knox, és
nincs punk, aki valaha is feltörhetné.
– És mi lazán bejutottunk a VAX-ukba, mondjuk úgy tíz perc alatt?
A fiatal hackerek Kimberly-Clark hirdetéseket töltöttek az internetes honlapra; a
sugárhajtású vadászgépek és bombázók csupa izgalmas képének helyére Kotex
dobozokról készült termékfelvételek kerültek.
– Jó hack volt – emlékezett vissza Phate.
– Na és mi a helyzet azzal, amikor a Fehér Ház Sajtóhivatalának fővonalát fizetős
fülkévé alakítottuk? – mélázott el Gillette.
Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek. Végül Phate szólalt meg:
– Ó, ember, jobb voltál nálam... csak letértél a vágányról. Elvetted azt a görög
lányt. Hogy is hívják? Ellie Papandolos, ugye? – Közelről tanulmányozta Gillette-et,
ahogy kiejtette a nevet. – Elváltál... de még mindig szereted, nem igaz? Látom rajtad.
Gillette nem szólt.
– Hacker vagy, ember. Semmi dolgod nőkkel! Amikor a gépek az életed, nincs
szükséged szeretőre. Csak visszatartanak.
– És mi a helyzet Shawnnal? – ellenkezett Gillette.
Sötét árny futott végig Phate arcán.
– Az más, Shawn pontosan megérti, ki és milyen vagyok. Nem sok emberről
mondhatnám el ugyanezt.
– Ki ő?
– Shawnhoz semmi közöd – mondta Phate fenyegetően, a következő pillanatban
azonban már mosolygott. – Gyere Wyatt, dolgozzunk együtt! Tudom, hogy meg
akarod ismerni a Csapóajtót. Nem adnál oda mindent azért, hogy tudd, hogyan
működik?
– Tudom, hogyan működik. Egy csomagszippantó a lényege, ami eltéríti az
üzeneteket. Aztán sztenanográfot használsz, amelynek segítségével egy démont
ágyazol be a csomagokba. A démon abban a pillanatban aktiválja önmagát, amikor a
megcélzott gépbe kerül, és visszaállítja az átviteli protokollt. A Pasziánsz
programban rejtőzik és elpusztítja önmagát, ha észreveszi, hogy valaki kutat utána.
Phate felnevetett.
– Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy az ember megsuhogtatja a kezét, és már
repül is. De hogy csináltam? Ez az, amit nem tudsz. Ez az, amit senki sem tud ... Nem
szoktál elmerengni azon, vajon hogy nézhet ki a forráskód? Nem szeretnéd látni azt a
kódot, Mr. Kíváncsi? Olyan lenne, mintha magát Istent pillantanád meg, Wyatt!
Tudom, hogy akarod!
Egy másodpercig Gillette agya sorról sorra átvette a szoftverprogramozás
lépcsőfokait – mit tenne ő maga, ha létre akarná hozni a Csapóajtó másodpéldányát.
De amikor eljutott ahhoz a bizonyos ponthoz, a szeme előtt lévő képernyő fehér
folttá változott. Nem látott tovább, és érezte, a kíváncsiság keltette szenvedélyes,
borzalmas sóvárgás máris kezdi belülről emészteni. Ó igen, hát persze, hogy akarta
látni a forráskódot Olyan nagyon!
Mégis azt mondta:
– Tedd fel a bilincset!
Phate a faliórára pillantott.
– Emlékszel, mit szoktam mondani a bosszúról, amikor még együtt hackeltünk?
– A hackerbosszú türelmes bosszú. Mi van vele?
– Csak úgy akartalak itthagyni, hogy emlékezz erre a gondolatra. Ó igen, még egy
dolog... Olvastál valaha Mark Twaint?
Gillette elfintorodott és nem válaszolt. Phate folytatta:
– Az Egy jenki Artúr király udvarában. Nem? Nos, egy az 1800-as években élő
emberről szól, aki visszakerül a középkori Angliába. Itt van az a tuti jelenet, amikor a
főhős meg még valaki valami forró vízben van, és a lovagok éppen megölni
készülnek őket, vagy micsoda.
– Jon, tedd fel a bilincset! – nyújtotta ki a fegyvert tartó kezét Gillette.
– Csakhogy az történik... ez elég jó rész. Az történik, hogy a hősünknek van egy
évkönyve, fellapozza annak a mittudomén melyik évnek a dátumát, és hát azt látja,
hogy éppen akkor fog teljes napfogyatkozás bekövetkezni. Tehát fennhangon
megmondja a lovagoknak, ha nem fordulnak vissza, éjszakává változtatja a nappalt.
Természetesen nem hisznek neki, a napfogyatkozás azonban bekövetkezik, mindenki
halálra van rémülve, és a hős megmenekül.
– És?
– Aggódtam, hátha nekem is tartogatsz valami forró vizet itt!
– Mire akarsz kilyukadni?
Phate nem szólt. Néhány másodperc múlva azonban fény derült a dolgok
mikéntjére. Az óra pontosan 12.30-at ütött, és a vírus – amit Phate minden bizonnyal
az elektromos társaság számítógépére küldött – kivágta az SZBE hivatalában a
világítás biztosítékát.
A szoba teljes sötétségbe borult.
Gillette hátraugrott, felemelte Backle fegyverét, és a célpont után fürkészve a
sötétbe hunyorított. Phate erőteljes ökle azonban a nyakába csapódott, és
megbénította. Aztán a vállával keményen Gillette-be öklelt, aki nekiesett a
munkafülke falának, és a padlóra zuhant.
Csilingelő hang ütötte meg a hacker fülét: Phate megragadta a kulcsait és az
íróasztalra kitett tárgyakat. Gillette felnyúlt, megpróbálta megszerezni a férfi
erszényét. Azonban újabb bénító fájdalom hasított belé, amikor a terjedelmes
csavarkulcs a sípcsontjára csapódott. Támolyogva térdre küszködte magát, abba az
irányba emelte Backle fegyverét, amerre Phate-et sejtette és meghúzta a ravaszt.
Semmi nem történt. Nyilván nem biztosította ki a fegyvert. Elkezdett babrálni
vele, de egy láb vágódott hatalmas lendülettel az állkapcsába. Kiesett a pisztoly a
kezéből és Gillette megint a padlóra zuhant.
******
V.
A LEGFELSŐ SZINT / A SZAKÉRTŐI SZINT
Csak két mód van arra, hogy megszabaduljatok a hackerektől és a phríkektől– Az egyik, ha
megsemmisítetek minden számítógépet és telefont. A másik, ha megadjátok nekünk azt, amit
akarunk, ez pedig a MINDEN információhoz való szabad hozzáférés lehetősége. Amíg az
egyik be nem következik, mi nem megyünk sehova.
– Egy Kinyilatkoztatás néven ismert hacker idézete. Útikalauz a hackerek és phríkek
világának első lépéseihez
******
00100011. FEJEZET / HARMINCÖT
Jól van? – kérdezte Patricia Nolan, és a Gillette arcát, nyakát és nadrágját borító
vért mustrálgatta.
– Minden rendben – mondta a hacker.
A nő azonban nem hitt neki, és amúgy is az ápolónőt játszotta, mert sebesen eltűnt
a kantinban, és nedves papírtörülközőkkel meg folyékony szappannal bukkant fel
újra. Lemosta a férfi szemöldökét meg az arcát, ahol a Phate-tel való küzdelem során
megsérült. Gillette frissen felkent körömkondicionáló illatát érezte, és eltűnődött
azon, hogy Phate kórházi és itteni támadása közben mikor talált a nő időt a keze
kozmetikázására.
Nolan felhajtatta vele a nadrágja szárát, és a lábán lévő kisméretű, de mély sebet is
lemosta, közben szorosan fogta Gillette lábszárát. Hamar befejezte, és bensőséges
mosolyt villantott a hackerre.
Felejtsd el Patty, gondolta még egyszer a férfi,.. Elítélt vagyok, nincs munkahelyem,
és egy másik nőbe vagyok szerelmes. Tényleg nem éri meg.
– Ez nem fáj? – kérdezte Nolan, és a vágáshoz érintette a nedves anyagot.
Úgy égetett, mintha egy tucat darázs csípte volna meg egyszerre.
– Csak viszket egy kicsit – mondta mégis Gillette azt remélve, ezzel elveszi a
másik kedvét a vég nélküli anyáskodástól.
Tony Mott rohant vissza az SZBE épületébe, és a tokjába gyömöszölte masszív
fegyverét.
– Semmi nyoma!
Shelton és Bishop mindössze egy pillanattal később érkezett. Az egészségügyi
központból való visszaérkezésüket követő fél órában mindhárom férfi a környék
átkutatásával foglalatoskodott, Bármilyen Phate-re utaló nyomot kerestek, vagy
szemtanúkat, akik látták az épületbe megérkezni vagy elmenekülni onnan. A
gyilkossági zsarupáros arca azonban egyértelműen elárulta, hogy nem jártak Mottnál
nagyobb szerencsével.
Bishop elcsigázottan az egyik forgószékre huppant.
– Nos, mi történt? – kérdezte a hackert.
Gillette röviden elmesélte Phate SZBE-beli látogatását.
– Mondott valamit, ami a segítségünkre lehet?
– Nem. Egyetlen árva szót sem. Majdnem megszereztem az erszényét, de aztán
csak ennyi lett belőle – bólintott a CD-lejátszó felé. A helyszínazonosító egység egyik
technikusa megvizsgálta a készüléket, de csak Phate és Gillette ujjlenyomatait találta
rajta.
Aztán a hacker elmondta a hírt, miszerint Triple-X halott.
– Ó, ne! – jajdult fel Bishop, akit szíven ütött, hogy megöltek egy civilt, aki
hajlandó volt vállalni a kockázatot, és segített nekik. Bob Shelton dühösen
felsóhajtott.
Mott a bizonyítékokat tartalmazó táblához ment, és felírta Triple-X nevét Lara
Gibsoné és Willem Boethe-é mellé.
Gillette felállt – meglehetősen bizonytalanul, hála megsérült sípcsontjának – és a
táblához bicegett. Letörölte a nevet.
– Mit csinál? – kérdezte Bishop.
Gillette megfogott egy táblaíró filcet és felírta a „Peter Grodsky” nevet.
– Ez a valódi neve – mondta. – Sunnyvale-ben élt, programozó volt. – A csapatra
nézett. – Azt hiszem, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy több volt puszta
felhasználói névnél.
Bishop felhívta Huerto Ramirezt és Tim Morgant; meghagyta nekik, hogy
keressék meg Grodsky címét és bonyolítsák le a helyszínelést.
Gillette egy rózsaszín telefonüzenetes cetlit vett észre.
– Átvettem magának egy üzenetet, éppen azelőtt, hogy megérkeztek a kórházból –
mondta Bishopnak. – A felesége telefonált. – A hacker felolvasta az üzenetet: –
Néhány teszteredmény megérkezett, és jó hír. Hmm, nem vagyok benne biztos, hogy
jól értettem, mintha korábban azt mondta volna, valami súlyos fertőzése van. Nem
nagyon értem, ez miért jó hír.
Azonban a Bishop arcán szétterülő határtalan öröm – abból a nagyon ritka sugárzó
fajtából való – elárulta, hogy igen, az üzenetet pontosan vette át.
Örült a detektív boldogságának, de ezzel egy időben a saját személyes
csalódottsága is átjárta, amiért Elena nem hívta fel. Azon tűnődött, hol lehet most a
nő. Vajon Ed is vele van-e? Gillette tenyerét elöntötte a dühös, féltékenységtől az
izzadtság.
Backle ügynök visszasétált a parkolóból az irodába. Precíz frizurába rendezett haja
összekuszálódott, és merev volt a járása is. Az ügynök sajátos öngyógyító módszerrel
rendelkezett – azonban a kezelést az egészségügyi mentőszolgálat szakemberei
ellenőrizték, a mentőautó kint várakozott a parkolóban. Most hatalmas kötés
ékeskedett a feje egyik oldalán.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Gillette ártatlanul.
Az ügynök nem válaszolt. Észrevette, hogy a fegyvere a Gillette mellett lévő
asztalon hever, és elkapta előle. Túlzott gondoskodással ellenőrizte, aztán gyengéden
becsúsztatta a tokjába.
– Mi a pokol történt? – kérdezte.
– Phate betört, magát megkötözte és a szemét is bekötötte, aztán elvette a
fegyverét – felelte Bishop.
– És maga vette el tőle? – az ügynök Gillette-hez intézett kérdése nem is kicsit volt
szkeptikus.
– Aha.
– Maga tudta, hogy a kávézás szobában vagyok! – csattant fel Backle. – A tettes
nem!
– Feltételezem, mégis tudnia kellett valahonnan, nem igaz? – válaszolta Gillette. –
Máskülönben hogy tudta volna bekötni a szemét és megszerezni a fegyverét?
– Nekem nagyon úgy tűnik – az ügynök végtelenül lassan ejtette ki a szavakat –,
maga valahonnan tudta, hogy a fickó idejön. Szüksége volt egy fegyverre, és
kiszolgálta magát az enyémmel.
– Nos, nem ez történt – jelentette ki Gillette, aztán Bishopra pillantott, akinek
egyik szemöldöke a magasba szökött, sugallva ezzel, hogy az elképzelés az ő
számára sem idegen. A detektív mindazonáltal egy szót sem szólt.
– Ha rájövök arra, hogy maga volt...
– Hé, hé, hé! – állította le Bishop. – Azt hiszem, egy kissé hálásabbnak kellene
lennie, uram! Nagyon jól érvelhetnénk ebben az esetben úgy is, hogy Wyatt mentette
meg a maga életét.
Az ügynök megpróbált szempárbajt vívni a zsaruval, de aztán feladta, inkább
kiválasztott magának egy széket és óvatosan leült rá.
– Még mindig magán tartom a szemem, Gillette!
Bishop telefonja megcsörrent. A beszélgetés végeztével a többieknek is elmesélte a
hallottakat.
– Megint Huerto volt az. Azt mondja, megkapták a visszajelzést a Harvardról.
Egyetlen Shawn nevű emberről sem találtak feljegyzést, aki Holloway-jel egy időben
diák, vagy egyetemi alkalmazott lett volna. A fiú ellenőrizte Holloway többi
munkahelyét is: a Western Electricet, az Apple-t és a többit. A Shawn nevű
alkalmazott keresése negatív. – Sheltonra pillantott. – Azt is mondta, hogy kezd
forróvá és súlyossá válni a MARINKILL-ügy. A tettesekre a mi körzetünkben
bukkantak rá, Santa Clarában, éppen csak a 101-es mellett.
Sheltonból leírhatatlan nevetés tört ki.
– Teljesen mindegy, hogy akartad-e azt az ügyet, Frank vagy nem. Úgy néz ki,
erősebben tapad rád, mint egy pióca.
Bishop megrázta a fejét.
– Lehet, de most biztosan nem akarok még ebbe is belebonyolódni, ezúttal nagyon
nem. Elvonná tőlünk a tartalékokat, nekünk viszont minden segítségre szükségünk
van. – Patricia Nolanre nézett. – Mit találtak a kórházban?
A nő elmagyarázta, hogy Miller és ő hogyan böngészték át az egészségügyi
központ hálózatát, és bár felfedezték Phate rendszerbe történő betörésének nyomait,
semmi jelet nem találtak arra vonatkozóan, honnan is indíthatta a támadást.
– A rendszergazda nyomtatta ki ezeket – Gillette kezébe nyomott egy nagy adag
papírhalmot. – Az elmúlt hét be- és kijelentkezési feljegyzései. Arra gondoltam, maga
talán felfedez közöttük valamit.
Gillette belelapozott a megközelítőleg százoldalnyi adatkötegbe. Bishop
körbenézett a dinoszauruszketrecben, és elfintorodott.
– Mondja csak, hol van Miller?
– Még előttem eljött a kórház számítógépközpontjából – felelt a kérdésre Nolan. –
Nekem azt mondta, egyenesen idejön.
Gillette fel sem nézett a nyomtatott anyagból, úgy válaszolt:
– Egy pillanatra sem láttam. ,
– Lehet, hogy átugrott a stanfordi számítógépes központba – találgatott Mott. –
Sokszor foglal le ott magának-egy-egy szupercomputert. Talán ellenőrizni akar
valamit, hátha nyomra bukkan! – Megpróbálta a mobiltelefonján elérni a zsarut, de
az nem vette fel, ezért üzenetet hagyott Miller hangpostáján.
Gillette továbbra is a papírokat fürkészte villámgyorsasággal, amikor egy
különleges bejegyzéshez ért, és a szíve a vészjelzéstől megriadva nagyot dobbant.
Megint elolvasta, hátha elnézett valamit.
– Nem lehet...
Halkan beszélt, de egyszerre a csapat minden tagja abbahagyta a beszélgetést és rá
szegezte a tekintetét.
A hacker felnézett.
– Amikor gyökeret szerzett Stanford-Packardban, Phate más rendszerekre is
felcsatlakozott, azokhoz, amik összeköttetésben álltak a kórházzal. A kórházból
ráadásul még egy külsős számítógépre is átugrott. A démon a Stanford-Packardot
megbízható gazda-számítógéprendszernek ítélte, tehát átmasírozott a tűzfalakon, és
a másik rendszer gyökerét is megkaparintotta.
– Mi az a másik rendszer? – kérdezte Bishop.
– Az Észak-Kaliforniai Egyetem, Sunnyvale-ben – Gillette felnézett. – Nála vannak
a biztonsági intézkedéseket tartalmazó fájlok és az iskolának dolgozó összes
biztonsági őr személyzeti adata. – A hacker felsóhajtott. – És a huszonnyolcezer diák
fájlját is letöltötte.
– Tehát felsorakoztatott maga előtt egy egész stadionra való potenciális áldozatot –
jelentette ki Bishop, és nehézkesen belehuppant a viharvert irodai karosszékbe.
-
Valaki követte...
Vajon ki lehet?
Phate az SZBE főparancsnokságáról menekült, és most a visszapillantó tükrében
megvizsgálta a 280-as főúton mögötte száguldó autókat. Nagyon megrázta, hogy
VölgyFia megint kijátszotta és elkeseredettségében semmi mást nem akart, csak
hazajutni.
Már a következő támadásán járt az agya – az Észak-Kaliforniai Egyetemen. Nem
jelentett akkora kihívást, mint a mostani lehetőségek közül néhány másik célpont,
azonban a kollégiumok biztonsági rendszere erős, és az iskola számítógépes
rendszeréről a rektor egyszer valamilyen interjú során azt nyilatkozta, hogy
hackerbiztos. A rendszer egyik figyelemre méltó vonása az volt, hogy ezen keresztül
ellenőrizték a diákok elszállásolását nagyjából teljesen lefedő huszonöt kollégium
mindegyikében a legmodernebb tűzjelző és önműködő tűzoltókészülék-
rendszereket.
Pofonegyszerű hack, messze nem akkora kihívás, mint a Lara Gibson, vagy a St.
Francis-es eset. Ebben a pillanatban azonban Phate-nek győzelemre volt szüksége.
Vesztésre állt a játék ezen szintjén, ez a tény pedig kezdte megrendíteni az
önbizalmát.
És felszítani a paranoiáját. Megint a visszapillantó tükörbe nézett.
Igen, tényleg volt ott valaki! Két férfi az első ülésen; és őt bámulták!
Vissza a szemet az útra! Aztán megint a tükörbe.
Azonban az autó, amit látott – vagy látni vélt – csupán árny vagy
fényvisszaverődés volt.
Nem, várjunk csak! Visszajött... Most viszont egy nő vezette, de nem volt útitársa.
Amikor harmadszor nézett bele a tükörbe, egyáltalán nem ült sofőr a volán
mögött.
Szentséges Isten, valamilyen lény meredt rá a kocsiból!
Szellem.
Démon.
Igen, nem.
Igazad Volt, VölgyFia: amikor a Számítógépeken kívül semmi sincs, ami életben
tartana, amikor a gépek már totemek, amelyek védő ölelésükkel rövid időre
elhárítják tőled az unalom halálos átkát, akkor előbb vagy utóbb a két dimenzió
közötti határvonal elmosódik, majd szertefoszlik, és a Kék Halál karakterei a való
világban is felbukkannak.
A karakterek néha a barátaid.
De néha nem.
Néha észreveszed, amint mögötted autóznak, néha az általuk vetett árnyakat látod
csak a szűk és Sötét sikátorban, mely felé egyre csak közeledsz, néha a garázsodban
bújnak el, néha a hálószobádban, a szekrényedben. Idegenül meredsz rájuk.
A monitorod keltette visszfényben is rájuk találsz, amikor a boszorkányórában a
géped előtt görnyedsz.
Néha csak a képzeleted gyermekei.
Még egy pillantás a visszapillantó tükörbe.
Néha azonban – és ez természetes – nagyon is jelen vannak!
-
Bishop lenyomta a beszélgetést megszüntető gombot a mobiltelefonján.
– Az Észak-Kalifornia területén lévő kollégiumokban tipikus egyetemi biztonsági
rendszert használnak, ami azt jelenti, gyerekjáték átjutni rajtuk.
– Azt hittem, kihívásokra vágyik – mondta Mott.
– Azt hiszem, ezúttal könnyű prédára megy – vélekedett Gillette. – Valószínűleg
feldühítette, hogy az elmúlt néhány alkalommal olyan közel kerültünk hozzá, és
most vért akar.
– De akár egy újabb elterelő hadművelet is lehet – vetette közbe Nolan.
Gillette egyetértett a nővel, miszerint ezt a lehetőséget sem szabad kizárniuk.
– Megmondtam a rektornak, hogy el kellene törölniük az órákat, a diákokat pedig
hazaküldeni. Nem nagyon hajlik a dologra. Két héten belül megkezdődik a
vizsgaidőszak. Tehát el kell árasztanunk az egyetem területét kommandósokkal és a
megyei seriffhivatal embereivel. Ez viszont azt jelenti, még több idegen tartózkodik
majd a campuson, és Phate-nek még több lehetősége nyílik, hogy az átváltozással
beépüljön valamelyik kollégiumba.
– Mit tegyünk? – kérdezte Mott.
– Kipróbálunk valami régimódi rendőrtrükköt – felelte Bishop. A kezébe vette
Phate CD-lejátszóját, és felnyitotta. A készülékben lévő CD-n egy színdarabról
készült felvétel volt: az Othello. Bishop megfordította a lejátszót és lemásolta a termék
sorozatszámát. – Talán a környéken vette. Felhívom a társaságot, és megkérdezem,
hol dobták piacra ezt a darabot.
Elkezdte körbetelefonálni az országban az Akisha Elektronikus Termékeket
Gyártó Társaság különböző értékesítési és forgalmazási központjait. Folyamatosan
átkapcsolgatták és végtelennek tűnő percekig várakoztatták, szemmel láthatóan nagy
kihívás volt egy olyan embert találni, aki tudott – vagy szándékában állt – segíteni.
A detektív éppen vitatkozott a vonal másik végén lévő fantommal, amikor Wyatt
Gillette megpördült a forgószékén, átsietett a szomszédos számítógép-terminálhoz és
elkezdte vadul csépelni a billentyűket. Egy pillanattal később felállt, és egy
papírlapot húzott elő a nyomtatóból.
Bishop ingerült hangon vitatkozott a telefonnal:
– Nem tudunk két napot várni erre az információra!
Gillette pedig a nyomozó kezébe nyomta a lapot.
Akisha elektronikus termékek árufuvarozási listája – első negyedév
Modell: HB mélybasszus hordozható kompakt lemezjátszó
Szériatermék árufuvarozása Szám Dátum Átvevő
HB40032– 12.01. Mountain View Hangszer & Elektronikai Termékek HB40068 9456 Rio
Verde #4 Mountain View, CA
Bishop telefont szorító keze ellazult, aztán csak ennyit mondott a vonal másik
végén magyarázó hangnak: – Ne is foglalkozzon vele! – és letette. – Ezt meg hogyan
szerezte? – fordult Gillette-hez. Felemelte a kezét. – Most, hogy jobban belegondolok,
inkább nem is akarom tudni! – Elkuncogta magát. – Ennyit a jó öreg, régimódi
rendőrmunkáról.
Bishop még egyszer a kezébe vette a telefont, ezúttal Huerto Ramirezt hívta újra.
Megmondta neki, keressen valakit, aki levezeti helyette Triple-X házában a
helyszínelést, aztán őt és Tim Morgant Phate fényképével elküldte Mountain
Viewba, a hangszerboltba, hátha megtudják, a környéken lakik-e.
– Azt is mondjátok meg az eladónak, hogy a fiú szemmel láthatóan szereti a
színműveket. Van egy Othello-felvétele. Ez talán segít megmozgatni az
emlékezetüket.
A San Jose-i állami rendőr-főkapitányságról egy járőr ugrott be hozzájuk, és
beadott Bishopnak egy levelet. A nyomozó felbontotta, aztán röviden közölte a
csapattal a tartalmát.
– Az FBI jelentése Lara Gibson Phate által elpostázott képének részleteiről. Azt
mondják, az a tárgy egy Tru-Heat gázfűtőtest, GST3000-es modell. Ezt a típust három
évvel ezelőtt dobták piacra, és az új épületek népszerű berendezési eszköze. A
hőkapacitása miatt a modellt rendszerint két-vagy háromemeletes családi házakban
használják, nem pedig lakótelepi lakásokban vagy földszintes farmházakban. A
technikusok a csiszolt kőre bélyegzett információt is kinagyították számítógépen, és
megállapították a gyártás idejét: tavaly január.
– Új ház, egy nemrégiben létrehozott lakónegyedben – foglalta össze Mott és a
fehér táblára írta ezeket az információkat is. – Két-vagy háromszintes.
Bishop csendesen elnevette magát, és elismerően felvonta a szemöldökét.
– Hűha, fiúk és lányok! A szövetségi adóra áldozott dollárjaink jó helyre kerülnek!
Azok a fickók ott Washingtonban tudják, mit csinálnak. Ezt hallgassák! Az ügynökök
jelentős rendellenességeket találtak a padlót borító járólapok összeillesztésével és
elhelyezésével kapcsolatosan, ami arra enged következtetni, hogy a házat
befejezetlen alagsorral adták el, és a tulajdonos saját kezűleg járólapozta le a
helyiséget.
„Befejezetlen alagsorral történő eladás” – írta Mott a táblára,
– És még nem végeztünk – folytatta a nyomozó. – A szemetesbe dobott
újságpapírdarabot is kinagyították, és felfedezték, hogy egy ingyenes áruházi
termékbemutató lap volt hajdanán, a Szilícium-völgyi Piaci Árus. Az üzlet mindent
házhoz szállít, de csak Palo Alto, Cupertino, Mountain View, Los Altos, Los Altos
Hills, Sunnyvale és Santa Clara körzetében.
– Meg tudjuk nézni az ezekben a városokban épült, új lakónegyedeket?
Bishop bólintott.
– Éppen ezt akartam tenni! – Bob Sheltonra nézett. – Még tartod a kapcsolatot
azzal a pajtásoddal a Santa Clara-i G&K-nél?
– Persze, hogy tartom – és Shelton már tárcsázta is a Gazdálkodási és
Közigazgatósági Bizottságot. A területfejlesztési engedélyek után érdeklődött, és
hogy van-e tudomásuk a listájukon szereplő városok valamelyikében, az előző év
januárjában épített, befejezetlen alagsorú, két-, esetleg háromemeletes, magában álló
családi házról. Ötpercnyi várakozás után Shelton az álla alá kapta a telefont,
megragadott egy tollat, és sebesen írni kezdett. Eltartott egy ideig; a lakónegyedek
listája elszomorítóan hosszú volt. A hét városban legalább negyven volt belőlük.
Letette a telefont és odamotyogta a többieknek.
– Azt mondja, nem tudnak elég gyorsan építeni, hogy kielégítsék a keresletet.
.com, tudják.
Bishop elvette a településfejlesztési listát és odament vele a Szilícium-völgyet
ábrázoló térképhez, majd bekeretezte rajta a Shelton által leírt helységneveket. A
foglalatoskodás során megcsörrent a telefonja, ő meg felvette. Egy darabig hallgatta a
beszélőt, bólogatott. Aztán letette.
– Huerto és Tim volt az. A hangszerbolt eladója felismerte Phate-et, azt mondja, az
emberünk legalább féltucatszor járt már ott az elmúlt néhány hónap során. Mindig
színdarabokat vásárol. Zenét soha. Az ügynök halála volt a legutolsó. Azonban a
fickónak gőze sincs arról, hol lakhat Phate.
A detektív bekeretezte a hangszerboltot is a térképen. Rákoppintott az ujjával,
aztán bekeretezte Ollie színházi kelléktárszaküzletét is, ahol Phate a színházi
ragasztót és más jelmezeket vásárolta. A két üzlet mintegy háromnegyed
mérföldnyire volt egymástól. Az üzletek helyzetéből arra következtettek, hogy Phate
a Szilícium-völgy középső vagy nyugati részén lakik; mégis, legalább huszonkettő új
házépítési körzet szóródott szét, mintegy hét vagy nyolc négyzetmérföldnyi
területen.
– Mintha így is kissé nagy lenne a háztól házig történő kereséshez!
Vagy tíz lelombozó percen át mindannyian a térképet és a tényeket tartalmazó
táblát bámulták, közben pedig többé-kevésbé használhatatlan ötletekkel bombázták
egymást, miként is lehetne leszűkíteni a kutatást. Sunnyvale-ből, a Peter Grodsky
esetnél helyszínelő egyik rendőr telefonált. A fiatalembert halálos késszúrás érte a
szívén – mint a Behatolás játék valós világ verziójának többi áldozatát is. A zsaruk
átkutatták a helyszínt, azonban semmi használható nyomra nem bukkantak.
– A pokolba! – tört ki Bob Shelton és nagyot rúgott a székbe. A mozdulat hűen
tükrözte mindannyiuk csalódottságát.
Egy hosszú pillanatra az egész csapat némán meredt a fehér táblára – a csendet
váratlanul egy mögülük felhangzó, félénk hang törte meg.
– Elnézést!
Vastag szemüveget viselő dundi kamasz fiú állt az ajtóban, egy a húszas évei
közepén járó férfi kíséretében.
Jamie Turner az – jutott Gillette eszébe –, a St. Francis diákja és a bátyja, Mark.
– Hello, fiatalember! – mosolygott Bishop a fiúra. – Hogy mennek a dolgaid?
– Azt hiszem, rendben! – A fiú felnézett a bátyjára, aki bátorítóan bólintott. Jamie
odament Gillette-hez. – Megtettem, amire kért! – Jamie nagyot nyelt zavarában.
Gillette hirtelen nem tudta, miről is beszél a fiú. Azonban felé bólintott és
megszólalt:
– Mondd!
Jamie folytatta:
– Nos, átnéztem a gépeket az iskolában, lent a számítógépteremben. Emlékszik,
erre kért? Találtam valamit, ami talán segít maguknak elkapni... úgy értem, azt az
embert, aki megölte Mr. Boethe-t.
******
00100100. FEJEZET / HARMINCHAT
Mindig ebbe a naplóba írom, ha találok valamit, amikor a hálózaton vagyok –
mondta Jamie Turner Wyatt Gillette-nek.
Bár rendszerint hanyag és rendezetlen formában, de az összes magára valamit adó
hacker tart tollat és valamilyen gyűrött jegyzetfüzetet – bármilyen holt anyagot – a
gépe mellett, a hálózaton töltött minden egyes másodperc alatt. Ezekbe jegyzik le
precíz részletességgel a talált honlapok URL-jeit – a weblapok „címeit” –, a
szoftverek nevét, a lenyomozandó hackertársak azonosítóját, és az összes hackelést
elősegítő forrásanyagot. Kényszerű szükséghelyzet ez, mivel a Kék Halálban lebegő
információ túlnyomó többsége annyira bonyolult, hogy nincs ember, aki pontosan
meg tudná jegyezni a részleteket – mégis, a hackereknek pontosnak kell lenniük;
egyetlen tipográfiai hiba végképp bukásra ítélhet egy igazán jelentős hacknek induló
kalandot, vagy összekapcsolhatja a gyanútlan hackert a valaha is létrehozott
legfélelmetesebb honlappal vagy hirdetőtáblával.
Kora délután volt, és az SZBE csapattagokon kivétel nélkül egyfajta kérlelhetetlen
végső elszántság lett úrrá, hiszen Phate ebben a pillanatban talán éppen a következő
áldozatát cserkészi be az Észak-Kaliforniai Egyetemen. Mégis, Gillette hagyta a fiút a
saját tempójában beszélni. Jamie pedig folytatta:
– Azt is átnéztem, amit Mr. Boethe előtt írtam... tudja, mielőtt az történt vele.
– Mit találtál? – bátorította Gillette.
Frank Bishop a fiú mellett ült, és mosolyogva bólintott felé:
– Rajta!
– Rendben. Nézzék, a gép, amit a könyvtárban használtam, amit magukkal
hoztak... semmi baj nem volt vele, egészen két vagy három héttel ezelőttig. Aztán
valami igazán hátborzongató dolog kezdődött. Megkaptam ezeket a végzetes
hibaüzeneteket. És a gépem pedig... izé... lefagyott.
– Végzetes hibák? – kérdezte Gülette meglepődve. Nolanre pillantott, aki
értetlenül megrázta a fejét. Elhúzott egy vaskos hajköteget a szeme elől, és
szórakozottan elkezdte az ujjai körül csavargatni.
Bishop tanácstalanul nézett egyikről a másikra.
– Mit jelent ez?
Nolan magyarázta el:
– Általában akkor történnek ehhez hasonló hibák, amikor a gép egyszerre több
különböző feladatot próbál ellátni, de végül mégsem képes megbirkózni velük.
Például ha a felhasználó egyidejűleg futtatja a táblázatkezelőt és a hálózatra
csatlakozik, mert meg akarja nézni a levelezését.
Gillette megerősítően bólintott.
– Ez az egyik oka annak, hogy a Microsofthoz és az Apple-höz hasonló társaságok
saját operációs rendszert fejlesztettek ki, mert így a felhasználó egyidejűleg több
programot futtathat. Manapság szinte sehol nem történik rendszerösszeomlás
végzetes hiba következtében.
– Tudom – mondta a fiú. – Ezért tartottam annyira különösnek. Az iskolában
megpróbáltam más gépeken is lefuttatni ugyanazokat a programokat. És tudja, nem
tudtam megismételni a hibákat.
– Lám, lám, lám – szólalt meg Tony Mott. – A Csapóajtónak programhibája van.
– Nagyszerű, Jamie! – bólintott Jamie felé elismerően Gillette. – Azt hiszem,
megtaláltuk azt a rést, amit eddig hiába kerestünk.
– Miért? – kérdezte Bishop. – Nem értem.
– Szükségünk van Phate-nek a Mobile Americánál előfizetett telefonjának a széria-
és hívószámára, hogy lenyomozhassuk.
– Emlékszem.
– Ha szerencsénk van, ennek segítségével fogjuk elkapni őket. – Gillette a fiúhoz
fordult. – Tudsz egy-két pontos időt és a dátumot mondani, amikor a konfliktus
következtében lefagyott a géped?
A fiú belelapozott a noteszébe. Aztán Gillette elé tartotta az egyik oldalt; a
lefagyások időpontjait gondosan beírogatta a füzetbe.
– Nagyon jó – bólintott Gillette, és Tony Motthoz fordult. – Hívja fel Garvy
Hobbesot! A kihangosítható készülékről telefonáljon!
Mott teljesítette a kérést, és néhány perccel később a Mobile America biztonsági
főnöke a telefon másik végén volt.
– Mizújs? – kérdezte Garvy Hobbes. – Rátaláltak a tékozló fiunk nyomára?
Gillette Bishopra nézett, aki a kezével megadóan intett Gillette felé, és azt mondta:
– Ez egy újfajta rendőri munkavégzés. Az egész a magáé!
– Ezt próbálja ki, Garvy! – szólalt meg a hacker. – Ha adok magának négy pontos
időt és dátumot, ami alatt a maguk egyik mobiltelefonja vagy hatvan másodpercen át
használatban volt, és mindig ugyanazt a számot tárcsázták róla, akkor be tudná
azonosítani a számot?
– Hmmm. Ez egy új módszer, de megpróbáljuk. Adja meg az időt és a dátumot!
Gillette megtette, Hobbes pedig így folytatta:
– Maradjon vonalban! Mindjárt visszajövök!
A hacker ezalatt elmesélte a csapatnak, hogy mit csinál a biztonságiak főnöke:
amikor Jamie számítógépe lefagyott, a fiúnak újra kellett indítania a gépet, különben
nem lett volna képes a hálózatra csatlakozni. A folyamat megközelítőleg egy percet
vett igénybe. Ez azt jelenti, hogy Phate mobilján pontosan ugyanannyi időre
ugyancsak megszakadt a hívás, és a gyilkos is kénytelen volt újraindítani a gépet és
ismét a hálózatra csatlakozni. Jamie számítógépének lefagyása, majd a csatlakozás
között eltelt idő és egy bizonyos Mobile America telefon kapcsolási és
kapcsolatbontási idejének az összevetésével pontosan bemérhetik, melyik
mobiltelefont használja Phate.
Öt perccel később Hobbes visszaérkezett a telefonhoz.
– Ez jó móka! – közölte velük vidáman. – Megtaláltam! – Aztán némileg
nyugtalan, ám mély tisztelettel teli hangon hozzátette. – Az azonban elég kísérteties,
hogy a talált telefonszám elvileg még mindig a rendelkezési állományunkban van.
Gillette elmagyarázta:
– Garvy azt mondja, Phate feltört egy biztosított, forgalomban nem lévő kapcsolót,
és ellopta a számokat.
– Még soha, senki sem törte fel a fő áramkörünket. Ez a fiú valami nagyon furcsa
eset, én mondom!
– Ezt mi is tudtuk – morogta Frank Bishop.
– Még mindig használja ezt a telefont? – kérdezte Shelton.
– Tegnap óta nem. A phríkek tipikus jellemzője, hogy ha huszonnégy órán
keresztül nem használják az ellopott egységet, akkor az azt jelenti, hogy számot
váltottak.
– Tehát mégsem tudjuk lenyomozni, ha megint a hálózatra megy? – kérdezte
elkedvetlenedve Bishop.
– Így van! – erősítette meg Hobbes.
Gillette azonban vállat vont.
– Ó, gondoltam rá, hogy esetleg megváltoztatta a számot! – mondta. – Egyetlen
magára valamit is adó phrík sem használ nyolc óránál hosszabb ideig lopott
telefonszámot. Viszont még mindig leszűkíthetjük azt a területet, ahonnan az elmúlt
néhány hétben telefonált. Nem igaz, Garvy?
– Ez tuti biztos, pajti! – ígérte Hobbes. – Az összes, hívást lebonyolító
szektorsugárzóról készülnek feljegyzéseink. Az említett telefonszámra a legtöbb
hívás a MI 879-es sugárzóról érkezett. Ez Los Altos. És a MTKH adatok révén tovább
szűkítettem.
– A MI révén?
– A mobiltelefon kapcsolási hivatala. Szektor-teljesítményfokozat mérőjük van. Ez
azt jelenti, le tudják ellenőrizni, hogy a szektor melyik egysége aktiválódik a hívás
során. Nagyjából egy kilométeres körzetben.
Hobbes felnevetett, és óvatosan Gillette-hez intézett egy kérdést:
– Mr. Gillette, hogy lehet az, hogy maga ugyanannyit tud a rendszerünkről, mint
mi magunk?
– Sokat olvasok – felelte Gillette savanyúan. – Adja meg a helyzetének a
koordinátáit! Meg tudná tenni ezt utcanevekkel? – Azzal a térképhez ment.
– Mi sem természetesebb! – Hobbes sietve eldarált négy útkereszteződést, Gillette
pedig összekötötte a megadott pontokat. Egy Los Altos nagy részét átfedő trapéz lett
a végeredmény.
– Itt lesz valahol! – bökött a hacker a térképen egy pontra.
Ebben a kerületben hat házépítési körzet volt, melyek címeit a Gazdálkodási és
Közigazgatósági Bizottság készségesen megadta. Sokkal jobban hangzott, mint a
huszonkettő, azonban még így is reménytelenül soknak tűnt.
– Hat? – kérdezte Linda Sanchez csüggedten. – Legalább háromezer ember lakik
ott. Nem tudjuk valahogy még tovább szűkíteni?
– De azt hiszem, igen – válaszolta Bishop. – Mert tudjuk, hol vannak a boltok. –
Azzal a térképen az Ollie színházi kelléktára és a Mountain View hangszer- és
elektronikai bolt között félúton elhelyezkedő pontra mutatott. Stonecrestnek hívták a
helyet.
Izgatott tevékenységhullám söpört végig a társaságon. Bishop találkozót beszélt
meg Garvyval Los Altosban, az építési terület mellett, aztán felhívta Bernstein
kapitányt, és röviden felvázolta előtte a helyzetet. Úgy határoztak, civil ruhás
rendőröket küldenek ki, hogy ajtóról ajtóra járják végig az építési körzetet, és
mutassák meg mindenkinek Holloway fényképét. Bishop azzal az ötlettel állt elő,
hogy vásároljanak apró, műanyag vödröket, és osszák szét a kommandósok között,
azok meg tettessék azt, hogy gyermeksegélyezési alapítványnak gyűjtenek pénzt –
felkészülve arra az esetre, hogy Holloway esetleg meglátja őket az utcán. Aztán
riasztotta a kommandósokat. Az SZBE csapata készen állt a bevetésre. Bishop és
Shelton ellenőrizte a fegyverét. Gillette pedig a laptopját. Tony Mott, nos, ő
természetesen mindkettőt. Abban állapodtak meg, hogy Patricia Nolan ott marad,
felkészülve arra az eshetőségre, hogy a csapatnak esetleg szüksége lehet az SZBE
számítógépére.
Már éppen indultak volna, amikor megcsörrent a telefon, és Bishop ment vissza,
hogy fogadja a hívást. Egy pillanatig hallgatott, aztán Gillette-re nézett, és felhúzott
szemöldökkel a kezébe nyomta a telefont. A hacker elfintorodott, de a füléhez emelte
a kagylót.
– Halló?
Egy másodpercig senki sem szólalt meg. Aztán Elena Papandolos hangja csendült
fel a vonal másik végén:
– Én vagyok.
– Nos, hello!
Gillette nézte, amint Bishop kitereli a többieket az ajtón.
– Nem gondoltam volna, hogy felhívsz.
– Én sem – felelte a nő.
– Miért tetted?
– Mert úgy gondoltam, tartozom neked ezzel.
– Mivel tartozol nekem?
– Azzal, hogy elmondom, mégis elmegyek holnap New Yorkba.
– Eddel?
– Igen.
Elena szavai sokkal jobban fájtak, mint nem olyan régen Phate ökölcsapásai.
Gillette teljes szívével remélte, hogy a nő elhalasztja az utazást.
– Ne tedd!
Megint súlyos csend telepedett kettejük közé.
– Wyatt...
– Szeretlek. Nem akarom, hogy elmenj!
– Nos, megyünk.
– Tegyél meg nekem egyetlen szívességet! Hadd lássalak még egyszer, mielőtt
elmész.
– Miért? Mi értelme lenne?
– Kérlek. Csak tíz perc!
– Nem tudod megváltoztatni a döntésemet.
Gillette magában azt gondolta: de igen, dehogynem!
– Mennem kell – búcsúzott Elena. – Isten Veled, Wyatt! Sok szerencsét, akármihez
is kezdesz az életben!
– Ne!
Ellie letette a kagylót, anélkül, hogy bármi mást is mondott volna. Gillette a néma
telefonra meredt.
– Wyatt! – hallotta Bishop hangját.
A hacker lehunyta a szemét.
– Wyatt! – ismételte meg a nyomozó. – Mennünk kell!
A férfi felnézett és a helyére ejtette a kagylót. Fásultan követte a zsarut a folyosón.
A nyomozó dünnyögött neki valamit. Gillette üres tekintettel ránézett, aztán
megkérdezte Bishoptól, mit mondott azelőtt.
– Azt mondtam, hogy tényleg olyan ez az egész, mint amilyennek maga és Patricia
korábban leírták. Arról, hogy ez is egyfajta MUD-játék.
– Hogy érti ezt?
– Azt hiszem, éppen most érkeztünk el a szakértői szintre.
-
Az El Gamino Realt az El Monte út köti össze a Szilícium-völgy vele párhuzamos
gerincoszlopával, a néhány mérfölddel arrébb kígyózó 280-as főúttal.
Ahogy az arra utazó El Montetól délre tart, a kiskereskedések által meghatározott
tájkép fokozatosan helyet ad egy másiknak, melyet az 1950-es és '60-as években
épült, klasszikus kaliforniai ranch-házak tesznek jellegzetessé, legvégül pedig az
újabb lakóterület-fejlesztési programok termékei uralják a terepet, melyek
létezésének alapvető célja az volt, hogy lecsapoljon valamennyit abból a tömérdek
.com pénzből, amely az egész környéken oly nagy bőséggel áll rendelkezésre.
Az új építési területektől nem messze helyezkedett el Stonecrest, ahol
pillanatnyilag tizenhat rendőrautó parkolt, és a Kaliforniai Állami Rendőrség
Műszaki Egységének két kisteherautója. Los Altos legelső baptista templomának
parkolójában állomásoztak, és az El Monté út felől közelítők elől cölöpkerítés takarta
el a járműveket; Bishop tulajdonképpen ezért szemelte ki Isten eme házát az
összpontosítási körlet helyszínéül.
Wyatt Gillette a Crown Victoria anyósülésén utazott, Bishop mellett. Shelton
némán ült hátul, és egy pálmafát bámult elmélyülten, ami kecsesen hajladozott a
páradús szellőben. Linda Sanchez és Tony Mott utazott még velük a rendőrautóban.
Bishop szemmel láthatóan feladta a becsvágyó Eliot Ness megzabolázására irányuló
korábbi kísérleteit, és Tony Mott most kipattant az autóból, hogy egy rakás
kommandós és egyenruhába öltözött rendőrhöz csatlakozzon, akik többnyire
védelmi öltözékük felszerelésével foglalatoskodtak. A kommandósegység
parancsnoka ezúttal is Alonso Johnson volt. Egyedül állt, lehajtott fejjel, és sűrűn
bólogatott, amikor a rádión érkező szavak hozzá is eljutottak.
Arthur Backle, a Nemzetvédelmi Minisztérium ügynöke Bishop autójával jött a
helyszínre, jelenleg egy esernyő alatt ácsorgott a járműnek támaszkodva, és a fejét
borító kötést babrálta.
A szomszédos Stonecrestben egy rakás járőr derítette fel a terepet – az átváltozást
alkalmazó gyermeksegélyezési alapítványtagok, akik sárga vödröcskéket és Jon
Holloway képeit lóbálták.
A másodpercek mindazonáltal egyre csak múltak, és senki sem jelentette, hogy
sikerrel járt volna. Az emberekben kétely támadt: talán Phate egy másik építési
körzetben van! Talán a Mobile America telefonszám-elemzésébe hiba csúszott! Talán
a számok valóban Phate számai, de a Gilette-tel való összecsapás után elmenekült az
államból.
Aztán Bishop mobiltelefonja zümmögni kezdett, és felvette. Bólogatott,
mosolygott, aztán Sheltonhoz és Gillette-hez fordult.
– Pozitív azonosítás. Az egyik szomszéd felismerte. A címe: 34003, Alta Vista Sor.
– Igen! – kiáltott fel Shelton, és örömtelien a levegőbe öklözött. Kimászott az
autóból. – Elmondom Alonsónak. – Azzal a testes zsaru beleveszett a kommandósok
tömegébe.
Bishop felhívta Garvy Hobbesot és megadta neki a címet, A biztonsági főnök
dzsipjébe szektorbemérőt szereltek fel – a számítógép és egy iránymeghatározó
keverékét. Elhajt majd Phate háza előtt, és a keresőt a Mobile America
mobiltelefonjának frekvenciájára hangolja, így ellenőrizni tudja, hogy a férfi telefonja
bocsát-e ki hullámokat.
Egy másodperc múlva már hívta is Bishopot.
– A házban van és használja a telefont – jelentette. – Adatátvitel folyik, nem
kommunikáció.
– A hálózaton van! – szólalt meg Gillette.
Bishop és a hacker kimászott az autóból, megkeresték Sheltont és Alonsót, és
közölték velük az újságot.
Johnson egy szállítókocsinak álcázott felderítőautót küldött Phate házához. A
szolgálatot teljesítő kolléga leeresztett redőnyöket és nyitott garázsajtót talált. A
kocsifeljárón ütött-kopott Ford állt. Semmilyen belső fény nem szűrődött ki. Egy
másik felderítőosztag, amely egy terjedelmes jakarandafa ágai közül végezte a
megfigyelést, szintén ugyanezt a jelentést tette. Mindkét egység egyöntetűen zárt
ablakokat és kijáratokat látott; még ha Phate észre is vette a rendőrségi jelenlét
nyomait, képtelen lett volna elmenekülni.
Johnson ezután kitárt maga előtt egy műanyag borítóval ellátott, Stonecrest
utcáiról készült részletes térképet. Zsírkrétával bekeretezte Phate házát, majd
megvizsgálta az építési körzet házmodell-katalógusát.
– A Trubadúr modell alapján készült a ház – nézett fel a papírokból. A modellhez
tartozó alaprajztervekhez lapozott, és megmutatta a helyettesének, egy kefehajú,
humortalan, katonásan pattogó fiatal kommandósnak.
Wyatt Gillette is belenézett a katalógusba, és egy, a tervrajz alá nyomtatott
reklámhirdetésre lett figyelmes. Trubadúr... Az álomház, ami önt és családját a legnagyobb
élvezetben részesíti az elkövetkező években...
Johnson asszisztense összefoglalta a tudnivalókat:
– Rendben, uram, a földszinten első és hátsó ojtok is találhatók. Egy másik ajtó a
hátsó teraszra nyílik. Nincs hozzá tartozó lépcső, azonban csak tíz láb magas.
Leugorhat róla. Oldalbejárat negatív. A garázsnak két ajtaja van, az egyik a ház
belsejébe, a konyhába nyílik, a másik pedig a hátsó udvarra. Azt mondanám, hogy a
háromcsapatos dinamikus megközelítést alkalmazhatnánk.
– Azonnal határolják el a számítógépétől! – mondta nekik Linda Sanchez. – Ne
engedjék, hogy akármit is begépeljen! Másodpercek alatt el tudja pusztítani a lemez
tartalmát. Mindenképpen meg kell vizsgálnunk, hogy vannak-e még potenciális
áldozatai.
– Vettem – mondta a helyettes.
– Az Ábel csapat elölről támad, a Baker csapat hátulról, a Charlie pedig a garázson
keresztül – adta ki az utasítást Johnson. – Válasszon ki a Charile-ból két embert és
állítsa őket az erkélyhez, arra az eshetőségre, ha a barátunk fejesre készülne.
Felnézett, és megforgatta a bal fülcimpájában ékeskedő arany fülbevalót. –
Rendben! Menjünk és fogjuk el végre azt a vadállatot!
Gillette, Shelton, Bishop és Sanchez visszaporoszkált az egyik Crown Victoriához,
és az építési területre hajtottak. Éppen csak arra figyeltek, hogy Phate házából ne
lehessen felfedezni a járművet. A bevetésre érkezett rendőrségi kisteherautók mellett
parkoltak le. Árnyékuk, Backle ügynök, hűségesen követte őket. Mindannyian
elmerülve figyelték, amint a kommandósok hihetetlenül gyorsan és precízen támadó
alakzatba rendeződnek, mélyre hajolva, minden bokrot és természeti képződményt
felhasználva, szinte láthatatlanul közelednek a célpont felé.
Bishop Gillette felé fordult, és a másik nem kis megdöbbenésére szertartásosan
előrenyújtotta a kezét, megragadta a hackerét, és megrázta.
– Akármi is történjék, Wyatt, maga nélkül nem jutottunk volna idáig. Nem sok
ember lett volna hajlandó kitenni magát ennyi kockázatnak, és ilyen keményen
dolgozni.
– Igen! – szólt közbe Linda Sanchez is. – Ő az adu-ász, főnök! – Nagy, barna
szemét Gillette-re szegezte. – Hé, ha munkára lesz szüksége, amikor majd kikerül,
talán meg kellene próbálnia jelentkezni az SZBE-hez!
Gillette azon törte a fejét, mit is reagálhatna, hogyan fejezhetné ki, hogy jólesnek
neki ezek a szavak. Mindamellett zavarban is volt, és egyetlen értelmes mondat sem
jutott hirtelen az eszébe. Így hát csak bólintott.
Ez egyszer úgy tűnt, Bob Shelton már azon a ponton van, hogy ő is részt vesz a
vallomásokban, aztán végül kimászott az autóból, és eltűnt egy halom civilbe
öltözött kommandós között, akiket szemmel láthatóan jól ismert.
Alonso Johnson közeledett feléjük, és Bishop letekerte az ablakot.
– A felderítőegység még mindig nem lát be, és az alany légkondicionálója teljes
gőzzel üzemel, így az infravörös érzékelők teljesen használhatatlanok. Még mindig a
számítógépénél van?
Bishop felhívta Garvy Hobbesot, és továbbította a kérdést.
– Naná! – érkezett a cowboy válasza az éteren keresztül. – A bemérő készülék
folyamatosan érzékeli az adatátvitelt.
– Nagyszerű. – jelentette ki Johnson. – Azt szeretnénk, ha békésen és elmerülten
valami mással foglalkozna, amikor majd bekopogtatunk hozzá – beleszólt a
fejhallgató mikrofonjába: – Ürítsétek ki az utcát!
A járőrök visszafordítottak néhány, az Alta Vistán haladó járművet. Leintették
Phate egyik szomszédját is; a garázsából éppen kihajtó, ősz hajú nőt, és Ford
Explorerjével egyetemben elterelték a gyilkos házának közeléből, az utca egy
biztonságosabb szakaszára. Három kamasz fiú, az esőnek fittyet hányva, boldogan
gyakorolták akrobatamutatványaikat zajos gördeszkáikon. Két rövidnadrágba és
Izod ingbe bújtatott kommandós sétált oda hozzájuk, és komótosan arrébb terelték a
gyerekeket.
A kellemes külvárosi utca teljesen kihalt volt.
– Jól néz ki – jegyezte meg Johnson, aztán meggörnyedve elrohant a ház felé.
– Minden ebből indul ki... – mormogta maga elé Bishop.
Linda Sanchez mégis meghallotta.
– Ez nem igaz, főnök! – mondta. Aztán Tony Mott felé tartotta felemelt
hüvelykujját, aki vagy fél tucat kommandóssal egyetemben a Phate birtokát jelző élő
sövény mögött térdepelt. Odabólintott a nőnek és visszafordult Phate háza felé.
– Nagyon ajánlom annak a kölyöknek, hogy meg ne próbáljon sérülni – mondta
Sanchez ellágyult hangon.
Bob Shelton érkezett vissza, és súlyosan lehuppant a Crown Victoria ülésére.
Gillette egyetlen kiadott parancsszót sem hallott, a kommandósok azonban
egyszerre csak felbukkantak a rejtekhelyeikről és elkezdtek a ház felé rohanni.
Hirtelen három nagy csattanás hallatszott. Gillette felugrott.
– Speciális robbanólövedékek – magyarázta Bishop. – Az ajtók zárjait lövik szét.
Gillette tenyeréről patakzott a víz, és egyszerre azon kapta magát, hogy
visszafojtja a lélegzetét, lövéshangokat vár, robbanásokat, sikoltást, szirénahangot...
Bishop mozdulatlan maradt, szemét azonban egy másodpercre sem vette le a házról.
Ha feszült is volt, nem látszott rajta.
– Gyerünk, gyerünk! – dünnyögte Linda Sanchez. – Mi van már?
A néma csend hosszú, hosszú pillanatait csak az autó tetején tompán puffanó
esőcseppek koppanása törte meg.
– Alfa egységparancsnok hívja Bishopot. Ott van?
Bishop megragadta a mikrofont.
– Mondja, Alonso!
– Frank! – jelentette a hang. – Nincs itt!
– Micsoda? – kérdezte a nyomozó hitetlenkedve.
– Most fésüljük át a terepet, de nagyon úgy tűnik, hogy lelépett. Mint a motelben.
– A kurva életbe! – csattant fel Shelton.
– Most értem az ebédlőbe – folytatta Johnson. – Ez lehet az irodája. Van itt egy
doboz Mountain Dew, még mindig hideg. És a testhőmérséklet-detektor azt jelzi,
hogy még öt vagy tíz perccel ezelőtt is itt ült a számítógép előtt.
– Bent van, Al! – Bishop szinte könyörgött, annyi kétségbeesés sugárzott a
hangjából. – Bent kell lennie! Biztos van valami rejtett odú, ahol megbújik.
Ellenőrizzék a szekrényeket! Ellenőrizzék az agy alatt is!
– Frank, az infravörös készülék a székben ücsörgő szellemén kívül nem jelez
semmit!
– De nem juthatott ki se! – szólt közbe Sanchez.
– Folytatjuk a keresést!
Bishop elernyedve az ajtónak dőlt, sólyomarcáról lassan lemállott a kétségbeesett
kifejezés. Tíz perccel később a kommandós parancsnok megint jelentkezett a rádión.
– Az egész házat biztosítottuk, Frank – közölte Johnson. – Nincs itt. Ha
helyszínelni szeretnének, nyugodtan vágjanak bele!
******
0010010L FEJEZET / HARMINCHÉT
A ház belseje makulátlanul tiszta volt. Teljesen más, mint amire Gillette számított.
A legtöbb hackertanya mocskos, számítógép-alkatrészekkel, huzalokkal, könyvekkel,
műszaki útmutatókkal, eszközökkel, floppyval, összegyűrt élelmiszerdobozokkal,
koszos poharakkal és egyszerűen csak puszta szeméttel elárasztott odú volt. Phate
nappalija pedig úgy nézett ki, mintha az Otthon Magazin éppen percekkel ezelőtt
készített volna benne felvételeket. Az SZBE-s csapat körbenézett. Gillette először arra
gondolt, talán eltévesztették a házat, de aztán észrevette a bekeretezett képeket, és
Holloway arca eloszlatta a kétségeit.
– Nézzék! – mutatott Linda Sanchez az egyik bekeretezett felvételre. – Az a nő lesz
Shawn! – Aztán egy másik fotóra tévedt a tekintete.– Gyerekeik is vannak?
– Elküldhetjük a képeket a szövetségieknek, és... – kezdte mondani Shelton.
Bishop megrázta a fejét.
– Mi a baj? – kérdezte Alonso Johnson.
– Hamisítványok, nem igaz? – fordult Bishop felhúzott szemöldökkel Gillette felé.
A hacker a kezébe vette az egyik keretet, és kihúzta a benne lévő felvételt. Nem a
fényképekre jellemző, fényes anyagú papírt tapintotta, hanem színes
nyomdafestékkel kinyomtatott, egyszerű papírlapot.
– A netről töltötte le őket, vagy bescannelte valamelyik magazinból és a képre
másolta a saját arcképét – mondta.
A kandallópárkányon – a tengerparton, egy úszómedence mellé kihelyezett
székekben üldögélő boldog pár képe mellett – régimódi nagymamaóra ketyegett,
2.15-ön álltak a mutatók. Az alján himbálózó inga könyörtelenül arra emlékeztetett,
hogy az egyetemen Phate következő áldozata, vagy ami még rosszabb, áldozatai,
bármelyik pillanatban meghalhatnak.
Gillette végignézett a gazdag külvárosi élet zamatát árasztó szobán.
Trubadúr... Az álomház, ami önt és családját a legnagyobb élvezetben részesíti az
elkövetkező években...
Huerto Ramirez és Tim Morgan kifaggatták a szomszédokat, de senki sem tudott
semmi olyat, ami akár a leghalványabb kiindulópontot is adhatta volna Phate
akármilyen másik rejtekhelyével kapcsolatban.
– Az utca szemközti oldalán lakó szomszéd szerint a Warren Gregg nevet
használta, és mindenkinek azt mesélte, hogy nemsokára a családja is ideköltözik,
csak megvárják az iskolaév végét – mondta Ramirez.
Bishop Alonsóhoz fordult.
– Úgy tudjuk, a következő célpont feltehetőleg az Észak-Kaliforniai Egyetem egyik
hallgatója, de nem tudjuk biztosan. Győződjön meg arról, hogy az emberei ennek
tudatában nézzenek át mindent, hátha sikerül valami utalást találni a tervezett
legközelebbi támadásra vonatkozóan.
Johnson megrázta a fejét.
– Nem gondolja, hogy most, amikor felforgattuk az odúját, kicsit meghúzza magát
és egy időre elfeledkezik az áldozatokról? – kérdezte.
– Nem ez a benyomásom alakult ki róla – válaszolta Bishop, és Gillette-re nézett.
A hacker egyetértett vele.
– Phate-nek győzelemre van szüksége. Így vagy úgy, de ma mindenképpen meg
fog ölni valakit.
– Szólok a többieknek! – egyezett bele a kommandós zsaru, és el is indult, hogy
intézkedjen.
A csapat megvizsgálta a többi szobát is, de gyakorlatilag üresen találták őket, ez
viszont kívülről, a leeresztett redőnyök miatt korábban nem tűnhetett fel. A
fürdőszobában csak a legalapvetőbb termékekre bukkantak – közönséges,
márkajelzés nélküli borotvára és hozzá való habra, samponra és szappanra. És egy
nagy doboz habkövet is felfedeztek.
Bishop a kezébe vett egyet, kíváncsian elfintorodott.
– Az ujjai! – emlékeztette a nyomozót Gillette. – A callus ledörzsölésére használja a
habkövet, így könnyebben tud billentyűzni.
Ezután az ebédlőbe mentek, ahol Phate laptopja bekapcsolva várakozott. Gillette a
képernyőre pillantott, és undorodva megrázta a fejét.
– Nézzék!
Bishop és Shelton is elolvasta a szavakat:
ÜZENET KÜLDŐJE: SHAWN
KÓD 10-87 Végrehajtás:
34004, ALTA VISTA SOR
– Ez a kommandós támadás kódja: tíz-nyolcvanhét. Ha nem kapja meg az
üzenetet, nyakon csíptük volna – mérgelődött Bishop. – Ennyire közel voltunk!
– Kibaszott Shawn! – horkant fel Shelton.
Egy kommandós kiáltása hallatszott az alagsorból:
– Megvan a menekülési útvonala! Itt lent!
Gillette a többiekkel együtt lement. Az utolsó lépcsőfokon azonban megtorpant;
felismerte a Lara Gibsonról elküldött kép helyszínét. A kétbalkezes járólapozás, a
festetlen csiszolt kő. A kavargó vérfoltok a padlón. A látvány idegtépő volt.
Csatlakozott Alonso Johnsonhoz, Frank Bishophoz és a többi kommandóshoz, akik
az oldalfalba vágott kisméretű ajtót tanulmányozták Egy három láb szélességű csőre
nyílott, mint valami hatalmas vízlevezető csatorna. Az egyik rendőr bevilágított a
nála lévő fényszóróval.
– A szomszéd házba vezet.
Gillette és Bishop egymásra meredt.
– Nem! – Bishop szólalt még először. – Az ősz hajú nő... Az Explorerben! Aki
kihajtott a garázsból. Phate volt az!
Johnson megragadta a rádióját, és kommandósokat vezényelt a házba. Aztán
sürgősségi járműlokalizálást kért. A következő pillanatban egy rendőr kiáltott be
hozzájuk.
– A szomszédos ház tökéletesen üres! Bútorzat sincs. Semmi!
– Két háza volt.
– Az isten verje meg az átváltozást! – tört ki Bishop. Ez volt a legelső káromkodás,
amit Gillette rövid ismeretségük alatt a nyomozó szájából elhangzani hallott.
Öt perccel később megérkezett a következő jelentés, miszerint alig negyed
mérfölddel arrébb megtalálták az Explorert, egy bevásárlóközpont parkolójában. A
fehér paróka és a női ruha a hátsó ülésen volt. A bevásárlóközpontban kikérdezettek
közül senki sem vette észre, hogy akárki is lecserélte volna a Fordot valamilyen
másik járműre.
Az állami rendőrség helyszínelést végző egysége a két ház minden
négyzetcentiméterét átvizsgálta, azonban nagyon kevés használható dologra
bukkantak. Kiderült, hogy Phate – Warren Gregg néven – tényleg megvette a két
házat, és készpénzzel fizetett. Felhívták az ingatlanügynököt, akivel lebonyolította a
vásárlást. A nő egyáltalán nem találta furcsának, hogy készpénzzel fizetett a nagy
tételű vásárlásért; a Szívet Gyönyörködtető Élvezetek Völgyében, a számítógépes
cégek fiatal és gazdag ügyvezetői gyakran vásárolnak két házat: az egyikben laknak,
a másik pedig kiváló befektetési alapnak bizonyul. Hozzátette azonban, hogy ezzel
az egy tranzakcióval kapcsolatosan mégis történt valami furcsaság: amikor néhány
másodperccel ezelőtt, a rendőrség kérésére, megnézte a hitelinformációval és a
kérvényezéssel kapcsolatos adatokat, egyszerűen semmilyen nyomát nem találta a
vásárlásnak.
– Hát nem különös? Véletlenül pont ezek törlődtek ki.
– De igen, különös – hagyta helyben Bishop fanyarul.
– Igen, véletlenül – tette hozzá Gillette.
– Vigyük vissza Phate gépét az SZBE-hez! – fordult Bishop Gillette-hez. – Ha
szerencsénk van, találunk valami főiskolás áldozatra vonatkozó utalást. Essünk túl
ezen gyorsan!
Johnson és, Bishop megszüntették a helyszíni készenléti állapotot, Linda Sanchez
elintézte az adminisztrációs feladatokat, aztán összepakolta Phate számítógépét és
lemezeit.
A csapattagok visszaszállingóztak az autókhoz, és visszahajtottak az SZBE
főparancsnokágára.
Gillette mesélte el Patricia Nolannek a sikertelen letartóztatási kísérlet eseményeit.
– Shawn megint leszállította a híreket? – kérdezte a nő dühösen.
Sanchez átadta Gillette-nek és Nolannek Phate laptopját, és felvette a csörgő
telefont.
– Honnan tudta, hogy meg akarjuk támadni a házat? – töprengett Tony Mott. –
Egyszerűen nem értem.
– Én csak egyetlen dolgot akarok tudni – morogta Shelton. – Ki az ördög Shawn?
Bár kétségtelenül nem várt; választ abban a pillanatban, mégis megkapta.
– Én tudom, hogy ki! – Linda Sanchez hangja elcsuklott a jeges borzalomtól, A
csapatra nézett, és letette a telefonkagylót. Összepöccintette tűzvörösre lakkozott
körmeit, aztán végre megszólalt: – A rendszergazda telefonált, Sacramentóból. Tíz
perccel ezelőtt felfedezte, hogy valaki feltörte az ISLEnetet, és azt megbízható
rendszerként használva az Egyesült Államok Külügyminisztériumának adatbázisába
akart behatolni, A felhasználó Shawn volt. Azt az utasítást adta a
Külügyminisztérium rendszerének, hogy hamis névre szólóan két útlevelet
nyomtasson. A rendszergazda felismerte a Shawn által a rendszerbe scannelt
képeket. Az egyik Holloway-é. – Sanchez mély lélegzetet vett. – A másik Stephené.
– Milyen Stephené? – kérdezte Tony Mott, egyáltalán nem értette, miről beszél
Sanchez.
– Stephen Milleré – válaszolta Sanchez és kitört belőle a sírás. – Hát ő Shawn.
-
Bishop, Mott és Sanchez Miller dolgozófülkéjében tolongtak, és az íróasztalát
kutatták át.
– Nem tudom elhinni! – jelentette ki Tony Mott dacosan. – Biztos már megint
Phate csinált valamit. Az agyunkkal is játszadozik!
– De akkor hol van Miller? – kérdezte Bishop. Patricia Nolan megjegyezte, hogy ő
ki sem mozdult az SZBE épületéből, amíg a csapat többi tagja Phate házánál járt, de
Miller nem telefonált. Nolan még meg is próbálta lenyomozni különféle helyi
egyetemi számítógépes központokban, de egyiknél sem találta.
Mott bekapcsolta Miller gépét.
A képernyőn bevillant a jelszót kérő felhívás. Mott a nehezebbik utat választotta –
a legnyilvánvalóbb lehetőségek közül találomra írogatott be néhányat: születésnap,
középső név stb. Azonban a hozzáférés letiltott maradt. .
Gillette ekkor toppant be a munkafülkébe, és azonnal a gépre töltötte saját cracker
programját, ami néhány percen belül feltörte a jelszót, és Gillette már bent is járt a
computerben. Hamarosan Phate-nek szóló üzenetek tucatjait találta Miller
felhasználói neve – vagyis Shawn – alatt, aki a Monterey On-Line társaságon
keresztül jelentkezett be az internetre. Magukat az üzeneteket kódolta, azonban a
fejlécek semmi kétséget sem hagytak Miller valódi kilétét illetően.
– De Shawn ragyogóan tehetséges! – jegyezte meg Patricia Nolan. – Stephen hozzá
képest amatőr.
– Átváltozás – mondta Bishop.
Gillette egyetértett a nyomozóval.
– Idiótának kellett tűnnie, hogy semmiképpen se gyanakodjunk rá. Ezalatt pedig
továbbította Phate-nek az információt.
– Ezért kellett Andy Andersonnak meghalnia! Ő adta fel!
– És minden egyes alkalommal, amikor Phate közelébe kerültünk, Miller
figyelmeztette – dünnyögte Shelton.
– Tudott arról mondani valamit a rendszergazda, hogy honnan hackelt Miller? –
kérdezte Bishop.
– Nem, főnök – felelte Sanchez. – Golyóálló anonimizálót használt.
– Azok az iskolák – fordult most Bishop Motthoz –, ahol Miller számítógép-
felhasználási előjegyzéseket szokott tenni... Lehetséges, hogy az Észak-Kalifornia
köztük van?
– Nem tudom – válaszolta. – Talán.
– Tehát segített Phate-nek, hogy a következő áldozatok közelébe juthasson.
Bishop telefonja megcsörrent. Figyelmesen hallgatott, aztán bólogatott. A
beszélgetést követően a többieknek is elmondta a hallottakat.
– Huerto volt az. – Bishop abban a pillanatban elküldte Ramirezt és Morgant
Miller házához, hogy Linda Sanchez fogadta az ISLEnet rendszergazdájának hívását.
Miller autója eltűnt. A lakása egy köteg kábel és néhány tartalék computeralkatrész
kivételével üres. – Van valami nyaralója? – kérdezte Mott-tól és Sancheztől. –
Családtagok a közelben?
– Semmi. Csak a gépeknek élt – válaszolta Mott. – Meg a munkának: itt az
irodában, utána meg otthon.
– Küldj egy sürgősségi hívást a központnak, és kérd le Miller képét! – fordult a
nyomozó Sheltonhoz. – Utána meg küldess néhány járőrt a másolatokkal az Észak-
Kaliforniába! – Phate számítógépére villantotta a szemét, és most már Gillette-hez
intézte a kérdést: – A fent lévő adatok már nem kódoltak, igaz?
– Nem – felelte a hacker. A képernyő felé intett a fejével, amelyre szép lassan
Phate képernyővédőjének betűi kúsztak fel – a Behatolás Lovagjainak mottója.
Behatolás az Isten.
– Átnézem, hátha találok valamit – ült le Gillette a laptop elé.
– Még mindig rengeteg utálatos csapda lehet a gépen! – figyelmeztette Linda
Sanchez.
– Majd óvatos leszek és lassan haladok. Először csak lekapcsolom a
képernyővédőt, itt kezdjük. Ismerem azokat a helyeket, ahol érdemes a
drótakadályokat elhelyezni. – Gillette elhelyezkedett a számítógép előtt. A
számítógép-klaviatúra legártalmatlanabb billentyűje – a SHIFT billentyű – után
nyúlt, hogy leállítsa a képernyővédőt. Mivel ez a billentyű önmagában nem ad ki
parancsot, és semmilyen hatással sem bír a gépen tárolt programok vagy adatok
felett, a hackerek soha nem kapcsolnak szögesdrótot ehhez a gombhoz.
Természetesen Phate nem akármilyen hacker volt.
Abban a pillanatban, hogy Gillette leütötte a billentyűt, a képernyő teljesen üres
lett, majd az alábbi szavak jelentek meg rajta:
KÖTEGELT KÓDOLÁS MEGKEZDÉSE A KÓDOLÁS FOLYAMATBAN VAN –
NEMZETVÉDELMI MINISZTÉRIUM STANDARD 12
– Nem igaz! – kiáltott fel Gillette és rácsapott a kikapcsológombra. Azonban Phate
átírta az áramellátás-vezérlőt, így a gép nem reagált. A hacker átpördítette a laptopot,
hogy eltávolítsa az akkumulátort, azonban az elemet felszabadító gombot valaki
eltávolította.
– Átkozott, átkozott...! – Gillette az asztallapot verte tehetetlen dühében. – Minden
teljesen hiábavaló!mondta.
A Nemzetvédelmi Minisztérium Backle ügynöke felállt, és lassan a géphez ment.
Gillette-ről a most egyetlen sűrű zagyvalékká változó képernyőre nézett, aztán a
fehér tábla tragikus díszére, Lara Gibson és Willem Boethe képére pillantott.
– Úgy gondolja, van valami ezen a gépen, ami életeket menthet meg? – szegezte
Gillette-nek a kérdést, és a laptop felé biccentett.
– Talán.
– Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Ha fel tudja törni a kódot,
behunyom a szemem, és akkor nem láttam semmit. Mindössze annyit kérek magától,
hogy adja át nekünk az összes lemezét, ami a feltöréshez szükséges programokat
tartalmazza.
Gillette habozott. Aztán megkérdezte:
– Komolyan mondja?
Backle zordan felnevetett és megérintette a fejét.
– Az a kis fasz pokoli fejfájást okozott nekem. Azt akarom, hogy egy szövetségi
ügynök ellen elkövetett támadás is rajta legyen a vádlistáján!
Gillette Bishopra pillantott, aki bólintott – ezzel hozta a hacker tudomására, hogy
kenyértörés esetén az ő pártján áll. A hacker leült a nagyszámítógép elé, és a
hálózatra csatlakozott. Visszatért Los Alamosba, a saját kis rejtekhelyére,
hackerkészletének titkos raktárába, és letöltött egy Csomagkihordónak elnevezett
fájlt.
– Csomagkihordó? – nevetett fel Nolan.
Gillette vállat vont.
– Már huszonkét órája ébren voltam, amikor befejeztem. Semmi jobb nem jutott az
eszembe.
Rámásolta az adathalmazt egy floppyra, amit aztán behelyezett Phate laptopjába.
A képernyő életre kelt.
Kódolás / Dekódolás Felhasználói név:
Gillette beírta: LukeSkywalker
Jelszó:
A hacker által begépelt betűk, számok és szimbólumok egyetlen, tizennyolc
karakteres, csillagformákból összeálló láncolattá váltak.
– Ez aztán a pokoli jelszó! – buggyant ki Mottból az elismerés.
A következő jelent meg a képernyőn:
Válassza ki a kódolandó standardot
1– Privacy On-Linen Inc.
2– Védelmi rejtjelező standard
3– Nemzetvédelmi Minisztérium standard 12
4– NATO
5– Nemzetközi Számítógépes Rendszerek & Inc.
– Ez aztán a pokoli hack – visszhangozta Patricia Nolan Mott szavait. – Olyan
forgatókönyvet írt, ami ezt az összes rejtjelező standardot képes feltörni?
– Általában a fájl kilencven százalékát dekódolja – mondta Gillette, miközben
leütötte a 3-as gombot. Aztán elkezdte betölteni a rejtjelezett fájlokat a programjába.
– Hogy csinálta? – kérdezte a végletekig elragadtatott Mott. Gillette a válaszában
nem tudta elleplezni a hangjából kiszűrődő lelkesedést – és büszkeséget.
– Alapjában véve az inputba mindegyik standardból elegendő minta kerül, a
program pedig elkezdi felismerni azokat a szabályszerűségeket, amit a kódolás során
a rejtjelező algoritmus használt. Aztán logikai találgatásokba kezd.
Backle ügynök hirtelen kinyúlt Bishop mellett, megragadta Gillette gallérját, és
durván a földre taszította.
– Wyatt Edward Gillette, letartóztatom számítógéppel történő visszaélés és
szándékos megtévesztés, törvénycikk megsértése, titkos kormányzati információ
ellopása és hazaárulás miatt.
Bishop:
– Ezt nem teheti!
– Maga rohadék! – lódult az ügynök felé Tony Mott. Backle azonban félrehúzta a
kabátját, szabaddá téve pisztolyának markolatát.
– Csak óvatosan, ott! – fenyegetőzött. – A maga helyében hosszan és mélyen
megfontolnám azt, amit tenni készül, rendőr!
Mott hátrahőkölt. Backle pedig szinte ráérősen, megbilincselte a foglyát.
– Ugyan már, Backle! – tört ki Bishop hevesen. – Maga is ismeri a helyzetet: Phate
már kiszemelt magának valakit! Lehet, hogy már ebben a pillanatban az egyetem
területén van!
– Azt mondta neki, hogy nem esik bántódása! – vette Patricia Nolan is a
védelmébe Gillette-et.
Azonban Backle ügynököt nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából, lábra
rángatta a hackert, és egy székre lökte. Aztán elővette a rádióját, lenyomta a
megfelelő gombot és beleszólt:
– Backle a 23-as egységnek! Őrizet alá vettem a gyanúsítottat. Jöhetnek érte.
– Maga feladta őt! – kiáltotta a dühében szinte remegő Nolan. – Maguk seggfejek,
egész idő alatt csak erre vártak!
– Felhívom a kapitányt! – csattant Bishop hangja, aki már vette is elő a saját
telefonját, és további kertelés nélkül elsietett a főbejárat felé.
– Azt hív fel, akit csak akar! Ez itt akkor is visszamegy a börtönbe!
– Szabadon kószál egy gyilkos, aki ebben a pillanatban a következő áldozatára
vadászik! – tobzódtak Sheltonban is az indulatok. – Ez lehet az egyetlen esélyünk,
hogy megállítsuk.
Backle ezúttal hajlandó volt a válaszra. Gillette felé bökött a fejével.
– Az általa feltört kód pedig könnyen száz másik ember halálos ítéletét jelentheti.
– A szavát adta nekünk – mondta Sanchez. – Ez semmit nem jelent magának?
– Nem. A hozzá hasonló emberek elkopása minden eszközt szentesít, és csak ez
számít!
– Csak egy órát adjon még! – kérte Gillette is kétségbeesetten.
Backle azonban egyszerűen csak felvette azt a rosszindulatú mosolyát, és elkezdte
felolvasni a hacker jogait.
Ebben a pillanatban érkezett el hozzájuk az épületen kívül eldörrenő lövések
hangja, amit az SZBE külső ajtaját szétzúzó lövedékek következtében a földre zuhanó
üvegtáblák hatalmas csörömpölése követett.
******
00100110. FEJEZET / HARMINCNYOLC
Mott és Backle előhúzták a fegyverüket, és mindketten a főbejáratot kémlelték.
Sanchez térdre vetette magát, és megpróbálta a táskájából előhalászni a saját
pisztolyát. Nolan egy pad alá mászott. Frank Bishop a padlón kúszott be a hátsó
ajtón, a dinoszauruszketrechez vezető rövid folyosó felől.
– Eltalálták, főnök? – kiáltott felé Sanchez.
– Jól vagyok! – a nyomozó fedezéket talált a fal mellett, ám kissé rogyadozó
térdekkel állt fel. Kihúzta a fegyverét a tokjából és a többiek felé fordult. – Odakint
van! Phate! Az előcsarnokban álltam. Néhányszor rám lőtt! Még mindig itt van!
Backle elrohant Bishop mellett, egyik kezében a rádióját szorongatta, hogy
figyelmeztesse társait a gyilkos jelenlétére. Az ajtóhoz érve lekuporodott, és a falba
csapódott golyókra meg a szétzúzott üvegre pillantott. Tony Mott csatlakozott a
BNH-s ügynökhöz.
– Hol van? – kiáltott hátra Backle, és a fedezékből hirtelen mozdulattal kitörve
kinézett, majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzódott.
– A mögött a fehér teherautó mögött! – kiáltott vissza a nyomozó. – Ott balra!
Minden bizonnyal azért jött, hogy megölje Gillette-et! Maguk ketten menjenek
jobbra, és kössék le a figyelmét! Én mögé megyek és hátulról elkapom! Tartsák
magukat alacsonyan! Jó lövő az ürge! Engem is csak hüvelykekkel tévesztettel!
Az ügynök és a fiatal zsaru egymásra néztek és bólintottak. Aztán ketten együtt,
egyszerre kirobbantak a főbejáraton. Bishop megvárta, míg elrohannak, aztán felállt
és visszatette fegyverét a tokjába. Begyűrte rendetlenkedő ingét a nadrágjába,
kulcsokat vett elő, leszedte Gillette-ről a bilincset, aztán becsúsztatta a zsebébe.
– Mit csinál, főnök? – kérdezte a padlóról éppen feltápászkodó Sanchez.
Patricia Nolan felnevetett, ő már rájött, mi történt az imént.
– Fegyencszöktetés, ugye igazam van? – kérdezte.
– Aha.
– Na és a lövések? – értetlenkedett továbbra is Sanchez.
– Én voltam.
– Maga? – ettől még Gillette is megdöbbent.
– Kimentem az épületből és néhányszor belelőttem a főkapuba – Bishop vadul
vigyorgott. – Ez az átváltozás játék... Azt hiszem, kezdek rákapni az ízére. – Phate
számítógépe felé biccentett, és odaszólt Gillette-nek: – Nos, ne álljon ott csak úgy!
Fogja Phate gépét, aztán tűnjünk el inneni
Gillette megdörzsölte a csuklóját.
– Biztos abban, hogy ezt akarja tenni? – kérdezte.
– Csak abban vagyok biztos, hogy Phate és Miller akár már ebben a pillanatban is
az Észak-Kalifornia területén lehet. És nem hagyom, hogy még valaki meghaljon!
Tehát mozogjunk!
A hacker felnyalábolta a gépet és elindult a detektív után.
– Várjanak! – szólt utánuk Patricia Nolan. – Hátul parkoltam le. Az én autómmal
mehetünk.
Bishop habozott.
– A szállodámba megyünk! – tette hozzá Nolan. – Segíthetek maguknak a gépnél!
A nyomozó beleegyezőleg bólintott. Belekezdett valami Linda Sancheznek szánt
szövegbe, a nő kövérkés keze azonban csendre intette.
– Csak annyit tudok, hogy megfordultam, és láttam Wyattet eltűnni, magát meg
utána rohanni. Amennyire én tudom, Napába tart, maga meg a nyomában van. Sok
szerencsét a felkutatásához, főnök! Igyon egy pohár bort az egészségemre! Sok
szerencsét!
Azonban úgy tűnt, Bishop hősies kiállása nem hozza meg a gyümölcsét.
Patricia Nolan szállodai szobájában – messze a legszebb, amit Gillette valaha is
látott –, a hacker villámgyorsan dekódolta a Phate számítógépén lévő adatokat.
Kiderült azonban, hogy ez a gép nem ugyanaz, mint amelyikbe korábban betört. Ez
itt nem kifejezetten egyszer használatos gép volt, azonban csak az Operációs
rendszert, valamint a Csapóajtót tartalmazta, és néhány letöltött újságcikkdarabokból
álló fájlt, amit Shawn küldött Phate-nek. A legtöbb írás Seattle-ről szólt, ami Phate
következő játékának helyszíne lehetett volna. Most azonban a gyilkos tudja, hogy
megszerezték a gépét, és biztosan más helyszínt választ. Semmi utalást nem találtak
az Észak-Karolinai Egyetemre vagy bármilyen potenciális áldozatra vonatkozóan.
Bishop belehuppant az egyik plüssfotelbe, és összetett kézzel, reményvesztetten a
padlóra bámult.
– Egyetlen aprócska utalás sem.
– Megpróbálhatom? – kérdezte Nolan. Leült Gillette mellé, és végiggörgette a
kurzort a könyvtáron. – Talán néhány fájl még ott van a szabad területen.
Végigfuttatta a Restore8-at?
– Nem – válaszolta Gillette. – Arra gondoltam, úgyis letörölt mindent.
– Lehet, hogy nem vette a fáradságot – vetette fel a nő. – Meglehetősen biztos volt
abban, hogy senki sem tud bejutni a gépébe. Ha pedig mégis, akkor a rejtjelező
bomba úgyis megállítja őket.
Nolan elindította a Restore8 programot, és egy pillanat múlva a Phate által az
elmúlt néhány hétben kitörölt adatok megtöltötték a képernyőt. A nő beleolvasott.
– Semmi iskolával kapcsolatos. És a támadásokról sincs semmi. Csak egy-két
eladott számítógép-alkatrészről szóló elismervény van itt. A legtöbb adat hibás. De
van itt egy, amivel talán tud kezdeni valamit!
MA/.'/.'/.ch 27***200!!!++ 55eerrx3AAcímzett: San Jose Com434312
Produuu234aawe%%
2335 Winch4ster 00u46lke San Jo**44****g***$$### Attn: 97j**seph McGona%%gle
Bishop és Gillette beleolvastak a látottakba.
– De nekünk ez semmit sem segít – mondta a hacker. – Ez az a társaság,amelyik
megvette tőle az alkatrészeket. Nekünk Phate címe kell, a feladó!
Gillette átvette Nolan helyét a gép előtt, és végigböngészte a többi kitörölt fájlt is.
Csak digitális hulladékot talált.
– Semmi.
Bishop megrázta a fejét.
– Várjon egy percet! – mutatott a képernyőre. – Menjen vissza!
Gillette visszagördítette a képet a mindössze félig olvasható elismervényre. Bishop
a képernyőre koppintott és kijelentette:
– Ennek a társaságnak, a San Jose számítógépes termékek boltjának, kell hogy
legyen valamiféle feljegyzése arról a személyről, akitől megvették az alkatrészeket, és
a vétel helyszínéről.
– Hacsak nem tudnak arról, hogy lopott – vélekedett Patricia Nolan. – Mert akkor
azt is letagadják, hogy Phate valaha is felvette velük a kapcsolatot.
– Fogadni mernék, ha tudomást szereznek Phate gyilkosságairól, azonnal
segítőkészebbekké válnak egy kicsit.
– Vagy pont az ellenkezője történik – vetette ellen Nolan szkeptikusan.
– Lopott áruk átvétele bűncselekménynek számít. A San Quentin elkerülése
meglehetősen jó érv az együttműködésre.
A nyomozó megérintette hajlakktól kemény frizuráját, ahogy előrehajolt, és
felvette a telefont. Az SZBE hivatalát hívta, és forrón imádkozott, hogy a csapat
valamelyik tagja – ne Backle vagy valamelyik szövetségi nyomozó – vegye fel. Nagy
kő esett le a szívéről, amikor Tony Mott hangja csendült fel a vonal másik végén.
– Tony, Frank vagyok! – szólt bele a kagylóba Bishop. – Tud beszélni?... Nagyon
rosszul állnak a dolgok bent?... Van valami nyom?... Nem, úgy értem, ami hozzánk
vezet... Rendben. Figyeljen, tegyen meg nekem egy szívességet, és nézzen utána a
San Jose számítógépes termékek boltjának, San Jose. Winchester 2335!... Nem, tartom!
Egy másodperc múlva Bishop lehajtotta a fejét. Lassan bólogatott.
– Rendben, értem. Köszönöm. Azt hisszük, Phate számítógép-alkatrészeket ad el
nekik. Beszélni fogunk valakivel, aki ott dolgozik. Majd értesítem, ha találunk
valamit. Figyeljen, hívja fel az Észak-Kalifornia rektorát és biztonsági főnökét, és
mondja meg nekik, hogy a gyilkos talán már úton van az egyetem felé! És küldessen
oda még több kommandóst!
Letette a kagylót és Nolanhez és Gillette-hez fordult.
– A társaság tiszta. Tizenöt éve működik, és egyetlenegyszer sem került
összetűzésbe az IRS-sel, az EPA-val, vagy az állami adóhivatallal. Minden működési
engedély befizetve. Ha vettek is valamit Phate-től, feltehetőleg nem tudják, hogy
forró vízbe nyúltak. Menjünk át hozzájuk, és beszéljünk ezzel a McGonagle-lel vagy
kivel!
Gillette csatlakozott a detektívhez. Nolan azonban maradni akart.
– Maguk csak menjenek! Én még átnézem ezt a gépet, hátha rábukkanok valamire.
Gillette az ajtóban megállt egy pillanatra, és visszafordult. Nolan épp akkor ült le
a billentyűzet mögé. A nő bátorításképpen halvány mosolyt küldött a hacker felé,
akinek azonban úgy tűnt, hogy a mosoly egy kicsit szomorkásra sikeredett, és talán
még valami más is megbújt ebben a különös arckifejezésben – talán az
elkerülhetetlen felismerés, hogy nem sok esélye van egy kettejük közötti kapcsolat
felvirágoztatásának.
Ekkor azonban, mint ahogy az már a hackerrel is nagyon gyakran megtörtént, a
mosoly elillant a nő arcáról. Nolan visszafordult a ragyogó monitorhoz és vadul
elkezdett gépelni. A pillanat törtrészén belül már csak a kizárólagos koncentráció
tükröződött az arcán, és Nolan kisiklott a Való Világból, egyenesen bele a Kék
Halálba.
-
A játék már nem volt mulatságos.
Phate izzadt, dühös volt és kétségbeesett. Lomhán az íróasztalához csoszogott és
üres tekintettel körbenézett a szobában – végig az összes, értékes számítógépes
antikvitáson. Tisztában volt azzal, hogy Gillette és a rendőrség nagyon közel jár a
nyomában, és már nem játszhatja tovább a játékot, itt a buja Santa Clara megyében.
Különösen fájdalmas felismerés volt ez, mivel Phate ezt a hetet – a Univac hetet – a
játék egy rendkívül különleges verziójának szánta. A híres MUD-játékhoz, a
Keresztes Hadjárathoz volt fogható; a Szilícium-völgy volt az új szentföld, és a férfi
minden szinten elsöprő győzelmet akart.
Azonban a rendőrség – és VölgyFia – sokkal jobbnak bizonyult, mint amire
számított.
Tehát: nincs más választás. Phate ezúttal megint egy másik személyiség bőrébe
bújik, és pillanatokon belül elindul, másik városba költözik Shawnnal. Tervei szerint
Seattle lett volna a következő úti cél, azonban volt némi esélye annak, hogy Gillette
fel tudta törni a Standard 12 rejtjelező kódját, akkor pedig megtalálja a Seattle-játék
részleteit, és a lehetséges áldozatok névsorát.
Talán megpróbálja Chicagót, a Silicon Prérit. Vagy a 128-as utat, Bostontól északra.
Mindazonáltal nem tud ennyi ideig várni – gyilkolnia kell! A férfit felemésztette a
játék utáni vad vágy. Tehát tesz egy kitérőt, és elhelyez egy benzinbombát az Észak-
Karolinai Egyetem valamelyik kollégiumában. Búcsúajándék. A kollégiumok egyike
a Szilícium-völgy valamelyik első telepeséről kapta a nevét, de mert ez logikus
célpontnak tűnt, Phate úgy döntött, az utca másik oldalán lévő hálóépület diákjai
fognak meghalni. Az épületet a költő után Yeats Hallnak nevezték el, akinek az ő
korában kétségtelenül nem nagyon volt ideje gépekkel foglalkozni, és azzal, amit
azok képviseltek.
A kollégium régi, fából készült építmény volt, ezáltal nagyon kevéssé ellenálló a
tűzzel szemben; különösen most, hogy a riasztókat és a tűzoltókészülékeket az iskola
fő számítógéprendszere deaktiválta.
Mindamellett azonban volt meg egy elintézendő dolga. Ha valaki más tör ellene,
nem vette volna a fáradságot. Azonban a játék eme szintjén egy Wyatt Gillette volt a
valódi ellenfele, és ezért Phate-nek időt kellett valahogy nyernie, hogy el tudja
helyezni a bombát és utána keletre meneküljön. Annyira dühös és felkavart volt,
hogy legszívesebben gépfegyvert ragadott volna, és lemészárol vagy egy tucat
embert, hogy lefoglalja a rendőrséget. Ez természetesen nem az a megoldás lett
volna, ami a legközelebb áll Phate szívéhez, ezért a férfi most egyszerűen csak ült a
számítógép-terminál felé hajolva, és csendesen egy ismerős, balzsamként ható
varázsigét kezdett el billentyűzni.
******
00100111. FEJEZET / HARMINCKILENC
Santa Clarában a Megyei Közművek Hivatalának központja egy szögesdróttal
körülvett épületkomplexum volt San Josetól délnyugatra, benne pedig hatalmas
számítógép, akit mindenki csak Alanisnek becézett, a híres popénekes után.
A gép az MKH feladatainak százait látta el – beosztotta a karbantartási és az
útburkolat-javítási munkálatokat, szabályozta a vízellátást az aszályos időszakokban,
ellenőrizte a szennyvízcsatorna-hálózatot, a szeméttelepeket meg az újrafelhasználási
mechanizmust, és még a Szilícium-völgy több tízezer forgalmi lámpájának
koordinálásával is megbirkózott.
Alanistől nem messze helyezkedett el a géppel és a külvilággal kapcsolatot létesítő
fő összekötő elemek egyike, nevezetesen egy hat láb magas fémállvány, amin
harminckét szupergyors modem feküdt egymás mellett. Ebben a pillanatban is –
15.30 –, bizonyos számú telefonhívás érkezett ezekbe a modemekbe. Az egyik egy
javítómunkálatokat végző veterán által küldött üzenet volt, Mountain Viewból. A
férfi már évek óta a MKH alkalmazásában állt, és csak nem olyan régen egyezett bele
– bár még akkor is vonakodva –, hogy követi a hivatal politikáját, miszerint a
terepről egy laptop segítségével bejelentkezik a központba, és így szerez tudomást az
éppen aktuális feladatokról, megkapja a közművek körzetében a problémás
helyszínek pontos helyzetét, és jelenti, ha a csapata elkészült a javításokkal. A pufók,
ötvenöt éves férfi a számítógépeket korábban csak időpocsékolásnak tartotta,
mostanra viszont gépfüggő lett, és remegve lesett minden alkalmat, amikor
csatlakozhatott a hálózatra.
Az ebben a pillanatban Alanisnek elküldött e-mail mindössze egy rövid
tájékoztatást tartalmazott az időközben befejezett javítómunkálatokról. A számítógép
által megkapott üzenet azonban némiképp eltért az eredetitől. A javítómunkás
igazán egyszerű üzenetébe egy darabka extra kód ágyazódott be: egy Csapóajtó
démon. A gyanútlan Alanis belsejében a démon leszökkent az elektronikus levélről,
és elkezdte befúrni magát a gép operációs rendszerének mélyére.
Hét mérfölddel arrébb, a számítógépe előtt ülve, Phate megszerezte a gyökeret,
sebesen végiglavírozott Alanisen, és rögzítette a számára szükséges parancsszavakat.
Sárga cédulára firkantotta őket, aztán visszatért a gyökérhez. Áttanulmányozta a
papírdarabot, aztán begépelte a „permit/g/segment” utasítást, és lenyomta az
ENTER-t. Mint a műszaki célokra használt számítógépek operációs rendszerének
olyan sok parancsszava, ez is kissé titokzatosnak tűnt, a következmények azonban
nagyon is kézzelfoghatóak lesznek.
Phate ezután elpusztította a kézi parancsfelülíró programot, és a gyökérjelszót
ZZY?a##9\%48?95-re változtatta, amit nincs emberi lény, aki ki tudna találni, és még
a legjobb esetben is napokba telik, míg egy szuperszámítógép feltöri.
Aztán kijelentkezett.
Elkezdte összepakolni a holmijait, amikre majd szüksége lesz a Szilícium-völgyből
való szökése során, és lélekben már hallotta is, ahogy ezermester munkájának elhaló
moraja betölti a délutáni eget.
-
A gesztenyebarna Volvo áthajtott a Stevens Creek Boulevard egyik
útkereszteződésén, és sikoltó kerekekkel csúszott egyenesen Bishop rendőrautója
felé. A sofőr iszonyattól elkerekedett szemekkel nézte a küszöbön álló,
elkerülhetetlen összeütközést.
– Ó ember, vigyázzon! – kiáltott fel Gillette, aki védelmet keresve ösztönösen
maga elé lendítette a karját, balra rántottá a fejét és reflexszerűen lehunyta a szemét,
amint az autó elülső rácsozatának híres, rézsútos krómsávja egyenesen felé
száguldott.
– Megvan – mondta Bishop nyugodtan.
Talán az ösztöneinek engedelmeskedve, talán a rendőrségen oktatott bevetési
járművezetési órák miatt a detektív nem a fékezés mellett döntött. A padlóig nyomta
a gázpedált, és a Crown Victoriával egyenesen a velük szembejövő autó felé siklott.
A manőver bejött. A járművek mindössze hüvelykekkel kerülték el egymást, és a
Volvo hatalmas csattanással a rendőrautó mögött haladó Porsche első lökhárítójának
ütközött. Bishop lelassította a kocsit, aztán megállt.
– Az idióta belehajtott a pirosba! – morogta Bishop és leakasztotta rádióját a
műszerfalról, hogy jelentse az esetet.
– Nem hajtott bele – mondta a hátrafelé figyelő Gillette. – Nézze, mindkét lámpa
zöld!
Egy blokkal előttük két másik, oldalára dőlt autó torlaszolta el az
útkereszteződést, füst gomolygott mindkettő motorháztetejéből.
A rádió sistergett és recsegett, túlterhelte a balesetekről és a közlekedési lámpák
működésképtelenségéről beérkező jelentések áradata. Bishopék egy pillanatig
hallgatták a készülékből kiáramló hangokat.
– Az összes lámpa zöld – mondta a nyomozó. – Az egész megyében. Ez Phate
műve, nem igaz? Ő tette.
Gillette keserűen felnevetett.
– Feltörte a közművek gépét. Csak mesterséges ködöt hoz létre, zűrzavart, hogy ő
és Miller elszökhessen.
Bishop megint elindult, de a forgalom miatt kénytelenek voltak lassítani. Az autó
tetején a villogónak semmi hasznát sem vették, így Bishop lekapcsolta. A tülkölő
dudák ricsajában odakiáltott Gillette-nek
– Tudnak tenni valamit a közműveknél, hogy helyreállítsák a dolgokat?
– Talán lefagyasztotta a rendszert, és átírta a jelszót egy feltörhetetlen változatra.
Mindent újra kell installálniuk a biztonsági másolatot tartalmazó lemezekről. Órákba
telik. – A hacker megrázta a fejét. – A forgalmi dugók azonban őt is hátráltatják.
Vajon mi lehet ennek az értelme?
– Nem – mondta Bishop. – Az ő autója valószínűleg a főúton várakozik.
Valamelyik autópálya-lejáró és az Észak-Kaliforniai Egyetem közelében. Megöli a
következő áldozatát, visszaugrik a főútra, és elszáguld, ki tudná megmondani merre,
jó széllel, dagadó vitorlákkal.
Gillette bólintott és még hozzátette:
– De legalább a San Jose számítógépes termékek boltjából nem megy senki sehova.
Néhány mérföldnyire a céljuktól a forgalom tökéletes dugóba merevedett, így
Bishop és Gillette kénytelen volt megválni az autótól. Kiugrottak és rohanni kezdtek,
kétségbeesett és zaklatott belső kényszer hajtotta őket előre. Phate semmi esetre sem
csinál forgalmi dugót, egészen addig a pillanatig, amíg készen nem áll az iskola
megtámadására. Még a legjobb esetben is – még akkor is, ha a San José-i
számítógépes boltban megtalálják a szállító címét – előfordulhat, hogy csak az
áldozat halála, no meg Phate és Miller eltűnése után találnak rá a gyilkos
rejtekhelyére.
Végre megérkeztek a társaságnak otthont adó épülethez, és egy pillanatra
megálltak, hogy a drótláncszemekből készült kerítésnek dőlve kissé lecsillapítsák
ziháló tüdejüket.
A levegőt betöltötte az autókürtök és a közelben keringő helikopter berrrr-berrrr-
berrrr, agyig hatoló, lüktető hangzavara; az egyik helyi hírállomás pedig tudósította
Phate ámokfutásának bizonyítékait – és Santa Clara megye sebezhetőségét – az
ország valamennyi államának.
A két férfi megint nekilódult a társaság rakterülete melletti nyitott bejárat felé.
Felmásztak a lépcsőn és bementek. Pufók, szürke hajú munkás halmozott
kartondobozokat egymásra, de a léptek zajára felpillantott.
– Elnézést, uram! Rendőrség! – szólította meg Bishop és felmutatta a szolgálati
jelvényét. – Szeretnénk önnek feltenni néhány kérdést.
A munkás vastag-keretes szemüvege mögül Bishop igazolványára bandzsított, és
szemügyre vette.
– Igen, uram, miben segíthetek?
– Joe McGonagle-t keressük.
– Én vagyok – válaszolta a férfi. – Valami baleset vagy valami ehhez hasonló
történt? Mi van ezzel az állandó tülköléssel?
– Leálltak a közlekedési jelzőlámpák.
– Hát ebből nagy kavarodás lesz! A csúcsforgalmi idő is itt van már.
– Maga a vállalat tulajdonosa? – kérdezte Bishop.
– A sógorommal együtt. Mi pontosan a probléma, biztos úr?
– A múlt héten átvettek egy szuperszámítógép-alkatrészekből álló rakományt.
– Minden héten ezt tesszük. Ezzel foglalkozik a cég.
– Jó okunk van azt hinni, hogy valaki lopott alkatrészeket adott el önöknek.
– Lopottakat?
– Nem ön ellen folytatunk nyomozást, uram. Viszont életbevágóan fontos, hogy
megtaláljuk azt az embert, aki eladta önöknek a darabokat. Megengedné, hogy
belenézzünk az átvételi feljegyzésekbe?
– Esküszöm, nem volt tudomásom semmilyen lopott alkatrészről! Jim, a bátyám,
sem tenne ilyet. Jó keresztény ő is!
– Nem akarunk mást, csak megtalálni azt az embert, aki eladta őket. A szállító
társaság címére vagy telefonszámára van szükségünk.
– Itt van az összes szállítással kapcsolatos irat – azzal a meghökkent ember
elindult lefelé a folyosón. – De azt ugye azért megmondanák, ha szükség lenne az
ügyvédemre vagy valamire, mielőtt beszélnék maguknak?
– Igen, uram, mindenképpen szólnék! – Bishop most nagyon őszinte volt. – Csak
meg akarjuk találni ezt az embert.
– Mi a neve? – kérdezte McGonagle.
– Valószínűleg a Warren Gregg nevet használta.
– Nem emlékszem rá.
– Nagyon sok nevet használ.
McGonagle belépett egy apró irodába, odament a kartotékszekrényhez és kihúzta.
– Ismerik a dátumot? A beszállítás dátumát?
Bishop fellapozta a jegyzetfüzetét.
– Úgy gondoljuk, március 17-e volt.
– Lássuk csak... – McGonagle bekukucskált az iratszekrénybe, és nekiállt
kotorászni benne.
Wyatt Gillette nem tehetett róla, de önkéntelenül is elmosolyodott magában.
Meglehetősen ironikusan hatott, hogy egy számítógépes alkatrészekkel kereskedő
társaság holt anyagon tárolja az információt, kartotékszekrényben. Már éppen Bishop
fülébe akarta súgni ezt az észrevételt, amikor véletlenül McGonagle a szekrényfiók
fogantyúján nyugvó bal kezére esett a tekintete, miközben az a másikkal
szorgalmasan matatott.
A férfi ujjai rendkívül izmosak voltak, a végek kerekek, és vastag, sárga callus
borította őket.
Hacker manikűr...
Gillette megmerevedett, arcáról lefoszlott a mosoly, Bishopnak ez nem kerülte el a
figyelmét, felé pillantott. A hacker a saját ujjaira mutatott, aztán jelentőségteljesen
még egyszer McGonagle kezére nézett. Bishop is meglátta.
McGonagle felnézett, és Bishop tekintete mindent elárult neki.
A neve nem McGonagle volt, természetesen. A festett szürke haj, a hamis ráncok, a
szemüveg, a kövérre tömött test alatt ő volt az, Jon Patrick Holloway. Az
információtöredékek szoftver forgatókönyvként gördültek sorban, egymás után alá
Gillette agyában: Joe McGonagle csak még egy volt Phate számos személyisége
közül. Ez a vállalat is kirakatéletének egyik darabja volt. Feltörte az állam üzleti
jegyzékét, létrehozott magának egy tizenöt éves társaságot, és magából meg Stephen
Millerből társtulajdonosokat kreált. A Bishopék által megtalált számla egy olyan
számítógép-alkatrészről szólt, amit Phate megvett, nem pedig eladott.
Egyikük sem mozdult.
Aztán:
Gillette lebukott, Phate pedig hátraröppent, és kirántotta a pisztolyát a
kartotékszekrény fiókjából. Bishopnak nem maradt ideje, hogy a sajátját elővegye;
egyszerűen előrevétette magát és a gyilkosnak csapódott, aki elejtette a kezében
szorongatott fegyvert. Bishop félrerúgta, Phate pedig egyik kezével megragadta a
zsaru lövésre emelkedő karját, a másikkal pedig az egyik fa szállítóláda tetején
heverő kalapácsért nyúlt. Iszonyatos lendülettel Bishop feje felé lendítette az eszközt.
A fém és a csont találkozását émelyítően tompa hang kísérte. Bishop felnyögött és
összeesett. Phate újra lecsapott, ezúttal a zsaru koponyájának hátsó felére, aztán
elejtette a kalapácsot, és a padlón heverő pisztoly után nyúlt.
******
000101000. FEJEZET / NEGYVEN
Gillette ösztönösen ugrott előre, és a karjánál meg a ruhájánál fogva megragadta a
férfit, mielőtt az megkaparinthatta volna a fegyvert. A gyilkos ököllel többször is
beleütött a hacker arcába, de a két férfi annyira közel volt egymáshoz, hogy a
csapások semmilyen sérülést nem okoztak. Összegabalyodva bukfenceztek át egy
másik ajtón, ki az irodából, egy nyitottabb területre – ugyanolyan
dinoszauruszketrecbe, mint amilyen az SZBE főparancsnokságán is volt.
Az elmúlt két évben szorgalmasan gyakorolt ujjfekvőtámaszoknak köszönhetően
Gillette erősen fogta Phate-et, de a gyilkos is nagyon erős volt, és a hacker sehogy
sem tudott előnyt kicsikarni. Egymáson jó fogást talált birkózóként hömpölyögtek a
megemelt padlón. Gillette körbepillantott, valami fegyvert keresett. Megdöbbentette
a régi számítógépek és tartozékok mennyisége. A számítástechnika teljes történelme
sorakozott fel a teremben.
– Mindent tudunk, Jon! – zihálta Gillette. – Tudjuk, hogy Stephen Miller Shawn.
Tudunk a terveidről, a többi célpontról. Esélyed sincs, hogy kijuss innen.
Phate azonban nem válaszolt. Hörögve és morogva a padlóra nyomta Gillette-et és
a közelben lévő feszítővas felé nyúlt. Az erőfeszítéstől Gillette is hörgött, de sikerült
elrángatnia Phate-et a vasrúdtól.
Vágy öt percen át kitartóan verték egymást, de mindketten érezhetően fáradtak.
Aztán Phate kitört. Sikerült megszereznie a feszítővasat, és felkapta. Elindult Gillette
felé, az pedig kétségbeesetten nézett maga köré, valami fegyvert keresett. Egy öreg
fadobozt pillantott meg a közelében lévő asztalon, odavetette magát, letépte a tetejét,
és kirángatta a doboz tartalmát.
Phate megdermedt.
Gillette valami ódon, üvegből készült, villanykörtére emlékeztető tárgyat tartott a
kezében – egy eredeti audioncsövet, a vákuumcső és végső soron a szilícium
computerchip előfutárát.
– Ne! – kiáltott Phate, és felemelte a kezét. – Bánj vele óvatosan! – suttogta. –
Kérlek!
Gillette visszahátrált az irodába, ahol Frank Bishop feküdt.
Phate lassan követte, a feszítővas úgy állt a kezében, mintha csak egy baseballütőt
fogna. Tisztában volt vele, hogy szét kellene zúznia Gillette karját vagy fejét –
végtelenül könnyen megtehette volna –, mégsem volt képes rászánni magát arra,
hogy veszélyeztesse a finom, üvegből készült mesterművet.
Számára maguk a gépek fontosabbak, mint az élet. Az ember halála semmi; az
összetört merevlemez-meghajtó: nos, az tragédia.
– Légy óvatos! – suttogta még egyszer Phate. – Kérlek!
– Dobd el! – csattant fel Gillette, és a feszítővas felé intett.
A gyilkos meglendítette a rudat, azonban az utolsó pillanatban a gondolat, hogy a
törékeny üvegkörtének esetleg valami bántódása eshet, megállította. Gillette megállt,
a kettejük között lévő távolságot méregette, aztán Phate felé lökte az audioncsövet,
akiből iszonyatos kiáltás szakadt fel, elejtette a vasrudat, és a régiség felé vetődött,
hogy elkapja. A cső azonban a padlónak ütődött és darabokra tört.
Nagyon mélyről szakadt fel a térdre eső Phate-ből a zokogás.
Gillette gyorsan visszalépett az irodába, ahol Frank Bishop feküdt – zihálva
lélegzett és elborította a vér –, és megragadta a pisztolyát. Kilépett a szobából, és
Phate-re szegezte a fegyvert, aki úgy meredt az audioncső földi maradványaira, mint
ahogy egy megtört apa áll gyermeke sírja előtt. Gillette-et megdöbbentette a férfi
arcát elárasztó gyászos iszonyat; dermesztően félelmetes volt, sokkal félelmetesebb,
mint az előbbi dühkitörése.
– Ezt nem kellett volna megtenned! – morogta a gyilkos sötéten, ruhaujjával
megtörölte könnyes szemét, és lassan felállt.
Úgy tűnt, még az sem jut el a tudatáig, hogy Gillette-nél fegyver van.
Phate felkapta a feszítővasat, és vad üvöltéssel előrevetette magát. Gillette
összerezzent, felemelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt.
– Ne! – kiáltott egy női hang.
Gillette-et megijesztette a váratlan kiáltás, és megugrott. Hátranézett, és a
dinoszauruszketrecbe siető Patricia Nolant fedezte fel, a hátán himbálózott
laptopjának a tokja és kezében valami egy sötét zseblámpához hasonlított. Még Phate
is megtorpant a nő katonás bevonulása láttán.
Gillette szájából már majdnem kibuggyant a kérdés: hogy került ide – és miért –,
amikor Nolan felemelte a sötét hengert, és a végével megérintette a hacker tetovált
karját. Mint kiderült, nem zseblámpa volt. Gillette elektromos kisülés hangját
hallotta, sárgásszürke fényt látott felvillanni, és bénító fájdalom söpört végig az
állótól a mellkasáig. Levegőért kapkodva térdre esett, és a pisztoly a földre hullt.
Végigfutott az agyán: a francba! Már megint tévedtünk! Stephen Miller egyáltalán
nem Shawn.
A pisztoly után tapogatózott, azonban Nolan ezúttal a nyakához tartotta a
bénítópálcát, és még egyszer meghúzta az elsütő szerkezetet.
******
00101001. FEJEZET / NEGYVENEGY
A fájdalmas eszmélést követően Wyatt Gillette fején és ujjain kívül egyetlen
testrészét sem volt képes megmozdítani. El sem tudta képzelni, mennyi ideig lehetett
öntudatlan állapotban.
Észrevette Bishopot, aki még mindig az irodában feküdt. Úgy tűnt, a vérzése elállt,
azonban még mindig nagyon szaggatottan vette a levegőt. Gillette-nek az sem
kerülte el a figyelmét, hogy a régi számítógépes termékek, amiket a
megérkezésükkor Phate éppen egymásra halmozott, még mindig ugyanott álltak.
Meglepte, hogy Phate és Shawn maguk mögött hagytak mindent, a legalább
egymillió dollár értékű computerarchívum összes darabját.
Mostanra természetesen már biztosan messze járnak. Ez a raktárház közvetlenül a
280-as főútra kihajtó Winchester sugárút mellett volt. Ahogy Bishoppal megjósolták,
Phate és Shawn megkerülték a forgalmi dugókat, és most már feltehetőleg az Észak-
Kaliforniai Egyetemnél járnak, hogy a játék ezen szintjén megöljék utolsó
áldozatukat is. Ők...
Váljunk csak, próbált Gillette gondolkodni a fájdalom köd-fátyolán keresztül,
miért hagyták őt életben? Semmi oka nincs annak a másik kettőnek arra, hogy életben
hagyják. Mit...
Férfitól származó, velőtrázó sikoly hasított ebben a pillanatban a fülébe, nagyon
közelről jött. Gillette felnyögött a sokkoló, nyers hang hallatán és nagy nehezen
sikerült arrafelé fordítania a fejét.
Patricia Nolan hajolt Phate fölé, aki egy, a homályba vesző mennyezetig érő
fémoszlopnak támasztva ült, és vonaglott a kíntól. A nő haja most feszes kontyba
szorítva simult a fejére. A magára öltött, örökké védekező geek lány álarca semmivé
foszlott. Úgy bámult Phate-re, hogy egy halottkém szeméből sem áradhatott volna
kevesebb érzelem. A gyilkos sem volt megkötözve – a keze kinyújtva feküdt a két
oldalán és Gillette gyanította, a nő őt is megsimogatta a bénítóval. Mindamellett
Nolan megszabadult high-tech fegyverzetétől, és helyette azt a kalapácsot vette
magához, amivel Phate Bishopot ütötte le.
Tehát Nolan sem Shawn. Hát akkor kicsoda?
– Most már talán érti, hogy komolyan gondolom – mondta Phate-nek, és úgy
egyensúlyozta maga előtt a pörölyt, mintha csak valami mutatópálcát lóbáló
professzor lenne. – Semmi problémát nem jelent számomra, ha fájdalmat okozok
magának.
Phate bólintott. Az arcáról ömlött az izzadtság. A nő észrevette Gillette fejének
mozdulását, felé pillantott, de aztán úgy ítélte meg: a hacker pillanatnyilag nem
jelent számára veszélyt. Visszafordult Phate-hez.
– A Csapóajtó kódját akarom. Hol van?
A mögötte lévő asztalra helyezett laptop felé intett a fejével. A kalapács ismét
felemelkedett, és lágy, émelyítő tompa puffanással gonoszul lecsapott a férfi lábára.
Phate megint felsikított.
– Nem cipelné magával a forráskódot egy laptopon. Az ott hamisítvány, nem
igaz? A Csapóajtó nevű program azon a gépen... mi az valójában?
A kalapács ismét magasba lendült.
– Aprítógép-4 – zihálta a hacker.
Ez a vírus a számítógépre történő feltöltés után kivétel nélkül minden adatot
megsemmisít a gépen.
– Nem túl segítőkész válasz, Jon! – a nő közelebb hajolt a férfihoz, alaktalan
pulóvere és kötött ruhája most még tovább nyúlt. – Figyeljen rám! Tudom, hogy
Bishop nem kért erősítést, mert ő maga is menekülésben van Gillette-tel. De még ha
meg is tette, senki nem fog idejönni, mert, hála magának, az utak használhatatlanok.
Tengernyi időm van arra, hogy kiszedjem magából azt, amit tudni akarok. És
higgyen nekem, az a fajta nő vagyok, aki meg is tudja tenni. Már régóta foglalkozom
ezzel.
– Bassza meg! – zihálta Phate.
A nő csendesen megragadta a férfi csuklóját, és maga felé húzta a karját, míg
kézfeje a betontömbre nem került. Phate saját széttárt ujjaira meredt, amelyek felett
vészjóslóan lebegett a vas eszköz.
– A forráskódot akarom. Tudom, hogy nincs itt magánál. Feltöltötte valami
rejtekhelyre... jelszóval védett FTP-helyre. Igazam van?
Az FTP-helyekre számos hacker elrejtette a programját. A világ bármelyik
számítógépes rendszerén lehet. Ha a kereső személy nem rendelkezik a pontos FTP-
címmel, felhasználói névvel és jelszóval, körülbelül annyi esélye van a program
megszerzésére, mintha egy mikrofilm nyomára próbálna bukkanni az esőerdőben.
Phate habozott,
– Nézzen ezekre az ujjakra... – Nolan most szinte duruzsolt, és megsimogatta az
eltompult ujjakat. A következő pillanatban a férfi felé sziszegte: – Hol a kód?
Phate megrázta a fejét. A kalapács lecsapott a férfi kisujja felé. Gillette még a
reccsenést sem hallotta. Csak Holloway szaggatott sikolyát.
– Egész nap tudom ezt csinálni – mondta a nő nyugodtan. – Engem nem zavar, ez
a munkám.
Hirtelen sötét düh borította el Phate arcát. Az irányításhoz szokott férfi, a MUD-
játékmester most tökéletesen gyámoltalan volt.
– Miért nem bassza meg magát? – erőtlenül felnevetett. – Úgysem fog soha az
életben találni senkit, aki önként hajlandó lenne rá! Maga egy szerencsétlen vesztes.
Egy geek vénlány, és rohadt szar élet vár magára.
A nő szemében megvillanó düh hamar tovatűnt. Megint felemelte a kalapácsot.
– Nel Ne! – kiáltott Phate. Mély lélegzetet vett. – Rendben... – Megadta a nőnek
egy internetes cím adatait, a felhasználói nevet és a jelszót.
Nolan elővette a mobiltelefonját és leütött rajta egy gombot. Megadta a Phate által
elmondott adatokat a vonal másik végén tartózkodó személynek, aztán azt mondta
neki:
– Tartom. Ellenőrizd!
Phate mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt. Kipislogta a fájdalom könnyeit a
szeméből, majd Gillette felé nézett.
– Hát, megérkeztünk, VölgyFia. Ez itt a harmadik felvonás. – Kicsit feljebb
tornászta magát, mire véres keze egy-két hüvelykkel elmozdult. Összerándult a
fájdalomtól. – Nem egészen úgy zajlott le a játék, ahogy arra számítottam. Úgy tűnik,
csattanós véget tartogatott nekünk a sors.
– Csend! – mormogta Nolan.
Azonban Phate ügyet sem vetett rá és folytatta, ziháló hangon továbbra is Gillette-
hez beszélt:
– Van valami, amit el akarok mondani neked. Figyelsz rám? „Légy hű magadhoz:
így, mint napra éj, következik, hogy ál máshoz sose léssz.” – Felköhögött: – Imádom a
drámákat. Az egyik kedvencemből van, a Hamletből. Emlékezz erre a sorra, VölgyFia!
Egy varázsló tanácsa ez. „Légy hű magadhoz!”
Nolan arca fintorba torzult, ahogy a telefon másik végén lévőt hallgatta. A válla
meggörnyedt, és beleszólt a beszélőbe:
– Álljon készenlétben!
Félretette a telefont és metsző pillantást vetve Phate-re, újra megragadta a
kalapácsot. A férfi – bár a fájdalom miatt szemmel láthatóan szinte félig magán kívül
volt – alig hallhatóan felnevetett.
– Leellenőrizték a helyet, amit megadott – mondta a nő –, és kiderült, hogy egy e-
mailes felhasználói azonosító. Amikor megnyitották a fájlokat, a kommunikációs
program elküldött valamit egy ázsiai egyetemnek. A Csapóajtót?
– Nem tudom, mi volt az – suttogta Phate, és véres, szétzúzott kezére meredt. Az
arcán átsuhanó apró fintor hideg mosolynak engedett utat. – Lehet, hogy rossz címet
adtam meg.
– Nos, akkor adja meg a jót!
– Minek ez a nagy sietség? – kérdezte Phate kegyetlenül. – Fontos randevúja van
otthon a macskájával? Vagy valami show-műsor a tv-ben? Esetleg egy üveg bor, amit
megiszogatna... egyedül?
Egy pillanatra a frusztráció dühe megint elhatalmasodott Nolanen, aztán lecsapott
áldozata kezére. Phate felsikoltott.
Mondd el neki, gondolta Gülette. Az Isten szerelmére, mondd el! Azonban Phate a
tortúrának még vagy végtelennek tűnő öt percén át néma maradt; a kalapács a
levegőbe lendült és lecsapott, az ujjcsontok recsegve roppantak darabokra. Végül
Phate nem bírta tovább.
– Rendben van, rendben van! – újabb címet, nevet és jelszót mondott a nőnek.
Nolan felvette a telefont és továbbította az információt a vonal túloldalán
várakozó kollégájának. Néhány percig várt, meghallgatta a másikat, aztán azt
mondta:
– Sorról sorra menjen rajta végig, aztán futtasson le egy fordító programot, és
győződjön meg róla, hogy valódi.
Várakozás közben végignézett a szobában tárolt régi számítógépeken. –
Nagyszerű! – mondta a telefonnak, nyilvánvalóan elégedettséggel töltötte el, hogy a
forráskód valódi, – Most menjen vissza az FTP-helyre és szerezze meg a gyökeret.
Ellenőrizze a feles letöltési naplókat. Nézze meg, nem továbbította-e a kódot valami
másik helyre!
Vajon kivel beszélhet? – tűnődött magában Gillette. Egy, a Csapóajtóhoz hasonló
program ellenőrzése és a forráskód visszafordítása rendesen órákat venne igénybe;
Gillette feltételezte, hogy jó néhány ember dolgozik a témán, és az elemzéshez külön
erre a feladatra rendeltetett szuperszámítógépeket alkalmaznak.
Egy pillanat múlva Nolan lehajtotta a fejét és figyelmesen hallgatott.
– Rendben! Égessék ki az FTP-helyet és mindent, ami hozzá kapcsolódik! A
Fertőzés IV-et használják!.... Nem, úgy értem, az egész hálózatot. Nem érdekel, ha
összeköttetésben van a légvédelemmel és a légiforgalom-irányítóval. Égessék el!
Az említett vírus leginkább egy megfékezhetetlen bozót-tűzhöz hasonlítható.
Módszeresen megsemmisíti az FTP-hely – ahol Phate a forráskódot is tárolta –
minden egyes fájljának tartalmát, és kivétel nélkül az összes vele összeköttetésben
álló számítógépet. A Fertőzés gépek ezreinek adatait fogja találomszerűen
felsorakoztatott szimbólumok felismerhetetlen láncolatává változtatni úgy, hogy
lehetetlenség lesz a legapróbb, Csapóajtóra történő utalást is felfedezni, a működő
forráskódról nem is beszélve.
Phate lehunyta a szemét, és az oszlopnak támasztotta a fejét.
Nolan még mindig a kalapácsot markolva állt, aztán elindult Gillette felé. A
hacker az oldalára gördült és megpróbált elkúszni. Azonban az áramütések
következtében a teste még mindig nem engedelmeskedett akaratának, és megint a
padlóra zuhant. Patricia közel hajolt hozzá. Gillette a kalapácsot bámulta. Aztán a
nőre nézett, és így, nagyon közelről észrevette, hogy a tövénél enyhén más a haja
színe, mint a fürtöknél, és hogy a szeme is a kontaktlencse miatt olyan zöld. Az
elmázolódott smink alatt – ami azt a vaskos, fánkszerű külsőt kölcsönözte az arcának
– vékony vonásokat fedezett fel. Ez pedig talán azt jelenti, hogy a nő a testét is
kipárnázta, hogy vagy tizenöt kiló látszatot adjon a kétségtelenül jó karban tartott,
izmos alakhoz.
Aztán meglátta a kezét is.
Az ujjai... A párnák enyhén ragyogtak és nem látszottak tisztán. Gillette agyába
berobbant a felismerés: végig, mialatt kondicionálóval kenegette a körmeit, az
ujjpárnákra is tett a lakkból – hogy elrejtse az ujjlenyomatait.
A nő is az átváltozást alkalmazta velük szemben. Az első naptól kezdve.
– Már egy ideje a nyomában van, nem igaz? – suttogta Gillette.
– Egy éve – bólintott Nolan. – Azóta, hogy először hallottunk a Csapóajtóról.
– Ki az a mi?
A nő nem válaszolt, de nem is volt rá szükség. Gillette feltételezte, hogy nem a
Horizon On-Line alkalmazásában áll – vagy kizárólagosan a Horizonéban –, hanem
az internetes szolgáltatók egy egész konzorciuma bérelte fel a Csapóajtó – a tökéletes
voyeur szoftver, amely biztosítja a gyanútlan felhasználók életébe történő teljes
behatolást – forráskódjának felkutatására. Nolan főnökei nem használni akarták a
Csapóajtót, hanem ellenszert akartak írni ellene, megsemmisíteni vagy karanténba
zárni azt a programot, amely óriási fenyegetést jelentett az éves szinten billió dollárt
hozó hálózati iparnak. Gillette csak elképzelni tudta, az internetre előfizetők milyen
szélsebesen szüntetnének meg minden kapcsolatot a szolgáltatójukkal, és soha nem
csatlakoznának többet a hálózatra, ha tudnák, hogy a hackerek szabadon
barangolhatnak a számítógépeikben, és életük legapróbb részleteibe is betekintést
nyerhetnek. Lophatnak tőlük. Leleplezhetik és meg is ölhetik őket.
A nő kihasználta Andy Andersont, Bishopot és az SZBE többi tagját, mint ahogy
valószínűleg kihasználta a portlandi és az észak-virginiai rendőrséget is, ahol Phate
és Shawn korábban lecsaptak.
Mint ahogy Gillette-et is kihasználta.
– Mondott magának valamit a forráskódról? – kérdezte tőle Nolan. – Hogy
máshova is elrejtette?
– Nem.
Semmi értelme nem lett volna annak, hogy Phate ezt tegye, és miután a nő egy
ideig figyelmesen tanulmányozta Gillette-et, úgy tűnt, hisz neki. Aztán lassan felállt
és visszanézett Phate felé. Gillette-nek feltűnt, hogy Nolan különös módon vizslatja a
másik hackert, és az agya riadót fújt. Mint a programozó, aki bármilyen késlekedés és
tévedés nélkül tökéletesen tisztában van azzal, hogy működik az első lépéstől az
utolsóig a szoftvere, Gillette hirtelen világosan átlátta Nolan következő lépését.
– Ne tegye! – könyörgött sürgetően.
– Meg kell tennem!
– Nem, nem kell! Soha többet nem lesz a nyilvánosság előtt! Az élete hátralévő
részét börtönben fogja tölteni!
– Azt hiszi, hogy a hozzá hasonló embert visszatartja a börtön a hálózattól? Magát
sem állította meg.
– Nem teheti meg!
– A Csapóajtó túl veszélyes – magyarázta a nő. – És a fejében ott van a kód. És még
valószínűleg egy tucat másik, ami legalább annyira veszélyes.
– Ne! – suttogta Gillette kétségbeesetten. – Soha nem élt még hozzá foghatóan jó
hacker. És talán soha nem is fog! Olyan kódokat írhat, amilyet a legtöbbünk
elképzelni sem tud!
Nolan visszasétált Phate-hez.
– Ne tegye meg! – kiabálta Gillette.
És közben tudta, minden tiltakozása hiábavaló.
A laptop tokjából a nő most elővett egy apró bőrtartályt, kivett belőle egy injekciós
fecskendőt, amibe egy ampulla átlátszó folyadékot szívott fel. Pillanatnyi habozás
nélkül lehajolt, és Phate nyakába injekciózta az oldatot. A hacker nem küzdött, de
egy pillanatra Gillette-nek az az érzése támadt, hogy Phate pontosan tudta, mi
történik, és hagyta, hogy átölelje a halál. A hacker Gillette-re nézett, aztán a közeli
asztalon álló Apple számítógépének fadobozára. A kezdeti Apple-ök igazi hacker
számítógépek voltak – az ember darabonként vásárolta össze a belső részeket, utána
pedig maga építette meg a gép házát. Phate továbbra is a gépegységre meredt,
mintha csak mondani akarna neki valamit. Aztán Gillette-hez fordult.
– Légy... – a szavai suttogásba fulladtak.
Gillette megrázta a fejét. Phate felköhögött és remegő hangon folytatta:
– Légy hű magadhoz – aztán előrebukott a feje és nem lélegzett többé.
Gillette nem tehetett róla, de elöntötte a veszteségérzet és a szomorúság. Jon
Patrick Holloway minden bizonnyal megérdemelte a halált. Gonosz volt, és olyan
könnyedén vetett véget emberi életeknek, mintha csak valami MUD-játékban emelné
ki a fiktív karakter digitális szívét a testéből. A fiatalemberben azonban egy másik
személy is lakozott: ez a valaki szimfóniához hasonlatosan elegáns kódot tudott írni,
a billentyűzéséből kihallatszott hackerek néma nevetése, és látszott a zabolázatlan
elme briliáns volta, amely – ha évekkel ezelőtt, csak egy kicsivel is eltérőbb ösvényen
indul útjára – Jon Holloway-t az egész világon elismert számítógépes varázslóvá
emelhette volna.
És egy olyan ember volt, akivel Gillette néhány... igen, igazán tökéletes hacket vitt
végbe. Bármerre is sodorja az embert az élet, soha nem szakadnak el teljesen azok a
kötelékek, amelyek a Kék Halálban barangoló felfedezőtársak között szövődnek.
Patricia Nolan felállt és Gillette-re nézett.
Halott vagyok, gondolta a férfi.
A nő megint oldatot szivattyúzott a tűbe, és nagyot sóhajtott. Legalább ez a
gyilkosság zavarni fogja!
– Ne! – suttogta a hacker. Megrázta a fejét. – Hallgatok, mint a sír.
Megpróbált elkúszni a nő útjából, de az áramütésektől az izmai és az akarata még
mindig különálló életet éltek. A nő melléguggolt, félrehúzta a gallérját, és az ütőeret
keresve megdörzsölte a nyakát. A nyomozó lesz a következő áldozat, értette meg
Gillette.
Nolan előrehajolt, a tű a kezében.
– Ne! – suttogta Gillette. Lehunyta a szemét, a gondolatai Ellie körül jártak. – Ne!
Ne tegye!
– Hé ott, emelje fel a kezét! – kiáltotta egy férfihang.
Egy másodpercnyi késlekedés nélkül a nő ledobta a fecskendőt, előrántotta a
laptoptokból a pisztolyát, és az ajtóban felbukkanó Tony Mottra lőtt.
– Jézus! – kiáltotta a fiatal zsaru, és összerezzent. – Mi az ördögöt csinál maga? – és
a padlóra vetette magát.
Nolan újra felemelte a fegyverét, mielőtt azonban elsüthette volna, néhány
hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, és hátraesett. Mott visszalőtt ragyogó, ezüst
automatájával.
Egyik golyó sem találta el Nolant, aki gyorsan talpra állt és megint elsütötte a saját
pisztolyát – sokkal kisebbet, mint párbajtársáé – Mott felé.
A biciklisnadrágba, Nike ingbe és a nyakában elmaradhatatlanul himbálózó
napszemüvegbe öltözött SZBE-s zsaru beljebb mászott a raktárépületbe. Megint
tüzelt, ezzel Nolant folyamatos védekezésre kényszerítette. A nő is visszalőtt
néhányszor egymás után, de egyszer sem talált.
– Mi a pokol folyik itt? Mit Csinál?
– Megölte Holloway-t. Én lettem volna a következő.
Nolan megint eleresztett egy golyót, és kimenekült a raktárház bejárata felé.
Mott megragadta Gillette nadrágszárát, fedezékbe húzta, aztán a nő irányába
tüzelve kiürítette az automata tárát. Minden kommandós csapatbevetés iránt érzett
rajongása ellenére, a zsaru szemmel láthatóan megrémült, amikor igazi lövöldözésre
került sor. És egyáltalán nem célzott pontosan. Ahogy újratöltötte a fegyverét,
Nolannek sikerült eltűnnie néhány karton mögött.
– Eltalálta? – az elakadó lélegzetű Mott egész testében remegett.
– Nem, bénító fegyverrel vagy valami hasonlóval kapott el. Nem tudok mozogni.
– Mi a helyzet Frankkel?
– Nem érte lövés. De orvosra van szüksége. Honnan tudta, hogy itt vagyunk?
– Frank felhívott és megkért, hogy ellenőrizzem ennek a helynek az adatait.
Gillette-nek eszébe jutott, hogy Bishop Nolan hotelszobájából bonyolította le a
hívást. A fiatal zsaru folytatta, közben pedig szemével a raktárházat fürkészte, hátha
megpillantja a nőt.
– Az a kis fasz Backle tudta, hogy maga és Frank együtt léptek meg. Poloskát
szereltetett a telefonkészülékeinkbe. Meghallotta a címet, és felhívta az embereit,
hogy jöjjenek el magáért. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.
– Hogy jutott át a forgalmi dugón?
– A biciklim, emlékszik? – Mott Bishophoz mászott, aki most először, végre
megmoccant. Ebben a pillanatban a dinoszauruszketrec másik sarkából Nolan
bukkant fel, és vagy fél tucat lövedéket zúdított rájuk. Kimenekült a főbejáraton.
Mott vonakodva indult utána.
– Legyen óvatos! – szólt utána Gillette. – Ő sem tud átjutni a dugón. Kint lesz, és
várni fogja magát...
Azonban elhalkult a hangja, mert meghallotta a semmivel össze nem keverhető
hangot közeledni. Rádöbbent, hogy a Patricia Nolanhez hasonló munkát végzőknek,
csakúgy mint a hackereknek, az improvizáció mestereinek kell lenniük; az egész
megyére kiterjedő forgalmi dugó nem húzhatta keresztül a nő számításait. A zajt a
helikopter propellerének dübörgése keltette. A gép kétségtelenül azonos volt a
Gillette által korábban látott sajtó- és reklámanyagszóró szitakötővel. Minden
bizonnyal ide is ezzel érkezett.
Kevesebb mint fél perc alatt a legénység felszedte a nőt, és már a levegőben is
voltak, sebesen távolodva, és a rotorok vaskos zaját hamarosan felváltotta a személy-
és teherautók kürtjeinek délutáni eget betöltő, különös módon harmonikus hangzású
zenekara.
******
00101010. FEJEZET / NEGYVENKETTŐ
Gillette és Bishop visszatért a Számítógépes Bűnelkövetési Egységhez.
A detektívnek nem volt szüksége hosszan tartó kórházi kezelésre. Agyrázkódás,
hasogató fejfájás és nyolc öltés lett az akció következménye – valamint egy új ing, a
véres régit helyettesítendő. (Ez inkább Bishop mérete volt, mint az elődje, a
ruhadarab azonban szemmel láthatóan betűrés-ellenállóval volt ellátva.)
Este 6.30 volt, és a közműveknél sikerült újratölteni a közlekedési lámpák
működését szabályozó programot. A Santa Clara megyében uralkodó forgalmi
torlódások nagy része megszűnt. A San Jose számítógépes termékek boltjában
végzett kutatások nyomán egy gázbomba került elő és valamennyi adat az Észak-
kaliforniai Egyetem tűzriasztó rendszeréről. Bishop – Phate elterelő hadmozdulatok
iránti szeretetének ismeretében – amiatt aggódott, hogy a gyilkos egy másik
készítményt helyezett el az egyetem területén. Azonban a kollégiumok és az
intézmény többi épületének mélyreható átvizsgálása sem hozott semmilyen
eredményt.
Senki sem lepődött meg azon, hogy a Horizon On-Line váltig ragaszkodott ahhoz
az állításához, miszerint soha nem hallottak Patricia Nolanről. A társaság vezetői és a
testületi biztonsági főnök Seattle-ben kijelentették, hogy a Lara Gibson-gyilkosság
után egyszer sem léptek kapcsolatba a kaliforniai állami rendőr-főparancsnoksággal
– és senki sem küldött Andy Andérsonnak sem e-mailt, sem faxot Nolan iskolai
végzettségéről. Az Anderson által a nő munkaviszonyának ellenőrzése végett hívott
Horizon On-Line szám élő telefonvonal volt, azonban a seattle-i telefontársaság
szerint az összes erre a számra érkező hívást továbbították – egy forgalomba nem
hozott Mobile America mobiltelefon számára.
A Horizon biztonsági gárdája sem ismert senkit, akire illett volna a nő
személyleírása. A cím, amin a szállodában bejelentkezett, hamis volt, a hitelkártyája
szintúgy. A hotelből lebonyolított összes hívás ugyanarra a feltört. Mobile America
számra ment.
Az SZBE-nél természetesen egyetlen lélek sem hitt a mindent tagadó Horizonnak.
Azonban a HOL és Patricia Nolan közötti kapcsolatot nagyon nehéz lett volna
bizonyítani – mint ahogy a nő felkutatása is reménytelennek tűnt, márpedig ez lett
volna a legelső lépés. A fényképét – amit az SZBE főparancsnokságának biztonsági
szalagjáról vettek le – az ISLEneten keresztül az egész országban szétküldték a helyi
rendőri szerveknek és a szövetségieknek is, azok pedig továbbították a rendőrségi
adatbázisnak. Bishopnak mindazonáltal mellékelnie kellett azt a kínos beismerést,
hogy bár a nő néhány napot az állami rendőrségi testület körében töltött, nincs tőle
származó ujjlenyomat-mintájuk, és az életben feltehetőleg teljesen máshogy néz ki,
mint a felvételen.
Némi pozitívumot jelentett, hogy a másik konspirátorról több információt tudtak
szerezni. Shawn testét – vagyis Stephen Millerét – megtalálták a háza mögött elterülő
erdőben; szolgálati fegyverével lőtte agyon magát, miután rájött, hogy a többieknek
sikerült beazonosítani a személyét. Bűnbánó búcsúüzenetét természetesen e-mailben
hagyta az utókorra.
Az SZBE-s Linda Sanchez és Tony Mott próbálta meg összerakosgatni a
részletekből Miller árulásának teljes képét. Az állami rendőrségnek előbb-utóbb ki
kell bocsátania egy közleményt, miszerint a kötelék egyik tagja a Szilícium-völgyi
hacker gyilkossági ügyben bűnrészes volt, és a belügyminisztériumban tudni
akarták, mekkora kárt okozott Miller, és menynyi ideig volt Phate partnere és
szeretője.
Backle, a Nemzetvédelmi Minisztérium ügynöke, egy mosócédulányi vádponttal
felfegyverkezve – melyek között természetesen ott volt a Standard 12 rejtjelező
program feltörése is – még mindig elszántan nyakon akarta csípni Wyatt Gillette-et,
és most már Frank Bishopot is a letartóztatottak között szerette volna látni, amiért a
nyomozó megszöktetett egy szövetségi rabot az őrizetből.
Ami a Gillette ellen felhozott Standard 12 rejtjelező programmal kapcsolatos
vádakat illette, Bishop elmagyarázta Bernstein kapitánynak:
– Teljesen egyértelmű uram, hogy Gillette vagy megszerezte Holloway egyik FTP-
helyének gyökerét és letöltötte a forgatókönyv egyik másolatát, vagy egyszerűen a
telneten keresztül jutott be a gépre, és onnan szerezte meg a kópiát.
– Mi az ördögöt jelent ez? – csattant fel az őszülő hajú, kefefrizurájú zsaru.
– Elnézést, uram! – És Bishop lefordította a mondanivalóját.
– Csak azt mondom, hogy Holloway volt az, aki betört a Nemzetvédelmi
Minisztériumba és megírta a dekódoló programot. Gillette csak ellopta tőle, mert mi
megkértük rá.
– Tehát ezt gondolja – morogta Bernstein cinikusan. – Nos, én egyáltalán nem
értem ezt az egész itt folyó számítógépes zagyvaságot – Mindazonáltal a
telefonkagyló után nyúlt és felhívta az igazságügy-minisztert, aki ígéretet tett arra
vonatkozóan, hogy átnézi az SZBE által benyújtott összes bizonyítékot, amit Bishop
fel tud hozni az elmélete mellett, mielőtt eljárást kezdeményeznének akár Gillette
vagy a detektív ellen (akiknek ebben a pillanatban a „Szilícium-völgy Krackerének” –
ahogy a helyi tv-állomások Phate-et elnevezték – ártalmatlanná tétele miatt igen
magas volt az árfolyamuk).
Backle ügynök kelletlenül visszatért San Franciscóba, a Pre-sidión lévő irodájába.
Jelenleg az összes törvénytisztviselő figyelme Phate-ről és Stephen Millerről a
MARINKILL-ügyre terelődött. Néhány hivatalos közlemény azt jelentette, hogy
megint látták a gyilkosokat – ezúttal közvetlenül a szomszédban, San Joseban –,
egyértelműen bankok környékén. Bishopot és Sheltont beosztották a közös
FBI/állami rendőrségi erőkhöz. Néhány órát kaptak mindössze, hogy családi körben
vacsorázhassanak, de még az este folyamán jelentkezniük kellett a San Jose-i
hivatalban.
Bob Shelton ebben a pillanatban otthon tartózkodott (Gillette-től mindössze
egyetlen titokzatos pillantással búcsúzott, aminek jelentése a hacker számára teljes
homályba veszett). Bishop mindazonáltal elhalasztotta az indulást, linzer és kávé
kíséretében várta meg a hacker társaságában a járőrök megérkezését, akik majd
visszaszállítják a rabot San Hóba.
Megcsörrent a telefon. Bishop vette fel.
– Számítógépes bűnelkövetés – egy másodpercig hallgatott. – Várjon!– felvont
szemöldökkel Gillette-re nézett. Átnyújtotta neki a kagylót. – A magáé.
A hacker a füléhez emelte a készüléket.
– Halló?
– Wyatt?
Elena hangja annyira ismerős volt, hogy szinte érezte önkéntelenül billentyűző
ujjai alatt. Pusztán a nő hangszíne felidézte a hackerben Elena lelkének teljességét;
csak egyetlen szavát kellett hallania, hogy megtudja, játékos, dühös, ijedt, érzelmes
vagy szenvedélyes hangulat uralkodik-e rajta. Aznap már az üdvözlésből meg tudta
állapítani, hogy a nő csak nehezen szánta rá magát a hívásra, és úgy szerelte fel
magát több rétegű védőpajzzsal, ahogy az egykor közösen nézett sci-fi filmekben az
űrhajókat vonták körül.
Másrészről azonban mégis csak ő volt az, aki telefonált.
– Hallottam, hogy halott – mondta. – Jon Holloway. A hírekből tudom.
– Így van.
– Te jól vagy?
– Igen.
Hosszú szünet. Mintha csak a csendet akarná megtörni, Elena hozzátette:
– Még mindig úgy van, hogy elmegyek New Yorkba.
– Eddel.
– Igen.
Gillette becsukta a szemét és felsóhajtott. Aztán árnyalatnyi remegéssel a
hangjában megkérdezte:
– Tehát miért hívtál?
– Azt hiszem, csak annyit akartam mondani, ha még mindig el akarsz jönni, akkor
gyere!
Gillette eltűnődött: Miért foglalkozik a nő vele? Mi ennek az értelme?
– Tíz percen belül ott leszek – szólt a telefonba.
Letették. Gillette megfordult, és látta, hogy Bishop őt nézi.
– Adjon nekem egy órát! – mondta. – Kérem!
– Nem vihetem el – válaszolta a nyomozó.
– Adjon kölcsön egy autót!
A detektív vívódott magában, körbe-körbe járt a tekintete a
dinoszauruszketrecben, fontolgatta a hallottakat. Aztán Linda Sanchezhez fordult:
– Van az SZBE-nek olyan kocsija, amit használhat?
A nő vonakodva nyújtotta Bishop felé a kulcsokat.
– Ez szabályellenes, főnök.
– Az enyém a felelősség.
Bishop Gillette kezébe nyomta a kulcsokat, aztán elővette a telefonját, és felhívta a
hackert a San Hóba szállító járőröket. Megadta nekik Elena címét, és közölte velük,
hogy az ő engedélyével megy Gillette a házhoz. A fogoly egy órán belül visszatér az
SZBE épületébe. Azzal letette a kagylót.
– Visszajövök.
– Tudom.
A két férfi egy pillanatra egymás szemébe nézett. Kezet ráztak. Gillette bólintott,
aztán az ajtó felé indult.
– Várjon! – szólt utána Bishop és elfintorodott. – Van jogosítványa?
Gillette felnevetett.
– Nem, nincs jogosítványom.
– Nos, akkor vigyázzon, nehogy megállítsák útközben! – vont vállat Bishop.
A hacker bólintott és komoran válaszolt:
– Rendben. Még talán le is csuknának.
-
A házat citromillat lengte be, mint mindig.
Az aroma Ellie édesanyjának, Irene Papandolos gyakorlott konyhakerti
jártasságának volt köszönhető. A nő nem a tradicionálisan bizalmatlan, néma görög
matróna volt, hanem határozott és éles eszű üzletasszony, aki jól menő vendéglátó-
ipari egységet üzemeltetett, és mindemellett időt tudott szakítani arra, hogy minden
étkezésnél ő maga főzzön a családjának. Most vacsoraidő volt, és foltos köpenyt
viselt rózsaszínű kosztümje felett.
Hűvös, mosolytalan bólintással üdvözölte Gillette-et, és egy mozdulattal
beinvitálta a házba.
A hacker a nappaliban egy díványra ült, a Piraeus városának tengerpartja előtt
készült kép elé. A görög háztartásokban a család az egyik legfontosabb, ha nem a
legfontosabb dolog, ezt itt is bizonyította a kétasztalnyi, különböző kerettel –
néhányuk olcsó, mások nehéz ezüstből vagy aranyból készültek – ellátott fénykép.
Gillette felfedezett egyet, ami Elenáról készült, esküvői ruhában. Nem emlékezett a
felvételre, és most azon tűnődött, hogy eredetileg nem kettőjüket ábrázolta-e a kép,
és nem utólag vágták-e le a vőlegényt.
Elena lépett be a szobába.
– Egyedül vagy itt? – kérdezte, de az arca komoly maradt. Semmi üdvözlés.
– Mit értesz ezen?
– Nincsenek itt a zsaru babysittereid?
– Becsületbeli ügy.
– Láttam néhány rendőrautót elhaladni a ház előtt. Azon tűnődtem, vajon veled
vannak-e?
– Nem – válaszolta Gillette. Mindamellett úgy gondolta, lehet, hogy a járőrök
valóban őt pesztrálják.
Elena is leült és zavarában melegítője ujjának a végét huzigálta.
– Nem fogok elköszönni tőled! – jelentette ki Gillette. Elena elfintorodott, de a
hacker folytatta: – Mert le akarlak beszélni az utazásról. Szeretnék veled gyakrabban
találkozni.
– Gyakrabban találkozni? Börtönben vagy, Wyatt!
– Egy éven belül kint vagyok!
Elena felnevetett. Meglepte volt férjének a pimaszsága.
– Újra meg akarom próbálni – mondta a hacker.
– Te akarod újra megpróbálni! És mi van azzal, amit én akarok?
– Meg tudom neked adni, amit akarsz. Nagyon sokat gondolkodtam. Megint
képes lennék megszerettetni magam veled! Nem akarom, hogy eltűnj az életemből.
– A gépeket választottad helyettem! Megkaptad, amit akartál!
– Ez már a múlté.
– Az én életem is megváltozott. Boldog vagyok.
– Biztos?
– Igen! – felelte Elena nyomatékosan.
– Ed miatt.
– Ő is benne van... Ugyan Wyatt, mit tudsz nekem adni? Börtönben vagy. Függővé
váltál azoktól az átkozott számítógépeidtől! Nincs állásod és a bíró azt mondta, hogy
a szabadulásod után még egy évig nem csatlakozhatsz a hálózatra.
– És Ednek jó munkája van? Erről van szó? Nem tudtam, hogy a nagy jövedelem
ennyire fontos számodra!
– Nem a pénzről van szó, Gillette. Hanem a felelősségről. És neked nincs
felelősségtudatod!
– Nem volt felelősségtudatom. Elismerem. De lesz! – megpróbálta megfogni a nő
kezét, ő azonban elhúzta, A hacker folytatta: – Gyerünk, Ellie... láttam az e-
mailjeidet! Amikor Edről beszélsz, az nem úgy hangzik, mintha rátaláltál volna a
tökéletes férjanyagra.
A nő megmerevedett, és Gillette tudta, ezúttal érzékeny pontot érintett.
– Hagyd ki ebből Edet! Én rólad és rólam beszélek.
– Én is! Én is pontosan erről beszélek! Szeretlek. Tudom, hogy pokollá tettem az
életedet. Ezentúl nem így lesz! Gyerekeket akartál, meg normális életet, Keresek
munkát! Lesz családunk!
Elena megint habozott. Gillette pedig tovább győzködte.
– Miért holnap mész? Hová a nagy sietség?
– Jövő hétfőtől új munkába állok.
– Miért New Yorkban?
– Mert a lehető legmesszebbre akartam tőled kerülni.
– Várj egy hónapot! Csak egyetlen hónapot! Hetente kétszer fogadhatok látogatót.
Gyere el hozzám! – elmosolyodott. – Lóghatunk együtt. Pizzát is eszünk!
A nő tekintete a padlót pásztázta, és Gillette érezte, hogy vívódik magában.
– Az anyád vágott le arról a képről? – a hacker elvigyorodott, és a menyasszonyi
ruhába öltözött Elenáról készült felvétel felé bólintott.
A nő halványan elmosolyodott.
– Nem. Ezt Alexis fényképezte... A pázsiton. Egyedül voltam. Emlékszel? Ez az,
ahol nem látod a lábamat.
– Hány menyasszony veszíti el a cipőjét az esküvőjén? – nevetett fel Gillette.
– Nagyon sokáig találgattuk, mi történhetett vele! – bólintott Elena.
– Ó, kérlek, Ellie! Csak egy hónapra halaszd el! Ez minden, amit kérek.
A nő szeme végigpásztázta a képeket. Már éppen belefogott volna, hogy
válaszoljon valamit, amikor váratlanul az anyja bukkant fel az ajtóban. Ha lehet, sötét
arca még sötétebb volt, mint korábban.
– Telefonon keresnek!
– Engem? – kérdezte Gillette.
– Valami Bishop nevű ember. Azt mondja, fontos,
– Frank, mi a...
A nyomozó hangja nyersen csattant a sietségtől:
– Figyeljen nagyon jól most rám, Wyatt! Bármelyik pillanatban megszakadhat a
vonal. Shawn nem halott,
– Micsoda? De Miller...
– Nem, tévedtünk! Stephen Miller nem Shawn. Valaki más az! Az SZBE-ben
vagyok. Linda Sanchez talált egy üzenetet az SZBE fő vonalának üzenetrögzítőjén.
Halála előtt Miller idetelefonált és ő hagyta. Emlékszik arra, amikor Phate betört az
SZBE épületébe és magát akarta elkapni?
– Hogyne.
– Miller éppen akkor érkezett vissza az egészségügyi központból. Már a
parkolóban volt, amikor meglátta az épületből kirohanó Phate-et, és hogy az autójába
vágódik. Elindult a nyomában.
– De miért?
– El akarta kapni.
– Egyedül? – kérdezte Gillette.
– Az üzenetben az állt, hogy egyedül akarja behozni a gyilkost. Azt mondta, olyan
sok mindent cseszett el, hogy be akarja bizonyítani, tud valami jót is tenni.
– Akkor nem is ő végzett magával?
– Nem. Még nem nézték át alaposan az autóját, azonban az orvosi szakértővel
ellenőriztettem a kézen lévő lőportól származó égésnyomokat. Nincsenek
égésnyomok. Ha öngyilkosságot követ el, akkor rengeteg égési sérülést találtunk
volna a kezén. Phate minden bizonnyal észrevette az őt követő Millert és megölte.
Aztán Millernek adta ki magát, és szándékosan hagyta, hogy elkapják, amikor betört
a külügyminisztérium adatbázisába. Feltörte Miller számítógépét is az SZBE-ben,
felpakolta rá azokat a hamisított e-maileket, a házából pedig elvitte a gépeit meg a
lemezeit. Abban is biztosak vagyunk, hogy a búcsúlevél sem valódi. Az egész csak
arra ment ki, hogy mi ne szaglásszunk a valódi Shawn után.
– Nos, akkor kicsoda Shawn?
– El sem tudom képzelni. Csak annyit tudok, hogy most nagy problémával állunk
szemben. Itt van Tony Mott is. Shawn feltörte Washingtonban és San Joseban az FBI
harcászati parancsokat kontrolláló számítógépét. Az ISLEneten keresztüljutott be, és
megszerezte a gyökeret. – Bishop mély hangon folytatta: – Most nagyon figyeljen!
Shawn letartóztatási és megtámadási parancsot adott közre a MARINKILL-ügy
gyanúsítottjai ellen. Épp most jelent meg a képernyőn.
– Nem értem – mondta Gillette.
– Az elfogatási parancsban az áll, hogy a gyanúsítottak Sunnywale-ben, az Abrego
sugárút 3245-ös szám alatt tartózkodnak.
– De az itt van! Elena háza!
– Tudom. A kommandós egységeknek kiadott utasításban az áll, hogy huszonöt
perc múlva támadják meg a házat.
******
VI.
MINDEN AZ ÍRÁSMÓDON MÚLIK
CODE SEGMENT
ASSUME
DS: CODE, SS: CODE, CS: CODE, ES: CODE
ORG $+0100H
VCODE: JMP
***
virus: PUSH CX
MOV DX,OFFSET vir dat
CLD
MOV SI,DX
ADD SI,first 3
MOV CX,3
MOV DI,OFFSET 100H
REPZ MOVSB
MOV SI,DX
nov ah,30h
int 21h
cmp al,O
JnZ dos ok
JMP quit
Részlet a Violator Strain II vírus eredeti forráskódjából
******
0010111. FEJEZET / NEGYVENHÁROM
Elena Gillette riadt arckifejezését látva előrelépett.
– Mi az? Mi folyik itt?
A férfi azonban most nem törődött vele, Bishophoz beszélt.
– Hívja az FBI-t! Mondja el nekik, mi történik! Hívja Washingtont.
– Megpróbáltam – felelte Bishop. – Bernstein is. Azonban az ügynökök nem
hallgatnak ránk. A Shawn által parancsba adott megtámadási utasításban többek
között az áll, hogy az elkövetők esetleg állami zsaruknak akarják kiadni magukat, és
megpróbálják hatályon kívül helyezni vagy késleltetni a támadási parancsot. Csak a
számítógépen kiadott parancsokat hagyják hivatalosan is jóvá. Semmi szóbelit. Még
Washingtonból sem.
– Jézusom, Frank!
Hogy jöhetett rá Shawn az ő ittlétére? Aztán eszébe jutott: Bishop felhívta a
járőröket, és elmondta nekik, hogy Gillette egy órán keresztül Elena házában lesz.
Most az is felrémlett benne, hogy Phate és Shawn nyomon követte a rádió- és
telefonüzeneteket, és lehallgattak minden olyan kulcsszavas beszélgetést, ami
tartalmazta Triple-X, Holloway és Gillette nevét. Shawn minden bizonnyal
lehallgatta Bishop beszélgetését.
– Most már ott vannak a ház körül – mondta Bishop –, az összpontosítási
körletben. Nem értem, miért csinálja ezt Shawn.
Gillette azonban nagyon is jól tudta.
A hackerbosszú lassú bosszú.
Gillette évekkel ezelőtt elárulta Phate-et, tönkretette a másik gondosan felépített,
átváltozással létrehozott életét... és mindent egybevéve, közreműködött a hacker
életének kioltásában is. Shawn most elpusztítja Gillette-et és azokat, akiket szeret.
A hacker kinézett az ablakon, és úgy gondolta, valami mozgást látott kint.
– Wyatt? – szólt hozzá megint Elena. – Mi folyik itt? – Ő is az ablakhoz lépett, ki
akart nézni, azonban a hacker durván visszarántotta. – Mi van? – kiáltott fel a nő.
– Maradj hátul! Tartsd távol magad az ablakoktól!
Bishop folytatta:
– Shawn négyes szintű megtámadási parancsot rendelt el. Az azt jelenti, hogy a
kommandós egységek nem is tesznek kísérletet a megadásra való felszólításra. Abból
a feltételezésből indulnak ki, hogy öngyilkos ellenállással kerülnek majd szembe. A
meghalni is kész terroristák esetében alkalmazandó utasítást kapták.
– Tehát könnygázt dobnak be a házba – mormogta Gillette –, berúgják az ajtókat,
és kivétel nélkül rálőnek mindenre, ami mozog.
Bishop egy pillanatra elhallgatott.
– Ez is megtörténhet.
– Wyatt? – kérdezte Elena. – Mi folyik itt? Mondd el!
A hacker megfordult és ráüvöltött:
– Mondd meg mindenkinek, hogy azonnal menjenek a nappaliba és feküdjenek a
földre! Te is! Azonnal!
A nő fekete szeme lángolt a dühtől és a félelemtől.
– Mit tettél?
– Sajnálom, sajnálom... Csak tedd, amit mondtam! Gyerünk már!
Gillette visszafordult, és kinézett az ablakon. Két hatalmas fekete teherautót vett
észre, amint kényelmesen leparkolt a tőlük ötvenlábnyira lévő sugárúton. A
távolban, vagy száz láb magasan, helikopter lebegett az égen.
– Figyeljen, Wyatt, a hivatal nem indítja meg a támadást, ha nincs végső
parancsnyugtázás. Ez is a megtámadási parancs szabályai közé tartozik. Nincs
valami mód arra, hogy leállítsuk Shawn gépét?
– Adja oda Tonyt!
– Itt vagyok – szólt bele a kagylóba Mott.
– Az FBI rendszerében van?
– Igen, itt van előttem a képernyőn. Shawn azt játssza, hogy ő a Washingtoni
Kommandós Bevetések Központja, és harci parancsokat osztogat. A terepen lévő
harcászati ügynök azt mondja, ez a bevetés is csak ugyanolyan, mint a többi.
– Le tudja nyomozni Shawn tartózkodási helyét?
– Nincs felhatalmazásunk, de megrángatok egy-két jól bevált zsinórt a Pac Bellnél
– válaszolta Mott. – Adjon néhány percet!
Kívülről nehéz teherautók zaja szűrődött be. A helikopter is közelebb jött.
Gillette a nappaliból tisztán kihallotta Elena anyjának hisztérikus zokogását, és a
testvére dühös szavait. Elena semmit sem mondott. A férfi jól látta, a nő maga is
mérges; reménytelen pillantást küldött volt félje felé, aztán az anyja mellett, a
szőnyegbe temette a fejét.
Ó, Jézus, mit tettem?
Néhány perc múlva Bishop jött vissza a telefonvonalhoz.
– A Pac Bell már megkezdte a nyomozást. Shawn szabadvezetékről hív.
Meghatározták a telefonközpontot és a helyi központot is, valahol San Jose nyugati
részében van, a Winchester sugárút közelében. Ahol Phate raktárépülete is volt.
– Azt gondolja, a San Jose számítógépes termékek boltjának az épületében van?
Lehet, hogy azután surrant be, miután maguk már átvizsgálták a terepet?
– Vagy esetleg valahol a közelben tartózkodik. Raktárházak tucatjai vannak a
környéken szerteszét. Tíz percre vagyok a Winchester Sugárúttól. Testvér, bárcsak
tudnánk, kicsoda az a Shawn!
Gillette agyában megvillant valami. Mintha csak kódot írna, összevetette a
hipotézisét az ismert tényekkel és a logika szabályaival. Végül levonta a
következtetést.
– Van egy elképzelésem – mondta.
– Shawnnal kapcsolatban?
– Igen. Hol van Bob Shelton?
– Otthon. Miért kérdezi?
– Hívja fel és győződjön meg róla, tényleg otthon van-e?
– Rendben. Visszahívom a kocsiból.
Néhány perccel később megcsörrent Papandolosék telefonja, és Gillette
megragadta a kagylót. Frank Bishop telefonált, miközben San Carloson száguldott
végig, Winchester felé.
– Sheltonak otthon kellene lennie – mondta Bishop –, de senki nem veszi fel a
telefont. – Mindazonáltal téved, ha azt gondolja, hogy Bob Shelton és Shawn
ugyanaz a személy.
Gillette kinézett az ablakon, és még egy, a ház előtt cirkáló rendőrautót vett észre,
amit valami harckocsi kinézetű teherautó követett, majd azt mondta:
– Nem, Frank, figyeljen ide: Shelton azt állítja, gyűlöli a számítógépeket, és nem
tud róluk semmit. De emlékeznie kell arra a merevlemez-meghajtóra a házában!
– A mire?
– Arra a lemezre, amit láttunk. Ez az a fajta hardver, amit csak a néhány évvel
ezelőtt komoly hackeket vagy hirdetőtábla-rendszereket futtató emberek használtak.
– Nem tudom – mondta Bishop lassan. – Talán bizonyíték vagy valami ilyesmi
lehetett.
– Dolgozott már valaha Shelton számítógépes eseten?
– Nos, nem.
Gillette folytatta:
– És eltűnt néhány percre, mielőtt maguk megtámadták Phate házát Los Altosban.
Bőven volt ideje elküldeni Phate-nek a támadási kódot és lehetőséget adni neki arra,
hogy elmeneküljön. És gondolja csak végig: miatta sikerült Phate-nek bejutnia az
ISLEnetre, és megszereznie az FBI számítógépes címeit, és a harcászati kódokat!
Shelton azt mondta, azért csatlakozott a hálózatra, hogy engem, ellenőrizzen le.
Valójában azonban Phate kezébe nyomta az SZBE számítógépének címét és jelszavát,
ezért tudta feltörni az ISLEnetet.
– De Bob nem ért a számítógépekhez!
– Azt mondja, hogy nem! De tényleg olyan biztos ebben? Sokszor jár át hozzá
látogatóba?
– Nem.
– Mit szokott csinálni esténként?
– Általában otthon marad.
– Soha nem jár el?
Bishop vonakodva válaszolt:
– Nem.
– Tipikus hacker magatartás!
– De már három éve ismerem!
– Átváltozás.
– Lehetetlen... – mondta Bishop. – várjon! Csörög a másik telefon.
Várakozás közben Gillette kikukucskált a függöny mögül. Egy nem messze
parkoló katonai csapatszállító-teherautónak látszó járművet fedezett fel. Az utca
másik oldalán mozgolódás támadt a bokrok között. Álruhás rendőrök rohantak az
egyik élősövénysortól a másikig. Úgy tűnt, mintha legalább száz zsaru tömörülne
odakint.
Bishop visszajött a telefonhoz.
– A Pac Bell megtalálta a helyszínt, ahonnan Shawn feltörte az FBI-t. Tényleg a San
Jose számítógépes termékek boltjában van. Már majdnem ott vagyok. Szólok
magának, ha bejutottam az épületbe.
Frank Bishop erősítést kért, aztán látótávolságon kívül beállította a kocsiját az utca
másik oldalán lévő parkolóba; a San Jose számítógépes termékek ablaktalan
épületnek tűnt, azonban Bishop nem akarta azt az esélyt megadni Shawnnak, hogy
esetleg észrevegye.
Meggörnyedt, aztán ebben a testtartásban – a halántékát és koponyája hátsó felét
hasogató iszonyatos fájdalom ellenére –, a lehető leggyorsabban beosont a
raktárépületbe.
Nem hitte el Gillette Bob Sheltonról szóló okfejtését. És mégis, akarata ellenére is
elgondolkozott a hallottakon. Az összes eddigi partnere közül Bishop Sheltonról
tudott a legkevesebbet. A nagydarab zsaru tényleg otthon töltötte az éjszakáit. Nem
közösködött a hekustársakkal sem. És amíg például Bishopnak magának is voltak
alapismeretei az ISLEnetről, ő nem lett volna képes belépni a rendszerbe és letölteni
azt az információt Gillette-ről, amit Shelton megtett. Most az is eszébe jutott, hogy
Shelton önként jelentkezett erre az ügyre; Bishop nagyon is jó emlékezett, mennyit
morfondírozott azon, hogy a társa vajon miért akarja jobban ezt az esetet, mint a
MARINKILL-t?
Ebben a pillanatban mindez azonban semmit sem számított. Akár Bob Shelton
Shawn, akár valaki más, Bishopnak csak tizenöt perce volt, mielőtt a szövetségi
kommandós egység megkezdi a támadást. Semmit sem hallott.
Rendben... Indulj!
Az ajtót feltépve végigrohant a folyosón, végig a hivatalon, be egészen a
raktárhelyiségig. Sötét volt odabent, a helyiség üresnek látszott. Megtalálta a
mennyezeti lámpák kapcsolóját, és bal kezével felpöccintette a világítást, de
pisztolyát eközben egy milliméternyit sem eresztette lejjebb maga előtt. A felragyogó
hideg és éles fény az egész területet bevilágította, és Bishop most már teljességgel
megbizonyosodhatott afelől, hogy rajta kívül senki nem tartózkodik ott.
Kirohant az épületből, hátha rátalál egy másik épületre, amiben Shawn is lehet.
Azonban a raktárházhoz egyetlen más létesítményt sem csatoltak. Már éppen
visszafordulóban volt, amikor feltűnt neki, hogy a raktárépület jelentősen
nagyobbnak látszik kintről, mint belülről.
Visszasietett az épületbe, és egy falra bukkant, amit szemmel láthatóan később
húztak fel az épület oldala mellé. Igen, Phate minden bizonnyal egy titkos termet
épített hozzá! Itt kell lennie Shawnnak!
A raktárhelyiség egyik homályos sarkában ajtót fedezett fel. Próbaképpen
csendesen lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva. Mélyet lélegzett, hullámzó ingébe
törölte izzadt tenyerét és megint megragadta a gombkilincset. Vajon a léptei vagy a
villanykapcsolás figyelmeztették-e Shawnt a behatolásáról? Vajon a gyilkos
fegyverrel vár-e rá az ajtó mögött?
Minden ebből indul ki...
Frank Bishop, fegyverét maga előtt tartva, belökte az ajtót.
Azonnal görnyedt testtartást vett fel, és agya már csak a célpontra fókuszált.
Végigszaladt a tekintete a működő légkondicionálótól hűvös levegőjű, sötét szobán.
Semmi nyomát nem látta Shawnnak, csak gépezeteket és felszerelést, összecsomagolt
ládákat és szállítólapokat, különböző eszközöket és kézi irányítású hidraulikus
emelőtargoncát.
Üres. Ott volt...
Aztán meglátta.
Ó, ne...
Bishop ebben a pillanatban rájött, hogy Wyatt Gillette, a felesége és a nő egész
családja halálra van ítélve.
A szoba csak egy telefonos relé-, vagyis jelközvetítő-állomás volt. Shawn
máshonnan bonyolította le a hacket. Kényszeredetten hívta fel Gillette-et. A hacker
felvette a telefont és kétségbeesetten szólt bele a kagylóba:
– Látom őket, Frank! Gépfegyvereik vannak. Nagyon csúnya dolgok fognak itt
történni. Talált valamit?
– Wyatt, a raktárházban vagyok... De... Sajnálom. Shawn nincs itt. Csak egy
átjátszóállomás vagy mi. – Bishop részletesen leírta a nagy, fekete fém vezérlőpultot.
– Nem reléállomás – mormolta Gillette, hangja tompán kongott a kétségbeeséstől.
– Internetes adatforgalom-irányító. Ettől viszont mi még nem jutunk előrébb:
Legalább egy órába telik, míg vissza tudjuk nyomozni a jelet Shawnig. Esélyünk
sincs, hogy időben megtaláljuk!
Bishop a dobozra pillantott.
– Nincs rajta kapcsoló és a huzalok is a padló alatt futnak. Ez egy olyan
dinoszauruszketrec, amilyen az SZBE-ben is van. Nem tudom kihúzni a
csatlakozókat.
– Amúgy sem lenne semmi értelme. Még ha le is állítja azt az egyet, Shawn
közvetítőrendszere automatikusan másik útvonalat keres az FBI-hoz.
– Talán van itt valami más, ami segíthet megtalálni! – Bishop eszeveszett kutatásba
kezdett az asztalokon és a csomagolóládák között.
– Mik azok? – kérdezte a hacker, azonban monoton hangja elárulta reménytelen
tehetetlenségét, gyerekes kíváncsisága már réges-rég elszállt.
– Kézikönyvek, nyomtatványok, munkalapok, számítógépes lemezek. Jobbára
műszaki cuccok. A Sun Microsystemstől, Apple-től, Harvardról, a Western
Electrictől, egyszóval, Phate hajdani munkahelyeiről. – Bishop átforgatta a
dobozokat, közben szanaszét szórta maga körül az információ nélküli papírlapokat. –
Nem, semmi sincs itt – reménytelenül nézett körbe. – Megpróbálok időben Ellie
házához érni, és meggyőzöm a hivatalt, hogy a támadás előtt küldjenek be valakit
tárgyalni.
– Húsz percre van a háztól, Frank! – suttogta Gillette. – Nem tudja megtenni!
– Megpróbálom – mondta a nyomozó lágyan. – Figyeljen, Wyatt! Tereljen
mindenkit a nappali közepére és fektesse őket a földre! Tartsák a kezüket jól
láthatóan maguk előtt! Imádkozzanak a Jóistenhez! – azzal elindult az ajtó felé.
Aztán meghallotta Gillette kiáltását.
– Várjon!
– Mi az?
– Azok a kézikönyvek meg az iratok, amiket Phate összepakolt – kérdezte a hacker
–, mik is voltak a társaságok nevei?
Bishop belenézett az iratokba.
– Azok a helyek, ahol Phate korábban dolgozott. Harvard, Sun, Apple, Western
Electric. És...
– NEC! – kiáltotta Gillette.
– Így van.
– Egy mozaikszó!
– Mire gondol?
– Emlékszik? – kérdezte Gillette. – Arra a sok mozaikszóra, amit a hackerek
használnak? A volt munkahelyeinek a kezdőbetűi: S mint Sun. H mint Harvard. A
mint Apple, Western Electric, NEC... S, H, A, W, N... A gép... ott a szobában,
magával... Egyáltalán nem adatforgalom-irányító. A doboz: az Shawn! Phate hozta
létre az ellopott kódokból és hardverekből!
– Lehetetlen! – hitetlenkedett Bishop.
– Nem, ezért állt még ott a nyomkövető. Shawn gép. Ő... Az generálta a jeleket.
Mielőtt meghalt, Phate biztosan beprogramozta, hogy törje fel a hivatal rendszerét és
vigye véghez a támadást. És Phate tudott Ellie-ről. Ő maga említette a nevét, amikor
betört az SZBE-hez. Valószínűleg azt gondolta, Ellie miatt árultam el őt.
Bishop – minden porcikájában reszketett a nyers, gépies hidegtől – a gép felé
fordult.
– Ki van zárva, hogy egy számítógép mindezt véghez tudja vinni...
Gillette azonban félbeszakította.
– Nem, nem, nem... Miért nem gondolkodtam korábban? A gép az egyetlen, ami
mindezt képes volt véghezvinni. Egyedül a szuperszámítógép tud kódolt jeleket
feltörni és eközben az SZBE összes ki- és bemenő telefonhívását és rádióátvitelét
ellenőrizni. Nincs emberi lény, aki meg tudná csinálni, túlontúl sok mindent kellene
meghallgatnia. A kormány számítógépei nap mint nap ezt teszik, az ugyanabban a
mondatban előforduló kulcsszavakra, mint például az „elnök” meg az
„orvgyilkosság” figyelnek. Így tudta meg Phate, hogy Andy Anderson a hackerek
dombjára készül, és rólam is így értesült; Shawnnak vennie kellett, amikor Backle a
Nemzetvédelmi Minisztériumot hívta, és a megfelelő információdarabkát
továbbította Phate-nek. A Los Altos-i rajtaütés támadási kódját is tőlünk tudta meg,
és azonnal üzenetet küldött Phate-nek, hogy figyelmeztesse.
– De Shawn e-mailjei Phate computerén... – hitetlenkedett még mindig Bishop –
úgy tűntek, mintha tényleg ember írta volna őket.
– Olyan formában kommunikálhat a gépével, amilyenben csak akar, az e-mail
ugyanúgy működik, mint bármi más. Phate beprogramozta a gépet, hogy emberi
stílusban írja a leveleket! Talán jobban érezte magát, ha emberi szavakban látta az
információt. Ez ugyanaz, mint amiről már beszéltem magának, amit én is csináltam a
Trash-80-nal.
S-H-A-W-N.
Minden az írásmódon múlik.
– Mit tehetnénk? – kérdezte a nyomozó.
– Csak egy dolgot. Be kell nyo...
A vonal elnémult.
-
– Kilőttük a telefonvonalukat – jelentette a híradástechnikus Mark Little
különleges ügynöknek, a szövetségi hivatal által, a MARINKILL-bevetés
lebonyolítására kinevezett taktikai parancsnokának. – És a szektort is blokkoltuk.
Egymérföldes körzetben senkinek nem működik a mobiltelefonja.
– Remek.
Little, helyettesével, George Steadmannel egyetemben, egy megfigyelő
műszerekkel teletömött teherautóban tartózkodott Sunnyvale-ben, féltömbnyire a
gyanúsítottak házától. A jármű egysaroknyira állt ahhoz az Abrego sugárúton álló
házhoz képest, amiben a jelentés szerint a MARINKILL-gyilkosságok elkövetői
rejtőzködtek.
A telefonok hatástalanítása alapműveletnek számított. A támadás előtt öt vagy tíz
perccel fel kell függeszteni a gyanúsított telefonszolgáltatását. Ekképpen senki sem
tudja figyelmeztetni a küszöbön álló rajtaütésről.
Little-nek elbarikádozott színhelyeken már volt néhány éles bevetése – túlnyomó
részben drogosok elleni rajtaütések Oaklandben és San Joseban –, és egyszer sem
veszítette el egyetlen emberét sem. Ez az akció azonban különösen sok fejfájást
okozott a harmincegy éves ügynöknek. A MARINKILL-gyilkosságok első napjától
fogva dolgozott az ügyön, és az összes ezzel kapcsolatos íráson átrágta magát,
beleértve a mostani, névtelen informátortól érkező jelentést is, amiben az állt, hogy a
gyilkosok tudomására jutott az FBI ellenük kezdeményezett támadási terve, és
készek arra, hogy megkínozzanak minden hatósági tisztviselőt, akit sikerül foglyul
ejteniük. A jelentéshez egy másikat is csatoltak, ez pedig arról számolt be, hogy az
elkövetők inkább harc közben halnak meg, mintsem hagynák magukat élve elfogni.
Ember, a bevetés soha nem egyszerű! De ez...
– Mindenki készen áll a bevetésre? – kérdezte Little Steadmantől.
– Igen. Három egység és a mesterlövészek is teljes készenlétben vannak. Az utcák
biztosítva. A Travisból érkező Medivac-sok a levegőben. A páncélozott autók a
sarkon várakoznak.
Little bólogatva hallgatta végig a jelentést. Nos, úgy tűnik, mindenki készen áll.
Akkor meg mi a pokol aggasztja ennyire?
Nem volt meggyőződve. Talán a fickó hangjából kicsendülő valódi kétségbeesés
miatt – aki azt állította, hogy az állami rendőrség állományába tartozik. Bishop a
neve, vagy valami ehhez hasonló. Olyasmiről sopánkodott, hogy valaki feltörte a
hivatal számítógépeit, és hamis támadási kódokat bocsátott ki ártatlanok ellen.
Azonban a Washington által kiadott támadási parancs arra figyelmeztetett, hogy
az elkövetők kollégáknak próbálják álcázni magukat, és azt fogják állítani, hogy az
egész művelet egy nagy rakás félreértés. Mellesleg – töprengett el Little –, hogy
valaki feltörje a hivatal számítógépeit? Lehetetlen! A nyilvános honlap, az egy dolog,
de a biztosított taktikai számítógépet? Soha.
Az órájára nézett.
Még nyolc perc.
Odaszólt az egyik számítógép-monitor előtt ülő technikusnak:
– Kérje le a sárga jóváhagyást!
A férfi lebillentyűzte:
FELADÓ: TAKTIKAI PAPRNCSNOK, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZETE CÍMZETT:
DOJ TAKT OP KÖZPONT-, WASHINGTONn DC. TÁRGY: DOJ KALIFORNIA
ÉSZAKI KÖRZET 139-D1-ES OPERÁCIÓ
SÁRGA KÓD JÓVÁHAGYVA?
A technikus lenyomta az ENTER-t.
Háromszintű bevetési operációs kód létezik: a zöld, a sárga és a vörös. Az indulási
engedélyt megadó zöld kód engedélyezi a bevetési műveletek során az ügynököknek
az összpontosítási körletbe történő mozgósítását. Ez a lépés fél órával korábban
megtörtént. A sárga indítási engedély megadása után az alakulatok felkészülnek a
támadásra, és körbeveszik a célpontot. A vörös kód magát a támadást indítja el.
Egy pillanattal később az alábbi üzenet jelent meg a képernyőn:
FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC
CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET
TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 139-01-ES OPERÁCIÓ SÁRGA KÓD: <
TÖLGYFA>
– Nyomtassa ki! – utasította Little a híradástechnikust. – Igen uram!
Little és Steadman ellenőrizte a jelszót, és mindketten megállapították, hogy a
„tölgyfa” helyes. Az ügynökök engedélyt kaptak a ház körüli zárt hadrend
felállításárai
Mégis, Little ügynök még mindig habozott, egyre és egyre a magát Frank
Bishopnak nevező fickó hangja visszhangzott a fejében. A Wacóban megölt gyerekek
jutottak az eszébe. A négyes szintű bevetési szabályzat ellenére – amelyik
egyértelműen kijelentette, hogy az efféle elkövetőkkel szembeni taktikai operációk
során nem megengedhető a közvetítő alkalmazása –, az járt a fejében, hogy fel
kellene hívnia San Franciseót, ahol a hivatal szuperklasszis ostromállapot-közvetítője
tartózkodott, és vele már korábban is dolgozott. Talán...
– Little ügynök? – szakította félbe a híradástechnikus, és a számítógép monitorja
felé biccentett. – Üzenete érkezett! Little előrehajolt és elolvasta a szöveget.
SÜRGŐS SÜRGŐS SÜRGŐS FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT,
WASHINGTON, DC
CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET
TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET, 131-0l-ES OPERÁCIÓ
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGE JELENTI: A MARINKILL-ÜGY
GYANÚSÍTOTTJAI MA 15.40 ÓRAKOR BETÖRTEK A SAN PEDRÓ-I KATONAI
FEGYVERRAKTÁRBA-, AHONNAN NAGY MENNYISÉGŰ AUTOMATA
FEGYVERT-, KÉZIGRÁNÁTOT ÉS GOLYÓÁLLÓ MELLÉNYT SZEREZTEK
A TAKTIKAI ÜGYNÖKÖK ÉRTESÍTÉSE A FENTI SZITUÁCIÓRÓL.
Ó ember, teremtett lélek, gondolta Little, akinek a pulzusa egy másodperc alatt az
égbe szökött. Az üzenet azon nyomban kiradírozta mindenfajta közvetítésnek még
csak a lehetőségét is a gondolataiból. Steadman ügynökre pillantott, aztán a
képernyő felé fordulva, nyugodt hangon kijelentette:
– Továbbítsa az üzenetet, George! Aztán rendeljen mindenkit az állásába! Hat perc
múlva bemegyünk.
******
00101100. FEJEZET / NEGYVENNÉGY
Frank Bishop körbesétálta Shawnt. A számítógépház mintegy négy láb nagyságú,
vastag fémlapokból készült négyzet volt. Hátsó részén egy sor ventilációs
fémzsindelyt talált, amiből most forró levegő áradt; jól látszottak a fehér
légfoszlányok, mintha csak téli lehelet lennének. Az elülső panel három zöld szem
kivételével semmit sem tartalmazott – ragyogó jelzőszemek voltak, melyek néha-
néha vibrálva megremegtek, jelezve, hogy Shawn igen kemény munkát folytat, hogy
Phate poszthumusz instrukcióit véghez vigye.
A nyomozó megpróbálta visszahívni Wyatt Gillette-et, de a házban lévő telefon
nem működött. Tehát felhívta az SZBE hivatalában várakozó Tony Mottot. Elmondta
a fiatal zsarunak és Linda Sancheznek az új fordulatot, aztán rátért arra, miszerint
neki úgy tűnt, Gillette azt hiszi, van valami, amit ténylegesen tehetnének, A
hackernek azonban nem volt ideje elmondani.
– Valami ötlet?
Vitatkoztak egy ideig. Bishop úgy okoskodott, meg kellene próbálni leállítani a
gépet, így Shawn nem tudja a jóváhagyási parancsot az FBI taktikai parancsnokának
közvetíteni. Tony Mott azonban úgy vélte, hogy erre az eshetőségre számítva, Phate
talán elhelyezett valahol egy másik gépet, ami átvenné Sháwn feladatát, továbbítaná
a jóváhagyást; esetleg még az is előfordulhat, hogy Phate arra programozta be, hogy
Shawn lekapcsolása után még több pusztítást okozzon – például keltsen zavart
valahol az egyik légiforgalom-irányító számítógép működésében. Szerinte jobb
megoldás lenne, ha megpróbálnának betörni Shawnba és megszerezni a gyökeret.
Bishop nem ellenkezett Mott érvelésével, de rámutatott arra a fontos tényezőre,
miszerint a helyiségben nincs klaviatúra, amit a feltöréshez használhatnának.
Mellesleg csak néhány perc volt hátra a támadás megindításáig, és egyáltalán nem
volt idejük kódrecsegtetésre meg a gép feletti irányítás megszerzésének a
kísérletezgetésére.
– Le fogom kapcsolni – jelentette ki Bishop.
Azonban nem talált olyan gombot vagy billentyűt, ami egyértelműen a kapcsoló
szerepét töltötte volna be. Megint körbekutatott mindent azért a bizonyos „power”
gombért, de még csak hozzá hasonlót sem látott sehol. Valami burkolólapot keresett,
ami a vastag fapadló alatt húzódó kábelek közelébe engedné, de egyet sem talált.
Az órájára nézett.
Két perc a támadásig. Nincs ideje megint kimenni és az áramszolgáltató társaság
energiaközvetítő dobozai után kutakodni.
Így tehát – ugyanúgy, ahogy azt hat hónappal ezelőtt abban az oaklandi völgyben
tette, amikor Tremain Winters egy 12-es Remingtont emelt a vállához és Bishopra
meg a két másik városi hekusra célzott vele – a nyomozó most is nyugodtan előhúzta
a szolgálati fegyverét, és három jól irányzott golyót lőtt ki ellenfele torzójára.
Azonban a bandavezért a halálba küldő fémszálas töltényekkel szemben, a
mostani rézborítású golyók apró palacsintákká deformálódtak, és egymás után a
földre pottyantak; Shawn testén alig látszott valami kis horpadás.
Bishop közelebb ment, megállt egy bizonyos szögben, hogy elkerülje a
visszapattanó lövedékeket, és az egész tölténytárat az indikátorfényekre ürítette. Az
egyik zöld lámpa darabokra tört, azonban a gőz továbbra is megállás nélkül áramlott
a kivezető résekből a hideg levegőbe.
Bishop megragadta a mobiltelefonját és Mott fülébe üvöltötte:
– Most lőttem ki egy egész tárat a gépre! Még mindig a hálózaton van?
A pisztolylövésektől félig süketen kénytelen volt a füléhez préselni a telefont,
hogy halljon valamit, és a fiatal SZBE-s zsaru elmondta neki, hogy Shawn még
mindig működőképes, és továbbra is a hálózaton van.
A pokolba...
Kicserélte a tárat, a szellőzőrácsok egyikébe nyomta a fegyvert és megint ellőtte az
összes golyót. Ezúttal az egyik visszapattanó lövedék – aprócska darab forró ólom –
a kézfejének csapódott, és csipkézett szélű stigmát hagyott a bőrén. A nadrágjába
törölte a vért és megint megragadta a telefont.
– Sajnálom, Frank – válaszolta a reményvesztett Tony Mott –, de még mindig fent
van és dolgozik.
A zsaru csalódottan és kétségbeesetten meredt a dobozra. Nos, ha valaki Istent
játszik és új életet hoz létre, gondolta keserűen, akkor ennyi erővel sebezhetetlennek
is alkothatja.
Hatvan másodperc.
Bishop szinte belepusztult a kétségbeesésbe. Wyatt Gillette-re gondolt, akinek
egyetlen bűne mindössze az volt, hogy megpróbált elmenekülni gyerekkora
kopárságából, és közben megbotlott egy kicsit. A Bishop által – a Keleti-öbölben és a
Haightben – nyakon csípett kölykök közül olyan sok volt a könyörtelen gyilkos, akik
azóta már jó ideje szabadlábon lézengtek. Wyatt Gillette pedig egyszerűen csak
követte Isten és a fiatalember ragyogó elméje által közösen meghatározott, többé-
kevésbé ártalmatlan ösvényt, aminek eredményeképpen ö, a nő, akit szeret és annak
családja borzasztó szenvedéseken fognak keresztülmenni.
Nincs több idő. Shawn bármelyik pillanatban elküldheti a jóváhagyási jelet.
Van egyáltalán valami, amivel megállíthatja Shawnt?
Talán elégethetné ezt az átkozott gépet?
A szellőzőrácsoknál kellene meggyújtania. Bishop az íróasztalhoz rohant, és a
fiókok tartalmát a padlóra kihányva, gyufát vagy öngyújtót keresett.
Semmi.
Aztán valami bevillant az agyába.
Mi is?
Nem emlékezett pontosan, mintha évekkel ezelőtt történt volna – valami, amit
még Gillette mondott, amikor először járt az SZBE épületében.
A téma a „számítógépszobákban előforduló tűzesetek” volt.
Ezzel kezdj valamit.
Az órájára pillantott. Elérkezett a támadás ideje. Shawn két épen maradt szeme
érzelemmentesen pislogott.
Ezzel kezdj...
Tűz.
...valamit.
Igen! Hirtelen elfordult Shawntól, és eszeveszetten nekiállt valami után kutatni a
szobában. Ott van! A kisméretű szürke dobozhoz rohant, amelynek közepéből
kiemelkedett a vörös gomb – a dinoszauruszketrec vészkapcsolója.
Teljes erejéből rácsapott a gombra.
Riasztó üvöltött fel harsogva a mennyezetből, és átható sziszegéssel
halongázpatakok törtek fel a gép alatt és felett elhelyezett csövekből, szellemszerű
fehér ködbe borítva a ketrec bitorlóit – az egyikük ember volt, a másik nem.
-
Mark Little taktikai ügynök a parancsnoki teherautóban elhelyezett számítógép
képernyőjére nézett.
VÖRÖS KÓD: <JUHARLEVÉL>
A támadás megkezdését jóváhagyó kód.
– Nyomtassa ki! – utasította Little a híradástechnikust. Aztán George
Steadmanhez fordult.
– Erősítse meg, hogy a Juharlevél jóváhagyta a négyes fokozatú támadási parancs
elrendelését.
A másik ügynök beleolvasott a könyvecskébe, amelynek borítóján az igazságügy-
minisztérium pecsétje díszelgett a nagy, nyomtatott nagybetűkkel írt TITKOS szó
alatt.
– Megerősítve.
Little a rádióján felvette az épület három kijáratát szemmel tartó három
mesterlövésszel a kapcsolatot.
– Bemegyünk! Látható valamelyik célpont az ablakokon keresztül?
Mindegyik negatív jelentést küldött vissza.
– Rendben! Ha akárki fegyveresen jön ki az ajtón, szedjék le! A fejre célozzanak,
így nem lesz idejük egy esetleges robbanószerkezetet aktiválni! Ha fegyvertelennek
látszanak, magukra bízom a döntést. De ne feledjék, négyes szintű támadást hajtunk
végre! Vették, amit mondtam?
– Vettem – felelte az egyik lövész, és a többiek is megerősítették, hogy megértették
és tudomásul vették a parancsot.
Little és Steadman elhagyták a parancsnoki teherautót, és a ködös alkony
fedezékében a csapataikhoz futottak. Little az egyik udvarba osont, és csatlakozott
nyolc emberéhez, akiket majd vezetni fog – az Alfa csapathoz. Steadman pedig a
sajátjához, a Bravóhoz.
Little meghallgatta a megfigyelő– és felderítőegység jelentését.
– Alfa csapatparancsnok, az infravörös érzékelő testhőmérsékletet jelez a
nappaliból és a fogadószobából, A konyhából is, de az is lehet, hogy ez csupán a
tűzhely melege.
– Értettem! – aztán Little a rádión keresztül bejelentette: – Felviszem az Alfát a
háztól jobbra lévő operációs bázishoz. Összpontosított csapást mérünk rájuk a kábító
gránátokkal, hármat a szalonba, hármat a nappaliba, hármat a konyhába; az akció
végrehajtása öt másodperces szünetekkel történik. A harmadik durranásra Bravó
elölről megy be, Charlie hátulról. Mi kereszttűzzel ellátott zónákat hozunk létre az
oldalsó ablakokból.
Steadman és a harmadik egység parancsnoka nyugtázta, hogy hallották és
megértették a parancsot.
Little felvette a kesztyűjét, csuklyáját és sisakját; még most sem tudott
megszabadulni az ellopott automata fegyverek, kézigránátok és védőöltözetek
gondolatától.
– Rendben – mondta. – Alfa egység előre! Lassan menjenek! Használjanak fel
minden lehetséges fedezéket! Készüljenek fel a táncra!
******
00101101. FEJEZET / NEGYVENÖT
Papandolosék otthonában – a citrom, a fényképek és a családi szeretet házában –
Wyatt Gillette azokba a függönyökbe temette az arcát, amiket – emlékezett most
vissza – egyik ősszel Elena anyja varrt össze. Ebből a nosztalgikus gondolatokat
felidéző helyzetből vette észre, hogy az FBl-ügynökök megkezdték a behatolást.
Egyszerre csak néhány lábnyit haladnak előre, meggörnyedve, óvatosan.
Gillette a válla felett átpillantott a másik szobába, és meglátta a padlón fekvő
Elenát, amint karjával szorosan átöleli az anyját. Christian, a bátyja is a közelben volt,
ő azonban magasra emelte a fejét, és végtelen haraggal nézett farkasszemet Gillette-
tel.
A hacker képtelen volt olyan formában megfogalmazni a kikívánkozó
bocsánatkérést, ami megfelelően tolmácsolta volna érzéseit, ezért inkább csendben
maradt és visszafordult az ablakhoz.
Magában már eldöntötte, mit fog tenni – tulajdonképpen már korábban eldöntötte,
most azonban elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy életének ezen utolsó perceit
annak a nőnek a közelében töltheti, akit szeret.
Ironikus módon az ötlet Phate-től származott.
Te vagy a hős, akinek azonban van egy hibája – és ez a hiba rendszerint bajba sodorja a
főszereplőt. Ó igen, a végén véghez viszel majd valami hőstettet, megmentesz néhány életet és
a közönség megsirat...
Feltartott kezekkel ki fog menni a házból. Bishop azt mondta, nem bíznak majd
benne, és öngyilkos merénylőnek tartják, vagy azt gondolják, hogy fegyvert rejteget
magánál. Phate és Shawn gondoskodott róla, hogy a rendőrség a legrosszabbra
számítson. Azonban az ügynökök is csak emberek; talán habozni fognak. És ha ezt
megteszik, akkor talán annyit sikerül elérni, hogy Elenát és a többieket kihívhassa az
épületből.
Mégsem jutsz el soha a játék legfelső szintjére!
Na és ha nem jut el – ha rálőnek és megölik –, akkor is átkutatják a testét, és
rájönnek, hogy nem volt felfegyverezve; akkor pedig talán azt is számításba veszik,
hogy esetleg a többiek is hajlandóak a békés megadásra. Végül felfedezik, hogy ez az
egész csak egy borzalmas félreértés volt csupán.
A feleségére pillantott. Még most is olyan gyönyörű, gondolta. A nő nem nézett
fel, és Gillette hálás volt érte; nem bírta volna elviselni neheztelő tekintetének a
terhét.
Várj, amíg közel jönnek, csitította magát, mert akkor látják, hogy nem jelentesz
veszélyt számukra.
Kilépett a hallba, hogy az ajtó mellett várakozzon, és közben megakadt a szeme
egy ősöreg IBM klón számítógép házán. Wyatt Gillette agyába feltolultak az elmúlt
néhány nap hálózaton töltött többtucatnyi órájának az emlékei. Végigfutott az agyán,
ha már egyszer nem viheti magával Elena szerelmét a halálba, legalább a Kék
Halálban eltöltött órák emlékei szegődnek mellé útitársul a valódi halálba tartva.
Az Alfa egység taktikai ügynökei lassan kúsztak a stukkóval díszített külvárosi
ház felé – meglehetősen szokatlan környezet egy efféle bevetéshez képest. Mark
Little jelezte a csapatnak, hogy keressenek fedezéket a ház nyugati oldalától vagy
húsz-lábnyira fekvő, tövises rododendronágyás mögött.
Egyetlen kézmozdulattal adta ki az utasítást annak a három ügynöknek, akiknek
övén a nagy hatóerejű kábító gránátok lógtak. Azok a fogadószoba, nappali- és
konyhaablakokhoz rohantak és kirántották a gránátok biztosítópeckét. Három társuk
csatlakozott hozzájuk, akik gumibotot szorongattak a kezükben, amivel majd betörik
az ablaküvegeket, és így társaik könnyebben behajítják a kézigránátokat.
A férfiak Little-re néztek, a támadásra engedélyt adó jelre vártak.
Aztán: recsegés támadt Little fejhallgatójában.
– Alfa egyes egységparancsnok, vészkapcsolás az egyik szabadvezetékről! FKÜ
San Franciscóból!
Jaeger Felelős Különleges Ügynök? Mi a fenének telefonál?
– Kapcsolja! – suttogta a fejhallgató mikrofonjába.
Halk kattanás hallatszott.
– Little ügynök – ismeretlen volt a hang –, Frank Bishop vagyok. Állami
rendőrség.
– Bishop? – az a kibaszott zsaru volt, aki már korábban is telefonált. – Adja át
Henry Jaegernek!
– Nincs itt, uram! Hazudtam. Kapcsolatba kellett lépnem önnel. Ne bontsa a
hívást! Meg kell hallgatnia!
Bishop volt az a személy, akiről úgy döntöttek: a házban tartózkodó tettesek közül
ő lehet az, aki megpróbálja lebeszélni az FBI-t a bevetésről.
Azzal a kivétellel, jutott most Little eszébe, hogy a házba vezető
telefonvezetékeket és a cellákat is üzemképtelenné tették, ez pedig, akárhogy is
nézte, azt jelentette, hogy a hívás nem jöhetett a gyilkosoktól.
– Bishop... mi az ördögöt akar? Tudja maga, mekkora bajba fog kerülni azért,
amiért FBI-ügynöknek adta ki magát? Leteszem.
– Ne! Ne tegye! Kérjen parancs-visszaigazolást!
– Nem akarom többé ezt a hackersületlenséget hallgatni!
Little szemügyre vette a házat. Minden tökéletesen nyugodt volt. Ezek a fajta
pillanatok mindig különös érzéssel töltötték el az ügynököt – egyszerre volt
felvillanyozó, vérpezsdítő, ijesztő, zsibbasztó és kábító. És az embert soha nem
kerülte el az az érzés, hogy valamelyik gyilkos izgága fegyverének a célkeresztje
éppen az ö mellényének azt a két centiméternyi, szabad húst feltáró területét veszi
célba.
– Most kaptam el azt az elkövetőt, aki a hacket végrehajtotta, és leállítottam a
számítógépét. Garantálom, hogy nem fog parancs-visszaigazolást kapni! Küldje el a
kérést!
– Ez nincs bent a szabályzatban.
– Ennek ellenére tegye meg! Egész hátralévő életében sajnálni fogja, ha a négyes
szintű bevetési szabályzatot követve indítja el a ház ellen az akciót.
Little megingott. Honnan tudja Bishop, hogy négyes szintű bevetésre készülnek?
Csak az egység tagjai és a hivatal számítógépébe belépési engedéllyel rendelkező
személy szerezhetett róla tudomást.
Az ügynök észrevette, hogy a helyettese, Steadman, türelmetlenül veri az óráját, és
a ház felé integet a fejével. Bishop hangja maga volt a nagybetűs kétségbeesettség.
– Kérem! Az állásomat teszem rá!
Az ügynök még mindig habozott, aztán belemorogta a telefonba.
– Ez olyan biztos, mint maga a halál, Bishop. – Azzal a válla felett a hátára lökte a
géppisztolyát és visszakapcsolt a taktikai frekvenciára. – Minden csapatnak!
Maradjanak készenléti állapotban! Ismétlem, maradjanak készenléti állapotban! Ha a
házból tüzet nyitnak, engedélyezett a teljes tűzerejű visszavágás!
Little visszarohant a parancsnoki teherautóhoz. A híradástechnikus meglepődve
kérdezte:
– Mi történt?
A képernyőn még mindig a támadást elrendelő, jóváhagyó kód vibrált.
– Kéljen visszaigazolást a vörös kódról!
– Miért? Nem szükséges megtenni, ha...
– Most! – csattant fel Little.
A férfi elkezdett gépelni.
FELADÓ: TAKTIKAI PARANCSNOK, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZETE
CÍMZETT: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC.
TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ
VÖRÖS KÓD VISSZAIGAZOLVA?
Üzenet szökkent a képernyőre:
<Kérem várjon!>
Ez a néhány perc esélyt ad a házban bujkáló gyilkosoknak, hogy felkészüljenek a
támadásra, vagy egy csoportos öngyilkosságra elszántan teletömjék az épületet
robbanószerekkel, ez viszont az ő emberei közül több tucatnak az életébe kerülhet.
<Kérem várjon!>
Túl sok időt vesz el ez az egész. Odafordult a híradós tiszthez.
– Felejtse el! Bemegyünk – azzal elindult az ajtó felé.
– Hé, várjon! – szólt utána a tisztviselő. – Valami nagyon furcsa dolog történik itt.
– A képernyő felé biccentett. – Nézze meg!
FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC.
CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET
TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ <NINCS
INFORMÁCIÓ. KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET SZÁMOT!>
– A jó számot küldtem el. Ellenőriztem! – mondta a kommandós.
– Küldje el újra!
Az ügynök még egyszer begépelte az üzenetet és lenyomta az ENTER-t.
Még több késlekedés. Aztán.
FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC.
CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET
TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ <NINCS
INFORMÁCIÓ, KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET SZÁMOT!>
Little lehúzta az arcát takaró fekete csuklyát és megtörölte az arcát. Krisztus, mi
volt ez?
Megragadta a telefont és felhívta azt az ügynököt, akinek körzetébe a harminc
mérföldnyire lévő San Pedróban a fegyverraktár területe is tartozott. Az ügynök
tájékoztatta, hogy aznap délután sem betörés, sem fegyverlopás nem történt a
fegyverraktárban. Little a telefon villájára ejtette a kagylót, és a képernyőre meredt.
Steadman rohant a lakókocsira emlékeztető teherautó ajtajához.
– Mi a pokol folyik itt, Mark? Túl sokáig vártunk. Ha le akarunk csapni rájuk,
akkor most kell megtennünk!
Little azonban továbbra is a képernyőre meredt
<NINCS INFORMÁCIÓ. KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET
SZÁMOT!>
– Mark, megyünk?
A parancsnok a ház felé pillantott. Mostanra már elég sokat késlekedtek, hogy a
bent lévők gyanút foghassanak a süket telefonvonalak miatt. A szomszédok
feltehetőleg felhívták a helyi rendőrséget a környéket elborító kommandósok láttán,
és az újságírók rendőrséget lehallgató poloskái is minden bizonnyal rögzítették már a
hívásokat.
A sajtó helikopterei talán már úton is vannak. Élő közvetítéseket adnak majd a
géppisztolyos kommandósokról, a gyilkosok meg néhány perc múlva kényelmesen
nézik odabent a beszámolókat.
Ebben a pillanatban egy hang szólt bele a rádióba:
– Alfa egyes egységparancsnok, itt a hármas mesterlövész. Az egyik gyanúsított a
bejárat lépcsőjén van. Fehér férfi, a húszas évei végén. Kezek feltartva. Le tudom
szedni. Megtegyem?
– Van nála fegyver? Robbanószer?
– Semmi látható.
– Mit csinál?
– Lassan jön előre. Megfordult, és megmutatta a hátát is. Még mindig nincs nyoma
fegyvernek. De felszerelhetett valamit az inge alá. Tíz másodpercen belül a lombozat
miatt kikerül a lövéspozíciómból. Kettes mesterlövész, állj rá a célpontra, amikor az
elhalad a bokor mellett.
– Értettem! – hangzott fel a társa hangja a mikrofonban.
– Rá van szerelve valamilyen szerkezet, Mark! – mondta Steadman. – Az összes
tájékoztatóban az áll, hogy pontosan ezt fogják tenni, a lehető legtöbbet leszednek
közülünk. Ez a fickó adja meg a kezdő löketet, a többi meg lövöldözve kirohan a
hátsó ajtón.
<NINCS INFORMÁCIÓ. KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET
SZÁMOT!>
Mark Little végre beleszólt a mikrofonjába.
– Bravó, kettes egységparancsnok, utasítsa a gyanúsítottat a földre. Kettes
mesterlövész, ha a személy öt másodpercen belül nem fekszik arccal lefelé a földön,
lője le!
– Igen, uram!
Egy pillanat múlva már hallották is a kommandós hangos-beszélővel felerősített
hangját:
– Itt az FBI. Arccal lefelé feküdjön a földre és nyújtsa ki maga előtt mindkét karját!
Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
NINCS INFORMÁCIÓ
Aztán az ügynök bejelentkezett a rádión.
– A földön van, uram! Megmotozzuk és megbilincseljük?
Little a feleségére és két gyerekére gondolt, aztán megszólalt:
– Ne, majd én megyek. – Beleszólt a mikrofonba: – Minden csapat vonuljon vissza
fedezékbe!
A híradós tiszthez fordult.
– Kapcsolja nekem az alelnököt, Washingtonban! – Aztán kerek végű ujjaival a
teljesen kusza üzenetekre bökött: a támadási engedélyeket tartalmazó
nyomtatványokra és a számítógép képernyőjén virító „nincs információ” üzenetre.
– Találja ki és tudassa velem is, hogy mi a pokol történt itt valójában!
******
00101110. FEJEZET / NEGYVENHAT
Wyatt Gillette a füvön feküdt és a reflektorok perzselő fényében magába szívta a
kosz, az eső szagának és az orgona halvány illatának egyvelegét. Észrevette, hogy
egy ideges, fiatal ügynök óvatosan felé közelít, hatalmas fegyverével pedig pontosan
az ő fejét veszi célba. Az ügynök megbilincselte és alaposan megmotozta; csak akkor
nyugodott meg, amikor Gillette azt követelte rajta, hogy hívja fel a Bishop nevű
állami zsarut, aki megerősíti, hogy az FBI számítógépes rendszerét feltörték, és a
házban tartózkodó emberek nem a MARINKILL-ügy gyanúsítottjai.
Ezt követően az ügynök kirendelte Elena családját a házból. A nő, anyja és bátyja
kíséretében lassan, felemelt kezekkel jött ki a pázsitra. Őket is megmotozták és
megbilincselték, és bár nem bántak velük durván, ádáz arckifejezésükből
egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a megaláztatás és a félelem miatt legalább
annyira szenvednek, mintha fizikailag is bántották volna őket.
Mindazonáltal Gillette kínszenvedése volt a legnagyobb, de ennek semmi köze
nem volt az FBI bánásmódjához; mindössze arról volt szó, hogy tudta, most már
örökre elveszítette a szeretett nőt. Már-már úgy tűnt, meginog abbéli
elhatározásában, hogy New Yorkba utazik Eddel; most viszont a gépek – amelyek
évekkel ezelőtt elválasztották őket egymástól – hajszál híján megölték a családját, és
ez természetesen megbocsáthatatlan. Ezek után biztosan meg sem áll a keleti partig
tartó menekülése közben, oldalán a felelősségteljes, jövedelmező állást betöltő Eddel,
és Ellie Gillette számára nem lesz több, mint egy gondosan összegyűjtött
emlékcsokor, a .jpg és .wav fájlokhoz hasonló – audiovizuális képek, melyek éjjel, a
számítógép lekapcsolásával egy időben szertefoszlanak.
Az FBI-ügynökök körében teljes zűrzavar uralkodott, elintéztek egy-két telefont,
aztán még nagyobb lett a fejetlenség. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a
támadási parancsot valóban illegálisan bocsátották ki. Mindenkit elengedtek –
természetesen Gillette kivételével, bár segítettek neki felállni és egy kicsit a bilincseit
is meglazították.
Elena gyors léptekkel odament volt férjéhez. A férfi mozdulatlanul állt előtte. Egy
hang sem hagyta el a száját, ahogy a hatalmas pofon elcsattant az arcán. Elena, aki
még dühösen is érzéki és gyönyörű volt, szó nélkül hátat fordított neki, és felsegítette
az anyját a lépcsőkön, be a házba.
Az ügynökök összepakoltak. A megérkező Bishop Gillette-et egy nagydarab
ügynök őrizetében találta. Odament a hacker-hez és csak ennyit mondott:
– A vészkapcsolót.
– Halongáz – bólintott Gillette. – Ezt akartam magának mondani, amikor elvágták
a telefonzsinórt.
– Eszembe jutott, hogy beszélt róla az SZBE-ben – bólogatott Bishop is. – Amikor
először járt a dinoszauruszketrecben.
– Érte valami más károsodás? – kérdezte Gillette. – Úgy értem, Shawnt?
Nagyon bízott benne, hogy nem. A gép végtelenül birizgálta a kíváncsiságát – a
működése, a teljesítőképessége, az operációs rendszer, ami kitölti a szívét és az
elméjét.
Bishop megnyugtatta, hogy a gépet nem érte súlyos sérülés.
– Két egész tárat kilőttem arra a dobozra, de nem nagyon volt eredménye –
elmosolyodott. – Csak a húsban, saját húsomban tudtam kárt okozni.
Tömzsi ember igyekezett feléjük a vakító reflektorfényektől kisérve. Amikor
közelebb ért, Gillette Bob Sheltont fedezte fel a jövevényben. A ragyás arcú zsaru
üdvözölte a társát, aztán a megszokott utálattal Gillette felé pillantott. Bishop
elmesélte neki a történteket, azonban arról egy szót sem ejtett, hogy magát Sheltont is
elérte a gyanú Shawn kilétével kapcsolatban.
A zsaru keserűen felnevetett és megrázta a fejét.
– Shawn egy számítógép volt? Jézusom, valakinek minden egyes elbaszott darabot
az óceánba kellene hajítania.
– Miért hajtogatja folyton ezt? – csattant fel Gillette. – Egy kicsit már kezd
fárasztani a dolog!
– Milyen dolog? – vágott vissza Shelton.
A hacker nem tudta tovább magában tartani a zsarunak az elmúlt néhány napban
iránta tanúsított ellenséges magatartása miatt érzett bosszúságát, és Visszamorogta:
– Minden egyes alkalmat megragad, hogy engem meg a gépeket ócsároljon. Ezt
azonban kissé nehéz megemészteni egy olyan valakitől, akinek a házában ezer
dollárt érő Winchestermeghajtó van.
– Egy mi?
– Amikor a házában jártunk, megláttam ezt a szervermeghajtót, ami a
nappalijában csücsült.
A zsaru szeme lángokat lövellt.
– Az a fiamé volt! – dörögte. – Ki akartam dobni. Végre rászántam magam, hogy
kitakarítsam a szobáját, és megszabaduljak az összes számítógépes szarságától. A
feleségem nem akarta, hogy egyetlenegy holmiját is eldobjak. Emiatt veszekedtünk.
– Számítógépekben utazott, a fia? – kérdezte Gillette, és eszébe jutott, hogy a
kölyök már jó pár éve halott.
Sheltonból megint feltört a keserű nevetés.
– Ó igen, számítógépekben utazott. Órákat töltött a hálózaton. Semmi mást nem
akart, csak hackelni. Csakhogy valamilyen cyberbanda rájött, hogy az apja zsaru, és
azt hitték, fel akarja őket nyomni. Rászálltak. Mindenféle szarságot küldözgettek róla
mindenfelé az interneten: hogy buzi, meg priusza van, kiskölyköket molesztál... Az
iskolai számítógépbe is betörtek, és úgy intézték a dolgot, hogy mindenki azt hitte, a
fiú változtatta meg a jegyeit. Emiatt felfüggesztették. Aztán valami lánynak, akivel
akkoriban találkozgatott, mocskolódó e-mailt küldtek a nevében. A lány ezután
szakított vele. Aznap nagyon berúgott és belehajtott az országúton egy betonpillérbe.
Talán baleset volt, de az is lehet, hogy megölte magát. Akárhogy is történt, a
számítógépek ölték meg.
– Sajnálom – mondta Gillette lágyan.
– Egy lószart sajnálja! – Shelton haragja egy cseppet sem enyhült, és közelebb
lépett a hackerhez. – Ezért jelentkeztem önként erre az ügyre. Arra gondoltam, a
tettes talán a bandatagok egyike lesz. És azon a napon azért csatlakoztam a hálózatra,
hogy lássam, nem tartozott-e maga is közéjük.
– Biztosan nem. Én nem tettem volna ilyesmit senkivel. Én nem így hackeltem.
– Ó, állandóan ezt hajtogatja! De maga is ugyanolyan rossz, mint bármelyik másik,
aki elhitette a fiammal, hogy azokban az istenverte műanyag dobozokban rejlik az
egész világ! Nos, ez hülyeség. Az élet nem ott van! – megragadta Gillette kabátját. A
hacker nem ellenkezett, csak bámult a dühtől és a fájdalomtól félig eszét vesztett férfi
arcába. Shelton felcsattant. – Itt van az élet! Hús és vér... emberi lények... A családja, a
gyerekei... – Elcsuklott a hangja és könny borította el a szemét. – Ez az, ami
valóságos!
Shelton hátralökte Gillette-et, és megtörölte a kezével a szemét. Bishop előrelépett
és megérintette a másik karját. Azonban Shelton elfordult tőlük, nemsokára pedig
beleveszett a rendőrök és ügynökök tömegébe.
Gillette a szíve legmélyéig együttérzett a szerencsétlen emberrel, de nem tehetett
róla, nem tudta osztani a véleményét: A gépek is valóságosak, Shelton. Minden
nappal egyre inkább a hús-vér élet részévé válnak, és ez már soha nem változik meg.
A kérdés, amit óhatatlanul fel kell tennünk magunknak, nem arról szól, hogy a
transzformáció maga jó-e vagy rossz, hanem egyszerűen csak ennyi: kikké válunk,
amikor a monitort átlépve fejest ugrunk a Kék Halálba?
A nyomozó és a hacker most már magukban álltak, egymással szemben, Bishop
észrevette, hogy az inge kiszabadult a nadrágjából. Begyűrte a rakoncátlankodó
véget az öv alá, aztán a Gillette karjára pingált pálmafa-tetoválás felé biccentett.
– Tudja, talán el akarja azt ott távolíttatni onnan. Nem hiszem, hogy sokat építene
az image-én. Legalább a galambot! A fa nem is annyira szörnyű.
– Tengeri sirály – válaszolta a hacker. – Most azonban, hogy felhozta a dolgot,
Frank... Miért nem csináltat magának egyet?
– Mit?
– Tetoválást!
A detektív már éppen belekezdett volna valami pikáns válaszba, aztán felhúzta az
egyik szemöldökét.
– Tudja mit? Talán megteszem.
Aztán Gillette érezte, hogy valaki hátulról megragadja a karját.
Az állami járőrök menetrendszerű pontossággal megérkeztek, hogy visszavigyék
San Hóba.
******
0010111. FEJEZET / NEGYVENHÉT
Egy héttel azután, hogy a hacker visszatért a börtönbe, Frank Bishop teljesítette
Andy Anderson ígéretét, és a börtönigazgató ismételt tiltakozása ellenére
átszállíttatott Wyatt Gillette-nek egy sokat látott, másodkézből vett Toshiba laptopot.
Amikor a hacker bekapcsolta, az első képernyőre bevillanó dolog egy sötétbőrű,
kövér, néhány napos csecsemő digitalizált fényképe volt. Alatta a képaláíráson a
következő állt; „Üdvözlet – Linda Sancheztől és új unokájától, Maria Andie
Harmontól”. Gillette az emlékezetébe véste, hogy ne felejtsen el később gratuláló
levelet küldeni az újdonsült nagyinak; a babának azonban várnia kell az ajándékra, a
szövetségi börtönökre ugyanis nem jellemző az ajándékboltok üzemeltetése.
Természetesen modemet nem kapott a számítógéphez. Gillette mindamellett
minden nehézség nélkül a hálózatra tudott volna csatlakozni a Devon Franklin
modemmé átalakított walkmanje segítségével (a rab néhány üveg
sárgabaracklekvárért adta cserébe Gillette-nek), ő azonban úgy döntött, nem teszi
meg. Ez is része volt a Bishoppal kötött egyezségnek Mellesleg, Gillette sem akart
semmi mást, csak hogy minél előbb leteljen büntetésének ez az utolsó éve, és végre
folytathassa az életét.
Mindez viszont nem azt jelentette, hogy teljesen elzárkózott a hálózattól. Shawn –
akinek új otthona a Stanfordi Egyetem lett – kielemzésekor használhatta a könyvtár
csigalassú IBM klón kézi számítógépét. Gillette az egyetem számítógépes tudósaival
és Tony Mottal dolgozott együtt. Frank Bishop ellentmondást nem tűrve megtagadta
Mott azon kérelmét, hogy helyezzék át a Gyilkossági Csoporthoz. Cserébe azzal
engesztelte ki a fiatalembert, hogy őt javasolta a Számítógépes Bűnelkövetési Egység
új vezetőjének, amihez Sacramento a hozzájárulását adta.
Gillette-et a végletekig lenyűgözte mindaz, amit Shawnban talált. Hogy Phate-nek
a Csapóajtón keresztül a lehető legtöbb számítógépbe szabad útja nyíljon, saját
operációs rendszerrel látta el teremtményét. Egyedülálló volt, egyesítette magában az
összes létező operációs rendszert: Windows, MS-DOS, Apple, Unix, Linux, VMS és
még jó néhány tudományos és mérnöki alkalmazásra kiváló, titokzatos rendszer.
Phate Ezerarcú 1.1-nek nevezte el művét, és az operációs rendszer Gillette-et arra a
nehezen meghatározható elméletre emlékeztette, ami a világegyetemben található
összes anyag és energia magatartását meghatározza.
Csakhogy Einsteinnel és szüleményével szemben Phate nyilvánvalóan sikerrel járt
küldetése teljesítésében.
Shawn csak egyetlen dolgot nem tudott Gillette-nek visszaadni, ez pedig a
Csapóajtó forráskódja vagy akármilyen, a programot elrejtő internetes helyszín volt.
A magát Patricia Nolannek nevező nő, úgy tűnt, nagyon is sikerrel járt a kód
izolálásának és ellopásának kapcsán, nem beszélve arról, hogy az összes létező
másolatot is megsemmisítette.
A nőnek is nyoma veszett.
Valaha könnyű volt eltűnni, mert nem voltak számítógépek, amelyek lenyomozták
az embert, mondta Gillette Bishopnak, amikor az elújságolta a híreket. Most azért
könnyű eltűnni, mert a számítógépekkel a hajdani személyazonosság minden
nyomát el lehet tüntetni, és a vadonatúj személyiség létrehozása is pofonegyszerű.
Bishop arról is beszámolt, hogy Stephen Miller teljes körű rendőri dísztemetést
kapott. Linda Sanchez és Tony Mott még mindig emészti magát, amiért azt
feltételezték, hogy Miller volt az áruló, amikor a férfi valójában csak a
számítástechnika jobb napokat is látott, szomorú maradványterméke volt, aki hiába
reménykedett a Szilícium-völgy következő nagy durranásának az eljövetelében.
Wyatt Gillette mindamellett megnyugtathatta volna a zsarukat, hogy egyáltalán nem
kell bűntudatot érezniük; a Kék Halál sokkal nagyobb mértékben tolerálja a bukást,
mint az inkompetenciát.
Még egyszer felfüggesztették a hacker hálózattól történő eltiltását. Felkérték, hogy
nézze át David Chambers, a Nemzetvédelmi Minisztérium Titkosrendőrségének, a
Bűnügyi Nyomozó Osztályának felfüggesztett vezetője ellen felhozott vádakat. Frank
Bishop, Bernstein kapitány és az igazságügy-miniszter arra a végkövetkeztetésre
jutottak, hogy Phate feltörte a férfi személyi és hivatali számítógépeit is. Azt akarta
elérni, hogy Chamberst eltávolítsák a posztjáról, és a helyére Kenyont vagy
valamelyik szolgalelkű talpnyalóját nevezzék ki, aki viszont Gillette-et kapcsolta
volna le az ügyről.
A hackernek mindössze tizenöt percébe telt, hogy megtalálja és letöltse az
anyagot, amely valóban azt bizonyította, hogy Phate feltörte a hivatalnok fájljait, és
hamisított megvesztegetési ügyleteket és vámszabad területi társaságoktól származó
számlákat tett fel a gépre. A Chambers ellen felhozott vádakat ejtették, őt pedig
visszahelyezték a pozíciójába.
Soha többé nem vádolták Wyatt Gillette-et a Standard 12-es hack miatt, sem Frank
Bishopot, amiért segített Gillette-nek megszökni az SZBE épületéből. Az igazságügy-
miniszter úgy döntött, megszakíttatja a nyomozást – nem mintha elhitte volna azt a
történetet, miszerint Phate dobta össze a Standard 12-t megrepesztő, kódfeltörő
programot, hanem mert nagyon kínos lett volna, ha a Nemzetvédelmi Minisztérium
felülvizsgáló bizottságának a nyomozása végén felmerül a kérdés, hogy miért is
költöttek 35 millió dollárt egy rejtjelező programra, amely lényegében nem
biztonságos.
Gillette-et arra is felkérték, hogy segítsen egy különösen veszélyes, Poloniusként
ismert számítógépes vírus lenyomozásában, ami csak a legutóbbi néhány hétben
ütötte fel a fejét. A vírus gyakorlatilag egy démon volt, ami a számítógépet önindító
módon csatlakoztatta a hálózatra, és az minden múltbeli és jelenleg megírt e-mailt
továbbított a címjegyzékben szereplő összes személynek. Ezzel nemcsak az
interneten okozott káoszt és adatforgalom-dugulást, hanem rengeteg kínos percet is
szerzett a felhasználóknak, amikor azok megkapták az egyáltalán nem az ő
szemüknek rendeltetett elektronikus üzeneteket. Még néhány öngyilkossági kísérlet
is történt, amikor napvilágra kerültek a különböző félrelépések, szexuális úton
terjesztett betegségek és a homályba vesző, üzleti praktikák.
A különösképpen ijesztő azonban a számítógépek megfertőződésének a módja
volt. Az elkövető annak tudatában, hogy a vírusellenőrzők és a tűzfalak a legtöbb
ártó programot megállítják, betört a kereskedelmi szoftvergyártó cégek hálózatába,
és a CD-ket gyártó gépeket utasította arra, hogy a kiskereskedelemben és a postai
rendelésre leszállító vállalatok által kézbesített programcsomagokban található
telepítőlemezekbe építse bele a vírust.
A szövetségiek nyomoztak az ügyben, de csak annyit tudtak megállapítani, hogy a
vírus két héttel korábban indult útjára egy szingapúri egyetemről. Más
kiindulópontjuk nem volt – míg az egyik FBI-ügynöknek szöget nem ütött valami a
fejében.
– Polonius? – kérdezte. – Ez a Hamlet egyik szereplője, nem?
Gillette előkapart egy Shakespeare színműveket tartalmazó könyvet, és
megbizonyosodott afelől, hogy valóban Polonius szájából hangzott el a szállóigévé
lett „Légy hű magadhoz...” mondat. Gillette leellenőriztette velük a vírus első
megjelenésének pontos dátumát; aznap késő délután történt, amikor Patricia Nolan
megölte Phate-et. Amikor a nő kollégái bejelentkeztek a hacker által megadott első
ÁÁP helyszínre, tudtukon kívül a világra szabadították a Polonius vírust – Phate
búcsúajándékát.
Rendkívüli művészettel megalkotott kód volt, és nagyon nehéznek bizonyult
megsemmisíteni. A gyártók kénytelenek voltak teljesen újraírni CD-gyártó
rendszereiket, a felhasználóknak pedig le kellett törölniük a merevmeghajtó teljes
tartalmát, és vírusmentes programokat telepíteni.
Emlékezz erre a sorra, Valleyman! Egy varázsló tanácsa. „Légy hű magadhoz...”
Április vége felé, egy keddi napon, Gillette a cellájában üldögélt a laptop mellett,
éppen Shawn operációs rendszerének valamelyik részét elemezte, amikor odajött az
őr az ajtóhoz.
– Látogató, Gillette!
Biztosan Bishop lesz az, gondolta. A nyomozó még mindig a MARINKILL-ügyön
dolgozott, és rengeteg időt töltött Napától északra, ahol a jelentés szerint a
gyanúsítottak rejtőztek. (Soha nem is voltak Santa Clara megyében. Úgy tűnt, elterelő
hadmozdulatként Phate maga küldte a gyilkosokról szóló jó tanácsait a sajtónak és a
rendőrségnek) Bishop mindamellett, alkalmanként beugrott a hackerhez San Hóba,
amikor a környéken járt. Legutóbb néhány linzert hozott Gillette-nek, és egy-két
üveg kajszibarackbefőttet, amit Jennie készített Bishop saját gyümölcsösének a
terméséből. (Bár a nyalánkság nem tartozott Gillette legkedveltebb édességei közé,
azonban kiváló börtönvaluta vált belőle – tulajdonképpen ezt az ajándékot cserélte el
Gillette arra a Walkmanre, amiből oly könnyűszerrel készíthetett volna modemet, de
amiből mégsem fog. Legalábbis nem valószínű.)
A látogató azonban nem Frank Bishop volt.
A hacker leült a fülkében, és Elena Papandolost látta besétálni a terembe.
Tengerészkék ruhát viselt. Sötét, drótszerű haját szorosan hátrafogta a tarkóján.
Annyira sűrű volt, hogy úgy tűnt, a hajzuhatagot összetartó arany csat menten
szétrobban. Gillette-nek nem kerülte el a figyelmét a tökéletes formájúra reszelt,
rövidre vágott és levendulakékre színezett köröm sem, és valami olyasmi jutott az
eszébe, ami azelőtt sohasem. Ellie, a zongoratanárnő is a kezei révén találta meg a
helyét a világban – mint ahogy ő is –, mégis, a nő ujjai gyönyörűek voltak és nem
torzította el őket a legenyhébb callus sem.
A nő is leült és közelebb húzta a székét.
– Még mindig itt vagy – a hacker enyhén lehajtotta a fejét, hogy közelebb kerüljön
a szája a plexiüvegbe fúrt lyukakhoz. – Egyszer sem hallottam felőled. Azt hittem,
néhány héttel ezelőtt elutaztál.
Eleria nem válaszolt. Az elválasztó üvegre nézett.
– Hát ezt is felszerelték.
Amikor legutoljára – néhány évvel ezelőtt – látogatóban járt a börtönben, nem volt
elválasztó üveg az asztalnál, ami mellett ültek, ehelyett egy őr lógott állandóan a
nyakukon. Az új rendszerben nem volt őr; megkapták az egyedüllétet, elveszítették a
közelséget. Gillette úgy döntött, ő jobban szerette a közelséget, mert eszébe jutott,
hogy a régi látogatások alkalmával mennyire szerette ujjaival a nő kézfejét simogatni,
vagy a cipőjét a lábához nyomni; a fizikai kapcsolat elektromos rezgést hozott létre
kettejük közt, hasonlóan ahhoz, mintha szeretkeztek volna.
Gillette most azt vette észre, hogy előredől, és vadul billentyűzik a levegőben.
Abbahagyta, és a zsebébe csúsztatta a kezét.
– Beszéltél valakivel a modemről? – kérdezte végül.
– Találtam egy ügyvédet – bólintott Elena. – Nem tudja megmondani, hogy jó
üzlet lesz-e belőle vagy sem. De ha igen, akkor elveszem belőle az ügyvédednek
kifizetett összeget és az elvesztett ház árának felét. A többi a tiéd.
– Nem, azt akarom, hogy tartsd.
– Elhalasztottam a tervemet – szakította félbe a nő – hogy New Yorkba utazom.
Gillette egy ideig nem szólt, emésztette a hallottakat, Aztán megkérdezte;
– Mennyi időre?
– Még nem tudom.
– És mi a helyzet Eddel?
– Kint vár – pillantott Elena maga mögé.
A mondat Gillette szívébe mart. Milyen kedves a fickótól, hogy elfuvarozza a nőt
az exhez látogatóba, gondolta a hacker keserűen, és fellángolt benne a féltékenység.
– Nos, miért jöttél? – kérdezte.
– Sokat gondolkodtam rólad. Meg arról, amit a múltkor mondtál. Mielőtt a
rendőrség megérkezett.
Gillette bólintott, hogy folytassa.
– Feladnád a gépeket értem? – kérdezte Elena.
Gillette mély lélegzetet vett. Aztán kifújta és csak ezután válaszolt, nagyon
nyugodtan.
– Nem. Soha nem tudnám megtenni. A gépek azok, amivel foglalkoznom kell az
életben.
Arra számított, Elena feláll és szó nélkül kisétál. Ha megteszi, megölte volna
Gillette énjének egy részét is – talán a legnagyobb részét –, de a hacker megfogadta
magában; ha lesz még egy esélye az életben, hogy beszéljen a nővel, soha többé nem
hazudik neki.
– De azt megígérhetem, hogy soha nem állnak úgy kettőnk közé, ahogy ezt régen
tették – tette hozzá. – Soha többé.
Elena lassan bólintott.
– Nem tudom, Wyatt. Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Apa minden este
megiszik egy üveg ouzót, és folyamatosan esküdözik, hogy abba fogja hagyni az
ivást. És ezt egy évben vagy hatszor megteszi.
– Neked kell vállalnod a kockázatot! – mondta a hacker.
– Ez talán nem a legmegfelelőbb válasz volt.
– De őszinte.
– Biztosíték, Gillette! Biztosítékra van szükségem, mielőtt egyáltalán nekiállok
gondolkodni is az egészről.
Gillette nem válaszolt. Olyan sok impozáns bizonyítékot vonultathatna fel elé
arról, hogy valóban megváltozott. Itt volt, a börtönben, és majdnem megölette ezt a
nőt és a családját a saját szenvedélye miatt, ami ráadásul tökéletesen más, mint
amiben Elena él, és amit megért.
– Nem mondhatok többet, csak azt, hogy szeretlek, veled akarok lenni és családot
akarok veled! – szólt aztán egy pillanat múlva.
– Mindenesetre a városban maradok egy darabig – mondta Elena elgondolkozva. –
Miért nem várjuk meg, hogy mi történik?
– Mi a helyzet Eddel? Ő mit fog szólni a dologhoz?
– Miért nem kérdezed meg őt magát?
– Én? – Gillette fejében megkondultak a vészharangok.
Elena felkelt és az ajtóhoz ment.
Mi a szentséges eget mondjon most? – Gillette-et elöntötte a pánik. Mindjárt
négyszemközt lesz azzal a férfival, aki elrabolta tőle a felesége szívét.
A következő másodpercben Elena megingathatatlan, mosolytalan arcú anyja lépett
be a szobába. Körülbelül másfél éves kisfiút vezetett maga mellett, kézen fogva.
Jézus, Mennyek Ura... Gillette-et letaglózta a látvány. Elenának és Ednek gyereke
van!
Volt felesége megint leült a székre és az ölébe vette a kicsit.
– Ő Ed.
– Ő? – suttogta Gillette.
– Így van.
– De...
– Te feltételezted azt, hogy Ed a barátom. Valójában azonban a fiam...
Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy a mi fiunk. Rólad neveztem el. A
középső nevedről. Az Edward nem hackernév.
– A miénk? – Gillette még mindig csak suttogni volt képes.
Elena bólintott.
A hacker visszagondolt az utolsó néhány együtt töltött napra – mielőtt megadta
magát a börtönhatóságoknak és megkezdte a büntetését – ahogy egymás mellett
fekszenek az ágyban, és közel húzza magához a nőt.
Lehunyta a szemét. Isten, Isten, Isten... Eszébe jutott a Sunnyvale-ben, Elena
házánál végzett megfigyelés, azon az éjszakán, amikor megszökött az SZBE-től – azt
hitte, hogy a gyerekek, akiket a rendőrök akkor láttak, Elena húgáéi. Egyikük
azonban ez a kisfiú kellett hogy legyen.
Láttam az e-mailjeidet! Amikor Edről beszélsz, az nem úgy hangzik, mintha rátaláltál
volna a tökéletes férjanyagra...
– Soha nem is említetted nekem – nevette el magát halványan Gillette.
– Annyira haragudtam rád. Nem akartam, hogy megtudd. Soha.
– És most már nem gondolod így?
– Nem vagyok benne biztos.
A férfi a kisfiú sűrű, göndör, fekete hajára meredt. Az anyjától örökölte. És az övé
volt a nő gyönyörű, sötét szeme és a kerek arca is.
– Megtennéd, hogy felemeled?
Elena a térdére állította a fiát. A kicsi gyors szeme óvatosan tanulmányozta
Gillette-et. Aztán felfedezte a plexiüveget. Dundi babaujjaival előrenyúlt és
megérintette, elmosolyodott, magával ragadta az új felfedezés, megpróbálta felfogni,
miként lehet az, hogy átlát, de nem nyúlhat át a másik oldalra.
Kíváncsiság, gondolta Gillette. Ez az, amit tőlem örökölt.
Belépett az őr, és bejelentette a látogatási idő végét. Elena leeresztette a fiút a
padlóra és felállt. Az anyja kézen fogta a gyereket. Ed és a nagyi kisétált a teremből.
Elena és Gillette egymás szemébe néztek a plexielválasztón keresztül.
– Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok – törte meg Elena a csendet. – Mit szólsz
hozzá?
– Csak ennyit kérek.
A nő bólintott.
Aztán elindultak, két különböző irányba, és Elena eltűnt a látogatók számára
fenntartott ajtó mögött, az őr pedig a félhomályba borult folyosón visszavezette
Gillette-et a cellájába, ahol a gépe már várta.
******
A SZERZŐ UTÓSZAVA
A könyv megírása során, jelentős szabadságot használtam a szövetségi és a
kaliforniai állami törvényvégrehajtó szervek szerkezetének és működésének
leírásában. Bárcsak ugyanezt mondhatnám el a számítógépes hackerek azon
képességének mértékéről, amellyel képesek behatolni a magánéletünkbe, de e téren
csupa rossz hírrel szolgálhatok Riasztó gyakorisággal történnek ilyen esetek. A
néhány megkérdezett számítógépes szakember úgy véli, hogy egy, a Csapóajtóhoz
hasonló programot jelenleg feltehetőleg még nem lehet megírni. Mégsem vagyok
teljesen meggyőzve – ezen specialisták véleményét hallván akaratlanul is eszembe
jutott a világ legnagyobb számítástechnikai vállalatának az a rangidős kutatója, aki
az 1950-es években azt javasolta a vállalatának hogy az ne hagyjon fel a
vákuumcsövek alkalmazásával, mert a mikrochipnek egyáltalán nincs jövője. Egy
másik nemzetközi hardver- és szoftvergyártó cég vezérigazgatója pedig azt állította a
'80-as években –, hogy soha nem lesz a személyi számítógépeknek jövedelmező
piaca. Jelenleg azonban még joggal feltételezhetjük, hogy a Csapóajtóhoz hasonló
program nem létezik. Nos, talán nem. És igen! A fejezetek számozása kettes
számrendszerben történt! Ne érezzék emiatt rosszul magukat, a számok nekem is
fejtörést okoznak!
******
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ahogy ebben a szakmában az ember karrierje egyre előrehaladottabb stádiumba
kerül, úgy nő azok száma is, akik felé – a mű támogatásának soha ki nem fogyó,
herkulesi erőfeszítéseik miatt – a regényíró soha meg nem szűnő hálát érez: Dávid
Rosenthal, Marysue Rucci, George Lucas és a legkiválóbb kiadó, a Simon &
SchusterZsebkönyvek minden egyes dolgozója iránt, mint például Sue Fletcher,
Carolyn Mays és Georgina Moore; csak hogy a példa kedvéért megemlítsek néhány
nevet e remek könyvkiadó alkalmazottai közül. Továbbá köszönet illeti a Hodder &
Stoughtont; valamint az ügynökeimet, Deborah Schneidert, Diana McKayt, Vivienne
Schustert és a londoni Curtis Brown munkatársait, a filmes varázsló Ron Bernsteint
csakúgy, mint számos külföldi ügynökömet, akik segítettek, hogy az egész világon
szabadon eljuthassanak a könyveim az olvasók kezébe. Köszönet nővéremnek és
írótársamnak, Julie Deavernek, és – mint mindig – soha el nem halványuló hálám
Madelyn Warcholiknak; ha ő nem lett volna, az olvasó a vásárlás után csupa üres
oldalt tartalmazó könyvet tartott volna a kezében.
******
A SZERZŐRŐL
Jeffery Deaver regényei a világ számos országában felkerültek a bestsellerlisták
élére, ami alól nem képez kivételt a New York Times, a londoni Times és a Los
Angeles Times értékelése sem. Tizenhat kötetes író, négyszer jelölték az amerikai
detektívregények kategóriájában Edgar-díjra, kétszer nyerte el az Ellery Queen
Olvasói díjat az év legjobb novellája kategóriában. A Maiden's Grave című könyvét
Halálos nyugalom címmel, James Garner és Marlee Matlin főszereplésével
megfilmesítette az HBO, és a Bone Collectorból a Universal Pictures készítésében és
Denzel Washington főszereplésével mozifilm (Csontember) született.