A Haboru Katonai 01 - Hadnagyok

8/20/2019 A Haboru Katonai 01 - Hadnagyok

http://slidepdf.com/reader/full/a-haboru-katonai-01-hadnagyok 1/265



W. •. ’. Griffin

Hadnagyok



A háború katonái I. könyv

Második kiadás

Gold Book

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

W. E. B. GRIFFIN: BROTHERHOOD OF WAR Book I: The Lieutenants

The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group (USA) Inc.

Eredeti cím: The Lieutenants

Copyright © 1982 by W. E. B. Griffin

Copyright © 2005 by Gold Book Kft.

All rights reservedFordította: Bíró Eszter Az eredetivel egybevetette és átdolgozta: Kiss Sándor

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni, vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás

nélkül bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 963 425 038 6

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős Jánosügyvezető igazgató



Charley bácsinak és Bikának

Nyugodjanak békében!

1979. október

És Donnak Gondoltad volna, hogy négy csillagod lesz?



Első

1943. február 14-én erős német páncélozott egységek törtek elő Dél-Közép-Tunéziahágói felől a Lloyd R. Fredendall vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló II. amerikaihadtest frontvonalánál, hogy a brit 1. hadsereg szárnyát visszaszorítsák, és elfoglalják a szövetségesek Tebessza közelében felállított bázisát. A támadássorozatban a németek legyőzték a szövetségeseket, és az amerikai csapatokat visszavonulásra késztették a Kasszerin-hágón át egészen a mögötte fekvő völgyig.



Amerikai katonai történelem, 1607-1953 Hadügyminisztérium, 1956. július

(Egy)

Tunézia, Szidi-Bu-Zid közelében

1943. február 17.

Két, láthatóan agyonhasznált amerikai tank közeledett lassan az úton. A terep hullámzósivatag. Nem voltak homokdűnék, csak száraz, göröngyös talaj, oM1ós, ökölnyi kövekkelés ritkás növényzettel. A mélyedések egy tankot éppen eltakartak. A magasabb pontok nem nyújtottak jó kilátást. El lehetett látni akár egy kilométerre, de ettől elbújhatott egytank tőlük akár harminc méterre is. Robert Bellmon őrnagy az M4A2-es Sherman parancsnoki tank nyitott lőtornyán utazott. Az őrnagy az Egyesült Államok West Point-iKatonai Akadémiáján 1939-ben végzett, magas, szikár fiatalember volt, napbarnított testekilátszott a tank tornyából. Kezén viselte az Akadémia gyűrűjét, jegygyűrűjét és egyHamilton órát. Az eredeti szíj elrohadt, ezért a zászlóalj szabója egy katonai ingből varrt

rá újat.Bellmon katonai inget viselt, pamut páncélosdzsekit elöl cipzárral, kötött kézelővel és

gallérral, gyapjú khakinadrágot és egy pár nem előírásszerű tankosbakancsot, ami a baseballcipő és a katonai bakancs kombinációjának tűnt, szára 20 centi magasan takarta alábát. Fején régi stílusú tankossisak volt, amely egy fejhallgatóval felszerelt rögbis bukósisakra hasonlított. Válla alatt, a fegyvertartóban egy 191 l-es Colt A1-es pisztolylógott, nyakában pedig az apjától örökölt Zeiss távcső.

Bár három perccel korábban megállította a tankot, alaposan megvizsgálta a sivatagot, és

alig harminc másodperccel ezelőtt utasította a vezetőt, Pete Fortin őrmestert, hogyinduljon el, egészen addig nem látta meg az Afrika Korps páncélosát, amíg 75 mm-eságyújának torkolattüze fel nem villant. Fél másodperccel később a volfrámacél lövedék becsapódott az M4A2-es testébe. A Sherman megremegett. Félelmetes robbanás volt,amelyet közvetlenül követett a szakadó fém irtózatos recsegése. Az egész nem tartotttovább egy másodpercnél. Az M4A2-es jobbra fordult, és félig lefordult az útról, amelyeneddig haladt, majd megállt. Alig ment két métert a becsapódás után.

A páncéltörő lövedék becsapódása a parancsnoki nyílásnak vetette Bellmont. Eléggé

megütötte magát, egy pillanatig levegőt sem kapott, és majdnem kirepült a nyíláson. Kissémeglepettnek tűnő nyögést hallott lentről, de nem tudta megállapítani, ki volt az. Amikor lenézett, a sűrű, fekete füst már kezdte megtölteni a tank belsejét. Anélkül, hogy igazánvégiggondolta volna, pusztán ösztöneire hallgatva kimászott a tankból. Testét átjárta afájdalom, bordái sajogtak.

Éppen annyi ideje volt, hogy elkáromkodj a magát, amiért kimászott, és nem segített a bennrekedteken, amikor izzó lángcsóva csapott ki a tank nyílásán. Tudta, mi okozta. Alövedék fémdarabjai és a tank testéből kiszakadt fémdarabok felsértették a 75 mm-eságyúlövedékeket, így kiszóródott a lőpor, majd tüzet fogott. Amikor a lőpor szabadon ég,

nem robban. A robbanás egy pillanattal később jött, amikor az ép lövedékeket és azüzemanyagot elérte a tűz. Bellmon érezte, hogy repül a levegőben. Háttal esett a kövestalajra, a válla ért először földet. Hátrabukfencezett, és a maradék levegő is kiszorult atüdejéből.



Néhány bukfenc után megállapodott, eszméleténél volt, de nem tudott mozogni.Halványan hallott egy második lövést, éles, pattogó hangot, majd egy tompa puffanást. A bordáit hasogató fájdalom ellenére megpróbálta összeszedni magát. Kényszerítette magát,hogy többször egymás után mély lélegzetet vegyen. Végül képes volt oldalra fordulni,hogy lássa, mi történt a másik M4A2-essel, ami vele együtt indult el, hogy „felderítse éssegítse a 705. tüzérzászlóaljat”. A Sherman mozgásképtelen volt. Senki nem állt a

nyílásban, olajos füst áraM1ott ki a benzintartályok és a lőtorony felől. Senki sem szállt ki belőle.

Motorzúgást hallott. Lassan az arcára borult. Halottat fog játszani, bár ez is elég csekélyremény. A német tank személyzete valószínűleg beléereszt egy sorozatot. A hadifoglyok csak gondot jelentettek az ilyen gyorsan mozgó hadviselésben. Becsukta a szemét, ésmegpróbált nagyon lassan lélegezni. Egyetlen reménye, hogy elhiszik, meghalt, amikor atank felrobbant. Ha megpróbálná megadni magát, csak jobb célpontot nyújtana nekik.

A PzKpfw IV-es a közelében állt meg. Ez volt akkoriban az átlagos középméretű német

tank, hatékony gyilkoló eszköz. Benne egyesítettek mindent, amit a német páncélosalakulat a francia, orosz és afrikai frontokon tanult. Bellmon magánemberkénthajlandó lett volna bevallani, hogy jobb, mint a Sherman.

Tudta, hogy a német tank parancsnoka figyeli. Aztán lépteket hallott a durva talajon.

– Was ist er?

– Ein Offizier, Herr Leutnant. Mit einem goldenen Blatt.

– Ein Major? – kérdezte az első hang. – Meghalt?

– Nem – közölte felette a magabiztos hang tényszerűen. – Lélegzik. Csak halottnak tetteti magát.

Jó isten! Ennyire nyilvánvaló? – gondolta Bellmon. További lépések hallatszottak adurva talajon.

– Kérem, ne kényszerítsen, hogy megöljem, őrnagy úr – mondta az első hang.

Egy kéz ragadta meg a vállát, és a hátára fordította. Bellmon kinyitotta a szemét, és egy.45-ös automata Colt csövével találta szemben magát. Az Afrika Korps fiatal, szőke,óképű hadnagyának kezében volt. A német páncélosok fekete zubbonyát viselte a

szabványos szürke Wehrmacht-nadrág fölött. Bellmonra mosolygott. Szabad kezévellenyúlt, és kivette Bellmon .45-ösét a tartóból.

– Felülhet, őrnagy – mondta angolul enyhe akcentussal. – Megsebesült?

Bellmon felült. A hadnagy átadta Bellmon pisztolyát a mellette álló katonának.

Ez is egy jóképű, rendes, szőke fiú – gondolta Bellmon.

– Ideadná a pisztolytartót is, kérem? – kérdezte a hadnagy. Bellmon átemelte a fején, ésátnyújtotta. A katona a lába közé szorította a 9 mm-es Schmeisser gépfegyvert, átvette

Bellmon pisztolytartóját, és a nyakába akasztotta. – Ellenőrizd, hogy nincs-e töltve – figyelmeztette a hadnagy. A katona kivette a tárat,

látta, hogy tele van, kiürítette, majd visszatette a pisztolyba, amit visszacsúsztatott atartóba.



– A Colt nagyon finom fegyver, őrnagy – mondta elismerően a hadnagy.

Bellmon nem válaszolt.

– Segítsen az őrnagynak felállni!

– Ellátja az embereimet? – kérdezte Bellmon, miközben segítség nélkül, de fájdalmasanfelállt.

A hadnagy kifejezetten szomorúnak látszott, amint a két amerikai tank felé intett.Mindkettő folyamatosan égett. Perzselt hús szaga terjengett. Bellmon visszafojtottahányingerét. Megfogadta, nem mutat gyengeséget fogvatartói előtt.

A katona megfogta a karját, és visszavezette a PzKpfw íveshez. – Kérem, szálljon be,őrnagy úr!

Bellmon felmászott a tank oldalára. A lőtorony belsejében a kétrészes csapóajtó nyitvaállt. Egy idősebb férfi izzadt arccal nézett rá, valahogy látszott rajta, hogy nem tiszt.Bellmon lehajtotta a fejét, és elkezdett bemászni.

– Nein – mondta a fickó. – Rückwärts einsteigen.

Bellmon visszahúzta a fejét, megfordult, és háttal mászott le a tankba. Bent kevesebbhely volt, mint az M4A2-esben. Intettek neki, hogy üljön le. Az egyik katona (feltehetőena vezető, gondolta) egy tekercs tábori telefonvezetékkel jelent meg. Bellmon bokája körétekerte, majd a bokáját a csuklójához kötötte. A katona odébb mászott. Egy pillanat múlvaa motor beindult, a PzKpfw IV-es fordult, és elindult arra, ahonnan jött, keletre, a németvonalak felé.

Élek, gondolta Bellmon. Kicsit megütöttem magam, kábult vagyok, de nem sebesültemmeg komolyabban. Most arra kellene gondolnom, hogy azért élek, hogy valamikor majd tovább harcolhassak. Észrevette, hogy könnyek homályosítják el a látását, és folynak le azarcán. A sokk miatt? Vagy Pete Fortin őrmesterért és a többiekért? Vagy mert alegrosszabb dolog, ami egy tiszttel történhet, vele is megtörtént? Fogságba esett. Számít ezegyáltalán? Térdére hajtotta a fejét, hogy fogvatartói ne lássák sírni.

(Kettő)

Algéria, Youks-Les-Bains

393. megerősített páncéltörő tüzérosztály1943. február 24.

A parancsnoki állás egy köves domb oldalába épült, a frontnak és a német tüzérségnek ellentétes oldalon. A dombtetőn négy lövészpáncélos volt beásva. Kettő közülük 75 mm-es páncéltörő ágyúval, a másik kettő több, lövegtoronyba épített, .50-es kaliberűgéppuskával volt felszerelve. A domb lábánál, a szövetséges oldalon további kétlövészpáncélos állt, amelyek az ellenkező irányba néztek. A fedezékrendszert félholdalakban kiképzett szögesdrót és homokzsákokkal megerősített géppuskaállás védte. A

fedezékek a domboldalba vágott üregek voltak, gerendákkal aládúcolt homokzsák tetővel.A 393-as parancsnokság felé hátulról két dzsip közeledett, jóval túllépve a megengedett

40 kilométeres sebességet. Mindkettőben hárman voltak, és egy oszlopra erősített,léghűtéses, .50-es kaliberű Browning géppuska. Az első dzsipnek rendhagyó felszerelése



volt: ülései vastagon párnázott bőrülések a szokványos vékony vászon helyett, a szélvédőfölé kapaszkodót szereltek, míg a jobb sárhányóra egy vörös lámpa és szirénakombinációját erősítették. Olyat, mint amilyen a rendőrautókon szokott lenni. Az olajzöldautóról itt-ott már kezdett lekopni a festék.

Egy pirosra festett, hússzor harminccentis bádoglemezt helyeztek az első és hátsólökhárítóra, közepén egyetlen ezüstcsillaggal. Belül, a hátsó ülés mellett, a kerék fölé

rádió adó-vevők voltak erősítve, antennáik csapkodtak a levegőben. Rugós bilincseketcsavaroztak a műszerfalra. Mindegyik egy .45-ös ACP Thompson gépfegyvert tartott.

Az elöl haladó dzsip sofőrje harmincas éveiben járó, pisze orrú, tömzsi, izmos, hatalmaskezű őrmester volt. Páncélosdzsekit viselt, a válltartójában pedig .45-ös automata Coltot.Mellette markáns arcú, ősz hajú, ötvenes éveiben járó férfi ült az amerikai légierő lóbőr pilótazubbonyában. Mindkét váll-lapján ezüstcsillag, nyakában gondosan megkötött sárgaselyemsál. Nála is .45-ös volt, ugyancsak vállszíjon. A hátsó ülésen ülő férfi fiatal,óvágású, öltözete hasonló a tábornokéhoz, azzal a különbséggel, hogy pilótazubbonyának

váll-lapján a főhadnagyok ezüstcsíkjai látszottak.A második dzsipben három sorállományú katona volt, egy műszaki őrmester és két

őrmester, Garand M1-es puskákkal és derekukra szíjazott Colt pisztolyokkalfelfegyverezve. Sisakjuk oldalán a katonai rendőrség „MP” felirata.

Ahogy megközelítették a 393. megerősített páncéltörő tüzérosztály parancsnokságának kapuját, a dzsipet vezető őrmester látta, hogy az utat sorompóként egy telefonpózna zárjael. Lenyúlt a sziréna kapcsolójához. A sziréna felmordult, épp csak annyi ideig, hogyelezzen a kapunál strázsáló katonának, emelje fel a sorompót.

Az azonban nem mozdult. A két dzsip csúszkálva fékezett le.Az őrmester fel akart pattanni az ülésből, de a tábornok bal kezének könnyed intésével

elezte, hogy üljön vissza.

– Rendben van, Tommy – mondta.

Ez nem laktanya volt, és az őr nemcsak jelképesen volt odaállítva. A német támadástalig egy kilométerre állították meg.

Az őr nagydarab, 180 cm magas, nagyon fekete őrvezető volt. Vállán átvetve egy

Garand puska lógott. A sorompó súllyal ellátott végénél állt. Alaposan megvizsgálta adzsip utasait, majd elégedetten kihúzta magát, bal kezével megragadta az M1-es bőrszíját,katonásan tisztelgett a jobbjával, majd felhúzta a sorompót. Intett, hogy mehetnek.Vigyázzban állt mindaddig, amíg mindkét dzsip át nem ért, majd gyorsan a lábánál állóEE-8-as tábori telefonért nyúlt.

– Vezérkari tiszt tart a parancsnokság felé – mondta. – Porky Waterford.

Mire a két dzsip elérte az amerikai lobogóval és a csapatzászlóval feldíszített bunkert,egy igen magas, lapos orrú néger alezredes várta őket. Bőre alig volt sötétebb, mint a

csizmája. Khakiingben és nadrágban volt; nyaka köré sárga ejtőernyőselyemből csavartsálat. Első világháborús Colt New Service .45-ös revolvert viselt egy régies, lovasságistílusú tartóban. A parancsnokság ajtajában álló őrnél .45-ös kaliberű Thompsongépfegyver volt. Tisztelgett, amint megállt a dzsip, és a tábornok kiszállt.



Az alezredes, akiben vonásai alapján lehetett némi arab beütés is, előrelépett, vigyázzbaállt és tisztelgett.

– Parker alezredes, uram, a parancsnok – mondta.

A dandártábornok viszonozta a tisztelgést, majd kinyújtotta a kezét.

– Hogy van, alezredes? – kérdezte. A kézfogás csak egy pillanatig tartott, formaság volt.

– Köszönöm, jól, uram – válaszolt III. Philip Sheridan Parker. – Bekísérhetem a parancsnokságra?

– Köszönöm – mondta Peterson K. Waterford.

Parker alezredes betessékelte a bunkerbe a látogatót. Valaki „vigyázz”-t kiáltott.

– Pihenjenek, uraim – mondta azonnal a dandártábornok.

A parancsnokság zsúfolt, de tiszta és rendezett. Az egyik falon térképek és táblázatok lógtak. Volt ott tábori kapcsolótábla, rádió és egy összehajtható tábori asztalon hordozható

írógép is. Nagy, zománcozott lábasban kávé főtt a petróleuM1áng felett. A szobában húsz-huszonöt tiszt és közlegény volt, mind fekete.

– Ismertethetem a helyzetünket, dandártábornok? – kérdezte Parker, és a térkép feléintett.

– Tulajdonképpen, alezredes – kezdte Waterford –, azt reméltem, hogy lesz pár perceegy személyes ügyben.

– Akkor menjünk inkább a szállásomra, uram!

– Nagyon kedves. – Százados – szólt Parker egyik zömök, kerek arcú katonájának –, eligazítaná a

dandártábornok segédtisztjét?

A százados tisztelgett.

– Igen, uram.

Parker alezredes félretolta a ponyvát, ami a domboldalba vájt háromszor két és félméteres szállás ajtaját képezte. A berendezés egy kincstári ágyból, összecsukható

asztalból, két összecsukható székből, egy íróasztalból és két szekrényből állt. – Foglaljon helyet!

Amikor Waterford leült, Parker leguggolt, és az egyik szekrényből kivett két üveget,egy whiskyt és egy konyakot. A dandártábornokra nézett, aki rámutatott a whiskyre. Azegyik pohárba whiskyt, a másikba konyakot öntött. Átnyújtotta Waterfordnak a whiskyt,majd összekoccintotta saját poharával.

– Fenékig, Porky – mondta.

– Egészséget és hosszú életet, Phil – felelt a dandártábornok. Az utolsó cseppig megittaa whiskyt. Parker felhúzott szemöldökkel érdeklődött, hogy kér-e még egyet, Waterfordnemet intett a fejével.

– Nagyon sajnálom Bob Bellmont, Porky – mondta Parker alezredes.



– Mit tudsz az esetről? – kérdezte Waterford.

– Visszavonultunk – mondta Parker. – Ma egy hete történt. Öt kilométerre Szidi-Bu-Zidtől rátaláltunk két szétlőtt M4-esre. Volt egy kis időm, és körülnéztem. A jelzéseik alapján a 73-asokhoz tartoztak. A kettest és a tizennégyest lőtték ki.

– Tony Wilson szerint Bob a kettesben ment ki. A 705-ösökkel akart összekapcsolódni.Tony csak két ócska tankot tudott adni neki. Bob meggyőzte, hogy meg kell próbálkozniazzal, amijük van. Egyikük sem tudta persze, hogy addigra a 705-öst már megsemmisítették.

III. Philip Sheridan Parker alezredes sajnálta Anthony Wilson alezredest, aki a 73.közepes harckocsizászlóalj parancsnoka volt. Mindig rossz embert veszíteni. Mégkeményebb lehetett azonban személyesen közölni a történteket olyasvalakivel, aki egyszemélyben az áldozat apósa, dandártábornok és régi barát.

– Mindkét tankot valami gyilkos erejű lövedék találta el – mondta Parker. – Szerintem asorozatot egy PzKpfw IV-esből adták le. Mindkettő kiégett. Az egyik fel is robbant.

– Melyik? – kérdezte Waterford.

– Sajnálom, nem eM1ékszem, melyik – felelte Parker.

– Mindegy – mondta Waterford. – Megszámolták a holttesteket?

– Elégtek és felrobbantak, Porky – közölte az alezredes. – És nem volt sok időm,időnként lőttek ránk. De…

– De?

– Nem szívesen mondom ezt, mert reményt kelthet ott, ahol nincs – folytatta Parker. – Az az érzésem, hogy egy ember kijuthatott. Őt elvihettek fogolyként. Láttuk egy PzKpfwIV-es nyomait és lábnyomokat is, de az is lehet, hogy csak átnézték a roncsokat.

Waterford előregörnyedt, és a kezét nézte.

– Igen, persze – mondta hosszú hallgatás után.

Parker öntött még másfél ujjnyi whiskyt, és átnyújtotta Waterfordnak, aki egybőllehajtotta.

– Sajnálom, Porky – mondta halkan –, csak ennyit tudok. – Mire visszamegyünk, anyilvántartóban biztosan tudnak mondani valamit. Nagyon jók az ilyesmiben.

– Ha Bobby nem élte túl, Porky – vigasztalta Parker –, biztos nem szenvedett.

– Túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon. Bobby huszonöt éves – mondta Waterford. – Istenem, mennyire nem akarok a lányomnak, Barbarának írni!

– Azt már megtettem én – mondta Parker. – írtam a legközelebbi hozzátartozóknak.

– Ti jobban megúsztatok, mint a többiek – folytatta Waterford. – Belőlünk a szart is

kiverték, Phil. – Hét tisztet és hatvanhárom gyalogost vesztettem – közölte Parker.

– Felszerelés?



– Előretoltam az összes öreg 37 mm-est. Tizenhét lánctalpas veszett oda. Kilencműszaki okok miatt. Felrobbantottam ezeket.

– Ismétlem, jobban megúsztatok, mint mások.

– Felmentik Lloyd Predendallt? Ez a pletyka járja.

– Valószínűleg. Elvesztette a csatát.

– Ki kapja meg a csapatot? – kérdezte Parker.

– Remélem, Seward. Akkor nekem is jó esélyeim lennének a hadosztályban. Degondolom, Georgie Patton kapja. Eisenhower még mindig „uram”-nak szólítja, ha nemfigyel oda.

– Remélem, te kapod meg, Porky – mondta Parker.

– Dehogy reméled, te disznó! Csak mondod. Irigykedsz!

– Persze hogy irigykedem. Ha megkapod a hadosztályt, talán minket is magaddal viszel.

– Ha megkapom, számíthatsz rám, Phil. Jó csapataid vannak.

– Szerintem – mondta Parker – az enyémek közül senki sem hátrált meg.

Waterford dandártábornok felállt. Felsóhajtott. – Bárcsak én is ezt mondhatnám! Tudod,mi lesz a történelemkönyvekben? „A második világháború első jelentősebb páncélosütközetében Tunéziában, a Kasszerin-hágónál az amerikaiakat szarrá verték.Sokan megfutamodtak.”

– Elvéreztünk, így mondják majd – helyesbített Phil. Waterford dandártábornok felállt,

átkarolta Parker vállát, és megölelte. – Köszönöm, hogy szakítottál rám időt, Phil.

– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni.

– Nem is kértem, Phil – jelentette ki Waterford. – Hol van ifjabb Phil?

– Elsős Norwichban. 45-ben fog végezni.

– Remélem, addigra befejezzük.

– Istenem, én is remélem.(Három)

Kalifornia, Carmel 1943. február 28.

Barbara Waterford Bellmon huszonnégy éves, magas, vékony, barna hajú, szeplős lányaz öltözőszekrénye előtt állt a Pebble Beach Country Klubban, és kinyújtotta a kezét anyereményért. 82 ütés alatt teljesítette a golfpályát, és találatonként egydolláros tétbenátszottak. Harminchárom dollárt nyert, és fontos volt, hogy meg is kapja a pénzt.

Amíg a vesztesek a pénztárcájukban kotorásztak, Barbara ismét arra gondolt, hogymennyire nem szereti a nőket. A nők szerinte nem tudnak veszíteni, csak vonakodvaakarnak fizetni. Tudta, hogy a négyesfogat többi tagja egyáltalán nem akart fizetni,hagyták volna feledésbe merülni az ügyet. Nem a pénz számít. Mindegyikük jómódú. Ezinkább a női természet valami különös vonása.



– Csak ötvenesem van – mondta Susan Forbes, amint pénztárcája tartalmát vizsgálgatta,de nem adta át a bankjegyet. Susan hosszú lábú, szőke nő volt, sokkal fiatalabbnak tűntharminchárom événél. Barbara kivett egy húszast és egy tízest a tárcájából, és átnyújtotta.

– Ja, itt egy húszas is! – örvendezett Susan, mielőtt elvette volna.

Mintha nem tudtad volna, gondolta Barbara, és kivette a húszast a kezéből. Micsoda

meglepetés! – Köszönöm szépen – mondta kedvesen. – Ki a következő? – Legalább meghívhatnál

minket ebédre – mondta Patricia

Stewart, amint átadott egy friss, ropogós tízdollárost. Pat, akire Barbara mindig úgygondolt, mint a tipikus tweedkosztümös hölgyre, harminchat évesen a legidősebb volt acsapatban. Barbara visszaadott neki egy dollárt.

– Randevúm van – mondta.

– Izgalmas… – nézett rá jelentőségteljesen Susan. – Ismerjük az illetőt? – Magas, barna hajú, csinos és katolikus pap – válaszolta Barbara.

– Szégyelld magad! – mondta Susan.

Barbara fél lábra állt, levette a golfcipőjét, betette a szekrénybe, utána levette a zoknijátés a kis kézitáskájába tömte. Majd meztelen lábát papucscipőbe bújtatta.

Mialatt a többiek cuppanós csókokkal búcsúzkodtak, ő kisétált az öltözőből.

Beszállt édesanyja autójába, egy 1937-es nyitott Fordba. Miután eljátszotta a rituális

szertartást, hogy beindítsa – kétszer lenyomni a gázpedált, nyomva tartani, amíg az indítóelkezd köhögni, akkor azonnal elengedni, és ezzel párhuzamosan imádkozni –, kitolatottés hazavezetett.

Otthona a Casa Manana, a szülei háza, hatalmas, spanyol stílusú épület volt, vöröscseréptetővel egy négyhektáros területen, a Csendes-óceán partján. Három zászlórúd álltegy téglával körülvett füves területen, a ház előtt. A magasabb, középső rúdon amerikaizászló lógott, a szél gyengén fújdogálta. A két szélső rúd üresen meredezett.

A Casa Manana annyit jelent: „a holnap otthona”. Három generáció óta a Waterfordok

ebbe a házba tértek haza, és itt várták őket asszonyaik, amíg háborúban harcoltak. Halehetett, a Casa Mananában gyűlt össze a család karácsonykor, és családi hagyomány volt,hogy itt kereszteltek minden gyermeket a carmeli Szt. Máté-episzkopális templomszertartásai szerint, akárhol is születtek a világban. Olyan emberek otthona volt, akiket ahivatásuk arra kényszerít, hogy életük nagy részét hazájukon kívül vagy katonaitámaszpontokon töltsék.

Volt elég pénzük, hogy fenntartsák és fizessék a személyzetet akkor is, ha ezerötszázkilométeren belül nem volt elérhető tagja a családnak. Az évek során a Waterford ésBellmon családok fokozatosan és bölcsen fektették be a pénzüket, így most szerényen, de

kényelmesen meg tudnak élni.

Az ajtó mögött, a polcon két háromszögbe összehajtott, vörös zászló feküdt. Az egyikenegyetlen ezüstcsillag volt, a másikon kettő. Az egycsillagos zászló a ház jelenlegi



tulajdonosáé volt, Barbara apjáé, Peterson K. Waterford dandártábornoké, aki az apjától,Alfred ’. Waterford vezérőrnagytól örökölte a házat. A kétcsillagos zászló Bob apjáé volt,id. Robert F. Bellmon vezérőrnagyé. A Casa Mananából temették el, innen vitték földimaradványait a San Franciscó-i katonai temetőbe. Amikor utoljára lehúzták zászlóját arúdról, összehajtották, és Waterford dandártábornok zászlója mellé tették, amíg ismétszükség nem lesz rá. Porky Waterford hamarosan vezérőrnagy lesz, akkor majd sajátjaként

húzhatja fel. Vagy ott maradhat addig, amíg Bob húsz év múlva maga lesz jogosult avezérkari tisztek vörös zászlajára.

A zászlók jó anyagból készültek, kibírják addig. Waterford dandártábornok zászlója isaz apjáé volt.

Barbara ruganyos, szinte férfias léptekkel ment át az épületen, anyját keresve. Már dél lehet, gondolta. Anya és a gyerekek biztos déli koktéljukat fogyasztják. Marjorie Waterfordsoha nem ivott dél előtt, de ritkán bírta ki negyed egyig ital nélkül. Koktélnak hívta, demindig konyak volt szódával és egy jégkockával. A gyerekek gyömbérszörpöt kaptak egy

meggyel. – Hogy ment ma? – kérdezte az anyja, s szemével itallal kínálta.

– Nem, nem kérek, köszönöm – hárította el Barbara. – Nem akarom, hogy érződjék rajtam. Majd, ha visszajöttem. – Elégedetten mosolygott az anyjára. – 82 ütés alattteljesítettem, és megvágtam őket harminchárom dollárra.

– Gratulálok. Bob atya telefonált. Kérdezte, hogy hozhat-e magával valakit.

– Mondta, hogy kit?

– Nem. Két látogatást eM1ített, de neveket nem mondott. Biztos mondta volna, haismerjük őket.

– Igen – válaszolta Barbara, de már nem figyelt igazán.

– Csináltattam Consuelával disznósültet – folytatta Mrs. Waterford. – Sült krumplival éssalátával gondoltam.

– Az nagyon jó lesz – hagyta rá Barbara. – Nem tudom, hogy képes ezt nap mint napcsinálni.

– Erre valók a papok. Biztosan már megszokta.

– Át kellene öltöznöm.

Amikor kijött a zuhany alól és törülközött, hallotta a gyerekek hangját ahálószobájában. Azon tűnődött, hogy Bobby csak a mamával akar lenni, vagy már kezdkialakulni benne a kíváncsiság a női nem iránt. Ehhez még nem volt elég nagy, másrésztviszont Bob fia volt. EM1ékezett az első alkalomra, amikor Bob rábeszélte, hogy vegye lea ruháját. Fort Rileyben történt.

Nagyon is tisztán eM1ékezett. Hétéves volt, tehát Bob nyolc lehetett. Egy meztelen

kislány és egy meztelen kisfiú bámulják egymást leplezetlen kíváncsisággal. Bobnak voltmicsodája, neki meg nem.

Legközelebb, amikor Bob bugyi nélkül látta, húszéves volt, Bob pedig huszonegy éveshadnagy. A New York-i Carlyle Hotelben történt, nászútjuk első éjszakáján.



– Jézusom! – mondta akkor Bob. – Azóta szakállat növesztett!

A disznó! Az övé is! Meg is mondta neki.

Barbara kidugta a fejét a fürdőszobaajtón.

– Tűnés, Bobby!

– Miért?

– Mert a fiúknak nem szabad ott lenniük, ha a lányokon nincs ruha – magyarázta. – Menj, és várd McGrory atyát!

– Már megint jön? – Igen, na tűnés!

Miután fia kelletlenül visszavonult, Barbara meztelenül kijött a fürdőszobából, ésfelöltözött. Eleanor, aki egy évvel fiatalabb volt a bátyjánál, az ágy közepén ülve figyelte.Először a melltartó és bugyi, a kombiné, harisnyatartó és harisnya (fűzőre nincs szükségekét gyerek után sem), majd a smink és a frizura. Végül felvett egy szürke kosztümöt és az

ékszereit: a jegygyűrűjét, az eljegyzési gyűrűt és Bob West Point-i osztálygyűrűjének kicsinyített mását. Sosem volt biztos benne, hogy ilyen esetekben felveheti-e az eljegyzésigyűrűjét. Négykarátos gyémánt. Egy vagyont ér. Bob anyjáé volt. Senki nem voltmeglepődve, amikor visszajött a tavaszi bálból a Pointról, és bejelentette, hogyösszeházasodnak Bobbal a végzése utáni napon. Bellmon vezérőrnagy ekkor adta oda agyűrűt Bobnak. Még átalakítani sem kellett.

Nem volt gond a közkatonák feleségeivel, akik vagy nem vették észre, vagy azt hitték, bizsu, vagy hogy minden tiszt feleségének ilyen gyémántja van. De a többi tiszt feleségealaposan megnézte, amikor Bob atyával meglátogatták őket az „értesítés „-kor. A sereg

egy papot, egy egyenrangú vagy magasabb beosztású katonát és ha lehetséges volt(Barbara erre alkalmas volt), egy másik tiszt feleségét küldte a szomorú alkalomból.

Voltak irigykedő pillantások, amelyek abból adódtak, hogy olyan tiszt felesége, aki mégéletben van, akit még nem látogatott meg az értesítő csapat. Ez a teljesen érthető irigységolykor átcsapott anyagi irigységbe. Azért nem lehetett neheztelni rá, mert részvétetnyilvánított, mert ő volt a látogató és nem a látogatott. De azért már lehetett, mert gazdagvolt, amiért az arisztokrácia tagja volt a seregen belül: akinek megvolt az anyagi háttere,aki egy tizenöt szobás, cselédekkel teli házban, négyhektáros telken, a Csendes-óceán

partján várta haza a férjét egy piciny bérelt lakás helyett, akinek olyan négykarátosgyémánt eljegyzési gyűrűje volt, ami egy őrnagy éves fizetését éri.

Mégis mindig felvette. Jelkép volt. Fél évszázadon át viselte egy tiszt felesége balkezének gyűrűsujján, és egy napon Bobby felesége fogja hordani. Miután elkészült,Barbara belebújt barna papucscipőjébe. Már megint szorította. Mindig megdagadt a lába agolfozás után.

Az ajtó felé intett, és követte Eleanort, amint kitotyogott a hálószobából, végig akövezett folyosón a nappaliig. Nagy, levegős szoba volt, tele könyvekkel, eM1ékekkel és

Waterford dandártábornok ezüstserleg-gyűjteményével, amelyeket pólópályákon éslovasversenyeken nyert a világ minden táján.

Robert ¤. McGrory tiszteletes, ezredes az Egyesült Államok Hadseregének lelkésziszolgálatától felállt, amikor belépett. Vannak papok, akik úgy néztek ki, mint amik



valójában voltak, egyházi emberek egyenruhában. „Bob atya” magas volt, vörös hajú, pirospozsgás, egy rögbijátékos termetével. Egyenruhái kifogástalan szabásúak voltak, éstartással viselte, akár Waterford dandártábornok.

Ahányszor meglátta Bob atyát, eM1ékezett arra, hogy olvasta, a jezsuiták nagyhatalomra tettek szert azáltal, hogy az európai nemességet szolgálták, és azon tűnődött,vajon Mac erre készült-e az elmúlt években, amit most csinál.

Általában „Bob”-nak szólította. Végül is ő is az episzkopális egyház tagja volt, ésamióta az eszét tudja, Bob több-kevesebb rendszerességgel szerepelt az életében. Kisséerőltetettnek tűnne, ha „atyának” szólítaná.

De ma egy aranygalléros jött vele. Valami ezredes, akit nem ismert.

– Jó napot, atyám – mondta Barbara. – Csinos, mint mindig.

– Barbara, ő Destin ezredes – mondta Mac, átkarolta a vállát és lehajolt Eleanortfelvenni.

– Üdvözlöm, Mrs. Bellmon – hajolt meg a vendég.

– Jó napot, ezredes – nyújtott kezet Barbara. – Ezúttal tehát önre hárul a kötelesség?

– Sajnos, igen – felelte az ezredes. Barbarának hirtelen rossz előérzete támadt. McGroryatya ismét átkarolta a vállát.

– Mrs. Bellmon… – kezdte Destin ezredes kenetteljes ábrázattal. – Sajnálattal kellközölnöm önnel, hogy férje, Robert F. Bellmon alezredes eltűnt, és feltehetően meghaltSzidi-Bu-Zid közelében február 17-én.

– A francba! – csúszott ki Barbara száján. Anélkül, hogy tudatában lett volna, ökölbeszorította a kezét, és egymásnak ütötte.

– Csak feltételezés, Barbara – próbálta megnyugtatni Bob atya.

– Kíméljen meg, atyám – válaszolta Barbara tompán. Elvette tőle Eleanort, és elsétált aCsendes-óceánra néző ablakhoz. A gyerek szorosan hozzábújt, és nem akarta, hogyletegye. Végül Barbara letette a földre, majd leült az ablakpárkányra, és a két tisztrenézett.

Színtelen hangon megszólalt:

– Ki a másik? Destin nem értette a kérdést.

– Egy Sanchez nevű zászlós – felelt Bob atya helyette. – Megtudtuk, hogy egy Fülöp-szigeteki hadifogolytáborban meghalt.

– Kérnek egy csésze kávét vagy ennivalót, mielőtt elmegyünk a feleségéhez? – kérdezteBarbara. McGrory atya csak lassan válaszolt.

– Biztos, hogy menni akarsz, Barbara? – kérdezte végül.

– Mi mást tehetnék? – felelte. – Üljek itt és hisztériázzak? Könnyeit visszafojtva átmenta nappalin, végig a folyosón a

bejárati ajtóig, és ki a szabadba. Felnézett a zászlóra, odament a rúdhoz, és félárbocraeresztette. Ismét felnézett rá. Fejét nekidöntötte a hideg vasnak, és lenyelte könnyeit.



– Mi a fenét csinálok? – kérdezte hangosan és felegyenesedett. – Akkor hiszem el, hogymeghalt, ha látom a koporsóját, és nem korábban! – Újra felhúzta a zászlót a rúd tetejére.

Aznap egy kicsit később együtt sírt Mrs. Sanchezzel, de az Mrs. Sanchez miatt volt,nem Bob vagy saját maga miatt. Nem sírt többet, este vacsora alatt sem, amikor anyjaarcába nézett, vagy éjszaka, amikor lefeküdt, vagy másnap reggel, amikor korán ébredt, ésaz ágyban fekve arra gondolt, hogy Bob tényleg meghalt, csak azért nem mondták

egyértelműen, mert nem találták meg a holttestét.Tíz nappal később sírt, amikor a Western Union irodájából telefonáltak, hogy távirata

érkezett, beolvassák-e neki. Tudta, mi lesz benne, és nem akarta, hogy telefonon olvassák fel, ezért azt mondta, hogy úgyis bemegy a faluba, és majd átveszi. Miután kisírta magát, beült az öreg Fordba, felvette a sárga borítékot a Western Union irodájában, és kiment akocsiba, hogy elolvassa. A táviratból – amelyet a Hadügyminisztérium küldöttWashingtonból – megtudta, hogy a Vöröskereszt segítségével a német hatóságoktól kapottlista szerint Robert F. Bellmon alezredes hadifogoly. Megerősítés és további információ

nem áll rendelkezésükre, de azonnal értesítik, amennyiben újabb híreket kapnak. Aláírás:Edward • Witzell vezérőrnagy

Amikor megtudta, hogy Bob él, felengedett benne a feszültség, ott zokogott a kocsiban,majd hazament, és elmondta az anyjának, hogy egész Carmel tudni fogja, hogy ott bőgötta város kellős közepén.

(Négy)

Tunézia, Bizerte 1943. március 9.

A hadifogolytáborban sátorban helyezték el a többségükben amerikai foglyokat, akiket anémet offenzíva alatt fogtak el. A közkatonákat elválasztották a tisztektől, a tiszteket atiszthelyettesektől.

Robert Bellmon őrnagyot egy hadsegéd alezredessel és egy tüzér őrnaggyal szállásolták el, az előbbit azalatt fogták el, amikor a szeméttelep kijelölésén fáradozott, az utóbbit pedig felderítés közben.

Eddig jól bántak velük, és a zsákmányolt amerikai ellátmánnyal etették őket. A tábortösszecsukható drótakadály vette körül. A fa őrtornyokba gépfegyvereket állítottak.Pillanatnyilag nem volt lehetőség a szökésre.

Egy Wehrmacht-százados és egy őrmester ment Bellmon sátrához, és szólították őt.

– Igen? – felelt Bellmon. Felnézett az ágyról, amelyen ült, de nem állt fel.

– Jöjjön velem, őrnagy úr! – mondta a százados, egy középkorú, szemüveges ember, akierős akcentussal beszélt. Intett a kezével. Bellmon kilépett a sátorból. Az alezredes és atüzér őrnagy csodálkozva nézett rá. Bellmon megrándította a vállát. Ő sem tudta jobban,hogy mit akarnak tőle.

A német őrmester mögötte ment, és Bellmon követte a századost a táboron át, ki a

kapun. Előző este hideg volt, de most sütött a délelőtti nap, és kint melegebb volt, mint asátorban.

Az irodához vezették.



– Az őrnagy látni kívánja – mondta a százados, ezzel kinyitott egy ajtót, és intettBellmonnak, hogy menjen be.

Bellmonnak némi fejtörést okozott a protokoll. A szabályzat szerint különböző beosztású tisztek tisztelegnek egymásnak, még akkor is, ha az egyik a másik foglya. Ha azélete múlik rajta, akkor sem tudta volna, hogy mit kell tennie, ha fogolystátusában egynémet őrnagynál jelentkezik. Az amerikai hadseregben nem tisztelgett volna egy

őrnagynak. Úgy döntött, hogy ami jó az amerikai seregnek, jó lesz az itteni helyzetében is.Odament az asztalhoz, vigyázzba állt, de nem tisztelgett. Ha angol lenne, gondoltaBellmon, összeverhette volna a bokáját, hogy jelezze, itt van.

Az asztal mögött ülő őrnagy idősebb változata volt annak a hadnagynak, aki az elorzott.45-öst az arcába nyomta aznap, amikor elfogták. Jóvágású, fehér bőrű, szőke német,nagyon katonás külsővel, nagyon magabiztos. A német tiszt felnézett Bellmonra,mosolygott, és a hoM1okához érintette a kezét meglehetősen laza tisztelgésként. Nemlehetett mást tenni, mint viszonozni. A német ismét rámosolygott.

– Robert Bellmon őrnagy – jelentkezett Bellmon –, 0-348808, 1917. augusztus 17. – Név, rang, azonosítószám, születési dátum, ahogy a genfi konvenció megkívánja.

– Igen, tudom – mondta a német őrnagy. – Leülne? – Egy összehajtható székre mutatott.Bellmon ráismert, hogy amerikai. Akárcsak a konyak az őrnagy asztalán.

– Kellemes hírem van az ön számára, alezredes úr – folytatta a német.

– A rangom őrnagy – mondta Bellmon.

– Ez a kellemes hírem, alezredes – folytatta a német, és Bellmon elé tolt egy stencilezett

lapot. Könnyen lehet hamisítvány, de teljesen hitelesnek tűnt. Kivonat volt a „Nyugati”hadtest általános parancsából, ami Robert F. Bellmon őrnagy páncélos alezredessé történőelőléptetését jelenti be 1943. február 16-i hatállyal, vagyis az elfogása előtti nappal.

– Ezt is önnek adom. – Az őrnagy kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy kiskartondarabot, amelyre két tölgyfalomb volt tűzve. A gyártó nevét rányomták a kartonra.A bejegyzés amerikai volt.

– Köszönöm. Ezt is megkaphatom? – kérdezte, a kinevezési papírra mutatva.

– Természetesen – adta át készségesen az őrnagy. Bellmon összehajtotta, és újonnan

kapott katonai inge zsebébe tette, közben az őrnagy whiskyt töltött két pohárba. Azegyiket Bellmonnak adta. Ismét egy protokolláris probléma, gondolta Bellmon. Egy pohár elrabolt whisky elfogadása az ellenségtől, aki az imént nyújtotta át a tölgyfalombokat és ahozzá tartozó parancsot, nem számít együttműködésnek az ellenséggel?

– Nem szoktam ilyenkor inni – próbált kitérni.

– A kinevezés különleges alkalom – biztosította a német. – Az idő és a körülmények nem számítanak.

Bellmon felemelte a poharát és ivott belőle.

– Gratulálok, alezredes úr – emelte fel poharát az őrnagy.

– Danke schön, Herr Major – felelte Bellmon. Folyékonyan beszélt németül.



– Küldhet a tábori postával egy lapot. Már intézkedtem. Biztos vagyok benne, hogyWaterford dandártábornok örülni fog, hogy tud a kinevezéséről.

– Bellmon vagyok – jegyezte meg –, alezredes, 0-348808, 1917. augusztus 17. – Eztmosolyogva mondta, eM1ékeztetve az őrnagyot, hogy nem beszél semmi olyanról, ami azellenségnek hasznos lehet.

– Igaz, hogy ez tulajdonképpen kihallgatás, alezredes úr -mondta az őrnagy türelmesen –, de nem azon mesterkedem, hogy katonai titkokat szedjek ki magából.

– Biztos vagyok benne – válaszolta Bellmon enyhe gúnnyal.

– Nem, komolyan mondom! Már majdnem mindent tudunk önről, amire szükségünk van. 1939-ben végzett az Akadémián, tizenhetedikként az osztályban. Apja Bellmonvezérőrnagy volt. Felesége Peterson K. Waterford dandártábornok Barbara nevű lánya.

Bellmon csak nézte és mosolygott. Az őrnagy elővette az Egyesült Államok hadsereg-nyilvántartásának másolatát, és az asztalra tette. Bellmon még szélesebben mosolygott.

– És azt is tudjuk, hol van Waterford dandártábornok – közölte az őrnagy.

– Ebben biztos vagyok. – Bellmon hirtelen arra gondolt, hogy ha csak információtakarna szerezni, megmondta volna, hol van Waterford dandártábornok, hogy megerősítéstkapjon, vagy csak figyelje a reakcióját.

– És azt is elmondhatom, alezredes úr, hogy többet tudok a jelenlegi hadrendről, mintön. A csata képlékeny időszakában fogtuk el, és fogalma sem lehet a dolgok jelenlegiállásáról.

– Még ha nem is kötne a szabályzat és a genfi konvenció, és szabadon beszélhetnék önnel, erősen kétlem, hogy bármi hasznosat is tudnék mondani.

– Valószínűleg igaza van. A fronton harcoló katonák vagy semmi hasznosat nemtudnak, vagy teljesen téves elképzelésük van az eseményekről.

Azt próbálja elérni, hogy véletlenül elszóljam magam, gondolta Bellmon. De igaz, amit mond. Semmivel nem tudok többet a II amerikai hadtest felállásáról, mint egy szakács alövészezredben.

– Megígérem, hogy köztünk marad, alezredes – folytatta az őrnagy. – Mit gondol

rólunk, németekről most, hogy találkoztunk a csatatéren?Bellmon nem válaszolt.

– Aki olyan jól beszél németül, mint ön, nem gondolhatja, hogy barbárok vagyunk.

A pokolba, minek beszéltem németül! – gondolta Bellmon.

– Nem mindannyian, természetesen – váltott angolra. – Meglepetten fogja tapasztalni,hogy közülünk néhányan olyannyira civilizáltak, hogy lelkiismeretesen betartjuk a genfikonvenciót – jelentette ki az őrnagy. – És szigorúan ragaszkodunk a tisztekkel való

bánásmódra vonatkozó előírásokhoz. – Ezt örömmel hallom.

– A rang kiváltságokkal jár, még fogságban is. Először Olaszországba visszük repülővel



és onnan Németországba. Az alacsonyabb rangúakat hajóval küldjük.

– Értem – mondta Bellmon, miközben gyomra összeszorult. Volt egy kétségbeesettreménye, hogy az amerikaiak ellentámadást kezdenek, és kiszabadítják.

– Komoly erőfeszítést teszünk, hogy ha magas rangú katonák kikerülnek a háborúból,ne is kerüljenek oda vissza. Közlegényeket könnyű besorozni, de tiszteket és parancsnokokat nem lehet kiképezni hat hónap alatt – magyarázta a német.

– Egyet kell értenem az érvelésével – ismerte be Bellmon. Egy őrmester kopogott, bejött, és egy hadifogoly-táborilapot

tett az őrnagy asztalára. Az őrnagy elővette töltőtollat, és átadta Bellmonnak. Ráfért aneve, rangja, azonosítószáma és egy húszszavas üzenet. Minden szónak egy üres vonalathagytak. Bellmon kitöltötte és megcímezte Barbara Bellmonnak, Kalifornia, Carmel, egy pillanatig fájdalmasan gondolt az ottani házra, majd leírta az üzenetet: „Élek, jól vagyok,nem sebesültem meg. Csókolom a gyerekeket! Szeretlek, Bob.”

Kíváncsi volt, mikor látja őket megint. Letette a töltőtollat, és átadta a lapot azőrnagynak.

– Köszönöm – mondta.

– Szívesen, alezredes úr – felelte az őrnagy. Kinyújtotta a kezét. – Sok szerencsét!Remélem, egyszer más körülmények között találkozunk.

Bellmon kezet nyújtott neki. Remélte, ha fordított lenne a helyzet, úgy viselkedne,ahogy az őrnagy tette: korrekten és együttérzően. A kihallgatás véget ért. Harminc perccelkésőbb rájött, hogy információt adott az ellenségnek. Megerősítette, hogy Porky

Waterford veje. Ezt sem lett volna szabad! Nem tudta, hogyan tudják felhasználni ezt azinformációt, mennyire volt ez értékes nekik, de abban biztos volt, hogy nem lett volnaszabad ilyen készségesen felkínálni nekik.

(Öt)

Hessen, Freidberg

1943. április 12.

A bunkert a freidbergi kastély alatt ásták, a Bad Nauheim fürdővárosát körülvevő

alacsony hegyek lábánál, ötvenkét kilométerre északra Frankfurt am Maintól. Azépítkezést azzal a titokzatossággal és pazarlással végezték, ami Adolf Hitler összesszemélyes érdekeltségű vállalkozására jellemző volt. A bunker maga legalább hat méter gránit alatt volt. Ahol nem volt elég vastag a gránitréteg, betont öntöttek a megfelelővédelem eléréséhez. A Siemens hatalmas kapcsolótáblát szerelt be, amely azonnalitelefon–, rádió– és távírókapcsolatot teremtett Berlinnel, valamint Kelet, Nyugat, a Balkánés Észak-Afrika különböző parancsnokságaival. Adolf Hitler különleges százada, a pomerá-niai gyalogosok tartalékosai és a Luftwaffe légelhárító tüzérsége biztosította avédelmet. A föld felett hat méterrel, a freidbergi kastélyt körülvevő fenyvesekben

álcázóhálók takarták el az autókat és teherautókat, amelyek egy jelentős támaszpontellátását biztosították. Évszakonként váltották, hogy megfeleljen a háttér színeinek. AFührer vonatát – amikor ott volt –, hosszú betonfal védte a kíváncsi tekintetektől és atámadásoktól. A bunker maga föld alatti irodaépület volt, négy emelet mélyen, amelyet a



dolgozók lépcsőn, a tisztek liften közelíthettek meg. A Führer ma Rastenburgban van,Kelet-Poroszországban, ezért sűrű cigarettafüst volt a bunkerben. A Führer jelenlétébentilos volt a dohányzás.

A Feldgendarmerie, a tábori csendőrség testes, kopaszodó, középkorú alezredeserezzenéstelen arccal tette le a jelentését a vezérőrnagy asztalára. Egész életében csendőr volt, ezért következtetésektől és elméletektől mentes tények közlésére képezték ki. A

vezérőrnagy, aki a katonapolitikai osztály vezetőjének volt a szárnysegéde, kérdéseket tettfel, és alaposan megvizsgálta a tárgyi bizonyítékokat, amelyeket a Feldgendarmerieezredese két tömött aktatáskában hozott Szmolenszkből. Volt ott gomb lengyelhadseregbeli egyenruháról, ezredcímer, rangjelzés, személyazonossági papírok,egyenruhacímkék varsói szabók címével és egy három centi vastag fényképgyűjteményholttestekről, nyitott sírokról, valamint közeli felvételek golyó be– és kimeneteli sebekrőla koponyákon.

– Gondolom, alezredes úr, semmi kétsége afelől, hogy itt mi történt.

– Nincs.Kimondatlanul ott lebegett a kérdés, hogy az SS-nek volt-e köze hozzá. Mindketten

tudták, hogy az SS képes ilyen gyalázatra.

– Ha megtenné, hogy vár egy percet, alezredes úr – mondta a vezérőrnagy. – Elintézhetjük, hogy Drezda felé menjen vissza.

– A vezérőrnagy úr rendelkezésére állok – mondta a testes egyenruhás csendőr.

A vezérőrnagy kiment az irodájából, le egy sor lépcsőn, és jelentkezett egyik

felettesénél. – Itt a teljes jelentés, vezérezredes úr – mondta. – Néhány rangjelzést is hoztak a

holttestekről.

A vezérezredes intett, hogy ne nyissa ki az aktatáskát.

– Talált a titkosszolgálat valakit, aki meg tudja oldani ezt a feladatot?

– Pillanatnyilag Von Greiffenberg az egyetlen, aki alkalmas. Betegszabadságon van.

– Fizikailag képes elutazni?

– Igen, uram.

– A felesége orosz nemes – mondta a vezérezredes –, ez arra enged következtetni, hogyVon Greiffenberg nézetei szerint a kommunisták bármire képesek.

– Az ezredes Samurban volt Waterford dandártábornokkal. Fontosnak tartjuk, hogyBellmon alezredes önként látogassa meg a helyszínt.

A vezérezredes megrántotta a vállát. – Mit akar tőlem?

– Úti okmányokat és engedélyt, hogy elvigyük az amerikait a táborból.

– És ha nem adja a becsületszavát? – kérdezte a vezérezredes. De már a kérdés közbenlenyomott egy gombot, amellyel behívott egy sebhelyes alezredest, aki vigyázzban álltmeg az ajtóban. – A vezérőrnagy majd elmondja, mire van szüksége. Lássa el mindennel,



kérem.

Lenézett az asztalán fekvő dokumentumokra, és felvette.

– Értesítsen, hogy mi történt – kérte udvariasan.

A vezérőrnagy összeütötte a bokáját, átment a másik irodába, és felvette a telefont azalezredes asztalán.

– Kérem, kapcsolja erre a számra Von Greiffenberg ezredest marburgi otthonából. – Ezután elmondta az alezredesnek, milyen szállítóeszközre, pénzre, dokumentumokra ésellátmányra van szüksége.

Amíg intézkedtek, megszólalt a telefon. A központos jelentette, hogy gróf VonGreiffenberg ezredes pillanatnyilag nem elérhető, de a felesége a vonalban van.

– Drága Friderikám – mondta a vezérőrnagy oroszul, amire a sebhelyes alezredesfelvonta a szemöldökét. – Lennél olyan kedves megmondani a gróf úrnak, hogyszeretném, ha fél háromkor fogadna?

A Mercedes zsúfolt volt. Négy lapos benzintartály foglalta el a csomagtartót és mégkettő volt a hátsó ülésnél. A benzingőz megtöltötte a kocsit, és mivel a tető zárva volt,dohányozni sem lehetett. Volt szalámi, hat doboz vaj, amelyet az angoloktólzsákmányoltak, és négy karton amerikai cigaretta. A vezérőrnagy szárnysegédje hátul ültaz élelmiszerekkel a lába alatt, a szürke papírba csomagolt cigarettával az ölében. Avezérőrnagy a sofőr mellett ült.

Freidbergből indultak, és észak felé haladtak Bad Nauheimen át. Az út a Kurhotel hátsó bejárata mellett vezetett, ami egy parkkal szemben állt. Régen a kúra fürdést jelentett Bad

Nauheim gyógyvizeiben és sómentes diétát. A gyógyfürdő most a lábadozó sebesülteketszolgálta. A kis viktoriánus Kurhotel tetejére vörös keresztet festettek, az utcák és parkok tele voltak katonákkal, ambuláns betegekkel. Néhányan tolókocsiban ültek.

Bad Nauheimnél hajtottak rá az autópályára, huszonöt kilométert mentek, majd letértek egy másik országútra, amely hol macskaköves, hol csak köves volt. Ez az út Giessenenvezetett át. Giessentől a Lahn mentén haladtak Marburg an der Lahnig, ott bementek a belvárosba.

Marburg ősi egyetemi városa a régi kastély köré épült, amely a város közepén, egy

kiugró szikla tetején állt. Megállították őket egy úttorlasznál. Egy pillanatig arra gondolt avezérőrnagy, hogy jobb lett volna, ha magával hozza a Feldgendarmerie alezredesét.Zavarba ejtő kérdéseket tehetnek fel a benzinnel és az élelmiszerrel kapcsolatban. Azonnallátta, hogy jól döntött. Minél kevesebbet tud a Feldgendarmerie arról, hogy mi járatbanvan, annál jobb. A tábori csendőrség túlságosan is jóban van az SS-szel és a Gestapóval.Holnap vagy holnapután átadja a Biztonsági Szolgálatnak, amit megtudott, mint rájuk tartozó kérdést, de azt nem fogja elmondani, hogy a hadsereg mit tesz az ügyben.

Elmentek a Greiffenberg-kastély mellett, amely több száz méterre volt az úttól.

Meredek tetőire szintén vörös keresztet festettek. A kastély neuropszichotikusrehabilitációs központként működött. Öt küométerrel odébb lekanyarodtak egy viszonylagszéles fóldútra, amely fenyőerdőn vezetett át. Másfél kilométer megtétele után egy kisházhoz értek. Egy bicikli volt a házat körülvevő kőfalba ékelődő vaskerítéshez láncolva, a



mellette álló piciny garázs ajtaja nyitva volt, és egy kétüléses Fiat látszott benne.

– Ez az a hely – mondta a vezérőrnagy, amikor úgy tűnt, hogy elhajtanak mellette.

A sofőr hirtelen fékezett.

– Segítsen a hadnagynak a csomagokkal, és rejtsék el a benzintartályokat a garázsban! – mondta. A benzin felhalmozása súlyos bűncselekmény volt még olyan embernek is, mint

Greiffenberg. – Igenis, vezérőrnagy úr.

Gróf Von Greiffenberg ezredes kijött a kis házból. A magas, szikár, hullámos hajú, őszférfi kopott tweedzakót, háború előtti golfcipőt és fakó, kockás pamutinget viselt.

– A vezérőrnagy úr elnézését kérem – kezdte. – Az erdőben sétáltam, és ebben a percben értem haza.

Peter-Paul von Greiffenberg gróf nem örült a vezérőrnagy látogatásának. Véleménye

szerint egyáltalán nem egy jövőbeni poszt megtárgyalása miatt jött. Gyanította, hogyszennyes ügyről van szó, és ez egyáltalán nem érdekelte.

– Ha jól tudom, ezredes – mondta a vezérőrnagy –, a lábadozó tiszteket ösztönzik agolfozásra és egyéb sportokra, hogy gyorsabban regenerálódjanak.

– Orvvadásztam – közölte a gróf–, nem golfoztam.

Ez a megjegyzés csak egy hajszálnyira volt a szemtelenségtől.

– Lőtt valamit? – kérdezte a vezérőrnagy mosolyogva. – Tegnap is és ma is – felelte agróf, és azon tűnődött, mi késztette arra, hogy provokáljon egy gyerekkori barátot.Valószínűleg az, hogy ilyen ruhában talált rá egy erdész házában.

– Tegnap egy vaddisznót lőttem – folytatta Von Greiffenberg már mosolyogva. – A maiebédre. Ma pedig egy őzbakot. Holnapra. – A gróf az őrmesterre pillantott, aki a benzintartályokat vette ki éppen a csomagtartóból. – A vezérőrnagy úr nagyon kedves.Különösen értékelem a benzint.

– Fogalmam sincs, miről beszél, ezredes – mondta a vezérőrnagy. – Biztosan tisztábanvan azzal a szabállyal, hogy tilos benzint nem katonai célokra felhasználni.

Addigra egy magas asszony és egy vékony, tizenöt év körüli lány jelent meg a kis házajtajában. Az asszony az egykori Petrográdban született hercegnőként. Feleségül ment agrófhoz. Úgy viselkedett, mint egy arisztokrata, vélte a vezérőrnagy, de senki nemgondolta volna róla, hogy hercegnő. Ruhája kopott volt és fakó, nem viselt sem sminket,sem ékszert a jegygyűrűjén kívül. A lány pukedlizett, amint a vezérőrnagy közeledett.Jobban hasonlított egy erdész lányához, mint két ősi, nemesi család utódjának.

– Hamarosan olyan szép leszel, mint az édesanyád – bókolt a vezérőrnagy. Meghajolt,és megcsókolta az asszony kezét. – Grófné, szebb, mint valaha.

– Isten hozta, vezérőrnagy úr – mosolygott rá az asszony. Oroszul beszélt. – Ilse és énkertészkedtünk. Répát és káposztát termesztünk. Rózsát nem.

– Lesznek majd jobb idők. Ezt el kell hinnünk, nem?



– Ahogy erősen hiszünk a végső győzelemben is – mondta az asszony finom gúnnyal.

A vezérőrnagy szerint Greiffenberg jól tette, hogy vidékre vitte a feleségét. Képtelenvolt leplezni, hogy ugyanannyira megveti a nácikat, mint hazájában a kommunistákat.

– Friderika, sajnos le kell mondanom a társaságáról az ebédnél – mentegetőzött avezérőrnagy. – Négyszemközt kell beszélnem Peter-Paullal.

– Szolgálatra kell jelentkeznie? – kérdezte a grófné. – Nem egészen – mondta a vezérőrnagy. – A kórház még nem minősítette harcra

alkalmasnak. De egy feladathoz szükségem lenne rá.

– Ilse – szólt a grófné a fiatal lánynak. – Levennél két terítéket az asztalról? Mi pedigelmegyünk sétálni az erdőbe.

– Hálás vagyok a megértéséért.

– Én vagyok hálás, hogy nem küldi vissza a férjemet Oroszországba – folytatta a grófné

kissé hűvösen. – Annyi időnk azért talán van, hogy megigyunk egy pohár bort együtt? – Természetesen, köszönöm – felelte a vezérőrnagy.

Miután a bort megitták, és a sült vaddisznószeletet az asztalra tették, a grófné elment alányával. A vezérőrnagy úgy döntött, hogy nyugodtan megeszi az ebédjét, mielőtt kinyitjaaz aktatáskát, és a munkáról kezdenek beszélni. Ami az aktatáskában volt, bárkinek elrontaná az étvágyát.

(Hat)

Lengyelország, Szczecin (Stettin)

1943. április 15.

Még itt-ott hófoltok fedték a földet, és hideg volt a Fieseler Storch hátsó ülésén, de anap fényesen sütött, és egyértelmű volt, hogy a tavasz hamarosan zölddé varázsolja a tájat.

Gróf Von Greiffenberg ezredesnek fájdalmai voltak. Sérült térde fájt a kis repülőgépbentöltött négyórás rázkódástól. A Luftwaffe Marburg an der Lahnban lévő katonairepülőteréről szálltak fel, majd Lipcsében üzemanyagot vettek fel. Mivel súlyos fagyástszenvedett Oroszországban, lábujjai, ujjai, füle és orra fájt a meleg gyapjúzokni, -kesztyű

és a fejére csavart gyapjúsapka ellenére. Időnként a fájdalom megrázta a testét.Tegnap egész nap a két Storch gépet várta. Valami gond volt azzal, hogy egyszerre

kettőt szerezzenek. Amikor sötétedés előtt végre mindkettő megjelent Marburgban, úgydöntött, vár reggelig, mielőtt elindulna. Az volt a lényeg, hogy minden probléma nélkülcélba érjenek. Felesleges kockázat lett volna éjszaka repülni, habár a pilóták, akik úgynéztek ki, mintha még gimnáziumban lenne a helyük, csalódottnak tűntek.

Parancsuk szerint, amelyen TITKOS felirat állt, fel kellett venniük az ezredest kétrepülővel, és elvinni őt és még valakit bárhova a német állam fennhatósága alatt álló

területen. Mivel úgy gondolták, hogy egészen különleges megbízatásról van szó, már szívesen nekiláttak volna.

A marburgi légi támaszpontról szálltak fel, amelynek csak egy kifutópályája volt azegykori 160 hektáros kukoricamező közepén. Ez is a Von Greiffenberg-birtok része volt,



amelyet „határozatlan időtartamra adtak bérbe” a Luftwaffenak. Célpontjuk egy másik légitámaszpont volt Észak-Lengyelországban, szintén egy egykori földbirtokos arisztokratamezőjén.

Ahogy megközelítették a leszállópályát, az ezredes látta a mellette lévőhadifogolytábort. A kaszárnyából és a mellette álló istállókból ítélve lovassági kaszárnyalehetett. Itt voltak egykor elszállásolva azok a lengyelek, akiket a német páncélosok ellen

küldtek karddal és csillogó lándzsával.Most hadifogolytábor volt, a Stalag XVII-B, szögesdróttal, őrtornyokkal és valószínűleg

aknamezővel körülvéve. A németek rengeteg orosz és angol aknát zsákmányoltak aháború elején, és volt egy őrült időszak, amikor minden olyan területet elaknásítottak, ami bármilyen kis veszélyt is jelenthetett a német hadseregre.

A Storch pilótája nem tudott rádiókapcsolatot teremteni a támaszponttal, ezért elrepültek felette egyszer, hogy figyelmeztessék őket jelenlétükről, majd leszálltak. A légierő egyik unatkozó tiszthelyettese cammogott ki a Storchhoz, de amikor meglátta Von Greiffenberg

nagykabátján az ezredesi rangjelzést, vigyázzba vágta magát.Miután autót biztosítottak az ezredesnek, az tájékoztatta a rangidős pilótát a végső úti

célról, és utasította, hogy a lehető legóvatosabb útitervet készítsék el alternatívleszállópályákkal és tankolóállomással. A második utast semmiképpen sem szabadveszélyeztetni, mondta neki Von Greiffenberg. A légi támaszpont parancsnokának pontannyit mutatott meg a parancsaiból, hogy lenyűgözze őt azzal, hogy a Wehrmacht Oberkommando legmagasabb prioritású megbízatásával rendelkezik. Utána kiment ahadifogolytáborba, ahol örömmel konstatálta, hogy igaza volt. Valóban lovasságikaszárnya volt egykor.

Istenem, milyen kár azokért a lovakérti A legjobbak voltak Európában. Értelmetlenül lemészárolták őket.

A tábor parancsnoka egy idősebb gyalogsági alezredes volt. Egyenruháján az elsővilágháborúban szerzett sebesülésekért kapott kitüntetések látszottak. Rendes fickó,határozta el azonnal Von Greiffenberg, biztos azért kapta ezt a megbízatást, mert már túlöreg minden máshoz.

– Miben lehetek szolgálatára, ezredes úr? Von Greiffenberg elővette a parancsait.

– Robert Bellmon alezredessel szeretnék beszélni – jelentette ki. – Elvinném magammal pár napra.

Ez felébresztette a parancsnok kíváncsiságát, de régivágású katona lévén, nem tett felkérdéseket. Úgyis csak akkor kap magyarázatot a hivatalos parancson túl, ha ők is úgyakarják.

– Küldetek érte. Megkínálhatom az ezredes urat konyakkal vagy valami ennivalóval,amíg vár?

– Igen, köszönöm – mondta Von Greiffenberg. – Hozzon annyit, hogy jusson Bellmonalezredesnek is, legyen olyan kedves!

Amíg várt, Von Greiffenberg nem nyúlt az ételhez – egy tál felvágott, kenyér ésigazinak tűnő vaj –, viszont kétszer is töltött magának a francia konyakból. Közben azon



tűnődött, hogy a parancsnok honnan szerezhette. Már rég elmúltak azok a napok, amikor aháború elején francia bor és kölni állt korlátlan mennyiségben a hadsereg rendelkezésére.

Robert Bellmon alezredes kopott zubbonyban és olajzöld gyapjúnadrágban lépett be.Megállt az asztal előtt, és tisztelgett.

– Ezredes úr, Bellmon alezredes, parancsára megjelentem. – Folyékonyan beszéltnémetül. Jóvágású tiszt, gondolta Von Greiffenberg.

– Beszélek angolul is, alezredes – mondta a gróf. – De ne érezze úgy, hogy a némettudását bírálom. Egész jó.

– Sokat dolgoztam rajta, Herr Oberst – folytatta Bellmon németül. – Nincs itt sok másteendő.

Von Greiffenberg kigombolta zubbonya jobb alsó zsebét, kivett egy borítékot, ésmagyarázat nélkül átadta Bellmonnak. A fogoly kinyitotta a kis borítékot, és kivett belőleegy képet. Gróf Von Greiffenberg ezredest ábrázolta fiatal lovassági tisztként. Kezében

egy másfél év körüli leánygyermeket tartott, és őszinte örömmel nézett le rá.Bellmon megnézte, majd vissza akarta adni.

– Nem ismeri meg a hölgyet, alezredes? – kérdezte a gróf. – Pedig bíztam benne.

Bellmon ismét a fényképre pillantott, majd üres kifejezéssel megcsóválta a fejét. – Sajnálom, soha életemben nem láttam.

– A hölgy a felesége, alezredes – mondta Von Greiffenberg és elmosolyodott. – ŐBarbara Dianne Waterford Bellmon tizenhat hónapos korában.

Bellmon jobban megnézte a képet. Most már nem volt kétséges. A gyerek szeme olyanvolt, mint Barbaráé. Kérdően nézett a németre.

– A felvételt Samurban, a francia lovassági iskolában készítette az anyósa, ha jóleM1ékszem. Az apósa ekkor éppen bélszínt sütött a nyílt tűzön. Az eredmény általábankívül égett, belül nyers és ehetetlen hús volt. De ez a legkisebb mértékben sem riasztottael.

Bellmonnak mosolyognia kellett, habár volt egy hátsógondolata, hogy nem ártóvatosnak lenni ezzel az emberrel.

– Sajnálom, ezredes – mondta –, de nem eM1ékszem, hogy az apósom eM1ítette volnaa nevét.

– 1940-ben, karácsonykor írtunk utoljára egymásnak – folytatta az ezredes. – Utána már értelemszerűen kellemetlen lett volna.

– Mit akar tőlem, ezredes? – kérdezte Bellmon.

– Bíztam benne, hogy olyan katona, aki nem gyűlöli az ellenségét – mondta VonGreiffenberg. – Aki tudatában van annak, hogy bizonyos dolgok felülemelkednek a

háborún. És remélem, elhiszi, hogy a jelenlegi helyzetünk ellenére Porky Waterfordotkedves barátnak és kollégának tekintem, és bízom benne, hogy ő is így érez irántam.

– Természetesen sajnálom, hogy háború van – mondta Bellmon –, de őszintén meg kellmondanom önnek, hogy a kormányuk erkölcsileg elítélendő.



Von Greiffenberg erre nem reagált, mintha meg sem hallotta volna.

– Alezredes, a vezérkar tudomására jutott, hogy a szovjetek a katyni erdőben,Szmolenszk környékén kivégeztek mintegy ötezer lengyel tisztet és közkatonát, akik afoglyaik voltak, és jelöletlen tömegsírba temették őket.

Bellmon nem felelt. Úgy hangzott, mint egy propagandafilm részlete. De VonGreiffenberg ezredes valóságos volt. És hacsak Bellmon nem veszítette el józanítélőképességét, látnia kellett, hogy a gróf halálosan őszinte, és nem az a típus, aki propagandaszólamok kedvéért idézne fel egy régi barátságot. Figyelte beszélgetőtársát ésvárta, hogy folytassa.

Az ezredes kinyitotta az aktatáskákat, és több mint harminc kinagyított fényképet tett azasztalra. Melléjük régi, rozsdás rangjelzéseket, személyazonossági papírokat,ruhacímkéket, az összes bizonyítékot, amelyet Marburg mellett, az erdészházban átadtak neki.

– A holttestek azonosítása folyamatban van – közölte. – Eddig két vezérkari tisztet,hatvanegy ezredest, sok más rangú tisztet és több mint 150 tisztiiskolást sikerültazonosítani. Mindegyiket hátulról lőtték fejbe egy .32-es kaliberű pisztollyal.Mindegyiknek hátra volt kötve a keze.

– Bocsásson meg, ezredes – vágott közbe Bellmon, és komoly erőfeszítésébe került,hogy uralkodjon a hangján –, de honnan tudhatom, hogy ezt az oroszok követték el?

– Jelenleg tizennégy törvényszéki szakértő van a helyszínen, mind seM1egesországokból. Az ő véleményük alapján meg tudjuk állapítani, hogy mennyi ideje halottak.Semmiképpen sem lehetséges, hogy a német csapatoknak köze van a mészárláshoz. Azeset idején a szovjet csapatok és csakis a szovjet csapatok uralták a területet.

– Nem kétlem, hogy közlik ezeket az adatokat a Nemzetközi Vöröskereszten és másszervezeteken keresztül.

– És nem kétlem, hogy mindezt szovjetellenes propagandának fogják feltüntetni – folytatta a gondolatmenetet Von Greiffenberg.

– És itt jön az én szerepem?

– Azt hiszem, Bellmon alezredes, hogy még önnek sem hinnének a Hadseregen kívül.

Az elképzelésünk a következő. Mivel a német tisztikar becsülete forog kockán, aztakarjuk, hogy az amerikai tisztikar egyik tagja, egy vezérezredes fia, egy másik vezérőrnagy veje, egy olyan tiszt, aki maga is hamarosan a vezérkar tagja lesz,személyesen lássa ezt a borzalmat. Megspóroljuk neki, hogy másodkézből származóinformációk alapján döntsön, hogy szovjetellenes propagandáról van szó, vagy sem.

– Mi célból?

– Ez elég egyértelmű – mondta Von Greiffenberg. – Amit kérek öntől, alezredes, az a becsületszava, hogy nem kísérel meg szökést, amíg eljutunk Katynba, Szmolenszk mellé.

A helyszínen találkozni fog seM1eges orvosokkal és kutatókkal, és utána visszajön ide. – Ha megnyerik a háborút, mit számit ez? – kérdezte Bellmon.

Von Greiffenberg egy hosszú pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.



– Ha megnyerjük a háborút, alezredes, nagy örömömre fog szolgálni, ha bíróság elévihetem a barbárokat, akik ezt elkövették.

– De most figyelembe kell venni egy másik lehetőséget is, hogy elveszítik a háborút.Erről van szó, ugye?

– Hűséges tisztként, természetesen hiszek a végső győzelemben – tért ki a válasz elől agróf.

– Azt gondolom, megérti – mondta Bellmon –, hogy semmilyen nyilatkozatot nemtehetek, amíg fogva tartanak.

– Természetesen erre is gondoltunk – értett egyet Von Greiffenberg. – De az bevettgyakorlat, hogy kicseréljük a súlyos sebesülteket és haldoklókat, és melléjük általábanfogoly tiszteket adunk kísérőnek.

– Ha belemegyek, azt ajánlja, hogy kicserélnek? – Azon gondolkozott, hogy ez nemminősül-e megvesztegetésnek.

– Ez lenne az érdekünk. És az öné is. Ha meggyőződne arról, hogy ezt a szovjetek követték el, és hiszem, meg fog győződni a bizonyítékok alapján, akkor nagy veszélybenlenne, ha a háború úgy hozná, hogy szovjet fogságba kerül.

– Gondolom, felmérték azt a lehetőséget is, hogy belemegyek az ajánlatba, és utánaönöket vádolom – mondta Bellmon.

– A bizonyíték megcáfolhatatlan – mondta Von Greiffenberg. – Továbbá, Bellmonalezredes, önt tisztnek és úriembernek tartom.

Hízelegnek nekem, gondolta Bellmon. De ugyanakkor, mit veszíthetek? – Rendben. A becsületszavamat adom. Mikor indulunk?

– Azonnal.

(Hét)

Stettin, Stalag XVII-B

1944. Oktobern.

A Vöröskereszt karácsonyi csomagokat küldött. Az elosztási rendszerbe hiba csúszott, s

egy héttel azután érkezett az észak-lengyelországi Stettinbe, hogy a németek rátették akezüket Svédországban. A parancsnok beleegyezett, hogy azonnal szétosszák. A lényeg azvolt, hogy néhány napig lesz kávé (igazi kávé), csokoládé, kesztyű, zsebkendő és papírkötésű Ernest Hemingway-regények. Nem volt értelme, hogy a csomagokatelraktározzák karácsony napjáig. Karácsony napja, 1944. december 25-e itt nem fogsemmiben különbözni december 24-étől vagy 26-ától. Ez is csak egy újabb nap az egykorilovassági kaszárnyában.

Bellmon elhatározta, hogy erős kávét fog inni. Nem fogja elaprózni a kávéját, hanem

megvárja, amíg igazán vágyik egy pohár kávéra, és akkor meg is issza. Erősen és feketén. Nem próbálja kihúzni, hogy tovább tartson. Annyi csésze erős kávét fog inni, amennyi adobozból futja, és akkor, amikor kedve lesz rá. Ha elfogy, nélkülözi.

Soha nem érezte magát ennyire egyedül, nem aggódott ennyire a józan eszéért.



Tizennyolc hónap telt el a katyni erdőbe tett út óta. Ezalatt harmincegy levelet kapottBarbarától. Mindig egyetlen lapra írt, amelyet összehajtva borítékká alakított. Elégrendszertelenül érkeztek és nem is mindig a feladás sorrendjében. Egyszer öt hónapig nemkapott egy sort sem. Egy Dutch Masters szivarosdobozban tartotta a leveleket az ágyamellett. A szivarok magyarázat nélkül érkeztek hat hónappal korábban, minden tisztnek egy fél doboz. Ezt megelőzően Barbara leveleit egy pulóverbe csavarva őrizte.

Bellmon a foglyok parancsnoka volt. A rangidős fogoly egy gyalogsági ezredes volt, akisohasem szolgált a gyalogságnál. Művészettörténet-professzor volt a WisconsiniEgyetemen, és a katonai közigazgatás tisztjeként szolgált. Olaszországban fogták el. Nemvolt katona, de szeretett volna úgy viselkedni. Ezért ingadozott a megkönnyebbülés és amegvetés között, amiért volt egy szakértő katona, akire számíthatott a döntésekben.Bellmon rátermettsége viszont kihangsúlyozta az ő alkalmatlanságát.

Bellmon nem mesélt az ezredesnek Katynról, sem a csomagról, amelyet ágyamatracában rejtegetett. A csomag gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes levele szerint

huszonnégy darab 18X25 centis képet tartalmazott a katyni vérengzésről. Néhány képBellmont ábrázolta a törvényszéki szakértőkkel. Tartalmazott személyazonossági papírokat, leveleket és rangjelzéseket, amelyeket ott találtak. Mindez a Wehrmacht Oberkommando (OKW) viaszpecsétjével volt lezárva, egy OKW-levélpapíron pedig,amelyet Hasso von Manteuffel vezérezredes írt alá, ráragasztva az állt, hogy a csomagRobert Bellmon alezredes, az Egyesült Államok tisztjének tulajdonát képezi az OKWutasítása alapján. A német hadsereg vagy biztonsági erő egyetlen tagja sem vizsgálhatjameg vagy veheti el tőle. A levélen az OKW és az SS pecsétje volt. Bellmon nem tudtaelolvasni az SS-tiszt aláírását.

Világos, hogy a németek felhasználják. Többször érzett kísértést, hogy bedobja acsomagot a kis öntöttvas kályhába, hogy még a gyanúját is elkerülje annak, hogy azellenség kezére játszik. Viszont nem volt semmi kétsége afelől, hogy a szovjettitkosrendőrség a Vörös Hadsereg teljes támogatásával foglyul ejtett 5000 lengyel tisztet – köztük legalább 250 tisztiiskolást, némelyik nem volt idősebb tizennégy évesnél –,hátrakötötték a kezüket, tömegsírokba fektették őket, és mindegyiket fejbe lőtték egy kiskaliberű pisztollyal.

Miután látta személyesen a borzalmakat, afelől sem volt kétsége, hogy Katynban VonGreiffenberg ezredessel és a hozzá hasonló németekkel értett egyet, és az oroszszövetségesek immár az ellenségei. Tény, hogy a háború természeténél fogva ocsmány, ésvoltak attrocitások a csatamezőn. Egész életében hallott ilyenekről, látott is ilyet Észak-Afrikában. Sőt, amikor kilőtték a tankját, arra számított, hogy lelövik, és nem ejtik foglyul. De az a csatamezőn volt. Amit az oroszok tettek, az minden képzeletet felülmúló barbárság. Úgy akarták uralmuk alá hajtani a lengyeleket, hogy megsemmisítették vezetőiket, fiatalt és idősét, még a papokat is. Bellmon azonosult a meggyilkoltlengyelekkel. Sokan lovassági csizmát viseltek. Lovassági tisztek voltak, úgy fogták előket, mint Bellmont, nem az ő hibájukból. Mivel erre tanították őket, a genfi konvenciószerinti bánásmódra számítottak. Ehelyett lemészárolták őket, mint a marhákat.

Eleinte azt mondta magának, hogyha kicserélik Von Greiffenberg ezredes ígéretének megfelelően, harminc napot fog várni, hogy ismét ura legyen érzelmeinek, és gondolataivilágosak és objektívek legyenek, mielőtt átadja a csomagot a megfelelő hatóságoknak.



Egy idő után egyértelművé vált, hogy nem fogják kicserélni, hogy nem lesz harminc napkiszabadulási eltávozás Barbarával Carmelben, legalábbis nem a háború végéig. Fogalmasem volt, hogy miért nem cserélték ki, de érezte, hogy nem a német tiszt tehet róla.

A foglyok parancsnokaként hivatalból elnöke volt a menekülési bizottságnak. Amenekülési bizottság bátor, lelkes, találékony és Bellmon szakmai véleménye szerintrendkívül hülye volt. Semmi esély nem volt arra, hogy kijutnak Lengyelországból, még

kevésbé a német megszállás alatt álló Európából. Itt nem volt ellenállási mozgalom, mintFranciaországban, amely segíteni tudott volna nekik. Ez volt a fő oka annak, hogy a Stala-got Lengyelországba telepítették. A németek nem voltak bolondok. Ugyanakkor sajátítéletét is megkérdőjelezte: hátha elveszítette a bátorságát, vagy tudat alatt azonosult anémet ellenséggel amiatt, amit Katynban látott csak azért, mert Von Greiffen-bergSamurban együtt járt lovassági iskolába Porky Waterford-dal, és dajkálta Barbarát.

Arra számított, hogy a németek valamilyen módon nyomást gyakorolnak rá, esetleg burkoltan érzékeltetik, hogy az amerikaiak és a németek hasonlóak, keresztény erkölcsben

élnek, igazán nevetséges tehát, hogy egymás ellen harcoljanak a közönséges, istentelenszovjet ellenség helyett, és hogy Hitler végül is mindent megtett, hogy ne lépjen hadbaAmerikával. De nem tapasztalt semmi ilyet. Az egyetlen propaganda, aminek kitették, aStalag könyvtárában található újságok és magazinok voltak. És ez várható is volt. Nemvolt semmi kifogásolható abban, hogy az elfogott amerikai tiszteknek a német hadseregSignal magazinját adták, hiszen az elfogott német tisztek a Yanke-t voltak kénytelenek olvasni.

Szeptemberben máshova szállították az angol és francia tiszteket, akik velük voltak. AStalag XVII-B most már teljesen amerikai volt. Ez bizonyos adminisztratív és logisztikai

gondokat okozott. Anélkül, hogy Bellmon igazán észrevette volna, az elfogott angol ésfrancia katonák képezték a tábor logisztikai gerincét. Ők voltak a szakácsok, tisztiszolgák,WC-takarítók, mosodai dolgozók, ágyazok. A tisztekkel együtt elmentek a közkatonák is,ezáltal a konyha és a mosoda személyzet nélkül maradt. Volt egy szakács, egy flegma bajor és egy mosodai felügyelő, de nem volt munkaerő. Bellmon összetűzésbe is került arangidős fogollyal emiatt.

– Mindenkit be kell osztani – mondta a rangidős fogoly –, igazságossá kell tenni amunkát.

Bellmon dühös volt, de visszafogta magát. Ha az ezredes nem értette meg, hogy nemkiscserkészek voltak, akik egy darabig az erdőben táboroznak, akkor meg kell ezt tanítanineki.

– Tisztek vagyunk! – mondta Bellmon. – Sokan csapattisztek! Nem fogunk mosodábandolgozni! Az amerikai hadsereg hivatásos tisztjei nem lesznek kukták. Hivatásos tisztek nem fognak WC-t tisztítani.

– Jaj, Bob, az istenért, foglyok vagyunk!

– Tisztek vagyunk! – makacskodott Bellmon. – Maga, ezredes, tartalékosként

ugyanannyira, mint én.

– Ha már megeM1ítette ezt, Bob – mondta az ezredes minden meggyőződés nélkül –,én vagyok a rangidős tiszt! Parancsba adhatnám, hogy tegye meg, amit kell.



– És én teljesíteném a parancsot. És azon a napon, amikor innen kikerülünk, vádatemeltetnék maga ellen tiszthez és úriemberhez méltatlan viselkedése miatt.

– Ki a fene tudná meg, ha feladná becses tiszti méltóságát? – kérdezte a rangidős tiszt.Amikor ezt mondta, Bellmon érezte, hogy győzött. Az ezredes jobban félt tőle, mint anémetektől.

– Az ellenség! Ez a lényeg, ezredes!

‘ parancsnok közölte, hogy kért egy csapat elfogott közkatonát, akik átveszik aháztartási feladatokat, de nem tudta, mikor jönnek, ha egyáltalán küldik őket.

Tisztet nem küldtek sem a konyhába, sem a mosodába. Két német katonát helyeztek akonyhába, hogy segítsen a szakácsnak. A tisztek bevitték a tányérjukat az étkezőbe, ettek,elmosták a sajátjukat, és visszavitték a szállásra. Maguk mosták a saját fehérneműjüket, ésha tiszta felsőruházatot akartak, azt is maguknak kellett mosni és vasalni.

Bellmon hosszú órákat töltött egy öntöttvas vasaló mellett, hogy a ruhája mindig rendes

legyen. Kíváncsi volt, mennyire hatásos pedagógiai módszer a példamutatás.Harmincszázalékos hatékonysága volt. Minden harmadik tiszt követte a példáját, és próbált annyira hasonlítani egy tisztre, amennyire csak lehetett. Háromból kettő elengedtemagát.

Bellmon egy idő után nem beszélt a borotválatlanokkal és vasalatlanokkal, nem isköszönt nekik. Amikor megkeresték – általában tolmácsolni, vagy egy szökési tervmegvalósíthatóságát megvitatni –, nem állt velük szóba.

– Zavarhatom egy percre, alezredes?

– Borotválkoznia kellene, hadnagy. És gusztustalan az egyenruhája.Ha borotváltan, egy fokkal elfogadhatóbb egyenruhában jöttek vissza, akkor válaszolt a

kérdéseikre. A borotváltak és akik magukra mostak, egy idő után tréfából feszesentisztelegtek neki, amikor találkoztak. Ugyanolyan feszesen viszonozta a tisztelgést,mozdulatait az Akadémia díszszeM1éjén is megirigyelték volna. A tréfa egy idő után lazamozdulattá enyhült. De még így is tisztelgés volt. Nem mindenkitől mindenkinek, de azösszes századtiszttől a csapattiszteknek és mindenkitől a rangidős fogolynak ésBellmonnak.

Ő volt a parancsnok. Nem tudta pontosan, ebből milyen haszna lesz. De szilárdan hittabban, hogy a Stalag XVII-B fogolycsoportja katonai alakulat, és egy katonai alakulatbanfegyelemnek kell lennie. Fegyelem nélkül tíz emberből is csürhe lehet. A csürhe pedigmeghal, akár csatamezőn, akár fogolytáborban van.

Hat héttel azután, hogy az angolok és franciák elmentek, vászontetejű Hanomagteherautó-konvoj érkezett a tábor masszív fakapuin át, és négy teherautónyi amerikaiközkatonát hozott, teherautónként huszonkettőt. Bellmon hallotta a motorzajt, kinézett azablakán, és látta kiszállni a katonákat. Egyeseken látszottak a hosszú fogság nyomai (nem

tudta volna pontosan megmondani, miből, de látta rajtuk), a többieket viszont nemrégfoghatták el. Mind el volt csigázva. Csoportokban ültek a teherautók mellett a sorsukravárva. Sokukon látszott, hogy nem is érdekli őket, mi fog történni.

Bellmon begombolta a zubbonyát, megigazította a nyakkendőjét a hamuval gondosan



fényezett acéllemezből készített tükörben, és kiment az udvarra. Először a foglyok nemreagáltak a jelenlétére, csak várakozva nézték. Bellmon csípőre tette a kezét, ésvégignézett rajtuk egyenként, alaposan, kifejezéstelenül. Már vagy harmincat megnézett,amikor az egyik felállt, és odament hozzá.

– MacMillan törzsőrmester, uram.

MacMillan a műszaki tiszthelyettesek rangjelzését viselte az ejtőernyősök zubbonyáravarrva. Bellmon látta, honnan vágták ki a 82. légideszant-hadosztály jelvényét. A németek azt éppolyan különleges eM1éknek tekintették, mint ahogy az amerikaiak szívesen tették rá a kezüket az SS-ek halálfejes jelvényére.

MacMillan fiatalember volt, köpcös és izmos, tipikus ejtőernyős. Talán ír, gondoltaBellmon. Vagy esetleg skót. De volt egy megérzése a tiszthelyettessel kapcsolatban.Tudta, hogy ez a törzsőrmester hivatásos katona.

– Így kell jelenteni egy tisztnek, törzsőrmester? – kérdezte Bellmon halkan.

MacMillan törzsőrmester nézte egy pillanatig, majd vigyázzba vágta magát. Kezét ahoM1okához kapta, és ott tartotta.

– Alezredes úr, MacMillan műszaki törzsőrmester nyolcvanheted magával jelentkezik.

Bellmon viszonozta a tisztelgést.

– Sorakoztassa az embereit, törzsőrmester! – mondta. MacMillan szabályos hátraarcotcsinált.

– Sorakozó! – kiáltotta.

Volt egy kis mozgolódás, néhányan felálltak, de tétováztak. Nem akarták teljesíteni a parancsot. MacMillan egy teljes percig nem mozdult. Ezután határozottan odalépett ahozzá legközelebb ülő katonához. Fölé hajolt, felemelte az ingénél fogva, és szájon vágta.A katona, egy szakaszvezető a hátsó felére esett, és megérintette vérző száját.

A többiek nem mozdultak, de egyikük köpött.

– Álljon fel! – mondta MacMillan törzsőrmester finoman, és bal kezével oda mutatott,ahová a katonának állnia kellett. A szakaszvezető hátrált MacMillan elől, mint egy rák, devégül felállt és odament, ahová MacMillan mutatta, és többé-kevésbé vigyázzba állt.

– Van még valakinek ellenvetése? – kérdezte MacMillan, és nézte a többiek arcát. Senkisem mozdult vagy szólt. – Sorakozzanak mellé, három sorba!

Lassan, kelletlenül felsorakoztak a többiek. Amikor mind a helyükön voltak, némióindulattal vigyázzban állva, MacMillan feszes hátraarcot csinált, és ismét tisztelgett.

– Uram, az alakulat felsorakozott.

– Rendben, törzsőrmester. Készítse fel az alakulatot szeM1ére! – parancsolta Bellmon.

MacMillan újabb hátraarcot csinált, és kiadta az utasítást: – Igazodj, jobbra át, igazodj!

Sorakozz!Bellmon a formáció bal szélére ment, MacMillan követte. Végigvonult a sorokon, és

minden embert megnézett, lehetőséget adva nekik, hogy őt is megnézzék. Majd ismét



előrement.

– Pihenj! – szólalt meg végül. – Nevem Bellmon. Én vagyok a parancsnok. Először megetetjük magukat, megmutatjuk a szállásukat, és megfürdenek. Itt magunkat kellellátnunk. MacMillan törzsőrmester kijelöl étkező, zuhanyzó és fertőtlenítő egységeketegy-egy altiszt irányítása alatt. – MacMillanre nézett, aki díszszeM1e-pihenjben állt azalakulat előtt. – Törzsőrmester! -parancsolta Bellmon. – Ide, hozzám!

MacMillan előrelépett és ismét tisztelgett. Bellmon megmutatta neki a konyhát és azuhanyzót.

– Ha beindultak a dolgok, jöjjön a szállásomra! – mondta. Több tiszt figyelte bentről aelenetet.

– Alezredes, kérdezhetek valamit? – fordult az egyik százados a belépő Bellmonhoz. – Mit csinált volna, ha továbbra is ott ülnek?

Bellmon érezte, hogy elönti a méreg. Biztos látszott az arcán, mivel a százados gyorsan

hozzátette: – Uram, nem akartam tiszteletlen lenni.

– Az egy hivatásos törzsőrmester odakint, százados – mondta Bellmon. – Nemhagyhatta volna, hogy ott üljenek. Egy tiszt parancsot adott, hogy sorakoztassa őket, snekik sorakozniuk kellett, mert különben parancsmegtagadásról van szó, ami háborúskörülmények között halálbüntetéssel jár.

Nem tudta, miért volt olyan biztos benne, hogy MacMillan műszaki törzsőrmester, akialig nőtt ki a gyermekkorból, hivatásos tiszt.

Amikor MacMillan a szállására jött, adott neki egy csésze igazi kávét.

– Alezredes úr mióta van itt?

– Észak-Afrika óta. Kasszerin-hágó.

– Engem három hete kaptak el – közölte MacMillan. – Nem sokkal az átkozott háborúvége előtt.

– Nem hallottuk, hogy a 82-es légideszantot bevetették – folytatta Bellmon. Amikor látta MacMillan meglepetését, amiért tudta, melyik egységben szolgált, Bellmonmegmagyarázta, hogy látta a levágott jelvény helyét.

– A kibaszott Market-Garden miatt – dühöngött MacMillan. – Megpróbáltuk elfoglalnia rajnai hidakat. A legnagyobb baklövés a háború alatt. Szarrá vertek minket!

– Ilyenkor szoktak foglyokat szedni – mondta Bellmon. – Kasszerin is nagy baklövésvolt.

– Hogy kapták el önt, alezredes, ha szabad megkérdeznem?

– Egy tankban voltam. Kilőttek.

– Mi átmentünk egy kibaszott folyón – mesélte MacMillan. -Rohadt kis angolcsónakokon. Nem volt evező. Vacak összehajtható lélekvesztő volt. Persze hogy szétlőttek bennünket a vízben. És amikor átjutottunk a túloldalra, nem volt egy kibaszott lőszerünk



sem! Hogy kellene harcolnunk lőszer nélkül?

– És mi történt?

– Elvettük a halottaktól, ellőttük azt is, és amikor az is elfogyott… mi a francot kellettvolna csinálnom? Egy John Wayne-jelenetet? Rohanjak közéjük egy szuronnyal?

– Mit csinált? – kérdezte Bellmon.

– Kijöttem az árokból, és feltettem a kezem, ezt csináltam! – Én halottat játszottam – mondta Bellmon. Rájött, hogy most mondja el először a történetet. – De látták, hogylélegzem, ezért megfordítottak, és egy ,45-öst nyomtak az orrom alá.

– És most mi történik velünk, alezredes? – kérdezte MacMillan.

– Megvárjuk, hogy véget érjen a háború.

– Kilenc napot töltöttünk a vonaton és egy felet a teherautóban. Messze vagyunk acsapatainktól. Milyen messze vagyunk az oroszoktól?

– Fogalmam sincs – vallotta be Bellmon. – Nincs sok értelme, hogy megpróbáljunk innen megszökni -állapította meg MacMillan.

– Egyedül semmiképpen sem jutunk vissza, a pokolba is!

– MacMillan, van itt egy lelkes, aktív szökési bizottság. MacMillan kérdően nézett rá.

– Ha valaha eljutnak arra a pontra, hogy megpróbálják, magam parancsolom meg nekik,hogy ne tegyék – magyarázta Bellmon. – De addig nem hiszem, hogy jó lenne, haelmondaná a véleményét a helyzetről.

– Addig se unatkozzanak, ugye? – Ha lenne festékem, a köveket festetném velük, őrmester -nevette el magát Bellmon.

Rájött, hogy hosszú ideje először nevetett.

MacMillan megértően bólintott. Most már mosolyogtak, két honfitárs, akik idegenföldön találtak egymásra.

– Van itt más hivatásos is, alezredes, vagy csak maga meg én?

– Csak maga meg én, Mac – mondta Bellmon.

– A pokolba is, alezredes, ha nem lenne háború, maga még csak főhadnagy lenne, énmeg tizedes! – döbbent rá a keserű igazságra MacMillan.

Második

(Egy)

Az Egyesült Államok Katonai Akadémiája New York, West Point 1944. december 22.

Sanford T. Felter növendék az 1946-os osztályból vigyázzban ült a parancsnok előszobájában, egy cifrán faragott faszék szélén. Merev háta tíz centire volt a szék

táM1ájától, fehér kesztyűs kezében tartotta tollforgós csákóját. A karácsonyi szünetetközvetlenül megelőző díszszeM1éről hívatták ide.

Alacsony, vékony fiú volt, kissé tésztaképű, arcán még látszottak a pattanások nyomai,amelyek majdnem megakadályozták akadémiai felvételében.



Egyenesen előre bámult egy magas rangú tiszt képére, akiről még sohasem hallott, de biztosan kellően hősies cselekedetet hajtott végre, hogy képe a parancsnok előszobájábanlógott. Gondolatban végigjátszotta, mi történhet majd a parancsnoknál, és ő mit fogválaszolni. Nyugtalan volt, de határozott.

– Ha itt van Felter, küldje be! – szólalt meg egy fémes hang a kihangosítón.

– Bemehet – mutatott a titkárnő az ajtóra.Felter felállt. Feltette csákóját, és felemelte M1-es Garand fegyverét. Mióta az

Akadémián volt, még nem jelentett tisztnek fegyverrel épületen belül. Nem tudta, hogyfegyverrel a vállán lépjen be, és utána fegyverrel tisztelegjen, vagy leeresztett fegyverrel akezében lépjen be, vigyázzba álljon, és úgy tisztelegjen. Végül úgy döntött, hogy kézbenviszi be.

Kopogott. Megvárta, míg választ kap, majd belépett, és fél méterre megállt a fényezettmahagóniasztaltól. Vigyázzba állt, leeresztette a Garand tusát a szőnyegre, és megtette a

„tiszteletadás fegyverrel” első mozdulatát. Jobb kezét merev, kinyújtott ujjakkalátlendítette a teste előtt, hogy ujjai hozzáérjenek a bal kezében tartott M1-eshez.

– Felter, Sanford T. kadét a parancs szerint jelentkezik a kadétparancsnoknál, uram – mondta.

Az asztal mögött ülő vezérőrnagy viszonozta a tisztelgést. Sportos férfi volt, negyvenesévei végén, aki őszülő haját rövidre nyírva viselte. Olyan ember volt, akin látszott, hogyrögbizett az egyetemen, és most minden szabadidejét a golfpályán tölti.

Felter befejezte a tisztelgést, jobb kezét gyorsan visszahúzva maga mellé. Tizenöt

centivel a parancsnok feje fölé nézett a festményre, Philip H. Sheridan vezérezredestérdeire.

-Pihenj, Felter! – mondta a parancsnok. Felter tíz centire előretolta a Garand csövét,tizenöt centire balra mozdította a lábát, és bal kezét háta közepére tette. Ez a díszszeM1e- pihenj pozíciója volt, de ez a parancsnok irodája, a parancsnok jelenlétében, ő pedig egykadét, ezért ez tűnt a legmegfelelőbb pozíciónak. Pihenjben szabad volt körülnézni. Felter a parancsnokra nézett.

– Megkaptam a kilépési kérelmét, Felter – mondta a vezérőrnagy. – El akarja mondani?

– Uram, azt hiszem, önmagáért beszél – válaszolta Felter habozás nélkül.

– Egyáltalán nem. Szeretném tudni, hogy milyen sajátos gondolatmenet alapján döntöttígy.

– Uram, szerintem vége lesz a háborúnak, mielőtt végzek -mondta Felter.

– És azt gondolta, hogy egy kis dicsőséget szerez magának? – A vezérőrnagyhátradöntötte a székét.

– Nem, uram.

– De oda szeretne menni, és személyesen megnézni az ezeréves birodalom bukását,ugye? Hogy maga is részt vegyen benne?

– Ha a vezérőrnagy úr a zsidó vallásomra utal, akkor nem, uram.



– A pokolba is, akkor hát mi ez? – csattant fel a vezérőrnagy türelmetlenül.

– Uram, úgy döntöttem, hogy amit az aktív hadseregben tanulhatok a háború utolsófázisában, többet segít a katonai karrieremben, mint amit itt tanulhatok kadétként.

– Felmerült már önben, Felter, hogy erre a következtetésre több felettese eljutott, de elis vetette? Az a határozott véleményük, amellyel teljesen egyet is értek, hogy a kadétlegjobb helye az Akadémián van.

– Igen, uram.

– De nem ért egyet! – Hangja gúnyos volt.

– Nem, uram.

– Tudja, mi fog önnel történni, ugye? Gyalogsági újonckiképző központba küldik,végigcsinálja az alapkiképzést, és bekerül a húsdarálóba. Legfeljebb három hónap múlvalövész lesz egy században a fronton.

Felter kadét nem válaszolt. – Azt kérdeztem, hogy tudja-e, mit jelent ez önnek, Felter? – kérdezte a vezérőrnagy

hidegen. – Tegye meg azt a szívességet, hogy válaszol!

– Uram, nem szívesen mondok ellent önnek – válaszolta Felter, és a vezérőrnagyszemébe nézett.

– Az isten verje meg magát, maga szemtelen tacskó, mondjon nekem ellent!

– Uram – mondta Felter –, az érvényes szabályzat szerint, ha egy kadét két vagy többévet elvégzett az Akadémián, elengedik neki az alapkiképzést, és szó lehet az azonnali bevetéséről.

– Gondolom, ebben biztos – mondta az ezredes. – Bevallom, ezt nem tudtam. De ezcsak annyit jelent, hogy korábban kap egy M1-est és egy szuronyt. Az isten verje meg,fiam, a Hadsereg két évet fektetett magába! Nem akarjuk, hogy egy istenverte őr-vezetőként öljék meg.

– Uram, véleményem szerint megfelelek egy-két speciális feladatra.

– Miféle speciális feladatokról beszél?

– Súlyos hiány van német, lengyel és orosz tolmácsokban. Súlyos hiány vanhadifogoly-kihallgatókban ugyanezeken a nyelveken. Nem tudom, hogy megfelelek-ehadifogoly-kihallgatónak, de tolmácsnak biztosan alkalmas vagyok. Ha a hiány fennáll,amikor elfoglalom az állomáshelyemet, azt hiszem, jogosan feltételezem, hogy beoszthatnak ilyen feladatra.

– És ha fegyvert adnak a kezébe, és kiküldik, hogy szúrja valakibe a szuronyát?

– Ez a lehető legrosszabb feltételezés, uram – mondta Felter. – De még ebben az esetbenis úgy gondolom, hogy a lövészszolgálat a gyalogságnál nagyobb hasznomra lesz a

övőben, mint egy további év kadétként, és kimaradni az aktív szolgálatból, uram. – Állandóan a karrierjéről beszél, Felter. Lemond a tanulásról. Ez hogyan fogja

befolyásolni a karrierjét?



– Újra szeretnék felvételizni az Akadémiára a háború után, uram, a hivatásos katonák felvételijére vonatkozó szabályok szerint.

– És miért gondolja, hogy ismét felveszik?

– Nem hiszem, hogy az aktív szolgálat kizárná az újrafelvételi, uram – mondta Felter.

– Ez a megjegyzése a tiszteletlenség határát súrolta. – Elnézést kérek a vezérőrnagy

úrtól. Nem szándékoztam tiszteletlenséget elkövetni. – Ez az egész kilépés arcátlanság! – csattant fel a parancsnok.

– Nem ez volt a szándék, uram.

– Rendben, Felter. Elfogadom a kihívást. Pontosan hatvan másodpercet kap, hogyvisszavonja a kérelmét. Nézheti az óráját.

Felter felemelte a kezét, és figyelte, ahogy a másodpercmutató a tizenhetestől egyszer körbemegy, majd az oldala mellé tette a kezét.

– Tizedes, most lehetőséget adok arra, hogy visszavonja a kilépési kérelmét – mondta avezérőrnagy hivatalosan, de nem barátságtalanul.

– Köszönöm, de nem, uram.

– Jelentkezzen a zászlóalj harcászati kiképzőtisztjénél! Mondja meg neki, hogyfolyamatban van a kilépése, és a csapatánál fog maradni további intézkedésig. Továbbánem mehet, ismétlem, nem mehet karácsonyi szabadságra!

– Igen, uram.

– Elmehet, Felter úr – mondta a vezérőrnagy.Sanford T. Felter kadét ismét tisztelgett a fegyverével, majd hátraarcot csinált, és

kivonult a kadétparancsnok irodájából. Fájt a gyomra és félt, hogy rosszul lesz.

A kadétparancsnok rendezett csomagba szedte Felter kadét személyes és akadémiaianyagát, majd szólt a titkárnőjének, hogy kérjen időpontot a tábornoktól egy pár perces beszélgetésre. A „tábornok” volt az Egyesült Államok West Point-i KatonaiAkadémiájának a parancsnoka, a kadétparancsnok közvetlen főnöke. Rangja altábornagy.A kadétparancsnok tisztában volt azzal, milyen nevetséges helyzet, amikor egy huszonegy

éves kadét sarokba szorít egy vezérőrnagyot, és az altábornagyhoz kell mennie, hogymegkérdezze, mit csináljon.

Amikor a titkárnő egy perccel később visszaszólt, hogy a tábornok fogadja, felemelteFelter papírjait, és végigment a fényképekkel kitapétázott folyosón az Egyesült Államok Katonai Akadémiája parancsnokának irodájához.

– Kér kávét, Charley, vagy valami erősebbet? – kérdezte a parancsnok, miután bekísértea nagy, meglehetősen elegánsan berendezett irodájába. A parancsnok magas, vékony,egyenes tartású férfi volt, egyenruhája lazán lógott a vállán. A háta mögött a kadétok csak

Sólyomnak vagy Keselyűnek hívták. – Erősét kérek, uram – mondta a kadétparancsnok. – Hát kifogott rajtam a kis szemét.

Kevés ember van, akivel ne tudnék elbánni.



– És közben arra gondolt, Charley, hogyha én nem mehetek, miért hagynám őt elmenni?

– Fején találta a szöget, uram – mondta a kadétparancsnok. – „Mit csináltál aháborúban, apu?”, kérdezi majd a kölyök. „Hát, csöpögő nózikat töröltem, és pelenkátcseréltem az Akadémián, hát ezt csinálta az apu.”

A parancsnok kuncogott. Átnyújtott egy pohár whiskyt szódával.

– Köszönöm, uram. – Ráadásul még igaza is van – mondta a parancsnok.

– Komolyan így gondolja?

– Maga is így gondolja. Nem lehet, nem is fog semmit megtanulni a háborúról, ha egyosztályteremben ül.

– Az egész 46-os osztály meg fogja próbálni, ha ez kiderül.

– Nem feltétlenül.

– Szerintem megpróbálják – mondta a kadétparancsnok. – A pokolba, én is megtenném!

– Nem alkalmasak arra, hogy tisztté léptessék őket elő. Felter viszont igen.

– Nem mondott semmit az előléptetésről – jegyezte meg a kadétparancsnok láthatóanmeglepődve.

– Most hallok erről először.

– Biztos úgy gondolta, attól borulna el igazán az agya. De az a helyzet, hogy alkalmasspeciális megbízatásra kihallgatóként. Két év főiskola és folyékonyan beszél néhány ritkanyelvet. Beszél oroszul, lengyelül és németül.

– Ha előléptetik, ide soha nem jöhet vissza – mondta a kadétparancsnok.

– Ezzel nem értek egyet. Már most kezdjük gyűjteni az értelmes, fiatal tartalékostiszteket, hogy felvegyük őket az Akadémiára. Ha a számítása beválik, visszajöhet ide.

– Mivel kapcsolatban, uram?

– Hogy hamarosan vége lesz a háborúnak – mondta a parancsnok. – Persze tévedhet is.Sokkal hosszabb lehet ez a háború, mint gondolnánk. Szarrá vernek minket az

Ardennekben, Charley. – Igen, miközben mi itt ülünk, whiskyt iszogatunk és nézzük, ahogy ez a kis zsidó

kijátssza a rendszert.

– Ha azt gondolnám, hogy a saját érdeke miatt játssza ki a rendszert, személyesenintézném el, hogy a frontra küldjék. Azt hiszem, Charley, hogy itt a kötelességtudatesetéről van szó.

– Mit tegyek ön szerint, tábornok? Bocsássam el a kadétegységből, és adjam át asorozóbizottságnak?

– Nem – mondta a parancsnok. – Azt akarom, Charley, hogy változtassa meg akiképzési ütemezést.

– Uram?



– Azt akarom, hogy 1945. január 2-án soron kívüli díszszeM1e legyen! Legyen itt azenekar, nemcsak a dobosok és harsonások. Legyen itt a zászlóőr! Felter legyen

díszegyenruhában, rózsaszínben[1]

és olajzöldben! Maga is rózsaszínben és olajzöldben,az összes kitüntetésével fogja majd a Bibliát, amíg én, szintén kiöltözve, felesketem. Aztakarom, hogy egy szárnysegéd, egy tiszt és ne egy kadét olvassa a parancsot nagyon

hangosan! „Akárhogyishívják Felter hadnagy azonnali áthelyezéssel a tengerentúli bevonulási ezredtörzshöz kerül, Camp Kilmerbe, New Jerseybe, soron kívüliátszállítással.” Valami flancos helyre küldje, esetleg a 82-es légideszanthoz vagy az egyik páncélos alakulathoz. Tud követni, Charley?

– Igen, uram – mondta a kadétparancsnok. – Értem, hova akar kilyukadni.

– Lengjenek a zászlók, és játsszák az „Army Blue”-t! – mondta az Egyesült Államok Katonai Akadémiájának parancsnoka. – Amikor a kadétegységek díszlépésben, jobbrafordított tekintettel elvonulnak, azt akarom, hogy minden szem könnyes legyen a

meghatottságtól és zöld az irigységtől. Ha nem félnék, hogy elbőgöm magam, aharsonással indulót fújatnék.

(Kettő)

Wallace ¤. Rogers főhadnagy Sanford ¤. Felter kadét harcászati kiképzőtisztje volt. Akiképzőtiszt a fegyelmező, a kotlós és a rábízott kadétok felügyelőjének keveréke.Legalább annyi gondja volt Felter tizedes kilépésével, mint a parancsnoknak.

Rogers főhadnagy jelentkezett a légideszanthoz, végzés után az ejtőernyős-iskolábaküldték Fort Benningbe, Georgiába. Amikor ott is végzett, a légideszant központjába

került, Fort Braggbe. A legelső ugrásánál szakaszparancsnokként kifújta a szél a földetérési övezetből egy fenyvesbe. A bal lábán többszörös törést szenvedett a bokája felett.Amikor a Fort Bragg-i katonai kórházból „korlátozott szolgálatra alkalmas” minősítésselengedték ki, harcászati kiképzőtisztnek osztották be az Egyesült Államok West Point-iKatonai Akadémiáján.

Az osztálytársai, a barátai csatában voltak, csapatokat irányítottak a világ különbözőrészein, ő pedig itt gyámkodott a kadétok felett. És most Felter próbálkozik ezzel akilépési akcióval.

Rogers főhadnagy annak is tudatában volt, hogy nem szerette Sanford T. Felter kadétot.Azt is hajlandó lett volna elismerni, hogy ellenszenvében volt némi antiszemitizmus is, deaz ellenszenv igazi oka természetük éles ellentéte volt. Egyszerűen nem szerette a Felter-féléket. Rogers magas volt, Felter alacsony. Rogers izmos, Felter sovány. Rogersnek sokatkellett magolnia, Felter agya olyan volt, mint egy fényképezőgép. Egyszer látott vagyhallott valamit, ezután minden erőlködés nélkül fel tudta idézni. Rogers társas lény volt,Felter szeretett egyedül lenni. Rogers igazi csapatjátékos, Felter, ahogy ez a kilépési ügy is bizonyítja, teljesen alkalmatlan a csoportmunkára.

Wallace ¤. Rogers, mivel tisztában volt Sanford T. Felter kadét iránt érzett személyes

érzéseivel, kínosan ügyelt rá, hogy ugyanúgy bánjon Felterrel, mint a többi kadéttal. Nemakarta éreztetni vele, hogy okostojás zsidó gyereknek tartja, akinek semmi keresnivalójaaz alakulatban, de még a hivatásos hadseregben sem.



Amikor a hír eljutott a szokásos csatornákon a kadétparancsnoktól a századig, ahelyett,hogy a körletparancsnokkal üzent volna Felterert, Rogers főhadnagy úgy döntött, hogy aszobájában látogatja meg. Felter ajtaja nyitva volt, és a kadét éppen a nagykabátjátgombolta be. Amint észrevette a főhadnagy jelenlétét, vigyázzba vágta magát.

– Pihenj! – mondta azonnal Rogers mosolyogva. – Csak nem készül valahová?

– Uram, a telefonhoz indultam.

– Akkor örülök, hogy elkaptam, Felter – folytatta Rogers még mindig mosolyogva. – Most kaptam a hírt a kadétparancsnoktól. Engedélyezték a karácsonyi eltávozását.

– Igen, uram – mondta Felter. – Köszönöm, uram. Uram, megkérdezhetem, hogy miértgondolták meg magukat?

– Nem mondták, Felter. Csak találgatni tudok…

– Tegye meg, uram.

– Nos, mivel minden zárva van az ünnepek alatt, nem hiszem, hogy sokat lehetne tennia kilépésével kapcsolatban. És a parancsnok biztos rájött, hogy nincs olyan ok, ami miattmegtagadja az eltávozást.

– Igen, uram. Ez logikusnak tűnik. Köszönöm, uram.

Felter szerint igazából arról van szó, hogy a kadétparancsnok még egy esélyt ad neki,hogy végiggondolja a dolgot, és az eltávozás után visszavonja a kérelmét.

– Sietnie kell, hogy elérje a 4.48-ast, Felter – figyelmeztette Rogers.

– Igen, uram.

– Szedje össze a felszerelését, és elviszem kocsival az állomásra.

– Nagyon köszönöm, uram.

Felternek nem volt ideje hazatelefonálni, hogy késik. A főpályaudvarról hívta felotthonát. Anyja vette fel a telefont, és közölte, hogy az apja és Sharon kimentek elé aPennsylvania állomásra Newarkba, és még nem értek vissza. Megmondta az anyjának,hogy lekéste az első vonatot, és egy óra múlva otthon lesz.

Útban New Yorkba végiggondolta, mit mondjon el a szüleinek, és ami ennél fontosabb,

mit mondjon Sharonnak a tervezett kilépésről. Úgy döntött, nem mond el semmit, amígnem dől el véglegesen a sorsa. Nem akarta átélni a közlést követő robbanást, amíg nemmuszáj. Nem szándékozott megvitatni velük a kérdést.

Felter a Hudson metróval ment Manhattanből Newarkba. Az utasok kíváncsi pillantásokat vetettek hosszú, szürke, rézgombos nagykabátjára, valamint pontosan háromcentire a szemöldöke fölé húzott sisakjára. Ugyanilyen tekintetek fürkészték a buszon aWeequahic negyedig. Nem sok West Point-i kadét szaladgál errefelé, gondolta, Newark Weequahic negyedéből származó pedig csak egyetlenegy. Innen a rendes, feltörekvő zsidó

fiúk a Yale-re vagy a Harvardra próbáltak bejutni, nem pedig az Egyesült Államok Katonai Akadémiájára. Bár néhányan rohantak a sorozóbizottsághoz Pearl Harbor után, ésugyanannyi kék-fehér-piros, csillagos zászló lógott az ablakokban Weequahicban, mintmáshol, jelezve, hogy egy fiú vagy apa hadba vonult. Sandy Felter tisztában volt azzal,



hogy ő az egyetlen ember a környéken, aki a háború után sem akarja levenni azegyenruhát.

Amikor látta, hogy leszáll a buszról, Sharon kijött az Aldine Streeten lévő Varsói pékségből, és engedte, hogy a fiú megölelje. A nagykabát olyan vastag volt, hogy szintenem is érezte a lányt, csak a háta melegét a kezével. A pékségben, a pénztárgép feletti kiskeretben Felter képe lógott elsőévesként két kis amerikai zászló alatt. Ez zavarba hozta.

Tudta, a szülei csak azért örülnek annak, hogy West Pointban van, mert – ahogy apjafogalmazott – az Akadémia távol tartotta a lövés zárkoktól. Az apját a lengyel hadseregbesorozták be az első világháborúban.

Amikor jól megnézte, megszagolta, megízlelte Sharont, eltöprengett, hogy jól döntött-e.Ha nem lép ki, biztosan életben maradna. A háborúnak vége lesz. Sharonnalösszeházasodhatnak, mihelyt befejezi az Akadémiát, és a kötelező négyéves szolgálat alattlesz ideje meggyőzni feleségét, hogy a hivatásos katonatiszté ugyanolyan jó és tiszteletreméltó életforma, mint az ügyvédé, az orvosé vagy más menő fickóé. Most Sharon, a szülei

és a saját szülei szerint is még mindig úgy viselkedik, mint egy gyerek.Rájött, jól döntött, hogy nem mondja el nekik a kilépését. Elrontotta volna a karácsonyt.

Zsidók voltak, lengyel és orosz zsidók Sandy Felter családjában, cseh és német zsidók Sharonéban, de azért megünnepelték a karácsonyt. Természetesen nem vallási értelemben,hanem karácsonyfával, ajándékokkal és mindenféle süteménnyel az óhazából. Még sültliba is volt vacsorára. Ezt nem ronthatta el.

Karácsony napján vacsora után, amikor már ő is és Sharon is érezték a bor hatását, amita libához ittak, Sharon anyja meglátta őket csókolózni a hátsó lépcsőnél. Nem tudta,mennyi ideje figyelte őket, mielőtt jelezte jelenlétét, de egyáltalán nem tűnt dühösnek.Felter tudta, hogy Sharon anyja mindent elkövetett, nehogy olyan helyzetbe kerüljenek,amikor „történhet valami”. Még az átkozott moziba is el kellett vinniük magukkal Sharonöccsét. Amikor sikerült egy pillanatra kettesben maradnia Sharonnal, és megcsókolhatta,arra gondolt, hogy ha a Pointon marad, másfél év múlva feleségül vehetné a lányt, és nemkellene az öccsével járniuk moziba. Sharonnal nem történhetett meg ugyanaz, mint vele – fájtak a golyói –, de gyanította, sőt biztosan tudta, hogy a lány ugyanannyira akar veleszeretkezni, mint ő. Rádöbbent, hogy ha elmegy a háborúba, nemcsak a szülei szíveszakad meg, de akár meg is ölhetik, és akkor úgy hal meg, hogy sohasem szeretkezettSharonnal.

1944. december 28-án a West Point-i ügyeletes csapattiszt telefonált Thaddeus Felter (korábban Thaddeus Felztczy) newarki otthonába, és Felter kadéttal szeretett volna beszélni. Miután ez sikerült, közölte, hogy a karácsonyi eltávozását törölték, és minélhamarabb jelentkezzen az Akadémián.

Felter nem kapott még egy lehetőséget, hogy meggondolja a kilépését. Utasították, hogyadja le a kadétegyenruháját és a felszerelését. Rangjelzés nélküli olajzöld egyenruhátkapott, „Ike”-zubbonyt és nadrágot, amelyet most már tisztek és közkatonák egyarántviselhettek, és kapott egy szobát a Thayer Hotelben.

December 30-án és 31-én nyomtatványokat töltött ki, és egyenruhákat próbált.Szilveszterkor egyedül vacsorázott a Thayer Hotel éttermében. Külön-külön felhívtaszüleit és Sha-ront, boldog új évet kívánt nekik, elmondta, hogy minden rendben van.



04.45-kor Wallace ¤. Rogers főhadnagy megjelent a Thayer Hotelben, kezében a tisztiraktárból való egyenruhákkal és egy vászon hátizsákkal, amelynek az oldalára már rá voltfestve: FELTER S. T. HADNAGY 0-3478003. Figyelte, ahogy Felter felveszi a zöldegyenruhát, rózsaszín nadrágot és a sűrű szövésű vihar-kabátot, elismerően bólintott, majdelvitte a kadétparancsnok szállására, aki reggelivel kínálta.

06.15-kor a gyengén szállingózó hóban Sanford Felter felemelte a jobb kezét, és az

Egyesült Államok Katonai Akadémiájának parancsnoka után ismételte, hogy óvja ésvédelmezi az Egyesült Államok alkotmányát minden ellenségtől, legyen az külső vagy belső, végrehajtja a felettes tisztek parancsait, és teljesíti a beosztásából eredőkötelességét. Az Egyesült Államok Katonai Akadémiájának parancsnokával, Wallace T.Rogers főhadnaggyal és a kadétegység ezredesével fogott kezet.

A bikahangú alezredes kezében lobogtak a papírlapok, miközben felolvasta: – Parancshoz, vigyázz! – majd folytatta:

– Sanford T. Felter hadnagy, gyalogság, Egyesült Államok hadserege, 0-3478003,

miután jelentkezett aktív szolgálatra, azonnal átkerül a tengerentúli bevonulásiezredtörzshöz Camp Kilmerbe, New Jersey államba. Onnan katonai gépen továbbutazik AAA-1 prioritással az európai hadszíntéren lévő 40. páncéloshadosztály főhadiszállására.

Hátraarcot csinált, tisztelgett West Point parancsnokának és a kadétparancsnoknak.

– DíszszeM1éhez, indulj! – utasította West Point parancsnoka.

A kadétezred-parancsnok és Felter hadnagy felvonult az alacsony pódiumra aszárnysegéd mögött. A zenekar a „Washington Post March”-ot játszotta, és a kadétegységelvonult a pódium előtt. Amikor a zászlóőr elérte a pódiumot, a zenekar átváltott a „BlueArmy”-ra.

– Jobbra nézz! – harsant a parancs.

Szóltak az üstdobok. Bumm. Bumm.

Mindenki tudta a szöveget.

– Elbúcsúzunk egy szürke kadéttól. – Bumm! – Akit felvesz a kék hadsereg. – Bumm!

West Point parancsnoka tisztelgés közben a szeme sarkából a kadétparancsnokot, Felter hadnagyot és a kadétezredesparancsnokot nézte.

– Elbúcsúzunk egy szürke kadéttól. – Bumm.

– Akit felvesz a kék hadsereg. – Bumm.

West Point parancsnokának homályos volt a szeme.

A zenekar átváltott a „Dixie”-re.

A disznó, gondolta az Akadémia parancsnoka. A kadétparancsnok egy átkozott rebellis,mindig odasúgja a zenekarvezetőnek, hogy játssza a „Dixie”-t. Erről még beszél vele.

Aztán meggondolta magát. Nem ez volt az első alkalom, amikor a zenekar a „Dixie”-tátszotta, ha egy kadét kilépett, és elment a háborúba.

A kadétegység – a „hosszú, szürke sor” – levonult a pályáról a „Dixie” dallamára, hogyvisszatérjenek a szállásra, átöltözzenek, és háromnegyed órás késéssel órára menjenek.



Sanford T. Felter hadnagy lelépett az emelvényről, beszállt a kadétparancsnok Fordjába, éskivitték a vasútállomásra.

Wallace ¤. Rogers főhadnagy egészen a vonatig kísérte. – Sok szerencsét, hadnagy – búcsúzott.

– Köszönöm, uram – felelte Felter hadnagy.

Három előtt ért haza, az apja sírt, az anyja bőgött, pontosan, ahogy számított rá. Sharonvacsora után, amikor egy órára kettesben maradtak, közölte, hogy szeretne vele lefeküdni,de korábban jött meg neki, és sajnálja, hogy nem lehet.

Felter tizenöt perccel éjfél előtt jelentkezett a tengerentúli bevonulási ezredtörzsnélCamp Kilmerben, két nappal később a katonai szállítás nyolc másik emberrel együttátvitte a newarki repülőtérre. Feltették egy C-54-esre, amely majdnem tele voltEGÉSZSÉGÜGYI TISZTNEK, EURÓPAI HADSZÍNTÉR, SÜRGŐS, VÉR feliratúládákkal.

(Három) Lengyelország, Stettin közelében

StalagXVII-B

1945. március 3.

Az előírás csak annyit mond, hogy a Führer fényképe „jól látható helyen” legyen kitéve.Azt nem írta elő, hogy minden szobában kell lennie, vagy hogy a parancsnok szobájábanis ki kell akasztani, mégis minden parancsnoki szobában, ahol gróf Peter-Paul von

Greiffenberg ezredes valaha járt, a Führer szigorú pillantása nézett le a falról.Mivel ő ebben az irodában meghatározatlan ideig lesz, egyszerűen nem akarta, hogy

Adolf Hitler a Krisztusról vagy a pápáról készült festmények obszcén paródiájaként bámuljon rá. A falhoz lépett, és leemelte a bekeretezett képet. Már egy ideje ott lóghatott,mert megmaradt a helye a falon. Felakaszthat egy horogkeresztet, hogy eltakarja a képhelyét. Bármi jobb, mint ez a bajor tizedes.

Kopogás hangzott a nyitott ajtón, odafordult szárnysegédjéhez, Karl-Heinz vonBadnerhez.

– Der Amerikaner Oberstleutnant Bellmon ist hier, Herr Oberst Graf – jelentette azalezredes. Badner magas, egyenes porosz volt mélyen ülő szemmel, bal karját elvesztetteOroszországban, ezért inge ujja fel volt tűzve.

– Küldje be – mondta gróf Von Greiffenberg. – Egyedül akarok beszélni vele.

– Jawohl, Herr Oberst Graf. – Az alezredes bólintott Bellmon-nak, hogy lépjen be,majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Hogy van, alezredes? – kérdezte a gróf. – Örülök, hogy ismét találkozunk.

– Köszönöm jól, ezredes – válaszolta Bellmon. – Kifejezhetem reményemet, hogy nemkomoly? – Csak finoman biccentett a gróf bal lába felé, amely láthatóan be volt kötözve,kidomborítva nadrágját.

– Már gyógyul, köszönöm – mondta Von Greiffenberg. – Kis izomsérülés. Repeszdarab.



Sajnos, elég ahhoz, hogy távol kelljen maradnom a fronttól. Úgy döntöttek, hogy ennek atábornak a vezetésére alkalmas vagyok.

– Értem.

– Sajnálom, hogy nem tudtam elintézni a fogolycserét – folytatta, miközben azontöprengett, hogy Bellmon őt hibáztatja-e azért, hogy még itt van, amikor pedig megígérteneki a cserét.

– Én is – mondta Bellmon mosolyogva.

– Nem lehetett megoldani – ismerte be Von Greiffenberg. -Utánanéztem.

– Megértem, ezredes. Sokat sírok, de megértem – ironizált a fogoly.

A megjegyzés meglepte a grófot. Egy hivatásos német tiszt nem mondana ilyet.

– Megvan az anyag, amit küldtem? – kérdezte hivatalosan. Nem számított rá, hogyBellmon megtartotta. Túl nagy volt a kockázat, elég lett volna a tűzbe dobni a Katyn-erdei

anyagot. – Természetesen – felelte Bellmon, kissé meglepődve.

Tehát tiszt volt, aki akkor is megtartotta a szavát, ha az nehéz volt, még az életekockáztatása árán is. Von Greiffenberg úgy döntött, őszinte lesz.

– Az Ardennekben sebesültem meg. Egy páncélosegység parancsnoka voltam. A tervszerint el kellett volna foglalnunk Liége-t és Antwerpent, főként azért, hogy az önök ellátási vonalait elvágjuk, és esetleg megszerezzük az önök benzinét és élelmiszerét.

– Értem.

– A terv szerintem vakmerő volt – folytatta az ezredes. – Mégis jó esély volt a sikerre. – Figyelte Bellmon arcán a reakciót. Nem volt szokványos, hogy tisztek a foglyaikkal beszélik meg a katonai hadműveleteket.

– De ezek szerint nem sikerült – jegyezte meg Bellmon.

– Módosítani kellett a tervünket és átrendezni a sorainkat – mondta az ezredes. Bellmonnem tudta eldönteni, hogy idézte vagy átfogalmazta a vereség hivatalos magyarázatát. – Amit a terv nem vett számításba – folytatta a gróf –, az az önök utánpótlási vonalai voltak.

Mi sajnálatosan képtelenek voltunk a kellő ideig fenntartani támadásunk erejét. Másrésztaz önök utánpótlása megfelelt az igényeknek. Ha jól tudom, Patton altábornagy képes voltkivonni egy hat egységből álló csapatot, azt százötven kilométeren mozgatta, ésvégrehajtott velük egy sikeres ellentámadást, s mindezt hat nap alatt.

Ez nem egy vereség hivatalos magyarázata, és Bellmon tudta ezt. Még egy kísérletettett.

– Ismeri Patton altábornagyot, ezredes? – kérdezte. – Pólóztam vele, ellene Madridban,valamikor a harmincas években – jött a válasz. – Két évvel korábban volt Samurban, mint

én. Ha jól tudom, az apósával jóban vannak, nem? – Ha már eM1íti, nem. Az apósom sohasem bocsátotta meg neki, hogy visszament a

gyalogsághoz az első háború után.



– Csodálkoztam is, hogy Porky miért nem Patton 3. hadseregével volt, hanem Simpson9.-ével – mondta a gróf. – Megoldotta ezt a kérdést.

– Szerintem véletlen, ezredes. Nem hiszem, hogy személyes szempontok játszottak közre.

Most hallott először Waterford vezérőrnagy hollétéről. Von Greiffenberg vállat vont ésfolytatta.

– Támadásunk elég súlyosan leapasztotta a készleteinket. A terv kritikus része Bastogneelfoglalása volt, ami fontos közúti és vasúti csomópont. Nagy tüzérségi erőketcsoportosítottunk oda, hogy meggyengítsük az állásaikat. Sokkal tovább védekeztek, mintgondoltuk, majd végül az 1. páncéloshadosztály felmentette a maguk egységeit.

– Bastogne nem esett el?

– A helyzet képlékenységére való tekintettel a Führer úgy döntött, hogy Bastogneelfoglalása mégsem szükséges a végső győzelemhez – válaszolta az ezredes, hangjában

fmom, de félreérthetetlen gúnnyal. – Az oroszok hogy haladnak? – kérdezte Bellmon.

– Szükségessé vált frontvonalaink átrendezése a Szovjetunióban és Lengyelországbanis. – Csak rövid szünet után folytatta. – Ha jól tudom, a szovjetek hatvan napon belül elakarják foglalni ezt a területet, bár biztos vagyok benne, hogy a Führernek vannak terveiennek meghiúsítására.

– Ha szükségessé vált frontvonalaik átrendezése ezen a területen, vannak tervek ahadifoglyok biztonságának szavatolására?

– A Stalag parancsnokaként az a feladatom, hogy gondoskodjam a hadifoglyok biztonságáról. Von Heteen vezérezredes fontosnak tartotta, hogy közölje ezt velem,amikor kinevezett ide. Bár bízom abban, hogy a Führer megállítja a szovjet csapatokat,készítettem tartalék tervet a Stalag és foglyainak nyugatra költöztetésére.

– Mit gondol, mennyi idő van még az evakuálásig? – kérdezett közbe Bellmon.

Von Greiffenberg egy pillanatra ránézett.

– Alezredes, nem valami tapintatos.

– Elnézést, uram.

– Hatvan nap – mondta a gróf. Ez már nyílt titok volt, és Bellmon biztosan ismerte aháború állását. Nem volt oka a tapintatosságra. – Beszélnek utolsó védővonalakról azAlpokban, de szerintem ezek alaptalan híresztelések.

Bellmon lebiggyesztette az ajkát, majd bólintott, mintha a hallottak megerősítették volna, amit már eddig is tudott. De nem mondott semmit.

– Ha előfordulna, hogy szovjet kezekbe kerül – folytatta Von Greiffenberg –, nagyon

veszélyes lenne, ha önnél találnák a katyni anyagot. – Igen, erre már gondoltam.

– Feloldom az adott szava alól, Bellmon alezredes, hogy feletteseinek továbbítsa az



anyagot – jelentette ki a gróf.

– Inkább megtartom – közölte Bellmon tompán.

– Alezredes, értse meg, ha a szovjetek megtalálják azzal az anyaggal, meghal!

– Esetleg – mondta Bellmon finom gúnnyal – az is előfordulhat, hogy az amerikaiak szabadítanak fel.

– Félek, ez elég valószínűtlen – hangzott a szkeptikus válasz.

– Gyakran napkelte előtt van a legsötétebb – mondta Bellmon.

– Ezt mondja a Führer is -jegyezte meg a gróf szárazon. Bellmon ránézett. Pillantásuk találkozott. Az amerikai és a német egymásra mosolygott.

(Négy)

1945. április 1.

A Stalag XVII-B parancsnoka, gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes öt perccelazután, hogy megkapta az evakuálási parancsot, elküldte Karl-Heinz von Badnert RobertF. Bellmon alezredesért. Az öt percből hármat gondolkodással töltött, egyet térdenimádkozva, egyet pedig azzal, hogy töltött magának egy nagy adag konyakot.

A középkorú főtörzsőrmester és a több mint középkorú tizedes, akik ügyeletesek voltak az irodában, felálltak és vigyázzba vágták magukat, amikor a két tiszt belépett a parancsnok előszobájába. A tizedes mindig ezt tette, ha tiszt lépett az irodába. Gróf VonGreiffenberg ezredes ragaszkodott az előírásszerű katonai viselkedéshez: a tizedesek mutassanak tiszteletet a feletteseiknek, akármelyik hadseregbe is tartozzanak azok. A

főtörzsőrmester általában „el volt foglalva”, ha őrnagyi rang alatti Wehrmacht-tiszt és bármilyen rangú amerikai tiszt lépett be az irodába. De ha Bellmon alezredes jött, mindigfelállt.

– Guten Abend, Oberfeldwebel – mondta Bellmon folyékony németséggel, feszestisztelgéssel viszonozva a főtörzsőrmester gesztusát.

– Guten Abend, Herr Oberstleutnant – üdvözölte a főtörzs. -Bemehet a gróf ezredeshez. – Ezzel kinyitotta Von Greiffenberg ajtaját.

– Herr Graf – jelentette –, Herr Oberstleutnant Bellmon.

Bellmon levette a sapkáját, amelynek elejére tűzte az alezredesi ezüstlevelet, és amelyet balra tolva hordott a páncélos katonák szokása szerint. Bal kezében tartva a sapkát isméttisztelgett.

– Jöjjön be, alezredes – mondta a Stalag XVII-B parancsnoka angolul. Majd Bellmonalezredes válla felett kiszólt. – Du auch, Karl – A tegezés bizalmasságát fokozta, hogykeresztnevén szólította az alezredest. – Und schliess bitte die Tür.

Gróf Von Greiffenberg ezredes szó nélkül átnyújtott Bellmon alezredesnek és Von

Badner alezredesnek egy-egy pohár konyakot. Poharát üdvözlésképpen társai felé emelte,majd egy hajtással kiitta.

– Alezredes – kezdte a gróf –, most kaptam meg az áttelepítési parancsot, amely érintiaz ön tisztjeit is. – Angolul beszélt, mintha idézné a szöveget. – Történtek bizonyos



ideiglenes átrendeződések a frontvonalakban… A hadifoglyok biztonsága érdekébenszükséges, hogy elmozdítsuk őket.

– Értem – mondta Bellmon.

– Esetleg meg akarja nézni a térképet? – kérdezte Von Greiffenberg ezredes, s elegánsmozdulattal az asztala felé intett. Bellmon alezredes és Badner alezredes alig tudtaleplezni meglepetését. Köztudott, hogy a hadifoglyoknak kötelességük megkísérelni aszökést. Ehhez viszont a legfontosabb kellék a térkép. Ezért a fogvatartók nagy gonddalőrzik azokat.

– Ha kellemetlenül érzi magát, Von Badner alezredes – mondta a gróf–, kimehet.

Az alezredes habozás nélkül vigyázzba vágta magát.

– Ezredes úr engedelmével, maradok abban a reményben, hogy valami csekélysegítséget tudok nyújtani.

– Köszönöm, Kari.

– Megtisztel, ezredes úr.

– Rendben – mondta Von Greiffenberg, hosszú ujjával a térkép egy pontjára mutatva. – Itt vagyunk, pontosan öt kilométerre Stettin belvárosától.

Az amerikai bólintott, de nem mondott semmit.

– Az ideiglenes helyzet, amiért a frontvonalat módosítani kell – folytatta a gróf száraz,kissé gúnyos hangon, mintha ismét egy osztály előtt beszélne a hadiiskolában –, az erre aterületre összpontosuló nyomás miatt van. – Ujja nyugatra mozgott, és Berlin környékén

állt meg.Bellmon a térkép fölé hajolt, megtalálta a léptéket, és lemérte a távolságot az ujjával.

– Pillanatnyilag, Bellmon alezredes, nem áll rendelkezésre szállítóeszköz a tisztjeiszámára – folytatta Von Greiffenberg. -Ezért gyalog kell elindulniuk.

– Remélem, ezredes, hogy az embereim ellátásáról gondoskodnak.

– Biztosítottak, alezredes, hogy ellátmányt és járműveket kapunk ezen a ponton – mondta a gróf a térképre mutatva.

– Peter – szólt közbe Bellmon, vállalva a kockázatot –, nem fogjuk elérni azt a pontot,még kevésbé Berlint. Miért nem várjuk meg egyszerűen, hogy ideérjenek az oroszok?

Von Greiffenberg önkéntelenül is Von Badner alezredesre nézett. Kíváncsi volt, hogyanreagál az amerikai bizalmasságára. Tudta, a fiatal tiszt előtt nem titok, hogy kapcsolataBellmonnal több a fogoly-fogvatartó kapcsolatnál. De nyilvános érintkezésük eddigelőírásszerűen korrekt volt. Nem tudta, Badner hogyan reagál arra, amikor a fogoly aztavasolja, hogy hazaárulást kövessenek el, és ő nem tesz ellene semmit. Karl-Heinz von

Badner egy szót sem szólt, az arcáról sem lehetett megállapítani, hogy mit gondol.

– Ahogy én látom, Robert, a kötelességem elég világos – folytatta az ezredes. – Azonfelül, hogy őrizetben maradnak, meg kell védenem magukat.

– Fordított helyzetben, Peter – mondta Bellmon –, ha maga lenne az én fogságomban,



ugyanígy cselekednék.

– Tudom, hogy így tenne. De én a katyni erdőre is gondolok.

– Az oroszok csak a holttestemen át jutnának hozzá az anyaghoz – jelentette kiBellmon.

– Igen, meg is tennék. Már eM1ékeztettem erre a nagyon valós lehetőségre. – Most

Badner arcán jelent meg zavar. – Bellmon alezredes nagyon komoly szolgálatnak tartja anémet tiszti becsület szolgálatát, Badner. Majd később elmagyarázom.

– Nem szükséges, ezredes úr – mondta a fiatal tiszt.

– Nos, ön parancsol, ezredes – mondta Bellmon.

– Igen. Pillanatnyilag. Talán észrevette, alezredes, hogy a parancsban nem eM1ítik aközkatonáit.

– Észrevettem.

– Talán úgy gondolták, hogy jobb feláldozni a közkatonákat, ha ezzel meg lehet mentenia tiszteket – mondta a gróf. – Attól tartok, az embereinek magukról kell gondoskodniuk.Parancs nélkül nem mozdíthatom el őket.

Bellmon hosszú pillanatig nézte, próbálva megfejteni a közlés értelmét.

– Tudomásomra jutott, alezredes, hogy számos seM1eges hajó van Ogyessza közelében – mondta a gróf. Bellmon azonnal a térképre nézett. Ogyessza a Fekete-tengernél volt.Behajlította három középső ujját, hüvelykujját Poznanra tette, kisujjat Ogyessza felényújtotta. A távolság túl nagy volt. Megfordította a kezét, ujjait a térképre tette, majd a

léptékhez, és megismételte a mozdulatot. – Az több mint 1700 kilométer.

– Ha jól tudom – folytatta a gróf –, egyesek erőfeszítéseket tesznek, hogy bizonyosműkincseket és más értékeket kihajózzanak az országból.

– Igen? – Bellmon láthatóan meg volt zavarodva.

– Alezredes, az ezredes úgy érti – magyarázta Von Badner –, hogy az SS megpróbáljakivinni a zsákmányt seM1eges hajókon.

– Igen… – mondta elgondolkozva Bellmon. Még mindig nem értette, de feszülten vártaa folytatást.

– Azt is tudom, hogy a létszámproblémákból adódóan sok ilyen szállítmányt katonaikíséret nélkül visznek teherautón -folytatta a gróf. – Arról is hallottam, hogy a szököttfoglyokat az SS – és bizonyos Feldgendarmerie-egységek lelövik.

– Értem – mondta Bellmon alezredes.

– Mint ismert, az oroszok sokszor képtelenek különbséget tenni a németek és a szökött

foglyok között, és ha kételyük támad, a biztonságuk érdekében gyakran tévednek. – Ahogyan a katyni kérdést is megoldották – fejezte be Bellmon.

– Igen, erre utalnak a jelek. És most, alezredes, ha megengedi, Von Badner alezredesnek



és nekem gondoskodnunk kell a holnapi ellátmányról.

Gróf Von Greiffenberg ezredes a rá jellemző elegáns mozdulattal intett a fiatal tisztnek,hogy menjen ki előtte a szobából. Mielőtt becsukta volna az ajtót, azt mondta: – Afőtörzsőrmester majd visszakíséri a szállására, Robert. Értesítse a tisztjeit, hogynapkeltekor indulunk.

Bellmon alezredes felemelte a térképet, és elkezdte összehajtani. A térkép alatt egy .32-es kaliberű Colt feküdt tartalék tölténytárral. A pisztoly finoman megmunkált darab volt,láthatóan Von Greiffenberg személyes fegyvere. Egy pillanatig gondolkozott, majd azövébe dugta. A tartalék tárat a zoknijába tette. Ekkor meglátta, hogy Greiffenbergasztalának alsó fiókja nyitva van. Kihúzta a fiókot. Egy szétszerelt, 9 mm-es Schmeisser géppisztoly volt benne. Hosszan nézte, mielőtt érte nyúlt. Kigombolta az övét ésnadrágját. A fegyvert az egyik nadrágszárába, a három tárat a másikba dugta. Felhúzta asliccét, megkötötte az övét, és behajlította a térdét. Nadrágja be volt tűrve atankosbakancsba, amelyet különösen erős cipőfűző tartott össze. Nem a világ

legbiztonságosabb megoldása, de nem volt jobb. Kivette a sapkáját a váll-lapja alól, és afejére tette, majd kinyitotta a külső iroda ajtaját. A főtörzsőrmester vigyázzba vágta magát.

– Végzett, alezredes úr? – kérdezte udvariasan. – Ebben az esetben elkísérem azalezredes urat a szállására.

– Előtte szeretnék még beszélni MacMillan törzsőrmesterrel – mondta Bellmon.

– Ahogy parancsolja, alezredes úr.

Amikor a közkatonák szállásához értek, a német altiszt feszesen tisztelgett, majdtávozott. Bellmon kopogott MacMillan ajtaján, nem is várta a választ, csak belépett.MacMillan felugrott.

– Pihenj, Mac! – mondta Bellmon. MacMillan frissen volt nyírva és borotválva. Még acsizmáját is kifényesítette.

– Hogy van, Mac?

– Mit akart az öreg Von? – kérdezett vissza MacMillan.

– Hajnalban visznek el bennünket. Gyalog megyünk.

– A francba! Pedig már gyakoroltam, hogyan csókolom meg az első oroszt – humorizáltMacMillan.

– A közkatonák nem mennek – hűtötte le Bellmon.

– Nem megyünk?

– Nem. Viszont megkockáztathat két dolgot, Mac – közölte Bellmon. – Egyrészt várhatitt, amíg eltapossa a Vörös Hadsereg.

– Vagy?

– Elmondom, ahogy Von Greiffenbergtől hallottam – hajolt közelebb Bellmon.Amikor befejezte, MacMillan nagyon figyelmesen nézte.

– Ugye megbízik benne, alezredes?



– Hivatásos, mint mi, Mac.

– Maga szerint mit csináljunk?

– Ha elkapja az SS vagy a tábori csendőrség, lelőhetik. Ilyen körülmények között,törzsőrmester, nem köteles megszökni.

– Milyen kurva szerencsém van! Öt bevetési ugrás és két héttel a háború vége előtt

fognak lelőni! – Ha akarja, ragaszkodni fogok hozzá, hogy magunkkal vigyük.

– Németországba? Köszönöm, nem.

– Hoztam egy térképet magának – mondta Bellmon. – Ha akarja.

– Von? – kérdezte MacMillan. Elvette és kihajtogatta. – Ezt az útvonalat választják ateherautók?

– Igen. De nem tudom, mennyire friss ez a térkép. – Bellmon elővette a Coltot, és

MacMillan ágyára tette. – Nem mintha nagyon figyelnének rá, de a genfi konvenció szerint, a szökött fogolynál

talált fegyver elég ok arra, hogy fegyvert használjanak az elfogásánál.

MacMillan a pisztolyra nézett.

– Talán jobb, ha megtartja, alezredes – mondta. Megemelte Ike-zubbonyát. Bellmonmeglátta egy Luger barnássárga markolatát.

– Ez mióta van magánál?

– Fritz kettőt adott. Két ilyet és két Schmeissert ráadásnak meg egy tucat tárat. Kb.harminc perce, amikor közölte velem, hogy a Von megkapta az indulási parancsot, amiránk nem vonatkozik.

– Szóval, mit fog csinálni, Mac?

– Van egy fickó, aki beszél németül és egy másik, amelyik németül és lengyelül. Vankét német egyenruhám, az egyik századosi.

– Akkor kémként lövik le.

– Ha elkapjuk az egyik teherautót, és innen némi távolságra jutunk, talán sikerül. – Kit visz magával? Hányat?

– Huszonketten leszünk. A többiek meg akarják várni az oroszokat.

– Tudják, mibe keveredhetnek?

– Azt hiszem – mondta MacMillan. – Ha meg nem, hát elég hamar meg fogják tudni,miután elindultunk.

Egymásra néztek. Bellmon érezte, hogy most valami biztatót kellene mondaniaMacMillannek. Csak egy dolog jutott eszébe.

– Sok szerencsét, Mac – mondta.

– Magának is, alezredes. – Megfogta Bellmon kezét, és megrázta.



– Ez a második alkalom, mióta katona vagyok, hogy nem tudom, mit csináljak – mondtaaz alezredes.

Ez az alkalmatlanság bevallása volt, és MacMillan tudta ezt. Zavarban volt Robert F.Bellmon alezredes miatt.

– Dehogynem tudja! Gondoskodnia kell a tartalékosokról. Miattam ne aggódjon! Nekem elegem van ebből az istenverte hadifogságból. Nem hagyom magam falhoz állítaniküzdelem nélkül.

– Köszönöm, Mac – csuklott el Bellmon hangja.

– Bassza meg, alezredes! – felelte MacMillan, és az ő hangja is megbicsaklott. – Harcrafel! Harsogjanak a harsonák!

(Öt)

Másnap 05.00-kor a Stalag XVII-B 240 fogoly tisztje felsorakozott az egykori lengyellovassági kaszárnya udvarán. Hideg, nyirkos idő volt, sokan köhögtek, és váladékotköptek. Mogorvák, sértettek és kedvetlenek voltak.

Gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes jelent meg. Karl-Heinz von Badner alezredesvigyázzt kiáltott. Az ezredes az alakulat elé lépett, és hivatalosan bejelentette, hogy anémet frontok átrendezése szükségessé tette a tábor áthelyezését. Sajnálatát fejezte ki,hogy jelenleg nem áll rendelkezésre gépesített szállítás.

– Bellmon alezredes – fejezte be –, parancsot adna a tisztjeinek, hogy kövessenek?

Bellmon tisztelgett.

Von Greiffenberg az alakulat egyik végéhez ment. – Alakulat! – vakkantott Bellmon. – Vi-gyázz! Jobbra át! Előre, lépés in-dulj!

A fogoly egység fegyveres kíséret mellett inkább csoszogott, mintsem vonult atáborparancsnok után. Kimentek a kapun, majd Stettin felé fordultak.

Rudy MacMillan műszaki törzsőrmester figyelte a kivonulást. Megvárta, amíg az utolsóőr is elhagyta az őrtornyot. Várt még tíz percet, majd felsorakoztatta az embereit ott, aholaz imént a tisztek álltak. Egy pennsylvaniai szénbányász Wehrmacht-száza-dosiegyenruhában és egy Gary nevű kohász Indianából tizedes egyenruhában. Mindkettővállán Schmeisser géppisztoly lógott. A húsz amerikai egyenruhába öltözött ember kivonult az országútra. MacMillan hátulról a másodikként állt a sorban, és elindultak azellenkező irányba. Negyvenöt percig mentek, ekkor egy Hanomag teherautó jelent meg amacskaköves úton. Platója vászonnal letakarva, lökhárítóján az SS kettősvillám-jelképe.

– Húzódjon balra, Vrizinsky! – kiáltott MacMillan. A kettős sorban vonuló emberek azút bal oldalára húzódtak. A Hanomag teherautó lefékezett. A vezető kinyitotta az ajtót, éskáromkodott. A másik oldalon egy SS-Hauptsturmfiihrer állt a küszöbön.

MacMillan mindkét kezével fogta a Lugert, és félig leguggolt, hogy stabilabban álljon,

majd a hoM1oka közepére célzott, és lőtt. Vrizinsky tizedes nem boldogult aSchmeisserével, Loczowcza tizedes pedig elejtette a fegyvert izgalmában. MacMillanfelugrott a teherautóra, és kétszer hátba lőtte a sofőrt. A holttesteket levonszolták az útról,majd levetkőztették őket, közben Loczowcza tizedes felnyitotta a motorháztetőt, és úgy



tett, mintha dolgozna rajta. A teherautó tele volt faládákkal. MacMillan átöltözött az SS-százados egyenruhájába, miután talált egy patakot, ahol kimoshatta a sapkából a vér– ésagymaradványokat, majd annyi ládát pakoltatott le, hogy emberei elférjenek a teherautó belsejében, a többi ládától eltakarva.

Négy órával később Wroclaw szélén találkoztak egy hasonló teherautóval. Személyzetekereket cserélt az út szélén. MacMillan remélte, hogy megússzák összetűzés nélkül, de az

SS-Sturmscharführer mindenáron szóba akart velük elegyedni, ezért le kellett lőni őt ismeg a vezetőt is, és maguk cserélték ki a kereket.

Huszonnégy óra múlva már Lvovban voltak, Ukrajnában. Tankoltak és élelmet vettek fel, majd folytatták az utat. A kocsik papírjai rendben voltak, egy kivételével mindenellenőrző ponton átjutottak. Moldáviában, Podolski közelében egy túlbuzgó Feldgendarmerie törzsőrmester gyanúsnak találta a két teherautóból álló SS-konvojt, ezértkét 9 mm-es golyóval jutalmazták.

Nyolc órával később megérkeztek Ogyesszába. Hét hajó volt kikötve. MacMillannek

egészen a kikötő végéig kellett lemennie, hogy megtalálja az MV Jose Harrezt. Nemismerte fel az argentin zászlót. Amikor meglátta a Buenos Aires feliratot, tudta, hogyegyenesben van. Az MV Jose Harrezre éppen rakodtak. Látta, hogy a daruk elbírnák a kétteherautót.

Loczowcza tizedessel a háta mögött, MacMillan fogadta a hajóhíd feljáratánál állóhadtáp alakulat törzsőrmesterének tisztelgését, és felvonult a hídon a hajóra. Egy tiszt akapitány kabinjába vezette. A kapitány neve Kramer volt. Németnek nézett ki. Németül beszélt.

– Beszél angolul? – kérdezte MacMillan. – Igen, Herr Hauptstrumfiihrer – mondta a kapitány. – Beszélek angolul. – Ha meg is

lepődött azon, hogy angolul szól hozzá egy német tiszt, nem mutatta.

– Hamarosan megjelenik két teherautó a kikötőben – folytatta MacMillan. – Aztakarom, hogy emelje be a hajó rakterébe.

A kapitány németül válaszolt. MacMillannek fogalma sem volt, hogy mit mond.

– Azt kérdezte, hogy miért csinálna ilyet – fordította Loczowcza.

– Mert különben itt helyben lelövöm. – Leoldotta a Lugert, és lazán maga melletttartotta.

– Ilyen körülmények mellett nincs sok választási lehetőségem, ugye? – kérdezte akapitány. Nem volt meglepődve.

– Nincs – hangzott a tömör válasz.

– Ha a német hatóságok megtudják, hogy felrakodtam ezeket a teherautókat, veszélybenleszek?

– Csak tőlem, kapitány. – Gondolom, figyelembe vette, hogy akárhol is kötünk ki legközelebb, ez

kalózkodásnak minősül a nemzetközi törvények szerint?



– Ha most elkapnak minket a németek, mindannyian halottak vagyunk – felelteMacMillan.

– Én nagyobb esélyt adok az angoloknak. De ön amerikai, ugye?

– Igen, amerikai vagyok.

– És a győztes mindent beseper?

– Beseper? Úgy érti, a kincseket? Megtarthatja, ami a teherautókon van.

– Akkor menjen a teherautókért! – mondta végül a kapitány. A Jose Harrez másnaphajnali négykor indult el. A Szuezi-

csatornán vezetett az út Dar es Salaamba, Fokvárosba, majd Buenos Airesbe. Ateherautókat napközben kipakolták, és éjszaka a tengerbe dobták. Az SS– és Wehrmacht-egyenruhák is oda kerültek, amikor a Királyi Haditengerészet zászlója alatt megjelent a parti őrség hajója Port Said közelében.

Sem MacMillan, sem a kapitány nem eM1ítette többet a ládák tartalmát, bár MacMillantudta, hogy kinyitották ezeket.

Amikor az őrnaszád a Harrez mellé húzott, Kramer kapitány egy borítékot adott átMacMillannek. – Ennyit tudtam félretenni a hajó ellátmányából anélkül, hogy kérdésekettennének fel.

– Köszönöm – mondta MacMillan. Egyértelműen pénz volt, de nem számolta meg.Egyszerűen zsebre vágta. Figyelmét az őrhajó személyzete kötötte le. Tiszta fehérbenvoltak. Rövid fehér nadrág, fehér térdzokni, keményített fehér ing, tiszti váll-lappal.

MacMillan olajzöld gyapjúingben, a tábori nadrágban és katonai bakancsban tisztelgettaz angol tisztnek abban a pillanatban, amikor az a Harrez fedélzetére lépett.

– Uram, R. J. MacMillan műszaki törzsőrmester, Egyesült Államok Hadserege,elentkezik huszonketted magával.

– Micsoda? – nézett rá meglepetten az angol. Nem viszonozta a tisztelgést.

(Hat)

Egyiptom, Kairó 1945. április 21.

A katonai attasé az Egyesült Államok kairói nagykövetségén légierős nagykutya volt,régi bútordarab. Lazán viszonozta MacMillan tisztelgését, és átadott neki egy táviratot.MacMillan elolvasta, az állt benne, hogy a többieket továbbszállítják, de ő nem szerepel anyüvántartásban. Ezért tartsák vissza, mert a vizsgálat a kémelhárítással együttfolyamatban van. MacMillan még mindig azt a ruhát viselte, amelyben elfogták.

– Nem tudom, mit gondoljak, MacMillan – mondta az attasé –, de senki sem tud önről. – Az ezredes harcedzett katona volt. Tudta, mikor áll szemben egy másik katonával.Valami zűr van valahol, de most nem tehetett semmit.

– ‘ francba! – mondta MacMillan. – Megmondom, mit teszek, törzsőrmester – folytatta.

– Mit tesz, uram? – kérdezte MacMillan. Nem ok nélkül volt dühös. Régi katona volt,



megszokta a baklövéseket. Fel volt háborodva, de nem aggódott. Nem gondolta, hogylelövi az amerikai hadsereg mint német kémet.

– Öt perccel azután, hogy elmegy a gépe, feladom ezt a táviratot.

MacMillan elolvasta a nyomtatványt, amiben az állt, hogy mind a huszonháromfelszabadított hadifogoly elhagyta Kairót. – Köszönöm, ezredes – adta vissza a papírt.

– Törzsőrmester, ha maga német kém, én vagyok Albert Göring – nevetett az attasé.Két kémelhárító tiszt fogadta a C-54-est, amely Kairóból érkezett Casablanca és az

Azori-szigetek érintésével a bostoni Logan repülőtérre. Mindketten zsidók voltak. Elégfeltűnően viselték rövid csövű, .38-as kaliberű Colt revolverüket.

Felszálltak a repülőre, mielőtt bárkit leengedtek volna.

– Melyikük MacMillan műszaki törzsőrmester? – kérdezte az egyik.

– Én – szólt MacMillan.

Odamentek hozzá. Az egyikük MacMillan elé állt, a másik pedig úgy, hogy MacMillanközéjük kerüljön a folyosón.

– Jöjjön velünk, törzsőrmester – mondta az elöl áüó.

– Jézusom, Mac – mondta Loczowcza –, ennek rosszabb kiejtése van, mint Fritznek, azőrmesternek.

– Legyen szíves a saját dolgával foglalkozni – mondta a kémelhárító tiszt. – Ez nemönre tartozik.

MacMillan felállt, és elindult a folyosón. – Achtung! – kiáltott hirtelen a MacMillan mögött haladó kémelhárító. MacMillan

nagyon lassan fordult meg, először megzavarodva, majd rájött, hogy az ügynök megpróbálja „rajtakapni”, hogy német parancsnak engedelmeskedik, ezzel bizonyítva,hogy német ügynök.

– Achtung neked, Humphrey Bogart! – mondta nevetve. Az ügynök zavarában dühösenelőrántotta a revolverét.

– Bilincselje meg! – parancsolta.

– Bibsi fiú – mondta Loczowcza határozottan, de nem hangosan –, jobb, ha azt elteszed,mielőtt Mac törzsőrmester megeteti veled. Vagy mielőtt én feldugom a seggedbe.

Az ügynök megfordult. Loczowcza egy pisztollyal találta szemben magát. Félreütötte azügynök kezét, aki kiejtette a pisztolyt, ami elsült. A hang a repülőgép belsejébenfülsiketítő volt.

– A francba! – kiáltotta valaki, majd felordított. – Meglőttek! Loczowcza felugrott ahelyéről, leütötte az ügynököt, és a földre szorította.

A másik ügynök, aki a folyosó közepén állt, hol az egyik, hol a másik utasra szegezte pisztolyát, akik közül többen kezdtek felállni.

– Nyugi! – kiáltotta MacMillan. – A pokolba is, nyugi! Csend lett.



– Ereszd el, polák! – parancsolta MacMillan. – Mindenki maradjon nyugton!

A pisztolyt tartó ügynök felé fordult, és kinyújtotta a kezét, hogy bilincselje meg.

(Hét)

Massachusetts, Fort Devens

1945. április 22.

A vezérőrnagy szárnysegédje, egy rózsaszín és olajzöld egyenruhában feszítő fiatalfőhadnagy kinyitotta főnöke ajtaját, és bólintott MacMillannek.

– A vezérőrnagy most már fogadja.

MacMillan belépett az irodába. Vadonatúj nadrág volt rajta, amin még látszottak acsomagolás hajtásai, lábán vadonatúj, rövid szárú bakancs, Ike-zubbonyának ujján viszontsemmilyen rangjelzés nem látszott. Egy méterre állt meg a vezérőrnagy asztalától.

– Uram – szólt, amint keze tisztelgésre lendült –, MacMillan műszaki törzsőrmester a

parancsnak megfelelően jelentkezik a vezérőrnagynál. – Pihenj! – mondta a vezérőrnagy, egy testes, pirospozsgás, ötvenes évei elején járó

férfi, viszonozva a tisztelgést. Ez reflex volt, olyan automatikus, mint MacMillan azonnaliváltása vi-gyázzállásból díszszeM1e-pihenjbe. Akármit is mond a vezérőrnagy, nemszabad roggyantan állni. Ha egy vezérőrnagy „pihenj”-t parancsol, díszszeM1e-pihenjállásba kell helyezkedni.

Fort Devens parancsnoka úgy nézett MacMillanre, mint aki nem tudja, hol kezdje.

– Isten hozta itthon, MacMillan – mondta végül. – Gondolom, ezt még senki semmondta magának.

– Köszönöm, uram. Nem, még nem mondták.

– Ha annak a két bohócnak a rendkívül hülye viselkedése nem keserítene el, és ha nemkapott volna az a katona egy golyót a lábába, ez az egész káosz nevetséges lenne.

– Uram, megkérdezheti a törzsőrmester, hogy van Latier közlegény?

– Egész jól. Rákérdeztem azután, hogy önért küldettem. Gondoltam, érdekli.

– Köszönöm, uram. – Nos, végre sikerült megoldanunk ezt az egész félreértést -mondta a vezérőrnagy.

MacMillan még mindig mereven bámult a vezérőrnagy feje fölé tizenöt centivel.

– Nem tűnik meglepettnek.

– Uram, a törzsőrmester tudta, hogy előbb-utóbb tisztázódik a dolog.

– Nem kíváncsi, hogy mi történt?

– Uram, nem számít.

– Ha tiszt lesz, MacMillan… – kezdte a vezérőrnagy mosolyogva. – Helyesbítés: most,hogy már tiszt, meg kell tanulnia a különbséget a „pihenj” és a „díszszeM1e-pihenj”között!



MacMillan két keze, amit eddig nyitott tenyérrel, ujjait mereven összezárva a hátaközepén összekulcsolva tartott, most idétlenül az oldala mellé hullott. Igyekezett kevésbévigyázzba állni. Ránézett a vezérőrnagyra, majd gyorsan visszanézett oda, ahova eddig: afeje fölé tizenöt centire.

– Ed – fordult oda a vezérőrnagy a szárnysegédjéhez –, szólna az őrmesternek, hogyhozzon MacMillan hadnagynak és nekem egy csésze kávét? És a körülményekre való

tekintettel, azt hiszem, tehetünk egy kis szíverősítőt a kávéba. Üljön le, hadnagy! Akanapéra.

MacMillan attól félt, hogy valami hihetetlen rémálom résztvevője, ezért mereven lépettoda a vezérőrnagy kanapéjához, és leült. A friss egyenruhába öltözött műszaki őrmester,aki láthatóan a vezérőrnagy segéde volt, már az ajtóban állt egy tálcával, amelyenkávéskanna, csészék, alátétek és egy üveg Old Kentucky Bourbon állt. Most adohányzóasztal fölé hajolt, letette a tálcát, majd MacMillanre kacsintott.

– A hadnagy esetleg tisztán szeretné a szíverősítőt – mondta, és ezzel átadott neki egy

pohár italt. Mac lehajtotta. Érezte, hogy égeti a torkát. Ez nem volt álom. – Amennyire sikerült ezt az egészet összeraknom, MacMillan – folytatta a vezérőrnagy,

miközben odament a kanapéhoz, és leült MacMillan mellé –, 1944. szeptember 20-ánzászlóaljparancsnoka javaslata alapján a 82. légideszant-hadosztály parancsnoka kineveztehadnaggyá.

– Erre nem eM1ékszem, uram – mondta MacMillan. – Vandervoort ezredes mondtaugyan, hogy én vagyok a parancsnok, de kinevezésre nem eM1ékszem…

– Biztosan félreértette az ezredest. Mikor fogták el?

– Huszonegyedikén – válaszolta MacMillan. Zavartan nézett a vezérőrnagyra, mégszégyen is látszott a szemében. – Mi a csatorna túloldalán voltunk. Az 504-est támogattuk.Kifogyott a páncéltörő lőszer. Volt egy tárunk a Browning automata fegyverbe. Négyenmaradtunk, ketten súlyosan megsérültek. Vezérőrnagy! Több káposztafejű volt ott, mintamennyi töltényünk! -Majdnem elsírta magát.

A vezérőrnagy csettintett az ujjával, és az asztalon fekvő papírlapra mutatott. Aszárnysegéd az asztalhoz ment, majd átadta a vezérőrnagynak. A vezérőrnagy feltette aszemüvegét. Elkezdte olvasni:

– „Rudolph George MacMillan hadnagy, 0-589866, felderítő-szakasz-parancsnok, 508.ejtőernyős-deszantezred. A 82. légideszant-hadosztály az ún. Groesbeek-fennsíkon,Hollandiában, Nijmegen közelében német erőkkel állt harcban, és elveszítette emberei80%-át, amikor az 504. ejtőernyős-deszantezreddel akart összekapcsolódni. Saját sérüléseiellenére, MacMillan hadnagy személyesen vette át egy rakétakilövő irányítását, és agyilkos kézifegyver-, aknavető- és gépfegyvertűz ellenére személyesen semmisített meg ötnémet tankot. Tette megmentette az 504. ejtőernyős-deszantezredet a felmorzsolódástól,ezáltal megmentve sok amerikai életet. Ismét figyelmen kívül hagyva sebesüléseit és saját

biztonságát, MacMillan hadnagy személyesen vitte két emberét a gyilkos ellenséges tűzönát az egészségügyi állomásra, amely tevékenység során ismét megsebesült. A szakasztöbbi emberének megmentése érdekében harmadszor is visszament előretolt pozíciójába.Miután kilőtte az utolsó tárát a gépfegyverből, és ötödször is megsebesült, MacMillan



hadnagyot utoljára az ellenség felé gyalogolva látták egy Thompson gépfegyverrel,amellyel folyamatosan lőtt.”

– Ez marhaság! – mondta MacMillan. Könnyek folytak le az arcán. A műszaki őrmester megérintette a vállát, majd amikor felnézett, egy másik pohár bourbont adott neki.MacMillan felhajtotta, megremegett, majd hirtelen előrehajolt, és az arcát a kezébetemette.

– Miért marhaság? – kérdezte halkan a vezérőrnagy.

– Először is nem sebesültem meg. Nem lőttek meg, nem voltam súlyos sebesült. Csak néhány karcolás volt, amikor földhöz vágott a légnyomás. És a vége: „az ellenség felégyalogolva egy Thompsonnal”… a francba! Amikor elfogyott a töltényünk, csak feküdtemaz árokban, amíg fölénk nem értek a káposztafejűek. Akkor feltett kézzel jöttem elő.

– Gondoltam, hogy egy kicsit kiszínezték azt a részt – jegyezte meg a vezérőrnagyszárazon. Felemelte a papírt, és tovább olvasott. – „MacMillan hadnagy cselekedetemeghaladta a kötelességteljesítést. Hősiessége, bátorsága és vezetői képességei azEgyesült Államok Hadseregének legszebb hagyományait idézik, és nagy dicsőségetelentenek neki és a hadseregnek. Pennsylvaniában lépett a hadseregbe…”

– Uram, megkérdezhetem, hogy mi ez, amit olvas? – kérdezte MacMillan.

– Ezt fogja az Egyesült Államok elnökének katonai szárnysegédje felolvasni, amikor azelnök a nyakába akasztja a Becsületrendet.

MacMillan döbbenten nézett rá.

– Akkor elmagyarázom! – folytatta a vezérőrnagy. – Kétséges volt, hogy túlélte-e az

akciót, ezért a kitüntetést visszatartottuk, amíg biztosat nem tudtunk. Vagy amígvisszakapjuk magát. MacMillan műszaki törzsőrmester aktáit lezárták. MacMillanhadnagy aktáit felfüggesztették, hogy amikor megjelenik egy darabban, vörös szőnyeggelfogadhassuk. Ezért nem volt önről anyag, amikor a katonai attasé a táviratot küldte. Mostmár érti?

MacMillan a két bourbon után kezdett kissé feloldódni.

– Nos, „MacMillan hadnagy” – ízlelgette új rangját. – Hogy hangzik?

– Főhadnagy – javította ki a vezérőrnagy. – Hat hónap után automatikus előléptetés.

– Most mi lesz?

– Nos, kedden vagy szerdán Washingtonba repül. Ott találkozik majd a feleségével.Csütörtökön a Fehér Házba megy. Hatan lesznek az ünnepségen, ha jól tudom.

– De mi történik ma? – makacskodott MacMillan, gyorsan hozzátéve: – Uram? – Látszott, hogy megviselte a közlés. Elfelejtette a kötelező udvariasságot is.

– Sajnos, péntek délután van – válaszolta a vezérőrnagy. -Sokat nem lehet tenni, de beköltöztetjük egy tiszti szállásra. Útba ejtjük a tiszti boltot, hogy méretet vegyenek a

díszegyenruhához. Holnap 07.30-kor várják a kórházban. Teljes vizsgálat. Nyugi,MacMillan! A következő, több mint egy hétben mindenki a maga kedvében fog járni.Washington után harmincnapos szabadság jár, ami mellesleg nem része az évesszabadságának. Lefoglalták erre a Greenbrier Szállót. Hallott már a Greenbrier-ről?



– Nem, uram, még nem – ismerte be MacMillan. – Mikor láthatom a feleségemet?

– Biztos vagyok benne, hogy a „második hadsereg” már dolgozik rajta. Már ott lesz,amikor leszáll a repülőről Washingtonban. Emiatt ne aggódjon!

– Minél hamarabb látni akarom! Még ma este.

– Sajnos, ez nem megy, főhadnagy – mondta a vezérőrnagy, és a hangsúlyból Mac

felismerte, hogy itt nincs vita. – Igen, uram.

A vezérőrnagy az órájára nézett.

– Nos, MacMillan. Ha azt akarja, hogy felszereljék, induljon! MacMillan felállt éstisztelgett. – Igen, uram! Köszönöm, uram.

A vezérőrnagy kinyújtotta a kezét. – Örömömre szolgált, hogy találkozhattam önnel,főhadnagy. Még egy dolgot el kell mondanom. Szolgálati Érdemkeresztre terjesztem fel a

szökéséért.MacMillan nem mondott semmit.

– És biztos vagyok benne, főhadnagy, hogy nem fogunk hallani többet erről a kisadminisztratív baklövésről. Ugye, ért engem? Előfordul az ilyesmi.

– Igen, uram. Nincs jelentősége.

A vezérőrnagy szárnysegédje elvitte MacMillant a tiszti boltba a főnöke szolgálatiFordján, ahol méretet vettek róla az egyenruhához. A szárnysegéd ragaszkodott hozzá,hogy kivasalják katonai egyenruháját, amit viselt. Felmerült MacMillanben, hogymegtarthatná a tábori egyenruháját, és akkor eggyel több egyenruhája lenne.

Volt egy kis probléma a rangjelzésekkel. A szárnysegéd megígérte, hogy reggelre, delegkésőbb hétfőre elrendeződik. De MacMillannek addig nélkülöznie kell a 82.legideszant hímzett rangjelzését, a Harctéri Szolgálatért Érmet, az ejtőernyősszárnyakat, pontosabban mindent, kivéve a főhadnagyi ezüststráfo-kat és a gyalogsági keresztezettfegyvereket.

– Ez elég lesz ahhoz, hogy bejuttassunk a tiszti klubba enni, Mac. Reggel átadunk egy protokollos csapatnak, akik mindent elintéznek, amíg eligazítást kapsz a fehér házbelifellépésre és a sajtótájékoztatóra vonatkozóan.

A szárnysegéd beköltöztette a nőtlen tisztek szállására, és miután megmutatta neki atiszti étkezdét, otthagyta.

Volt egy telefon a folyosón, Mac rögtön rászállt, és több hívás után megtudta, hogy afiúk – „kivéve, aki meglövette magát” – már túl voltak az adminisztráción, és hazamentek szabadságra. A kórházban a nővér közölte vele, hogy nem lehet telefonhoz hívni a katonát,akit meglőttek a C-54-esen, mert éppen most érkezett meg a családja.

Rudy G. MacMillan főhadnagy meglátott egy feliratot a telefon mögött: City Taxi:4550.

A hülyék – gondolta –, meg vannak győződve, hogy jó fiú leszek, és a szállásonmaradok, csak azért, mert nem kaptam fizetést. Volt pénze, majdnem ezer dollár, amit az



V Jose Harrez kapitánya adott neki Port Saidban. Nem érezte úgy, hogy meg kellosztania a többiekkel. Először is tudta, hogy kapnak pénzt, mihelyt az Egyesült Államokbaérnek. Másrészt neki köszönhetik, hogy kihozta őket Lengyelországból.

Felemelte a kagylót és tárcsázott: egy négyest, két ötöst és egy nullát.

(Nyolc)

Massachusetts, Boston 1945. április 22. – Uram, dobjon be 2 dollár 35 centet – mondta a központos. Kilenc negyeddollárost és

egy tízcentest dobott a készülékbe. Hallotta a csengést. A harmadikra felvette valaki.

– Halló?

Szeme könnybe lábadt, és a torka annyira összeszorult, hogy már fájt.

– Távolsági hívás Mrs. Roxanne MacMillannek.

– Én vagyok Mrs. MacMillan.

– Beszélhet, uram.

A kilenc negyeddollárost és a tízcentest csörögve nyelte el a Bell telefontársaság perselye.

– Roah – mondta MacMillan elcsukló hangon. Az istenit, nem tudott beszélni.

– Halló?

– Roxy?

– Halló? – Roxy, Mac vagyok.

– Mac? – Hangjában hitetlenség csengett.

– Hogy vagy, szívem? – Jaj, Mac! A francba, azt hittem, meghaltál. Jaj, Mac!

– Miért gondoltad, hogy meghaltam?

– Hívott a sereg itthon és a munkahelyemen, és most kellene, hogy ide jöjjenek. Mac,azt hittem, közlik velem, hogy meghaltál.

– Jól vagyok, szívem! Jól vagyok.

– Hol vagy, drágám?

– Bostonban egy vasútállomáson.

– Mit csinálsz ott? Mikor jössz haza?

– Kölcsön tudod kérni a bátyád autóját? El tudsz jönni New Yorkba?

– Igen, biztosan el tudok menni. Tommy itthon van. Ő elvisz. – Nem akarom, hogy

elhozzon. Azt akarom, hogy egyedül gyere. – New Yorkban hova menjek, Mac? Jézusom, erre nem gondolt!

– Hova menjek, Mac?



– EM1ékszel arra a szállodára, ahol megszálltunk, amikor Camp Kilmerben voltam? ADixie-re?

– Igen, persze.

– Ott találkozunk, Roxy.

– És mi lesz az emberekkel, akik a seregtől jönnek?

– Indulj most, szívem, mielőtt odaérnek.

– Mac, bajban vagy?

– Csak gyere, Roxy, az isten szerelmére!

(Kilenc)

New York, New York City

1945. április 24.

A Dixie Szálló portása közölte a katonával, hogy sajnos nincs szobájuk.A katona benyúlt zubbonya zsebébe, és elővett egy összehajtott köteg bankót. Levett

egy húszdollárost, majd még egyet.

Ahogy mondtam. Kérek egy kétágyas szobát franciaággyal két éjszakára. – A portásszeme elé tartotta a két bankjegyet. – Nos, én…

– Vegye el! – mondta a katona. – Ennél többet nem kap.

– Lehet, hogy van egy lemondásunk – mondta a portás, és elvette a negyven dollárt.

Amíg a katona aláírta a bejelentkezési lapot, a portás körülnézett, és a nőt kereste. Nemlátott senkit. Megnézte a kitöltött lapot, és egy kicsit csodálkozott, hogy nem Smithfőhadnagy és felesége jelentkezett be. A kártyán R. G. MacMillan főhadnagy és felesége,Pennsylvania, Mauch Chuck állt.

– Hol a bár? – kérdezte MacMillan.

– A hall másik oldalán, uram. Van csomagja, uram?

– Nincs.

– Akkor viszont megkérném, hogy előre fizessen, uram -mondta a portás.A katona ismét elővette a köteg pénzt, és kifizette előre a két éjszakát. Majd átment a

halion a bárhoz.

Egy órával később ismét megjelent a pultnál, és kérte a kulcsát. Arca vörös volt azitaltól, és egy nő kapaszkodott a karjába. Vörös hajú volt, keblei túlcsordultak a ruhán,majd szétfeszítve a gombokat.

– Megvan a kulcs? – kérdezte a katona.

– Igen, uram. Tizenegy-tizenhetes. Szólok a boynak. – Nem kell nekem boy, csak adja ide a kulcsomat!

– Igen, uram.



A portás figyelte, ahogy a lifthez mennek. Mihelyt megfordultak, és mielőtt a liftkezelő becsukhatta volna az ajtót, a katona keze a lány fenekére csúszott, és finoman megcsípte.

– Viselkedj, az istenért! – mondta a vörös hajú. Becsukódott a liftajtó MacMillanfőhadnagy és felesége mögött.

(Tíz)

Washington D. C. 1945. április 28. – Ha jól tudom, főhadnagy, nem hivatalosan persze – mondta a szemüveges, ősz hajú

férfi –, kétséges volt, hogy egyáltalán tud időt szakítani, hogy ma eljöjjön ide.

MacMillan és a karjába kapaszkodó felesége, Roxanne nem tudott válaszolni.

– Az egyik dolog, amit megtanultam ütegparancsnokként, főhadnagy, az az volt, hogyvan különbség az engedély nélküli eltávozások között. Volt gondja Fort Devensben?

– Elég dühösek voltak, uram – ismerte be a főhadnagy.

– Ha baja van velük, csak szóljon nekem – mondta a szemüveges úr. Felemelte amedált, amely csillagos kék szalagon lógott MacMillan nyakában. – Ez mindenesetremegért egy hétvégi engedély nélküli szabadságot. Ha tényleg piszkálják, mondja megnekik, hogy ezt maga a Hadsereg főparancsnoka mondta, aki mellesleg az EgyesültÁllamok elnöke.

Harmadik

(Egy)

Németország, Bad Nauheim közelében

Frankfurt-Kassel autópálya,

835-ös kilométerkő 1945. április 6.

Egy oldalkocsis BMW motorbicikli zötykölődött az autópálya közepén. Egy feketeamerikai óriás vezette, karján a katonai rendőrség karszalagja. Egy egyszer kétméteresamerikai zászló lengedezett a zászlórúdnak kinevezett antennán, az oldalkocsiban pedigegy kis utas kapaszkodott.

Szürke egyenruhás katonák hosszú sora vonult kedvetlenül az ellenkező irányba. Négy,

szorosan tömött sorban amerikai járművek haladtak az autópályán, az úttest mindkétoldalán. Baloldalt, ahol általában a déli irányú forgalom közlekedik, most egy lassanmozgó páncélososzlop északi irányba ment, és egy második, kissé gyorsabban mozgósávban GMC-k, 12 kerekű General Motors teherautók vonultak. Az északi sávokban dugóvolt a megállított kétsávnyi teherautó miatt.

A BMW motorbicikli egy mély katlan felett átívelő hídhoz ért. A közepétfelrobbantották, és hatvan méter mélységben csak egy kupac beton és acél maradt belőle.A műszaki egységek egysávos Bailey-hidat húztak a szakadék felett, és három katonai

rendőr irányította a forgalmat rajta. Hat tankot intettek át türelmetlen mozdulattal, majdhatot a bal oldali teherautó-oszlopból. A jobb oldali oszlopoknak várniuk kellett. Asofőrök a GMC-k motorháztetején ültek. A foglyok hosszú sora gyalog kelt át aszakadékon.



Az oldalkocsis BMW-nek volt szirénája, és az utas szólt a vezetőnek, hogy kapcsolja be, amint a katonai rendőrök felé közeledtek. Az egyik rendőr meghallotta, odanézett,kilépett elé és felemelte a kezét. A motorbicikli utasa vadul hadonászni kezdett, parancsolóan félreintve a rendőrt. Az káromkodott, de látta a vezetőn az MP – (katonairendőrség) – karszalagot, és mintha látta volna az utas váll-lapján a tiszti jelzést. Balranézett. Alig öt méter volt két M4A3-as tank között, amelyek éppen a hídhoz értek. Le van

szarva, ha elütik őket, legalább gyorsan félre lehet tolni az útból Anélkül, hogy intettvolna a tanknak, hogy lassítson vagy álljon meg, egy laza kézmozdulattal besorolta aBMW-t a két harckocsi közé. Először felbőgött a motor, hogy megelőzze az egyik tankot,majd csikorogva fékezett, hogy ne csússzon a másik alá. Végül beállt a sorba, ésátdöcögött a Bailey-hídon. Kissé féloldalasan ment: a motor kerekei a híd járdáján, azoldalkocsi pedig a Bailey-hídon, ami tizenöt centivel volt mélyebben, mint a gyalogút. Túlgyorsan értek a Bailey túloldalára, veszélyesen megingott a motor, amint lepattant róla, ráa híd sértetlen részére.

Ötszáz méterrel a híd után egy csoport jármű állt egy mezőn, az út szélén. Hat katonai

rendőrségi dzsip, mind szirénával és villogó lámpákkal, elöl és hátul pediggéppisztolyokkal felszerelve. Volt négy lövészpáncélos, mindegyiken lőtoronyra szerelt,.50-es, négycsövű sorozatvető. Három M4A3-as tank és hat zárt rakodóterű GMCvárakozott még, és volt ott egy GMC, amelyet két katonai rendőr őrzött. Három zászlóttűztek a földbe, a hátsó ajtaja közelében. Az egyik nemzeti zászló volt, a második avezérőrnagyi kétcsillagos vörös zászló, a harmadik pedig a 40. páncéloshadosztályválljelzésének kinagyított változatát ábrázolta: egy háromszöget sárga, kék és pirosrombusz töltött ki, 40-es számmal a tetején.

Amint a BMW kikanyarodott a mozgó tankoszlopból, a szél belekapott a zászlóba.Ekkor lépett ki Peterson J. Waterford vezérőrnagy a teherautóból. Megállt a felhajthatólépcső tetején, és feltette tankossisakját. A sisak mindkét oldalán a 40. hadosztály jelzéselátszott, elöl pedig két csillag. A vezérőrnagy szőrmegalléros bomberdzsekit viselt(csillagok a váll-lapon, cipzár csak a deréktartónál behúzva), rózsaszín inget,lovaglónadrágot fekete szarvasbőr térdfolttal és csillogó lovaglócsizmát. Válltartójában.45-ös automata Coltot tartott, nyakán sárga kendő.

A vezérőrnagy mosolygott. – Jézusom, Charley! – mondta. -Ezt nézd meg!

Már látta a BMW-t a nagydarab négerrel, a lobogó amerikai zászlóval és az utassal, akiveszettül kapaszkodott az ugráló oldalkocsiban.

A motorbicikli csúszva állt meg, ettől majdnem kiesett az utas. A vezérőrnagy alig tudtamegállni, hogy ne nevesse el magát. Az utas felállt az oldalkocsiban, és tisztelgett. Ez alátvány már sok volt. A fickó kb. 160-165 centi magas volt, a sisak és szemüveg majdnemeltakarta a fejét. Úgy néz ki, mint egy gomba, gondolta a vezérőrnagy Hangosan kuncogva,sőt majdnem nevetve viszonozta a tisztelgést. Kövér Charley hangosan nevetett.

A tisztelgő gomba kimászott az oldalkocsiból. Visszahajolt, hogy kivegyen egySchmeisser géppisztolyt, majd odakocogott a teherautó lépcsőjéhez, ahol ismét tisztelgett.Waterford vezérőrnagy látta, hogy egy kis zsidó, és hogy a kis zsidónak hadnagyi stráf vana váll-lapján.

– Hadnagy, honnan a pokolból szedte ezt a motort? – kérdezte Waterford széles



mosollyal.

– Uram, S. T. Felter hadnagy szeretne beszélni a vezérőrnagy úrral.

– Beszéljen! – mondta szórakozva Peterson K. Waterford.

– Uram, azt hiszem, hogy négyszemközt kellene beszélnünk. Személyes ügy.

– Személyes ügy? – A vezérőrnagy már nem szórakozott annyira.

– Önnel kapcsolatos személyes ügy, uram – mondta Felter.

Waterford kifejezéstelenül nézte tiz másodpercig. Majd megfordult, és visszament ateherautóba. Intett a hadnagynak, hogy kövesse. Kövér Charley félreállt, hogy beengedje ahadnagyot.

A teherautó belsejét mozgó parancsnoki állásnak rendezték be. Asztalok voltak benne éshat telefon. Két falon nagy térképek lógtak, amelyekre zsírkrétával a csapatok helyzetét ésmozgását jelölték be.

– Rendben, hadnagy. Ki maga, és mit akar?Az levette a sisakját, letolta az álla alá a motoros szemüveget. Megdörzsölte az

orrnyergét, és majdnem vigyázzba állt. -Uram, S. T. Felter hadnagy vagyok a 40. katonairendőrséghez tartozó hadifogoly-kihallgató részlegnél.

– És?

– Vezérőrnagy úr, azt hiszem, megtaláltam Bellmon alezredest.

– Melyik Bellmonra gondol? – kérdezte Waterford, és nagyon igyekezett uralkodni a

hangján. – Robert F. Bellmon alezredesre, uram. A vejére.

– Biztos ebben, hadnagy? – Kövér Charley belépett a teherautóba.

– Azt mondja, megtalálta Bobot – újságolta Waterford.

– Mennyire megbízható az információja, hadnagy? – kérdezte Kövér Charley

– Azt mondanám, hogy kilencvenszázalékos megbízhatóságú. Három független fogolyvallomásán alapszik. Az egyik foglyot, egy századost Höchst környékén fogtuk el, és

korábban a Stalag XVII-B-ben volt. – Azt már hallottam, hogy Bellmon alezredes a Stalag XVII-B-ben volt. Ez nem újság.

– A Stalag XVII-B tiszti foglyait gyalog menekítették ki Stettinből – folytatta Felter. – Használhatom a térképet, uram?

– Parancsoljon – mondta a vezérőrnagy.

Felter odament a teherautó falára erősített Németország-térképhez, rámutatott a Stalag VII-B helyére Stettin közelében. Majd mutatta az útvonalat, amelyet a jelentések és a

feltételezések szerint választottak a nyugatra vonuláshoz.A vezérőrnagy és Kövér Charley érdeklődéssel figyelte a térképet.

– Van híre Bellmon alezredes fizikai állapotáról?



– Igen, uram. Jó fizikai állapotban van. Úgy tudom, de facto ő a foglyok parancsnoka.

– De jure nem? – kérdezte Waterford félig gúnyosan. – Hova járt maga iskolába,hadnagy?

– Igen, uram. De jure, nem. Ha jól tudom, a rangidős fogoly egy depressziós ezredes.

Nagyképű kis disznó, gondolta Waterford. Kíváncsi volt, hova valósi. Biztos New York-i

zsidó, tippelt a vezérőrnagy. Utána jog a Harvardon. – Azt kérdeztem, hova járt iskolába?

– Két és fél évig az Akadémiára jártam, uram – felelte Felter.

– West Pointba? – hitetlenkedett a vezérőrnagy.

– Igen, uram. Kiléptem.

– Nos, hadnagy, akkor megérti a helyzetemet. Annak ellenére, hogy nagyon hálásvagyok ezért az információért, nem tehetek semmit. Nem befolyásolhatom az

eseményeket. Akármennyire is akarom, nem küldhetek oda egy hadosztályt megmenteniőket.

– Igen, uram.

– Az istenért, Porky! – szólt közbe Kövér Charley. – Miért nem? Megvannak azeszközeink.

– Kétlem, hogy Bellmon alezredes ezt akarná. Egyértelműen különleges elbánás lenne.

– Hadifoglyok kiszabadítása lenne! Bob nincs egyedül! -Erről nem vitatkozunk,

ezredes! – figyelmeztette Water-ford. Felterre nézett, majd a teherautó ajtajához lépett. Amikor odaért, megfordult.

– Charley, jegyezze fel a hadnagy nevét, és írjon egy ajánlólevelet az aktájába. Ez jónyomozómunka volt, és taktikusan adta tovább az információt, amelyhez jutott. Nagyonszépen köszönöm, és továbbra is értesítsen, ha megtud valamit.

Ezzel lement a lépcsőn.

Kövér Charley papírt és ceruzát vett elő, és a beépített térképasztal fölé hajolt.

– Név, beosztás és azonosítószám. Diktálja, kérem! Felter megmondta neki.Akkor Kövér Charley döntött.

Elővett egy másik vonalas lapot, és írt rá valamit. Odaadta Felternek. Felter elolvasta.

„Phil! Porky nem rendel felmentő csapatot, mert azt mondja, hogy különleges bánásmód lenne. Charley.”

– Ismeri a hidat, amit a Baileyvel erősítettünk meg?

– Igen, uram. Onnan jöttem.

– Onnan négy kilométerre megtalálja a 393. páncéltörő tüzérosztályt. Azt akarom,mondja el a parancsnoknak, Parker ezredesnek pontosan azt, amit Waterfordvezérőrnagynak mondott.



– Igen, uram. Uram, ha Parker ezredes felmentő csapatot küld, szeretnék részt venni benne.

– Fogalmam sincs, hogy Parker ezredes mit fog csinálni.

– Igen, uram.

– Hadnagy, értesítem a parancsnokát, hogy néhány napra átvettem ide. Waterford

vezérőrnagy elfoglalt ember, nem kell ezzel az egésszel zaklatni. Érti, ugye? – Természetesen, uram. – Felter visszahúzta a motoros szemüvegét. Felvette a sisakját.

– Hadnagy, javasolhatok valamit?

– Természetesen, uram.

– Ha néhány zsebkendőt vagy zoknit, vagy valami mást a sisak bélésébe tesz, nem fog aszemébe csúszni.

– Tényleg? – csodálkozott Felter. Elővett két zsebkendőt zubbonya zsebéből, és a

sisakba tömte. – Na ugye, megmondtam! – veregette meg Felter vállát Kövér Charley. – Most már fog

látni.

– Nem sokat hordtam – vallotta be a hadnagy. – De hallottam, hogy a vezérőrnagyragaszkodik a sisakhoz.

– Menjen, Felter – mondta Kövér Charley mosolyogva. Majd kis szünet után hozzátette: – Sok szerencsét!

(Kettő) Németország, Bad Nauheim közelében

Frankfurt-Kassel autópálya,

829-es kilométerkő 1945. április 6.

A tisztek és az első osztályú tiszthelyettesek félkörben gyűltek III. Philip SheridanParker ezredes köré, aki a 393. páncéltörő tüzérosztály parancsnoka volt. Parker ezredescipzáras zubbonyban és tankosbakancsban, 1917-es Colt revolverrel a derekán állt a 393-

as által három nappal korábban támaszpontként elfoglalt villa téglával kirakottkocsifeljárójánál. Az inkább francia, mint német stílusú ház falaiba zászlótartókatépítettek. Egyikből az amerikai zászló lógott, a másikból a 393-as zászlaja, amelyen egytigris tankot fal fel, és amelyről az ezredes személyesen azt gondolta, hogy inkább WaltDisney-s volt, mint katonai.

Parker ezredes végignézett az emberein. Feketék voltak mind egy szálig, frontkatonák,akik már csatában bizonyítottak, és tudták, hogy jók. Ugyanolyan jók, gondolta Parker,mint a színes bőrű „Buffalo-katonák” – ahogy az Egyesült Államok 9. lovassági ezredéthívták, amely megtámadta a Kettle Hillt Theodore Roosevelt ezredes és id. Philip

Sheridan Parker őrmester vezetésével. – Vi-gyázz! – vezényelt a szárnysegéd.

– Pihenj! – mondta Parker.



Tiszthelyettesei és tisztjei laza, de tiszteletteljes díszszeM1e-pihenjben álltak.

Ezek igazi katonák voltak.

– Uraim, azt hiszem, elég világos, hogy lassan vége lesz ennek a bulinak. Az isegyértelmű számomra, hogy jelenleg annyira vagyunk hasznosak ebben a hadműveletben,mint a mellbimbó egy kandisznón.

Kuncogás hallatszott. – Az a megítélésem, hogy utoljára küldtek akcióba minket. Valószínűleg megint útnak

indítanak, de több olyan bevetésünk nem lesz, amelyben tankok ellen kell harcolni. Anémeteknek ugyanis elfogytak a harckocsijaik, de a benzinjük, amivel mehetnének,mindenképpen. Másrészt itt-ott beásták magukat, és még nem tudják, hogy a játszmának vége. Azt próbálom elmagyarázni, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy nyugodtan,emelt fővel várhatjuk a kapitulációt, mert teljesítettük a kötelességünket. Viszonttudomásomra jutott, hogy mintegy 250 elfogott amerikai tisztet gyalog visznek Nyugat-Lengyelországból Németországba. Az a szándékom, hogy egy egységgel kiszabadítomőket. Nem, ismétlem, nem kaptam parancsot erre. Saját felelősségemre döntöttem így.Szándékom szerint két tucat lövészpáncélossal, tíz dzsippel és harminc 12 kerekűteherautóval megtámadok minden célpontot, amit Kelet-Németországban találok. Aárművekben elfér minden ellátmány, amire szükségünk lehet és az összes hadifogoly, akit

lesz szerencsénk megtalálni. Nem kérek önkénteseket. De aki azt az intelligens, racionálisés tiszteletre méltó döntést hozza, hogy itt marad a háború végéig, az elmehet ésfolytathatja azt, amit azelőtt csinált, hogy ezt a gyűlést összehívtam. Vi-gyázz! Oszolj!

Senki sem mozdult.

Parker ezredes megvárta, amíg a torkában lévő gombóc lement annyira, hogy beszélnitudjon.

– Mindannyian természetesen nem jöhetnek – mondta. – A tisztek jelentkezhetnek ahelyettesemnél, aki természetesen itt marad, a közkatonák a főtörzsőrmesternél, akiviszont jön. Beláthatják, hogy nem mehet csak tisztekből és tiszthelyettesekből álló csapat.Az a tapasztalatom, hogy általában pocsék az ilyen összeállítás.

Ismét udvarias, tiszteletteljes kuncogás hallatszott.

– Nem fogok, ismétlem, nem fogok kérelmet elfogadni a rangidős tiszt és afőtörzsőrmester döntése után – fejezte be Parker. – Harminc perc múlva indulunk.

Sanford T. Felter hadnagytól Parker ezredes megtagadta a megtiszteltetést, hogy ővezesse fel a konvojt Kelet-Németországban zsákmányolt oldalkocsis BMWmotorbiciklijével. Parker szerint a motor jó ötlet és az antennáról lobogó zászló is (sőt, parancsot adott, hogy az ezred minden amerikai zászlaját, egy kivételével feltekervevigyék magukkal a lánctalpasokban), de Felter túl értékes volt ahhoz, hogy kockáztassák az elvesztését egy oldalkocsis motorban. A hadnagy beszélt oroszul, és erre szükség lesz.így Felter a harmadik járműben, egy lánctalpasban utazott.

A konvojhoz tartozott egy kis repülő, amilyet Sanford még sohasem látott.Alumíniumból és vászonból készült, és nyolcvanöt lóerős motorja volt. Piper Cubnak hívták. Miután átmentek a szétbombázott Giessenen és a teljesen érintetlen Marburg an



der Lahnon, Parker ezredes előrerepült, hogy megnézze, hol torlaszolják el atovábbhaladásra váró amerikai csapatok az utat, és merre voltak másodrendű, gyakrankövezetlen utak, amelyen kerülni tudtak.

Marburg an der Lahnon túl, Colbénái, a csapat egyenesen keletnek fordult. Hatvankilométerrel később már ellenséges területen voltak. A Piper Cub tényleges, lehetségesvagy valószínűsíthető német lövegállásokat kezdett jelenteni és olyan alternatív

útvonalakat, amelyekkel el lehetett kerülni az összetűzést. A Cubnak két pilótája volt. Mígaz egyik a földön pihent, a másik repült. Olykor leszálltak a csapatoszlop elején, helyetcseréltek, feltankoltak, és mielőtt a csapat vége elgördült volna mellettük, fel is szálltak. Aföldön maradt pilóta most Parker ezredes kocsijában utazott, és megmutatta a térképen,amit a levegőből látott.

A Parker-harccsoport 26,5 kilométeres átlagsebességgel haladt. Szászországban,Zwenkau közelében volt a találkozó a Szovjetunió csapataival. Ezt az átlagsebességet úgyszámolták ki, hogy nem vették figyelembe azt a hét órát, amelyre a Parker-harccsoport

első éjszaka megállt (a járművek kör alakban védték a középen elhelyezett üzemanyag– ésélelmiszeres kocsikat, hasonlóan a vadnyugat karavánosaihoz) és azt a hat órát, amitmásodik éjszaka a Zwenkau feletti dombon töltöttek. A konvoj első nap nyolc órát haladt,a második nap tizennégyet. A huszonkét óra alatt 581 kilométert tettek meg.

A harmadik nap hajnalán a Vörös Hadsereg gyalogsági felderítői jelentek meg Zwenkaufelől. Parker ezredes utasította az egyik lövészpáncélost, amelyen amerikai zászló lengett,hogy tegye magát láthatóvá. Azonnal erős gépfegyver– és kézifegyvertűz alá vették.Gyorsan visszahúzódott két könnyebben sebesült katonával. Parker nem engedte, hogyviszonozzák a tüzet, helyette két önkéntest kért. Az egyiket, hogy vezesse a BMW-t, a

másikat, hogy tartsa az oldalkocsiban a megadás fehér zászlaját. Megint visszautasítottaFelter hadnagy jelentkezését. Előbb-utóbb beszélniük kell az oroszokkal, és csak ő érti anyelvüket.

A katonai rendőr, akié a motor volt, ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen. Booker ¤.Washington Fernwall hadnagy ült be az oldalkocsiba, aki korábban a román nyelvek docense volt Mississippi Állam Egyetemén. Beszélt franciául és németül, de oroszul nem.

Parker ezredes és Felter hadnagy távcsövön át látta, hogy alacsony, tömzsi, szürke ruháskatonák emelkednek ki a földből, és állítják meg a motort. Ezt követően Fernwall

hadnagyot és a rendőrt bekísérték Zwenkauba.Amikor nem jelentek meg harminc percen belül, Parker ezredes hívatta L. J. Conzalve

őrnagyot. Ő keserűen csalódott helyettesének utóda volt, akit az ezreddel Bad Nauheimnélhagytak. Tájékoztatta, hogy lövészpáncélosával bemegy Zwenkauba, és ha nem tér vissza,vagy nem lép vele kapcsolatba hatvan percen belül, az őrnagynak meg kell indulniaZwenkau felé a maradék lövészpáncélosokkal, és viszonoznia kell a tüzet.

Parker parancsot adott, hogy a lövészpáncélosokra szerelt fegyvereket hátrafeléfordítsák, ezzel is hangsúlyozva barátságos szándékukat. Ezután utasította a vezetőt, hogy

induljon. Amikor megközelítették a kőkerítést, ami láthatóan az orosz vonalak külsőerődítése volt, intett Felternek, hogy álljon mellé. Ebben a pülanatban vagy fél tucatszovjet katona lépett eléjük. Ruházatuk megviselt kötött gyapjúkabátból, durvagyapjúnadrágból és gumírozott vászoncipőből állt. Gépfegyverüket barátságtalanul



fordították feléjük. Az út közepén álló katona megállásra késztette őket. Parker ezredesmeglepődve vette észre, hogy ázsiaiak voltak. Aztán rájött: mongolok. Már korábban ishallotta, hogy az oroszok mongolokat használtak a támadásokhoz.

– A szovjet hadsereg katonái nem tisztelegnek az Egyesült Államok Hadseregének ezredese előtt? – kérdezte Felter oroszul. Nem volt felelet, sem tisztelgés.

– Vigyék ezt az embert az útból, mert elütjük – folytatta Felter. Majd szólt a vezetőnek,hogy induljon. Amikor a motor felpergett, és a jármű elindult, a mongol katonafélreugrott.

Kőből épült parasztházak mellett gurultak be Zwenkauba, beértek a városközpontba,egy széles piactérre. A tér túloldalán sok száz éves templom emelkedett. Fernwall hadnagyés a katonai rendőr a motor mellett álltak. Három orosz volt velük. Felter és Parker is láttarajtuk, hogy csapattisztek. Egyikük odalépett a lövészpáncéloshoz, és tisztelgett.

– Ő Parker ezredes, az Egyesült Államok Hadseregének 393. páncéltörőtüzérosztályától – mondta Felter. – Küldjön a parancsnokáért!

– Én vagyok a parancsnok – mondta a mongol arcú tiszt.

– Nem tárgyalunk századosokkal!

– Egy kicsit beszél németül – szólt közbe Fernwall hadnagy. – Azt hiszem, küldetettvalakiért.

– Kérdezze meg tőle, hol vannak az amerikaiak – fordult Parker ezredes Felteihez.

– Szerintem nem kellene megkérdezni – javasolta Felter. – Inkább úgy kellene tennünk,

mintha tudnánk, hol vannak. – Rendben – egyezett bele Parker. – A francba! Pisilnem kell! Jöjjön velem.

Parker kinyitotta a lövészpáncélos ajtaját, és kiszállt.

– Értesítse a feletteseit, hogy itt van az ezredes – mondta Felter az orosz tisztnek. Majdkövette Parker ezredest a macskaköves téren át az egykori kocsmába, a Gasthausba.Parker belökte az ajtót.

Fél tucat nő tépett ruházatban kucorgott az egyik sarokban. Két meztelen nő holtanfeküdt a földön. Az egyiket fejbe lőtték, a másiknak fel volt vágva a hasa.

– Ott egy „Herren” felirat, ha a mosdót keresi – mutatott Felter a sarokba.

Parker bement a WC-be. Volt egy vizelde, de ürülék volt benne és a földön is. Már kezdtek gyűlni rá a legyek.

– Barbárok! Barbárok! – fakadt ki az ezredes. Könnyített magán a vizeldében. Felterrenézett. – Jól van? Nem fog nekem elájulni?

– Nem, uram.

Miután Parker felhúzta a sliccét, kivonult a Gasthausból, nem nézett sem a holttestekre,sem a síró nőkre. Egy dzsip érkezett időközben, ütközője összeért a lövészpáncéloselejével, és egy kaukázusi tiszt állt mellette. Egyenruhája sokkal finomabb anyagból volt,mint a mongoloké. Parker érezte, hogy nem harctéri katona.



– Milyen rangú? – kérdezte. – Ismeri a rangjelzését?

– ‘ katonai közigazgatás őrnagya – közölte Felter. – Vagy katonai közigazgatás, vagyutánpótlás – tette hozzá bizonytalanul.

Az őrnagy tisztelgett, és Parkerék felé indult.

– Jó reggelt, ezredes – mondta erős angol akcentussal. – Úgy tűnik, eltévedt.

– Jó reggelt, őrnagy – felelte Felter oroszul. – Bemutatom Parker ezredest a 393. páncéltörő tüzérosztálytól.

– Jól beszél oroszul, hadnagy – mondta az őrnagy, és érdeklődéssel nézte. – Talánorosz?

– Amerikai vagyok – mondta Felter, miközben az őrnagy oda sem figyelve kezet fogottParkerrel.

– Akkor biztosan a szülei oroszok – vetette oda. Majd angolra váltott. – Azt mondtam

az előbb, ezredes, hogy mintha eltévedt volna. – Nem tévedtünk el. Ellenkezőleg. Az amerikai foglyokért jöttünk.

– Milyen amerikai foglyokért? – kérdezte az orosz őrnagy ártatlanul.

– A Stalag XVII-B foglyaiért.

– Ne haragudjon, de nem tudom, miről beszél – mondta az orosz.

– Ezt sajnálattal hallom. Abban reménykedtem, hogy segít megtalálni a honfitársainkat.így kénytelenek vagyunk megkeresni őket.

– Ez a frontvonal, ezredes! – közölte az orosz őrnagy hidegen. – Veszélyes lenne, ha ittsokat mozogna.

– Igen, az lesz, de a parancs az parancs, és egy katona mindent megtesz, hogy teljesítse.

– Ahogy mondtam, nem tudok semmilyen foglyokról – kezdte újra az őrnagy.

Parker közbeszólt, és a lövészpáncélos vezetőjéhez fordult:

– Szóljon Conzalve őrnagynak, hogy hozzon le ide hat lövészpáncélost, őrmester!

– Ezredes – mondta az őrnagy angolul –, ragaszkodnom kell a visszavonulásához. – Mit mondott, hadnagy? – kérdezte Parker Felter felé fordulva.

– Azt mondtam, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, hogy ne küldjön…

– Őrnagy! – vágott közbe Felter oroszul. – Mondja oroszul, amit akar, én pediglefordítom.

– Azt mondtam – kezdte ismét az orosz, most már vörösen és a dühtől reszkető hangon –, hogy vissza kell vonulniuk. Ezt a területet a szovjet hadsereg foglalta el.

– Nem értem pontosan, mit akar – adta a naivat Parker. – Visszavonuljunk? Hova?Már lehetett hallani a lövészpáncélosok zúgását.

– Mondja meg az ezredesének, hogy ragaszkodom hozzá, hogy visszavonja csapatait az



amerikai frontig – kiabálta az orosz dühösen.

– Ezredes – ismételte meg Felter –, az őrnagy ragaszkodik hozzá, hogy visszavonuljunk az amerikai frontvonalig.

– Kérdezze meg, hogy ez alatt mit ért. Felter megismételte a kérdést oroszul.

Az őrnagy dühösen bámulta őket, de nem felelt. A lövészpáncélosok erősödő

motorzúgása és a láncok csörgése felverte a kora reggeli csendet. Jönnek az amerikaiak.Csak akkor állíthatták volna meg őket, ha lőnek. De az orosz őrnagy erre nem voltfelkészülve.

– Kérdezze meg még egyszer, hol vannak a foglyok, Felter -mondta Parker hidegen,egyenesen az őrnagyra nézve.

Az első lövészpáncélos már megjelent a piachoz vezető keskeny utcában. Nagydarabfekete tiszt állt a sofőr mellett, négy .50 kaliberes Browningja mögött katonák álltak, éscélzásra emelték a fegyvereiket. Három méterrel mögötte jött egy másik, majd egy

harmadik. Amikor a lövészpáncélosok elérték a piacteret, járó motorral egymás melléálltak.

– Kérdezze meg az őrnagyot, Felter, hogy odavezetne-e minket a foglyokhoz, vagykeressük meg őket magunk.

– Tiltakozni fogunk – mondta erőtlenül az őrnagy.

– Felter, mondja meg az őrnagynak, mit tegyen a tiltakozásával – zárta le a vitát Parker.

(Három)

Németország, Zwenkau, orosz megszállás alatt álló terület 1945. április 8.

A kettőszázharmincnyolc amerikai tisztet, akik korábban a Stalag XXI-B-ben voltak fogva tartva, most egy hatalmas, öreg faistállóban helyezték el, három kilométerreZwenkautól keletre. A Vörös Hadsereg katonai közigazgatása és a polgári ügyekkelmegbízott részlege egy csapat katonával szögesdrót kerítést húzott 20 méterre az istállótól.Világossá tették a szögesdrót célját, amikor dzsipre szerelt gépfegyverrel lőttek azamerikai tisztek egy csoportja elé, akik át akarták lépni az akadályt, hogy elvégezzenek

egy temetési szertartást.Az első német, aki meghalt, Karl-Heinz von Badner alezredes volt. Az egyik orosz, aki

átvette a foglyok feletti parancsnokságot, leütötte gróf Peter-Paul von Greiffenbergezredest gépfegyvere tusával. Amikor Badner meg akarta védeni a földre zuhant ezredestattól, hogy fejbe rúgják, egyszerűen beléeresztettek egy sorozatot. Harminc perccelkésőbb, nem sokkal azután, hogy az amerikaiakat belökték az istállóba, a többi németetfelsorakoztatták az épület kőfalai előtt, és kivégezték őket. Ezt követően az oroszok megtagadták az amerikaiaktól az engedélyt, hogy a németeket máshová temessék el, mintaz istálló mögötti trágya alá. Majd, hogy érzékeltessék, nem személyes ellenszenvről vanszó, az oroszok belöktek az istállóba egy tucat német nőt, és vigyorogva, nemzetközielbeszéddel értették meg velük, hogy milyen céllal hozták őket ide.

A nőket, akik tizenhárom és hatvannégy év közöttiek voltak, már többször



megerőszakolták, mielőtt átadták az amerikaiaknak „további felhasználásra”.

Robert F. Bellmon alezredes kénytelen volt a földre nyomni egy addig csendes és finomviselkedésű őrnagyot a híradóalakulatból, aki komolyan kijelentette, hogy elveszi agépfegyvert az orosz parancsnoktól, és szétlövi vele azt a kurva fejét.

Ha erőszakkal akarnak innen kitörni, nem ezt a módszert kell alkalmazniuk. Komolyanfontolgatták, hogy tenniük kellene valamit. Bellmon Katynra gondolt, és ez két feladatotrótt rá. Tényleges parancsnokként személyes felelőssége volt, hogy a tisztjei ne kössenek ki egy árokban hátra kötött kézzel és .32-es kaliberű golyóval a fejükben. Arra isgondolnia kellett, hogy a katyni vérengzés dokumentumait a megfelelő amerikaihatóságok kezébe juttassa. Ez kettős kötelesség, az első általános tiszti kötelesség, a másik személyes gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes iránt, akit itt gyilkoltak megSzászországban.

Kényszerítette magát, hogy higgadtan átgondolja a problémát. Frontvonalbeli támadócsapatok fogták el őket. Ha le akarnák lőni őket, akkor már biztosan megtették volna. A

frontcsapatok minden hadseregben hajlamosabbak azonnali kivégzésre, mint azerősítésként érkező alakulatok. Amikor a második vonal ideér, megszűnik az amerikaiak kivégzésének lehetősége. Bár még akkor is lehetséges, hogy megsemmisítik őket.Katynban a lengyeleket arcvonal mögötti csapatok ölték meg, de ahhoz parancs kell, hogyők ilyet tegyenek, és a háború vége felé Bellmon szerint egy tiszt már kevésbé vállal ilyenkockázatot.

Ami valószínűbb volt, hogy az orosz hátországba szállítják őket. Ha vinni akarják őket,Bellmon mindenáron ellen akart állni, bár pillanatnyilag még nem tudta, hogyan. Nála voltVon Greiffenberg .32-es automata Coltja. A Schmeissert elvették tőle. Egy kis pisztolyszáz felfegyverzett orosz ellen majdnem annyi volt, mintha fegyvertelen lenne. Egy vadgondolata támadt. Mi lenne, ha a parancsnok fejéhez szorítaná a pisztolyt? Nem volt jóterv, rögtön elvetette, de jobbat nem tudott kitalálni. Csapata is rossz állapotban volt.Fizikailag, szellemileg kimerültek. Tetvesek, piszkosak, éhesek és gyengék voltak. Soknak bakancsa sincs.

Az egyik hadnagyot felküldte az istálló tetejére, hogy kilessen a tetőről. Onnan látszott atanya, de az út nem.

– Tankokat hallok, alezredes – szólt le halkan az őrszem.

Bellmon lelki szemei előtt félkörben T-34-es tankok jelentek meg, amint fegyvereiket atisztjeire fordítják. Elhessegette ezt a gondolatot, a tankok biztosan a frontra mennek, ha pedig nem, akkor sem azokat küldik, hogy kétszázharmincnyolc embert a hátországbakísérjenek. Most már ő is hallotta a motorok zúgását és a láncok kattogását. A járművek most már az udvaron álltak, biztosan felsorakoztak az ötméteres ajtók előtt. Leállították amotorokat. Kipufogók durrantak, és fémtalpak csikorogtak a macskakövön. Aztán elfojtotthangok. Egy pillanatig, kétségbeesésében úgy tűnt, mintha angolul beszélnének. Eztgyorsan kiverte a fejéből, és vadul gondolkodott egy terven. És akkor halványan, de

félreismerhetetlenül meghallotta a trombitát a vastag ajtókon keresztül. Nem hitte el, amithallott, mert félt, hogy végleg elveszítette a józan eszét. De az utolsó másodpercekben,mielőtt a lövészpáncélos fara áttörte a vastag faajtót, nem lehetett nem felismerni. Egygazember odakint tényleg „A szentek bevonulásáét játszotta!



Amikor a lövészpáncélos betörte az istálló ajtaját, hatalmas porfelhő szállt fel ésáraM1ott ki az udvarra. Egy férfi lógó karral támolygott ki a lyukon, és ránézett alövészpáncélosra. Egyenruhája rongyokban volt, és lötyögött csontsovány testén. De fejéna tengerentúli egység sapkája volt, balra tolva a páncélosok szokása szerint.

Philip S. Parker ezredes megnyomta a gombot a mikrofonján.

– Hozzák a teherautókat! – parancsolta. – Megtaláltuk őket.

Még vagy hatan támolyogtak ki, szemüket eltakarva pislogtak a vakító napfényben.

A trombitás, egy kövér, nagyon fekete őrmester csorgó könnyekkel a szájához emelte ahangszert, és újra játszani kezdett, de nem sikerült pontosan a szabályzati előírásnak megfelelően „lelkesen” fújni. Inkább gyászdal volt, de még így is „A szentek bevonulásáénak dallama szólt.

A vézna tiszt a lövészpáncélos irányába nézett, és félig mosolyogva intett a kezével.Utána meglátta a Vörös Hadsereg egységének parancsnokát, elindult felé behúzott

nyakkal, széttárt, behajlított karokkal. Egyértelműen támadó szándékkal közeledett. Kétférfi, aki mögötte jött ki az istállóból, utánaeredt. Egyikük futni kezdett.

Az egyik orosz katona egy sorozatot lőtt gépfegyveréből a macskakőre, a tiszt elé. Azmegállt. Fél másodperccel később az egyik lövészpáncélosról valaki leadott egy rövidsorozatot. Negyven .50-es kaliberű golyó – ebből nyolc nyomjelző – csapódott amacskakőre az oroszok előtt. Az egyik orosz, nem a parancsnok, a földre rogyott. Fejetetejét a sisakjával együtt levitte az egyik visszapattanó lövedék.

Addigra Felter hadnagy kimászott a lövészpáncélosból, átrohant a macskaköveken, és a

támadást fontolgató tiszt elé állt. – Alezredes! – kiáltotta. – Az istenért!Bellmon ránézett, mintha meglepődne, hogy ott látja.

Motorzúgás és elektromos motorok sípolása hangzott, amint az .50-es lövegek megfordultak, hogy az oroszokat célozzák meg.

– Az isten verje meg, Jamison! – üvöltött Parker ezredes a katonára, aki elengedte asorozatot.

Egy másik lövészpáncélos jelent meg az istálló oldalánál, mögötte a teherautók. Parker ezredes kiugrott a lövészpáncélosból, és intett, hogy hol állítsák le a teherautókat, majdodament, ahol Bellmon és Felter egymással szemben álltak.

– Ha van rádió abban az orosz dzsipben – utasította Fel-tért –, törje össze! – MajdBellmonhoz fordult.

– Bobby – mondta gyengéden –, felpakolunk benneteket a teherautókra, és már itt sevagyunk.

Bellmon egy pillanatig üres tekintettel nézett rá.

– Parker ezredes, ugye? – kérdezte.

Parker láthatóan nehezen birkózva érzelmeivel, bólintott.

– Bobby – mondta –, most azonnal fel kell rakni az embereidet.



– Igen – felelte Bellmon álmatagon, majd mintha összeszedte volna magát. – Igen, persze, uram. – Megfordult, és vissza-tántorgott az istálló ajtaja felé.

– Fegyverezzék le őket – adta ki a parancsot Parker az oroszokra mutatva. – Dobják bea fegyvereiket egy kútba. Zárják be őket a házba. Előtte kötözzék meg őket. – Majdvisszarohant a lövészpáncélosához, bemászott, és felvette az adó-vevő mikrofonját.

– Volt itt lent egy kis zűrünk – mondta nyugodtan. – Zwenkaun keresztül próbálunk visszamenni. Ellenőrizzék, hogy nem zárták-e el az utat.

Az L-4-es, ami eddig felettük körözött, élesen megdőlt, leereszkedett a gazdaság felett,mintha a pilóta kíváncsi lenne, hogy mi történt, majd elrepült Zwenkau felé.

(Négy)

Németország, dessen

57. számú katonai tábori kórház

1945. április 11.Peterson š. Waterford vezérőrnagy egy üveg Haig whiskyvel a hóna alatt sétált be a

kórház egyik harmadik emeleti rendes, modern, levegős magánszobájába, amelyet aWehrmacht épített gasztroenterológiai betegségek gyógyítására.

– Megbirkózol ezzel? – kérdezte, és egy sápadt, beesett arcú ember felé nyújtotta azüveget, aki egy kórházi ágy szélén ült a Hadsereg Egészségügyi Testületének lilafürdőköpenyében és fehér pamutpizsamájában.

Robert F. Bellmon alezredes bólintott. Waterford kinyújtotta a kezét, hogy kezet fogjon

vele. Átölelte a vállát, másik kezében még tartotta az üveget, miközben magához húztaBellmont.

– Sajnálom – mondta, miután elengedték egymást –, hogy nem értem ide előbb.

– Megértem.

– Kimerült vagy és alultáplált. Ennyi az egész.

– Ez ideggyógyászati osztály, ugye? Csodálom, hogy nincs felirat.

– A sebész itt a barátom – mondta Waterford.

– Egyáltalán nem vagyok bolond. Kicsit sovány vagyok, meg potyognak a fogaim.Dühös vagyok, de nem bolond.

Waterford nem felelt. Odament az éjjeliszekrényhez, és whiskyt öntött egyvizespohárba, majd átadta Bellmonnak. – Idd meg ezt, Bob! – mondta.

Bellmon felemelte a poharat, ivott egy kortyot, megforgatta a szájában, mielőtt lenyelte.

– Régóta az első, ugye? – kérdezte Waterford.

– Nem, tulajdonképpen nem. III. Philip Sheridan Parker a lovasság jó szokásához híventartott egy üveggel az oldaltáskájában, amikor támadást fajt, és megmentett minket.

– Meg kell mondanom neked, Bob – folytatta az ezredes –, ha tudtam volna, hogy mirekészül Phil Parker, megakadályozom.



– Mi bajod van? – csattant fel Bellmon. – Ne gyere nekem ezzel a nemes, „nincsenek kiváltságok”-rizsával. Nem én voltam ott az egyetlen tiszt! És ha Parker nem jelenik megott és akkor, amikor tette, kétszázharmincnyolc fogoly, köztük én is, most alulrólszagolnánk az ibolyát, vagy útban lennénk egy szibériai fogolytáborba.

– Nem akarok vitatkozni erről! – közölte Waterford hidegen. – Csak azt akartam, hogytudd a véleményemet a dologról.

Bellmon jegesen nézett apósára, látszott rajta, hogy mondani akar valamit. De aztánnem szólt. Megitta a maradék italt, és öntött magának még egyet.

– Most mi lesz velem? – kérdezte.

– Szereztem neked egyenruhát. Felveszed. Utána Frankfurtba visznek. Harminchat órán belül otthon leszel.

– Köszönöm a különleges elbánást, uram – mondta Bellmon gúnyosan. – De ha nemzavar, inkább itt maradok, és teljesítem a kötelességemet.

– Nem hallottad, Bob? Frankfurtba viszünk, és hazarepülsz! Ha nem vagy olyanidegállapotban, hogy teljesíts egy parancsot, akkor párnázott szobában mész haza, kórházihajón!

– Hazaküldesz? – kérdezte Bellmon.

– Hálásnak kéne lenned a különleges bánásmódért. George Patton rendel haza.Eisenhower és a vezérkar azt akarja, hogy aranyketrecbe dugjanak.

– Tudod, milyen vádat emelek? – kérdezte Bellmon.

– A kémelhárító tiszt, akivel beszéltél, szintén régi barátom. Hozzám jött, mielőtttovábbította volna a jelentést.

– Azt akarta, hogy adjam oda a fényképeket és a többi bizonyítékot.

– Azt hiszem, jobb, ha nekem adod – mondta Waterford.

– Csak a testemen keresztül! Ezt nem fogja senki elkenni!

– Azt akarom, hogy mindent adj ide, Bob! Ennél szebben nem fogom kérni tőled.

– Gondolom, el is vetetheted – felelte Bellmon. – De erőszakot kell alkalmaznod! És

akkor Barbarának döntenie kellene köztünk.

– Mégis, mit gondolsz, mit tudsz tenni azzal az anyaggal? Az istenért, azokat afeltételezéseket már felvetették, és ellenséges propagandának minősítették.

– Nem „feltételezések” – mondta Bellmon dühösen. – Az isten verje meg, ott voltam!

– Fogoly voltál, hatalmas pszichológiai nyomás alatt.

– Peter-Paul von Greiffenberg vitt el Katynba. Ezt is elmondta a kémelhárítós barátod?

– Nem – közölte Waterford láthatóan meglepődve. – Ezt nem mondta.

– És azt elmondta, hogy a rangidős német tiszt azok közül, akik megadták magukatnekem, és akiket az orosz szövetségeseink falhoz állítottak és lelőttek Zwenkauban, majdakiket eltemettünk a tehéntrágya alá, a te barátod, gróf Peter-Paul von Greiffenberg



ezredes volt?

– Jó isten! – mondta Waterford.

– Nem vagyok őrült, apa! Kétszázharmincnyolc tiszt látta, ami történt.

– A németek keze sem tiszta, Bob.

– Ennek mi köze hozzá?

– Az egyik ezredem elfoglalt egy helyet, ahova a németek az orosz, lengyel, sőt sajátzsidóikat vitték. Elgázosították őket, Bob! Tízezrével, talán milliókat is! Utánaleborotválták a hajukat, kihúzták az aranyfogaikat, és elégették őket.

Bellmon csak nézte, majd tompán megszólalt:

– Nem hiszem, hogy ilyet mondanál, ha nem lenne igaz.

– Sajnos, igaz. Én magam láttam.

– Gondolom, hogy a haditörvények szerint bíróság elé kell állítani a németeket, és felkell akasztani őket. Ahogy én is felelősségre akarom vonni az oroszokat Katynert ésZwenkauert. Azt akarom, hogy álljanak bíróság elé, és akasszák fel őket.

– Felejtsd el Zwenkaut! – mondta Waterford.

– Felejtsem el?

– Sajnálatos félreértés volt, ahol mindkét fél hibázott – folytatta Waterford.

– Mert egy orosznak levitte a fejét egy visszapattanó golyó? Waterford bólintott.

– Elvették tőlem a foglyokat, és hidegvérrel lelőtték őket -mondta Bellmon. – Az orosz változat szerint kiszabadítottak a németek fogságából, akik elestek az akció

során.

– A tisztjeim mást fognak vallani.

– A rangidős fogoly bolond. Dokumentálhatóan bolond. Párnázott szobában megy haza,a kórházhajón.

– Én vettem át a parancsnokságot – közölte Bellmon. Waterford megcsóválta a fejét. –

A hecc kedvéért, apa – folytatta Bellmon gúnyosan –, hadd meséljek a kislányról, akit azoroszok adtak nekünk. Csinos kis darab volt. Lehetett vagy tizenhárom éves.Megerőszakolták, és amikor megunták, szuronyt dugtak a fenekébe. Visszafelé halt meg alövészpáncélosban. Nem bírtuk elviselni a szagot, ezért eltemettük az út mentén. Az anyjaannyira félt az oroszoktól, hogy könyörgött nekünk, ne hagyjuk ott. Annyi időre sem szálltki a lövészpáncélosból, hogy ott legyen, amikor eltemetjük a lányát.

– Az isten szerelmére, ezzel nem megyünk semmire! Azt hiszed, nem hallottam már ilyen rémtörténeteket?

– Úgy tűnik, nem izgattak fel nagyon – állapította meg Bellmon.

– Elmondom neked a helyzetet, Bob, remélem, megérted. Megpróbálhatodmegszellőztetni ezt a dolgot, de a szavamat adom, hogy nem mégy vele semmire.Akármivel is vádolod az oroszokat, a németek rosszabbakat csináltak. Ha tovább vered a



tamtamot, hazaküldenek pszichiátriai kezelésre. Ez a karriered végét jelentené, és ezt te istudod.

– Ha így kell egy tisztnek viselkednie, nem biztos, hogy karriert akarok.

– Most hazamehetsz, befogod a szádat, meghúzod magad, és egy év múlva eldöntheted,hogy beszélni akarsz vagy sem. Értsd meg, hogy most nem lehet! Senki sem hallgat meg.Felesleges kísérlet lenne.

Bellmon káromkodott, és a kórházi szoba ablakához ment. Sütött a nap, a fák kezdtek zöldbe borulni. De Bellmon égett fa, poshadt víz és talán még rothadó emberi hús szagát isérezte a levegőben. Nézte a whiskyspoharat a kezében, felemelte és kiitta. Visszament azéjjeliszekrényhez, és még töltött magának.

– Tehát mit tanácsolsz? – kérdezte az apósa felé fordulva.

– Menj haza, szedj fel magadra egy kis súlyt, gyűjts erőt, legyél Barbarával és agyerekekkel, és használd ki az időt gondolkodásra!

– Már döntöttem.

– Akkor dönts újra! Döntsd el, hogyan lehetsz nagyobb szolgálatára a hazádnak!Vezérkari tisztként, ha eljön az ideje, vagy kényszernyugdíjba küldött tisztként, akimegőrült egy hadifogolytáborban.

– Azt mondod, hogy senki sem fog hinni nekem?

– Ezt nem mondtam – helyesbített Waterford. – Én hiszek neked. Patton hisz neked.Ezért tesz meg mindent érted. Csak azt mondom, hogy ha arra számítasz, hogy most

bármit is tehetsz, akkor nagyon tévedsz. – Mit csinál Parker ezredes? Gondolom, ő is hasonló fejmosást kapott.

– Patton kitüntette, egy Ezüstcsillagot tűzött rá, és eltávolította a színről, mielőtt az Ikekörül lebzselők leválthatták volna. Tartozol Phil Parkernek, Bob. A mentési akció azelőléptetésébe került.

– Milyen háború ez?

– Szar – mondta Waterford keserűen. – Ismersz másfélét?

(Öt)Mrs. Robert F. Bellmon, az édesanyja, Mrs. Peterson K. Waterford és a Bellmon

gyerekek ott voltak az Andrews légi támaszponton, Washington közelében, amikor RobertF. Bellmon alezredes visszatért az európai hadszíntérről.

Az első dolog, ami Barbara Bellmon eszébe jutott, amikor meglátta a férjét merevenlejönni a Légi Szállítási Parancsnokság C-54-es gépéhez tolt lépcsőn, hogy öreg ember lett. A visszatérő foglyok egy erre a célra kiürített hangárban találkoztak családtagjaikkal.

Az Andrews légi támaszpont parancsnokának szárnysegédje megvárta, amíg Bellmon

alezredes megölelte a feleségét, gyerekeit és anyósát, majd odament hozzá, és finomanmegérintette a karját. Közölte vele, hogy vár rá egy autó a hangár mellett, nem kell atöbbiekkel a buszban utaznia a Walter Reed Katonai Kórházba. Érthető volt afigyelmesség, hiszen az Andrews parancsnoka és Peterson K. Waterford vezérőrnagy



együtt jártak az Akadémiára.

Barbara biztos volt abban, hogy Bob ideges lesz, ha megtudja, hogy hetvenkét órás,átfogó fizikai és pszichikai vizsgálaton kell átesnie, mielőtt szabadságra mehetne. De nemszólt semmit, csak bólintott. Felesége azon tűnődött, nincs-e valami baj azelmeállapotával. Barbara korábban már beszélt egy katonai pszichiáterrel, akifelkészítette, hogy jelentős változásokra kell számítania a férje pszichés állapotában. A

fogság trauma, magyarázta az orvos.Hazatérése negyedik napján Bellmon felhívta a feleségét a Wardman Park Hotelben.

– Van pénzed? – kérdezte.

– Hogy érted?

– Ha nem itt várom meg a fizetést, most elengednek.

– Gyere – mondta Barbara. – Gyere azonnal!

Mrs. Waterford elvitte a gyerekeket a Smithsonian Intézetbe, és megígérte, hogyútközben meg is vacsoráztatja őket valahol. Amikor szeretkezni próbált a feleségével, nemtudott.

– A pszichiáter figyelmeztetett, hogy ilyen előfordulhat. Sajnálom.

– Ne hülyéskedj, Bob! – vigasztalta Barbara. – Előttünk még az élet! Millió alkalmunk lesz bepótolni azt, amit elmulasztottunk.

Barbara megkönnyebbült, amikor látta, hogy Bobot nem is zavarja annyira a dolog.Azonnal témát váltott.

Bob átfordult az ágy másik oldalára, és átadta feleségének az orvosi vizsgálateredményeit. Az irat szerint testileg és szellemileg ép, bár az alultápláltság jeleikimutathatóak. Figyelmeztették, hogy menjen fogorvoshoz, mivel a folyamatosalultápláltság ínysorvadást okozott. Ez meglazítja a fogakat, és más problémákat isokozhat.

Maga az a kifejezés, hogy „folyamatos alultápláltság”, Barbarát sajnálattal töltötte el.

– Harmincnapos szabadságon vagyok mint kiszabadult hadifogoly – mondta Bob. – Állami költségen foglaltak nekünk szobát a Greenbrier Hotelben. Akarsz menni?

– Te akarsz?

– Nem tudom.

– Akkor mit akarsz csinálni?

– Venni akarok egy autót. És szépen, kényelmesen szeretnék hazamenni Carmelbe.

– Oké – mondta Barbara. – Mikor akarod megvenni?

– Mi lenne, ha most?

Barbara felkelt, és elkezdett öltözni.

Mrs. Waterford vonattal vitte haza a gyerekeket. Bob Bellmon alezredes vett egy nyitotttetejű 1941-es Buickot, és elindult Barbarával a hazafelé vezető hosszú úton. Egyik



megállójuk Manhattan volt Kansasben, Fort Riley mellett, ahol Bellmon alezredestiszteletét tette a nemrég nyugdíjba vonult III. Philip S. Parker ezredesnél.

Később Mrs. Parker bevallotta Barbarának, hogy amióta összeházasodtak, nem láttamég ilyen részegnek a férjét, mint aznap Bob Bellmonnal. A két asszony megpróbáltrájönni, mi lehetett ilyen hatással férjeikre. Nem vigasztalta őket, hogy egyikük semosztotta meg velük a problémát. Barbara Bellmon szívesen megkérdezte volna Mrs.

Parkertől, hogy az ő férje is impotens-e. De nem talált szavakat. Tisztek feleségei nem beszéltek ilyen dolgokról egymással.

Tizenhárom napig tartott, amíg Carmelbe értek. Bob otthon hosszú órákat töltött aBuick javításával, teljesen átalakította a nyolchengeres motort, és megjavította a féket.Hosszú, kora reggeli sétákat tett magányosan a Csendes-óceán partján, és délután ötrerendszeresen eszméletlenre itta magát.

Barbara Bellmon rájött, hogy ez ördögi kör. Azért ivott, mert impotens volt, és mivelmásnapos és/vagy részeg volt, nem állt fel neki. Miután szinte mindent megtett, kivéve,

hogy fügefalevélben illegette volna magát, rájött: nem tehet mást, csak vár.Bob kért és kapott harminc nap hosszabbítást a szabadságához. A parancs, hogy

elentkezzen a Légideszant-bizottságnál Fort Braggben, a hosszabbítás tizedik napjánérkezett.

– Nem unod még itt, édesem? – kérdezte a feleségét. – Mi lenne, ha korábban bejelentkeznénk, és keresnénk egy rendes lakást?

– Jó ötlet – mondta Barbara.

A Carmelből való indulás előtti napon, ebéd után Bob vadul kutatni kezdett a ládáiban,amelyek a háború alatt Fort Knoxban voltak, majd hazatérése után küldték Carmelbe.Kivette belőle mindazt, amire az első hetekben szüksége lehet Braggben.

Aznap délután ötre Mrs. Waterford kisebb ünnepséget rendezett a régi barátok számára.Barbara félt, hogy Bob részeg lesz, mire elkezdődik a parti, és szólni sem mert igazán,mégis felment a hálószobába. Azzal az ürüggyel, hogy készül a partira, és segít nekicsomagolni, vele maradt.

Háromnegyed ötkor Barbara az egyik előkészített bőröndben egy kombinét keresett,

amikor hallotta, hogy a háta mögött lecsapódik egy láda fedele. Megfordult.Bob mosolygott.

– Kész vagy? – kérdezte Barbara.

– Igen. Minden, amire nem lesz szükségem, abban a ládában van, amit magunkkalviszünk. És amire szükségem lesz, abban a másikban van, ami 1948 karácsonyára fogmegérkezni Fort Braggbe.

– Akkor öltözz fel! – mondta Barbara, és visszahajolt a bőrönd fölé.

– Én pont az ellenkezőjére gondoltam. Nem értette pontosan, mire gondol a férfi, egészen addig, amíg mögé nem lépett, és

meg nem érezte az erekcióját. Bob lassan a bugyija alá csúsztatta a kezét. Az asszonyfelegyenesedett, hátrabillentette a fejét, és nagyon lassan, nagyon óvatosan ért a farkához,



félve attól, hogy ha hozzáér, ismét lelankad. Majd anélkül, hogy elvette volna a kezét,megfordult, az ágyra húzta és lefeküdt. Letolta a bugyiját, és segített neki behatolni.

A Bellmon gyerekek nagyon élvezték az utat Carmelből Fort Braggbe. Nemfoglalkoztak velük, sőt még a motelben is saját szobájuk volt éjszaka. Az egyetlen baj azvolt, hogy a szüleik zavarba hozták őket azzal, hogy állandóan kézen fogva sétáltak,csókolóztak, és nem a korukhoz méltóan viselkedtek.

(Hat)

Szovjetunió, Kirtimja közelében

263-as tábor

1945. június 21.

A német foglyokat megérkezés után rögtön leparancsolták a vonatokról. Néhányatkiválasztottak közülük, hogy lapátoljanak szenet a mozdonyba. Mivel nem volt lapát, afoglyok sorba álltak, és úgy adogatták a szenet a szénkupactól a szeneskocsiig. Amikor végeztek, a mozdonyt lecsatolták a vagonokról, és visszacsatolták a másik végen. Aszerelvény azonnal elhagyta a holtvágányt. Mivel hiány volt Oroszországban vagonokbólés mozdonyokból, azt a keveset, ami volt, állandó mozgásban tartották.

Kenyeret és kolbászt osztottak szét a foglyok között. Nem sokat ettek az elmúlt háromhétben, ezért harcoltak az ételért.

Hordozható barikádokkal – tulajdonképpen szögesdróttal összekötött bakokkal – kerítették körül a foglyokat a holtvágány körül. Őrállás okát és határvonalat jelöltek ki.Komolyabb biztonsági előírásokra nem volt szükség, mivel Kirtimja egy sziget volt a

mocsárban, amely tavasszal teljesen megtelt az olvadó hóval. Nem tudnának hova menni,még ha erejük lenne is hozzá.

Négy napig tartották ott a foglyokat, ahol kiszálltak a vagonokból, amíg azadminisztrációt elvégezték. Egyes foglyok és az összes SS papírjait különválogatták. Őketazonnal befogták a mocsár lecsapolására.

Olyan foglyok papírjait is keresték, akik segíteni tudnak a tábor adminisztratívvezetésében. Az oroszul beszélő foglyok iránt nagy volt a kereslet. Hasonlóan keresték azasztalosokat, erdészeket, szabókat és adminisztrátorokat. Többlet volt viszont

hadtáposokból. Bizonyos aktákat megjelöltek. Ezek a foglyok tényleges vagy potenciálisszocialista és/vagy orosz szimpatizánsok voltak. A feltételezések szerint előbb-utóbbszükség lehetett rájuk. Olyan feladatokat kaptak, amelyek révén nagyobb – de korántsem biztos – esélyük volt egy-két tél túlélésére a mocsárban. Más foglyok aktáját ismegjelölték, akiket életben kellett tartani. „A fogoly fizikai állapotát és átnevelesének állását havonta kell jelenteni” – szerepelt némely aktán. Az NKVD azt akarta hallani,hogy nemcsak él a fogoly, de az átnevelése is rendben folyik. Az egyik fogoly, akinek ilyen jelölés volt az NKVD-anyagában, „Greiffenberg, Peter P. Von (korábban ezredes)”néven szerepelt, 88-234-017 számmal. A 88-234-017-es írnokként helyezték el a

szállásmester irodájában. Benti munka volt, ami télen a mocsárban a túlélést jelentette. Negyedik

(Egy)



Észak-Carolina, Fort Bragg 1945. július 9.

Paul Hanrahan alezredes ingzsebe felett tizenkét színes szalag díszelgett, felette aHarctéri Szolgálatért Érem: ezüst kovás puska kék háttérben, nyitott ezüstkoszorúvalkörülvéve, afelett pedig az ejtőernyősszárnyak, két csillaggal jelezve a két végrehajtott bevetési ugrást.

Rudolph G. MacMillan főhadnagy ingzsebe felett nem voltak szalagok, csak a HarctériSzolgálatért Érem és az ejtőernyősszárnyak öt csillaggal.

MacMillan belépett Hanrahan irodájába, és tisztelgett. Elégedett mosoly volt az arcán.

– Az ördögbe is, hogy vagy, te szoknyátlan skót? – kérdezte Hanrahan lazán tisztelegve,majd az asztalt megkerülve melegen kezet fogott MacMillannel.

– Engedje meg a főhadnagynak – mondta MacMillan vigyorogva –, hogy megjegyezze,ezzel a sok rendszalaggal tényleg úgy is néz ki, mint egy alezredes.

– Egyvalamit leszámítva – mondta Hanrahan, és egy kárpitozott székhez intette –, tesem nézel ki rosszul, Mac.

– És mi lenne az?

– Az a parancs – folytatta az alezredes –, hogy a tiszteknek viselniük kell a szalagjukat.

MacMillan minden bűntudat nélkül megrándította a vállát, és nem felelt.

– Kérsz kávét, Mac? – váltott témát Hanrahan.

– Kérek. Miről van szó egyáltalán? Miért hívattál?

1940-ben Hanrahan hadnagy volt, MacMillan pedig tizedes. Együtt ugrottak először,amikor még az Egyesült Államok Hadseregének egyetlen ejtőernyős-alakulata volt, a 82.gyaloghadosztály 1. zászlóalja. Már akkor együtt voltak ejtőernyősök, amikor még senkisem tudta, hogy lesz-e egyáltalán ilyen egység. Ez még jóval azelőtt volt, hogy a 82.gyaloghadosztályból a 82. légideszant-hadosztály lett. 1942-ben látták utoljára egymást,amikor Paul Hanrahan főhadnagy hirtelen eltűnt az 508. ejtőer-nyős-deszantezredből.Senki sem tudta biztosan, hova ment, de a pletyka szerint valami titkos akción voltGörögországban egy OSS nevű szervezettel.

– Meg fogod hallgatni egy kellő élettapasztalattal és bölcsességgel rendelkező, idősebbés magasabb rangú tiszt tanácsait előmeneteleddel kapcsolatban – mondta Hanrahanalezredes. -Szóval, figyelj ide! – Egy csésze gőzölgő kávét nyújtott át MacMillannek.

– Kösz – mondta MacMillan. – El tudsz vinni ezektől az átkozott történészektől?Kezdek begolyózni.

– Szóval, jól figyelj! Aznap, amikor véget ér az egyik háború, gyakorlatozni kezdünk akövetkezőre – bölcselkedett Hanrahan. – Itt lépnek be a történészek. Aki túlél egy háborút,az bizonyára valamit jól csinált. Ezért le fogják írni a történetedet, és gyanútlan embereketvesznek rá, hogy elolvassák. Halhatatlan leszel, Mac.

– Lószar az egész.

– Szégyelld magad! – fenyegette meg Hanrahan nevetve.



– Jön haza a hadosztály. Tudsz szerezni nekem egy századot?

– Tudnék, de nem fogok – mondta az alezredes, és egyenesen MacMillanre nézett.

– Miért nem?

– Beszélhetek őszintén, Mac, nem fogsz idézni a hadosztályban?

– Persze.

– Ha háborúba mennénk, kapnál egy századot – mondta az alezredes. – De most békelesz, Mac, és az teljesen más helyzet. Nem akarnak olyan századparancsnokokat, még aBecsületrenddel sem, akik tizedikben abbahagyták az iskolát. – MacMillanre nézett, hogylássa a reakcióját. Nem tűnt meglepettnek.

– Vége a háborúnak, tehát katonáknak és kutyáknak fűre lépni tilos? – kérdezte.

– Ne szívd mellre! Nem akarnak huszonhat éves vezérkari tiszteket sem.

– Téged is visszanyomnak?

– Nagyon igyekeznek. Meg akarok mutatni neked valamit, Mac. – Az asztalhoz intette barátját, ahol MacMillan aktája nyitva feküdt, és rámutatott benne az egyik sorra.

– Mi a pokol a SZEU? – kérdezte Mac. A többi rövidítést gondolkodás nélkül tudtaértelmezni, de a SZEU neki is új volt.

– Nekem is rá kellett kérdeznem – mondta az alezredes. – A szóbeli elnöki utasításrövidítése.

– Ez vicces – mondta Mac. – Amikor ott voltam nála Washingtonban, azt mondta, hogy

megtanulta ütegparancsnokként, hogy az engedély nélküli eltávozások között is vankülönbség.

– Ez nem vicces, Mac. Ez a SZEU végig fog kísérni a hadseregben ezentúl. Mindaddig,amíg vissza nem adod az egyenruhát.

– Mi baj van vele?

– A lényeg, hogy engedély nélküli eltávozáson voltál -mondta az alezredes.

– Eszerint nem. SZEU-val mentem – mondta Mac mosolyogva, úgy ejtve, mintha

varázsszó lenne. – Engedély nélkül mentél, és az elnök felmentett. Engedély nélkül mentél! És ahányszor

megkérdezi valaki, hogy mi a rosseb az a SZEU, elmondják a teljes történetet. És amireeM1ékezni fognak – mert arra akarnak eM1ékezni –, az az, hogy engedély nélkül mentélel. Ez egy kolonc, Mac. És jobb, ha hozzászoksz, hogy ezt a koloncot ezentúl neked kellviselni.

– Mi a francról beszélsz? Igenis hős vagyok! Nem olvastad azt a hülye felterjesztést?

– Ne gúnyolódj! Tényleg hős vagy! Ez a baj.

– Halvány fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – vesztette el a türelmét MacMillan.

– Akkor figyelj! Húsz tisztből egy jut csatába. Közülük talán tízből egy kap bármilyenkitüntetést, és egy a tízezerből? ötvenezerből? kapja meg a Becsületrendet.



– És?

– Ők sokkal többen vannak, Mac. Hívd irigységnek. „Miért az a hülye seggfej és nemén?”, gondolják.

– Szóval irigyek. Na és?

– Ezért mindennel elvágnak, amivel lehet, például az iskoláiddal.

MacMillannek nem tetszett, amit hallott, de bízott az alezredesben. Régen ismerték egymást. Úgy érezte, egyenes beszédet hall.

– Mi lenne, ha az elbocsátásomat kérném, aztán őrmesterként újrakezdeném?

– Nincs értelme bármit is feladni – mondta Hanrahan.

– Mostanáig azt mondtad, hogy nem vagyok elég jó századparancsnoknak. Lehet, hogyigazad van. De azt tudom, hogy jó törzsőrmester lennék.

– Nem azt mondtam, hogy nem lennél jó századparancsnok, Mac – magyarázta

Hanrahan. – Nem figyelsz rám! – Akkor mi a fenét mondasz?

– Frissen kinevezett főhadnagy vagy – folytatta Hanrahan. -Ezért most egy darabiglemondhatsz az előléptetésről. Öt-hat évig, talán tovább.

– Engem nem zavar, hogy főhadnagy vagyok – mondta MacMillan. – De azt mondtad,hogy ezt majd el akarják venni tőlem.

– Olyasmit kell csinálnod, amivel nem kerülsz bajba, ahol nem lesz nagy versengés az

állásodért. – Ezzel visszajutunk oda, hogy egy század parancsnoka legyek. Az istenért, csak a

légideszantot ismerem.

Hanrahan is kezdte elveszíteni a türelmét. Nincs mese, MacMillan nem túl eszes.

– Szerintem a légideszant fölött eljárt az idő, nem elég életképes – magyaráztaHanrahan magára kényszerített nyugalommal. – De az istenért, Mac, ezt ne monddtovább!

– Elég meredek ilyet állítani. – Őszintén megdöbbent. – Az istenért, gondolkozz! Voltál Szicíliában. Nézd meg, mit csinált velünk a saját

tengerészetünk véletlenül. Hány repülőt lőttek le, mielőtt azok a célponthoz értek? Voltál Normandiában. Láttad, hogy szétszedtek minket ott is. Ugrottál a Rajnán túl. Azkatasztrófa volt, és ezt te is tudod.

MacMillan úgy nézett rá, mint egy sértett kölyök.

– Az istenért, Mac – bizonygatta –, ott voltál! Ott fogtak el. És nem érted, hogy ezmicsoda ember– és erőforrás-pazarlás volt?

– Te vagy az utolsó ember, akitől ilyet vártam volna – mondta MacMillan. – Jézusom, temeg én együtt kezdtük a légide-szantnál!

– Én katona vagyok, Mac. Nem a légideszantnál, és nem valami különleges katona.



Csak katona. Az a kötelességem, hogy úgy lássam a dolgokat, ahogy vannak, nem ahogyszeretném látni.

– És azt gondolod, hogy vége a légideszantnak? Tényleg azt gondolod?

– Igen! Nagyon gazdaságtalan módja a csapatok földre juttatásának. Minden nappalgazdaságtalanabbá válik. Sok tehetséget elpazarol.

– Ez mit jelent?Már nem mint alezredes és főhadnagy vitatkoztak egymással, hanem mint barátok és

szakemberek, sőt harcostársak.

– Hallottad, hogy a légideszant egy tizedese van olyan képzett, jó és alkalmas vezető,mint egy gyalogos hadnagy?

– És el is hiszem – mondta MacMillan keményen. – Az istenért, ha hat hónappal későbbelentkezem, el sem visznek! Nem elég magas a katonai általános szintfelmérő tesztem

pontszáma.

– Ez a lényeg! Majdnem olyan magas pontok kellettek az ugróiskolába, mint a tisztiiskolába.

– Ez igaz is – ismerte be Mac.

– Akkor gondolkozz logikusan! Folytasd a gondolatmenetet! Ha valaki elég jóhadnagynak, hadnagyként kellene használnunk, nem rajparancsnok-helyettesként. Haembereket áldozunk fel – és a háború erről szól –, akkor legalább tartsuk magasan azárfolyamot! Minden légideszantos őrmester, akit elvesztettünk, mielőtt földet ért volna,

biztosan életben tudott volna tartani húsz lövészt, ha a gyalogosoknál van. – Jézusom! – mondta MacMillan.

Az ablakhoz ment és kinézett. Hanrahan látta, hogy felzaklatta, és ennek örült. Ahhoz,hogy megértesse magát MacMillan-nel, fel kell zaklatnia.

MacMillan végül visszafordult, és a párkánynak dőlt, kezével támasztva meg magát.

– Azt akarod mondani, hogy az egész légierő-ötlet tévedés volt?

– Két tévedés volt a második világháborúban, Mac – mondta Hanrahan

elentőségteljesen. – A légideszant és a bombázók. – Valaki azért valamit jól csinált! Győztünk! – mondott ellent Mac gúnyosan.

– Igen. A tengerészet tette a dolgát, a tüzérség is. De akik a legnagyobbat alkották mindkét oldalon, azok a páncélosok voltak.

Mac csak nézte.

– Azon sohasem gondolkodtál, miért nem ugrottuk át a Rajnát Kölnnél? Azt tudod,miért nem ugrottunk Berlinre? – folytatta Hanrahan.

– Mondd meg nekem, Vörös – kérte Mac. – Úgy látszik, én csak egy hülye ejtőernyősvagyok, aki nem tudja megkülönböztetni a seggét egy lyuktól a földben.

– Mert amikor a tankok átkeltek a Rajnán, hozták magukkal az erősítést és a



fegyverzetet. Nem 105 ócska géppuskát ötven golyóval fegyverenként. Hozták anagyokat, annyi tölténnyel, amennyi kellett. Nem ugrottunk Berlinre, mert a II. páncéloshadtest már átkelt az Elbán.

– Az oroszok foglalták el Berlint.

– Helyesbítés. Három tévedés volt a második világháborúban. A harmadik, hogy Ikeátadta Berlint az oroszoknak. A II. páncéloshadtest el tudta volna foglalni. Ike Eisenhower parancsot adott, hogy maradjanak veszteg.

– Tényleg? – MacMillan ezt láthatóan még nem hallotta. – Miért?

– Politikai megfontolásból – magyarázta Hanrahan nagyon figyelve minden szavára.Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy MacMillan soha nem gondolt még bele, miértharcoltak a második világháborúban. Minél többet gondolt erre, annál biztosabb voltigazában. MacMillan harcolt a háborúban, csodálatosan harcolt, százszor vásárra vitte a bőrét egyszerűen azért, mert katona volt, és parancsot kapott.

– Ezt nem tudtam – mondta Mac. Az alezredes nem szólt. -Mit kellene tennem, Vörös?Menjek a páncélosokhoz? Én légideszantos vagyok.

– Nem, ne menj a páncélosokhoz! Először is nem vennének fel. És ha fel is vennének,obban szétszednének, mint a légideszantnál.

– Szétszednének? Én légideszantos vagyok. Úgy beszélsz, mintha te nem az lennél.

– Azóta nem vagyok deszantos, hogy eljöttem az 508. ejtő-ernyős-deszantezredből – mondta Hanrahan.

– De látom, te is viselsz két csillagot a szárnyak felett, tehát bevetettek – felelteMacMillan.

– Kétszer ugrottam Görögországban. Egyszer B-25-ösből, másodszor B-24-esből. A bevetési ugrás meghatározása, hogy ellenséges területre történik.

– Erre nem is gondoltam – mondta MacMillan. – Ha azt hallom, bevetési ugrás, egyegész ezred, egy egész hadosztály jut eszembe.

– Elég régen ismerjük egymást ahhoz, hogy mondjak neked valamit, Mac, és negondold, hogy csak kifogásokat keresek, amiért elhagytam az 508-ast.

– Hallgatlak.

– Mac, mi négyen-öten ugrottunk egyszerre. Olykor egyedül. De több kárt tettünk azellenségben, mint egy zászlóalj, egy ezred vagy akár egy hadosztály.

– Te és három-négy srác? – kérdezte Mac hitetlenkedve.

– Több német üldözött minket Görögországban, mint hinnéd. És minden német, akiminket üldözött, addig sem harcolt máshol. Ez a dolog lényege, seM1egesíteni azellenséget, Mac, nem ész nélkül támadni!

MacMillan kezdte kellemetlenül érezni magát. Rájött, eleinte tényleg úgy gondolta,hogy nem igazi bevetés az, egyedül ugrani egy bombázóból. Majd tovább gondolkodott.Amikor az ezreddel ugrott, legalább nem volt egyedül. Hanrahan ugrása veszélyesebbvolt, mint az ő ugrása felderítőként, pedig a felderítők pár órával korábban ugrottak a



többieknél. Hanrahan, gondolta MacMillan őszinte csodálattal, úgy ugrottGörögországban, hogy tudta: nem megy utána az ezred.

– Szóval mit fogsz csinálni ebben a békebeli hadseregben? -kérdezte végül.

– Visszamegyek Görögországba – mondta Hanrahan.

– Miért? Nem is tudtam, hogy vannak ott egyáltalán csapataink.

– Először is azért, mert szeretek alezredes lenni, és azt mondják, ha Görögországbanmaradok egy darabig, meg is tarthatom a tölgyfalombot. Remélem, elég hosszú ideigahhoz, hogy végleg megtarthassam!

– Mit fogsz csinálni Görögországban?

– Megtanítjuk a görögöket harcolni. Kiküldünk egy tapasztalt csapattisztet és néhány jótiszthelyettest tanácsadónak egy század vagy akár egy zászlóalj mellé. Mert ez a lényeg,Mac! Három-négy ember árán lehet kapni egy századot.

– Különleges emberek, mi? Profi katonák, akik tényleg tudják, mit csinálnak? – Különleges emberek, de ne vigyorogj, te nem mehetsz.

– A pokolba, miért nem?

– Mert te hős vagy, MacMillan! Azt próbálom neked elmagyarázni, hogy ez mit jelent.Zavarba hozná a Hadsereget, ha meghalna a Becsületrend tulajdonosa valami göröghegyoldalban egy olyan háborúban, amiben hivatalosan részt sem veszünk.

– Baszd meg az érmet, visszaadom!

– Ne legyél hülye, Mac – mondta Hanrahan. – Ez az érem biztosítja a nyugdíjadat húszév múlva őrnagyként, vagy akár magasabb rangban.

– Nem akarok teljesen hülyének tűnni, de eszem ágában sincs a következő húsz évetvalakinek a csicskásaként tölteni -mondta MacMillan. – Katona vagyok.

– A következő pár évben, amíg a dolgok helyrerázódnak, félre kell vonulnod atűzvonalból!

– És például mit csináljak?

– Katonai repülés – mondta Hanrahan. – Viccelsz? – nézett rá MacMillan. – Katonai repülés? Szart! Hanrahan elvesztette a

türelmét. Hangja jeges volt és megvető, amikor folytatta: – Gondolkozz, mielőtt beszélsz!

MacMillan elvörösödött, és villogó szemmel nézett rá. Hanrahan állta a tekintetét.

– Oké – mondta MacMillan hosszú hallgatás után. – Hallgatlak. Mesélj a katonairepülésről!

– Ezek nélkül a kis repülők és helikopterek nélkül ezentúl elképzelni sem lehet aHadsereget. Egyre nagyobb szerepet fognak játszani. A Légierő egyre nagyobb bombázókat akar majd, a Hadseregnek pedig a kisebb gépekkel kell megvédenie magát.

– Nekem mi közöm ehhez?

– Nagyon jó hely az neked – folytatta Hanrahan. – Nincsenek sokan a repülősök között,



akik meg tudják különböztetni a seggüket egy lyuktól a földben. És ne becsüld alá azérmedet! Nagyon nagy hal lehetsz egy kis tóban.

– Azt hiszem, semmi értelme folytatni ezt a beszélgetést -állt fel MacMillan.

– Még nem fejeztem be! – csattant fel az alezredes. – Szereztem neked egy helyetRileyben.

– Az Alapkiképző Iskolában? Mit csinálok ott? – Egy tizennégy hetes tanfolyamra mész, ami után katonai összekötő pilóta leszel.

– Ezt nem mondhatod komolyan! Azok a fiúk csak szerződtetett légisofőrök!

– Egyesek tényleg azok, mások pont olyan jó katonák, mint te vagy – felelte Hanrahanhidegen. Majd enyhébb hangon folytatta: – A repülőpénz ugyanannyi, mint az ugrópénz.Mit veszíthetsz?

– A következő tíz-tizenöt évben egy olyan kis masinát kellene vezetnem? Légi

dzsipsofőr legyek? – Addigra százados leszel. Egy kis szerencsével őrnagy. – MacMillanre nézett. – A

légideszant meghalt, Mac. Vagy elmész a katonai repüléshez, vagy a propagandisták beszélő bábuja leszel, és beszédeket mondasz a veteránok előtt. Hidd el nekem!

MacMillan egy teljes percig nézte Hanrahant, mielőtt megszólalt volna.

– Katonai repülés? – mondta hitetlenkedve. Hanrahan bólintott.

– Az isten verje meg, mi lesz, ha Roxy megtudja?

– Jó landolást, Mac! – vigyorgott Hanrahan.(Kettő)

Németország, Sandhofen

1946. február 16.

Peterson š. Waterford vezérőrnagynak szokása volt, hogy az újonnan kinevezett tisztjeitfogadta az irodájában, amely az Egyesült Államok Tábori Rendőrségének Parancsnokságán volt. A parancsnokságot egy kaszárnyában rendezték be, amelyet a

pletyka szerint maga Albert Speer tervezett azzal a céllal, hogy sokkal kényelmesebbenhelyezzék el az SS-tisztiiskolásokat, mint a hadsereg, tengerészet és légierő tisztjelöltjeit.

Waterford vezérőrnagynak még sohasem volt ilyen hatalmas és gyönyörű irodája. Avörös, kétcsillagos vezérőrnagyi zászló és a rendőrség sárga zászlaja keresztezve az asztalmögött álltak. A rendőrség jelzése a zászló közepébe volt varrva, egy villámmal átlőtt „C” betű, okot adva arra, hogy tiszteletlenül a „Cikázó C Taxitársaság”-ként utaljanak azEgyesült Államok megszálló hadseregének rendőrségére. Az asztal maga négy méter hosszú volt és két méter széles. Összesen tizenöt méter volt az asztal eleje és az ajtóközött.

Waterford vezérőrnagy felsorakoztatta az új tiszteket hatalmas asztala előtt, tartott nekik egy harmincperces lelkifröccsöt, végül kaptak egy „Isten hozott a rendőrségnél” – kézfogást, mielőtt szétküldte volna őket az ezredekhez, zászlóaljakhoz, századokhoz és



szakaszokhoz.

Hetente húsz-harminc csapattisztet gyűjtött össze a külső irodában Davis hadnagy, aszárnysegédje. Kaptak egy csésze kávét, amíg a szárnysegéd elmagyarázta nekik, mi ateendőjük, amikor belépnek az ajtón, amelyen réztábla lógott a következő felirattal:Peterson š. Waterford vezérőrnagy, főparancsnok. A szárnysegéd elmagyarázta a fogadáscélját, hogy otthon érezzék magukat az alakulatban, megértsék, milyen megtiszteltetés a

rendőrség tagjának lenni Peterson K. Waterford vezérőrnagy parancsnoksága alatt.A hadnagy olyan gyakran mondta ezt el a kezdő tiszteknek, hogy szinte nem is figyelt

közben az egyes katonákra. Az egyetlen ok, amiért most mégis felfigyelt MacMillanfőhadnagyra, amikor megjelent a vezérőrnagynál, a rózsaszín és olajzöld egyenruháratűzött jelvényei voltak. Mindenki más viselte a kitüntetéseit jelző szalagjait. Avezérőrnagy megkövetelte, hogy a tábori rendőrség minden tisztje és katonája viselje azengedélyezett szalagokat. A vezérőrnagy óhaját a stencilezett „Körlevél az újonnankinevezett tiszteknek” tudatta az érintettekkel.

MacMillan főhadnagy egyáltalán nem viselt szalagot, amikor megjelent Waterfordirodájában. Viszont viselt három fémjelvényt. Felül a Harctéri Szolgálatért Érmet, alatta azejtőernyősszárnyakat, öt csillag jelezte a bevetések számát, végül a repülősszárnyakat.

Waterford vezérőrnagy nyilvánosan nem mondott semmit MacMillan lázadására, demiután mindenkivel kezet fogott, és az újoncok elhagyták a szobát, utánaszólt. – MacMillan főhadnagy! Itt maradna még egy percig most, hogy a többiek elmentek?

Davis hadnagy szilárd meggyőződése volt, hogy MacMillan főhadnagy igen nagyszarban van. Waterford vezérőrnagy legendás stílusában szétrúgja a seggét, amiért nem

viselte a szalagokat.Így is kezdődött.

– MacMillan főhadnagy – mondta a vezérőrnagy. – Kissé csodálkozom, hogy nem viselia szalagjait.

MacMillan vigyázzba állt, de nem mondott semmit.

Ó, te szegény szerencsétlen! – gondolta Davis hadnagy.

– Ha nekem ilyen kitüntetéseim lennének, én büszkén viselném – folytatta a

vezérőrnagy. – Hallottam a kitüntetéseiről és arról, hogyan szerezte ezeket. Az is afülembe jutott, hogy nyomás alatt obszcén, illetlen nyelven beszél feletteseivel.

– Uram? – kérdezte MacMillan értetlenül.

– Akkor hadd idézzem: „Bassza meg, alezredes! Harcra fel! Harsogjanak a harsonák!”

MacMillan most már tényleg zavarban volt. Waterford hagyta, hogy teljes hatvanmásodpercig izzadjon, mielőtt kinyújtott kézzel odament volna hozzá. – Bobby Bellmon avejem, Mac. Isten hozta!

– Köszönöm, uram. – Jól nézze meg ezt a tisztet, Davis! Nagyon kevesen vannak, akik akár csak egy

Bronzcsillagot is kapnak anélkül, hogy szétlőtték volna a seggüket. MacMillannek egykarcolása sem volt. De ha viselné az összes szalagját, ahogy kell, akkor az a kis kék is



közöttük lenne a fehér csillagokkal.

– Igen, uram! – mondta Davis.

– Nem tudom, mi a ménkűt fogok csinálni magával, Mac -mondta elgondolkozva avezérőrnagy. – Bobby írt nekem, és kérte, hogy vigyázzak magára, és tudja, hogy meg isteszem. És ott egyen meg a fene, ha hagyom, hogy egy becsületrendes csak egykávédarálóval röpködjön!

– Uram – szólalt meg MacMillan –, tehetnék egy javaslatot? Waterford intett, hogyfolytassa.

– Kaphatnék egy páncélos gyalogsági századot, uram? Waterford megrázta a fejét. – Bobby mondta, hogy ezt fogja

kérni, de nem hiszem, hogy megy.

– Igen, uram!

– Mit csinált azelőtt, Mac? Mielőtt repülőkből kezdett kiugrani? – Mindenes voltam, uram, tisztiszolga, csicskás, ahogyan akarja.

– Kinek a mindenese?

– Neal ezredesnek, a régi 18. gyalogságnál.

‘ vezérőrnagy egy pillanatig gondolkodott. Majd megszólalt. – Miért ne? Ez jó ötlet!

– Uram? – kérdezte MacMillan.

– Ideiglenesen lehet az én repülős szárnysegédem. Amúgy hamarosan elmegy a főszárnysegédem. Lehet a szárnysegédem és a pilótám. Ez hogy hangzik?

– Ahogy gondolja, uram.

– Akkor ezt megbeszéltük – fejezte be Waterford. – Davis, lássa el parancsokkal, éshelyezze el a szállásán, rendben? – Ismét megfogta Mac kezét. – Pár nap múlva, ha berendezkedett, Mrs. Waterford és én szeretnénk meghívni önt és Mrs. MacMillantvacsorára. Barátilag, Mac. Bobby is így érez maga iránt, biztos vagyok benne, hogy mi isígy fogunk.

Nem sokkal később egy barátja a vezérkari főnök irodájából szólt Davisnek, hogyWaterford írt a Hadügyminisztériumnak, hogy különleges előléptetést kérjen MacMillanfőhadnagynak. Századossá akarta kineveztetni, mivel jelenlegi megbízatásában a vezetésitörzsénél „az aktájában szereplő kiemelkedő szárazföldi harchoz hasonlóan jóteljesítményt nyújtott”.

MacMillan „teljesítménye a vezetési törzsnél” nem úgy nézett ki a valóságban, mint papíron, gondolta Davis hadnagy kissé keserűen. MacMillan elsőrangú potyázó. Ha aszázad heti piaadagja (bor, sör, pálinka) tartalmazott egy láda igazán jó whiskyt éskonyakot, egy a vezérőrnagy étkezőjében, egy pedig MacMillan szállásán landolt. Amikor

Mrs. Waterford vacsorát adott a magasabb rangú tiszteknek és feleségeiknek, volt ott sültvaddisznó és őz, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy egy csapat katonának ki kellettmennie a Tanaus-hegységbe, és addig nem jöhettek vissza, amíg egy vaddisznó és egy őznem volt a tarsolyukban. MacMillan szerzett egy magyar csizmadiát egy



menekülttáborból, aki kézzel varrt tankosbakancsokat a tiszteknek és cipőt afeleségeiknek. Még egy elhagyott vasúti kocsit is talált, ami egykor egy náci fejesé volt, éstizenöt emberrel átalakíttatta mozgó magán-főhadiszállássá. Engedélyezték Water-fordnak, hogy olyan pompával guruljon be Berlinbe egy régi osztálytársát meglátogatni,mint Göring Reichsmarschall. Körbejárta Hessent egy Horchéban, ami egykor Rommelévolt. Ezt is MacMillan találta meg, és elintézte, hogy felújítsák.

Davis nem tehetett mást, mint hogy lenyelte mérgét. Többek között azt fájlalta, hogyMrs. Waterford golfpartnere és kebelbéli barátnője Mrs. Roxanne MacMillan volt.MacMillan beköltözött és kiszorította őt. Nem tetszett neki, de nem tudott mit tenni.

Az egyetlen ember, aki ellen tudott állni neki, Robert Robbins őrnagy volt, a hadosztályrepülőtisztje. Robbins fehér holló volt, West Point-i, ugyanakkor repülőtiszt. Ő tudta,hogyan kell játszani ezt a játszmát. Folyton figyelmeztette Waterfordot, hogy egyvezérőrnagyot csapattisztnek illik repíteni, nem pedig egy alantas főhadnagynak. Finomanarra is felhívta a figyelmét, hogy MacMillan főhadnagy most került ki a repülőiskolából, ő

pedig már 1941 óta repül. Igyekezetét siker koronázta, megtarthatta állását Waterfordmellett személyes pilótaként.

(Három)

Németország, Bad Hersfeld közelében

Frankfurt am Main-Chemnitz autópálya

1946. május 10.

Az autópálya fenyőerdőkön és mezőkön vezetett át, a kétszer két sáv olykor annyira

eltávolodott egymástól, hogy nem is látszott a másik. Az ilyen napokon, mikor nem voltforgalom, az embernek az a kellemes érzése lehetett, hogy lebeg a térben és időben. Azautó egy Chevrolet volt, vadonatúj és sötétkék, amelyet részenként hoztak az Államokból,és a General Motors teherautógyárában állították össze, Belgiumban. Rendszámtáblájábólkiderült, hogy a megszálló hadsereg egyik katonájának privát autója volt, egy kisebbtáblán látszott, hogy tulajdonosa közkatona.

A sofőr negyvenes évei végén járó, szögletes arcú férfi volt, akinek haja olyan rövidrevolt nyírva, hogy látszott a tizenöt centis sebhely a fején. Négy sor szalagot és egyHarctéri Szolgálatért Érmet viselt a mellényzsebe felett. Zubbonya ujján fordított V alakú,

gyapjúanyagra varrt filccsíkok jelezték, hogy őrmester. Egyik karján kilenc átlós filccsík volt, mindegyik három szolgálatban töltött évet jelentett, a másik karján pedig a tizenötcenti hosszú aranycsíkok jelezték az egyenként hat hónapi tengerentúli szolgálatot amásodik világháború alatt. Mellette az első ülésen egy vékony, ősz hajú, vele azonos korúasszony ült. Szoknyát, blúzt és kigombolt kardigánt viselt. Egyetlen ékszere sokat viseltegygyűrűje volt és egy karóra. Időnként kivett egy cigarettát a táskájából. Ilyenkor az

őrmester anélkül, hogy levette volna a szemét az útról, elővett egy Ronsont, ésodanyújtotta elé.

A négyajtós autó hátsó ülése tele volt tömve fadobozokkal és papírzacskókkal.Cigarettakartonok, szappanporos dobozok, más élelmiszerek és véres húscsomagok látszottak.

Hirtelen egy kanyarban két katona lépett az útra, és intett a sofőrnek, hogy álljon meg.



Fényezett sisakot viseltek a rendőrség jelvényével, derekukon Sam Brown-övet, rajta .45-ös Colt lógott.

– Az istenit! – mondta az őrmester, amikor rájött, hogy elkapta őket a rendőrségsebesség-ellenőrző radarja. Majd zavartan a nőre tekintett. – Bocsánat.

– Nem baj, Tom – mondta az asszony. Lefékezte a Chevroletét, és félreállt.

Az egyik csendőr odament az autóhoz. Az őrmester letekerte az ablakot. – Jól elkaptuk, őrmester! – mondta a csendőr. – 110 kilométer óránként. – A

sebességkorlátozás 80 kilométer volt, és szigorúan be kellett tartani.

– Most mi lesz? – kérdezte az őrmester.

– Álljon félre, és jelentsen a hadnagynál! – mondta a rendőr egy földútra mutatva. Húszméterrel beljebb három dzsip és egy háromnegyed tonnás Dodge állt, egy tábori asztal fölé pedig szúnyoghálót terítettek.

Az őrmester bólintott, felhúzta az ablakot, és elindult. – Sajnálom.

– Nincs mit tenni – mondta az asszony.

– Maga szerint mit csináljak?

– Fizesse ki a két dollárt – mondta az asszony és nevetett.

Leállította a motort, behúzta a kéziféket, majd felemelte a sapkáját az ülésről, a fejéretette, és kiszállt az autóból. A szúnyoghálós asztal felé menet betűrte a nadrágjába Ike-

zubbonya szélét.A hadnagy nem sietett az őrmester elé, de végül megjelent az asztal mögött, leült az

összehajtható székre, megengedte az őrmesternek, hogy tisztelegjen és jelentsen.

A nő látta, hogy átadja a forgalmi engedélyt és a jogosítványát. Majd a hadnagy átsétáltaz autóhoz.

– Maga német, asszonyom? – kérdezte.

– Nem – felelte a nő. – Amerikai vagyok.

– Mi van ott hátul? – kérdezte a hadnagy, s meg sem várva a választ, kinyitotta a hátsóajtót. – Jézusom! – kiáltott fel. – Nézze meg az ember! Boltot akarnak nyitni?

– Hé, hadnagy! – szólt az őrmester.

– Mit mondott? Mit mondott, őrmester? Jól hallottam, hogy azt mondta nekem, „hé”?

– Elnézést, uram – visszakozott az őrmester. – Nem akartam tiszteletlen lenni.

– Maga csak maradjon ott, ahol van, álljon vigyázzba, és ne mozduljon, amíg nemutasítom, megértett?

Az őrmester a nőre nézett, aki finoman intett neki, hogy ne veszítse el a türelmét. Errevigyázzba állt.

– Mégis mit csinál, hadnagy? – kérdezte a nő.



– Szerintem éppen most leplezem le a maguk kis feketepiaci tevékenységét.

– Nem tudtam, hogy tilos élelmiszert tartani egy magánautóban – jegyezte meg a nőhűvösen.

– Kit akar hülyíteni, asszonyom? – kérdezte a hadnagy. -Annyi finomság van itt, hogy boltot tudnának nyitni belőle.

– Ajándéknak szántuk. – Akkor hiszem el, ha a disznók repülnek! – mondta. Majd szólt a mögötte álló

rendőröknek, és intett kettőnek, hogy jöjjenek oda. – Kezdjék kipakolni a kocsit! – parancsolta. – Teljes leltárt akarok.

– Feketekereskedelemmel vádol minket? – kérdezte a nő.

– Igen.

– Letartóztat minket?

– Eltalálta. – Telefonálhatok?

– Nem, nem telefonálhat – válaszolta a hadnagy. – Le vannak tartóztatva, érti?

– Úgy tudom, ha letartóztatják az embert, telefonálhat – mondta a nő nyugodtan. – Udvariasan kérem, hogy ezt a telefont engedje meg.

A hadnagy egy darabig nézte a nőt, mielőtt válaszolt volna. – Kit akar hívni?

– Fontos?

– Rendben – mondta –, jöjjön! – Előtte ment az asztalig, amelyen egy tábori telefon állt.A nő látta, hogy a rendőr tizedes, egy kellemes arcú fiatal gyerek zavarban van a hadnagyviselkedése miatt. – Hívja meg neki a központot! – parancsolta a hadnagy. A gyerek felhúzta a tábori telefont.

– Asszonyom – mondta –, ez a 14. rendőrség központja.

– Tudja használni a tábori telefont? – kérdezte a hadnagy. -Meg kell nyomni akapcsolót, ha beszél.

– Köszönöm. – A nő felemelte a kézibeszélőt, és lenyomta a kapcsolót. – Kapcsoljanekem a Jailer hatvanhatot.

A hadnagy érdeklődve nézett rá. A Jailer hat a tábori rendőrség parancsnoka volt. AJailer hatvanhat szerinte a tábori rendőrség őrmestere. A fickónak hat stráfja van, ezértlogikus feltételezni, hogy az őrmester régi barátja. A régi katonai hálózat! Hát most csak pazarolja az idejét!

– Jaj, Charley – mondta a nő a telefonba –, annyira örülök, hogy elértelek.

Charley, akárki is volt, mondott valamit, amit nem hallott a hadnagy. A nő folytatta: – Charley, most tartóztattak le minket Tómmal. Nem, nem tréfálok. Bad Hersfeldtől úgytizenöt kilométerre. Gyorshajtás, ebben sajnos valóban bűnösök vagyunk. Defeketekereskedelem miatt is, és ebben teljesen ártatlannak vallom magunkat.



– Igen, van itt egy tiszt – mondta. Ezzel átadta a telefont a hadnagynak.

– Corte hadnagy.

– Hadnagy – mondta a hang a vonal másik végén –, a helyes bemutatkozáskiegészítendő az uram kifejezéssel, hacsak nem tudja, hogy a vonal másik végénalacsonyabb rangú van.

Jézusom, ez a nő valami nagykutyát ismer! – kapott észbe a hadnagy. – Igen, uram. Elnézést, uram.

– Tisztázzunk valamit, hadnagy! Az jutott a tudomásomra, hogy letartóztatta Thomas ¤.Dawson őrmestert gyorshajtás miatt.

– Igen, uram. Száztíz kilométerrel ment egy nyolcvanas területen.

– Tisztában van azzal, hogy Dawson őrmester a rendőrség őrmestere?

– Nem, uram, nem tudtam. De minden tisztelettel, uram, az őrmester gyorsan hajtott, és

ezt el is ismerte. – Feketekereskedelemmel is vádolta. Ez igaz?

– Igen, uram. Őt és a feleségét. Az autójukban annyi élelmiszer és kantincucc van, hogy boltot nyithatnának.

– Azt mondta, a felesége?

– Igen, uram. A hölgy, aki önt hívta.

– A hölgy, aki engem hívott, hadnagy – mondta a hang –, nem Mrs. Dawson. Ő Mrs.Marjorie Waterford. Ha ez többet mond magának, akkor Mrs. Peterson K. Waterford.

Corte hadnagy elsápadt, de nem mondott semmit.

– Hadnagy, a rendőrség parancsnokaként engedélyezem, hogy továbbengedje Dawsonőrmestert és Mrs. Waterfordot. Ön pedig a lehető leggyorsabban jelenti ezt az esetet arendőrség parancsnokságán személyesen nekem címezve. Megértette mindezt?

– Igen, uram.

– Akkor adja vissza nekem Mrs. Waterfordot még egy pillanatra, hadnagy!

Corte hadnagy ezt hallotta: – Magam miatt annyira nem zavart, Charley, demegbocsáthatatlan, amit Tómmal tett. Még soha nem hallottam egy tisztet így beszélniegy idősebb tiszthelyettessel, amióta a seregben vagyok.

Amikor letette, Corte hadnagyhoz fordult.

– Gondolom, akkor mehetünk, hadnagy?

– Igen, asszonyom. – Corte nagyot nyelt. – Mrs. Waterford, ha tudtam volna, hogy avezérőrnagy felesége…

– Nem érti a lényeget, hadnagy – magyarázta Marjorie Waterford. – Egy úriember ugyanolyan udvarias egy őrmester feleségével, mint egy vezérőrnagyéval.

– Igen, asszonyom.



– Lehet, hogy hivatalosan tiszt, de félek, hogy nem úriember, hadnagy. – Erre hiábavárta a választ.

– Jó napot – mondta végül, és ezzel megfordult, megköszönte a tizedesnek, hogy bekapcsolta a tábori telefont, majd visszament az autóhoz, és beszállt.

Amikor már ismét az autópályán voltak, Dawson őrmester levette a szemét az útról, ésaz asszonyra nézett.

– Mesél erről a marháról a főnöknek, Miss Marjorie?

– Gondolkoztam ezen, Tom, de azt hiszem, nem. Az ismeretlentől való félelemrosszabb, mint ha lesújt a bárd. Azt hiszem, jobb, ha hagyom. Rágódjon egy kicsit adolgon!

A férfi kuncogott. – Lehet, hogy igaza van. De akkor sem volt helyes, ahogy eljárt.

– Azt hiszem, legközelebb meggondolja, mielőtt ilyet tenne.

– Az biztos! – kuncogott az őrmester.Bad Hersfeldbe értek, közel az amerikai és orosz zóna közti választóvonalhoz, és végül

megálltak egy négyemeletes lakóház előtt.

Csomagokkal megrakodva mentek fel a ház negyedik emeletére, és bekopogtak egy ajtóüvegablakán.

Magas, szikár, ősz hajú férfi kopott, kockás pulóverben nyitott ajtót.

– Hello, Günther – üdvözölte Mrs. Waterford. – EM1ékszik Dawson őrmesterre, ugye?

– Örülök, hogy ismét láthatom, vezérőrnagy úr – bólintott az őrmester, kezében acsomagokkal.

– Marjorie, a bőkezűsége szégyenbe hoz – mondta a vezérőrnagy.

– Ne hülyéskedjen! Még van az autóban! Segítene Dawson őrmesternek felhozni, amígköszönök Gretának?

– Persze – mondta. Majd hangosabban: – Greta, megint itt van Marjorie Waterford.

Frau Generalmajor Günther von Hamm semmivel nem volt elegánsabb, mint a férje.

Ruhája kopott és foltozott volt. Arca szürke, szeme beesett. – Jaj, Marjorie – jött elő –, mindig zavarba hozol! Megoldjuk egyedül!

– Tudom – felelte Marjorie Waterford, és megcsókolta az arcát. – Add oda valakinek,amit nem tudsz használni! Olyannak, akinek szüksége van rá. – Benyúlt az egyik táskába,kivett egy üveg skót whiskyt és felemelte. – Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem nagyszükségem van most erre.

Günther von Hamm vezérőrnagynak és Dawson őrmesternek háromszor kellettfordulnia, hogy felhozza az összes csomagot a kocsiból.

– Igyon egyet, Tom! – biztatta Mrs. Waterford, amikor elkészültek. – Mintha magának is szüksége lenne rá.

– Köszönöm, most nem, Miss Marjorie.



– Azt mondtam, igyon egyet, Tom! – kínálta az asszony mosolyogva, de keményebben.

– Igenis, asszonyom.

Marjorie Waterford megértette, hogy Tom Dawson nem szívesen iszogatottcsapattisztekkel és feleségeikkel, de félt, hogy Günther von Hamm ezt úgy értelmezi, nemakar inni egy volt ellenséggel. Dawson nem, de Günther annál érzékenyebb volt. Már ígyis csorba esett az önérzetén azzal, hogy el kell fogadnia az ételt, cigarettát és szappant.

Marjorie elmesélte nekik, hogy Porky egy pólócsapatot szervez, aminek Günther – úgytűnt – örül, mert boldogabb napok eM1ékét idézte. De Von Hammék híre Waterfordek számára már nem volt annyira kellemes.

– Elizabeth von Greiffenberg tíz nappal ezelőtt öngyilkos lett – mondta Greta.

– Jaj, istenem! – kapta a kezét önkéntelenül a szájához Marjorie.

– Tegnap tudtuk meg – folytatta Günther. – Mérget vett be.

– Ez borzalmas! – A hír szíven ütötte Marjorie-t, mivel Elizabeth von Greiífenbergférje, gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes volt annak a hadifogolytábornak a parancsnoka, amelyben a vejét őrizték. Úgy tudta, hidegvérrel megölték az oroszok aháború végén.

– Nem volt teljesen épelméjű – magyarázta Günther.

– Személyes felelősséget érzek – mondta Marjorie –, segítenem kellett volna neki.

– Mi többet tehettél volna, mint amit tettél? – kérdezte Greta kedvesen.

– Valamit, bármit.

– Senkit nem akart látni – mondta Greta. – Engem is elküldött, amikor ott voltam. Ő…ő…

– Nem volt épelméjű – fejezte be a mondatot Günther von Hamm.

– Mi van a lánnyal? – kérdezte Marjorie. Greta von Hamm megrázta a fejét.

– Senki sem tudja, hol van. Mindenki attól fél, hogy Kelet-Németországba ment, aholrokonaik vannak.

– Jézusom! Szegényke! Hány éves is? Tizenhat? – Tizenhét – felelte Greta.

– Elnézést, Miss Marjorie – szólt közbe halkan Dawson őrmester. – Indulnunk kellene.

– Igen, ez igaz. Hosszú az út, és nem akarjuk, hogy ismét elkapjanak gyorshajtásért,ugye, Tom?

(Négy)

Németország, Mannheim

1946. május 11.

Négy kétüléses Stinson L-5-ös sorakozott a rendőrség 8. repülőrajának kifutópályáján.A gépek farkán az U. S. HADSEREG és az azonosítószám volt felfestve. A csillagok és



sávok, amelyek minden amerikai gépet azonosítottak, a gép törzsén voltak. A hátsó ülésmagasságában az amerikai rendőrség „C” jele díszelgett a körben.

Egy Horche – amely állítólag Rommel marsall magánkocsija volt – érkezett meg akifutóra két, piros lámpával villogó és szirénázó tábori rendőrségi Harley Davidsonmögött. A nyitott tetejű autó mögött két dzsip közeledett, mindkettőn gépfegyver állthárom-három katonával, akik krómozott sisakot viseltek.

A konvoj a legközelebbi L-5-ös mellett állt meg. A Horche vezetője kiugrott, éskinyitotta a hátsó ajtót. Peterson K. Waterford vezérőrnagy csillogóra fényesített sisakbanszállt ki, melynek elején csillagok, oldalán rendőrségi jelvények látszottak.Lovaglópálcáját sisakjához emelte, ezzel fogadta a közelben álló személyzet tisztelgését.Majd kiszállt a Horchéból és az L-5-öshöz ment. Robert Robbins őrnagy másodszor tisztelgett.

– Jó reggelt, vezérőrnagy úr.

– Jó reggelt – viszonozta az üdvözlést ismét megérintve sisakját a lovaglópálcájával.Bemászott a repülő hátsó ülésére. Robbins őrnagy belecsúsztatta a piros táblát a kétezüstcsillaggal a törzsön lévő tartóba, majd beszállt.

Minden készen állt. A gépet átnézték a propellertől a hátsó kerékig. Robbins először bekapcsolta a főkapcsolót, majd az indítót. Az indítómotor morgott és csikorgott. A propeller többször döcögve körbefordult, miközben kék füst áraM1ott a pilótafülkemelletti kipufogóból. Az indító ismét morgott és csikorgott. A propeller görcsösen fordultát a holtponton. A motor nem akart beindulni.

– Mit gondol, őrnagy – kérdezte Peterson K. Waterford jegesen –, MacMillan századosfelkészítette a gépét?

– Igen, uram, biztos vagyok benne, hogy a másik gép működőképes.

– Ez jó hír – mondta Waterford tettetett vidámsággal.

– Nagyon zavarban vagyok, vezérőrnagy úr – vörösödött el Robbins őrnagy.

– Nevetséges! Mindannyiunkkal megtörténhet, hogy elszakad az ékszíj, nem gondolja?

– MacMillan gépe mellettünk áll, vezérőrnagy úr. De nem hiszem, hogy magunkkalvihetjük a századost is.

– Én már döntöttem, őrnagy! MacMillan századossal repülök, maga meg itt marad, ésszerez egy másik ékszíjat a gépbe.

Waterford vezérőrnagy kimászott a gépből, levette a kétcsillagos lapot a törzsről, ésátlépdelt a szomszédos géphez. Átadta a lapot MacMillannek, aki a gép mellett állt.Végignézett rajta.

– A maga gépe működik, Mac?

– Igen, uram, azt hiszem, indulásra kész – mondta a százados.

– Tájékoztatták az úti célról?

– Igen, uram.



– Akkor javaslom, induljunk! – Ismét bemászott a hátsó ülésre, és bekapcsolta magát.

Robert Robbins őrnagy jelent meg, és beszálláshoz készülődött.

– Mondtam, hogy MacMillan századossal megyek – állította meg a vezérőrnagy

– Uram, tisztelettel eM1ékeztetném, hogy MacMillan százados csak nemrég végezte ela repülőiskolát.

– Őrnagy, biztonsággal állíthatom, hogy MacMillan százados sok rossz tulajdonságamellett nem bolond.

– Igen, uram.

– Ha ő azt állítja, hogy biztonsággal el tudja vezetni ezt a gépet, elfogadom amegítélését. Nos, mire várunk, százados?

MacMillan beszállt a pilótafülkébe.

Megnyomta az indítógombot, a motor köhögött, de azonnal indult. Az őrnagy a szárny

végénél állt, majdnem vigyázzban. Arcán zavart kifejezéssel várta, hogy MacMillankiguruljon. A vezérőrnagy lehajtotta az ablakot, és intett neki. Az őrnagy, kezével tartva asapkáját, hogy ne fújja le a propeller szele, odament az ablakhoz.

– Mikor gyerek voltam, soha nem hittem el a „légy résen!” marhaságot, Robbins – közölte. – Mégis a kiscserkészeknek van igazuk! Mindig legyen résen, Robbins! Azistenit, Robbins, ezt ne felejtse el! Legyen résen!

Becsukta az ablakot. MacMillan a válla felett az utasára nézett.

A vezérőrnagy intett, hogy „pörgesse fel”, erre MacMillan megkezdte a felszállást.Ellenőrizte a gyújtómágneseket, és gázt adott. A kis repülő lassan felemelkedett. Nagyívben megfordult, még mindig emelkedve.

– A pokolba is! – szólalt meg a vezérőrnagy hangja a belső rádión. – Repüljön azautópálya felett!

MacMillan bólintott, hogy jelezze, értette a parancsot.

– És ne repüljön túl magasan.

MacMillan ismét bólintott. Kétszáztíz méter magasan hozta vízszintesbe a gépet.

– Mit csinált Robbins repülőjével, Mac? – érdeklődött a vezérőrnagy. – Remélem,semmi olyat, amiért magát hibáztathatja.

– Nem tettem vele az égvilágon semmit, uram – mondta MacMillan.

– A francot nem! – somolygott Waterford. – Ez túl jó volt, hogy ártatlan véletlen legyen.

– Rettenetes zavarban volt, nem, vezérőrnagy? Waterford kuncogott.

– Nem csodálkoznék, ha rájönnének, amikor átvizsgálják a motort, hogy valakielfelejtett becsavarni néhány gyertyát – folytatta MacMillan.

– Maga hétpróbás gazember! Mi lett volna, ha felszáll, és akkor áll le a motor? Én pedigrajta ülök?

– Lehetetlen! Kétszer ellenőriztem.



– Majdnem olyan találékony, mint én – nyugtázta a vezérőrnagy, majd témát váltott. – Minden elő van készítve Nauheimben, Mac?

– Igen, uram. Ott voltam ma reggel. Minden megy, mint a karikacsapás.

A négysávos autópálya most már a bal kerék alatt látszott. Néhány perc alatt elérték aRajna-Majna torkolatot, majd a jobb oldalukon Frankfurt am Main romjai jelentek meg és

tűntek el. Ötven kilométer után MacMillan ismét jobbra döntötte a gépet. – Én vezettem végig ezen az autópályán a valaha összeállított legerősebb harcászati

csapatot – büszkélkedett a vezérőrnagy a fejhallgatóba.

MacMillan hallgatott.

– Az egyetlen dolog, amit akkor elmulasztottam, egy csodálatos, felejthetetlenmegjegyzés az utókor számára – folytatta a vezérőrnagy. – Ezzel megelőzött, MacMillan. Nem hiszem, hogy ezért valaha megbocsátok magának.

– Igen, uram. Tudom, uram. – Ahányszor Bobby Bellmon elmondja, ahogy otthagyta magát a hadifogolytáborban,

mindig arra gondolok, amit akkor mondott. „Bassza meg, alezredes! Harcra fel!Harsogjanak a harsonák!” Nagyon jó szöveg, Mac. Kicsit finomítani kellett volna, hiszennem lehet leírni egy történelemkönyvben, hogy „bassza meg!” – de valami ilyet kellettvolna kitalálnom.

– Ott van – mondta MacMillan, és jobbra előremutatott.

A nauheimi városi park felett repültek. Két futballkapu volt felállítva egy nagy réten, és

egy sor katonai teherautó parkolt az egyik oldalán. A gép leereszkedett, lelassult, majdleszállt. Végül begurult a kifutón. Egy csapat ló legelt a közelben.

Lefékezett a katonai teherautósor végén. Egy fiatal hadnagy kocogott a Stinsonhoz.Aranyzsinórokat viselt a váll-lapján, és a vezérőrnagy szárnysegédjének kétcsillagos pajzsát a hajtókáján.

Tisztelgett, és kinyitotta az L-5-ös ajtaját.

– Remélem, jól utazott, vezérőrnagy úr – mondta, miközben meglepetten bámulta a pilótát.

– Mihelyt szereztem egy repülőt, amit be tudtak indítani, igen.

– Valami nem stimmel, Davis? – vigyorgott MacMillan.

– Minden elő van készítve, MacMillan – felelt a szárnysegéd hidegen. Nem volt nagy aszerelem a százados és a hadnagy között. Davisben fájdalmasan tudatosodott, hogy mielőttMacMillan megjelent, ő volt Waterford vezérőrnagy rangidős szárnyse-gédi állásának várományosa. Természetesen számított arra, hogy miután kitöltötte az idejét helyettesszárnysegédként, előléptetik, ezért érezte magát megcsalatva. Még mindig ő volt a

helyettes szárnysegéd, és tisztiszolgai feladatokat végzett.Mint a legtöbb csapattiszt, Waterford vezérőrnagy is kettős feladatra használta a

szárnysegédjeit. A helyettes segédek gondoskodtak a vezérőrnagy személyes kényelmérőlés a protokolláris kötelezettségeiről. A rangidős szárnysegéd látta el a vezérőrnagy



hivatalos ügyeit. Az volt az elképzelés, hogy a szárnysegéd a parancsnok közelébenmegismeri a problémákat, és belelát a vezetés működésébe, amely hasznos lehet a sajátkarrierjéhez is. Davis szó nélkül kulizott és várta, amíg előléptetik. De MacMillantnevezték ki rangidős szárnysegédnek, és még mindig Davis végezte a kulimunkát.

– Nos, Davis – kezdte a vezérőrnagy. – Hol vannak a pólójátékosaim?

– Erre, uram – mondta MacMillan Davis helyett. – Azt hiszem, a vezérőrnagy elégedettlesz azzal, amit találtam.

– Remélem is, Mac! – dörzsölte meg kezét a vezérőrnagy. -Remélem is!

Peterson š. Waterford MacMillannel és Davisszel maga mögött átvonult a mezőn,minden lépésnél csapkodta a csizmáját lovaglópálcájával. Egy tucat ember vágta magátvigyázzba közeledtére. Mindegyik kincstári lovaglónadrágot hordott, kivéve egyközépkorú férfit, aki a tisztek rózsaszín lovaglónadrágját viselte. Parancs nélkül álltak vigyázzba.

– Örülök, hogy látom, Charley – mondta a vezérőrnagy a középkorú tisztnek a sor végén. – Jó húsban van! Nos, ezt hamarosan ledolgozzuk magáról.

– Örülök, hogy ismét látom, vezérőrnagy – felelte a tiszt.

– Tisztázzunk valamit – emelte fel a vezérőrnagy a hangját, hogy mindenki tisztán hallja –, pólózni jöttünk ide, nem háborúzni! Felejtsék el, hogy olyan emberrel játszanak, aki egymozdulattal kettétörheti a katonai pályafutásukat. A pályán nem lesznek rangok! Először sportemberek és másodszor katonák. Én keresztnevükön szólítom magukat, engem pedig – egy pillanatig gondolkodott – uramnak szólítanak.

Megkapta a nevetést, amire számított, és a sorban álló következő emberhez fordult. – Frank Dalce, uram – mutatkozott be.

– Sokat pólózott, Frank? – kérdezte a vezérőrnagy. – Mit tud felmutatni?

– Egy gólt, uram – közölte Frank Daley.

Végigment a soron, és mindenkinek nagyjából ugyanezeket a kérdéseket tette fel. A sor végén egy magas, izmos, elég jóképű katonához ért.

– Craig Lowell, uram – jelentette a fiatalember.

– Nem sértésnek szánom, Craig, de túl fiatalnak néz ki ahhoz, hogy sokat pólózottvolna. Gondolom, még nem teljesített, ugye, fiam?

– De igen! Három gólt, uram – húzta ki magát Craig Lowell.

– Hol játszott, Craig? – kérdezte a vezérőrnagy érdeklődve.

– West Palm, uram, Ramapo, Houston, Los Angeles.

– Ismeri Bryce Taylort?

– Igen, uram – felelte Craig Lowell. – És hogy van mostanában? – vetette oda a vezérőrnagy mellékesen.

– Elég rosszul sajnos, uram – mondta Lowell. – Talán meg is halt. A nagyapám írta,



hogy beszélt Mrs. Taylorral…

– Jöjjön és beszélgessünk, amíg átöltözöm.

A vezérőrnagy MacMillanre kacsintott. A fenébe is, legalább van egy háromgólosátékosa! Kövér Charleyval, aki legalább kétgólos volt a háború előtt és azzal a ronda

pasassal a sor közepén talán pályára tud vinni egy csapatot, amely legyőzi a franciákat.Egy háromgólos játékos több, mint amit remélt. A vezérőrnagyot hétre minősítették.

A vezérőrnagy felfutott a teherautó féM1épcsőjén. A belseje kényelmes volt és díszes.Ebben a kocsiban kelt át Európán. Guruló otthon és parancsnokság volt. Kávé főtt egylábasban, egy kancsóban jeges víz várta és egy kendővel letakart tálca szendvics.

– Parancsoljon, Craig – mutatott az asztalra –, és mondja el a rossz hírt Bryce-ról!

A vezérőrnagy levette a bőrdzsekijét, a rózsaszín inget és a selyem ujjatlan alsóinget.Felvett egy kincstári pólót, amelyre elől-hátul szépen felfestették az egyes számot.

Craig Lowell elmondta, amit a nagyapjától hallott Bryce Taylor halálos betegségéről.

– Hogy is hívják a nagyapját? – kérdezte Waterford vezérőrnagy.

– Geoffrey Craig, uram.

– Aha, szóval maga Craig.

– Az anyám neve Craig – magyarázta Lowell.

– Értem, maga tehát Lowell. Bostoni, ugye?

– Nem, uram, New York-i.

– De harvardi akcentusa van!

– A Harvardra jártam, uram.

– Akkor jó – nyugtázta a vezérőrnagy elégedetten. – Persze hogy oda járt. – MajdMacMillanhez fordult. – Tudjon meg mindent a régi barátomról, Bryce Taylorról, Mac. A)Ha meghalt, írjon szép részvétnyilvánító levelet. Tudja meg a címet Craigtol. B) Ha mégél, tudja meg, hol és milyen állapotban van, és mit tehetek érte.

– Igen, uram – mondta MacMillan.

– Hányassal szokott játszani, Craig? – érdeklődött a vezérőrnagy, miközben lehúzta asliccét, betűrte a pólót, és nagyokat nyögött, amíg bekapcsolta a szűk övet a derekán.

– Hármassal, uram.

– Rendben, akkor próbáljuk meg! Szóljon a többieknek, hogy jelöljék meg az ingüket.Ma ledolgozunk a Kövér Charleyrol egy kis jóléti zsírt.

– Igen, uram – mondta Lowell és távozott. Egy őrmester négy lovat vezetett ateherautóhoz. Lowell szerint nem értek sokat. De ennél jobb nem volt, és ezt is avezérőrnagynak tették félre. Ami a többieknek maradt, még rosszabb volt.

Két „bemelegítő részidőt” játszottak, majd utána egy rendes, hatszor nyolcpercesmérkőzést. A vezérőrnagy által vezetett kék csapat 7:4 arányban nyert.

A vezérőrnagy a játék után elfogadott egy nagy pohár erősen édesített jegeskávét, és



gyorsan felhajtotta. Nagyon jó hangulatban volt.

– Uraim – mondta –, MacMillan szerzett nekünk szállást az egyik Bad Nauheim-igyógyszállóban. A németek több más furcsa hiedelemmel egyetemben azt hitték, hogyennek a szörnyű víznek ebben az idilli faluban gyógyhatása van. Most bepakolunk aszolgálati kocsikba, megfürdünk, és iszunk valamit. Mac importált vizet, hogy legyen mita whiskybe keverni.

A vezérőrnagy és Kövér Charley beszálltak egy Fordba. MacMillan elöl ült a sofőrrel. Atöbbiek, egy kivételével beszálltak a többi kocsiba. A menet elindult.

– Állítsák meg az átkozott kocsit! – kiáltott hirtelen a vezérőrnagy. A sofőr a fékbetaposott. A mögötte jövő kocsik majdnem beléjük szaladtak. – Hova a pokolba megy? – kérdezte a vezérőrnagy inkább csak magától. Letekerte az ablakot, és kiszólt: – Craig, azistenit, mit csinál?

– Megsétáltatom a lovakat, uram – felelte Craig Lowell.

– Az istenit, erre vannak közkatonáink. – Vezérőrnagy – kezdte MacMillan –, nem volt időm, mivel a vezérőrnagy úr annyira

sietett…

– Mit akar ezzel mondani, Mac? – kérdezte Waterford lassan.

– Uram, ez Lowell közlegény.

A vezérőrnagy intett Craig Lowell közlegénynek, felhúzta az ablakot, és szólt asofőrnek, hogy induljon.

– Mac, ezt nem kellett volna tennie velem, ráadásul zavarba hozta azt a fiút. – Nincs mentségem, uram.

– Az istenit, azt mondtam magának, hogy szedje össze a hadosztályban található összes pólójátékost – mondta a vezérőrnagy.

– Igen, uram. Pontosan ezt mondta.

– Mit keres egy háromgólos játékos a közkatonák között, a fenébe is? Aki ráadásulúriember, Mac. Az isten szerelmére! Mi a fenét csinál ilyen családi háttérrel

közkatonaként? – A hadosztály golfcsapatában játszik, vezérőrnagy – felelt Mac, szó szerint értve a

kérdést.

– A golfcsapatban? A golfcsapatban?!

– Igen, uram – mondta Mac. – Hivatásos sportoló.

– Nem gondoltam volna, hogy a 20-as nyomtatványokat is átböngészi.

– Vezérőrnagy úr, megengedi, hogy megmagyarázzam?

– Megpróbálhatja. Ha nem sikerül, akkor visszaküldöm, hogy segítsen neki lószartlapátolni – mondta fenyegetően Waterford.

– A vezérőrnagy úr engedelmével elmondom, hogyan történt. Amikor a vezérőrnagy úr



közölte velem a kívánságát, azzal a gonddal kellett szembenéznem, hogy nem tudtamsokat a pólóról.

– Másról sem – jegyezte meg a parancsnok.

– Megkérdeztem, hogy tud-e valaki valamit a pólóról. Lowell tudott, és segített nekem. Nagyon sokat tud a játékról, uram.

– Azt láttam – mondta a vezérőrnagy – Ha Kövér Charleynak sikerült volnakimozdítania magát alacsony sebességfokozatából, a pirosak akár győzhettek volna. Vagyhatszor helyzetbe hozott téged, Charley, te pedig elszúrtad!

– Kicsit kijöttem a formából – mentegetőzött Kövér Charley.

– Ez a hét gól alábecsülése! Folytassa, Mac!

– Vezérőrnagy, én Lowell közlegényt tanácsadóként hoztam el – fejezte be MacMillan. – Az összes többi játékos tiszt.

– Mac, jól figyeljen! A) Hat hét és két nap múlva a csapatom a francia hadsereg Quillier vezérőrnagy által vezetett Deuxieme gépesített hadosztálya ellen játszik. B) Mivel afranciák nem érintkeznek közkatonákkal, az én csapatom csak tisztekből fog állni. C) Azén csapatom fog győzni. D) Az én csapatom nem tud győzni, ha Lowell nem játszik hármasként.

– Azt hiszem, értem a vezérőrnagy szándékát, uram – mondta a hadnagy alig leplezvemosolyát.

(Öt)

Németország, Bad Nauheim1946. május 12.

Miután Craig W. Lowell közlegény megsétáltatta a lovakat a német lovászfiúkkal, beszállt saját fekete dzsipjébe, és átment a rendőrség golfpályájára, ahol a bolt fölöttszállásolták el, egy padlásszobában.

Arról álmodozott, hogy megállítja a tábori rendőrség, esetleg valamelyik nagyszájúfiatal tiszt.

„Katona – mondaná a rendőr –, hol a pokolban lett ilyen koszos?”„Tulajdonképpen – válaszolná – pólóztam Waterford vezérőrnaggyal. És a rendőrség

parancsnokával.”

Nem állították meg. A bolt mögött parkolta le a dzsipet, és felmászott a keskeny lépcsőna piciny szobáig. Az egyetlen előnye ennek a szállásnak, hogy nem a laktanyában volt.Békén hagyták. Ha szükségük volt rá, érte kellett jönniük, ez viszont túl sok gondotelentett, ezért egy másik katonára bízták általában a kellemetlen feladatokat.

Lehúzta a csizmáját, az átizzadt nadrágot, inget és alsóneműt. A vezérőrnagy

összevissza futtatta őket. Ha a többiek is úgy elfáradtak, mint ő – gondolta bizonyoselégtétellel –, akkor a tisztek és úriemberek, akikkel játszott, most alaposan liheghetnek.Mindegyik, kivéve a vezérőrnagyot, gondolta. Ő volt az egyetlen, aki nem tűnt fáradtnak,amikor a dzsip kürtje az utolsó menet végét jelezte. Lowell legalább annyira meglepődött,



hogy Waterford vezérőrnagy első osztályú pólójátékos, mint amennyire a vezérőrnagyazon, hogy Craig közlegény.

Lowell meztelenül lehajolt, és megvizsgálta a combja belső oldalát. Magas volt ésizmos, nem volt focista alkat, de erőt és kitartást sugalló termete volt. Kissé kidörzsölte anyereg, de legalább nem sebesedett ki. Semmi komoly. Törülközőt tekert a dereka köré,lement a lépcsőn a férfiöltözőbe, és lezuhanyozott. Levitte magával a borotváját, és

megborotválkozott a zuhany alatt. A szakálla olyan világos volt, mint a haja, devalamilyen oknál fogva a nyolc óránál régebbi borosta már koromfeketének látszott. Arendőrség szerette a frissen borotvált katonákat.

Lowell egy kicsit aggódott. Mi lesz most, hogy Peterson K. Waterford vezérőrnagymegtudta, hogy csak egyszerű közlegény? De inkább kíváncsi volt, mint aggódó. Először is nem próbálta magát másnak kiadni, mint ami. Ha a vezérőrnagy villámokat akart szórni,célpontja csakis MacMillan lehet. A közlegényeket a nagykutyák nem szokták észrevenni.

Mindenesetre Lowell valószínűtlennek tartotta, hogy Mac-Millant annyira megcsapja a

villám, hogy meginogjon. Craig Lowell rájött – amikor fél füllel hallotta az őrnagyok ésezredesek beszélgetéseit a „tizenkilencedik lyuknál”, ahogy a nauheimi golfpályaklubházát nevezték –, hogy csalódtak MacMillan hadnagyban. Az általános véleményszerint MacMillan volt a bohóc Waterford király udvarában. Egy kellemes bolond, akinek valahogy az ölébe pottyant a Becsületrend. MacMillan mindig harmadik személyben beszélt a vezérőrnaggyal és más magas rangú tisztekkel, amin az egész hadosztálynevetett.

De Craig Lowell közlegény személyes véleménye szerint, ha MacMillan nem is aszürke eminenciás volt a trón mögött, azért a kerekasztal lovagja címet kiérdemelte. Nemegyszerű mindenes és bohóc. Lowellnek nem volt semmi konkrét bizonyítéka, csak sok apró észrevétel kombinációjaként következtette ki. Volt egy bizonyos fény a vezérőrnagyszemében, bizonyos árnyalat a viselkedésében, amikor MacMillan nem volt mellette, és bizonyos megkönnyebbülés látszott rajta, amikor visszatért.

Lowell Mrs. Waterfordot is megismerte. Magas, vékony, ősz hajú nő volt, aki egyáltalánnem hasonlított hivalkodó férjére. Amikor a golfklubba telefonált, mindig megkérdezte,mikor lenne alkalmas, hogy játszani jöjjön. A másik két vezérőrnagy felesége, Mrs.Parancsnokhelyettes és Mrs. Vezérkari Főnök, valamint az ezredesek feleségei, még Mrs.

Hadosztály Főorvos is csak bejelentették, hogy játszani fognak.Mrs. Waterford más volt. Általában nagyon korán reggel szokott játszani, és kivétel

nélkül mindig Mrs. MacMillannel, egy vörös hajú, telt nővel, aki teli torokból szokottnevetni.

Amikor Lowell először találkozott vele, érthetően arra a következtetésre jutott, hogynémet. Hallotta, amint a labdaszedőkkel németül beszélt. Az egyetlen, aki a közlegénynélis alacsonyabb rangú, az a káposztafejű.

– Jó reggelt – mondta akkor Mrs. Waterford méltóságteljesen, de elég rossz német

kiejtéssel, abban a hiszemben, hogy Lowell német. – Milyen szép reggelünk van.

– Valóban pompás időnk van, Frau General – felelte Lowell, majd angolul folytatta. – Lowell közlegény vagyok, a fő pályagondnok.



– És a legjobb golf játékos is a hadosztályban, MacMillan százados szerint – felelteanélkül, hogy abbahagyta volna a golfozást. – Játszana velünk? Két legyet ütnénk egycsapásra. Isten a megmondhatója, nagy szükségünk lenne egy kis oktatásra. Mrs.MacMillan és én szégyellünk mással játszani, mint egymással. És gyakorolnunk kellene anémet nyelvet is.

– Bizony, nagy szükségünk van magára! – mondta Mrs. MacMillan, és kinyújtotta a

kezét Lowell felé. – Roxy MacMillan vagyok.Mire befejezték az első kört, Lowell arra a következtetésre jutott, hogy mindkettőjüket

nagyon szereti. Mrs. Waterford eM1ékeztette a néhai nagyanyjára, és Mrs. MacMillan – eszébe jutott az a kifejezés, amelyet a nagyanyja használt a kedves, de egyszerű emberekre – csiszolatlan gyémánt volt.

Lowellt meglepte, milyen fontos szerepet játszik a golf a seregben, amikor először Bad Nauheimbe és az amerikai rendőrséghez került. Mindig azt hitte, hogy a golf a közép– ésfelsőosztálybeliek sportja, nem olyasmi, amivel a katonai társadalmi hierarchia alján lévő

őrmesterek foglalkoztak. Ezek szerint a háború előtt a hadseregben tizedesi rang felettmindenki ütögette a labdát. Rájött, hogy az állam tartotta fenn a pályákat, ezért a költségek és saját játékuk igazolása miatt a nagykutyáknak biztatniuk kellett a pórnépet, hogygolfozzanak. Akik ezt meg is tették.

MacMillan hadnagy, akit Lowell először szintén a pórnépből valónak bélyegzett,minden szerda délután játszott, általában a rendőrség számvevő tisztjével, Emmonsőrnaggyal. Néha csatlakozott hozzájuk a vezérőrnagy, de általában csak MacMillan ésEmmons játszott. Kilenc lyukat teljesítettek, majd eltöltöttek egypár órát a„tizenkilencedik lyuknál”, a klubházban, ahol hamburgert ettek és söröztek.

Hetekkel később, hogy Lowell kisebb-nagyobb rendszerességgel játszani kezdett Mrs.Waterforddal és Mrs. MacMillannel, MacMillan egyszer odament hozzá, amint éppen a pályairoda falát támasztotta, nagyon remélve, hogy senki sem fogja golfoktatásra felkérni.MacMillan odament, és átadott Lowellnek egy egydollárost.

– Vegyen néhány sört, és találkozzunk az öltözőben! – Kellemes hangsúllyal mondta, de parancs volt és nem meghívás.

Amikor Lowell beért az öltözőbe a sörrel, MacMillan éppen a zuhanyból jött ki,

törülközővel a derekán. Hátat fordított, ledobta a törülközőt, és felhúzott magára egysortot.

– Ha jól tudom, golfleckéket ad a feleségemnek – mondta, még mindig háttalLowellnek.

– Igen, uram – felelte Lowell.

– És németleckéket is – folytatta, amint megfordult.

– Igen, uram.

– Hol tanult németül? – érdeklődött. Nem szerette a Lowell-féléket. Általában gyanakvóvolt a csinos fiatalemberekkel szemben. Ez ráadásul még vonzó is volt, és gyalogságiközkatona létére elég beképzelt.



– Egy német hölgy vigyázott rám gyerekkoromban – felelte Craig.

– Mit akar a hadseregtől, Lowell?

– Nem egészen értem, uram.

– A katonai vezetés mindig keres embereket, akik beszélnek németül – magyarázta. – Őrmester lehetne hat hónapon belül, sőt tiszt is, mielőtt leszerel.

– Nos, uram, ha választhatnék, inkább itt maradok.

– Igaz, nincs szüksége a pénzre, ugye? – mondta MacMillan.

– Nem uram, nincs. – Lowell azon töprengett, honnan tudhatja ezt MacMillan, de nemcsodálkozott, hogy kiderült.

– A feleségem szerint maga kedves fiatalember. Ha meggondolja magát, szóljon!

– Köszönöm, uram.

– Én is a sportból éltem a háború előtt – mondta MacMillan. – Én voltam a Hawaiibanállomásozó csapatok középsúlyú ökölvívó bajnoka. – Kinyitotta a sörösüveget, kiitta, és befejezte az öltözést.

Lowell nem tudott mit mondani.

– A feleségemnek nincs igaza. Szerintem maga nem kedves fiatalember, hanem egyátkozott lógós. – Amikor látta, hogy ez megdöbbentette Lowellt, folytatta: – Egy jó tanács,lógós: Ne próbálja meg kihasználni, hogy a vezérőrnagy feleségének golf-és némettanára!

Lowell arcába szökött a vér, de nem szólt semmit. – Tudom, persze, hogy erre sohasem

gondolt, közlegény -mondta MacMillan, és kisétált az öltözőből. Egy hónappal későbbismét megkereste.

– Van egy kérdésem, lógós – mondta akkor. – Mit tud a pólóról?

– Maga mit akar tudni?

– Mit akar tudni, uram – javította ki MacMillan.

– Igen, uram – mondta Lowell. Most vette észre, hogy MacMillan hadnagyi csíkjait aszázadosi stráfokra cserélték. -Nem akartam tiszteletlen lenni.

– Gondolom, tényleg nem akart. Mondok valamit, Lowell. Nekem úgy tűnik, minthamaga azt gondolná mindenkiről a hadseregben, hogy segghülye.

– Ez nem szándékos – mondta Lowell őszintén.

– De azt gondolja, hogy mi itt mind lószart sem érünk, ugye?

– Maga kivétel – felelte Lowell gondolkodás nélkül. MacMillan szeme kikerekedett,szemöldöke felszaladt. Lowellnek csak egy pillanattal később jutott eszébe hozzátenni: – Százados.

– Megtisztel – mondta MacMillan gúnyosan. De Lowell érezte, hogy nem neheztel.MacMillan felismerte az őszinteséget, és tényleg megtisztelve érezte magát.

– A lószarról jut eszembe, meséljen nekem a pólóról!



– Mit akar tudni?

– Mindent! Csak annyit tudok, hogy lovagolva kell játszani.

– Uram, segítene, ha tudnám, hogy mihez kell.

– A vezérőrnagy pólózni akar – sóhajtott MacMillan. – Mi a franc az a hétgólos játékos?

– Pokoli jó pólós, uram.

– A vezérőrnagy hétgólos játékos – mondta MacMillan. – Ez mit jelent?

És Lowell világosan elmagyarázta a rendszert és a póló szabályait. MacMillan többkérdést tett fel, de Lowellnek semmit sem kellett kétszer elmagyaráznia.

– Mostantól holnap 06.00 óráig, Lowell, írjon össze mindent, amire szükségünk lehet,hogy pályára állítsunk egy pólócsapatot. Mindent, a csizmától a patkóig. Találtam lovakatAusztriában. Egy raktár tele van felszereléssel Fort Rileyben, és van ott egy haverom, akimindent ideküld, amire szükségünk van. De tudnom kell, mit kérjek. Döntse el, mire lehet

szükség. És háromszorozza meg a mennyiségeket! – Uram, ma este ügyeletben vagyok.

– Nem tudok róla, ugyanis egy órája nekem dolgozik. Már elintéztem a központiegységnél. A vezérőrnagy pólócsapatot akar, Lowell, és mi ketten elintézzük, hogymegkapja.

Két nappal később Craig Lowell az egyik rendőrségi L-5-ösön találta magát, amelyetmaga a rendőrségi repülőtiszt, Robert Robbins őrnagy vezetett. Robbins az Alpokba vitte,Salzburg közelébe, ahol a katonai kormányzat ötszáz, németektől zsákmányolt lovat

tartott. Eredetileg több ezer volt, de az igáslovakat gyorsan visszaadták a német és osztrák parasztoknak, hogy szánthassanak velük. A megmaradt lovak már láthatóan nemes állatok voltak. Értékes kincsként őrizték őket. A németek feltehetően nem törvényes úton jutottak hozzájuk, és a hatóságok most igazi tulajdonosaiknak szándékoztak visszaadni őket.

Egy héttel később tíz lószállító kocsi érkezett a gazdaságba, és felrakodták azt a hetvenlovat, amelyet Craig Lowell választott ki a németországi útra. Nem volt közöttük kistermetű, mozgékony paripa, ami ideális a pólózáshoz. De volt egypár szép hátasló (egynémet lovászfiú elmondta Craignek, hogy Magyarországról jöttek a háború utolsónapjaiban), amelyeket kemény munkával pólós lovakká lehet képezni.

Az út öt napig tartott Bad Nauheimig. A lovak túlélték a szállítást. A német lovászoknak nagy tapasztalata volt a lovak mozgatásában ennél sokkal rosszabb körülmények között is.Mire megérkeztek Bad Nauheimbe, MacMillan százados mindent előkészített azistállóktól és élelemtől a kijelölt pólópályán keresztül a lovászok szállásáig. Az istállóbankét tucat láda állt, amely Fort Rileyből érkezett légi szállítással. Mindegyik ládán feliratlátszott: SÜRGŐS LÉGI SZÁLLÍTÁS, ÁLLATORVOSI KELLÉKEK, ROM1ANDÓ. Aládák tele voltak nyereggel, patkóval, szegeccsel, pólóütővel, lovaglónadrággal, tehátmindennel, amit Craig Lowell kért, sőt többel. Másnap, ahogy megérkeztek a lovak,

kezdtek szállingózni a játékosok a rendőrség minden egységéből. Két nappal ezután CraigLowell közlegény találkozott Peterson K. Waterford vezérőrnaggyal, és tájékoztatta, hogyközös ismerősük, Bryce Taylor rákban szenved és halálos beteg.



(Hat)

Még mindig fennállt az a probléma, hogyan juttassa Lowell közlegényt a pályáraátékosként. MacMillan végignézte a szolgálati hátterét. Lowellt kidobták a főiskoláról.

Kár, mert a végzett főiskolásokat bizonyos körülmények között azonnal tisztté léptetik elő.MacMillant foglalkoztatta a gondolat, hogy kozmetikázza egy kicsit Lowell lapját, de eztvégül elvetette. Csak tizenkilenc éves volt, azt nem javíthatta ki. Két ilyen nagyságrendű

„szépítés” nem maradhat észrevétlen.Ezután beszélt William C. Emmons őrnaggyal, a rendőrség számvevő tisztjével.

Barátok voltak olyan értelemben, hogy együtt szolgáltak Fort Rileyben a háború előtt.MacMillan őszintén szólva nem eM1ékezett arra, hogy valaha látta Emmonst Rileyben, de beszélgettek, és voltak közös ismerőseik. MacMil-lannek nem volt sok dolga azaktatologatókkal akkoriban, és az aktatologatóknak nem volt sok dolga a csapatokkal.Emmonst a hadsereg pénzügyeiben tanúsított szakértői képességei miatt hamarosanelőléptették, és áthelyezték a számvevőkhöz. Az egész háborút a Prudential

Biztosítótársaság irodájában töltötte Newarkban, ahol egy csapat civil könyvelőt irányított.Ezek já-randósági és biztosítási csekkeket írtak az elhunytak gyermekeinek éslegközelebbi hozzátartozóinak. Végül őrnagyi rangra emelkedett.

Emmons őrnagy nemcsak értette a hadsereg működését és MacMillan problémáját, demegoldást is ajánlott. Mindketten tudták, hogy ezzel MacMillan a lekötelezettje lettEmmonsnak, tartozik neki egy nagy szívességgel. Nem csereüzlet volt, csak hallgatólagosmegállapodás, hogy ha Emmons őrnagy kér valamit, MacMillan százados, a vezérőrnagyszárnysegédje komoly erőfeszítést fog tenni, hogy azt meg is kapja.

Craig Lowell közlegénynek, aki napkeltétől napnyugtáig vagy pólózott, vagy a lovakatedzette, fogalma sem volt, hogy a katonai adminisztráció fogaskerekei miatta csikorogtak.

Pedig így történt. Táviratok mentek, különleges parancsok jöttek. Papíron Craig egy hétalatt óriási utat tett meg. A 137. számú különleges parancs szerint LOWELL, Craig W.közlegényt jelenlegi megbízatása alól a kormány kérésére elismeréssel elbocsátották aKatonai Szabályzat 615-365 paragrafusa alapján, tiszti megbízatás átvétele miatt.

Ugyanezzel a paranccsal már hadnagyként helyezték át a 17. gépesített páncélosrajhoz,majd már mint tisztet ugyanazzal a tollvonással továbbhelyezték az ideiglenesen felállított40. lovassági szakaszhoz.

S mindez úgy történt, hogy arról Lowell még csak nem is tudott…

(Hét)

Németország, Bad Nauheim

US Rendőrség

40. ideiglenes lovassági szakasz

Craig W. Lowell közlegény fekete dzsipjével megközelítette a 40. lovassági szakasz

istállóját. Egy perccel később az egyik német lovászfiú kinyitotta a két hatalmas szárnyasajtó közül a bal oldalit, amin Lowell behajtott. A lovász bezárta mögötte az ajtót, ésodament a kocsihoz, amely az istálló emeletére vezető lépcső lábánál állt meg. Ezutánsegített Lowell közlegénynek kivenni a sátorponyvával letakart csomagokat a hátsó



ülésről. Volt egy Zenith Transoceanic hordozható rádió még az eredeti dobozban, két nagydoboz mosópor, hat doboz Ivory szappan, három karton Camel cigaretta, két doboz DutchMasters szivar, egy láda Coca-Cola, egy karton dobozos Schlitz sör, egy karton sima ésegy karton mandulás Hershey csokoládé és hat nagy üveg Nescafé.

Lowell közlegény a kantinban vásárolt.

– Tegye a rádiót, a sört és a szivart a szobámba – utasította a lovászt németül. – Tudja,mit kell tenni a többivel.

– Jawohl, Herr Rittmeister – mondta a lovász.

Szó szerint a „Rittmeister” lovasmestert jelent. A német lovasságban ez rangot is jelent,a századoséval egyenrangú. A lovászok mind „Herr Rittmeister”‘-nek szólították, ésLowell ezt elég szórakoztatónak találta. Mielőtt felment volna a lakásába, megvizsgálta azistálló mindkét szárnyát, az összes lovat az állásukban, a magtárat, ahol az abrakottartották, és az öltözőt, ahol a pólójátékosok felszerelése volt. Eleinte volt egy kis gondja alovászokkal, de ez gyorsan megváltozott, amikor rájöttek, hogy a fiatal katona nemcsak folyékonyan beszél németül, de ismerte a lovakat is. Lowellnek nem volt oka panaszra alovak állapota, az istállók tisztasága vagy a kantárak és nyergek szappanozása miatt. Látta,hogy a nyitott öltözőszekrényekben két komplett kitisztított és vasalt lovaglófelszerelésvolt. Majd felment a lépcsőn a lakásába. Már az elején tudta, hogy vannak szobák azistállók felett, és azonnal arra a következtetésre jutott, hogy sokkal jobb szállás lenne, minta bolt feletti szoba a golfpályán.

Az első meccs utáni reggelen, amit Waterford vezérőrnaggyal játszott, átköltözött.

– Százados – mondta akkor MacMillannek. – Van egy hely, ahol alhatnék az istállók felett. Beköltözhetnék oda?

– Most hol lakik?

– A bolt felett.

– Rendben.

Minden lovász elvileg egyenlő volt. A Hadsereg vette fel őket munkásként, nagyonalacsony bérrel. Egy tál meleg ételt kaptak naponta és fekete katonai gyakorlóruhátmunkaruhának. Az egyikük, Ludwig, egyenlőbb volt a többieknél, olyan helyettes

főnökféle. Ludwig szerezte a két szoba és fürdőszoba berendezését az istálló felett. Egyik napról a másikra hozott egy ágyat a kincstári prices helyett, valamint két kárpitozottszéket, egy íróasztalt, egy asztalt, egy hűtőládát tele jéggel, két állólámpát, egy asztalilámpát, egy olvasólámpát az ágy fölé és szőnyeget. Másnap este egy telefon állt az egyik kárpitozott szék és az ágy között. Lowell közlegény most már tudott fogadni hívásokatanélkül, hogy le kellett volna rohannia az istálló irodájába.

Amikor a szobájába ért, látta, hogy kitisztították a ruháját, és a másik kimenőegyenruháját kikeményítették, és beakasztották a szekrénybe. Mellette lógott a

lovaglóruhája, frissen fényezett csizmája az ágy lábánál állt. Levette Ike-zubbonyát,lehúzta a nyakkendőjét, és kivett egy hideg sört a hűtőládából, majd kicsomagolta a ZenithTransoceanic világvevő rádiót.

Elolvasta a mellékelt használati utasítást, kinyitotta a hátlapját, betette a nehéz, hosszú



élettartamú elemet, amit adtak hozzá, és bekapcsolta. Behangolta az AFN-Frankmrtot, azamerikai adót, ahol a Burns és Allen ment. Lábát a kárpitozott lábtartóra tette, kezében egydoboz sör, fél füllel hallgatta George marakodását Gracie-vel a rádióban, és közbentanulmányozta a Transoceanic használati utasítását, amikor kopogtak.

– Ki az? – kérdezte németül.

– MacMillan százados.

– Jöjjön be! – mondta Lowell. A francba! Az utolsó ember, akit a szállásán látni akart,Rudolph G. MacMillan százados volt. Arra számított, hogy az egyik lovász jön beszámolni a lovak állapotáról abban a biztos tudatban, hogy kap egy doboz sört meg egycsomag cigarettát.

Lowell úgy gondolta, hogy ő a megszálló hadsereg egyetlen tagja, aki a feketepiaconvesz cigarettát. A többiek nemcsak az adagjukat adták el, hanem az Államokból ishozattak, hogy eladhassák. Lowell már azon gondolkodott, hogy ír az anyjának, küldjönneki egy láda cigarettát. De végül nem írt. Az anyja meg sem értené. Vagy kapna tőle egycsomagot pár doboz cigarettával, vagy még valószínűbb, hogy egy arany cigarettatartótküldene, megfelelően monogramozva. Nem érte meg a fáradságot. Itt tudott venni hetentehárom kartont, és igazságosan elosztotta a német lovászok között cserébe azért, hogykimosták és vasalták a ruháit, kifényesítették a csizmáját, és biztosították arról, hogy azállatok és a felszerelés kifogástalan állapotban lesznek, amikor megjelennek a pályán. Ezobb állás volt, mint golfoktatónak lenni. Mindent meg akart tenni, hogy meg is tartsa.

MacMillan nem titkolta ellenszenvét iránta, és könnyen elképzelhető, hogy amikor meglátja a lakását, visszarendeli a többi paraszt közé.

Belépett a szobába, és körülnézett.

– Nagyon szép – jegyezte meg.


– Van még egy söre? – kérdezte.

– Igen, uram – mondta Lowell. – Persze.

MacMillan körbejárta a lakást, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, majd a szekrényajtót.

– Nagyon szép – ismételte. – Még hűtőládája is van! Mint eM1ítettem, Lowell, magatúlélő típus.

Most már benne volt. Nem lehetett mást csinálni, csak kockáztatni.

– A századparancsnokom azt hiszi, hogy szalmán alszom hálózsákban – mondta, ésátadott MacMillannek egy doboz Schlitzet, egy nyitót és végül egy poharat.

– Nagyon elegáns – nyugtázta MacMillan. – Kristály, ugye?

– Igen. A jelzések szerint cseh gyártmány 1880-ból. Megnéztem a könyvtárban.

– Érdeklődik a kristály iránt? – kérdezte a százados. Aggodalma egyértelmű volt. Akristály iránti érdeklődés virágnyelven a homoszexualitással volt egyenértékű. MacMillanezt nem tartotta valószínűnek, de most, hogy belegondolt, lehetetlen sem volt. A francba!Ez keresztülhúzná a számítását.



– Nem igazán. Amikor az egyik lovász nekem ajándékozta, akkor mondta, hogy elégértékes. Inkább csak a lovászt ellenőriztem. A sörnek ugyanolyan az íze benne.

MacMillan kuncogott. Lowell most már valószínűnek tartotta, hogy a századosengedélyezi, hogy továbbra is itt lakjon kényelemben.

– Vannak tervei ma estére?

– Itt akartam heverészni és hallgatni a rádiót – intett Lowell az új Transoceanic felé. – Most vettem.

– Lenne kedve nálunk vacsorázni? – Amikor Lowell nem válaszolt, MacMillanfolytatta. – Jöjjön már, Roxy régóta meg akarja hívni.

– Ez nagyon kedves öntől, százados. Nagyra értékelem, de…

– Mi baja van, a fenébe is? – csattant fel MacMillan.

– Nézze, uram, komolyan mondom, nagyra értékelem, amit csinál. Gondoskodik a

magányos katonákról. Tényleg köszönöm. De biztos vagyok benne, hogy amilyen ritkánvan otthon, Mrs. MacMillan jobban örülne, ha kettesben lenne magával.

MacMillan nem szólt semmit.

– Őszintén, százados. Megszoktam, hogy egyedül vagyok, és szeretek egyedül lenni. Nagyra értékelem a gesztusát, tényleg. – Craig zavarban volt.

– Borotválkozzon meg! – parancsolta MacMillan. – Megvárom. Az tiszta egyenruha?

– Igen, uram – mondta Lowell.

– Vegye fel!(Nyolc)

Rudolph G. MacMillan százados és felesége egy tizennégy szobás villát kaptak aTaunus-hegy oldalában, kilátással a városra. Lowell arra gondolt, hogy mennyire hasonlítarra a házra, amelyet az unokatestvére, Porter Craig épített East Hampton-ban. Azontöprengett, hol lakhatnak most a ház eredeti, német tulajdonosai.

MacMillan Buickja mellé állt a dzsipjével, és követte a téglalépcsőkön fel a házhoz.Egy német szobalány nyitott ajtót, de Roxy már szaladt is a nappaliból fehér blúzban,

kigombolt kék kardigánban és rakott szoknyában. Megragadta Lowell karját, és egy puszitnyomott az arcára:

– Gratulálok, annyira örülök, hogy sikerült.

Fogalma sem volt, hogy miről beszél, és látta, hogy MacMillan int a feleségének,hagyja abba.

– Ja – mondta Roxy –, micsoda nagy szám van! Mit iszik, Craig? Minden van.

– Sört kérek, ha maga is azt iszik.

– Jó, az menni fog a húshoz. – A férjére nézett. – Az isten szerelmére, Mac, miért nemmondod meg neki?

– Igen, uram, kérem, mondja el nekem! – Craig értetlenül meredt MacMillanre.



– Hozz nekünk egy sört, Roxy, ki a teraszra! – tért ki a válasz elől MacMillan.

A „terasz” valójában veranda volt, egy kilencszer huszonnégy méter nagyságú, vöröstéglával kövezett terület, amelynek szélére 75 centi magas falat emeltek. Bad Nauheimterült el a lábuk alatt. Craig látta a hatemeletes fehér tégla– és üvegépületet, az egyetlenmodern épületet a városban. Meg a városi parkot, a pólópályát, sőt még az istállója vöröscserepes tetejét is látni vélte.

– Csodálatos – mondta.

Roxy kijött a verandára, és átadott neki egy sört. -Messze van a tyúkóltól, az biztos – mondta Roxy. Összeütötte a két üveg sört. – Fenékig, kölyök!

– A tyúkóltól? – kérdezte Lowell mosolyogva.

– Az első otthonunk. Mac és én Manhattanben házasodtunk össze. Manhattan,Kansasben, Riley mellett. Eleinte a szüleimmel éltünk, utána Mac a Légierőhöz került, ésBenningbe költöztünk. Valami okos farmer kitalálta, hogy többet keres, ha katonákat

szállásol el, mintha tojásokat termel, ezért kipucolta az egyik tyúkólat, és három lakástcsinált belőle. Farostlemez falakkal és egy pottyantos vécével ötven méterrel arrébb.Ötven dollárba került havonta, Mac pedig százötvenkettő nyolcvanat keresett azugrópénzzel együtt. És annak is örültünk.

– Nos, ez szép! – mutatott Lowell őszintén a verandára és a házra.

– Elvileg csak törzstiszti színvonalúnak kellene lennie, de Mac behajtott néhányszívességet.

Lowell nem tudott mit mondani, ezért csak mosolygott.

– Megmondtad már neki? Mondd már meg, hogy elkezdhessük az ünneplést! – váltotttémát az asszony.

– Jézusom, Roxy, úgy el tudod rontani a dolgokat!

– Én mondjam meg neki? Jó, ezen ne múljon – folytatta Roxy.

– Megmondom neki! Megmondom neki! Maradj már csendben!

Lowell várakozva nézett rá.

– Gondolt arra valaha is, hogy tiszt lesz? – kérdezte MacMillan. – Már rég nem. Eleinte azt akarták, hogy menjek a Tiszti Iskolába az alap…

– El kellett volna mennie – szólt közbe Roxy.

– Nem akarok tiszteletlen lenni, Mrs. MacMillan, de három nap elég volt a seregből,hogy rájöjjek, nem nekem való.

– Ez azért van, mert eddig csak a szart látta a seregből! Jó élet ez, higgye el!

Azon töprengett, hogy Roxy ezzel mit akart mondani. Jó asszony volt, és ő akkor sem

mondott volna olyat neki, amivel megsérti, ha nem tartott volna a férjétől. Rámosolygott. – Tizenöt hónapja és tizenegy napja van még, hogy meggyőzzön -mondta.

– Holnap reggel 08.00 órakor – közölte MacMillan tompa hangon – felesketik



hadnagynak.

– Tessék? – kérdezte Lowell.

– Hallotta, mit mondtam! – mosolygott Lowell kínos helyzetén.

– Hallottam, mit mondott, százados – felelte Lowell. – De nem hiszem el.

– Higgye el! Ha egyszer tőlem hallotta, higgye el!

– Most már ünnepelhetünk! – mondta Roxy MacMillan, és ismét megcsókolta az arcán.

– Várjunk csak egy percet! Nem hiszem, hogy tiszt akarok lenni.

– Ez meg milyen szöveg? – kérdezte Roxy. – Mi baja van? – Hadd magyarázzam elmagának, Lowell! A vezérőrnagy meg akarja verni a franciákat pólóban. Nem tudom,hogy ez miért olyan fontos neki, és nem is érdekel.

– Én is voltam közkatona felesége – kotyogott közbe Roxy. – Tudom, milyen az. Sokkalobb a tiszti soron.

– Roxy, az istenért, befognád a szádat? – torkolta le Rudy MacMillan. VilláM1ószemmel nézett rá.

– A vezérőrnagy szerint csak úgy verheti meg a franciákat, ha maga is játszik – magyarázta tovább Lowellnek. – És a francia tisztek nem pólóznak közlegényekkel. Avezérőrnagy azt mondta, hogy maga játszani fog. Eddig tud követni?

Lowell bólintott, de nem felelt.

– Ezért holnap felesketik hadnagynak – közölte MacMillan. -Nem tud annyit se a

seregről, a katonaságról, hogy pattanás legyen egy tizedes seggén, nemhogy jó tisztlegyen. Ezt tudom én, és tudja maga, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tiszt lesz,felszáll egy lóra, és pólózik. Világos?

– És mi történik a pólószezon végén? – kérdezte Lowell.

– A vezérőrnagy biztosan kap még egy csillagot, szerintem nem is sokára. Akkor visszamegy az Államokba. Ha nem keveredik bajba, a szavamat adom, hogy levesszük aztaz aranycsíkot olyan hamar, mint ahogy megkapta.

– És megint közlegény leszek?

– Kiszáll! – mondta MacMillan kemény hangon. – Elintézem, hogy jóváhagyják afelmentését az aktív szolgálat alól az itteni „viszontagságok” miatt.

– Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez így megy. Azt hittem, hogy ez egy rendeskinevezés lesz. így már nem tetszik nekem! – jegyezte meg Roxy.

– Milyen hamar szállhatok ki? – kérdezte Lowell.

– Hat hónapon belül. Ezt elhiheti. Szavamat adom rá.

– Rendben – mondta Lowell.

– Maga kis szarházi! – mondta MacMillan dühösen. – A maga korában a golyóimatadtam volna egy kinevezésért!

– Elmehetek, százados? – kérdezte Lowell és felállt.



– Várjon csak egy percet! – kotyogott közbe megint Roxy. – Mac, most azonnal hagydabba ezt a hülyeséget! Ez az én estélyein, és meg is tartom! Én hívtam ide Craigetvacsorára, nem te! Ezért legyetek szívesek az ellentéteiteket a küszöbön hagyni!

– Nem, nem mehet el! – MacMillan szinte kiabált. – A vezérőrnagy és Mrs. Waterfordtíz perc múlva itt lesznek. Itt marad, és úgy csinál, mintha jól érezné magát! Megértett?

– Világos beszéd – szólalt meg Waterford vezérőrnagy a veranda széléről. – De nemtudom, hogyan tudná kicsikarni belőle, Mac.

Lowell és MacMillan felálltak.

– Jó estét, Craig – üdvözölte Mrs. Waterford. Odament hozzá, és kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy látom.

– Jó estét – üdvözölte Lowell. Kíváncsi volt, hogy Waterfor-dék mennyit hallottak a beszélgetésből. Úgy tűnt, csak MacMillan utolsó dühös megjegyzésének voltak fültanúi.

– Úgy hallom, kinevezték – folytatta Mrs. Waterford. – Gratulálok, azt hiszem, remek tiszt lesz.

Ránézett, és azon töprengett, hogy Mrs. Waterford csak udvarias, vagy komolyangondolja, amit mond.

– Köszönöm – felelte végül.

Két német szobalány kihozott a verandára egy kettévágott, ötvenöt gallonos, lábakonálló hordót, amit grillsütővé alakítottak át. Peterson š. Waterford vezérőrnagy levette azakóját, a nyakkendőjét, és feltűrte az ingujját. Feltett egy nagy fehér kötényt, amelyről

egy kövér szakács vigyorgott kuktasapkában. „FŐSZAKÁCS ÉSTÁNYÉRMOSOGATÓ” felirat díszelgett a kötény közepén. Utána faszénből tüzet rakott,és személyesen sütötte a húst. Amíg főzött, több üveg sört megivott.

A hús kitűnő volt, vastag, kívül ropogós, belül rózsaszín. Roxy MacMillan biztosította asült krumplit, egy nagy tál salátát és a fokhagymás kenyeret.

Pólóról beszélgettek. MacMillannek, aki semmit nem tudott a pólóról, nem voltmondanivalója, és Lowell ennek örült.

A pokolba is! – gondolta Lowell, valamikor az este folyamán. Pólózni fogok, és hat hónappal korábban szerelek le! Addig is tiszt leszek. Mi okom lenne a panaszra?

Ötödik

(Egy)


1946. május 24.

Mivel a megszálló hadsereg felismerte a személygépkocsik iránti igényt, és mivel nem

volt hajlandó fizetni több tízezer civil gépkocsi átszállítását az Államokból, a feleslegesdzsipeket átalakíttatták a griesheimi bázison. Átépítették a katonai előírások szerint, azegyetlen kivétel az volt, hogy feketére festették és nem olajzöldre. Az átalakítás 430dolláros költségéért eladták a kantinnak, ahonnan továbbadták a közkatonáknak.



Természetesen sokkal többen jelentkeztek, mint ahány kocsi volt, így sorsolási ceremóniánhúzták ki a nyerteseket. Craig Lowell közlegény első – és mint utóbb kiderült, utolsó – látogatása a szolgálati klubba egy ilyen sorsoláson való részvétel volt. Ő volt az egyik szerencsés a tíz közül, akit kisorsoltak.

Craig Lowell közlegény „A” típusú egyenruhában leparkolt fekete dzsipjével ahadosztály központja mögött, és a földszinti kávézóban találkozott Rudy MacMillan

századossal. MacMillan szólt neki, hogy vegye le a zubbonyát. Amikor Lowell átadta azubbonyát, MacMillan az asztalra terítette, és legombolta a közkatonai jelvényt a váll-lapjáról. Kinyújtotta a kezét, és Lowell tenyerébe ejtette.

– EM1ékbe – mondta. Utána kis kartondobozokat nyitott ki. Egy apró amerikai jelvényttűzött a felső hajtókára, egy első világháborús tankot az alsóra, és egyetlen aranystráfot aváll-lapjára. Visszaadta a zubbonyt. Mire Lowell felvette, MacMillan egy aranystráfottűzött a tengerentúlról érkezett tiszti sapka elejére, a közkatonai sapkát pedig a szemétbedobta.

– Erre már nem lesz szüksége – mondta. Átadta a tiszti sapkát. – Ezt az övébe dugja, nea váll-lapja alá!

– Igen, uram.

Ezután átmentek a kávézóból egy folyosóra, majd a lifthez. Felmentek a negyedik emeletre, végig a szállodai folyosón egészen egy saroklakosztályig, amelyet irodáváalakítottak.

– Jó reggelt, főtörzsőrmester – köszönt MacMillan az asztalnál ülő tisztnek. – Ha jóltudom, Webster ezredes már vár minket.

– Igen, már várja magukat. Ráment az egész napja, százados.

– Csak azzal foglalkozzon, ami magára tartozik, főtörzsőrmester! A maga feladataannyi, hogy mindent szépen legépel.

– Felhívta a vezérőrnagyot is – folytatta zavartalanul a főtörzs.

– Gondoltam, hogy hívni fogja – bólogatott MacMillan. – Biztos, hogy a vezérőrnagymegnyugtatta az ezredest Lowell kiváló tiszti képességeiről.

A főtörzsőrmester szórakozott megvetéssel nézett Lowellre, majd felvette a telefont.

Baszd meg! – gondolta Lowell. Tíz perc múlva „uramnak” szólítasz.

– MacMillan százados van itt, ezredes – szólt bele. A vonal másik végén mondottvalamit az ezredes. – Igen, uram. – Letette a telefont.

– Úgy tűnik, az ezredes most szedi össze magát – közölte szárazon. – Kérte, hogymindent írassak alá.

MacMillan bólintott. A főtörzsőrmester felállt. – Üljön le! – utasította Lowellt. – Sok a papírmunka.

Átadott neki egy tollat, és elé tolt egy több centi vastag papírköteget aláírásra. Lowellujjai elgémberedtek, mire befejezte, és az aláírása, amely soha nem volt jól olvasható, avégére macskakaparássá torzult.



Még öt percet kellett várniuk. Közben a főtörzsőrmester és MacMillan olyan valakiről beszéltek, akit Lowell nem ismert, valami régi barátról. Megszólalt a telefon.

– Igen, uram – mondta a főtörzsőrmester. Hallgatott. – Igen, uram – ismételte, és letettea telefont.

– Uraim – közölte –, az ezredes most már fogadja magukat. – Felállt, és kinyitotta azajtót.

Lowell MacMillan sarkában vonult be a nagy szobába. Amikor MacMillan megállt, ő ismegállt. Amikor MacMillan tisztelgett, ő is tisztelgett.

– Jó reggelt, ezredes – mondta MacMillan. Az ezredes nem figyelt rá, hanem Craighezfordult.

– Maga Craig Lowell? – kérdezte tőle.

– Igen, uram.

Az ezredes szemében őszinte gyűlölet látszott. Nem tetszett neki, amikor a hadseregközvetlenül nevezett ki mérnököket, közlekedési szakértőket, egyetemi professzorokat ésmás civileket a második világháború alatt. Egyszerűen őrjöngött a gondolattól, hogy mostkinevezik ezt a fiatal tacskót tisztté csak azért, mert Waterford vezérőrnagy pólózni akar vele. „Köszönöm, hogy elmondta a véleményét, ezredes – mondta a vezérőrnagy, amikor tiltakozva telefonált neki –, de azt akarom, hogy nevezzék ki.”

A köpcös, méltóságteljes Webster felállt.

– Álljon vigyázzba! – mondta. – Emelje fel a jobb kezét, és ismételje utánam: Én,

mondja a nevét… – Én, Craig W Lowell…

– Esküszöm és fogadom…

– Esküszöm és fogadom, hogy őszinte hittel és hűséggel védem és oltalmazom azEgyesült Államok alkotmányát minden ellenségtől, legyen az külső vagy belső. Aszabályzatnak és a katonai kódexnek megfelelően végrehajtom az Egyesült Államok elnökének és a fölém beosztott tiszteknek a parancsait, és hűségesen teljesítem beosztásomból eredő kötelességeimet. Isten engem úgy segéljen!

Az ezredes leengedte a kezét. Végtelen megvetéssel szólalt meg. – Gratulálok, hadnagy,ezennel az Egyesült Államok Hadseregének tisztje. Elmehet.

MacMillan tisztelgett, és Craig Lowell is tisztelgett. Hátraarcot csináltak. Indultak kifelé.

– Ezért még seggbe rúgom, MacMillan – szólt utánuk az ezredes.

Kimentek az irodából, végig a folyosón a liftig. MacMillan nem szólt egy szót se, amígle nem értek a földszintre.

– A vezérőrnagy 14.30 körül ér rá – mondta. – Úgy szervezze a programjait! – Igen, uram – mondta Lowell.

– Amíg nem érez biztos talajt a lába alatt, azt javaslom, kerülje a forró helyzeteket! –



mondta MacMillan.

Lowell tudomásul véve bólintott.

– Ne nézzen olyan begyulladva! Maga túlélő! Gond nélkül fogja ezt is megoldani.

Lowell bólintott, mert tudta, hogy MacMillan ezt várja tőle. Valójában nem félt.Webster ezredes dühös volt, mert őt kinevezték, és ezért meg is veti. De Webster

megértette, hogy Lowellnek nem volt több választási lehetősége, mint neki. MacMillanvitte a bőrét vásárra, nem ő.

Amint átment a parkolón a dzsipjéhez, egy műszaki őrmester feszesen tisztelgett neki ésvakkantott: – Jó reggelt, uram.

Lowell hadnagy viszonozta a tisztelgést.

– Hogy van ma, őrmester? – kérdezte.

A pokolba is! – gondolta. – Ezt csodálatosan csináltam!

Amikor Lowell visszaért az istállóhoz, felment a szobájába, és kinyitotta az ajtót, látta,hogy az ágyáról levették az ágyneműt. Kinyitotta a szekrényét, az is üres volt. Zavartanmegfordult, és Ludwiggal, a lovásszal találta szemben magát, aki szélesen mosolygott.

– Vettem magamnak a bátorságot, hogy becsomagoljam a hadnagy úr holmiját, ésátvitessem a nőtlen tisztek szállására – mondta neki Ludwig. – A hadnagy a tisztiöltözőben találja a lovaglócsizmáját és nadrágját.

– Gyorsan terjed a hír, igaz-e? – kérdezte Lowell.

– Elfogadja a hadnagy a legjobb kívánságokat a 17. vesztfáliai lovasság voltittmeisterétől?

– Tényleg az volt, Ludwig? – kérdezte Lowell. A lovász bólintott.

– Hát, köszönöm… De attól félek, hogy a „meredeken emelkedő karrierem” olyangyorsan fog véget érni, mint ahogy kezdődött. Például, amikor a franciák elvernek minket.

– Azt hiszem, jól fog menni – biztatta Ludwig. – A lovak nagyon jól fejlődnek. És asiker nyolcvan százalékban rajtuk múlik.

– Maga játszott, ugye? – kérdezte Lowell hirtelen megérzéssel.

– Igen – mondta Ludwig. – És egyszer, esetleg, újra játszhatok. – Lowell úgy érezte,vidámabbnak akar látszani, mint amilyen.

– Az istenért, nehogy ezt meghallja a vezérőrnagy, mert hadnagy lesz magából.

– Nagyon szívesen lennék hadnagy. Sokkal jobban hangzik, mint az Unterwachtmeister.

– Az meg mi a pokol?

– Felvettek a Grenzpolizeiba, a határőrséghez Unterwachtmeisternek, ami azőrvezetőnek felel meg.

– Ezt nem értem…

– Ugyanúgy katona vagyok, mint maga, hadnagy – mondta Ludwig. – Két lehetőségemvolt. Vagy a francia idegenlégió, vagy a határőrség.



– Ebben téved, Ludwig. Én nem vagyok katona.

Ludwig mosolygott, megcsóválta a fejét, majd bólintott. -Igenis, az! És az a gyanúm,hogy idővel nagyon jó lesz.

Lowell témát váltott. Ludwig megjegyzése zavarba hozta. Nem önmaga miatt, mert azötlet, hogy jó tiszt lenne belőle, nevetséges volt, hanem Ludwig miatt, aki tiszt volt egy

vesztes hadseregben, és most lovászfiú volt, aki nevetséges bókokat mond egy tizenkilencévesnek.

– Úgy hallottam, el akar menni. Mikor?

– A franciákkal való meccs utánig maradok – felelte Ludwig. – Nagyon szeretném, ha acsapatom megverné a franciákat. -Miután kiment, nyitva hagyta az ajtót, és meghajolva,félig tréfásan intett át Lowellnek a másik szobából.

A játékosok közül senki nem gratulált, amikor Lowell belépett az öltözőbe, csak köszönésképpen bólintottak. Ha már a németek is tudták, hogy megváltozott a rangja,gondolta Lowell, a tiszteknek biztosan tudniuk kell. Persze, nem akarják megégetni akezüket azzal, hogy túl közel merészkednek a lángokhoz.

MacMillannek valószínűleg igaza van. Túlélő vagyok. Azon gondolkozott, amit Ludwigmondott arról, hogy ő katona, és idővel jó katona lesz. Dicséret volt és nagyonmegtisztelő.

Kilépett az öltözőből a lovához.

– Guten Morgen, Herr Leutnant – mondta a lovászfiú, és arcán széles mosollyal tartott

neki bakot a gesztenyeszín kancához.(Kettő)

Csodálatos, fantasztikus tavaszi nap volt, ideális a pólózáshoz. Tizenegyig játszottak,tartalékolva a jobb lovakat délutánra, amikor a vezérőrnagy is játszik. Három igazi pólójátékos volt: a vezérőrnagy, Kövér Charley és Lowell közlegény. A többiek csak pólóztak, és ez nagy különbség!

Mosolygott. Kijavította magát. A három pólójátékos a vezérőrnagy, Kövér Charley ésLowell hadnagy. Azon töprengett, hogy miért nem tűztek egyszerűen egy aranystráfot a

vállára, amikor a franciák ellen pályára vonul, közölve vele, hogy viselkedjen úgy, mintegy tiszt. A látszat kedvéért így sokkal egyszerűbben meg lehetett volna oldani a problémát. Valószínűleg, gondolta Lowell, ez is az eltorzult katonai etika példája. Nemlenne úriemberhez méltó, ha hamisan neveznék őt tisztnek és úriembernek. Az megint máskérdés, hogy érdem nélkül léptetik elő. Most, hogy belegondolt, már nem volt kétséges,hogy ő tényleg tiszt. A papírok, amelyeket aláírt, Webster ezredes leplezetlen haragja,amikor elmondta az eskü szövegét, nem hagyott kétséget.

Kövér Charley izzadtan, vörös arccal végül lefújta a játékot. Lowell éppen egy gólt lőtt,és pont a pálya túlsó végén állt, akárcsak a lovászok és a háromnegyed tonnás teherautó,amelyen az Állatorvosi Szolgálat tisztje és katonái álltak. Mellette törülközőt és vizet tartókatonák vártak és figyeltek. Lowell a vállán pihentette az ütőt, és elindult a pályánkeresztül.



Kövér Charley odavágtázott, és hozzáigazította a tempóját.

– Szép lövés volt, Lowell – mondta.

– Szerencse – felelte Lowell szerényen, bár tényleg átkozottul jó lövés volt, galoppból pont eltalálta a labdát, és beütötte a rudak közé.

– Eljön velem ebédelni? – kérdezte Kövér Charley. – Előtte be kell ugranom az irodába

egy pillanatra, de utána mehetünk. – Természetesen, uram.

Lowell a többi pólójátékos beszélgetéseiből megtudta, hogy Kövér Charley együttszolgált Waterford vezérőrnaggyal a háborúban. Páncélostiszt volt. Később beosztották aKatonai Rendőrséghez és a tábori rendőrség parancsnoka lett. Az volt az elképzelés, hogyő lesz a főparancsnok, amihez vezérőrnaggyá kellett volna kinevezni. Arról szó semlehetett, hogy a testület egy seggfej rendőrt nevezzen ki vezérkari tisztté. De erre is voltkivétel, mint Lowell később megtudta. Az Európai Parancsnokság rendőrparancsnoka H.

Norman Schwartzkopf dandártábornok volt, korábban ezredes New Jerseyben, az ÁllamiRendőrségnél. Schwartzkopf volt az, aki elkapta Charles A. Lindbergh ezredescsecsemőjének elrablóját, és hírnévben csak J. Edgar Hoover előzte meg. Nyílt titok volt,hogy az Egyesült Államok Hadseregének következő rendőrparancsnoka ez aSchwartzkopf lesz, és Kövér Charley lesz a helyettese.

Csak akkor tudatosult Lowellben, hogy tisztként már nem ehet az istálló közelében lévőhíradós zászlóalj közkatonai étkezdéjében, miután Kövér Charley felajánlotta, hogy együttmenjenek ebédelni. És csak egy perccel ezelőtt gondolt arra, hogy Kövér Charleyban már korábban felmerült ez a probléma, és ezzel a kéréssel próbálja enyhíteni az átmenetkényelmetlenségét.

Nem tudta, hogy Kövér Charleynak tényleg volt-e dolga az irodában, mivel összesenhárom percet töltött az épületben (egy kétszintes barna kőépületben, ami Lowelltleginkább egy benzinkútra eM1ékeztette), vagy csak azért mondta, hogy Lowell elkísérje.

Kijött, és visszaszállt Lowell mellé a dzsipbe, hátradőlt, jobb lábát kilógatta a kocsiból,és a sárhányó vízszintes lemezén pihentette.

– A Bayrischer Hof– kezdte Kövér Charley minden bevezetés nélkül – egyike a három

szállodának, ahol nőtlen tisztek laknak. A legtöbb tiszt nős, és itt van a felesége. Ha nemakarnak hazamenni, itt esznek ők is. Néhányan hazafelé ugranak be egy italra. A vacsoraés utána a bár inkább az agglegényeknek való. Most, hogy megszüntették a barátkozásitilalmat, az ebédlő és a bár mindenféle frajlájnokkal van tele, a teljesen tisztességesektől askála másik végéig.

Lowell bólintott. Nem mondott semmit, mert nem tudott mit mondani.

– Úgy látszik, az a döntés született – folytatta Kövér Charley –, hogy ha a fiatal tisztek hullarészegre isszák magukat, és hülyét csinálnak magukból olyan lányok miatt, akiket

egy kiló kávéért vagy egy pár harisnyáért megkaphatnának, akkor már olyan helyentegyék, ahol nem látják őket a csapatok.

Mire befejezte a mondókáját, a Bayrischer Hofba értek. Kövér Charley mutatta, merrevan a parkoló, majd a négyemeletes viktoriánus épület hátsó ajtaján át az étterembe



vezette. Odament egy asztalhoz, ahol a Katonai Rendőrség egy századosa ült, aki felállt,amikor meglátta Kövér Charleyt.

– Van itt hely két öreg lovas katonának? – kérdezte, és választ sem várva leült. – Winslow százados, Lowell hadnagy -mutatta be őket egymásnak.

Kezet fogtak. Egy német pincérnő azonnal hozott kávét és egy stencilezett étlapot.Lowell kissé csalódottan látta, hogy ugyanolyan, mint a közkatonai étkezdében. Amikor Kövér Charley harmincöt centet hagyott a tányérja mellett, Lowell hasonlóan cselekedett.

– Lowell – mondta Kövér Charley, amikor befejezték az ebédet –, amíg megnézi aszobáját, iszom még egy csésze kávét Winslow századossal.

– Köszönöm, uram – állt fel Lowell. – Örülök, hogy találkoztunk, százados.

– Valószínűleg találkozunk este – mondta Winslow százados. – Én is itt lakom.

Ahogy átment az ebédlőn, még hallotta Kövér Charley hangját: „most érkezett, rendesfiú, remek pólójátékos”. A portás őrmester felkísérte egy kellemes, kétágyas szobába, amia felső emeleten volt. Elmagyarázta, hogyan működik a mosoda, és azt tanácsolta, hogyzárja el a cigarettáját és más finomságokat, mert a káposztafejűek halálbiztosan ellopnak mindent, ami nincs lebetonozva.

Kövér Charley a hallban várta, amikor lejött.

(Három)

Pontosan 14.30-kor jelent meg a vezérőrnagy MacMillannel. Már várták a pólójátékosaia jobb lovakkal, és tíz perccel azután, hogy leszállt, megkezdődött az első menet. A

negyedik menet végén, amikor megszólalt a duda, Lowell egyedül találta magát Waterfordvezérőrnaggyal a pálya túlsó végén. Együtt kocogtak vissza.

– Maga, Kövér Charley és én tudunk pólózni – mondta a vezérőrnagy – Gondolja végig,és mondja meg nekem, ki legyen még a csapatban.

Istenem – gondolta Lowell –, még egy napja sem neveztek ki hadnaggyá, és avezérőrnagy máris a tanácsomat kéri.

Amikor a játék véget ért, a vezérőrnagy tisztiszolgái koktélt szolgáltak fel a vezérőrnagyteherautójában, és megjelent több tiszt felesége, akik éppen a közelben tartózkodtak.

Bemutatták Mrs. Kövér Charleynak. Nagyon hasonlít Mrs. Waterfordra, gondolta Lowell.Utána Lowell a Bayrischer Hofba hajtott, és felment a szobájába. Kényelmesen

lezuhanyozott, majd a bár nyitásáig, másfél óra hosszat rádióhallgatás közben a Csillagok és Sávok folyóiratot olvasta.

Amikor leért, a többi pólójátékos bólintással vagy köszönéssel vette tudomásulelenlétét, de senki sem ment oda hozzá, amikor leült a bárpulthoz, és nem hívták az

asztalukhoz sem.

Félnek tőlem – gondolta Lowell –, vagy legalábbis nem tudják, mit kezdjenek velem.

gyszerűbb távol maradni.

Hat órakor, két sör után, bement az étterembe, és egyedül vacsorázott. Utána beszállt adzsipjébe, és átment a helyi moziba, amelyet, mint a legtöbb hasznos épületet Bad



Nauheimben, elfoglalt a Hadsereg. Vett egy jegyet huszonöt centért, és beült a tiszti sorba,hogy megnézzen egy Humphrey Bogart-filmet. Miután visszatért a Bayrischer Hofba,azonnal a szobájába akart menni, de Winslow százados, akinek délben bemutatták,meglátta és odaszólt neki. Miután kölcsönösen meghívták egymást egy sörre, Winslowelmesélte, hogy Kövér Charley, a vezérőrnagy és Winslow apja osztálytársak voltak WestPointban.

Nem sokkal később Lowell az egyik asztalnál meglátott egy magas, sötétszőke, kék szemű, bundás nőt egy másik nővel és két tiszttel. A tiszt, aki vele volt, fogdosta az asztalalatt, vagy legalábbis megpróbálta. Furcsán érezte magát. Úgy gondolta, új beosztásábanmegengedheti, hogy felcsípjen magának egy könnyűvérű kis cicát, aki legalább ilyen jólnéz ki, bár eddig óvakodott ettől, mert émelyítette a nemi betegségekről szóló színes film,amelyet Németországba érkezésük után mutattak nekik. Egy magára adó férfi nem szed felegy ilyen bundás lányt egy doboz Hershey csokoládéért vagy két tucat szappanért. Viszonta tiszti szálláson felszedni egy ilyet, más kérdés. A Hadsereg biztosan teszóvintézkedéseket, hogy a tisztek egy hivatalos tiszti szálláson ne szedhessenek össze

trippert, szifiliszt vagy akár lapostetűt.Az is sértette és dühítette, hogy egy ilyen csinos fiatal lánynak miért kell hagynia egy

ilyen részeg disznó tapogatását, mint amilyen a mellette ülő százados volt. Aztánmeggyőzte magát, hogy ehhez semmi köze nincs, jó éjszakát kívánt Winslowszázadosnak, aki egész rendes fickónak tűnt, és felment a szobájába.

Éjfélkor üvegcsörömpölésre, női sikolyra, férfikáromkodásra és ajtócsapkodásra ébredt.Felkelt, és kidugta a fejét az ajtón. A lány, akit a bárban látott, a fal mellett kuporgott afolyosó végén, és sietve gombolta be a ruháját. Szőke haja, amelyet kontyba kötve hordott,

mostanra kiboM1ott és összekócolódott. Nagyon fiatalnak tűnt, hatalmas kék szemébenrettenet tükröződött. A disznó, aki a lányt a bárban fogdosta, most egy szál gatyában állt afolyosón, és két tiszt, valamint a portás őrmester próbálta visszatoloncolni a szobájába.

Mihelyt belökdöstek a katonát a szobájába, a portás a lányhoz fordult, és törtnémetséggel közölte vele, hogy most azonnal hordja el a gömbölyű kis fenekét aszállodából, és ne is jöjjön vissza.

Végigrohant a folyosón, mint egy ijedt kis állat, el Lowell mellett. Szemében egyszerrelátszott szégyen, düh, rettegés és tehetetlenség. Egyszerűen túl jól nézett ki ahhoz, hogy

kurva legyen, gondolta Lowell. A kurvák érzékiek, buják és kemények. Ez a lány úgynézett ki, mint valakinek a kishúga. Ezen elgondolkodott. Hasonlított Cushman Cuminghúgára. Hogy is hívták? Amit mindig rosszul ejtett: Penelope. Egyszer megleste PenelopeCumingot hálóingben, mellei láthatóan kidomborodtak.

Figyelte, ahogy a kurva lerohan a lépcsőn, a liftet sem merte használni.

Lowell becsukta az ajtót. Hallotta, de nem teljesen értette a szomszéd szobában ordítozódisznót. Valamilyen okból kifolyólag olyan izgatott volt, mint amikor meglátta Cush húgáthálóingben Spring Lake-ben. Szégyellte most is, mint akkor, hogy merevedése volt a

történtek után. Odalépett a franciaablakhoz, kinyitotta, és lenézett az utcára.Egy perc múlva megjelent a bundás, és gyors léptekkel elindult. Megállt a járdaszélen,

mindkét irányba körülnézett, majd átment az utcán a városi park felé. Eltűnt a bokrok között. Biztosan átvág a parkon, gondolta Lowell. Aztán meglátta, hogy húsz méterrel



beljebb megáll, és egy fának dől.

Megvárja a következő arra járó katonát vagy tisztet, gondolta Lowell, és felajánljamagát. Furcsa izgalomban úgy döntött, végignézi.

Két katona jött a járdán. A lány nem mozdult a fától. Majd egy tiszt közeledett egymásik szálloda felől a Bayrischer Hofba. Őt sem csípte fel.

Lowell szorítást érzett a mellkasában, izgalmat. Elfordult az ablaktól, elvette a nadrágjáta székről, és öltözni kezdett. Lerohant a lépcsőn, és a portás mindentudó szemei előtt ki azutcára. Átment a parkba. A lány már nem dőlt a fának, mint az előbb, és ezért egy pillanatig zavarban volt. Aztán meglátta a ruhája szélét a fa mögött. Biztos meglátta, hogy

ön, és elbújt.

– Guten Abend – köszöntötte. A lány kilépett a fa mögül, és maga elé szorítva a táskájátmegállt. Rámosolygott, de olyan erőltetetten, hogy Lowellnek összeszorult a gyomra.Látta, hogy azóta megfésülködött, haja a vállára oM1ott. A pokolba! Tényleg hasonlítottCush húgára.

– Guten Abend – mondta a lány finoman, alig hallhatóan.

– Részeg volt – közölte Lowell. A lány nem válaszolt. – Jól van? – Próbálkozott újra.Megint nem jött válasz. – Hazakísérhetem? – kérdezte.

– Nagyon drága vagyok – mondta rövid habozás után a lány angolul, mintha zavarbanlenne.

Lowell hirtelen feldühödött. Komolyan gondolta, amit mondott, nemcsak udvariasanakarta megkérdezni, hogy „Kefélni akarsz? Mennyi lesz?” Csak haza akarta kísérni.

Ennyi. Benyúlt a zsebébe, kivette a bankjegyeket, amit ott talált, és elé lökte.A lány felvette, megszámolta, bólintott, és lehajtott fejjel a bőrtárcájába tömte a pénzt.

Lowell azon kapta magát, hogy a tárcát nézi. Krokodilbőr volt, jó minőségű. Igazi nőitárca, nem olyan, amilyet lányoknak vesznek. Biztosan nem az övé. Lowell együttszámolta a pénzt a lánnyal. Ötvenöt dollárt adott neki, öt-tízszeresét a szokásos árnak.

Ránézett, a szemük találkozott. A lány szemében kihívás volt. Kihívás és félelem.

– Még ennyi pénzért sem – mondta angolul –, ennyiért sem csinálok semmit a számmal. – Elég jól beszélt angolul. Lowell kezdte megérteni a részeg disznó felháborodását. Aztakarta, hogy szopja le a lány, és az nem volt hajlandó. Lowell sarkon fordult, és elindultkifelé a parkból.

– Hová megy? – kérdezte.

– A kocsimért, hogy hazavigyelek.

– Jobb lenni, ha a te szobádba menni – mondta a lány.

Nem tudta eldönteni, hogy le akar-e feküdni vele, vagy csak segíteni akar egy bajbakerült fiatal lányon. Aztán hogy igazolja saját bölcsességét és becsületességét, azt mondta

magának, hogy nem nyúlna egy ilyen szifiliszes kis káposztafejű kurvához egy tízméteresrúddal sem.

Mégis meg akarta kefélni. Kétségbeesetten akart vele kefélni. Fel akarta nyársalni. Szét



akarta kúrni. Azért van ez, töprengett, mert annyira hasonlít Cush garantáltan szűz húgára?Ez elég gusztustalan gondolat volt, ezért gyorsan elvetette. Vagy a lelke mélyén perverzdisznó lenne, aki ilyen kislányokkal akar szórakozni?

Ez nem is kislány, nyugtatta meg magát, akárhogy is néz ki. Lehet, hogy tizenhatévesnek tűnik, kék szemével és ártatlan pofikájával, de éppúgy garantáltan kurva, mintahogy Cush húga garantáltan szűz.

Lowell megvárta, amíg a lány utoléri, majd megfogta a karját, és átvezette az úton aszállodába. A portás meglátta a lányt, és elkezdett akadékoskodni.

– Maradjon ki ebből, őrmester! – intette le Lowell, és maga is csodálkozottvakmerőségén.

– Nem akarok itt több zűrt ma este, hadnagy!

– Nem lesz gond – biztosította Lowell. Bevitte a lányt a liftbe, végig a folyosón, arészeg szobája előtt és be a sajátjába.

A lány körülnézett a szobában, majd fürkészően Lowellre nézett. Bement afürdőszobába, Lowell hallotta a víz folyását, a WC-t, és amikor kijött, majdnem meztelenvolt, csak egy olcsó pamutbugyit viselt. A melle nem volt nagy, alig látta a mellbimbókat, bár eléggé feszesen álltak. Sápadt volt és vékony, de nagyon nőies csípőkkel. Odament azágyhoz, lehúzta a takarót, és lefeküdt. A fiú ránézett. A lány beakasztotta az ujját a bugyijába, felemelte a csípőjét, és letolta. A szőrzet az ágyékán nem volt szélesebb ahüvelykujjánál. A szemük találkozott, a lány oldalra fordította a fejét.

Most jutott eszébe, hogy szerényen és szégyenlősen viselkedjen, gondolta Lowell. Nem

tudhatta persze, hogy a lány magában arra gondolt, hogy most, amikor először csinálja,legalább fiatalemberrel teszi, méghozzá elég jóképűvel, és nem a századossal, aki perverzdolgokat akart művelni vele, és megverte, amikor tiltakozott.

Lowell állva vetkőzött le, ruhái a földre hullottak. Meztelenül ment az ágyhoz, éslefeküdt a lány mellé. Az nem nézett rá. Kezét a mellére tette. Olyan kemény és melegvolt, mint amilyennek látszott. Mostanra olyan merevedésének kellene lennie, hogy azállát súrolja, gondolta, de még csak vastagodni sem kezdett, nemhogy merevedni!Végigcsúsztatta a kezét a lány testén, egészen az ágyékáig. Ő sem reagált. Akár egy kutyátis simogathatna. Ismét a mellére tette a kezét. A lány a hátára fordult, és széttette a lábát.

Rágurult. Semmi. Kókadt, használhatatlan volt a farka. Lemászott róla, felkelt, kiment afürdőszobába, és igyekezett javítani a helyzeten. Semmi. Öt percig maradt afürdőszobában, pajzán gondolatokkal próbálta felizgatni magát, de minden siker nélkül.Biztosan szégyellte magát Cush húgával kapcsolatos gondolatai miatt. Jézusom, miértolyan rendes lány az első kurva, akit felszedett? Ettől érzi úgy magát, mint egy mocskos perverz?

Nem tudta, mit fog mondani neki, amikor kilép a fürdőszobából. Amikor végülkinyitotta az ajtót, a lány már nem volt ott.

Megalázva és dühösen próbált meg elaludni. Háromnegyed óra hosszat forgolódott,majd felkelt, kiment a fürdőszobába, és maszturbált. Pénisze azonnal megmerevedett, ésrögtön érezte az orgazmus közeledtét. Piszkosul elélvezett, a trutyi a WC ülésére és aföldre ment, és mielőtt lefeküdt, négykézláb kellett feltakarítania.



(Négy)

Másnap este a lány megjelent a Bayrischer Hof bárjában, tíz perccel azután, hogyLowell hadnagy belépett. Egész délután méretet vettek tőle a rózsaszín és olajzöldegyenruhához, amelyet neki szabtak, és meglévő egyenruhákat alakítottak át a méretére araktárból. Ezenkívül vett még kiegészítőket is. Egy bőrkarimájú filc tiszti sapkát,esőkabátot és három pár koptatott lovaspólós csizmát. Amikor a dzsipet vette, nem volt

elég pénze. Táviratozott haza, és kért ezer dollárt. A válasz, amely engedélyezte, hogyezer dollárt vegyen fel az American Express-irodából, negyvennyolc órán belülmegérkezett, de csak ma délután tudta kiváltani, mivel a pólócsapat-alakítás lázábanegyszerűen nem jutott hozzá.

Amikor az értesítést bemutatta az irodában, azt hitte, hogy valami baj van. A pénztároselvette a táviratot, és bevitte egy hátsó irodába. Az igazgató mosolyogva jött ki.

– Bocsásson meg – kezdte –, de ez a távirat Lowell közlegénynek szól.

– Most léptettek elő – mondta Lowell. – Itt van a személyazonossági kártyám…

– Arra nincs szükség, Lowell hadnagy – mondta az igazgató. – De van még itt valami.

Átadott egy másik táviratot, amelyben közlik az igazgatóval, hogy Craig W. Lowellhavonta 1000 dollárig vehet fel náluk pénzt, amelynek a fedezete biztosított. Egyúttaltudomásukra hozzák, hogy nevezett személy Geoffrey Craig unokája, aki a garanciátvállaló Craig Powell Kenyon and Dawes igazgatótanácsának elnöke.

– Ha valaha tehetünk önért valamit, Lowell hadnagy, nyugodtan szóljon.

– Nagyon kedves öntől – nyugtázta Lowell.

– Ahogy mondtam, ha bármikor, bármit tehetünk.

Craig Lowell hadnagy öntelten mosolygott, amikor kilépett az AMEX-irodából, és akantin felé vette útját. A nagypapa havi ezer dollárral jutalmazza, mert azt hiszi, hogyCraig rendes kis közlegényként viselkedik. Mi lesz majd, ha megtudja, hogy tiszt lett belőle?!

Hirtelen eszébe jutott az otthona. Hat óra időeltolódás volt Bad Nauheim és Cambridgeközött. Ez azt jelenti, hogy ott reggel nyolc óra van.

Az évfolyamtársai a St. Mark’s-ból és az új barátai a Harvardról – akikről az igazgatóazt gondolta, „érdemes megtartani” őket a Harvard számára, nem úgy, mint Lowellt – éppen most sorakoznak tartalékos tiszti egyenruhában a füvön, és zárt alakzatban végzettgyakorlatra készülnek. Ha most valamilyen csoda folytán Cambridge-be kerülne, atöbbieknek vigyázzba kellene vágniuk magukat, tisztelegnének, és „uram”-nak szólítanák.

Milyen vicces.

Úgy döntött, lefényképezteti magát, és elküldi valakinek, például Bunky Stevensnek.„Jól érzem magam, bárcsak itt lennél.”

Amikor a rózsaszín és olajzöld egyenruhát próbálta, és fizetés után arra várt, hogy aszabó befejezze az igazítást, az otthonáról álmodozott. Nem gyakran engedte megmagának, hogy az otthonára gondoljon. A meztelen igazság az, hogy meglehetősen félt aHadseregtől. A tizedesek hatalma az alapkiképzés során az egyik legfélelmetesebb dolog



volt, ami valaha történt vele, beleértve az apja halálát. Attól a perctől, hogy öt hónappalezelőtt, bevonulás után esküre emelte a kezét, megszűnt korábbi önmaga lenni, és ahogy atizedes sietett is közölni vele, egy szánalmas alak lett. Tanácsolták, hogy adja a lelkétJézusnak, mert a segge most már a Hadseregé.

Annyira rettegett az alapkiképzéstől, hogy életében először komoly erőfeszítést tett,hogy megfeleljen a várakozásoknak. Ha nem is mintakatona, de ami majdnem olyan jó:

szinte láthatatlan katona lett. Nem hívta fel magára a figyelmet. Nem feleselt és nyafogott.A lövészeten az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy mellé lőjön. Ha hibátlant lő, amiretökéletesen képes lett volna, tudta, hogy a kiképzés végén kiemelnék a tömegből, éslövészoktatóvá neveznék ki.

Napi nyolc órában Garand fegyvereket hallgatni a végtelenségig, az életfogytiglanletöltésének igen kegyetlen módja. Rettegett, amikor parancsot kapott, hogy költözzönCamp Kilmer-be, azonnali szállítással Németországba, és a hét nap szabadságot, amelyetelutazás előtt kapott, félig részegen Broadlawns-ban, Long Islanden töltötte, és nem volt

hajlandó a jövőre gondolni.A csapatszállító hajón való utazás maga volt a pokol, Dante infernója, kéthetes

rémálom. Csak amikor Bad Nauheimbe ért, és beosztották a rendőrségre írnoknak, akkor kezdett az élet ismét arra hasonlítani, aminek valaha ismerte. Ez a hasonlatosság abbanmerült ki, hogy volt lepedő az ágyon, volt fürdőszoba, és az ételt tányéron adták.

Alig egy hete volt Németországban és csak két napja a rendőrségnél, amikor rájött,hogy a megszálló hadseregnél a legfőbb problémát a nemi betegségek magas arányaelentette a csapatoknál. Még a katonai rádió is ilyen reklámokat sugárzott: „Hat óra

tizenöt, közép-európai idő szerint. EM1ékezz, katona! A nemi betegség ma este is ottólálkodik az utcákon! És a penicillin hétből egyszer nem válik be!”

A Hadsereg megoldása a problémára a tiszta és egészséges sportok ajánlása volt, amimögött feltehetően az az elmélet húzódott, hogy attól annyira kifáradnak, hogy nem leszkedvük frajlájnokkal üzekedni. A nyugati civilizáció által ismert összes sportot parancsraűzték. Meglepetésére még golfot is. Lowell a golfot választotta. Otthon, a Broadlawns pázsitján, amely határos a Turtle Creek Country Klubbal, azóta ütögeti a labdát, mióta

árni tud. Amikor először játszott a rendőrségi pályán szörnyű ütőkkel, a kilenclyukas pályát 35 ütéssel fejezte be, eggyel kevesebbel az előírtnál. Betették a golfcsapatba, és ő

lett a főpályaőr. Az volt a fordulópont. Kiköltözött a laktanyából a golfpálya klubházába,ami kissé civilizáltabb lakóhely volt. És akkor jött a póló. Most már tiszt volt és úriember.

Kissé bosszantotta saját félelme és aggodalma. Semmi oka nem volt, hogy más legyen aHadseregben, ami végül is annak a társadalomnak a tükörképe, amelyet szolgált. Nemhazudtolhatta meg önmagát, Lowell volt, és végül a legjobb lesz.

Másoknak lehet, hogy tankokat kell mosniuk, vagy gödröket ásniuk, vagy akármi mást;másoknak várniuk kell az American Express-irodában a nagybetűs felirat szerint:„LEGALÁBB HÁROMHETES KÉSEDELEM SZEMÉLYES CSEKKEK

BEVÁLTÁSAKOR”. Golfozott és pólózott, mint a többi tiszt, és csekkjeit azonnal beváltották.

Hamarosan pedig véget ér az egész, és hazamehet. Az biztos, hogy tisztként lesz kabinjaa hazamenő hajón, nem két cső között kell aludnia egy pokrócon, tíz méterrel a víz



felszíne alatt, egy rakodótérben. Persze otthon is fogja viselni az egyenruháját. Néhánynapig, amíg meg nem érkezik a civil ruhája. Addig is rózsaszínt és olajzöldet persze.Esetleg még a lovaglónadrágot is, vagy az talán túlzás? A rózsaszín és olajzöld mellettdöntött. A lovaglópálcáról lemondott. A Jack and Charly’s 21 Klubba megy. BunkyStevens, aki leugrik Cambridge-ből, még mindig egyetemista lesz. Ő pedig atengerentúlról hazatért tiszt.

Craig W. Lowell hadnagy kis körökben mozgatta söröspoharát a Bayrischer Hof tisztiétkezdéjének bárpultján, és otthonáról álmodozott.

– Leülhetni ide? – kérdezte félénken az előző esti kurva. A pokolba is, ő az utolsóember a világon, akivel most találkozni akart!

Ránézett, szemük találkozott. Jézusom, hogy lehet ez a lány kurva? Sokkal jobban nézki, mint Cush húga. Egyszerűen csodálatosan szép, és kész.

– Persze, hogy odaülhetni! – mondta Craig Lowell és felállt. Azonnal megbánta, hogygúnyolta a lány angoltudását, de megkönnyebbülve látta, hogy az észre sem vette.

– Köszönöm.

– Nos? – nézett rá Lowell.

– Vártam a parkban, amíg látok téged jönni.

– Beszéljünk inkább németül? – váltott Craig németre.

– Igen – mondta a lány, és hálásan nézett rá. – Mintha tegnap este is hallottam volnanémetül beszélni, de nem voltam biztos benne. Annyira zaklatott voltam.

– Meghívhatom egy italra? – Egy Goka-Golát, bitte schön.

Most mit kellene mondanom? Hogy jutott idáig egy ilyen rendes lány, mint te? – morfondírozott magában, majd németül rendelt egy kólát.

– Jawohl, Herr Leutnant – mondta a csapos.

– Itt élsz? – kérdezte.

– Nem messze laktam innen, Marburgban. Nagyon szép kis egyetemi város. Látnia kell,

mielőtt hazamegy.

Úgy hangzik, mint az idegenforgalmi iroda reklámja. Ránézett, és megjelent előtte,ahogy meztelenül feküdt tegnap este az ágyában, körömnyi fanszőrzetével. Becsukta aszemét.

– Elmegyek – állt fel a lány. – Maga kellemetlenül érezni magát velem – fűzte hozzáangolul.

– Ne! – szakadt ki belőle a tiltakozás. – Itt marad, és velem vacsorázik. – Ettől megijedt

a lány, és leült. Lowell elmosolyodott. – Megállapodtunk, hogy németül beszélünk, nem? – Igen.

Lowell megkérdezte, hogy nem akar-e moziba menni. Elfogadta a meghívást. Ugyanazt



a Humphrey Bogart-filmet adták. A film alatt egyszer megfogta a kezét. Hideg volt ésernyedt. A dzsipben, amikor be akarta indítani a motort, a lány a karjára tette a kezét.

– Beszélnünk kell.

– Miről?

– Elmegyek veled – mondta. – De nemcsak egy estére. Érted? -Nem.

– Megteszem, amit meg kell tennem, de nemcsak egy estére.

– Miért kell megtenned?

– Apám eltűnt – válaszolta. – Nincs munka. Az állam elvette az otthonomat.

– Mi történt az otthonoddal?

– Lefoglalta a Hadsereg.

– Hol van az anyád?

– Már nem él – mondta a lány. – Nem akart élni ilyen körülmények között.Lowell úgy döntött, nem akarja tudni, hogy ez mit jelent.

– Kell a pénz, és nem tudok állást szerezni – folytatta. – Nincs senkim. Ezértmegteszem, amit meg kell tennem. De nem egy estére. – Lowell nem felelt. – Egy idő utánlehet, hogy megteszem a számmal, amit akarsz.

– Az istenért! – kiáltott fel Craig Lowell. Felajánlotta, hogy leszopja.

– De meg kell állapodnunk! – folytatta a lány.

– Miben? – Adsz havi száz dollárt, és veszel nekem néhány dolgot a kantinban, amit el tudok adni

a feketepiacon. – Lowellre nézett. – Jó leszek hozzád.

Lowell nem felelt.

– Már adtál ötvenöt dollárt. Még negyvenöt dollárért és néhány dologért a kantinbólmegkaphatsz egy hónapra.

– Megtarthatod a pénzt – mondta Craig Lowell. – Hazaviszlek. – Ebből elég volt. Kezd

belekeveredni egy lehetetlen helyzetbe. – Nincs hova mennem – vallotta be, hangjában kétségbeesés, szinte rettegés hallatszott.

– Hogy érted, hogy nincs hova menned? Hova mentél tegnap este? – Krisztusom, ha alelkiismeretemre akar hatni, akkor pokoli jól csinálja. Hogy tehetné meg egy úriember,hogy ne segítsen egy bajba jutott szerencsétlenen? Elszégyellte magát, hogy az előbbkigúnyolta.

– A parkba.

– A parkban aludtál?Lehajtott fejjel bólintott. – Ha akarod, a számmal is csinálom. – Teljes beletörődés volt,

teljes megadás. Tudta, hogy igazat mond a parkkal kapcsolatban.



– Fogd be a szád, az istenért! – mondta Craig. Beindította a dzsipet, és dühösenmegfordult. – Megmondom, mit fogok csinálni! Velem töltheted az éjszakát. Semmi semfog történni köztünk. Adok még pénzt. Holnap keresel magadnak egy lakást. És keresek neked egy állást is.

A lány halkan sírt, és a szemét törölgette.

Amikor a Bayrischer Hofhoz értek, a lány kérte, hogy állítsa le a kocsit. Kiugrott, és a parkba rohant. Várt, valahogy érezte, hogy visszajön. Képtelen volt megtenni, amitlogikus lett volna: beindítani a kocsit, és elmenni a francba.

Egy bőrönddel jött vissza. A tárcájához hasonlóan ez is minőségi áru volt. Régi volt, deó bőrből. Még aranymonogramok nyomai is látszottak rajta.

– Egy fára akasztottam fel.

Craig Lowell soha nem érzett még olyan szégyent, mint amikor átment a Bayrischer Hof haliján a bundás lánnyal és kopott disznóbőr bőröndjével az összes tiszt és a portás

őrmester előtt, aki előző este kidobta a lányt.A szobában megkérdezte, hogy fürödhet-e. Lowell bólintott.

Akkor jött rá, micsoda disznó, amikor elképzelte meztelenül a fürdőkádban. Fizetettérte, a francba is, joga volt látni a fürdőkádban. Joga volt bármit megtenni vele. Még fel isajánlotta, hogy leszopja. Mégse ment be a fürdőszobába. Pamutalsót és fürdőköpenyt vettfel. Megvárta, amíg kijön a lány. Földig érő hálóinget viselt.

A nadrágjából kivett huszonöt dollárt, és átadta neki.

– Holnap keresel magadnak egy lakást. Ezzel kihúzod, amíg rendbe nem jönnek adolgok.

Könnyek folytak le a lány arcán. Elvette a pénzt.

– Köszönöm szépen. Isten áldjon meg. A francba! Már csak ez kellett!

Lefeküdtek. Mindketten az ágy széle felé fordultak, egymásnak háttal. Lowell csak hosszú idő után aludt el. Nem fogja megkefélni. Először is biztosan szifiliszes, tripperes,tetves vagy isten tudja, mi baja lehet még. Másrészt ő Lowell volt, egy úriember, ésúriemberek nem használják ki a bajba került lányokat.

Már majdnem elaludt. Álmában Marjorie Carter csodálatos melleihez ért, amire hirtelenfelébredt, és rájött, hogy mellette egy igazi nő fekszik. Most már teljesen ébren volt éskívánta. Hálóinge felcsúszott a dereka fölé. Álmában átkarolta a lányt. Keze a hasán pihent. Első osztályú világbajnoki merevedése volt. Lassan felemelte a kezét, ésvisszahúzta.

– Ébren vagyok – mondta a lány halkan, németül.

– Tessék? – kérdezte Craig Lowell. A lány a hátára fordult.

– Azt mondtam, ébren vagyok – ismételte meg. Ránézett, és széttárta a lábait.Rámászott. Most nem fog kudarcot vallani. Most készen állt. De nem tudott behatolni.

Hol a pokolban volt a lyuka? Az ujjára köpött, rákente a farkára, és újra próbálkozott.Érezte, hogy becsúszik. Erőteljesen lökött rajta egyet, és egészen behatolt. A lány halkan



sikított, kezét a szájába tömte, az öklét harapdálta. Most már könnyebben ment. Ki-beáratta. A lány mély torokhangon nyögött, szinte sírt. A lány teste lassan válaszolt, felvette

a ritmust. Kivette a kezét a szájából, és a fiú nyaka köré fonta a karját, majdnemmegfojtva. Szinte vonaglott alatta, és közben Jézust, Máriát és Józsefet szólította.

Elment.

Legurult róla, kirohant a fürdőszobába és megfürdött, ahogyan a nemi betegségről szólószínes film mutatta. Most már biztosan elkapta a szifiliszt, trippert, tetűt és még istentudja, mit.

Amikor visszament a szobába, a lány összekuporodva feküdt, és nem nézett rá. Amikor mellé feküdt, a lány felkelt, kiment a fürdőszobába, és azt csinálta, amit a nők ilyenkor szoktak. Aztán visszajött, és lefeküdt mellé.

Hajnalban megismétlődött a dolog. Ugyanaz történt, mint először. Felébredt, a farkaugyanolyan merev volt, mint korábban, és a lány fenekéhez simult.

Másodszor minden gond nélkül megtalálta a lyukat, a lány egyre hevesebben mozgott,és nem is nyögött, mint először. Most már mindegy, gondolta, most már úgyis elkaptam. Nem ugrott le róla, és nem ment el fürdeni.

Amikor már nem lélegzett olyan szaporán, megszólalt a lány: – Hogy hívnak?

– Craig.

– Én Ilse vagyok. Ilse Berg.

Amikor elment az Egyesült Államok tábori rendőrségének civileket foglalkoztató

irodájába tolmácsállást keresni, és az amerikai megkérdezte a nevét, azt mondta,Greiffenberg. Megkérte, hogy betűzze, de nem értette meg a kiejtését. – Bassza meg!Kisasszony, mától Bergnek hívják.

Berget írt a jelentkezési lapjára, és ő nem merte kijavítani. Egy-két hónapon belülértesítik az állással kapcsolatban. Végül is nem számít, hogy hívják.

Kinyújtotta a kezét Craig felé, és kezet fogott vele. Arra gondolt, milyen szerencsés.Talált egy amcsit, aki kedves volt és gyengéd. Rendes ember volt, gondolta, és sokkalfiatalosabbnak tűnt, mint amilyen. Úgy viselkedett, mintha nem lenne több tizennyolc-tizenkilenc évesnél, de ennél több kell hogy legyen, mert tiszt. Megfogadta, hogy amígmellette marad, mindent megtesz, hogy betartsa az üzlet rá vonatkozó részét. Nevetségesarra gondolni, hogy bármi is kialakulhat közöttük.

Amikor aznap délután visszajött a pólópályáról, a lány a Bayrischer Hoffal szembenvárta az utcán. Amikor megállt, boldogan szökdécselve ment a kocsihoz, beszállt, éselirányította öt kilométerre Bad Nauheim mellé, egy gazdaságba. Bérelt egy picinykétszobás lakást. Egy kis asztal volt benn. Valahol talált egy rózsát, és egy vázába tette.Volt egy ágy. Büszkén mutatta neki, majd megfordult. Egymásra néztek egy pillanatra, ésszó nélkül vetkőzni kezdtek.

(Öt)

Francia zóna Baden-Baden 1946. július 4.

A pólópálya, ami látszott a Grand Hotelből, Európa egyik legrégibb pályája volt. Az



angol arisztokrácia számára építették, akik Indiából hozták a játékot, majdmeghonosították az öreg kontinensen is. A háború alatt veteményeskertet csináltak belőle,a fu ezért nem olyan volt, mint amire Waterford vezérőrnagy vagy Paul-Marie AntonieQuillier vezérőrnagy, Waterford francia ellenfele eM1ékezett a háború előtti időkből, desokkal jobb volt, mint a Bad Nauheim-i pálya.

A franciák persze megpróbálták leitatni őket előző este először a vacsoránál, utána meg

a bárban, de Waterford látta, hogy mire megy ki a játék, és csak a fiatal Lowell tagadtameg a parancsát, hogy józan maradjon. Úgy döntött, megbocsát Lowell-nek. EgyrésztLowell fiatal, sok mást nem is tehetett volna ennyi öregember között, mint ivott.Elsősorban azonban azért bocsátott meg neki, mert Lowell másnaposan is sokkal jobbanátszott, mint sokan teljesítményük csúcsán.

A negyedik menetben öt góllal vezettek, amikor a francia hármas játékos egy leshatáronlévő csapott ütéssel az amerikai gólvonal felé küldte a labdát. Jó lövés volt, vagy húszmétert repült a levegőben, pattogott még tíz métert, majd a franciák egyes játékosa,

Quillier vezérőrnagy lekezelte, és újabb negyven méterrel vezette az amerikai gólvonalközelébe.

A játékosok elvágtattak a közönség előtt, az Egyesült Államok katonai rendőrségének krómsisakos zenekara előtt, a francia Deuxieme gépesített hadosztály zenekara előtt, azebédet és pezsgőt kínáló sátrak előtt, a vezérőrnagyok limuzinjai előtt, a szolgálati kocsik és magánkocsik előtt egészen az amerikai gólvonalhoz, amely mögött az L-5-ös Stinsonok álltak.

A négyes számú amerikai versenyző, Kövér Charley Quillier vezérőrnagy mögöttlovagolt. Előrehajolt, felemelkedett a nyeregből, megelőzte, felemelte az ütőt, majd szélesívben meglendítette. Csodálatos ütés volt, ami megállította a pattogó labdát, és a másik irányba küldte.

Az amerikai hármas számú játékos, Lowell hadnagy vágta közben lefékezte lovát, ésirányt változtatva üldözőbe vette a pattogó labdát. Felemelte az ütőt, és olyan erővelcsapott le rá, hogy a sípoló hangot a lódobogáson túl is lehetett hallani. A francia gólvonalfelé lőtte a labdát.

Visszafojtott taps hallatszott a hölgyek és urak irányából. Az amerikai zenekar háromtrombitása, fél szemmel a vezérőrnagyot figyelve támadást fújt.

Az amerikai egyes számú játékos, Peterson K. Waterford vezérőrnagy vágtázvaközelítve a pályán, rosszul becsülte meg a pattogó labda sebességét. Majdnem túlmentrajta, de megmentette a helyzetet azzal, hogy a ló túloldaláról a farok alatt visszakézbőlvitte be az ütést. A labda szinte azonnal húsz métert repült előre, éppen eleget ahhoz, hogyismét megemelje az ütőt egy egyenes lövéshez. Tiszta ütés volt. Egyenesen repült a labda,a fűbe csapódott, gurult egy kicsit, és megállt.

Felemelt ütővel továbbhajszolta a lovát. A trombitások támadást fújtak. Ütője pörölyként sújtott le, és ideális ponton találkozott a labdával. Figyelte a labda röppályáját,

majd visszanézett a válla felett. Mögötte tökéletes időzítéssel jött a hármas számúátékosa, hogy segítsen, ha elhibázná. Ütője lazán pihent a vállán. Azért sem fogja

eltéveszteni azt az átkozott ütést! Felemelte az ütőt, hallotta, hogy a trombitások meginttámadást fújnak, lendített, és megütötte a labdát. Felnézett és látta, hogy a labda egyenesen



a gólvonal felé közeledik. Üldözésre sarkallta a lovát.

Peterson š. Waterford vezérőrnagynak ekkor mintha kicsúszott volna a lába akengyelből. Egyensúlyából kibülenve előreesett a lova nyakába. A ló átvágtatott agólvonalon.

‘ csengő megszólalt. A gól érvényes.

A vezérőrnagy lova centikkel azelőtt fordult jobbra, hogy nekiment volna alegközelebbi Stinsonnak. Peterson K. Waterford vezérőrnagyot kirepítette a lendület.Keményen esett a földre, a vállára érkezett, és az arcán csúszott még egy darabig.

A hármas, Lowell hadnagy türelmetlen mozdulattal szabadította ki csuklóját az ütőfogantyújából. Meghúzta vágtázó lova kantárát, és leugrott a lóról, mielőtt az magáhoztérhetett volna a hirtelen megállásból. A hátralevő tíz métert futva tette meg Waterfordvezérőrnagyig, letérdelt mellé, és a hátára fordította. Látta, hogy Waterford vezérőrnagyszeme nyitva van, de nem látja őt.

Quillier vezérőrnagy érkezett következőnek, ő is olyan gyorsan szállt le, mint Lowell.Egy pillantást vetett csak Waterford vezérőrnagyra, és keresztet vetett. A többiek isodamentek, Kövér Charley az utolsók között. Legvégül, a kimerültségtől lihegve, kipirultarccal Rudolph G. MacMillan százados érkezett meg. Rögtön látta, hogy a vezérőrnagyhalott.

A szomorú eseményt azonnal megtáviratozta az Európai Parancsnokságnak. Atáviratban hirtelen halál szerepelt, valószínűsíthető szívrohammal.

Clay vezérezredes onnan értesítette a Hadügyminisztériumot, és közölte, hogy

Waterford vezérőrnagy felesége jelenlétében szívelégtelenségben halt meg egy lovaspóló-mérkőzés alatt, Baden-Badenben.

(Hat)


1946. július 4.

Walls tábornokot „Fat-ként ismerték, amikor futballozott az Akadémián, mert kevesenvoltak, akik el tudtak menni mellette a pályán. Akkor 99 kilót nyomott. Most, huszonötévvel később öt kilóval volt nehezebb. Ő volt a rendőrség tüzérparancsnoka, és amikor hivatalos értesítést kapott felettese elhunytáról, rangjánál fogva átvette az ideiglenes parancsnokságot.

A központ repülőterén volt, amikor az első L-5-ös Stinson leszállt Baden-Badenből.MacMillan százados kiszállt a kis gép első üléséről, megigazította az egyenruháját, és aszolgálati Chevrolethez ment. Feszesen tisztelgett.

Walls tábornok nem mosolygott, amikor viszonozta MacMillan tisztelgését.

– Rendben, MacMillan, mondja!

– A vezérőrnagy jól volt az első három menetben. A negyedik menet utolsómásodperceiben, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, és leesett a lóról. Amikor odaértem, uram, már halott volt.



– És Mrs. Waterford?

– Mrs. Waterford a közönség soraiban ült, uram. Amint lehetett, szóltam a franciáknak,hogy táviratozzanak a parancsnokságra.

– Mrs. Waterford jóváhagyásától függően, százados, az a szándékom, hogy holnap14.00 órakor gyászszertartást tartunk Waterford vezérőrnagy eM1ékére.

– Igen, uram. – Mrs. Waterford hogy viseli?

– Nagyon jól, uram. Kövér Charley… bocsánat, Lunsford ezredes vele van.Osztálytársak voltak, uram, ahogy bizonyára tudja.

– Beszéltem Clay vezérezredessel – mondta Walls tábornok. – A Légierő biztosított egyC-54-est, hogy Mrs. Waterfordot az Államokba szállítsák. És a vezérőrnagy hamvait, ha afelesége is így akarja.

– Azt hiszem, Mrs. Waterford West Pointban szeretné eltemetni a vezérőrnagyot, uram – közölte MacMillan.

– Már meg is kérdezte? Nagyon hasznos bitang maga, MacMillan, ugye tudja? – Majdkis szünet után folytatta: – Rendben van, százados. Waterford vezérőrnagy iránt érzetttiszteletem jeléül és tekintettel Mrs. Waterford iránt érzett személyes megbecsülésemre, önlesz a felelős a dolgokért, amíg a vezérőrnagy hamvai el nem hagyják a bázist.

– Nagyon köszönöm, uram.

– Utána pedig keressen magának új helyet, százados – fejezte be a tábornok.

– Uram?

– Jól hallotta, százados! Waterford vezérőrnagy lehet, hogy szórakoztatónak vagyhasznosnak találta magát, de én nem!

– Megfogalmazná egy kicsit pontosabban a tábornok? – kérdezte most már merevvigyázzban állva MacMillan.

– Hosszú listája van a botrányainak, MacMillan. Ami hirtelenjében eszembe jut, az agolfjátékos, akinek elintézte a kinevezését. Folytassam?

– Nem, uram, nem szükséges.

– Nem tűröm el magát semmilyen egységben, amelynek én vagyok a parancsnoka.Megítélésem szerint, kitüntetés ide vagy oda, nem alkalmas semmilyen tiszti egyenruhaviselésére. Maga egy csirkefogó, MacMillan. A szarháziak prókátora. Ez elég világosmagának?

– Igen, uram, a tábornok teljesen világosan fejezte ki magát.

Hatodik

(Egy) Észak-Carolina, Fort Bragg 1946. július 5.

Robert F. Bellmont, a Légideszant-bizottság nehéz szállító alakulatának Fort Braggben



szolgáló őrnagyát a társai – a négy ezredes és tizenhat alezredes, akik a felettesei voltak – gyanakvással, sőt megvetéssel szeM1élték. Az első lefokozási hullámban fokozták visszaőrnaggyá, de mindenki tudta, hogy nem minden tisztet fokoztak le, aki korához ésszolgálati idejéhez képest túl magasra jutott.

És ha tényleg csak elkapta a hullám, és valóban jó páncélostiszt volt, akkor mit keresegy ilyen jó katona a légideszantnál? Miért engedné meg a páncéloserő, hogy egy jó tiszt

ejtőernyősiskolába menjen, majd tovább a diverziós felderítők iskolájába? A válaszegyértelmű, a bizonyíték pedig az, hogy kinevezték a Légideszant-bizottság páncélosszakértőjének.

Semmi olyan nem történt, ami igazolta volna gyanújukat Bellmonnal kapcsolatban – valóban elég jól végezte a feladatát –, de két dolog teljesen világos volt. Ha a légideszanttervezett valamit, azt azonnal tudták Fort Knoxban. Ő volt a páncéloserő kémje alégideszant táborában. Ez teljesen világos. Persze a légideszantnak is voltak kémei FortKnoxban. így működik a rendszer. A másik dolog, ami világos volt, hogy Bellmon soha

nem fog közéjük tartozni. Gyanították, és igazuk is volt, hogy nevet rajtuk.Bellmon őrnagy szerint sok nevetséges dolog volt a Hadseregben. Egyszer fiatal

századosként azért került bajba, mert hangosan nevetett, amikor meglátta a George Pattonvezérezredes által terveztetett páncélos-egyenruhát. Egyszer azzal bosszantotta felEisenhower egyik SHAEF– (szövetséges expedíciós erők főhadiszállása) – tisztjét, hogy„séf”-nek ejtette „sájf” helyett, a tiszt ezután elmagyarázta neki, hogy a séf olyan ember,aki másoknak vacsorát főz.

Egy fényképet köröztek a légideszant magas rangú tisztjei között. Az ejtőernyős-iskola parancsnoka Fort Benningben, szívességet téve egy szárazföldi tisztnek, felküldött egyfényképészt a C-47-essel, hogy megörökítse Bellmon őrnagy ötödik (vizsga-)ugrását. Vadelszántság és komolyság helyett a fotós egy olyan képpel tért vissza, amelyen Bellmonőrnagy orrát befogva, szorosan összeszorított szemmel, jobb kezét feltartva lép ki a gépajtaján… kisfiú, aki a mély vízbe ugrik.

Most is jól érezte magát, bár nem osztotta meg a gondolatait senkivel. Egy dzsipben ült(az egyik mániája az volt, hogy saját maga vezette, a kirendelt sofőrje pedig a hátsó ülésenkuporgott), a Carentan ledobóhelyen. A többi dzsip és teherautó a ledobóhely szélénvárakozott. Fél tucat tiszt és huszonöt közkatona volt ott. Mindegyikük a gyalogság

zubbonyát viselte.Egy százados lépett a dzsiphez.

– A repülő felszállt a Pope-ról, őrnagy – mondta. – Köszönöm.

Ma megpróbálnak egy különlegesen átalakított C-113-asból kidobni egy könnyű M24-es tankot. A tankot erősen odaláncolták egy aljzathoz, amelyet ezután a C-l 13-as padozatához erősítettek. Amikor a repülő megjelenik a ledobóhely felett, kioldják a padozathoz erősítő láncokat, majd kinyitják a repülő hátulján lévő „húzóernyőt”. Amikor megtelt levegővel az ernyő, kihúzza a tankot aljzattal együtt a gép hátulján. Ekkor fog

kinyílni a három teherszállító ejtőernyő. Elméletben ezek a földre engedik a tankotaljzattal együtt. Földet éréskor az aljzat összetörik, ezzel felfogja a becsapódást. Utánaeltávolítják a láncokat, és a tank már mehet is.



A légideszant egyik problémája az volt, hogy nem tudta ledobni a szükséges tankokat,nagy méretű tüzérségi fegyvereket, műszaki és más nehéz felszereléseket. Ezt ahiányosságot próbálták most helyrehozni. Bellmon szerint annyi esélyük volt, hogysikerüljön, mint hogy balett-táncosok legyenek.

Három perccel azután, hogy a százados bejelentette a gép felszállását, Bellmon kiszállta dzsipből, és a ledobóhelyhez ment. Fényképező- és filmfelvevőgépek álltak körülötte. És

egy mentő. Még egy háromfős tankszemélyzet is ott volt, hogy elvezessék a tankot, haleszáll.

Odasétált a személyzetéhez. Vigyázzba álltak.

– Pihenj.

– Jó reggelt, őrnagy – mondták kórusban.

– Mennyi esélyt adnak? – kérdezte Bellmon.

– Egy kibaszott hajszálnyi remény sincs, uram – jelentette ki a parancsnok.

– Ó, te vészmadár! – nézett rá Bellmon.

A távolban megjelent a dupla fedeles tömzsi repülő dobozszerű törzsével, amelyrőlkiérdemelte a „repülő tehervagon” nevet. Közeledett, és alacsonyan elrepült a ledobóhelyfelett. Valaki eldobott egy füstgránátot, hogy jelezze a szél irányát és sebességét. A repülőegy alacsony, lassú fordulatot tett, és ismét közelített, pontosan felvéve a 600 méter magasságot.

Bellmon a szeméhez emelte a távcsövet, és figyelt. A húzóernyő megjelent a gép

farkánál. Ezt követően pedig a tank a fa-aljzaton. Egymás után nyílt ki a háromteherszállító ernyő. A tank lebegett alattuk.

– Hát eddig működik! – örvendezett Bellmon őrnagy.

Az egyik ernyő széle hirtelen lobogni kezdett, és elveszítette félgömb alakját.

– Az a szar elszakadt! – kiáltott az egyik tankos. – Ezt én is megmondhattam volna.

Elszakadt egy másik ernyő is. A tankot, amely eddig vízszintesen állt, most már csak egy ernyő tartotta, ezért függőlegesen közeledett a föld felé. A harmadik ernyő isfelmondta a szolgálatot. Síri csend volt, amint a tank a föld felé zuhant, maga után húzva ahárom szakadt ernyőt. A farán landolt hangos csattanással, majd a talpára állt.

– Nem hiszem, hogy szükség lesz rátok, fiúk – mondta Bellmon őrnagy a tankosoknak.Gyorsan odébbállt. Érezte, hogy hamarosan kitör a hisztéria, és nem akart ott lenni. Adzsipjéhez ment, beült a volán mögé, és oda vezetett, ahova a tank leesett.

Felszálláskor a tank ágyúja „utazó pozícióban” volt, hátrafordítva és lerögzítve a motor fölött. Valamilyen erő, vagy a repülőből való kiesés, vagy az ernyők kinyílása elmozdítottaebből a helyzetből. Landoláskor az ágyú U alakban görbült meg.

Ez már sok volt Bellmon őrnagynak. Amikor a dzsip indítójához nyúlt, először mosolygott, majd kuncogott, végül hangosan nevetett. Sokáig tartott, mire be tudtaindítani a kocsit.

– Szóljon be rádión, Tommy – mondta a sofőrnek, amint a dzsip visszafordult a Fort



Braggbe vezető fóldútra. – És mondja meg nekik, hogy visszamegyünk.

A sofőr kapcsolatot teremtett a parancsnoksággal. – Őrnagy – mondta egy pillanatmúlva. – A csapatparancsnok minél hamarabb látni akarja.

– A csapatparancsnok?

– Igen, uram.

– Gondolja, valaki máris jelentette neki, hogy nevettem? -kérdezte Bellmon őrnagy.

A csapatparancsnokság egy sor háromemeletes épület egyikében volt, amelyre Bellmonúgy eM1ékezett, hogy közkatonai szállás volt a háború előtt. Leparkolt, és elküldte asofőrt kávézni, majd hátulról bement az épületbe.

A parancsnok irodája a mozira és a tiszti szállásra nézett. Miután Bellmon bejelentkezetta titkárnőnél, kinézett az előszoba ablakán, hogy lássa, mit adnak a moziban. Biztos volt benne, hogy legalább tizenöt percet kell várnia, mielőtt bejut a parancsnokhoz.

– Jöjjön be, Bob! – mondta a vezérőrnagy mögötte. Ez is szokatlan volt. Általában egyszárnysegéd szokta közölni, hogy bemehet. A vezérőrnagy nem szokta személyesenfogadni a vendégeit. – Különben is, hol a pokolban volt? – kérdezte a vezérőrnagymegérintve a karját, amikor belépett.

Bellmon kuncogni kezdett.

– Mi olyan vicces?

– Elnézést, uram – mondta Bellmon. – Egy M24-est dobtak le. A lövegére esett, az megU alakúra görbült. Gondolom, beteges humorom van.

A vezérőrnagy erre nem felelt.

– Azért hívattam ide, Bob, mert kereste a vezérkari főnök, és sehol nem találtak magát.

– Uram – kezdte Bellmon –, ha kényelmetlenséget okoztam magának…

– Nem az én főnököm, Bob, hanem a Hadsereg vezérkari főnöke.

– Nem értem, uram.

– Amikor nem tudta elérni, engem keresett. Ezért az én szomorú kötelességem, hogy

közöljem, Peterson K. Waterford vezérőrnagy tegnap, német idő szerint 15.00 órakor hirtelen meghalt. Régi barátom volt, fogadja részvétemet.

– Tudja, mi történt, uram?

– Szívinfarktus – közölte a vezérőrnagy. – Pólózott a franciák ellen. Az ő korában.

– Jézusom!

– Gondoltam, maga akarja megmondani Barbarának. Szívesen…

– Megmondom neki – vágott közbe Bellmon. – Köszönöm, uram.

A vezérőrnagy hosszasan nézte a fiatal tisztet.

– Legalább úgy halt meg, ahogy szeretett volna. Pólózás közben.

– Én is erre gondoltam, uram.



– A segédtisztem intézi a repülőfoglalását, majd értesíti. Természetesen elmegyek atemetésre.

– Még egyszer köszönöm, uram – mondta Bellmon.

– Kicsit furcsa ember volt Porky Waterford. – A vezérőrnagy hangja megtört, éskönnyek szöktek a szemébe. – De a pokolba is, kurva jó katona volt!

(Kettő)Amikor a Légideszant-bizottság elnöke belépett Bellmon őrnagy kicsiny irodájába, egy

pohár kávéval a kezében találta, amint kibámult az ablakon.

– Bob, hívtam a szállását, és azt mondták, itt van. Először is fogadja részvétemet,másodszor pedig igazán nem számítottam arra, hogy itt lesz.

– Köszönöm, uram – mondta Bellmon. – Caroline, a parancsnok felesége vele van.Szinte a fogadott nagynénje… azt mondta, menjek el a házból. Utána telefonált aLégierőtől Deese vezérőrnagy, aki Waterford vezérőrnagy osztálytársa volt. Ideküldi agépét. Ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjuk.

– Persze, mindent megteszünk. Már elküldtem Janice-t a lakására.

– Micsoda halál! – mondta Bellmon. – Pólózás közben! Pólózás!

– Egy katonának az utolsó golyótól kell meghalnia az utolsó csatában! Azt hiszem, ezmajdnem olyan. Iszunk valamit? – kérdezte az elnök.

– Jönnek hozzám a diverziós felderítők iskolája kitüntetett végzősei – hárította elBellmon. – Nem akarok alkoholt lihegni rájuk.

– Átvállalom őket – ajánlotta fel az elnök.

– Ha megengedi, uram, inkább magam beszélek velük. Még mindig jobb, mint ittácsorogni, és kibámulni az ablakon.

– Megértem. Azért ha meggondolja magát, egész délután az épületben leszek.


– Hallottam, nem sikerült az M24-es ledobása – váltott témát az elnök. – Vannak újabbötletei?

– Azt hiszem, jobb módszert kellene kitalálni a tankok lejuttatására – mondta Bellmonőrnagy.

– Írja le a véleményét egy feljegyzésben, Bob. Ha ezen az egészen túl van, persze.

– Igen, uram.

Bellmon titkárnője, egy civil nő, akin három tiszttel osztozott, bedugta a fejét az ajtón,és kopogott az ajtófélfán. Bellmon ránézett.

– Öt hadnagy jött önhöz, uram.

– Magára hagyom, Bob – állt fel az elnök. – Még egyszer, fogadja részvétemet.

– Köszönöm, uram – mondta Bellmon. Bólintott a titkárnőnek. – Küldje be az elsőt,kérem.



Sanford Felter lépett be az irodába, sapkáját bal karja alá szorítva, és megállt egyméterrel az asztal előtt, feszesen tisztelgett és jelentette: – Felter főhadnagy jelentkezik Bellmon őrnagynál, uram.

Bellmon mosolygott, amikor viszonozta a tisztelgést, de nem tükröződött felismerés azarcán vagy a szemében.

– Üljön le, Felter – mondta, egy egyenes hátú, kárpitozott székre mutatva. – Hogyankéri a kávéját?

– Feketén, uram.

Bellmon sokkal jobban nézett ki, mint amikor utoljára látta, gondolta Felter. Arca ésalakja kikerekedett, az egészségtelen fény eltűnt a szeméből. Bellmon megtöltött egy porceláncsészét a kávéskannából, és az asztalt megkerülve átadta Felternek.

– Gondolom, megérdeM1i a gratulációt – mondta Bellmon. – Én közel sem voltamdicséretes, amikor elvégeztem a tanfolyamot. Sőt, jócskán a lista végén szerepeltem.

– Az egyik osztálytársam kidolgozott egy elméletet, uram – magyarázta Felter –,miszerint az alacsony emberek, mint én is, mivel kisebb súlyt cipelnek, eleve hendikeppelindulnak.

Bellmon nevetett, és újult érdeklődéssel nézett Felterre. Nem ilyen választ várt egyfiatal hadnagytól. Nem volt pökhendi vagy arrogáns, de magabiztos.

– Van benne valami – mondta végül kuncogva. – Most gyorsan megnézem a papírjait.Ezt azért mondom el, mert nem akarom, hogy azt gondolja, lelki nyomás alá akarom

helyezni azzal, hogy várakoztatom. Egyszerűen nem volt időm, hogy korábbanmegtegyem.

– Igen, uram.

Bellmon érdekesnek találta szolgálati múltját. Sőt, lenyűgözőnek. Soha nem gyanítottavolna, hogy ez a kis ember, ez a kis zsidó a „hosszú szürke sorban” vonult volna. De ottállt a szolgálati lista első sorában:

„45. jan. 1. Dicsérettel elbocsátva az Egyesült Államok Katonai AkadémiaKadéttestületéből (46-os osztály) kinevezés miatt.” Végigböngészte a listát, majd

megszólalt: – Látom, volt Németországban – mondta Bellmon. Felter nem viselte a hadosztály

elvényét a vállán, ahogy a háborús szolgálata után tehette volna.

– Igen, uram.

– Találkozott valaha Waterford vezérőrnaggyal? – kérdezte Bellmon.

– Egyszer uram, tizenöt percre.

– Sajnálattal közlöm önnel, főhadnagy, hogy Waterford vezérőrnagy tegnap meghalt.

Pólózás közben. – Ezt sajnálattal hallom, uram – mondta Felter. Bellmonnak hirtelen kedve támadt, hogy

belekössön ebbe amagabiztos kis zsidóba.



– Ezt miért mondja? Ha csak egyszer látta tizenöt percre, miért lenne bármilyen érzelmea halálával kapcsolatban?

– Arra gondoltam, uram, hogy mit jelent a halála a Hadseregnek, uram – vágta rá Felter. – Waterford vezérőrnagy elismerten az egyik legjobb páncéloscsapat-vezető tiszt volt.

Bellmon bólintott, elismerve, hogy a válasz gondolkodás nélkül jött, és Felter nem ahízelgés kedvéért akart részvétet nyilvánítani.

– Igen, az volt. Kíváncsi vagyok a további terveire, Felter. Itt akar maradni? Jelentkezik hivatásosnak?

– Igen, uram – vágta rá Felter.

– Mivel kilépett az Akadémiáról, nincs meg a végzettsége. Ezzel kapcsolatban mit akar tenni?

– Felvételt nyertem a chicagói egyetem levelező tagozatára, uram. Néhány hónapon belül remélhetőleg megkapom a diplomámat.

– Levelezőn akar diplomát kapni? Postán?

– Igen, uram. Politikai tudományokból fogok diplomázni.

– Dicséretes – mondta Bellmon szárazon. A kis disznónak mindenre volt válasza! Aztánrájött, hogy ok nélkül bánik vele ilyen keményen. Azért, mert zsidó? Vagy azért, mert azapósa, akit igazán kedvelt, sőt szeretett, most halt meg, és emiatt zaklatott?

– Felter, bocsánatot kérek – folytatta Bellmon. – Piszkáltam magát. Mentségemreszóljon, hogy haláleset volt a családomban. Ez persze nem mentség arra, hogy piszkáljam,

de ez történt. Elnézést.Felter nem válaszolt.

– Főhadnagy – mondta Bellmon mosolyogva –, az Egyesült Államok Hadseregének elismeréseként a John Wayne Főiskolán, más néven a diverziósfelderítő-iskolán tanúsítottkiemelkedő teljesítményét elismerve azon leszünk, hogy kedvére való megbízatást kapjon.Kábé huszonöt üresedés van.

– Igen, uram – mondta Felter.

– Nem tűnik sem felháborodottnak, sem meglepettnek, amiért gúnynevén neveztem adiverziósfelderítő-iskolát – mondta Bellmon.

– Már hallottam így nevezni, uram.

– És milyennek találta az elnevezést? Szórakoztatónak, felháborítónak vagyszentségtörőnek?

– Szórakoztatónak, uram – mondta Felter. Végighúzta a kezét rövidre nyírt haján, amelymár kezdett ritkulni. A mozdulattal az arcát akarta eltakarni. Bellmon nagyon alaposanszemügyre vette.

– Most is szórakozik, főhadnagy? – kérdezte Bellmon. Hangja jeges volt. Dühös voltmagára, amiért nem ismerte fel korábban Féltért.

– Uram?



– Ezt a helyzetet is szórakoztatónak találja?

– Nem értem pontosan, mire gondol, uram.

– Pontosan tudja, mire gondolok, főhadnagy! – csattant fel Bellmon. – Már találkoztunk, ugye?

– Igen, uram.

– Úgy döntött, nem ismer meg engem? Megkérdezhetem?

– Lehetőséget akartam adni az őrnagy úrnak, hogy megismerjen – válaszolta Felter.Rövid szünet után hozzátette: – Vagy nem.

– Mi történt magával, miután visszaértünk? – folytatta Bellmon kisvártatva. Idegesenvégigszántott ujjaival a haján.

– Azt a parancsot kaptam, hogy ne beszéljek senkivel a Parker-harccsoportról – mondtaFelter. – Utána Münchenbe küldtek.

– Hallotta, hogy velem mi történt? – Hallottam, hogy kórházba került, uram.

– A diliosztályra! Ezt is hallotta? Felter alig észrevehetően bólintott.

– Azért döntött úgy, hogy nem eM1ékeztet korábbi találkozásunkra, mert azt hitte, hogyakkor nem voltam eszemnél?

– Megvizsgáltam a katyni anyagot – mondta Felter. – Én elhiszem, hogy az oroszok végezték ki a lengyel tiszteket.

– Hol vizsgálta meg? – kérdezte Bellmon meglepődve.

– A száműzött lengyel kormány bemutatta a Kongresszusnak.

A meghallgatások anyagai nyilvánosak.

– De vette a fáradságot… – mondta Bellmon.

– Érdekelt.

– És beszélt valakivel Katynról vagy a Parker-harccsoportról azóta?

– A mai napig nem, uram. – Még a feleségével sem?

– Nem, uram. A feleségem érzékeny asszony -Hasonlóképpen én sem beszéltem errőlsenkivel azóta,

Felter főhadnagy.

– Igen, uram.

– Nem sokkal a háború vége után lefokoztak. Talán azért, mert túl fiatal voltam ahhoz a

ranghoz. Azt hallottam, hogy a nevem tizennegyedik az előléptetési listán. Még így is elégfiatalon leszek alezredes. Ez mond magának valamit?

– Azt sugallja, hogy nem kérdőjelezik meg az őrnagy úr képességeit – mondta Felter. –



Vagy a megbízhatóságát.

– Vannak dolgok, Felter, amelyeket nem szabad megbeszélni, hacsak nem teljesen biztos az ember a másikban.

– Igen, uram.

– Maga és én nem vagyunk egyedül, Felter.

– Igen, uram.

– Elég szokatlanul gyors felfogóképessége van a rangjához és szolgálati idejéhezképest. – Hagyta, hogy Felter felfogja ennek az értelmét. Majd mosolygott. – Még azt ismegérti talán, micsoda rakás szar a diverziós elmélet.

Felter mosolygott.

– Mindenesetre van egy tartozásom, amiért megakadályozta, hogy szétlőjék a fejemetaznap, amikor felszabadítottak. Mondja el, mit gondol a karrierjéről.

– Nem tudom pontosan, mit mondjak, uram. – Hol akar lenni húsz év múlva? 1966-ban? Addigra őrnagy vagy talán alezredes lesz.

De hol?

– Uram, azt hiszem, alkalmas lennék kémelhárítási tisztnek.

– Miért?

– Van érzékem a nyelvekhez. Beszélek németül, lengyelül és oroszul. Egy kicsitfranciául is.

– Oroszul?

– Anyám családja, uram.

– A kémelhárításhoz több kell, mint nyelvi készség – közölte Bellmon. Rájött, eleintecsak az idejét akarta elütni azzal, hogy tanácsokat osztogat hülye hadnagyoknak, mostviszont lehetősége volt igazi segítséget nyújtani valakinek, aki minden volt, csak nemhülye, sőt akinek az életét köszönhette.

– Igen, uram, ezzel egyetértek.

– Az igazság az, Felter, hogy a legtöbb jó kémelhárítási tiszt az előző háborúban, sőtminden háborúban egyenruhás civil volt. A szellemi kiképzés, aminek eredményeként egyhivatásos jó lehet békeidőben, nem mindig hasznos a kémelhárításban. Végül is csak aztakarom mondani, hogy nagyon értelmes emberek kellenek a kémelhárításra, de békeidőben ott nincs szükség tisztességes entellektüelekre.

– Uram, ön szerint most békebeli hadseregünk lesz?

– Ezzel mit akar mondani, Felter? – kérdezett vissza Bellmon. – Fejtse ki!

– Olvastam múlt héten az újságban, hogy átvettük az angolok feladatát Görögországban,uram. Ez nem nevezhető helyőrségi szolgálatnak.

Egy percig csend volt, amíg Bellmon átlapozta az előtte fekvő dossziét.

A feljegyzésben az állt, hogy Oates ezredes kijelentette, a vezérkari főnök elfogadta az



Egyesült Államok katonai tanácsadó csoportja (USAMAG-G) parancsnokának kérését,hogy 86 harcedzett csapattiszt tanácsadóként szolgáljon a Királyi Görög Hadseregnél. Halehet, a tisztek beszéljenek görögül, rendelkezzenek harci tapasztalatokkal, és hajlandóak legyenek minimum egy évet kemény körülmények között élni. Fort Braggnek (és azösszes alárendelt egységnek) két tisztet kell javasolni. Oates ezredes kijelenti továbbá,hogy 24 órán belül szüksége van a kiválasztott tisztek nevére. Az önkéntesek minél

hamarabb katonai légi szállítással a németországi Frankfurtba utaznak, onnan továbbiszállítással Athénba.

– Hol lát még a világban háborús tűzfészket, Felter? – kérdezte Bellmon őrnagy. – Csak a beszélgetés kedvéért, persze.

– Uram, azt hiszem, túl sokat beszélek.

– Szóval, hol vannak a gócok, főhadnagy? Ha eddig még nem tanulta meg, akkor itt azideje, hogy ha kinyitja a száját, be is tudja fejezni a mondókáját!

– Igen, uram – mondta Felter. – India, uram. A függetlenségi mozgalmukkal. Indokína afrancia gyarmatosítás miatt. Kína, ahol feltehetően a kommunisták fognak győzni. Ennek hatása lehet Indokínára is. Korea. A Fülöp-szigetek. Palesztinát is eM1ítenem kell.

– Meséljen nekem Palesztináról! – kérte Bellmon.

– A cionisták nem fogják feladni. És az arabok sem. Nem tűrik el a zsidó államot.

– Maga kinek az oldalán áll?

Felter most már biztos volt benne, hogy a nagy szája megint bajba keverte.

– Nemcsak a származásom zsidó, de zsidó vallású is vagyok – ismerte be. – Közelebbáll hozzám a zsidó állam gondolata.

– És ha Palesztinába küldenék, mondjuk, az angolok oldalán, a cionisták ellen?

– Nem tudom, uram. Valószínűleg kilépnék.

– Ezt ne mondja senki másnak, Felter! – figyelmeztette Bellmon. – Soha ne fedje fel akártyáit az ellenfélnek, amíg nem muszáj! – Elhallgatott, majd folytatta: – Egyosztálytársam ott van. Kilépett a seregből. A cionistáknak dolgozik.

– És nem helyesli, uram?

– Nem, főhadnagy, nem helyeslem! Ettől bigott lettem a szemében? Egy antiszemita?

– Nem, uram. De bizonyítja, hogy Palesztina tényleg veszélyforrás. Nem sok hely vanaz észérveknek egyik oldalon sem. Kicsit hasonlít Észak-Írországra, ami szintén gócpont.

– Nem is gondoltam Írországra – vallotta be Bellmon. Amikor ezt kimondta, rájött,hogy világszeM1életük nagyon hasonló Felterrel. Realista volt – vagy cinikus, ha úgyobban tetszik. Mint a saját gondolkodása.

– A következő megbízatása csapatnál lesz – mondta Bellmon hivatalos hangon. – A

fiatal tiszteknek szükségük van a parancsnoklás felelősségére. Az alábbi lehetőségek vannak: 1. gépesített hadosztály, Kjusu, Japán; a 187. légideszant kommandós csoportja,Hokkaido, Japán; 24. lövészhadosztály, Hawaii; 5. lövészhadosztály, Fort Riley, Kansas;82. legideszant, itt Fort Braggben; bármelyik gyalogsági alapkiképző központ; 1.



lövészhadosztály, Németország; a régi 88. hegyihadosztály Triesztben. Ezek a lehetőségei,főhadnagy

– Uram, azt hallottam, hogy csapattiszteket küldenek Görögországba. Ez iscsapatmegbízatásnak számít?

– Ezt hol hallotta?

– Néhány osztálytársamtól, uram. Többen jelentkeztek. -Úgy tudom, harci tapasztalattalrendelkező tisztek közül

választják az önkénteseket – jegyezte meg Bellmon. – Magának nincs harci tapasztalata.Legalábbis hivatalosan.

– Ha a képzésem részeként csapatnál kell szolgálnom, akkor olyan csapathoz szeretnék menni, amelyik bevetésen van.

– Mit akar, Felter, hírnevet, hogy keresi a konfliktust az istentelen vörös hordákkal?

– Azt hiszem, egy tisztnek kötelessége minél többet megtudni a lehetséges ellenfeleiről. – Persze, ez így van! A baj a történelem folyamán az volt, hogy kevesen ismerték fel az

ellenséget időben ahhoz, hogy tenni tudjanak ellene. Mi van, ha téved?

– Maga és én, őrnagy – mondta Felter –, már tudjuk, hogy a Szovjetunió az ellenségünk.

– Vigyázzon, kinek mond ilyeneket, Felter! Sokan azt gondolják, hogy a Szovjetuniócsak egy barátságos nagy medve.

Felter bólintott.

– Kemény feladat ez, Felter – folytatta Bellmon. – Feleség, hozzátartozók nélkül. – Tudomásul veszem, uram – bólintott Felter.

Bellmon felvette a telefont, és megkérte a titkárnőjét, hogy hívja fel McKee ezredest.Amikor egy perccel később megszólalt a telefon, Bellmon eltartotta a kagylót a fülétől,hogy Felter is hallja a beszélgetés másik felét.

– Uram, itt Bellmon őrnagy. Itt van az egyik ajánlott csapattiszt Görögországba.

– Ki az?

– Egy Felter nevű főhadnagy. Dicsérettel végzett a diverziós-felderítő-iskolában. Menniakar, és szerintem engednünk kellene.

– Szerintem nem, Bob – mondta McKee ezredes. – Először is már van egy-két ember,akit „ösztönöztek”, hogy jelentkezzen. Ez a pasas mit vétett?

– Semmit, uram. Ahogy mondtam, dicsérettel végzett a di-verziósfelderítő-iskolában.Menni akar.

– Bob, azt hiszem, nem értett meg. Görögországba a selejtet küldjük. Nemutalomutazás. Szar megbízatás.

– Felter főhadnagy menni akar, ezredes. Dicséretes végzősként többé-kevésbé joga vankiválasztani, hova menjen.

– Valamit eltitkol előlem, Bellmon! De nem fogom megkérdezni! Rendben, ha



száműzni akarja ezt a fickót Görögországba, akkor tekintse elintézettnek. Adja meg ateljes nevét, rangját és azonosítószámát!

(Három)

New York, West Point

1946. július 9.

Peterson š. Waterford vezérőrnagyot West Pointban, az Egyesült Államok KatonaiAkadémiájának temetőjében helyezték végső nyugalomra. Miután a díszlövések elhangzottak, a trombitás elfújta az utolsó hangokat, és az Egyesült Államok Hadseregének vezérkari főnöke a piros oldalával felfelé, háromszögbe összehajtott zászlótátadta Mrs. Waterfordnak, a gyászoló társaság átment a parancsnok szállására frissítőketinni.

Robert F. Bellmon őrnagy megkereste Rudolph G. MacMillan századost.

– Eddig nem tudtam kifejezni a hálámat, Mac. Az anyósom mondta, hogy mennyitsegítettél.

– A pokolba is, nagyon kedveltem a vezérőrnagyot – válaszolta MacMillan zavartan.

– Ő is téged.

Az Egyesült Államok Hadseregének vezérkari főnöke odalépett hozzájuk.

– Vissza kell mennem, Bob – mondta. – De nem akartam elmenni köszönés nélkül ésanélkül, hogy megköszönném MacMillan századosnak mindazt, amit Mrs. Waterfordérttett.

– Megtiszteltetés volt, uram – mondta Mac.

– Régóta volt Porkyval, ugye? – kérdezte a vezérkari főnök. Magas, sovány ember volt,a kevés négycsillagosok egyike, aki a Harctéri Szolgálatért Éremmel dicsekedhetett,amelyet Omar Bradley hadseregtábornok szerint csak olyanok viselhettek, akik kitüntették magukat a szárazföldi harcokban. Több vezérőrnagytól, akikről kiderült, hogyérdemtelenül kapták meg a kitüntetést, vissza is vonták.

– Nem, uram – mondta MacMillan. – Egyáltalán nem régen. De, Bellmon alezredes…elnézést, őrnaggyal régóta ismerjük egymást.

– Mac és én együtt voltunk a Sratagban – magyarázta Bellmon.

– Ja, persze. Valami ilyet sejtettem. – Szeme lesiklott MacMil-lan szalaggyűjteményére,amelynek tetején a kékcsillagos szalag látszott. – Maga az a híres MacMillan?

– Az egyetlen – mondta Bellmon nevetve.

– És most mi lesz önnel? – kérdezte a vezérkari főnök. – Most itt maradt a levegőbenlógva, ugye? Hova szeretne menni?

– Ahova küldenek, uram, természetesen. – Ne csinálja, MacMillan! A Hadsereg tartozik önnek! -Uram, ha már felhozta… –

kezdte MacMillan. – Épp mostakartam megkérni Bellmon őrnagyot, hogy tudna-e helyetadni egy viharvert öreg katonának.



– Van egy helye MacMillannek, Bob? Hol van most… ja, igen, a légideszantnál. Errőlmár hallottam.

– Azt hiszem, uram – jelentette ki Bellmon –, találunk valamit, amivel elfoglaljuk Macet.

– Azt is hallottam, csak pletyka persze, hogy már nem sokáig lesz Braggben – mondta avezérkari főnök sokat sejtetően. -Többek között I. D. White Knoxba szeretné vinni. Nemakarja, hogy…? – Nem fejezte be a mondatot, hanem alig észrevehető mozdulatot tett afejével egy dandártábornok felé, aki odalépett hozzájuk. Tiszteletre méltó, ősz hajú katonavolt, egyenruháján a szárnysegédek aranyzsinórját viselte.

– Tom, Bellmon őrnagy majd felhívja a részletekkel kapcsolatban – mondta neki avezérkari főnök. – A lényeg, hogy MacMillan százados Knoxba kerüljön. Mondja meg aG-l-nek, hogy keressen neki ott valami megfelelő feladatot.

– Uram – mondta MacMillan –, abban a percben, hogy személyzetisek közelébekerülök, azt akarják, hogy beszédeket mondjak. Nem lehetne csak egyszerűen becsempészni engem Knoxba?

A vezérkari főnök nevetett.

– Csempéssze be Knoxba, Tom! Megértem a százados problémáját.

– Igen, uram – mondta a szárnysegéd. – Uram, indulnunk kellene.

– Hadd búcsúzzak el Mrs. Waterfordtól! – mondta a vezérkari főnök. – Addig hozza akocsit!

(Négy) New Jersey, Wrightstown McGuire légi támaszpont

1946. július 10.

Sharon Lavinsky Felter szégyellte magát, amiért utálta a férjét annak elutazása napján. Nem mintha nem szerette volna. Ugyanúgy szerette most is, mint mindig, mióta ismeri.De megtanulta, hogy ugyanakkor lehet szeretni és utálni ugyanazt az embert. UtáltaSandyt, amikor tisztet játszott otthon, és parancsokat osztogatott neki, amelyeket végrekellett hajtania, amikor nem hallgatott rá, amikor egyáltalán nem törődött azzal, hogy mit

gondol.Egy vadonatúj kétajtós Buick Superrel utaztak McGuire-be, ő és Sandy, a szülei és

Sandy szülei. Most, amikor Sandy elutazik, annyira kellett neki egy vadonatúj kétajtósBuick Super, mint egy harmadik láb. Először is nem tudott olyan jól vezetni, másrésztolyan érzése volt néha, mintha a Buicknak saját akarata lenne.

Semmi beleszólása nem volt a Buickba. Sandy nem mondhatta az apjának, az apósának vagy akár a saját anyjának, amit neki szokott mondani. „Erről a kérdésről nem nyitok vitát!” Azért meghallgatta az ellenvetésüket, hogy túl sokba kerül. Sharonnak tényleg nem

volt szüksége autóra. Ott volt a Lavinsky család tökéletesen megfelelő 1938-asPlymouthja, hogy elvigye, ahova menni akart, ha a Varsói pékség Dodge kisteherautójanem felelt volna meg. Ha Sandy mindenáron gazdag emberhez méltó autót akar, vehetmajd egyet, ha észhez tért és hazajött.



Végighallgatta az ellenvetéseket, és figyelmen kívül is hagyta.

– Próbáld megérteni ezt, Sharon – mondta neki Sandy. – Már unom, hogy eztismételgetem. Hivatásos katonatiszt vagyok.

Ezt vagy harmincötször elmondta neki. Nem igazán értette, mire gondolt, de a férjenagyon örült, amikor a levél megérkezett a postán. Egy egész napot el kellett pocsékolniuk, hogy lemenjenek Fort Dixbe, ahol újabb orvosi vizsgálaton esett át, ésfeleskették. De még mindig főhadnagy volt, és nem is fog több pénzt kapni. Az egyetlenkülönbség, amit Sharon észrevett, hogy rövidebb lett az azonosítószáma.

Sharon próbálta megérteni, hogy a hivatásos tiszteknek más kötelezettségeik vannak,mint az aktív szolgálatban lévő tartalékosoknak. És olyan okokból kifolyólag, amiket nemtudott megérteni, az egyik ilyen kötelezettség az volt, hogy gazdag emberhez méltó kocsitkellett venniük, egy vadonatújat, hogy ott álljon, és ha szükség van rá, kéznél legyen.

– Megengedhetjük magunknak. Pár száz dollárral többért inkább egy Buick megbízhatóságát választom. Ha nem gondolnám, hogy szükségünk van rá, vagy nemtudnánk megengedni magunknak, nem vennénk meg. Ne vitatkozz, Sharon!

Kényszerítette Sharont, hogy vezessen Newarkból a McGuire légi támaszpontig, bár ezvolt az utolsó dolog, amit a felesége tenni akart.

– Különben – mondta –, soha nem vezetnéd. És azt akarom, tudd, hogy tudod vezetni!

Zsúfolt volt a Buickban, akármilyen nagy is volt, Sharon, Sandy és Felter papa ült elöl,Sharon szülei és Felter mama hátul. Mivel Sandy csomagjai a csomagtartóban voltak, aBuick orra felemelkedett, és Sharon nehezen látott ki a motorháztető közepén álló dísztől.

A kocsiban érezhető volt a feszültség, bár természetesen mindenki titkolni próbálta.Felterék és Lavinskyék nagyon dühösek voltak Sandyre. Viselkedése miatt sértettek észavartak voltak. Szerintük megtette a kötelességét azzal, hogy elment a háborúba, amikor otthon maradhatott volna biztonságban, West Pointban. Aztán, amikor hála istennek épségben és egészségben hazajött, többet is tett a kötelességénél, amikor nem fogadta el a„dicsérettel elbocsátást”, amit felajánlottak neki.

Sharon egyetértett mindennel, amit Felter mama mondott Sandynek, amikor kipakoltneki. Sandy mindent elérhet, amit akar. Isten adott neki eszet ahhoz, hogy orvos vagyügyvéd, vagy bármi más legyen. A katonai szabályzat szerint fizetnének is az oktatásáért.

A pékség is jól megy, így lenne elég pénzük, hogy vegyenek egy kis lakást, sőt családot isalapíthatnak, amíg iskolába jár, ha ezt akarja csinálni. Megvolt mindene, amire egy férfivágyhat, és mindent eldob, mint egy kisfiú, aki elszökik a cirkusszal. Egy katona! Mitképzel magáról, kicsoda? Napóleon? Csak azért, mert alacsony?

Felter papa próbálta elhallgattatni Felter mamát, és lecsendesítette a kedélyeket. AmitSandy csinál, mondta, az önmagának bizonyítás, amiért ilyen alacsony. Egy idő utánészhez tér, még nem nőtt fel. Sandynek nem volt ideje, hogy kitombolja magát, úgyelrohant a háborúba. Felter papa szerint nem kellene aggódni, és hálásnak kellene lenniük,

hogy nem kezdett el inni, kártyázni, nőket hajkurászni, vagy akármit, amit másfiatalemberek tesznek.

Egy idő után, ismételgette Felter papa, Sandy majd másképp látja a dolgokat, és észheztér. Ebben biztos volt. Addig is, ha Sandyt az teszi boldoggá, hogy repülőkből ugrik ki, és



kígyókat eszik a dzsungelben, ahogy a diverziósfelderítő-iskolában tanították, akkor ezt elkell viselniük.

Ez mind szép és jó, de nem sokat segített Sharonon. Nem kért sokat. Teljesen boldogvolt a szobájukban Georgiában, Fort Benning mellett és a kis fayetteville-i lakásbanÉszak-Caroliná-ban. Ahogy a Biblia is írja: „Ahova mész, én követlek.” Ha Sandy aztakarja, hogy az Északi-sarkra menjenek, oda is elment volna, és boldog lett volna! De

most nem erről volt szó! Egy egész évig vagy még tovább lesz távol, amíg ő a pékségbendolgozik. És az isten tudja, mit művel Sandy egyedül Görögországban.

Görögországban!

A kocsiban mindenki dühös volt Sandyre, és azon tépelődött, hogy csak Sharontsajnálja-e, vagy sajnálja mindkettőjüket együtt.

Amikor a McGuire légi támaszpontra értek, Sandy a parkolóba irányította Sharont aBuick Superrel.

Felemelte két vászon hátizsákját, és besétált a váróba feleségével, szüleivel ésanyósáékkal.

– Nocsak, ki van itt? – mondta halkan, inkább magának, mint Sharonnak, amikor beléptek az ajtón.

– Ki van itt, Sandy? – kérdezte Sharon.

– Néhány osztálytársam West Pointból. Hallottam róla. Korábban mennek, és két hetet Németországban töltenek, mielőtt felveszik a szolgálatot.

Sharon nem tudta, hogy miről beszél, de azt látta, hogy kikről. Húsz hadnagy volt aváróteremben trópusi „A” típusú nyári egyenruhában – ing, zakó, nadrág és karimás kalap – és húsz fiatal hölgy, akiknek virágot tűztek a ruhájukra, mint a menyasszonyoknak.

Sharon nagyon szerette a férjét, és nem cserélte volna el senkivel a világon, de őszinténszólva a khaki egyenruhában Sandy úgy nézett ki, mint egy bolti kifutófiú.

– Szívem, miért nem a kimenő egyenruhát vetted fel? – kérdezte.

– Ha tizennyolc órán át egy repülőben kell ülnöd egyenruhában – válaszolta kissémogorván –, akkor khakit viselsz.

Felvette a két megtömött hátizsákot, és a pulthoz lépett. Sharon követte.

– Főhadnagy – mondta dorgálóan az őrmester a két hátizsákra pillantva –, messzetúlsúlyos!

– Nézze meg a parancsomat, őrmester – mondta Sandy kelletlenül.

Az őrmester elolvasta az átadott parancsot.

– Rendben, főhadnagy – visszakozott –, bocsánat, az én hibám.

Sharon látta, hogy több hadnagy figyeli őket. Azt gondolta, azért, mert Sandy khakitviselt.

– Csak pár perc, főhadnagy – közölte az őrmester. – Ne menjen messzire!



– Köszönöm – lépett el a pulttól belekarolva Sharonba, és átvonult vele a hadnagyokhozés feleségeikhez.

– Hello, Nesbit! – mondta Sandy – Pierce! O’Connor!

– A pokolba is, Felter! Tényleg te vagy?

– A pokolba is, uram! – javította ki egy másik. – Nem látod az ezüststráfot? –

Kinyújtotta a kezét.A harmadik szélesen vigyorgott. – Egér úr, uram, bemutathatom a feleségemet?

– Örvendek – mondta Sandy. – Én is bemutatom az enyémet. Kézfogás közben az egyik odaszólt a feleségének:

– Felter velünk járt egy darabig az Akadémiára.

Sharon látta, hogy a magyarázat kissé megzavarja a feleséget. És Sharon azt semszerette, ha Sandyt „Egér”-nek hívták, bár őt állítólag nem zavarta.

– Németországba mész, Egér? – kérdezte az egyik. – Görögország – felelt Sandy.

– Görögországba? – kérdezte csodálkozva.

– Van ott egy katonai tanácsadó csoport – magyarázta Sandy.

– Ezt nem tudtam.

Bár Sharon tudta, hogy Sandynek igaza volt, amiért nem a kimenő egyenruháját vettefel a repülőútra, de azért jobban örült volna neki. Vagy legalább viselte volna a többiminősítő jelvényét. Most csak a főhadnagyi ezüststráf volt az egyik gallérján, a gyalogságifegyverek a másikon. A lábán közönséges cipő, pedig joga lett volna ejtőernyősbakancsotfelvenni. Nem viselte sem az ejtőernyősszárnyakat és -bakancsot, sem a diverziósfelderítők jelvényét.

Ahogyan a többiek beszéltek vele, ahogy ránéztek, Sharon érezte, hogy nem becsülték sokra. Csóró Zsákos Felternek nézett ki, aki két szalámis rozskenyeret, hozzáuborkasalátát és kávét rendel dupla tejszínhabbal. A találkozás a fiatal West Point-iakkalmegerősítette, amit Sharon már gyanított. Sandy azt mondta, hogy utazása Görögországba

nagy lehetőség neki. A többiek szerint nem olyan nagy lehetőség. Azt sem tudták, hogyvannak amerikai katonák Görögországban. Ők az 1. hadosztályhoz vagy a rendőrséghezmennek Németországba.

És viszik magukkal a feleségüket. Ugyanazon a gépen.

Amikor Sandyvel odamentek a szüleikhez, Sharon érezte, hogy a West Point-iak róluk suttognak.

Beszálláshoz szólították őket.

Sharon és Felter anyja hangosan sírni kezdtek, amikor Sandy megcsókolta őket. Sharonvisszafojtotta a könnyeit, amíg Sandy fel nem ment a lépcsőn, és el nem tűnt a repülőgép belsejében. Ekkor az anyja vállán sírta ki magát.

Az autóban hazafelé papa valami borzalmasat mondott. Nem is tudta, hogy kimondta.



Csak hangosan töprengett. – Gondolom, ha el kell küldeni valakit, hogy lelőjék, akkor már legyen egy zsidó.

Sharon arra gondolt, hogy Sandy a legokosabb fiú, akit valaha ismert. Ha ezt elhitte,akkor el kellett hinnie azt is, hogy előbb-utóbb rájön, rosszul döntött, és akkor majdhazajön, és együtt tudják felépíteni az életüket.

Amikor majd hiányzik Sandynek, gondolta Sharon, akkor fog rájönni, hogy tévedett.

(Öt)


1946. július 11.

Charles A. Webster ezredes, a tábori rendőrség parancsnokhelyettese belépett amegbízott parancsnok, Richard M. Walls dandártábornok irodájába, hogy bizonyosszemélyzeti kérdésekre felhívja a figyelmét. Walls dandártábornokot nem tájékoztatták aövőjéről. Nem tudta, hogy véglegesen kinevezik-e a rendőrség parancsnokának, vagy

hoznak egy vezérőrnagyot Water-ford helyére. Ezért nem költözött át Waterford irodájába,hanem ugyanabból az irodából irányította a rendőrséget, ahonnan korábban annak tüzérségét.

– Sajnos, ez elkerülte a figyelmemet, uram – vallotta be Webster, és egy táviratot adottát Walls dandártábornoknak. – Félig-meddig reméltem, hogy megfeledkeznek rólunk.

– Mi az?

– Az Európai Parancsnokság olyan utasítást küldött, hogy találnunk kell két harcedzett

katonát, akit Görögországba küldhetünk. Görögül is kell beszélniük. – És?

– Találtam ilyen embereket, de a parancsnokaik nem akarják elengedni őket.

– Mi a pokol folyik Görögországban?

– Nem igazán tudom, uram. Ahogy mondtam, reménykedtem, hogy megfeledkeznek rólunk.

– És mi a probléma? – kérdezte Walls. Elolvasta az európai központ táviratát.

Ebben az állt, hogy azonnal adja meg két tiszt nevét, akiket áthelyezésre javasolnak azUSA katonai tanácsadó csoportjába, Görögországba, a korábbi táviratban foglalt kérésnek megfelelően. Felhívják a figyelmet fenti táviratban foglalt követelményekre. A kiválasztotttisztek lehetőség szerint rendelkezzenek harci tapasztalattal, beszéljenek görögül, ésvállalják a különlegesen nehéz körülményeket legalább egy évig. Önkéntesek előnyben.

Miután Walls dandártábornok elolvasta a táviratot, visszaadta Webster ezredesnek.

– Hadd gondolkozzak egy kicsit, Charley – mondta. – Nem szívesen adok felharcedzett katonákat. Ha kenyértörésre kerül sor az átkozott oroszokkal, hogy a pokolba

képzelik, hogy olyan katonákkal harcolok, akik nem hallottak még csatában kilőtt golyót? – Itt jutunk el Lowell hadnagyhoz, uram – súgott Webster. -A dandártábornok a tiszti

bizottság elé akarja vinni, hogy elbocsássak?



– A flancos seggfej nem elég régóta tiszt ahhoz, hogy egy ilyen ítéletet kellőképpenindokoljunk – mondta Walls. – Nem akarok rosszat mondani az elhunytról, de ez túlzásvolt, még Waterfordtól is. Hol van MacMillan? Talált új helyet?

– Igen, uram. Tegnap kaptunk táviratot. Knoxba rendelték. Már vissza sem jön.

– Szívesen küldenem azt a disznót Görögországba – mondta a dandártábornok. Webster ezredesre nézett. Egy ötlete támadt. Újra elolvasta a táviratot.

– Ahogy olvasom ezt a dolgot, ezredes, szívesebben látnának önkénteseket. Aszívesebben nem azt jelenti, hogy csak önkénteseket várnak. Azt is írja, hogy „lehetőleg”harcedzettek legyenek, tudjanak görögül, és vállalják a különlegesen nehézkörülményeket. Én azt mondanám, hogy Lowell hadnagy kész vállalni egy ilyenmegbízatást, nem gondolja?

– Igen, uram, én is azt mondanám! – felelte Webster. – Ha nem dönt úgy, uram, hogyeltávolítja a seregből.

– Jelenleg harci kiképzésen van, ugye? – kérdezte Walls. Hangjából elégedettségcsendült ki.

– Igen, uram.

– Kár, hogy nem beszél görögül, de háromból kettő nem rossz, ugye, ezredes?

– Egyáltalán nem rossz, uram.

– Kire gondol még, így fejből, ezredes, aki megfelel ezeknek a követelményeknek?

– A belső felderítéstől hallottam, hogy van egy százados, aki nem teljesen férfi… ha

érti, mire gondolok. – Még valaki?

– Van egy hadnagy az „A” parancsnokságon, aki hamis csekkeket írt.

– Küldje a homokost! – döntött a dandártábornok. – Van még valami, Webster?

– Nem jut eszembe semmi, uram. Ezzel megbeszéltünk minden függő ügyet.

– Még ma délután távolítsa el őket a rendőrségről, ezredes!

(Hat)A katonai rendőrség ügyeletes tisztje belépett Kövér Charley irodájába.

– Úgy gondolom, fel kell hívnom valamire a figyelmét, uram – mondta.

– Mi az?

– Webster ezredes telefonált a dandártábornok nevében, hogy minden rendelkezésre állóembert ki kell küldenem, hogy keresse meg és tartóztassa le Lowell hadnagyot, és vigyék be az irodájába.

Kövér Charley gondolkozott egy pillanatig, majd felhívta Webster ezredest. – Charley, mi ez a letartóztatási parancs Lowell hadnaggyal szemben?

– A dandártábornok még ma délután el akarja távolítani a rendőrségről, ezredes.



– Hova megy?

– Őt választották a görögországi megbízatásra – közölte Webster diadalmasan.

– Az istenért, Charley, én is láttam azt a táviratot. Harcedzett katonákat kérnek, akik tudnak görögül! Nem a fiú hibája, hogy Waterford kineveztette.

– Lenne szíves ezt a dandártábornokkal megbeszélni, ezredes?

– Nem! – mondta Kövér Charley. – Egy órán belül az irodájában lesz.

– Köszönöm az együttműködést, ezredes.

Kövér Charley lecsapta a telefont. A sapkájáért nyúlt. – Itt van a sofőrje?

– Igen, uram. Tudja, hol találjuk Lowellt?

– Azt hiszem – mondta Kövér Charley – Kiadták a letartóztatási parancsot?

– Az ügyeletes őrmester azelőtt bocsátotta ki, hogy az üzenetet megkaptam – mondta. –

Töröljem, uram? – Nem, hagyja! Amúgy is Walls feketelistáján vagyok, nem akarok rontani a helyzeten.

Negyvenöt perccel később Craig W. Lowell hadnagy belépett Webster ezredesirodájába.

– Uram – mondta tisztelegve –, Lowell hadnagy jelentem, parancsára megjelentem.

– Azért hívattam, hadnagy – mondta az ezredes –, hogy hivatalosan tájékoztassamcsapaton belüli áthelyezéséről. Az előírások szerint arról is tájékoztatnom kell, hogy a parancs megtagadása dezertálásnak minősül. Megértette a jelentőségét annak, amitmondtam?

– Igen, uram.

– Clay vezérezredes parancsa szerint felmentik a rendőrségnél végzett megbízatása alól,és áthelyezik az Egyesült Államok Hadseregének katonai tanácsadó csoportjához,Görögországba. A parancs azonnali hatállyal lép életbe. Olyan egyenruhát és táborifelszerelést visz magával, ami tartós tábori szolgálathoz szükséges. Az 51-es egyenruhát,háztartási eszközeit, ide értve a személyes használatában lévő gépjárművét, átadja aszállásmesternek. Ezeket a tárgyakat ingyen tároljuk önnek a Hadsereg brooklyni

raktárában megbízatása befejezéséig, vagy amíg másképpen nem rendelkezik róluk. Mostazonnal a Rajna-Majna légi támaszpontra megy, legkésőbb 18.00 óráig ott kell lennie,hogy elérje az athéni gépet.

– Igen, uram.

– Van kérdése?

– Uram, kevés készpénzem van. Megállhatok az American Express-irodában?

– A kijelentkezése során 100 dollár részkifizetést kap.

– Uram, nem hiszem, hogy az elég lesz.

– Ott nem lesz szüksége pénzre, ahova megy, hadnagy – világosította fel Webster ezredes. – Van még kérdése?



– Nincs, uram.

– Young százados a személyzetemből elkíséri önt a kijelentkezéshez. Ha nincs többkérdése, akkor elmehet.

Lowell tisztelgett, hátraarcot csinált, és kivonult Webster ezredes irodájából.

Roland Young százados, aki szívből utálta Lowellt, rendkívül élvezte, hogy ő

asszisztálhatja végig a kijelentkezési folyamatot, de dühös lett, amikor meglátta a folyosóvégén a parancsnokhelyettes ajtaja előtt várakozó katonai rendőrségi parancsnokot.Mégsem küldhette el a fenébe, még ha mindenki tudta is, hogy akárcsak a Waterford-udvartartás többi tagja, ő is nyakig benne volt a szarban.

– Küldettem Ilséért – mondta a parancsnok Lowellnek. – Pár perc múlva itt lesz.

Young százados arra gondolt, hogy Webster ezredest nagyon fogja érdekelni, hogy a parancsnok a rendőrség (és ami azt illeti, az Európai Parancsnokság) előírásait megszegve,egy német nőszemély szállítását rendelte el egy hivatalos katonai járműben.

– Köszönöm, uram – mondta Lowell, majd arra gondolt, hogy mi a francot fog csinálniIlsével.

– Mi a hadnagy menetrendje, százados? – kérdezte Kövér Charley.

– A hadnagy, uram, ma 18.00 óráig jelentkezni fog a Rajna-Majnánál – közölte Young.

– Félelmetes, milyen hatékonyak tudnak lenni maguk, akta-tologatók, ha akarnak – mondta Kövér Charley.

Young százados úgy gondolta, Webster ezredest ez a gúnyos megjegyzés is érdekelni

fogja. – Tehetek valamit az ezredes úrért? – kérdezte. – Nincs sok idő a kijelentkezésre.

– Nincs más dolgom, százados – mondta Kövér Charley. – Azt hiszem, magukkaltartok.

A legszomorúbb az egészben, gondolta később Kövér Charley, hogy Lowell szobájában,a Bayrischer Hofban valóságos Rómeó és Júlia-jelenet zajlott. A lány sírt, Lowell szemekönnyes volt, és ígéreteket váltottak. Még őt is belevonták. Felajánlotta, hogy továbbítja aleveleket Lowellnek, és átveszi őket Ilse számára Görögországból. Megígérte Lowellnek,mint férfi a férfinak, hogy szemmel tartja Ilsét.

Figyelni fogja, az biztos. Meg volt győződve, hogy a könnyes ígéretek ellenére, aháromszáz dollár ellenére, amelyet Lowell tőle kért kölcsön, hogy átadhassa Ilsének,annak ellenére, hogy úgy látta, a lány maga is elhitte, amit az előbb mondott, nos, megvolt győződve, hogy két héten belül már egy másik tiszt ágyában fog feküdni.

(Hét)

Németország, Frankfurt am Main Rajna-Majna

légi támaszpont 1946. július 11.

A 624-es számú katonai légi szállítási járat – egy utasok szállítására átalakított C-54-es



– a McGuire légi támaszpontról történt felszállás után huszonkét órával szállt le a Rajna-Majnán.

Fogadóbizottság várta a Németországba delegált tiszteket és feleségeiket, a szállításiegység pedig azokat, akik továbbutaztak Frankfurtból. Felter khaki egyenruhája gyűröttvolt, zuhanyozni akart, de a tiszta egyenruha és a fürdés nem volt a felkínált szolgáltatások között.

Féltért tájékoztatták, hogy 18.00 órakor indul a gépe Athénba. Délután három óra volt,német idő szerint. Ez azt jelentette, hogy legalább három órát kell valahogy elütnie. Amenetrend szerinti busszal bemehet Frankfurtba, kicsit körülnéz, és időben visszaér arepülőtérre.

Amikor utoljára látta Frankfurtot, gondolta a városba tartó buszon, még füstölgött, és őa Wehrmachttól elkobzott motorkerékpár oldalkocsijában ült.

Amikor leszállt, meglátott egy fekete-fehér katonai feliratot egy német szállodán,elezve, hogy az a nőtlen tisztek szállása. Ebből következett, hogy egy szállodába telepített

katonai szállásnak van étterme. A repülőn kétszer kaptak enni. Először McGuire ésGander között (szalámis szendvicset, egy almát és egy doboz tejet) és még egyszer (ugyanolyat) Gander és Prestwick között. Prestwick óta viszont semmit nem evett.

Majdnem odaért a szálloda ajtajához, amikor egy kikent-kifent katonai rendőr odalépetthozzá, és tisztelgett.

– Egy pillanat, uram – mondta. – Láthatnám az igazolványát?

Felter átadta.

– Velem jönne, főhadnagy, kérem? – kérdezte a rendőr. – Miről van szó?

– Letartóztatom, uram, az Európai Parancsnokság egyenruha-szabályzatának megsértésemiatt.

– Átutazóban vagyok – közölte Felter.

– Velem jönne, főhadnagy, kérem? – ismételte meg a rendőr, majd olyan merevmozdulatokkal, mint egy ólomkatona, a szállodára mutatott. Bent egy katonai rendőrőrs

volt egy főhadnagy parancsnoksága alatt. A rendőr főhadnagy egyenruhájánejtőernyősszárnyakat viselt és a 82. légideszant-hadosztály jelvényét. Felternek eszébeutott, hogy a 82. egy ezredet hagyott Európában, az 508-ast a megszálló hadsereg

főhadiszállásának őrzésére. Most vette észre, hogy a főhadnagy keresztezett puskákat ésnem pisztolyokat viselt. Légideszantostiszt, akit katonai rendőri szolgálatba tettek.

– Főhadnagy, szörnyen néz ki! – mondta neki az ejtőernyős. – Van valami mentsége?

– Útban vagyok Braggből Görögországba – felelte Felter. Ez keltett némi érdeklődést.Egy pillanatig azt gondolta Felter, hogy meg tudja oldani ezt a nevetséges problémát.

– Mit csinált Braggben?

– Diverziós felderítői kiképzésen voltam.

A főhadnagy jelentőségteljesen nézett Felter zubbonyára. Felter a zsebébe nyúlt, és egy



marék érme közül kivette az ejtőernyősszárnyakat, felmutatta őket, és mosolygott.

A főhadnagy nem viszonozta a mosolyt.

Felter főhadnagy aláirt egy elismervényt, hogy átvette a kötelességmulasztási jelentésmásolatát, az AG 102-es nyomtatványt, amelynek eredetijét a hivatalos csatornákonkeresztül eljuttatják a parancsnokához. A jegyzőkönyv szerint elmulasztotta a kötelességétazzal, hogy nem engedélyezett egyenruhában volt, holott gyapjú 33-as táboriban vagytrópusi egyenruhában és ingben kellett volna lennie. Ezenfelül nem viselt nyakkendőt. Nem viselte az előírt (ejtőernyős) rangjelzéseit. A megjegyzések rovatban azt isrögzítették, hogy az egyenruha, amelyet viselt, gyűrött volt és nem katonához méltó,valamint az eM1ített katona nem volt frissen borotválva.

Telefonáltak, és egy magas rangú katonai rendőr úgy döntött, hogy mivel átutazóbanvan, ezért szállítsák vissza a Rajna-Majnára, adják át a repülőtér ügyeletes tisztjének, akiszemmel tudja tartani, amíg felszáll a gépe.

Egy Fordon vitték vissza.

Most fordult elő először, gondolta Felter, hogy szabálytalanságon kapták, mióta katona.

A katonai rendőr főhadnagy bekísérte az indulási oldalra, ahol telefonált az ügyeletestisztnek, és megvárta, amíg megjelent, majd átadta az „őrizetest”, mintha egy csomaglenne. Utána Féltért egy kis váróterembe vezették, ahol két másik tiszt volt, egy tüzér százados és egy páncélos hadnagy, egy magas, szőke, izmos katona tökéletesegyenruhában. Túlságosan jól néz ki, gondolta Felter, mint egy modell, akit a toborzóreklámhoz vettek fel.

– Ezt is tartsa szemmel, százados – mondta az ügyeletes tiszt. – Gondoskodjon róla,hogy felkerüljön a Görögországba induló gépre. – A százados bólintott, és nem szólaltmeg, amíg az ügyeletes tiszt el nem ment.

– Üljön oda, főhadnagy! – A túl jóképű, túl tökéletes hadnagy mellé mutatott.

Felter teljesítette a parancsot. A két hadnagy végigmérte egymást, és kialakították azelső benyomásokat. Voltak persze kivételek, de Felternek az volt a tapasztalata, hogy azok a tisztek, akik úgy néztek ki, mint a filmszínészek, ritkán váltották be a hozzájuk fűzöttreményeket. Ezen felül, attól a perctől kezdve, hogy végighallgatta Bellmon őrnagy

beszélgetését Braggben, rájött, hogy a tiszt szerint, akivel Bellmon beszélt, és a legtöbbember szerint a Hadseregben a görögországi küldetés csak egy fokkal jobb a száműzésnél.Volt valami a tüzér százados viselkedésében, ami arra engedett következtetni, hogy nemsaját választása vagy kedve vitte őt az amerikai katonai tanácsadó csoportba,Görögországba. Felter biztos volt benne, hogy száműzték. Innen már könnyű voltkikövetkeztetni, hogy a testre szabott egyenruhás, kézzel varrott lovaglónadrágoshadnagyot is száműzték. Egyáltalán nem szokatlan, ha a hadnagyok, még a West Point-iak is, néha elszállnak, amikor először kinevezik őket tisztnek. Általában inni kezdenek, deennek voltak variációi. Gyors autók, nők, kártya. Vagy ezek kombinációja, sőt több. Még

mielőtt a nevét tudta volna, Sanford Felter első megítélése az volt, hogy Craig W. Lowellvalami olyat tett, amivel megsértette a rendszert, és ezért megbüntették.

Lowell legalább ilyen kedvezőtlen képet alkotott Felterről. Felter fizikailag nem keltettó benyomást. A haja már most ritkult. Khaki egyenruhája lötyögött rajta. Olyan zsidó fiú,



gondolta Lowell, aki 110 pontot ért el az általános katonai értékelési teszten, és felvették atiszti iskolába. Valahogy átverekedte magát az iskolán (amikor hiány volt hadnagyokban,nehéz volt megbukni), majd kinevezték. Gyalogsági tisztként biztos nem felelt meg, ezértmegszabadultak tőle.

Felter végül kinyújtotta a kezét Lowell felé, és bemutatkozott.

– Lowell – válaszolta az, és kezet fogott vele. Felter látta, hogy a tüzér százados azablakhoz megy, feltehetően azért, hogy megspórolja a bemutatkozást. Megfordult, ésLowellre nézett.

– Azt hiszem, ez nem akar ismerkedni – mondta Lowell. Felter kuncogott. – Hova való? – kérdezte.

– New Yorkba.

– Én newarki vagyok – mondta Felter.

– Mit szúrt el? – folytatta Lowell.

– A szabályzat szerint megszegtem minden ismert egyenruha-szabályzatot. Ezen felülnem borotválkoztam.

– Úgy értem, ez előtt – mondta Lowell. – Miért küldik Görögországba?

– Tulajdonképpen önként jelentkeztem.

Lowell nem felelt. Felter megértette, hogy Lowell nem hisz neki.

– És maga? – kérdezte Felter.

– Úgy tűnik, hatalmas zűr van Athénban – gúnyolódott Lowell. – Clay vezérezredesszerint én vagyok az egyetlen, aki rendbe tudja hozni a dolgokat.

Felter ismét kuncogott.

– És maga, százados? – szólt Lowell a szoba másik vége felé. – Milyen felháborítószabályszegést követett el a Hadsereg ellen?

– Ha mondani akarok magának valamit, hadnagy – válaszolta az füstölögve –, majdszólok. Most üljön ott, és fogja be a száját!

Lowell szemtelenül a szájára csapta a kezét. – Keresi a bajt, hadnagy?

– Mivel fenyeget, százados? Hogy Görögországba küldet? A százados csak bámultadühösen.

– Azért csak fogja be a száját! – mondta végül.

– Igen, uram. – Lowell még valamit akart mondani, de Felter megcsóválta a fejét, ígynem szólalt meg.

Harminc perccel később egy dzsip jött értük, és a kifutópálya végén álló Douglas C-47-eshez vitte őket, amelyen az Európai Légi Szállítási Parancsnokság jelvénye volt. A pilótafülke ablaka alatt egy majdnem meztelen, nagy mellű nő jól sikerült festményelátszott, alatta a HÁTAS ISTENNŐ II. felirat.



‘ repülő műanyag és csővázas üléseit a falakhoz rögzítették, hogy elférjen hat nagy ládaa földhöz kötözve. Elöl, a pilótafülke ajtaja mögött egy halom vászon postazsák volt. Atörzs tetején végighúzódott egy kábel. Ehhez drótokat, piros és zöld lámpákat rögzítettek,amelyek jeleztek az ugrómesternek. A gép ejtőernyősök dobására volt felszerelve. Felter egy pillanatra arra gondolt, vajon a háború alatt is erre használták-e.

A repülő százados megkérdezte a nevüket, és felírta az utaslistára. Átadott egy példányt

a földi személyzetnek. Előrement, és majdnem azonnal megrázkódott a gép, amikor bekapcsolták a motorokat. A százados visszajött, becsukta az ajtót, és csak annyitmondott:

– Ha már fenn vagyunk, remélhetőleg találnak egy postazsákot, ami elég puha azalváshoz.

A gépmadár már a kifutópályán gurult, és lassan emelkedni kezdett.

Késő este tankoltak Nápolyban, majd sötétben repültek tovább Athén felé.

Hetedik Görögország, Athén

1946. július 12.

Hajnalban landoltak az Elliniko repülőtéren. Egy amerikai őrmester fogadta őket, aki brit katonai csizmát viselt, és egy Thompson gépfegyvert tartott a vállán. Odavezette őketaz első teherautóhoz. Brit katonai teherautót még egyikük sem látott. A százados beült azelső ülésre, ők pedig hátra, és bevitték őket Athénba. A hátsó ablakon kipillantva, Lowellmeglátta a tengert.

– A parton vagyunk – jelentette ki. – Mi ez, a Földközitenger?

Felter megcsóválta a fejét.

– Az a Szaronikósz-Kolposz – mondta.

– A micsoda? – kérdezte Lowell nevetve.

– A Szaronikósz-Kolposz – ismételte Felter. – Görögország egy félszigeten fekszik, aJón-tenger és az Égei-tenger között. Alul van a Krétai-tenger. Most a Szaronikósz-öblötlátjuk.

– Főhadnagy úr – mondta Lowell most már hangosan nevetve –, maga egyszerűen atudás forrása.

Felter önkéntelenül is Lowellre mosolygott, aki egyértelműen egy balfék volt, és Felter szentírásként elfogadta, hogy egy tisztet a társai ítélete minősít. Lowellt korrekttávolságtartással akarta kezelni, más szóval semmibe akarta venni, hogy érzékeltesse, nemakar barátkozni. De ezt nem tehette meg, és a rangját sem tudta érvényesíteni a jóképűfiatal hadnaggyal szemben.

– Ez tudom, micsoda – mondta Lowell pár perccel később, a teherautó hátsó üléséről azAkropolisz felé mutatva. – Ez a Kolosszeum.

– Az az Akropolisz, maga hülye! – javította ki Felter.



– Akropolisz vagy Kolosszeum, mi a különbség?

– Az általunk ismert kultúra innen származik – magyarázta Felter, bár nem tudta, hogyLowell szórakozik-e vele vagy sem. – A másikban pedig magukat, keresztényeket azoroszlánok elé dobták.

– Megáll az eszem! – mondta Lowell tettetett csodálattal. Elmentek a Grande BretagneHotel mellett, megkerülték, és a hátsó ajtónál megálltak. Azon át mentek be az épületbe,amely körül homokzsákokból barikádot építettek. Egy őrnagy várt rájuk. Megmutatta azéttermet, és hogy hol találják meg reggeli után. A reggeli a Grande Bretagne Hotelelegáns, de lepusztult ebédlőjében kávéból, kenyérből, tojásporból készített rántottá-ból ésnagyon sós szalonnából állt. Utána megkeresték az őrnagyot, aki átadta őket egy pirospozsgás, középkorú tüzér alezredesnek, aki nem titkolta csalódását, amikor megláttaőket. Közölte, hogy még aznap megkapják megbízatásukat, miután „bejelentkeztek”.

Védőoltásokat és egy doboz pirulát kaptak egy fiatal tábori orvostól, aki figyelmeztetteőket, hogy fogat se mossanak olyan vízben, amiben nem oldottak fel előzőleg egy

tablettát.Ezt követően egy híradós őrnagy röviden beszámolt az Egyesült Államok katonai

tanácsadó csoportjának görögországi tevékenységéről. A Főhadsegédi Testület egyik idősebb századosa most elkérte tőlük a legközelebbi hozzátartozójuk nevét és otthonicímüket, valamint átadott nekik egy nyomtatott végrendeletet.

Az idős százados nem mondott semmit, csak felhúzta a szemöldökét, amikor CraigLowell minden földi javát egy Ilse nevű hölgyre hagyta Németországban. A századosszilárd meggyőződése szerint Fräulein Ilse nem az egyetlen bundás hölgy, aki

meggazdagodik egy kölyök halálán, akinek a skalpját begyűjtötte. Bassza meg! Végül isaz ő életük, az ő pénzük! A százados véleménye szerint nem sok különbség volt egy németkurva és valami kapzsi amerikai rokon között. De azt meg kellett mondania Lowellnek,hogy arra nincs mód, hogy a katonai biztosítását egy német hölgyre hagyja. Ha akedvezményezett nem közvetlen rokon, akkor amerikai állampolgárnak kellett lennie.

A Grande Bretagne negyedik emeletére vitték őket, ahol egy báltermet alakítottak átraktárrá. Brit katonai sisakokat utaltak ki nekik abból a megfontolásból, hogy az amerikaisisak veszélyes, mivel árnyképe túlságosan hasonlít a Wehrmacht és a Vörös Hadseregsisakjára, amellyel egyes kommunista gerillákat is elláttak. A brit katonai sisakot nemlehetett összetéveszteni. Egy lapos mellű nőre hasonlított, mondta nekik a raktáros.

Választhattak fegyvert. Voltak M1-es .30-06-os Garand fegyverek, .303-as brit Lee-Enfieldek és 7,92 mm-es német Mauserek, sőt néhány 7,62 mm-es orosz Moissant Nagant.Volt .30-as kaliberű amerikai karabély, M1-es és M2-es. Ott sorakoztak a .45-ös ACPThompsonok és a 9 mm-es brit Stenek. Ezenkívül .45-ös automata, .455-ös Webley, .38-asSmith and Wesson revolver, 9 mm-es Luger pisztoly, sőt fél tucat .32-es ACP Browning ishevert a polcokon. Ezeket Belgiumban gyártották, de műanyag nyelükön a nácihorogkereszt látszott.

– Egy kis rendetlenség van itt – mondta a tüzértiszt, egy idősebb, cserzett arcú százados. – Előbb-utóbb minden görögnek amerikai katonai felszerelése lesz, és akkor nem leszsemmi probléma. De most csak angol és zsákmányolt német cucc van. Lugerek,Mauserek, Schmeisser géppisztolyok. Ilyet kell szerezni, ha tudnak. A legjobb géppisztoly,



amit valaha gyártottak. Természetesen ritkán jutnak el ilyen messzire, és ha igen,elkapkodják az aranygallérosok. A Sten őszintén szólva szart sem ér.

– Az M1-es, a Garand sokkal jobb, mint a .303-as Lee-Enfield, de marha kevés betöltötttár van hozzá. Bőven van sima lőszer, de ha újra akarják használni a tárat, az már a maguk gondja.

Lowell eM1ékezett, hogy sikertelenül próbálta újratölteni a Garandot a Fort Dix-ilövészpályán a rugós fémkapcsok miatt.

– Odaadhatom az összes tarázott .30-06-ost, de cipelniük kell! – folytatta az öreg. – AWebley .455-ös szart sem ér, ugyanez mondható el a .38-as S&W-ről, ellentétben a .38-asSpeciallal. A .45-ösnél nincs jobb, ha tudnak lőni vele, de Luger is van, ha akarják. Bővenvan töltény hozzá – fejezte be a rövid ismertetést.

– Az előírások szerint milyen fegyvert kell viselnünk? – kérdezte Felter udvariasan.

– Még nem döntötték el, főhadnagy – mondta a raktáros. – Az egyik vélemény szerint

maguk műszaki tanácsadók, és nem harcolnak, ezért egyáltalán nem kell fegyvertviselniük. Ezt a hülyeséget persze senki sem hiszi el. Ha amerikai katonai fegyvert akar a betörők ellen, vagy hasonló okokból, akkor válasszon .45-öst és egy M1-est, vagykarabélyt, vagy Thompsont. De ezek csak átvételi elismervény ellenében adhatók. Ha nemakarnak aláírni, bármi mást választhatnak. Egy pisztolyt és egy karabélyt vagy egy Stent.Azok nincsenek leltárban.

Felter főhadnagy elvett egy .45-ös Coltot és egy Thompson gépfegyvert, és alá is írta. Aszázados a 19. páncélos tüzérségtől egy .45-öst és egy karabélyt vett át. Lowell már lőtt aThompsonnal Fort Dixben, és nem bírta rendesen tartani, állandóan elmozdult a célról.Ezért félt is tőle, és inkább egy M1-est írt alá. Hirtelen ötlettől vezérelve elvett egy 9 mm-es Lugert is. Még soha nem fogott ilyet. Tulajdonképpen ez volt a második pisztoly, amitvalaha tartott életében. .45-ös Colttal is lőtt korábban, de képtelen volt eltalálni egynyolcszor tízes célpontot huszonöt méterről.

Ugyanakkor, ha akart volna, professzionális szinten lőhetett volna a Garanddal. Maga ismeglepődött, mennyire megkedvelte a Garandot. A legendás visszarúgás, amimegijesztette őt és a többi gyakorlót is, sokkal kevésbé volt kényelmetlen, mint amit attóla .12-es Browningtól kapott, amellyel nagyapa tizenkettedik születésnapján lepte meg.

Hosszú órákon át lövöldözött vele a nagyapja háza mögötti lőtéren, a szigeten. Az ötödik lövéstől megértette a Garand működését, és mire letelt az egy hét lőgya-korlat, olyan biztosan érezte magát vele, mint bármilyen más fegyverrel, amelyet valaha használt. Haolyan valakire kellene lőnie, aki valószínűtlenül messze van, akkor legszívesebben egyGaranddal tenné. A Lugert azért vette el, mert mindig is akart egyet. Halálos külseje volt.Minden filmben a magára valamit adó náci rossz fiú és még olykor Humphrey Bogart isLugert használt. De hogy ő valóban használná valakivel szemben, az olyan nevetségesnek tűnt, mint a ’ kategóriájú filmek.

Lowell elvett egy lezárt, hosszúkás alumíniumdobozt, amelyen a „320. sorozat .30-06

kaliberű golyó tárba és töltényövbe töltve” felirat díszelgett. Elvett még két üres Garand-tárat is. A raktárostiszt adott neki két kartondobozt tele pisztolytölténynyel. Ezen németülvolt a felirat. Nem volt teljesen hihető a kezében tartott bizonyíték ellenére sem, hogy a benne levő töltényt a német hadseregnek szánták.



Kaptak ebédet – marhavagdaltat szósszal – a Grande Bretagne elegáns éttermében.Később megtalálták a nevüket egy stencilezett listán, amelyen az US katonai tanácsadócsoport, Görögország fejléc látszott. Felter és Lowell közös szobát kaptak. A tüzér századosnak a rangja miatt különszoba járt.

– A francba! – mondta Lowell, amikor az ágyra ülve elolvasta a parancsát. Az ő neve ésa századosé együtt szerepeltek a parancson. A 27. királyi hellén hegyihadosztályhoz

osztották be. Felter a központba került, egy DER nevű operatív szakaszhoz. – Mi a rosseb az a DER? – kérdezte Lowell.

– Azt hiszem, dokumentumelemzést jelent – felelte Felter. – Feltehetőendokumentumelemző szakasz. – Lowell zavart arckifejezéséből Felter látta, hogy aválasztól nem lett sokkal okosabb. – Egyfajta nyelvész vagyok – magyarázta.

– Tényleg?

– A szüleim európaiak – folytatta Felter. – Megtanultam németül, oroszul és lengyelül.

– Nekem német nevelőnőm volt – mondta Lowell németül. – Kellenek emberek, akik beszélnek németül – válaszolt

Felter szintén németül. – Azt mondták, a legtöbb térkép németül van, az lesz afeladatom, hogy adaptáljam az igényeink szerint. Nem mondta meg a személyzetisszázadosnak, hogy beszél németül?

– Azt mondtam, hogy nem beszélek – mondta Lowell még mindig németül.

– Menjen és mondja meg, hogy beszél, akkor itt maradhat. Különben meg fogják ölni a

harcban. – Ezt miért mondja?

– Nem gondolja komolyan, ugye, hogy a tiszti iskola és az alapképzés elég lesz ahhoz,amit csinálni fog?

– Engem közvetlenül neveztek ki. Nem tudom, mit tanítanak a tiszti iskolában és a tisztialapképzésen.

– Miért nevezték ki közvetlenül? – kérdezte Felter. -Tulajdonképpen azért, hogy pólózhassak a vezérőrnagy

csapatában.

– Ezt komolyan mondja?

– Történetesen ez az igazság.

– Egyáltalán nem volt csapatnál? – hitetlenkedett Felter.

– Kidobtak az egyetemről, és akkor kapott el a sorozóbizottság – magyarázta Lowell. – Akkor kaptam alapkiképzést, utána én lettem a rendőrség golfklubjában a golfmester,

majd pólóztam. – Akkor teljesen alkalmatlan tanácsadónak a frontvonalon levő katonák mellé –

állapította meg Felter.



– És maga? – kérdezett vissza Craig. Felter mintha meg sem hallotta volna.

– Megölhetik! Hát nem fogja fel? – folytatta.

– Mióta felvettem ezt a tiszti egyenruhát – mondta Lowell –, kevés kivétellel mindenkiazon igyekezett, hogy a tudomásomra hozza, milyen nevetséges és alkalmatlan vagyok.Már unom kissé. Meg akarom tudni, hogy igazuk van-e vagy sem.

– Fogalma sincs, hogy miről beszél! – Hát maga is ezzel jön, nem veszi észre?

– Én hivatásos katona vagyok! – jelentette ki Felter komolyan.

– Persze! – gúnyolódott Lowell. – Én meg a dalai láma! – Hallgasson meg, maga hülye!Én West Pointba jártam!

Részt vettem a háború utolsó napjaiban! És ha ez mond magának valamit, diverziósfelderítő is vagyok.

– Csak nem? – kérdezte Lowell. Kissé meglepődött. – Jézusom, nem is látszik magán. – Kösz – mondta Felter mosolyogva, majd felállt.

– Hova megy?

– Megmondom a századosnak, hogy beszél németül – indult kifelé.

– Azt már nem! Hagyja! Ez nekem tényleg fontos. Felter az ajtónál állva ránézett.

– Ha a West Pointra járt, és diverziós felderítő is, mit keres itt? – kérdezte Lowell.

– Én kértem ezt a megbízatást. – Miért?

– A tapasztalat miatt.

– Én is tapasztalatot akarok szerezni! – nyakaskodott Lowell. – Tehát törődjön a sajátdolgával, Felter!

– Te jó isten! Azt akarja, hogy kitüntessék, vagy mi?

– Csak meg akarom nézni, mi történik itt – mondta Lowell egyszerűen. – És ne menjen

a századoshoz! Gondoljon csak bele! A maga szava lenne az enyémmel szemben, hogy beszélek-e németül.

Felter nézte egy pillanatig, majd odament, ahova Lowell az M1-es Garandot tette.

– Tudja, hogy kell ezt használni?

– Speciel, ezzel egész jól megvagyok – mondta Lowell. – De hálás lennék, hamegmutatná, hogy működik a Luger.

– Miért vett el Lugert, ha nem is tudja, hogy működik? – kérdezte Felter az égre emelve

a kezét. – Azt már tudom, hogy a .45-össel nem tudok lőni – közölte Lowell egyszerűen. – A

Luger jobban tetszett.



– Jézusom, magának elment az esze! – Felter felemelte a Lugert. – Jöjjön ide, hadnagy!Megmutatom, hogy működik.

– Köszönöm, uram. Nagyon kedves, főhadnagy. – Felterre mosolygott. – Ténylegdiverziós felderítő, maga disznó?

– Igen, az vagyok, maga seggfej!

(Kettő)Éjfélkor durranás hallatszott. Lowell, aki mélyen aludt, és Ilséről álmodott, felült, és

felgyújtotta a villanyt.

– Oltsd le! – utasította Felter vad suttogással. Lowell meglátta a .45-össel a kezében afal mellett állva. Leoltotta a villanyt, és kuncogni kezdett, mielőtt rájött, hogy a durranás,amit hallott, lövés volt, és nekik fegyvereket osztottak ki éles töltényekkel.Görögországban voltak, ahol éppen forradalom zajlott.

Kicsúszott az ágyból, és a sötétben kitapogatta a Garandot. Megtalálta a szoba sarkában.Kivett egy nyolctöltényes tárat a vászontartóból, és kinyitotta. Rettenetesen hangos volt.Amikor a tárat becsúsztatta a fegyverbe, olyan hangja volt, mintha egy ajtó csapódottvolna be. A szive erősen kalapált. A két ágy között állt, az M1-essel a vállán az ajtótfedezve.

Kopogtak. Lowell ujja a ravaszon volt, mielőtt rájött volna, hogy aki rájuk akar törni,hogy lelője őket, nem fog előtte kopogni.

– Az ügyeletes tiszt vagyok! – mondta egy hang.

Felter kinyitotta az ajtót. A folyosói fény elárasztotta a szobát.Az ügyeletes meglátta Feltert és Lowellt harcra készen. Tréfásan feltette a kezét, hogy

megadja magát.

– Gondolom, hallották – mondta. – Honnan jött?

– Azt hiszem, a szomszédból – mondta Felter, leeresztve a pisztolyát. Lowellnek fogalma sem volt, honnan jött a hang. Az ügyeletes tiszt sarkon fordult, és továbbment afolyosón. Felter követte, és Lowell is utána ment, hülyén érezve magát, a fegyvert magamellett lógatva. Nem jött válasz az ügyeletes tiszt kopogására a tüzér százados szobájából.

Kinyitotta az ajtót. – A francba! – mondta és belépett.

Lowell átnézett Sanford Felter feje felett. A fickó, akit Lowell-lel együtt rúgtak ki arendőrségről, az ágyra feküdt, szájába vette a .45-ös csövét, és szétlőtte a fejét,összeszennyezve a szoba díszes tapétáját. Arca riadt volt. Szeme tágra nyílt, mintha rájuk nézne.

Craig Lowell alig ért vissza a szobájába és a vécéhez, mielőtt elhányta magát.

Még mindig hányt, amikor az ügyeletes tiszt belépett a szobájukba, felvette a telefont,és tárcsázott.

– Sajnálom, hogy most kell zavarnom, ezredes, de azt hiszem, fel kellene jönnie a 707-esbe. Az új százados épp most lőtte szét a fejét.



Benézett Lowellhez, aki ijedten és falfehéren görnyedt a vécécsésze fölé.

– Jól van? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Lowell bólintott.

Másnap reggel egy őrmester lépett az asztalukhoz reggelizéskor, és közölte Felterrel,hogy a parancsnok látni akarja. Felter elbúcsúzott Lowelltől, kezet fogtak.

– Vigyázzon magára! – mondta Felter. – Az istenért, ne csináljon semmi hülyeséget!

– Maga se!

Mindketten tudatában voltak és meg is lepődtek, mennyire megviseli őket a búcsúzás.Felter még egyszer meg akarta kérdezni Lowelltől, hogy elmondja-e a parancsnoknak,hogy beszél németül, de végül mégsem szólalt meg. Majd később eldönti.

Harminc perccel később Felter belépett a szobába, ahol Lowell az ágyon fekve várta azindulást. Nem szólt egy szót sem, a falat bámulta. Felter a szekrényhez ment, és kivette akét hátizsákját.

– A Hadsereg végtelen bölcsességével úgy döntött, megmenti a maga seggét – mondtaFelter.

– Az isten verje meg magát, mondtam, hogy fogja be a szá-. ját! – Lowell dühösen felültaz ágyon.

– Kineveztek a százados helyére – jelentette be Felter. -Mindketten megyünk a 27.királyi hellén hegyihadosztályhoz… bármit is takarjon ez a név.

(Három)

Légvonalban majdnem pontosan háromszázhúsz kilométerre Athéntól, az loannina-tóészaki partján volt a 27. királyi hellén hegyihadosztály központja. Országúton kétszer ilyen hosszú lett volna az út. Átlagban nyolcvan kilométert lehetett megtenni egyháromnegyed tonnás Dodge-dzsal. Majdnem végig földút volt, pontosabban igen keskenykőút, ami több meredek gránithegyet került meg. Időről időre kis falvakon mentek át, aholfehér kőből épült házak álltak. Néha egészen a szikla szélére építették ezeket, mivel csak ott találtak vízszintes talajt annak idején az építkezéshez.

Huszonhat órán át voltak úton, majd éjszakára megálltak Prevezában, a Jón-tenger partján, mert, ahogy a teherautót vezető őrmester elmondta nekik, a komcsik éjszaka

őrizték az utakat.A 27. hadosztály parancsnoksága egy kétemeletes, negyven centi vastag falú, fehér

kőházban volt. Piramisszerűen tovább erősítették homokzsákokkal egészen a második emeletig. Két napbarnított, borotválatlan görög, angol egyenruhában őrizte az ajtót.Vállukon angol .303-as Lee-Enfield karabélyok lógtak. Kifejezéstelen arccal figyelték,amint Felter és Lowell lepakoltak a teherautóról.

Egy talpraesettnek látszó amerikai őrmester brit tábori nadrágban, gyűrött khakiingbenés brit szeges talpú bakancsban bevezette őket az épületbe. Nem tisztelgett.

– Az alezredes visszaér vacsorára – mondta. – Kérnek enni? – Amikor bólintottak,közölte: – Van görög és amerikai adag. A görögtől fosni fognak, amíg meg nem szokják.Az amerikaitól rosszul lesznek, és kész.



Egy kendőbe burkolt, bő, fekete ruhát viselő görög asszony báránypörköltet szolgált fel bádogtányérban, hozzá feketekávét -és egy nagy szelet fekete kenyeret.

Az alezredes híradós jelvényt viselő, vörös hajú tiszt volt.

– A nevem Hanrahan – mutatkozott be. – Nekem fognak dolgozni. – Majd görögreváltott, és vagy harminc másodpercig beszélt. Utálkozva megcsóválta a fejét, amikor egyértelművé vált, hogy egyikük sem értett egy szót sem abból, amit mondott.

– Túl sokat vártam maguktól – mondta végül angolul. – Biztos van vagy ötezer görög-amerikai tiszt, aki a fél tökét adná, hogy idejöhessen. És erre mit kapok? Nem maguknak szól, uraim, de ez egy elbaszott háború!

Megmutatott nekik egy térképet. Ötven kilométerre voltak az albán határtól. A térképena számok a különböző hegycsúcsok magasságát mutatták ezernyolcszáz métertőlkétezerötszáz méterig. Lowell tudta, hogy magasan vannak, de nem gondolta, hogyennyire.

– A feladatunk – magyarázta Hanrahan alezredes – megakadályozni, hogy a komcsik utánpótlást szállítsanak Albániából Görögországba. Nem tudunk figyelni mindenkecskeösvényt, de az utakat igen. Ezt hegygerincekről tesszük, mint a westernfilmekben.Kis erődítmények. Vannak fegyvereik az önvédelemhez és aknavetők az utak fedezéséhez.A felállás szerint én vagyok a hadosztály tanácsadója. Van három ezred, mindegyikbenhárom amerikai tiszt, két őrnagy és egy százados. Minden zászlóaljnak van egytanácsadója, elvileg egy hadnagy, de a legtöbb tiszthelyettes. Egyes századoknál is vannak tiszthelyettesek. Nincs mit tanítani ezeknek az embereknek a harcról. Nagyon keményen betartanak a komcsiknak. A dolog kölcsönös persze. Gyorsan tanulnak, de a legtöbbnek

fogalma sincs a katonai járművekről, dzsipekről, teherautókról és különösen alánctalpasokról. Itt jön be maga, hadnagy.

– Uram, én sem tudok semmit a lánctalpasokról – vallotta be Lowell.

– Várható volt – mondta az alezredes. – Magának mi a szakterülete, főhadnagy?

– Most fejeztem be a diverziósfelderítő-iskolát – mondta Felter.

– Pompás. Annyira kell ide diverziós felderítő, mint páncélostiszt, aki nem ért semmit alánctalpasokhoz.

– Uram, én megbirkózom a tankokkal. Úgy értem, tudom vezetni – mondta Felter. – Hanrahan újult érdeklődéssel nézett Felterre.

– Hol tanulta?

– West Pointban, uram.

– Az Akadémiára járt? – Hanrahan most már tényleg érdeklődött.

– Két évig, uram.

– Miért lépett ki a hosszú szürke sorból, főhadnagy? – kérdezte szárazon. – Nyelvészként előléptettek, uram.

– Milyen nyelveken beszél?



– Leginkább szláv nyelveken, alezredes, meg németül és egy kicsit franciául.

– Görögül?

– Nem, uram. Itt akarok megtanulni.

– Meg is fog, erre mérget vehet! – mondta Hanrahan. – Az orosztudását viszont tudomhasznosítani, főhadnagy.

Felter bólintott, de nem mondott semmit.

– Nincs semmi kifogásom a West Point-iak ellen – magyarázkodott Hanrahan –, én is a„Bestia Kaszárnya” terméke vagyok.

Nem volt reakció, bár Hanrahan figyelte Felter arcát.

– Folyamatosan kapjuk a muníciót – folytatta Hanrahan. -Angol hidroplánokkal hozzák be, ami épphogy le tud szállni a tavon. Feltöltjük a készleteket amerikai kézifegyverekhezvaló töltényekkel. Mostanában kezdünk M1-eseket kapni. Azt hiszem, körbeküldöm

magukat a századokhoz külön-külön vagy egy amerikaival, aki beszél görögül, vagy egygöröggel, aki beszél angolul. Megtanítják a tiszteket és tiszthelyetteseket az M1-eshasználatára. Amikor szét tudják szedni, és össze tudják rakni, akkor továbbmennek.

– Van kérdésük? – kérdezte az alezredes. Lowell nem szólt, az alezredes Felterre nézett. – Úgy fest, mint akinek nyomja valami a szívét, Felter. Halljuk!

– Uram – mondta Felter –, csak furcsállom, hogy híradós létére a gyalogságnál van.

– Főhadnagy, ha ez zavarja, megnyugtathatom, hogy nem vagyok gyalogos, csak idehelyeztek. Továbbra is híradós vagyok. 1942-ben jöttem Görögországba hadnagyként,

hogy működtessek egy rádióállomást az OSS-nek, és itt ragadtam. A háború befejezéseután hazamentem, és most visszaküldték, mert ismerem ezeket az embereket, érthető?

– Nem akartam tiszteletlen lenni, uram.

– Felter, amikor úgy gondolom, hogy tiszteletlen, meg fogja tudni! – biztosította azalezredes. Most először mosolygott rájuk. Lowellt ez megnyugtatta, és visszamosolygott.

– Ha tudná, mire gondolok, Lowell, nem hiszem, hogy mosolyogna. Ugyanis arragondoltam, hogy ahelyett, hogy megkaptam volna a képzett, harcedzett, görögül beszélőtiszteket, akiket ígértek, kaptam két hadnagyot, és az egyik butább, mint a másik.

– Azt mondanám, uram – felelte Lowell –, hogy ön helyesen ítéli meg a helyzetet.

– Ennek örülök. Tehát, ha nem felejtik el, hogy müyen buták, befogják a szájukat, ésnyitva tartják a szemüket, amíg megértik a dolgok működését, és használni tudják az M1-est, esetleg életben maradnak.

Még mindig mosolygott. Benyúlt kopott asztala fiókjába, és kivett egy furcsa alakúüveget és három vizespoharat.

– Koktélidő van, uraim – jelentette ki. – A pia neve ouzo. Ánizsize van. Egy idő után

meg lehet szokni.Kiöntötte az italt, és adott mindenkinek egy poharat.

(Négy)



A 27. királyi hellén hegyihadosztály 113. ezredének 12. százada egy görög századosból,két hadnagyból, három őrmesterből, hat tizedesből, hatvanhárom más rangúból és egyalabamai görög-amerikai őrmesterből állt. A haderő egyenletesen oszlott meg kétsziklaerődítmény között, a völgybe vezető keskeny út két oldalán.

A görög-amerikai őrmester, aki Nicknek mutatkozott be, húszas évei közepén járószőke, göndör hajú, kövérkés fiatalember volt. Nem viselt sisakot vagy egyéb fejvédőt.

Amerikai tábori nadrág és pulóver volt rajta, felette pedig angol zubbony. Mint mindenkimás, ő is szeges talpú angol bakancsot hordott. A zubbony váll-lapján a görög keresztlátszott, amelyre görögül és angolul az Amerika szót varrták. Övében egy .45-ös automatavolt, vállán pedig egy szintén automata Browning lógott.

Amikor az amerikai őrmester odament a lövészpáncéloshoz, amelyben Craig Lowellhadnagy a hegytetőre kapaszkodott, Lowell ugyanannyira meg volt illetődve tőle, mintattól a tizedestől, aki az alapkiképzése első napján „nyomorult kis fattyú”-nak nevezte.

A különbség, gondolta Lowell, hogy engem küldtek ide, hogy neki parancsoljak. Egy

gondolatsor futott végig az agyán, amelyet az őrmester vállán lógó .30-06 kaliberesBrowning indított el.

A Browning valójában könnyű gépfegyver, amely gyorsabban ki tudja üríteni a húsztárat, mint ahogy fingani lehet. A fegyver egy szakértő kezében ugyanolyan hatású lehet,mint egy Garand. Más szóval pokoli jó fegyver. Lowell közlegény rendkívül nagyélvezettel gyakorolt a Browninggal Fort Dixben. Szakértelme lenyűgözte és bosszantotta akiképző tizedest, aki eleve utálta a főiskolásokat, a jóképű harvardi egyetemistákat pedigkülönösképpen.

A Browning automata nehéz egy dög, az a fajta, amit az ember nem visz öt méterrelmesszebb, mint kell. Nick Akárhogyis-hívják őrmester nem a hecc kedvéért cipelte és nemazért, hogy lenyűgözzön másokat. Ezenfelül az őrmester leszerelte a két lábat, amieredetileg a csőhöz van erősítve stabilizációs célból. Ez arra utalt, hogy gyakran hordta aBrowningot magánál, és személyes fegyverként használta. És ez további két dolgotsejtetett: az őrmester valóban katona volt, és volt mire lőni.

Most először tudatosult benne a helyzet abszurditása. Nem volt itt semmi dolgaközkatonaként, tisztként meg aztán végképp semmi. Azon töprengett, miért nem retteg.Sőt, kellemes izgatottságot érzett. Van, aki ezt naivitásnak hívja, mások hülyeségnek.

Az őrmester a szemöldökéhez érintette a kezét egyfajta tisztelgésként, Lowell hasonlólazasággal viszonozta. Volt egy további gondolata: ez olyan tisztelgés volt, amit egytapasztalt őrmester ad egy tiszti iskolából frissen kikerült hadnagynak. Ha ennek azőrmesternek fogalma lenne arról, hogy tíz százalékát tudom annak, amit a tiszti iskolalegrosszabb tanulója, biztosan fityiszt mutatna nekem, gondolta Lowell magában mulatva.

Az őrmester a lövészpáncélos hátuljába nézett. Egy ládában tizenhat M1-es volttöltényekkel. Voltak ott még aknavető lövedékek, fémdobozokban .303-as angol töltények és élelmiszerek.

– Azok az M1-esek a mieink? – kérdezte.

Lowell az őrmesterre nézett, és azon töprengett, hogy mi lenne, ha megmondaná azigazat: „Nézze, őrmester. Ha már az elbaszott dolgokról beszélünk, fogalmam sincs, mi a



dolga egy tisztnek. Azt szeretném, ha átvenné tőlem a parancsnokságot, megmondaná, mitcsináljak, és távol tartana a veszélyes helyzetektől.”

– Ezt nekünk hozták, hadnagy? – ismételte meg az őrmester.

– Persze – mondta Lowell hadnagy, és kiszállt a járműből. – Az az elképzelés, hogyalapképzést tartok a tiszteknek. – Nem hangzott olyan bizonytalannak, mint ahogyképzelte.

– Ideje, hogy adjunk ezeknek a fiúknak valamit, amivel harcolni tudnak – mondta Nick. – Jöjjön be a parancsnokságra, bemutatom a tiszteknek! – Megfogta Lowell karját, és bevezette egy bunkerbe, amely hatalmas gránittömbök köré rakott homokzsákokból állt.

A parancsnok kreol bőrű férfi volt nagy fekete bajusszal. Jobb arcán tízcentis forradáslátszott. A legkeményebb ember, akit Lowell valaha látott. Ez a fickó azonnal átlát rajtam,gondolta. Amikor a százados kezet nyújtott neki, kérges kézfogása olyan volt, mint azacél. A helyzethez nem illően mosolygott Lowellre, és örülni látszott, hogy találkoznak.

A többi tiszt visszafogottabb volt.A fekete bajszos Lowell vállára tette a kezét, és a hátsó bejáraton át kivezette a

bunkerből. Kint egy aknavetőállás volt, egy 88 mm-es aknavetővel, mellette több ládalőszerrel. A sziklák alkotta természetes mélyedésben volt elhelyezve, és mint magát a bunkert, homokzsákokkal erősítették meg a réseknél. A szikla szélén gépfegyverállások voltak.

Még mindig mosolyogva a százados levette a válláról a Lee-Enfield karabélyt, ésmondott valamit görögül.

– Azt mondja – fordította Nick –, hogy most ilyenjük van, és kérdezi, nem szeretné-ekipróbálni?

– Köszönöm – mondta Lowell, elvette a Lee-Enfieldet és megvizsgálta. Az athéniszálloda fegyverraktára előtt még soha nem látott ilyet közelről.

A szélesen mosolygó százados ismét elhadart valamit. – Azt akarja, próbálja ki – tolmácsolta Nick.

– Mire lőjek? – kérdezte Lowell.

A százados ezt mintha megértette volna. Visszavette az Enfieldet, behelyezte az egyik gépfegyverállásba, lövő helyzetbe állította, és a völgy felé fordította. Egy kis kilométerkővolt az út szélén. Lowell kétszáz méterre becsülte a távolságot.

Jelbeszéddel jelezte a százados, hogy erre gondolt. Lehasalt, gyorsan kibiztosította éslőtt. Lowell rájött, hogy itt az emberek csőre töltött fegyverrel járnak.

Egy darab lepattant a kilométerkőről. A százados felállt, újra töltött, és újabb szélesmosoly kíséretében átadta a fegyvert Lowellnek, aki úgy érezte, hogy ez a mosoly minden,csak nem őszinte.

– Gondolom, azt szeretné látni, hogy egyáltalán tudja-e, mi a francról fog kiképzésttartani – mondta Nick.

Lowell leereszkedett a lőállás mögé. Mit csinálok, ha nem találom el azt az átkozott



szart? Lőtt. Porfelhő szállt fel az út közepén. Két métert tévedett. Dühösen újratöltött éslőtt. Megint elvétette, és rettenetes zavarban volt. Nick, az amerikai és a görög századosmosolyogtak. Szakértőnek hívták, és nem talált el egy harminccentis célt kétszáz méterről.Megnézte az Enfield irányzékát, és fogalma sem volt, hogyan kell átállítani.

– Adja ide az M1-esemet! – mondta. Amikor a Garandot a vállára tette, rájött, hogy mégezzel sem lőtt. Nem volt beállítva. Jobb lett volna az Enfieldnel maradni, és megpróbálni

eltalálni az átkozott követ.De most már késő. Megnézte az M1-es csövét, kissé elfordította, hogy beállítsa az

irányzékot.

– Még sohasem lőttem ezzel a szarral – mondta úgy, hogy Nick is hallja.

Nick megvetéssel nézett rá. Lowell megértette, hogy nemcsak magát járatja le, hanem Nicket is, mivel ő most itt az amerikai hadsereget képviseli.

És akkor Lowell rájött, mit kell tennie. – Mondja meg a századosnak – és átadta a

fegyvert Nicknek –, hogy túl könnyű lenne, ha ezt használnám, mivel az enyém. Nick felhúzta a szemöldökét, de nem mondott semmit.

– Mondja meg neki, hogy kiveszek egy új M1-est a ládából – folytatta Lowell –, háromlövéssel bemérem, és utána kilövöm az átkozott követ.

– Mindkettőnk érdekében remélem, hogy sikerül! – mondta Nick, majd magabiztosanmosolyogva görögül kezdett beszélni a századossal.

– Mondja meg, hogy bármelyik fegyvert választhatja – biztatta Lowell. Nick a ládához

vezette a századost. A százados végignézte a felső négy fegyvert, és kiválasztott egyet.Majd átadta Lowellnek. Az kinyitotta a fegyvert, és a csőbe nézett. Tele volt olajjal.

Lowell hatvan méterre állította a szintkülönbséget.

– Közölje a századossal, hogy olajos a cső. Két lövéssel megtisztítom.

Nick megismételte az üzenetet görögül. Lowell betett egy tárat a Garandba,kibiztosított, és kétszer a levegőbe lőtt. Utána ülő pozíciót vett fel.

– Mondja meg a századosnak, hogy ilyen kis távolsághoz és ilyen nagy célponthoz nemszükséges fekve lőni.

– Feküdjön le, az istenért, és találja el azt a követ! – sziszegte Nick a fogai között. – Haezek a fickók rájönnek, hogy maga csaló vagy beszari, vége van!

– Mondja meg neki, amit kértem, őrmester – mosolygott Nickre, és úgy döntött,hazardírozik. – Azt is mondja meg, hogy egy jó lövész vállszíjat sem használ.

Nick lefordította a görög századosnak.

– Mondja meg, hogy most lövök hármat a beállítás kedvéért – magyarázta továbbLowell.

Nagyon óvatosan célzott, félig kiengedte a lélegzetét, majd visszatartotta, és meghúzta aravaszt. Véletlenül majdnem pontosan be volt állítva a fegyver. A becsapódásfüggőlegesen a célon volt, de fél méterrel jobbra.



Célzott és ismét lőtt. A második lövés centikkel az első mellett talált.

Lowell odaintette a századost, és az irányzékra mutatott.

– Mondja meg, hogy olykor két lövés is elég a beállításhoz. Nick megismételte azüzenetet. – Mondja meg neki, hogy tizenkét kattintással jobbra fordítom az irányzékot,ennél a távolságnál minden kattanás öt centivel módosítja a becsapódást. – A századosleplezetlen gúnnyal mosolygott, meghallgatta a fordítást, és bólintott.

– Most azt is megmutatom neki, hogy kell kivenni a félig üres tárat a fegyverből – mondta Lowell. Nick fordított. Lowell kivette az érintetlen hat töltényt, és egy telit tettvissza.

– A francba, hadnagy! – szólt Nick idegesen. – Remélem, sikerül.

Lowell a vállára tette a Garandot, beállította az irányzékot, visszatartotta a lélegzetét, éskieresztette az első sorozatot. Telitalálat. Egy darab beton repült le a kőről. Kiürítette afegyvert, és amilyen gyorsan tudott, újratöltött, és szétlőtte a kilométerkő roncsolt

maradványait. Amikor végzett, alig látszott a kő. Vízszintesen a felét ellőtte, a baloldaláról további tíz centi hiányzott.

A dicsőség csodálatos érzésével Lowell hülyén Nickre mosolygott, és felállt.Ünnepélyes meghajlással átadta a Garandot a századosnak, és intett neki, hogy üljön ahelyére. Fölé térdelt, és betöltött egy tárat a fegyverbe.

A százados először csak egyet lőtt, majd kilőtte az egész tárat. Újabb csodálatos mosolytvillantott meg, felállt, és átadta Lowellnek az M1-est.

– Bitang fajzat! – mondta. Átnyúlt, megpaskolta Lowell arcát és megcsókolta. Majd

elismerően méregette a Garandot a kezében. – Ez nem semmi, hadnagy! – mondta Nick. – A francba! Általában csak kezet fognak.

Marhára lenyűgözte!

A görög százados az amerikai hadnagyra mosolygott. Az amerikai visszamosolygott rá.Olyan szélesen mosolygott, hogy az arcizmai belefájdultak. A százados mély meghajlássalvisszavezette a bunkerbe. Még mondott valamit.

– Azt mondja, mélységesen megtisztelné, ha megmutatná neki és az embereinek, hogyműködik ez a csodálatos fegyver. Szeretnének sok istentelen kommunistát megölni vele – fordította Nick. Figyelte Lowell arcán a reakciót.

– Ezt komolyan gondolják, hadnagy – tette hozzá Nick. – Örülök, hogy nem találtanevetségesnek.

Lowell furcsa örömet érzett.

– Mondja meg a századosnak, hogy megtiszteltetésnek tartom, ha egy ilyen remek lövésznek, mint ő, megmutathatom az amerikai fegyver működését.

(öt)

Görögország-térkép 1:250 000

C43Í/K003



1946. július 22.

Őszintén szólva, az egész nem is lenne olyan rossz, ha nem lenne Ilse, gondolta Craig W.Lowell hadnagy. Olyan volt, mint egy mozifilm. A napok melegek voltak, az esték kellemesen hűvösek, és senki sem piszkálta. A meztelen igazság az, hogy szeretett tisztlenni. Nem pólózó tiszt, hanem igazi tiszt. Kapott egy feladatot, igazi katonai feladatot, ésnem kis örömére szolgált, hogy végrehajthatta. Meg volt győződve, hogy teljesíti a

feladatot, és nem is rosszul. Nem is olyan, mintha lövészmester lenne egy alapkiképzésen. Ő itt az oktatókat tanítja.

Neki és csak neki köszönhetően, először a 27. királyi hellén hegyihadosztály 12. százada,majd az egész 113. ezred ismerni fogja az M1-es Garand fegyver helyes használatát.

Még Felter is elismerte, hogy Lowell tudta, mit csinál, pedig Felter tényleg West Point-iés diverziós felderítő, még ha nem is úgy néz ki. Lowell önérzetesen büszke volt arra,hogy az ő százada, a 12. már végzett is az M1-essel, amikor Felter még csak a ládákbólvette ki a fegyvereket. Felter biztosan jó katona volt (különben, hogy lehetne diverziós

felderítő?), de tanárnak csapnivaló. Nem csapatvezér.Szerénység nélkül Craig Lowell úgy gondolta, hogy bebizonyította vezetői képességeit

az M1-es tanfolyamokkal. Először is megmutatta minden tanulócsoportnak, hogy egy légytökeit is le tudja lőni kétszáz méterről. Ezzel megalapozta a személyes hitelét. Utánaútjelzéseket lőtt le gyors egymásutánban, hogy megalapozza a fegyver hitelét. Ezutánrövid, egyszerű mondatokkal, Nick tolmácsolásában ment minden, mint a karikacsapás.Tanulni akartak, és úgy szívták magukba a tudást, mint az itatós. Egyáltalán nemhasonlított az alapképzésre. Az alapképzésen mindenki leszarta az M1-est. Ez azért volt,gondolta Craig Lowell, mert nem kellően mutatták be nekik. Mire odáig jutottak, hogylőjenek, már unták a látványát is, a tisztítását és az üresen lövöldözést. Ezért akkor isutálták volna, ha hideg sör folyik belőle.

Később Felter a segítségét kérte, ő pedig szívesen segített. Utána Felter felhívtaHanrahan alezredest. Elmondta, hogy gondjai voltak, de Lowell csodálatosan kisegítette,és jobb lenne, ha hagynák, hogy Lowell azt csinálja, amihez olyan remekül ért, és ővisszamehetne a lánctalpasokkal foglalkozni.

Hanrahan elfogadta a javaslatot. Most Felter ismét Ioanniná-ban volt, Lowell pedigegyedül folytathatta az ezred kiképzését. Elég furcsa, gondolta Lowell, hogy Felter ésHanrahan is West Pointba jártak. Mindig olyan emberekkel azonosította West Pointot,mint Waterford vezérőrnagy és Kövér Charley. Az nem volt vitás, hogy Hanrahan jó tiszt,de viselkedése kevésbé hasonlított Kövér Charleyéra, mint egy ír rendőrtisztére.

De semmi kétség, akármilyen nehéz is volt elhinni, Hanrahan és Felter valamikor fel-alávonultak a West Point-i gyakorlópályán azokban a vicces kalapokban, amiknek olyan tol-lacska lobogott a tetején.

Lowell jóba lett Nickkel. Ha Nick gyanította is, hogy Lowell katonai ismereteikizárólag az alapkiképzésen tanultakra szorítkoznak, ezt nem közölte soha egyértelműen.

Tudta, hogy Nicket az első napon ugyanannyira lenyűgözte lövésztudásával, mint a görögszázadost, ezért úgy döntött, hogy amit Nick nem tud, az nem is fáj neki.

Egy kunyhóban laktak a 12. század területén, reggelente felváltva főzték a tojást, de a



többi étkezést a görög tisztekkel együtt fogyasztották el. Este a sistergő Coleman-lámpásfényénél olvastak. Nick tudott görögül olvasni, ezért olvashatta a görög újságokat,magazinokat és a néhány könyvet, amelyhez hozzájutottak. Angolul a Csillagok és Sávok néhány hetes példányai voltak Németországból, és egy polcnyi tábori és műszakikézikönyv. Más olvasmány hiányában Lowell ezeket böngészte.

Néhánynak annyi köze volt jelenlegi feladatukhoz, mint a Saturday Evening Postnak, de

volt, ami lenyűgözte Lowellt.A Gyalogsági század védekezése például nagy részletességgel tárgyalta, mit kell tennie

230 tisztnek és katonának a .30-as és .50-es kaliberű gépfegyverek elhelyezésétől a „táboritisztasági alkalmatosságok, azaz illemhelyek” számának, elhelyezésének és mélységének meghatározásáig. Az információ nagy része itt nem volt alkalmazható, de meglepően sok igen. Lowell diszkréten ellenőrizte a 12. század gépfegyvereinek elhelyezését, és arrakövetkeztetett, hogy mindenben megfelelt a „nagykönyv” előírásainak.

Nick nem találta szokatlannak, hogy Lowell a kézikönyvek tanulmányozásával tölti

estéit. Azt feltételezhette, hogy a tisztek általában tudásuk bővítésével töltik szabadidejüket. Más szóval nem adta annak jelét, hogy tudná, Lowell először fedezi fel azolyan kifejezések értelmét, mint „belőhető terület”, „tűzerő” és „lőszeregység”, valaminthogy pontosan mire való a lövészárok azon túl, hogy az ember menedéket talál benne.

A napirendjük viszonylag egyenletes volt. Minden reggel, amikor már elég meleg volt,hogy kényelmesen lehessen utazni a dzsipben, Lowell és Nick meglátogatott egy másik századot. Ott kiképzést tartottak a tiszteknek és tiszthelyetteseknek az M1-esek használatáról. Késő délután megebédeltek a meglátogatott század tisztjeivel, mielőttvisszatértek volna a 12. századhoz. Esténként Lowell szórakozott kicsit a Zenith világvevőrádióval. Milyen szerencse, hogy megvettem, gondolta, enélkül megőrülnék. Néhasakkozott a görög tisztekkel, hogy múlassa az időt.

Néha tudta fogni az AFN-t, az amerikai haderő adóját a rövidhullámon. Erről mindigIlse jutott az eszébe, amitől olykor szomorú lett, olykor vidám. Nagyon hiányzott neki, ésaggódott érte. Komoly erőfeszítésébe tellett, hogy ne gondoljon arra, hogy talált magának mást. Máskor arról ábrándozott, hogy megtalálta a nőt, akivel le akarja élni az életét.Amikor letelik az egy év, visszaküldik Németországba, és akkor örökre együtt lesznek.

Istenem, de hiányzott! Eszébe jutott Ilse a Lahn partján. És csak három hete volt! Azótaegy levelet sem kapott tőle. Mit csinálhat most? Azt mondja egy másik tisztnek, hogy haviszáz dollárba kerül, plusz a lakbére meg az áru a kantinból? Másnak teszi szét a lábát? Afrancba!

Próbált másra gondolni. Olvasott egy sort George S. Patton tábornok életrajzában:„Soha ne hallgasson a félelme adta tanácsokra!” Ez nagy igazság, gondolta Lowell, ésazt mondta magának, hogy ha már a Hadseregben kell lennie, akkor ennél jobb helyennem is lehetne. Kitágította a horizontját, igen, ez a legjobb kifejezés rá. Tanulságos éskitűnő továbbképzési lehetőség volt.

Megszólalt az EE-8-as tábori telefon. Egy fej jelent meg a bunker ajtajában, izgatottanmondott valamit, és jobbra mutatott.

A görög százados egy lövészálláshoz futott, hasra vetette magát, és a szeméhez tette a



látcsövet. Mereven figyelt, majd megfordult, és utasításokat adott.

– Mi a pokol folyik?

– Szállítókról kaptak jelentést – mondta Nick. Az ellenség! Már ideje volt!

– Néha hibát követnek el, és meglátják őket – magyarázta Nick, amint gyorsan alövészálláshoz lépett. Elhelyezte a Browningot, és szemügyre vette a Lowell számára

puszta síkságnak tűnő területet.Lowell hirtelen mozgást látott. Legalább ötszáz méterre voltak.

A százados mondott valamit, amit valahogy Lowell is megértett: „ott”. További parancsokat adott. A katonák most már a 88 mm-es aknavetőn dolgoztak, a helyére állítvaa fegyvert.

A százados rávigyorgott Lowellre, és egy üres álláshoz intette.

További mozgás volt a völgyben, emberi árnyak mozogtak egyik sziklától a másikig.

Először figyelmesen kellett nézni, de az emberi szem szinte azonnal elkapta az aprómozgásokat. Emberek tűntek fel, amint a hegyoldalban ereszkedtek lefelé.

Az ellenség!

A százados M1-ese ropogott, majd Nick Browning automatája adott le egy sorozatot.Lowell a fegyver irányzékán át nézte a jelenetet. Átkozott bolond! Még ha meg is látvalakit ott lenn, biztosan nem találja el. Bal kezét az M1-es irányzékára tette, elforgatta agombot, és hallotta a kattanást.

Ha teljesen őszinte akart volna lenni, bevallja, hogy az egész egy kicsit félelmetes volt.

Feltehetően az ellenség vissza fog lőni.Egy 88 mm-es aknavető robbant mögötte, érezte a robbanást, és a füle is megfájdult

tőle. Amikor ismét az irányzékba nézett, jobbról balra mozgatva a fegyvert, nem látottsemmit, és a keze is remegett.

Nick megint tüzelt, és egy másik fegyver is megszólalt. Tompa puffanás hallatszott,amikor az aknalövedék földet ért. A füstből látta, hogy jócskán eltévesztették a célpontot.A százados valami kegyetlenül gúnyos megjegyzést vetett oda, majd visszafordult aGarandhoz.

Lowell hirtelen éles fájdalmat érzett a hólyagjában. Muszáj pisilnem, gondolta. Süvítőgolyókat hallott a feje felett, ami eM1ékeket idézett a Fort Dix-i lövészárkokról. Akkor nagyon szórakoztató volt, mert mindent elkövettek, hogy az elsüvítő golyók, akármilyenfélelmetesek is, de teljesen ártalmatlanok legyenek. Itt nem volt ilyen szándék.Visszapattanó golyók csapódása is hallatszott, mint a filmekben, de sokkal fenyegetőbben.

Olyan hangot is hallott, mint amikor egy hatalmas néger széles mosollyal meglóbál egykonyhakést, és egyetlen suhintással kettévág egy érett görögdinnyét, a Camp Kemper-iétkező teraszán. A néger szakács neve Ellwood volt. Ez jutott Craig Lowell eszébe,

amikor meghallotta a hangot.Megfordult, és meglátta Nicket a hátán fekve a napsütötte kavicsokon. Feje

szétloccsant, mint egy érett dinnye. Craig W. Lowell hadnagy elhányta magát. Amikor már normálisan tudott lélegezni, rájött, hogy beszart. Egy pillanattal később a hólyag-ját is



kiürítette.

Karját a feje fölé húzta. Itt fogok meghalni. Szétlövik a fejemet. Azok az átkozott szemetek!

Közelebb húzódott a szikla tetejéhez, amely mögött elbújt, hogy lássa őket, a szemétdögöket. Szeme sarkából egy fegyver torkolattüzet látta felvillanni, és odafordította afejét. A völgyben ketten feküdtek, egy könnyű géppuska mögött. A fegyverkétlábúállványon állt válltartóval. Rövid sorozatokkal szórták meg a terepet, hogy ne melegedjentúl a csöve.

Hol a francban van a fegyverem?

Lecsúszott, majd visszamászott oda, ahol eldobta az M1-est, megragadta a csövét, ésmagához húzta.

Két golyó csapódott felette a szikláknak. Szilánkok repültek az arcába, mielőtt mélyfüttyel visszacsapódtak a golyók.

Feljebb kúszott egy sziklahasadékban megkapaszkodva. Érezte, hogy a combján valamimeleg csúszik lefelé. A francba! Arcát a tusra fektette. Nem látta a kibaszott irányzékot.Csorogtak a könnyei. Levette a kezét a markolatról, öklével megtörölte a szemét, majd azujjával is, és pislogott. Már látta az irányzékot.

A gépfegyveres abbahagyta a tüzelést, majd Lowell állása felé forgatta a fegyvert.Lowell lőtt. Az M1-es az arcához ütődött. A fickó elengedte a hevedert, és összeesett. Agépfegyveres lenézett rá, térdre ereszkedett, és két kézzel vette fel a géppuskát. Craigakkor lőtt, amikor felállt, majd újra, amikor megingott, és újra, amikor térdre esett, végül

pontosan a fejére célzott. Nesze neked, te disznó!

Az M1-es csöve kissé füstölgött, kesernyés puskaporszagot és égett olaj szagát árasztva.A görögök példáját követve Craig is a két tölténytár közé szorította a fegyver bőrszíját.Most kiszabadította az egyik tárat. A töltények kiestek, és a kövekre potyogtak csilingelőhanggal. Reszkető kézzel húzta ki a második tárat. A töltények nem estek ki, deelmozdultak a helyükről.

A francba!

Letette az üres M1-est, és Nickhez rohant. Nick szeme nyitva volt, véreres volt, orrából,füléből és szájából vér folyt ki. A koponyája hátul teljesen szétroncsolódott. Lowell föléhajolt, és érezte, hogy megint hányni fog. Kivette a Browning töltényeket Nick táskájából,és a tüzelőálláshoz rohant. Visszament, elvette Nick Browningját, és csövénél fogva húzta,a tus kopogott mögötte a köveken. Zihálva hasra vetette magát, szemébe megint izzadságfolyt, és kivette a 20 sorozatos tárat a Browningból. Bár még voltak benne töltények,eldobta, és újat tett be. Ugyanoda hasalt, ahonnan az M1-essel lőtt. Két újabb ember voltlent a géppuskánál, az egyik a töltényhevedert emelte fel, a másik éppen a fegyverért

nyúlt.A Browning ugrált Lowell kezében. Két rövid sorozat. Most már négy halott hevert a

gépfegyver mellett. Nem. Három. Az egyik még élt. A Browning megint ugrálni kezdett akezében.



Aztán még egy ember szaladt a gépfegyverhez. Nem értetted meg, te disznó? ABrowning megint ugrált, majd megállt. Üres. Lowell a szikla mögé kúszott, magávalhúzva a fegyvert. Új tárat tett be, és visszament a lőállásba. Semmi sem mozdult. Nemvoltak sárga torkolattüzek sem. Csak a kékesfehér füstfelhők, egy pillanattal később pedigaz aknavető becsapódásának tompa hangja.

A szar kezdett megszáradni a lábán. Érezte a szagát. Megint öklendezni kezdett. Már

nem tudott mit kihányni. Megszédült, ezért a sziklának támasztotta a fejét. A földönszétszórtan heverő töltényhüvelyekre meredt, és orrát megcsapta az égett olaj szaga.

Amikor minden elcsendesült, óvatosan berakott nyolc töltényt egy tárba, és megtöltötteaz M1-est. A Browningot a földön hagyva visszament Nickhez. Levette a zubbonyát, és Nick fejére terítette.

Odajött a görög százados, és keresztet vetett Nick felett, majd könnyekkel a szemébenmagához húzta Craig Lowell fejét, és gyengéden megcsókolta a feje búbját.

Lowell visszament a kőkunyhóhoz, amelyben Nickkel lakott, és a csomagjából tisztafehérneműt vett ki. Odament a vizeshordóhoz, levette a csizmáját és a nadrágját, ingét avízbe mártotta, és lemosta a lábáról az ürüléket.

Sokáig tartott. Úgy érezte, megint rosszul lesz. Akkor jött oda hozzá az egyik görög.Átadott neki egy kopott, de tiszta görög (eredetileg angol) gyapjúnadrágot. Majd átadottegy brit katonai zubbonyt. Feltűzte rá a hadnagyi stráfjait és tankos jelvényét.

– Köszönöm – mondta Lowell. A görög katona bólintott, és a bal váll-lapra mutatott.Olcsó, szürke fémtű volt rátűzve: a 27. királyi hellén hegyihadosztály 113. ezredének elvénye. A görög, egy sebhelyes, öreg katona, akire ráfért volna egy borotválkozás,

kedvesen megsimította az amerikai arcát, és mondott neki valamit. Lowellnek fogalmasem volt, mit mondott, de mosolygott és bólintott. A görög lehajolt, felvette és elvitte aszaros nadrágot, alsónadrágot és inget, amelyet Lowell a tisztálkodáshoz használt.

(Hat)

Craig W. Lowell hadnagy na r jából görög egyenruhába öltözve kunyhója kő- éshomokzsák fala előtt állt, és az utolsó előtti szivarját szívta, amikor Paul T. Hanrahanalezredes és Sanford T. Felter főhadnagy behajtott a 12. század területére. Hanrahanvezetett.

Amikor a kocsi megállt, Hanrahan kiszállt, és Lowellre nézett, aki nem mozdult a faltól.Egy pillantást vetett a holttestre, amit már vászonnal letakartak, a vásznon feszület volt.Aztán odalépett Lowellhez.

A hadnagy leugrott a homokzsákokról, és tisztelgett. Hanrahan ugyanilyen lazánviszonozta a tisztelgést.

Ml Jól van, hadnagy? – kérdezte.

– Élek, alezredes.

– Mi történt az arcával?

Lowell önkéntelenül a már behegedt sebhez nyúlt. – Kőszilánkok okozhatták – mondta.



Hanrahan alezredes megérintette az ezredjelvényt a bal vállán.

– Ezt ajándékba kapta? – kérdezte. A célzás világos, gondolta Lowell. Olyasmit viselek,amit nem lenne szabad.

A görög százados, látva Hanrahan mozdulatát, odament hozzá, belekarolt, és a bunker mögé vezette, ahol a bevetés halottjai feküdtek két sorban. Az egyik oldalon voltak agörögök olcsó vászon alatt. A másik oldalon az ellenség, a hátukon feküdtek, ők nemvoltak letakarva. Köztük a zsákmányolt fegyverek és muníció tornyosult. A görögszázados a sor végére vezette Hanrahant, ahol öt holttest feküdt egy csoportban. Lábuknálegy gépfegyver, néhány kézifegyver és a muníció.

Lowell már látta a holttesteket, de amikor a százados rámutatott, csak akkor értette meg,hogy miért vannak ezek a holttestek és a gépfegyver külön. Ezeket ő lőtte le.

Nem érzek semmit, gondolta. Egyáltalán semmit. Lehet, hogy most kellene éreznemvalamit, amiért emberi életet oltottam ki, de nem érzek.

– A százados szerint maga nagyon jó, Lowell – tért vissza hozzá Hanrahan alezredes. -Jobb, mint York őrmester.

– Kell ide egy másik tolmács, alezredes – jelentette ki Lowell.

– Jön egy a másik teherautóval, ami leviszi a holttesteket és ezt a cuccot – felelteHanrahan. – Magam akartam Nickért jönni.

A kocsiban hoztak magukkal egy amerikai zászlót és egy helyi gyártmányú, olcsókoporsót, ami máris repedezett. Hanrahan alezredes és Felter főhadnagy a letakart testhezvitték. Felemelték Nicket, és betették a koporsóba, majd Hanrahan letérdelt, és rászögezte

a zászlót. Végül Lowell segítségével feltették a koporsót a kocsira. – Majd én írok a rokonoknak – mondta Hanrahan. Lowell most gondolt erre először.


– Küldök ruhát a többi teherautóval.

– A posta is a teherautókkal jön? – kérdezte Lowell.

Hanrahan Felter főhadnagyra mutatott, aki bűntudatos arccal nyújtotta át Lowellnek egyetlen levelét. A rendőrségi tisztiklubból jött. Huszonöt dolláros belépési díjjal ésháromhavi tízdolláros tagdíjjal tartozik. Ha nem fizeti ki hetvenkét órán belül, írták,értesítik a parancsnokát.

– Nagyon lassú a posta – mentegetődzött Felter.

– Aha, az – válaszolta Lowell

(Hét)

Miután a fiatal tisztje megfelelt, sőt kitűnően megfelelt az első bevetésén, PaulHanrahan nem csodálkozott, hogy Lowellt erős rokonszenv fűtötte görög bajtársai iránt.

Bár Hanrahan soha nem mondta volna ki hangosan, igazi „fegyverbarátságról” volt szó.Valószínűleg nem is tudott róla, és biztosan nem is gondolt rá, de Lowell a csapat tagjalett. A csapat pedig történetesen görög volt. Olyan akart lenni, mint a többiek, úgy akartgondolkozni, ahogy ők, ezért úgy öltözködött, gondolkodott és viselkedett, mint ők.



Egy hónapon belül, sok amerikai tiszt megvetése dacára, Lowell kimagaslott atömegből. Szerzett magának brit egyenruhákat és felszerelést egy ioanninai raktárból. Egygörög „mama” kimosta neki, hogy eltávolítsa az angol molyirtó szagát belőle. Egyik gallérján hadnagyi stráfot viselt, és amerikait a másikon. Csak ennyi különböztette megegy görög tiszttől.

A tábori zubbony alatt nyitott khakiinget hordott, amerikai pulóvert és selyemkendőt.

Az egyik görög században, amelyet irányított, szerzett egy fekete bőrövet és egy Luger fegyvertartót, amelyet a németek hagytak hátra. A csat tömör réz volt, kétcentis GOTTMIT UNS felirattal.

Valószínűleg Felter ejtőernyősszárnyainak gúnyolása miatt, gondolta Hanrahan, Lowella váll-lapjáról az ingzsebe fölé helyezte a 113. ezred jelvényét. Felter csak annyiban lettgörög, hogy brit bakancsot viselt, és nyakkendőt nem. Hanrahan érezte, hogy Felter csak azért viseli az ejtőernyősszárnyakat, mert Hanrahan is viseli az övét.

Felter ideje nagy részét a hadosztály és az ezred központjában töltötte. Folyékony

orosztudása tökéletesen összeillett Hanrahan megszállottságával. Vörös Hanrahanalezredes személyes sértésnek vette az oroszok azon vádját, hogy a görög forradalom belügy, és az amerikaiaknak nincs semmi közük hozzá. Elhatározta, hogy elfog egy oroszt(rendszeresen lehallgatták a rádiójukat), és személyesen viszi el a disznót Athénba. Lowellhetente egyszer-kétszer visszament Ioanninába aludni, üzeneteket vinni, megbízatásokatteljesíteni és amerikai ételt enni. Paul Hanrahan tudta, hogy egy levelet várt, amely sohanem fog megérkezni.

Paul Hanrahan gyakran gondolt arra, hogy ha a keze közé kapná azt a német kurvát, akidobta Lowellt, vidáman megfojtaná.

A hadnagy két levelet kapott az anyjától, mindkettőt még Lowell közlegénynek címezve. Azt írta, hogy eM1ékszik Athénra a nászútjáról, és megadta olyan éttermek címét, amelyeket feltétlenül meg kell látogatnia. Ha már ott van, írta, ki kell használnia alehetőséget, hogy egy hétre elutazzon a görög szigetekre. Lowellnek soha nem volt idejeválaszolni ezekre a levelekre.

A levél, amire várt, héthetes késéssel érkezett meg. A polgári postaszolgálatGörögország és Németország között gyakorlatilag nem létezett, és a katonai posta semvolt sokkal jobb.

Kedves Craig!

Egy hónapos várakozás után már tudom, miért nem írsz nekem. Tökéletesen megértem. Köszönöm, hogy olyan kedves voltál velem, és szeretném, ha tudnád, hogy mindig jó szívvel gondolok rád. A te kis német barátnőd,

Ilse

Craig Lowell persze nem tudhatta, hogy két héttel azután, hogy elhagyta Németországot, Walls dandártábornok behívatta Kövér Charleyt az irodájába, és nagy

örömmel közölte, hogy felmentették. Amikor Lowell Ilséhez címzett levelei megérkeztek Németországba, Kövér Charley címére, a katonai postaszolgálat rendre továbbította aHadsereg pittsburghi kiegészítő parancsnokságára, ahol Kövér Charley hat héttelhazaérkezése után jelentkezni fog szolgálatra.



Sanford Felter csak aznap este ismerte meg Craig találkozásának történetét Ilsével,amikor végre megérkezett Ilse levele. Azt is megtudta, hogy Craig csak tizenkilenc éves,és mindössze három hónapot töltött a Harvardon, mielőtt határozatlan időrefelfüggesztették.

Sanford Felter másnap írt erről Sharonnak, miután kijózanította Lowellt, és egylőszerszállítmánnyal visszaküldte Ioanniná-ból. Megírta Sharonnak, hogy mennyire

sajnálja Lowellt a lány miatt. A helyzet az volt, hogy jó külseje, gazdag családja és acsatában tanúsított elhíresült bátorsága ellenére, Craig is csak egy naiv srác volt, aki beleszeretett egy német lányba. Őt viszont biztosan csak azért érdekelte, mert ajándékokatkapott a katonai kantinból. Imádkozik Lowellért, írta Sanford, mert fél, hogy valamihülyeséget csinál ilyen állapotban. És rájött, milyen szerencsés, hogy Isten neki egy ilyenremek asszonyt adott.

Azt is írta, hogy mennyire becsüli és tiszteli Hanrahan alezredest, de mivel úgygondolta, hogy a felesége nem is értené, meg tán nem is érdekelné, nem részletezte, miért.

Hanrahan előző este megkereste Féltért. Beszélnie kellett valakivel, és helyesen ítéltemeg, hogy Felter erre alkalmas személy. A főhadnagy szobájában egy csésze tea mellettsok mindenről beszéltek, a munkájukról, a feleségükről, a görögökről és persze a hadseregövőjéről.

Megkérdezte Féltért, és Felter el is mondta, hogy miért jött önkéntesnek Görögországba.

– És maga, alezredes? – kérdezte Felter. – Maga miért van itt?

– Egy tiszt feladata békeidőben – válaszolta Hanrahan –, felkészülni a következőháborúra. Ez elég egyértelmű számomra, de a legtöbb ember, akit ismerek, nem érti meg.

– Ugye, nem arra gondol, hogy itt fogunk harcolni – folytatta Felter –, vagy hogy akövetkező háborúnk gerillaháború lesz?

– Nem, nem erre gondolok. Én mások csapatainak a vezetéséről beszélek.

– Zsoldos katonákról beszél? Ezért bukott el a Római Birodalom!

– Nem zsoldosokra gondolok. Úgy értem, hogy segítünk másoknak megvívni a sajátháborújukat. Más szóval, Felter, akár tetszik, akár nem, meg kell akadályoznunk, hogy az

oroszok uralják az egész világot. És mivel arra nincs lehetőség, hogy szemtől szembenharcoljunk velük, mások csapatait kell használnunk. Mi vagyunk a legfejlettebbtársadalom a világon, és van elég emberünk, hogy kiképezzünk másokat.

– Azok talán nem zsoldosok?

– Figyeljen! Azt mondtam, hogy „megvívni a saját háborújukat”. A görögöknek is jó, hatávol tartják az oroszokat. Az ő embereik legalább olyan jó munkát végeznek, talán jobbatis, mint amit a 82. légideszant tenne. Megadjuk nekik a felszerelést, és megtanítjuk, hogyhasználják.

– Akkor úgy gondolja, hogy ez a jövő?

– Ugyanannyira akarok vezérezredes lenni, Felter, mint bárki más, aki a Hudson menténárt iskolába. És nem a görögök iránti nagylelkűségből vagyok itt. Ha azt gondolnám,



hogy úgy lehetek vezérezredes, hogy Braggben ejtőernyőst játszom, akkor higgye el, ottlennék. Én akarok lenni a szakértő, ha arról van szó, hogy mások háborúit mások katonáival kell megvívni.

Ekkor jött rá, hogy sokat beszél, még Felternek sem lenne szabad ennyit pofáznia, ezértelment lefeküdni.

Sandy Felter azt sem mondta el Sharonnak, hogy tanulmányt írt Hanrahan alezredesnek,ami tulajdonképpen kémelhárítási jelentés volt a helyzetükről. Nem tudta, hogy azalezredesnek lesz-e ideje elolvasni, vagy ha elolvassa, mit fog róla gondolni. Lehet, hogykineveti. Sanford Felter azokból a tényekből dolgozott, amit látott és az általakikövetkeztetett legvalószínűbb ellenséges reakciót írta le.

A vékony vonal, amelyet a 27. királyi hellén hegyihadosztály az albán határ menténhúzott, idővel egyre hatékonyabb lett. Sok ösvényt aláaknáztak, és ezáltal járhatatlannátettek. Minden út, amely elég széles volt, hogy egy teherautó elférjen rajta, alá voltaknázva, gépfegyverekkel és néhány helyen 37 mm-es hegyi ágyúkkal védve. Az ellenség

már nem tudott teljesen büntetlenül ellátmányt beszivárogtatni a határon, vagy olyanveszteségekkel tudta volna megtenni, amit már nem engedhettek meg maguknak.

A vékony vonal mögött viszont az ösvények ugyanolyan szabadok voltak, mint azelmúlt ezer évben. Ugyanazok az ösvények és rengeteg barlang.

Az ellenség helyében, érvelt Sanford Felter, ahelyett hogy egyenként juttatná át azellátmányt, valahol megszakítaná a védelmi vonalat. Egy hirtelen támadással elfoglalná azerődöket az út mentén. Ezután teherautókkal küldené át a muníciót. A teherautók elvesznének, de ha néhány kilométerre sikerülne behatolniuk a hegyihadosztály vonalai

mögé, ott gerillák várnák a szállítmányt, így a teherautók elvesztése elfogadható kockázatlenne.

Az oroszok támogatta gerillákat és ami ennél fontosabb, a Vörös Hadsereg tanácsadóit ahatár másik oldalán a Vörös Hadsereg harcászata vezérli, amelynek lényege az intenzívtámadás. Ebben az esetben feltehetően aknavetőkkel.

Egy masszív egyórás aknavetős támadás az eddig csak alig megszórt colpontok ellenvalószínűleg sikert aratna, a görögök büszkeségét is érzékenyen érintené.

Sandy nagy örömére Hanrahan alezredes elküldte a tanulmányát Athénba azzal a

megjegyzéssel, hogy nagyon érdekesnek találta, és lehetőségeihez képest megteszi aszükséges lépéseket, hogy segítsen a hegyihadosztálynak ellenállni egy ilyen támadásnak.

Nem állt sok eszköz a 27. királyi hellén hegyihadosztályhoz rendelt amerikaitanácsadók rendelkezésére. De amijük volt -három M8-as páncélozott autó, hatlövészpáncélos, két tizenkét kerekű teherautó és öt Dodge –, azt egy mozgékony, könnyű páncéloserővé szervezték.

A járművek és az emberek most félre voltak állítva, várva a támadást, amelyet Felter megjósolt. Azonosítóval látták el ezeket, és amikor megkapták a jelet, jelentkezniük

kellett a kijelölt helyeken. Ott tárolták az alapvető muníciót és az utánpótlást amegtámadott erődök részére.

Hanrahan alezredes tulajdonképpen nem saját maga szervezte ezt meg. Megkapta és



elfogadta Felter főhadnagytól a terveket. Kezdte megbecsülni Féltért, aki tipikus WestPoint-i hadnagy volt, nagyon komolyan vette magát és a küldetését. De a legtöbb fiatalhadnaggyal ellentétben Felter nagyon kevés hibát követett el. Nem hagyott ki fontosdolgokat, és nem szakadt el a valóságtól. Eszébe jutott Hanrahannak, hogy az egyetlen bajFelterrel, hogy úgy néz ki, mint egy egér. Rendszeresen dühöngött magában, amiért nemképes megjegyezni a keresztnevét, mindig Sidneynek hívta. Magában csak Egérként

gondolt rá, és nem lepődött meg, amikor Felter elmesélte, hogy az Akadémián is ígyhívták.

Miután engedélyezte Egér Felternek, hogy felállítsa saját védelmi oszlopát, Felter úgygondolta, hogy ő lenne a parancsnok, amennyiben szükséges lenne bevetni. EleinteHanrahan nevetségesnek találta az ötletet, de nem sértette meg Féltért azzal, hogy el ismondja neki. De ahogy egyre hihetőbbé vált Felter elemzése az ellenség szándékairól,egyre logikusabbnak tűnt az is, hogy Egér vegye át a parancsnokságot. Felter többször gyakorlatoztatott, összegyűjtötte a járműveket, feltöltötte, felállította a hadoszlopot.Kijavította a hibákat, alternatív megoldásokat talált, hozzátett dolgokat, például beépített

három mentőautót is az egységbe, és így működőképessé tette az alakulatot.Akkor hozta el Hanrahan a buzgómócsingot, és ez repítette ki Égért a nyeregből.

Hetente vagy akár tíznaponta egyszer egy Stinson L-5-ös repült Ioanninába, felvetteHanrahant és levitte Athénba, ahol leggyakrabban kihasználta az alkalmat, hogyellátmányért könyörögjön csapatainak. Olykor még aznap visszarepült, mert így el tudtahozni a postát és néhány üveg whiskyt.

A buzgómócsing egy nagydarab, bajszos százados volt. Hanrahan már azelőtt felfigyeltrá, hogy bemutatták volna őket egymásnak. A százados a csomagja mellett állt, a GrandBretagne halljában. Látszott, hogy új, mert komplett amerikai egyenruhában volt, nadrágjagondosan betűrve a csizma szárába. Viselte a szalagjait is, köztük egy olyat is, amilyetHanrahan alezredes nem látott még. Olyan volt, mint a Harctéri Szolgálatért Érem azezüstkoszorú nélkül. A százados csak a kék részt viselte a kovás puskával.

Őszinte kíváncsisággal nézték egymást. Hanrahan már göröggé vedlett. Egyenruhájának egyetlen amerikai darabja egy khakiing volt, amelynek gallérjára tűzte a rangját mutatóezüst tölgyfalombot és az arany US betűket. Minden más angol volt rajta. KezébenSchmeisser géppisztoly, nem mintha szüksége lenne rá Athénban, de előfordulhat, hogy a

kis gépnek le kell szállnia útközben. Volt olyan terület Athén és Ioannina között, amelyetkeményen kézben tartottak a rossz fiúk. A századosnál egy .45-ös volt szabványostartóban és egy .30-as karabélyt támasztott a hátizsákjának.

Hanrahan alezredesnek az a határozott érzése volt, hogy nem tetszik a századosnak.Láthatóan nem megfelelő egyenruhában volt. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mitszóltak a balfácánok, amikor visszakapták Felter kötelességmulasztási jelentését Németországban. A szokásos csatornákon keresztül ment.

Frankfurtból katonai postával különböző állomásokon keresztül Washingtonba küldték.

Onnan repítették Görögországba.Egy szerencsétlen kis főhadnagyot elkaptak, mert nem megfelelő egyenruhában volt egy

negyvenórás repülőút közepén az Államokból. Ezért egy szaros kis kinyalt egyenruháskatonai rendőrtiszt, az aktatologatók által szentnek tartott szabályok értelmében és Clay



vezérezredes nevében elrendelte, hogy a „megnevezett tiszt parancsnoka jelentse akonkrétan végrehajtott fegyelmezési intézkedés foganatosítását”.

Van Fleet altábornagy szerint az egész nagyon vicces volt. A hivatalos „a fenti ügybenintézkedését kérem” pecsét mellé egy kézzel írott papírt tűzött:

„Vörös! Ha fel tudsz állítani egy akasztófát, akaszd fel! Ha nem, kénytelenek leszünk sorfal előtt lelőni. Van Fleet altábornagy.”

Vörös Hanrahan nem kuncogott az egészen, és nem dobta a szemétbe a papírt, ahogy azaltábornagy elvárta tőle. Valamiért megtartotta. Egy nappal később meg is írta a 8. számúigazoló jelentésben:

1. A Sanford T. Felter főhadnagy által a közleményben ismertetett, a rend és fegyelemellen elkövetett súlyos kihágásokat alaposan mérlegeltük.

2. Megfelelő megfontolás után és tisztjeim tanácsára, úgy döntöttem, hogy amegnevezett tisztet mindkét kezén 5-5 körmössel büntetem.

A következő postazsákkal Athénba küldte, gondolván, hogy az altábornagy is jót nevetrajta, és kidobja a fenébe. De egy héttel később a postazsákban megérkezett a 9. számúigazoló jelentés. Ebben Fleet értesíti Clay vezérezredest, hogy az US Hadsereggörögországi katonai tanácsadó csoportjának parancsnoka egyetért a 8. számú igazolóelentésben foglalt, S. T. Felter főhadnagyra vonatkozó fegyelmező intézkedésekkel.

Claynek tennie kell valamit, ha ezt megkapja. Valószínűtlen, hogy kioktatja Nagy Jimvan Fleetet a rendesen öltözött és borotvált katonák fontosságáról. Valószínűbb, hogy Claytovábbítja „a fenti ügyben intézkedését kérem” felirattal a szarházi rendőrnek, és

remélhetőleg ettől lesz néhány álmatlan éjszakája a balfasznak.Vörös Hanrahan alezredesnek első dolga volt bemenni a személyzeti tiszthez, a G-l-hez.

Nem látta semmi okát, hogy az Egyesült Államok Hadserege ne tudná megszervezni, hogyrendszeresen szállítsanak kantinárut a 27. királyi hellén hegyihadosztály tanácsadóinak.Csak borotvapengét akart, borotvahabot és esetleg pár doboz Hershey csokoládét.

A G-l számított erre a szokványos panaszra. Türelmesen végighallgatta Hanrahant,megvárta, hogy befejezze, megígérte, hogy megtesz mindent, majd így szólt: – Figyelj,Paul! Gondoltam valamit. Van egy új tisztem neked. Azt hiszem, még nem ment el.

Elküldtek egy őrmestert a hallba, aki visszatért Dániel C. Watson századossal, azzal atiszttel, akit Hanrahan már korábban észrevett.

Hanrahan érzett bizonyos örömet, amikor bemutatták Watson századosnak mint az új parancsnokát. Ettől kb. 180 fokkal változott meg a százados viselkedése.

– Mi az a mellén, százados? – kérdezte mosolyogva.

Tájékoztatták, hogy ez egy „kiképzett gyalogos”-jelvény, nem tévesztendő össze aHarctéri Szolgálatért Éremmel. Hanrahan alezredes szerint a Harctéri Szolgálatért azegyetlen érem, ami ér is valamit. Amit ez a buzgómócsing viselt, szart sem ér, csak egyminősítő jelvény. Azt jelenti, hogy minden fegyverrel tud lőni, át tud ugrani aszögesdróton, tud kézigránáttal célba dobni, és tüzet is tud csiholni két botösszedörzsölésével.



Miután a százados elment (ellátmányos teherautóval vitték Ioanninába), Hanrahanelkérte a szolgálati aktáját. A G-l vonakodott egy kicsit, de végül átadta.

Watson százados Észak-Afrikában szállt partra az 1. hadosztállyal a 18. gyalogságnál.Utána kórházba került. A jelentésben viszont nem történt eM1ítés sem a Bíborszívről, asebesülési éremről, sem a Harctéri Szolgálatért Éremről. Az utóbbit a harctéren eltöltöttkilencven nap után megadták, hacsak nem vonták ki korábban a tagot sebesülés miatt.

Ebben az esetben a két érem egyszerre járt.Hanrahan felnézett Watson százados szolgálati aktájából, és pillantása találkozott a G-l-

ével.

– Harci kimerültség.

– Nem kell! – mondta Hanrahan. – Visszaküldöm! Biztos találsz neki itt munkát.

– Az istenért, Paul! – mondta a G-l. – Tudod, hogy megy ez! Megfizetett érte. A háborúalatt alapkiképzést tartott. Még mindig százados. Az osztálytársai legalább őrnagyok.

Megérdemel még egy lehetőséget. – Miért? – kérdezte Hanrahan egyszerűen.

– Megmutathatom a 201-es aktáját, ha akarod. Attól kezdve, hogy a kórházba került,minden hónapban kérelmezte a harctéri szolgálatot. Minden átkozott hónapban, Paul! Nem tehet tönkre egy karriert egy ilyen szerencsétlen malőr.

Hanrahan gyanította, hogy ez nem nyelvbotlás volt. A G-l nem véletlenül használta a„malőr” szót. A százados, gondolta Hanrahan, vagy egy árokban sunyított, vagy elfutott. A„West Point Katonai Akadémiáján Végzettek Szövetsége” megint megvédte egyik tagját:

harci kimerültséget állapítottak meg. A pokolba is, ő is legalább tucatszor akart elrohanni! – Rendben – egyezett bele Hanrahan –, adunk neki még egy esélyt.

– Menjünk ebédelni – mondta a személyzeti tiszt. – Ha jól tudom, a változatosságkedvéért vagdaltat kapunk barna szósszal.

Amikor Watson százados másnap jelentkezett Ioanninán, a „kiképzett gyalogos” -elvény hiányzott a melléről. Hanrahan G-3 helyettesnek osztotta be (tervezés és

kiképzés), elődjét pedig felküldte az egyik ezredhez. Watson pokoli keményen dolgozott,Hanrahan ezt hajlandó volt elismerni. Hatalmaskodott Felter felett, de Hanrahan úgygondolta, hogy Felter egyrészt elviseli, másrészt két ilyen buzgómócsing megérdeM1iegymást.

A következő két hónapban Lowell hadnagynak csak egy összetűzése volt, amelyigényelte Hanrahan alezredes személyes közbelépését. Watson százados jogosfelháborodással jelentette Hanrahan alezredesnek, hogy Lowell hadnagy „kapatosan”elküldte a francba, amikor a szemére vetette, hogy nemcsak bolondot csinál magából atiszti étkezdében, de még sohasem látott piszkosabb, tiszthez méltatlanabb egyenruhát.

Hanrahan két embert vett elő emiatt. Egyrészt közölte a Herceggel – ahogy a göröggévedlett jóképű, fiatal hadnagyot nevezte –, hogy ha legközelebb tiszteletlen lesz egymagasabb rangú tiszttel, akkor személyesen rúgja seggbe, ugyanakkor utánozhatatlancinizmussal elmagyarázta Watson századosnak, hogy parancsnokként némi toleranciával



kéne viseltetnie egy tizenkilenc éves tiszttel szemben, aki majdnem mindennap ellenségestűznek van kitéve, és aki személyes bátorságával kiérdemelte a 27. királyi hellénhegyihadosztály tiszteletét és megbecsülését.

– A tiszt, akiről beszélünk, százados, hetente egyszer jut ide vissza. Noha természetesenelitélek minden olyan cselekedetet egy tiszt részéről, amely szégyent hoz az EgyesültÁllamok Hadseregének tisztikarára, be kell vallanom, hogy ha nem tudnék egy hétig

fürdeni és rendesen enni, az első dolgom lenne, hogy ide visszatérve leigyam magam.Watson úgy fogadta a feddést, mintha arcon ütötték volna. Hanrahan egy-két nap után

arra a következtetésre jutott, hogy Watson százados végre kezdi kapiskálni, miről szól aHadsereg. Ez nem semmi, miután nyolc éve van egyenruhában!

A következő héten Watson azzal a kéréssel jött hozzá, hogy szeretné, ha ő vezethetné a páncélozott utánpótlási oszlopot. A kérés meglepetésként érte Hanrahant, de a századosérvelése megalapozott volt. Ha a rossz fiúk áttörnek, jobb, ha Egér itt van, és hallgatja azorosz adókat. Talán elcsíp valami érdekeset.

Egér szó nélkül fogadta a hírt, de mély csalódottság volt a szemében, amitől Hanrahanszégyent érzett. Legközelebb, amikor Hanrahan egy kicsit felöntött a garatra, elmesélteEgérnek, hogy Watson miért kapott második esélyt. Reggel, amikor rájött, mit tett, nagyondühös volt magára.

Bár figyelte, nem vett észre változást Egér viselkedésében Watson százados irányában.Sőt, annyira segítőkész volt, hogy Watson megkérte, nevezze ki a helyettesévé. – Ha beüta ménkű, jobb, ha van egy másik amerikai tiszt is velem.

Hanrahannak nem volt ellenvetése, így kinevezte.

Nyolcadik

(Egy)

A görög-albán határ

1946. szeptember 6.

A baj három héttel később történt meg. Hanrahan a csontjaiban érezte, hogy történni fogvalami.

Érkeztek kémelhárítási jelentések Athénból, hogy szokatlanul nagy mozgást észleltek Görögország belsejében, az albán-jugoszláv határ felé. A kémek jelentették Athénnak,Athén jelentette Hanrahannak, hogy szokatlanul nagy a teherautó-mozgás Albániában.Csökkent a meghiúsított (és a sikeres) beszivárgási kísérletek száma.

Egér a fején találta a szöget. Hanrahan azon töprengett, neki mennyivel tovább tartottvolna rájönni. Jelentések érkeztek a vonal minden pontjáról először orvlövészekről, majdaknavetőkről. Az elmúlt öt napban mindig ugyanazt a jelentést kapták. Aztán semmi semtörtént. Egyszerűen kihunyt a tűz. A görögök úgy érezték, megleckéztették a vörösöket aválaszként leadott aknatűzzel, de Hanrahan alezredes nem osztotta a véleményüket.

Ekkor jelent meg Watson százados. – Lowell hadnagy hívja rádión, uram – mondta. – Magával akar beszélni.

Ha Watson századost bosszantotta, hogy Lowell hadnagy nem vele akar beszélni, akkor



ennek nem mutatta jelét.

Mi is Lowell fedőneve? Hanrahannak végre eszébe jutott.

– Herceg, itt Periklész Hat, vétel.

– Pegazus Előrével vagyok, alezredes. Erős aknatűz alatt állunk.

A „Pegazus Előre” a 113. ezred 12. százada volt. Mióta Nicket megölték, Lowellmintegy megörökölte a 12. századot és viszont. Elvileg a 113. ezred parancsnokságáhozvolt kirendelve, de az éjszakákat a 12. századnál töltötte a fronton. Hanrahan megtudta,hogy Lowell hadnagy fáradhatatlan igyekezetének köszönhetően a 12. század jóval többkülönleges kényelemben részesült, aminek a többségét a hadosztály amerikai tisztjeitőllopta el.

Hanrahan nem reagált a panaszokra. Véleménye szerint egy ilyen hadművelet kulcsa az,hogy az amerikaiak és a görögök közötti különbségnek el kell tűnni. Ez nem az indiai brithadsereg, a görögök nem másodosztályú állampolgárok. A görögöknek el kellett hinniük,

hogy amerikai tanácsadóik úgy élnek, mint ők. Lowell ezt tette. Elképzelhető, hogy aviselkedése arra készteti majd a többi amerikai tisztet, hogy utánozzák. Lowell azalezredes elméletének bizonyítéka volt. Ő volt az egyetlen olyan tiszt, aki normálishangnemben adott parancsot a görög katonáknak, és ami fontosabb, végre is hajtották a parancsait. Ha a görög csapatok nem szerették az amerikai tisztjüket, nem voltak engedetlenek, hanem egyszerűen nem értették meg, amit az amerikai akart, amíg egyik saját tisztjük le nem fordította nekik. Lowell parancsaival viszont semmi gondjuk nemvolt, amelyeket százszavas, igen borzalmas görögtudásával közölt velük.

Hanrahan a térképhez lépett, felidézve magában, hogy a 12. század két erődje ateherautó-szélességű út két oldalán van. -Mikor kezdődött? – kérdezte Hanrahan.

– Húsz perccel ezelőtt – hallatszott Lowell recsegő hangja a rádión. – Elfoglalták ahíradós bunkerünket.

– Mit használ most? – kérdezte Hanrahan. Pillantása találkozott a szoba másik végébenEgér Felterével, aki keresztbe font karral állt, figyelt és hallgatott.

– Az M8-as rádiót, alezredes – mondta Lowell. A Herceg ló-szart sem tud a rádiós biztonságról, gondolta Hanrahan. Aztán rájött, hogy igazából nem is számít. A „Periklész

Hat”-ról biztosan tudják az oroszok, hogy az amerikai tanácsadó rádiókódja. – Mi a helyzet?

– Kitartok, de elég sok lőszert használunk.

Az átkozott görögök! – gondolta Hanrahan. A becsapódó aknasorozatot férfias büszkeségükön esett sértésnek érzik, amelyet zárótűzzel kell viszonozni.

– Kitart? – kérdezte Hanrahan kissé dühösen. Nem Lowell volt a parancsnok, ő csak egy átkozott tanácsadó.

– Demosztatisz százados beadta a kulcsot – közölte Lowell. – Átvettem a parancsnokságot.

– Hány sebesült van még?



– Az összes tiszt. Elég keményen támadnak minket.

– Szedje össze az embereit, Watson százados! – szólt hátra Hanrahan alezredes. Majdmegnyomta a mikrofon gombját. – Herceg, tartson fenn egy kis csetepatét! Küldök fellőszert. – Igyekezett közönyösen, nyugodtan beszélni, bár gyomra fájdalmas gombócbarándult.

– Nem tudunk kijutni innen, alezredes! – mondta kétségbeesetten Lowell, és még arossz rádióvonalon át is lehetett hallani a félelmet, sőt talán a rettegést is a hangjában. – Támadták a gépkocsiparkot, és mire kijöttem használni az M8-asban lévő rádiót, az összeskerék ki volt lőve.

– Ne izgulj, Herceg! Nem tudják áttörni a vonalat, és azonnal viszünk fel muníciót! Már kiadtam a parancsot.

– Küldjön tiszteket is! – mondta Lowell. – Egy kis repeszt kaptam, amikor az M8-asbaöttem.

Hanrahannak újra összeszorult a gyomra. – Nyugi, fiú, csak ne izgulj! Úton vagyunk! Csak néhány teherautót szeretnének

átjuttatni az úton. Mindent tudunk erről, és fel vagyunk készülve.

– Annie Oakley értette Periklész Hatot – hallatszott Craig Lowell hangja, a beszélgetésalatt először használva helyesen a rádiós szabályokat.

– A lovasság úton van, Herceg! – biztatta Hanrahan. – ígérem! Periklész Hat, vége.

Kíváncsi volt, eljutott-e az üzenet. Kíváncsi volt, Lowell miért szakította meg ilyen

hirtelen a rádiókapcsolatot. Körülnézett a szobában. Felter ellenőrzött egy 30 sorozatostárat, majd betette Thompson gépfegyverébe.

– Sidney…

– Uram?

– Semmi – mondta az alezredes. – Induljon!

– Alezredes, Sanfordnak hívnak! – mondta Felter udvariasan, ismét megszégyenítveHanrahant. Feltette angol sisakját, és kiment az irodából.

Karja alatt tartva a Thompsont, átkocogott a parkolón a homokzsákokkal körülvett bunkerhez, ahol már több jármű is megjelent. A görög katonák sietve rakodtak. Hátamögött hallotta egy lövészpáncélos jellegzetes hangját. Amikor megfordult, látta a vezetőtkilesni a szélvédőn. A páncéllemez, amelyet le lehet ereszteni, hogy megvédje a vezetőt,most fel volt hajtva. Felter a helyére intette a lövészpáncélost a hadoszlopban.

Ekkor látta meg a parancsnoki dzsipet, Watson százados találmányát, amelyet Felter főhadnagy egyáltalán nem helyeselt. A dzsipben voltak a kommunikációs rádiók és egyállványra .50-es kaliberű gépfegyvereket szereltek. Watson százados biztosan lónak nézte.Úgy fogja vezetni a csapatokat, mint a legendás könnyűlovas Harry Lee generális.

Amikor a hadoszlopot Felter vezette, a sorban a harmadik lövészpáncélost használta parancsnoki járműnek. így védve voltak a rádiók és a parancsnok is. Ha megtámadják ahadoszlopot, az első, amit kilőnek, a vezérjármű. Watson elrendezésében az első rossz fiú



miatt, akinek gépfegyvere vagy kézigránátja van, elveszítenék a kommunikációseszközeiket és a parancsnokukat is.

Felter megpróbált felállítani egy másik rádiócsoportot az ő lövészpáncélosában, deWatson rajtakapta és közölte, hogy erre nincs szükség. Megragadta az alkalmat, hogyhatározottan eM1ékeztesse Féltért, ő a hadoszlop vezetője, és nemcsak az udvariasság, dea szabályzat is megköveteli, hogy Felter konzultáljon a parancsnokkal, mielőtt önállóan

intézkedne. Egy West Point-inak ezt tudnia kellene.Egy tizenkét kerekű GM-teherautó jelent meg, majd még egy, és katonák özönlöttek ki

belőlük. Beálltak a többiek közé, akik egymásnak adogatták a lőszeres ládákat a bunkertől.A 2,5 tonnás teherautók „újak” voltak. Megjárták a második világháborút, majd Németországban javítóműhelyekben építették át ezeket. Az amerikai utánpótlásvonalműködésbe lépett.

Felternek nem tetszett, ahogy Watson izgatottan, szinte hisztérikusan rohangált.EM1ékeztette magát, hogy olyat tud Watsonról, amit nem lenne szabad tudnia. Jobban

örült volna, ha nem mondja el neki az alezredes a százados múltját.Tíz perc alatt elkészült, és indulásra készen állt a hadoszlop. Watson felállt a dzsipjére,

és intett, hogy indulhatnak.

Támadás! – gondolta Felter gúnyosan. A mögötte álló dzsipek vezetői két perce járatták a motorokat indulásra készen. Követték volna Watson kocsiját, mihelyt elindul. Nem voltszükség vezénylésre. A lövészpáncélos mozgásba lendült. Hülyén érezte magát. Majdnemelesett, mert ő is felállt, mint Watson.

A motorzúgás ellenére már jóval azelőtt hallotta az aknavető hangját, hogy a 12.századhoz értek volna. Ahogy közeledtek, az elmosódott hangok egyre élesebbé váltak,meg lehetett különböztetni a recsegést, durranást és a kézifegyverek ropogását. Felternek eszébe jutott, hogy a „muskétások hangjára” vonultak, bár arra már nem eM1ékezett,melyik híres tábornok mondhatta.

Már elég közel voltak, hogy meg tudják különböztetni a .30-as és .50-es kaliberűgépfegyverek, az Enfieldek, Mauserek és Garandok hangját, hogy lássák az aknák kilövésének villanó fényét, majd becsapódását. Sárga porfelhő lebegett a következőkanyar felett.

Felter kihajolt, és leengedte a páncéllemezt a vezető szélvédőjére. A vezető most már csak egy kis résen át látott ki. Kezdte leereszteni a lemezt a saját oldalán is, amikor hirtelen nekiesett a szélvédőnek. A lövészpáncélos megállt.

Amikor visszanyerte az egyensúlyát, felállt az ülésre. Egy kis sárga-fekete füstfelhő voltaz úton, ötven méterrel Watson százados dzsipje előtt. Felter tudta, hogy eltévedt lövedék volt, és Watson továbbmehet. Watson azonban nem mozdult. Kiugrott a dzsipből, és az útszélére rohant, le az árokba, egy embermagasságú szikla mögé. Szemével Féltért kereste,amikor meglátta, intett neki, és magához hívta.

Felter a szélvédőn át mászott ki a lövészpáncélosból, majd le a lökhárítóra. A Thompsona jobb kezében volt. Amint a százados felé rohant, egy másik akna is becsapódott, harmincméterre onnan, ahol Watson állt. Még egy ilyen eltévedt lövedék, gondolta Egér, ésotthagyja a fogát egy gondatlan lőszergyári munkás miatt.



– Egyértelmű, hogy nem mehetünk tovább ilyen tűzben– közölte Watson. – Védelmivonalat akarok felállítani annak a dombnak a lábánál – mutatott hátra.

– De a fiúk várják ezt a lőszert, százados! – mondta Felter.

– Lerohanták őket! – bizonygatta Watson. – Ez teljesen világos!

– Szerintem nem, uram – mondta Felter udvariasan. – Hallom az aknavetőket és az

automata fegyvereket. – Akkor, főhadnagy – gúnyolódott a százados –, ha olyan biztos a dolgában, miért nem

megy előre egyedül?

– Igenis, uram! – felelte Felter, a gúnyt parancsnak értve. Visszarohant az útra, és intettWatson sofőrjének, hogy vegye fel. A lövészpáncélos a dzsip mögött azonnal megindultutánuk. Felter feltartotta a kezét, és megállásra intette.

Beugrott a dzsipbe.

– Felter! – ordított utána a százados. – Jöjjön ide vissza! A hadnagy úgy tett, minthanem hallaná.

A dzsip háromszáz métert ment az úton. A 12. század állásait erős tűz alá vették, füstbeés porba burkolózott. De még nem rohanták le őket. Látta a torkolattüzeket, és egyaknavetősorozatot is látott röppályájának tetőpontján. A 12. század rendesen viszonozta atüzet. Felter látcsövén át tanulmányozta a két erődöt és a hozzájuk vezető utat. Szó szerinta hegyoldalból vágták ki. Egyirányú volt, egy lövészpáncélos éppen elfért rajta. De ennek előnye is volt. Ha egy akna az út felett csapódik be, a repeszek oldalra és felfelé pattannak.Ha az út alatt csapódik a hegyoldalba, csak kevés repesz találna el valamit az úton.

Közvetlen találat kell ahhoz, hogy kilőjék a hadoszlop egyik járművét. Még ha ez meg istörténik, egyszerűen letolják a járművet a hegyről, és máris szabad az út. Amikor biztosvolt a dolgában, visszarohant a dzsipjéhez. A vezető már megfordult.

Watson százados ott volt Valamiért elővette a .45-ösét. Jobb kezében tartotta azoldalánál.

Felter kiszállt a dzsipből, és odarohant hozzá.

– Tűz alatt állnak, uram – jelentette. – De nem rohanták le őket! Az útra becsapódóellenséges tűz elhanyagolható.

– Ha még nem rohanták le őket – Watson hangja erőltetett volt, mintha kényszerítenémagát, hogy beszéljen –, akkor csak percek kérdése. És ez a hadoszlop nem éli túl a tüzetazon az úton!

– De túléli, százados – mondta Felter nagyon nyugodtan. -Minden rendben lesz! – Watson százados úgy nézett rá, mintha még sohasem látta volna. – Várnak minket,százados – magyarázta Felter. Nagyon lassan és tagoltan beszélt. – Az alezredes azt ígértenekik, hogy megyünk. Szükségük van a lőszerre, uram.

– Nem vállalok felelősséget azért, hogy ez a hadoszlop megsemmisül a maga gyerekeshősködése miatt – jelentette ki Watson százados határozottan, mintha begyakoroltszöveget mondana.

A görög százados, aki tolmácsként működött, most odarohant hozzájuk az első



lövészpáncélostól.

– Mit mondjak az embereknek? Valami baj van?

– Nincs semmi baj, százados. Továbbmegyünk!

– Nem megyünk tovább! – jelentette ki Watson keményen és hangosan. – Visszavonulunk!

A görög százados az egyik amerikairól a másikra nézett.

– Százados, emlékeztetem, hogy többek között Lowell hadnagy is ott van fenn – mondtaFelter.

– Elegem van abból, hogy maga és mindenki más Lowell hadnagyról beszél! – kezdteWatson nagyon kemény hangon. – Lowell hadnagy így, Lowell Herceg úgy!

Felter azon kapta magát, hogy mosolyog. Watson százados úgy beszélt, mint Sharon,amikor dühös.

– Ne vigyorogjon rám, szaros kis zsidó! – sziszegte Watson százados. – Soha nemosolyogjon rám!

– Uram! Tisztelettel engedélyt kérek, hogy két lövészpáncélost felvigyek a hegyre, amíga százados úr kidolgozza a visszavonulási stratégiát – mondta Egér rezzenéstelen arccal.

– Megtagadva! – fröcsögött Watson, miközben a .45-ösével hadonászott. – Megkapta a parancsot, és végre is hajtja! Mondja meg a vezetőknek, hogy forduljanak meg! – utasította a tolmácsot.

A tolmács Felterre nézett, aki látta rajta, hogy most nagyon utálja Watsont.

– Én az első lövészpáncélosban megyek – mondta Felter a tolmácsnak. – A többit itthagyjuk, amíg nem látjuk, mi a helyzet.

– Felter, itt én parancsolok! – Watson szinte rikácsolt.

– Uram, Hanrahan alezredes azt a parancsot adta, hogy biztosítsak erősítést a 12.századnak. Ezt a parancsot végre is akarom hajtani.

– Az én parancsaimat fogja végrehajtani! – őrjöngött Watson, hangja már sikítás volt.

– Minden rendben lesz, százados! – mondta Felter nyugodtan. Kezét a feje fölé emelte,és jelzett, hogy indítsák be a motorokat. A motorok azonnal felberregtek.

– Az isten verje meg, ez lázadás! – kiáltotta a százados. Felter nem figyelt rá. Elindultvisszafelé az úton.

Egy .45-ös durranását hallotta. Továbbment. Még egy lövés hallatszott, ezúttal Felter füle mellett süvített el a golyó. Megállt, egy pillanatra nem mozdult, majd megfordult.

– Még egy lépés, és meghalt volna! – Watson két kézzel fogta a pisztolyt, és Felterrecélzott.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek. Végül a százados összeszedte magát.Reszketve leeresztette a fegyvert, és igyekezett visszatenni a tartójába.

– Fordítsák meg az átkozott járműveket! – utasította ismét a tolmácsot.



Felter hadnagy ekkor felemelte a Thompsont, és meghúzta a ravaszt. Watson századoshátraesett. Hat .45-ös golyó találta el, másodpercenkénti 830 méteres sebességgel. Majdteste elkezdett lecsúszni a hegy oldalán.

‘ tolmács Felterre nézett.

– Mondja meg a többi vezetőnek, hogy ha egy jármű működésképtelenné válik, tolják leaz útról.

– Igen, uram – felelte a tolmács százados.

(Kettő)

Paul T. Hanrahan alezredes előredőlt, és felemelte a hordozható írógépben levő lapot, éselolvasta, amit írt. Az asztal felett Sanford T. Felter főhadnagyra nézett, aki egy egyeneshátú széken ült, kezét összekulcsolta az ölében, és a semmibe bámult. Hanrahan nagyonsajnálta. Együttérzése meglepett csodálattal keveredett. Nem várta volna ezt Feltertől.Hanrahan kitépte a lapot a gépből, elővett egy tollat angol zubbonyának zsebéből, és

aláírta a papírt. – Sidney – mondta. – Elnézést, Sanford. Felter főhadnagy felállt.

– Igen, uram?

– Olvassa ezt el, Sanford! – kérte Hanrahan. – Olvassa hangosan!

Felter elvette a papírt, és olvasni kezdte.

– Hangosan, Felter! Azt mondtam, „olvassa hangosan”!

– „Kedves Mrs. Watson – olvasta Felter fakó hangon. – Mostanra értesült aHadügyminisztériumtól férje haláláról. Elnézést a rossz gépírásért, de minél hamarabbszerettem volna eljuttatni ezt a levelet önhöz. Férjét egy gépen viszik haza egy fiataltiszttel, aki ugyanabban a bevetésben sebesült meg, mint amelyben Watson százados azéletét adta. Watson százados egy felmentő hadoszlopot vezetett, amelyet a görög hadseregerős ellenséges tűz alá került egységének felmentésére küldtek. Személyes biztonságátfigyelmen kívül hagyva férje egy dzsipben akarta vezetni az akciót. Útban a helyszínre, akocsioszlopot gerillák támadták meg. A századost automata gépfegyverrel találták el,amely azonnal és remélem, fájdalommentesen ölte meg. Biztos vagyok benne, hogy atragikus esemény ellenére lel abban némi vigaszt, hogy Watson százados személyes bátorságától ösztönözve az alá beosztott tiszt továbbvezette a hadoszlopot, és sikerre vitteaz akciót. Watson százados bátorsága és személyes példája ösztönzést jelentett azembereinek. Nem tudok szebb sírfeliratot, mint hogy halálakor csatába vezette azembereit.

A 27. királyi hellén hegyihadosztály tisztjei és katonái velem együtt szeretnék kifejeznifájdalmukat férje és bajtársuk halála miatt. Tudomásomra jutott, hogy a 27. királyi hellénhegyihadosztály parancsnoka Watson századost előterjesztette kitüntetésre. Tisztelettel,Paul T. Hanrahan alezredes.”

Felter az alezredesre nézett.

– Nem hiszem, hogy ezzel együtt tudok élni, uram – mondta csendesen.

– Együtt fog élni vele, főhadnagy! Egész életében ezzel fog élni. Mint ahogy én is azzal



a tudattal fogok élni, hogy ha megtettem volna, amiről tudtam, hogy meg kellene tennem,és nem engedtem volna ide, Watson még ma is élne. Téma lezárva, Felter! Nem akarok erről beszélni.

Egy kétmotoros repülőgép hangját hallották.

– Ez biztosan a Sutherland – mondta az alezredes. – Búcsúzzunk el a Hercegtől!

– Az emberek tudják, alezredes! – mondta Egér. – Krismanosz százados látott. Lowellis ott volt, amikor visszahoztuk a holttestet. Megkérdezte, mi történt, és én elmondtamneki.

– A téma le van zárva, Egér! Lezárva, befejezve!

Felterbe karolt, és kivezette az irodából. Átmentek a kórházhoz, egy másik homokzsákkal megerősített kőépülethez. „Mayo Klinika” – hirdette egy tábla az ajtófelett.

– Hogy van? – kérdezte Hanrahan a fiatal amerikai orvost, mintha Lowell nem feküdneébren a hordágyon.

– Szeretnék még egy kis vért adni neki – mondta az orvos. – Nagyon sokat veszített.Kellene még 0-s pozitív vér. Most akartam megkérdezni…

– Én 0-s pozitív vagyok – szólt közbe Felter.

– Nincs jó bőrben, Egér – mondta az orvos. – Mindjárt elájul.

– Adok neki vért! – erősködött Felter. – Jól vagyok!

– Biztos, hogy van felesleged? – cukkolta Lowell.

– Csinálja, doktor! – parancsolta Hanrahan. – Az a Sutherland nem szeret sokáigvárakozni.

Felter feltűrte az ingujját, és felfeküdt a műtőasztalra.

Amikor összekötötték őket, és magukra maradtak néhány percre, lenézett Lowellre, akimellette feküdt a hordágyon, a földön.

– Ha hazaküldenek, meglátogatod Sharont? – kérdezte.

– Te tökös kis disznó! – mondta Lowell. – Gondolkoztam azon, hogy megölted azt agyáva férget. Nem hittem volna, hogy van merszed ilyesmihez!

– Attól félek, hogy azért lőttem le, mert szaros kis zsidónak hívott – mondta Egér. – Nem lett volna szabad megtennem.

– Jézusom, örülök, hogy megtetted! Majd összeszartam magam ott fenn! Inkább ő,mint én! Mi bajod van?

– Meglátogatod Sharont? – kérdezte Felter ismét, hogy témát váltson.

– Nem küldenek haza. Frankfurtba visznek, az istenért. Egy hónap múlva itt leszek.

– De ha mégis hazamégy, meglátogatod?

– Igen, persze.



– Megvan a cím?

– Az agyamba véstem – mondta Lowell. – A Budapest vendéglő. Hogy is lehetne eztelfelejteni?

– Varsói pékség! – javította ki Felter, bár tudta, hogy Lowell viccel vele. – Fáj, Craig?

– Nem, akár hiszed, akár nem. Olyan, mintha aludnék. Az orvos szerint egy idő után

fájni kezd. Adott gyógyszert. – Meggyógyulsz. Szerencséd volt, Craig.

Az orvos és az alezredes visszajöttek és nézték, ahogy folyik köztük a vér. Szétszedték acsöveket, majd két görög katona megragadta Lowell hordágyát, levitték a mólóra, és betették egy csónakba. Az orvos kiment vele a csónakban a Sutherlandig, és látta, hogy ahidroplán személyzete tudja, mit kell tenni vele. Nem volt nagy veszélyben. Karját ésvállát felszakította egy repesz, és sok vért veszített, de az orvos szerint nem lesz semmi baj, ha ágyba teszik, penicillinnel kezelik, és rendes ételt kap.

Mire az orvos visszaért a partra, Egér elájult, és egy hordágyon feküdt.

(Három)

New York, New York City

1946. szeptember 8.

Az Egyesült Államok görögországi tanácsadó csoportjának puszta létezése kényesadminisztratív gondot okozott a Hadseregnek, különösen, amikor a csoport egyik tagjalelövette magát.

Nem volt háború, tehát nem lehet sebesülés, ebből következik, hogy nincs Bíborszív. AzUSAMAG(G) személyzete „megsérül” és nem „megsebesül”.

A BIZALMAS jelzéssel ellátott eljárási szabályzat szerint a legközelebbihozzátartozókat a leggyorsabban értesítenie kell egy bizottságnak, amely egy táborilelkészből és egy másik tisztből áll. Csapattisztek esetén, lehetőség szerint, magasabbrangút küldtek, mint a sebesült tiszt. A küldetés nem volt egyszerű, mert a hozzátartozókatazon túl, hogy a rokon „megsérült”, mindössze az orvosi diagnózisról tájékoztathatták és akórházról, ahova kezelésre küldték.

Egy őrmester által vezetett, vadonatúj, olajzöld négyajtós Plymouth gurult le aGosvenors-szigetre menő kompról, és elindult a West Side autópálya felé. A hátsó ülésenegy őrnagy ült a Főhadsegédi Testülettől és egy alezredes a Katonai Lelkészi Szolgálattól.Az 57. utcánál érték el Manhattant, elhajtottak a Carnegie Hall mellett, és bekanyarodtak aPark Avenue-ra. Balra fordultak a 60. utcánál, majd ismét balra a Fifth Avenue-·, végülegy nagy lakóház előtt álltak meg, amelynek ablakai a Central Parkra néztek. A portás egy pillanatnyi habozás után a járdához lépett, és kinyitotta az ajtót.

– Kihez jöttek, uraim? – kérdezte.

– Mrs. Frederick C. Lowellhez – mondta az őrnagy.

– Mrs. Pretierre gondolnak? – javította ki a portás.

– Nem, Mrs. Frederick C. Lowellre gondolok – erősködött az őrnagy.



– Mrs. Frederick Lowell neve most már Mrs. Andre Pretier -közölte a portás. – Mrs.Pretier várja önöket?

– Nem vár minket. Ez hivatalos ügy.

Mrs. Pretier nem tudott a telefonhoz jönni, mivel öltözködött, de Mr. Pretier megengedte, hogy a portás a lifthez kísérje az urakat.

Mr. Pretier, aki a neve ellenére hatodik generációs amerikai volt, a szobalány sarkábanött az ajtóig.

– Uraim, a nevem Pretier – mutatkozott be. – Milyen ügyben keresik a feleségemet?

– Szeretnénk személyesen beszélni vele, uram.

– Ha ragaszkodnak hozzá, és ha nem tart sokáig. Éppen indulni készültünk.Megkínálhatom önöket valamivel? – Megemelte martinispoharát.

– Köszönjük, nem, uram! – mondták szinte egyszerre. A káplán határozottabban, mivel

déli baptista volt, ezért szigorúan absztinens.Mrs. Janice Craig Lowell Pretier néhány pillanattal később lépett be a Central Parkra

néző nappaliba. Berobogott az ajtón, hogy megmutassa a ruháját új férjének, majd megállta bárpultnál, hogy felvegyen egy martinispoharát.

– Milyen figyelmes vagy, kedvesem! – mondta. – Pont erre van szükségem, hogyelviseljem azokat a szörnyű embereket a partin.

Pillantása a két tisztre tévedt, akik a hétszer tizenöt méteres nappali bejáratánál álltak,kezükben szabvány sapkájukkal. Mindkettőjük megilletődött a szobától és berendezésétől,

egy kicsit zavarban voltak a gazdagságtól és attól, amit képviselt. – Mi folyik itt? – kérdezte Janice Pretier megnyerő mosolyát felvillantva. – Ó, biztosan

a dzsip miatt vannak itt! – tette hozzá rögtön. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb valaki megfog jelenni emiatt.

– Asszonyom? – nézett rá kérdőn az őrnagy.

– Három héttel ezelőtt – magyarázta Mrs. Pretier – valaki felhívott a seregből, hogy vannáluk egy dzsip, és menjek érte. Biztos a fiamé. Tudják, katona és én nem…

– Asszonyom, a fia miatt vagyunk itt. A fia Craig W. Lowell hadnagy, ugye? – Ez a másik furcsa dolog, amit már meg akartam kérdezni valakitől. Egyik nap még

közlegényként golfozik Németországban, legközelebb meg már hadnagy Görögországban.A hadnagy már tiszt, ugye?

– Igen, asszonyom – válaszolta az őrnagy

– Akkor miről van szó? A fiam még szinte gyerek! Egyáltalán nem kellett volna besorozniuk!

– Mrs. Pretier, a fiát most terjesztették elő a második legmagasabb kitüntetésre, amit agörög király adhat.

– Craiget? Biztosan tévednek. Kitüntetés? Miért? Biztosan összekevertek valamit.



– Nem, asszonyom, ha a fia Craig W. Lowell, akkor nincs tévedés! Sajnos, van egynyugtalanító hírem is – tette hozzá.

– Nyugtalanító? Maga szerint ez mi volt eddig? Miről beszélnek egyáltalán?

– Asszonyom, sajnos a fia megsérült – mondta a káplán. – Nincs veszélyben…

– Megsérült? Hogy érti, hogy megsérült?

– Néhány vágást szenvedett a karján és a vállán – magyarázta a káplán. – Nincsveszélyben.

– Ez csak valami fatális tévedés lehet! – szólt közbe Mr. Pretier.

– Hogy történt? – kérdezte Mrs. Pretier hűvösen. Már nem mosolygott, személyesentartotta felelősnek az őrnagyot és a káplánt azért, hogy gyermekének valami baja esett.

– Úgy tűnik, hogy Craig – mondta a káplán – harc közben sebesült meg…

– Harc közben? Miről beszél? A háború véget ért!

– Görögországban forradalom van, asszonyom! – közölte az őrnagy.

– Ennek mi köze az én Craigemhez? – kérdezte az asszony.

– A fia az amerikai katonai tanácsadó csoporthoz van beosztva Görögországban – világosította fel az őrnagy.

– Ezt nem értem – mondta Mrs. Pretier. – André, kedvesem, lennél olyan aranyos, ésfelhívnád aput nekem?

‘ férfi a telefonhoz ment, és tárcsázott.

– Lowell hadnagyot további kezelésre a 97. katonai kórházba repítették, Frankfurtba – mondta az őrnagy. – Az egyik legjobb kórház a világon. A kezelés rendkívül színvonalas.

– Még mindig úgy gondolom, hogy szörnyű tévedés történt. Ez egy rémálom! Maguk ittállnak, és azt mondják nekem, hogy a fiamat meglőtték, és kórházban van?

André Pretier feleségéhez vitte a telefont. A nő megragadta a kagylót, amelynek atetején egy ezüstkoszorú díszelgett.

– Apu? Apu, két katona van itt, és valami őrült történetet adnak elő Craigről, hogy

kórházban van, valahol Görögországban vagy Németországban… apukám, beszélj velük te!

A káplán ült legközelebb hozzá. Odalökte neki a kagylót.

– Foley káplán vagyok a főparancsnokságról, uram. Ha jól értettem, ön Craig Lowellhadnagy nagyapja. Ez megfelel a valóságnak, uram?

– Én is szolgálatba akartam állni – mondta eközben André Pretier az őrnagynak. – Deszívzörejt találtak.

(Négy) Németország, Frankfurt am Main

1946. szeptember 9.



A Packard típusú mentőautó megállás nélkül hajtott be a 97-es számú katonai kórházőrfulkéje mellett, Frankfurt egyik keleti külvárosában.

A hatalmas, impozáns kórház tágas, négyemeletes épület volt, amely a háború előttépült. A mentő elhaladt a sürgősségi bejárat előtt, megfordult és befarolt.

A nővér és a két egészségügyis, akik kimentek a Rajna-Majna légi támaszpontra arepülő elé, most kiszálltak. Négy kórházi szolgálatra beosztott katona kitolt egy hordágyata mentőhöz. Kiemelték a beteget, a hordágyra tették, és gyorsan begurították a fotocellásüvegajtón keresztül.

Az ajtó másik oldalán az Egészségügyi Testülettől egy tiszt várta őket. Szemöldökefelszaladt, amikor látta, hogy a beteg egy német Lugert szorít a melléhez ép kezével.

– Van engedélye arra a fegyverre? – kérdezte a százados. – Be van jegyezve?

– Bejegyezve? – kérdezte Craig W. Lowell hadnagy hitetlenkedve. Nevetni kezdett, defájt. – A francba! – mondta a fejét csóválva.

– Meg kell kérnem, hogy adja ide azt a pisztolyt, hadnagy – mondta a százados.

Cifra káromkodást kapott válaszul.

– Vigyázzon a nyelvére, fiam! – mondta egy középkorú nővér műtősruhában, ésodalépett a hordágyhoz. A zöld maszk a nyakában lógott, a zöld sapka nagyrészt eltakartaősz haját, lábán papucs volt. – Hölgyek is vannak itt.

Lowell felnézett rá.

– Elnézést.

A nővér Lowell csuklójára tette a kezét, és megmérte a pulzusát. Csettintett, és egyfiatalabb nővér gurulós állványon friss vért hozott. Az idősebb nővér megint csettintett, ésaz egyik egészségügyis alkoholos vattát adott neki. Pillanatok alatt megtalálta a vénáját, beleszúrt egy tűt, és figyelte, amíg elkezdett folyni a vér. Ekkor intett a fiúknak, hogygurítsák el a hordágyat.

– Mi lesz a pisztollyal? – kérdezte a százados. Nem kapott választ.

A középkorú nővér gyorsan vonult végig a frissen mosott linóleumfolyosón, elment a baleseti szoba mellett, maga mögött egy kézzel irányítva a hordágyat. Egy sor lifthezérkeztek. Pillanatokon belül kinyílt az ajtó. Hárman voltak benn, egy fehér ruhás és kétegyenruhás.

– Kifelé! – parancsolta ki őket a középkorú nővér.

A hordágyat az infúziós állvánnyal betolták a liftbe. Nem volt hely a századosnak.Amikor az ajtó kezdett becsukódni, a kezével megakadályozta.

– Nem hozhatja be azt a pisztolyt a kórházba – mondta a nővérnek, aki őrnagy volt azegységnél.

– Hagyja ezt! A francba is – mondta a nővér –, erre most nincs idő! Majd későbbelintézem. Engedje el az ajtót!

Az ajtó becsukódott, és a lift emelkedni kezdett. Lenézett Lowell hadnagyra.



– Nyugi – mondta. – Csak azért csináltam, hogy leszálljon magáról. Hogy érzi magát?

– Most, hogy kérdezi, szarul.

– Azért megfürdetem – mondta a nővér. – Egy kis pluszmunkával a száját is kimosom.

– Elnézést.

A lift megállt, és kinyílt az ajtó.

– Most mi lesz? – kérdezte Lowell, amint végiggurították egy másik folyosón.

– Az első dolog, amit csinálunk, hogy levesszük magáról ezt a retkes egyenruhát.Megfürdetjük, és öntünk magába egy kis friss vért.

– Éhes vagyok.

– Utána meglátjuk, mire van még szüksége.

– Nem fognak elaltatni!

– Nem fogjuk? Értsen meg valamit, fiam! Azt csinálok magával, amit jónak látok. – Nem engedem, hogy elaltassanak és elvegyék a pisztolyomat!

– Miért olyan fontos ez a pisztoly magának?

– Megmentette a seggemet, és meg akarom tartani.

A nővér meglepetéssel nézett le a katonára, de nem szólt semmit. A hordágyat egyegyágyas szobába tolták. A betegszállítók átemelték az ágyra. A nővér látta, amint elsápada fájdalomtól.

– Levágjuk a zubbonyát. Úgy nem fog fájni – közölte. – A zubbonyt is akarom. A zubbonyt és a pisztolyt, a többit viheti.

Tudta, hogy altatót kellene adnia neki, utána levágni a ruháit és megfürdetni, majdelvenni a pisztolyt. Különben is egyenesen a műtőbe viszik.

– Keményfejű! – mondta a nővér, fölé hajolt, és kihúzta az intravénás tűt a csuklójából.Majd a pisztolyért nyúlt, amelyet Lowell a melléhez szorított.

– A matrac alá teszem. – A fiatal nővér, aki a vért hozta, meglepetten nézett rá, amikor

ezt is tette. – Segítsen levenni róla ezt a zubbonyt! – rendelkezett a műtős nővér. – Utána küldjön

valakit az egyik Schwesterért, hogy segítsen levetkőztetni és megfürdetni. Általamérthetetlen okokból az egészséges, fiatal férfiak nem szeretik, ha egészséges, fiatal nők vetkőztetik őket.

Örült, amikor a piszkos, véres egyenruhás fiú kuncogni kezdett. Azon töprengett, mitörténhetett vele.

– Te jó isten! Maga tetves! Hol a pokolban járt? – A fiatal nővérre nézett. – Tetvetleníteni kell, mielőtt mást csinálunk.

A fiatalabb kiment a szobából. Két középkorú német ápolónő – Schwester – bejött, ésszakszerűen, érzelemmentesen levetkőztették, tetvetlenítették, majd alkoholban



megfürdették. Az őrnagy levette a kötéseit, megnézte a sebeket, és visszatette a kötést.Ismét rákötötték az infúziót.

– Le kell vágni a haját, és meg kell borotválni – állapította meg –, de az még várhat.

– Éhes vagyok! – ismételte Lowell.

– Ha el kell altatni, még összehányja nekünk a kórtermet, amikor felébred.

– Ioanninán összevarrtak.

A nővér mintha nem is figyelt volna rá. Felvette a telefont, és egy számot mondott be.Egy ezredest kért, majd annyit mondott, hogy „rendben”, és letette. Pár perccel későbbfehér köpenyes orvos lépett be.

– Azt hittem, előkészíti és felhozza.

– Úgy tűnik, a görögországi orvos tudta, hogy mit csinál – közölte a nővér a sebésszel. – Csak azért hívtam, hogy nézze meg.

– Hogy érzi magát, fiam? – kérdezte az orvos nagyon gyengéden, felemelte a kötéseket,és megvizsgálta a varratokat.

– Éhes vagyok – válaszolta Lowell.

– Az jó jel.

– Tetves volt – közölte még mindig döbbenten az őrnagy.

– Nem látom értelmét, hogy most felnyissuk – mondta az orvos. – Addig semmiképpen,amíg nem látjuk a röntgent. Fájdalmai vannak?

– Mintha egy úthenger ment volna végig rajtam.

– Mi történt?

– Elfelejtettem lebukni – humorizált Lowell.

– Öntsünk bele még egy kis vért! – mondta a sebész. – És adjunk neki enni! Megnézemreggel. Kér valami fájdalomcsillapítót?

– A pokolba is, igen.

A sebész írt egy receptet. Rámosolygott a betegre. – Meg fog gyógyulni. Fájni fog, demeggyógyul.

Az osztályos nővér, egy százados bejött a szobába. A sebész átadta neki a receptet. A beteg közvetlen ellátása már nem a műtős nővér hatáskörébe tartozott. Kiment a szobából,és elindult a lift felé. Meggondolta magát, visszafordult, és a konyha felé indult.

– Szia, Florence – mondta a dietetikus. – Mi szél hozott erre?

– Van egy szelet hús a hűtőben? – kérdezte. A dietetikus, egy százados felhúzta aszemöldökét. – Parancsot kap magas fehérjetartalmú, zsírszegény ételre az 505-ös –

mondta a műtős nővér. – Az 505-ös tizenkilenc év körüli. Tetvesen, csontsovanyan jött be,rengeteg vért veszített, és össze van varrva, mint egy focilabda. Szerintem többet érdemel,mint főtt tojást pirítóssal.

– Rendben, Florence – mondta a dietetikus. – Utánanézek. -Köszönöm. – Felvette a



telefont, megadott egy számot,

amikor felvették, beleszólt. – Horter őrnagy vagyok. Ha keresnek, az 505-ösben vagyok a repeszsérültnél.

Horter őrnagy végigment a folyosón a kantinhoz. Benyúlt a műtősruha alá, afehérneműjéből előhúzott egy egydollárost, és vett két kólát. Visszament az 505-ösbe.

– A kaja úton van – mondta, és átadta az egyik kólát. – Köszönöm.

– Azon telefonálhat az Államokba – mutatott az asztalon álló készülékre. – Ha mondegy számot, felhívom az anyját vagy valakit, hogy megmondjam, jól van.

– Nem! – mondta Lowell azonnal és keményen. Majd elmosolyodott. – Azértköszönöm.

– Mostanra már kapott táviratot, vagy küldtek valakit, hogy értesítsék – folytatta Horter

őrnagy. – Biztos aggódik. – Amikor anya meghallotta, hogy Görögországban vagyok, elküldte az éttermek cimét,

amiket nem szabad kihagynom. Minél kevesebbet tud az egészről, annál jobb.

Bejött az osztályos nővér egy piciny papírpohárral.

– Mi az? – kérdezte Horter őrnagy. A nővér megmondta. -Odaadom, miután evett.

– Most kellene bevennie – mondta az osztályos nővér.

– Baleseti sebészeti beteg, és én vagyok ott a főnővér! – közölte Horter határozottan. –

Érti? – Igen, asszonyom – válaszolta az osztályos nővér kelletlenül. A tálcát a pohárral együtt

az éjjeliszekrényre tette, és kivonult a szobából.

– Maga nagyon kemény, ugye?

– A látszat csalhat. Kér egy cigarettát?

– Nem élek vele, köszönöm. Szivart szívok.

– Nem elég öreg ahhoz, hogy szivarozzon. Lowell megrándította a vállát.

Amikor behozták a hússzeletet, Horter őrnagy felvágta neki, megetette vele falatonként.Amikor megkérdezte, kéri-e az ágytálat, azt mondta, hogy eljut egyedül is amellékhelyiségig. A nővér rájött, hogy ha nincs valaki a szobában, aki visszatartja, ténylegmeg is tenné abban a percben, hogy egyedül hagyják, ezért elkísérte a vécére, elszívott egycigarettát, amíg végzett, majd visszasegítette az ágyba.

– Megtisztítsam a Lugerét? – kérdezte. Lowellt meglepte az ajánlat. – Nem most látok ilyet először, fiam – biztosította. – Nekem is van egy bőrtokban, válltartóval. Egy páncélos százados adta nekem. Tudom, hogy kell Lugert tisztítani.

– Köszönöm.

– Kit lőtt le vele? – kérdezte.

-Állítólag egy görögöt. De szőke volt. Valószínűleg orosz. A disznó mögénk került, és



kézigránátokat kezdett dobálni.

– Ez történt magával is? Egy kézigránát?

– Nem. Engem két órával korábban találtak el.

A nővér odaadta az orvosságot. Utána kivette a Lugert a matrac alól, és betekerte avéres, piszkos zubbonyba. Addig állt az ágy mellett, amíg az orvosság hatni kezdett, a fiú

pupillája kitágult, és a szeme becsukódott. Utána leengedte az ágy táM1áját, és kiment aszobából.

Bement a 4-es és 5-ös műtőhöz tartozó öltözőbe, betette a zubbonyt a sterilizálóba.Tizenöt percet és 500 fokot állított be, hogy megölje a tetveket és minden mást, amivelmég meg volt fertőzve. Utána fogta a zubbonyt, a Lugert, és a zubbonyt immár műtőstörülközőbe tekerve a szobájába ment. Megtöltötte a fürdőkádat, mosószert öntött bele,majd letérdelt a kád mellé, és kimosta a zubbonyt. Még az öblítővíz is piszkos volt, ezértismét megtöltötte a kádat, és úgy döntött, hogy egész éjjel áztatja. Azért ő is megfürdött aműtő öltözőjében.

Fürdés után kivette a tárat a Lugerből. Szétszedte, megtisztította és beolajozta, majd becsavarta ismét a törülközőbe, és a felső fiókjába tette a khakiingek alá.

Reggel, amikor elindult, hogy meglátogassa Lowellt, megállt a kantinban, és az eladólegnagyobb meglepetésére kért egy dobozzal a legjobb szivarból.

(Öt)

Legdrágább Sharon – írta Egér Ioannináról – eM1ékszel, mit írt Scott Fitzgerald arról,hogy a gazdagok különböznek az átlagembertől? Szeretném, ha ez eszedbe jutna, ha Craig

Lowell meglátogat. Nem tudom, miért írtam, hogy „ha”. Azt ígérte, meglátogat, és szerintem meg is fog. Azt hiszem, csodálkoznék és meg is sértődnék, ha nem menne el,mert barátok lettünk. Valószínűleg ő a legjobb barátom. Nem hiszem, hogy megígértevolna, ha nem tenné meg. Ami vele történt, olyan, mint egy John Wayne-film.

Már írtam, hogy mintegy örökölte az egyik görög századot a határ mentén. Nem tudom,hogy Hanrahan alezredes tudta-e, hogy mit csinál. Ha tudta is, nem nézett oda, amikor Craig ellopott mindent, ami nem volt lebetonozva, ahogy a seregben mondják, és elvitte az„ő” századának. Élelmet, piát, ruhát, benzint, még egy olajmelegítőt is a

arancsnokságról. Fenn volt a „századával”, amikor megtámadták őket A kommunisták megpróbálták

lerohanni az erődöket. Aknavetőt használtak, és sok embert megöltek vagymegsebesítettek, köztük a görög tiszteket. Craig maga is súlyosan megsebesült. De átvettea parancsnokságot – ami azért is szokatlan, mert a görögök általában csak görögöktől ogadnak el parancsot –, és kitartottak, amíg oda nem értünk egy felmentő csapattal. A

206-ból csak huszonnyolcan maradtak életben, és majdnem elfogyott a lőszerük is. Amikor Craiget visszahozták, annyi vért vesztett, hogy az orvosnak több mint két litert kellett

ótolnia. Hidroplánnal szállították el egy németországi katonai kórházba. Az orvos szerint

meggyógyul, de amikor először megláttam, a legrosszabbtól tartottam. Azt gondolja, visszaküldik ide, de Hanrahan alezredes szerint nem fogják, hanem előbb-

utóbb visszaviszik az Államokba. Hanrahan alezredesnek általában igaza van, ami azt



elenti, hogy hamarosan megismered a fickót, akiről annyit írtam már neked. Nem akarom,hogy az első benyomás alapján ítéld meg, és szeretném, ha figyelmeztetnéd a Mamát és a Papát, hogy biztosan fog olyat mondani, ami megsérti vagy felbosszantja őket. Craig olykor tényleg nagyon nyers, szívem – ha érted, mire gondolok –, de biztosan csak ígyakar védekezni az ellen, hogy kimutassa az igazi érzelmeit. Jobb, ha felkészülsz ameglepetésre, de ne feledd, hogy nem úgy gondolja! Ezt Mamának és Papának is mondd

meg! Azt szeretném, ha mindannyian nagyon kedvesek lennétek hozzá. Nem hiszem, hogy sok

barátja van, és a családja sem az igazi. Valójában nem is értem a kapcsolatát az anyjával.Craig mintha nem is törődne vele. És az anyja ugyanígy érez a jelek szerint.

Most befejezem a levelet, csak. még annyit, hogy Hanrahan alezredesnek tetszett akémelhárítási jelentés, amit írtam. A véleményét a személyi lapomra is felírja. Mondtamneki, hogy kémelhárító tiszt akarok lenni, és ez talán segíteni fog ebben. És mondd meg Papának, hogy Hanrahan alezredes megígérte, karácsonyra elmehetek Athénba. És egy

illanatra se feledd, hogy én a Te hűséges és szerető férjed vagyok,Sandy (más néven Egér) (már nem is bánom)

(Hat)

Washington D. C, Pentagon

Hadügyminisztérium, a fegyveres erők orvos tábornokának irodája

1946. szeptember 13.

– Egy órán belül – mondta az Egyesült Államok Hadseregének orvos tábornoka. –

Örülök, ha segíthetek, szenátor. – Lenyomta a gombot, és megszakította a vonalat, majdcsengetett a titkárnőjének.

– Helen, szólna Furman ezredesnek, hogy azonnal jöjjön ide?

William B. Furman ezredes, az Egészségügyi Testület adminisztrációjának vezetőjekilencven másodperc múlva jelentkezett.

– Hívja fel a 97. katonai kórházat Frankfurtban – utasította az orvos tábornok –, éskérjen részletes jelentést egy Craig W Lowell nevű katona állapotáról.

– Tudja a rangját és az azonosítószámát, uram? – Nincs azonosítószám. De vagy hadnagy, vagy közlegény, ha ez segít. És Bili, ha

megszerzi a rangját és az azonosítószámát, küldjön egy táviratot! Amint az állapotamegengedi, és hely is van, tegyék a következő egészségügyi gépre, ami a Walter Reedberepül.

– Ezek szerint fontos ember, uram?

– Most telefonált egy szenátor New Yorkból. Azt közölte, hogy Lowell közlegény vagyhadnagy, akármi is legyen a rangja, körülbelül egy négyzetmérföld tulajdonosa

Manhattanen -mondta az orvos tábornok.

– Azonnal intézkedem, uram.

(Hét)



A 97-es katonai kórház parancsnoka régi barátja volt Florence Horter őrnagynak.Korábban már háromszor szolgáltak együtt, és nem hivatalos, de szigorú szabály volt,hogy amikor a parancsnok operált, Florence Horter őrnagyot osztották be altatónak. Ha azegészségügyi tisztek, akik képzett aneszteziológusok voltak, ezen megsértődtek, akkor pechjük volt.

Horter őrnagy zöld blúzban és rózsaszín szoknyában, összes szalagját viselve lépett be

az irodába. – Mi a pokol folyik itt, Flo? – kérdezte a kórházparancsnok.

– Mivel kapcsolatban?

– Veled és ezzel a gyerekkel Görögországból. Ne kertelj!

– Ne légy hülye! – robbant ki Horter őrnagy. – Kedves gyerek, ennyi az egész.

– Ezért viszed el hétvégi kimenőre? Két nappal azután, hogy közlöd velem, majd éntáviratilag az orvos tábornokkal, hogy még legalább egy hétig nem lehet szállítani!

– Ezt honnan tudtad meg? – kérdezte Florence kíváncsian.

– Nem számít! Szóval, mi a pokol folyik itt?

– Rendben. Van egy barátnője. Legalábbis volt. Nem találja, és elmegyünk megkeresni.

– Egy barátnő vagy egy frajlájn?

– Mindkettő.

– A parancsnokságnak az az álláspontja, hogy meg kell akadályozni az érzelmi kötődést

a katonák, különösen a tisztek és frajlájnok között. – Tom – mondta Horter őrnagy –, ez a fiú akkor is megkeresi azt a lányt, ha nem

helyesli a Hadsereg. Bele akarsz keveredni egy engedély nélküli eltávozásba?

– Behívhatom ide és ráijeszthetek – mondta a kórházparancsnok.

– Nem fog megijedni. Nemcsak azért, mert szerelmesnek hiszi magát, hanem mert igenkonok is.

– Hol fogjátok keresni a frajlájnt?

– Bad Nauheimben. – Rendben, Flo. De az istenért, ne feledd, hogy magas beosztású barátai vannak.

– Nem hiszem, hogy lenne egy barátja is a világon rajtam és a frajlájnon kívül.

– Nem értelek, Flo! Hirtelen úgy kezdesz viselkedni, mint…

– Mint egy kétségbeesett anya, Tom – fejezte be az őrnagy a mondatot. – Maradjunk ennyiben, jó?

Florence Horter őrnagynak egy vadonatúj, 1946-os, kétajtós Packard Clippere volt.Amikor a kórházhoz vezető kanyargós úton felért, Craig Lowell már a kapuban várta.Karja felkötve, zubbonya a vállára vetve. Florence ismét arra gondolt, hogy mennyirefiatalnak néz ki. Jó, a tizenkilencet már betöltötte, de tizenkilenc évesen is még olyankisfiú.



Rettegett attól, hogy mit fognak Bad Nauheimben találni. Nem mintha elítélte volna anémet lányokat, amiért ágyba bújnak ezekkel a gyerekekkel. Adott körülmények között ezvárható volt. Csak a szexből tudtak megélni. Nem az első eset volt a történelemben, hogyez megtörtént, és nem is az utolsó. Csak az volt a baj, hogy ez a bolond gyerek elhitte,hogy megtalálta a kivételt, amely erősíti a szabályt. Hogy az ő frajlájnja szűz volt –Lowell ezt még neki is elmesélte, és biztos el is hitte –, és hogy más, mint a többiek.

Ha egyáltalán megtalálják, valószínűleg az derül ki, hogy a lány egyszerűenhelyettesítette őt egy másik szamárral, és ha tényleg olyan volt, amilyennek a fiú mondja,akkor az új fiút is meggyőzte, hogy ő az első, és tényleg szerelmes belé. Ezért semhibáztatta a lányt. Ha ő is egyike azoknak a német kölyköknek, akik mindent elveszítettek a háborúban, és nem találtak állást, akkor nagyon is vonzónak találhatott egy fiatalamerikai tisztet, akinek kantinjegy van a zsebében.

Nem szívesen gondolt arra, hogy milyen hatással lesz Craig Lowellre, ha szembe kellnéznie a tényekkel. Az sem érdekelte volna, ha Lowell Harry S. Truman legjobb barátja. A

lényeg, hogy a legmagányosabb fiú, akivel valaha találkozott, és érzelmeit egy igencsekély esélyre teszi fel. Egy kilátástalan ügyre. Ezt a versenyt megbundázták, és Lowellrossz lóra tett.

Amikor Bad Nauheimbe értek, Lowell a város szélére irányította. Földúton hajtottak egészen egy parasztházig. Vele ment az ajtóig. Nem beszélt németül, de annyit megértett,amit a paraszt és a felesége mondtak. A lány elment, régen elment, közvetlen azután, hogyLowell elutazott, és nem tudták, hova.

Utána visszamentek Bad Nauheimbe, a katonai rendőrségi parancsnok irodájába. A

parancsnok, akit Craig keresett, már rég nem volt ott. Senki nem tudott semmit egy IlseBerg nevű nőről. Utána átmentek Bad Nauheim másik végébe egy legényszállásra, ahol a bár nyitásáig ültek a recepciónál várva, hogy megkérdezhessék a csapost. A csapos új volt,és nem eM1ékezett egy ilyen nevű lányra. Különben soha nem jegyezte meg a nevüket. Aleírás sem illett senkire.

– Még egy dolgot megpróbálhatunk – szólalt meg, amikor ismét a Packardban ültek. – Marburgi volt. Mindig megpróbált rábeszélni, hogy menjünk el Marburgba, és nézzük meg a házat, ahol felnőtt. Azt mondta, egy kastély.

– Nem volt elég? – kérdezte Florence Horter. – Egy döglött lovat rugdos. – Meg akarom próbálni – makacskodott Lowell. – Ha nem akar elvinni, vigyen csak ki a

vasútállomásra.

Elmentek Marburgba, és a város közepén lévő átmeneti tisztek szállásán aludtak. Egyokoskodó őrmester megkérdezte, hogy egybenyíló szobát kérnek-e.

Reggel egy segítőkész őrmester felhívta a német rendőrséget, ahol közölték vele, hogynincs Berg család Ilse nevű lánnyal Marburg városában, a környékén vagy a megyében.Utána elment a katonai közigazgatás aktáiért, és az 1940-es városi jegyzékkel tért vissza.

Tizenhét Berg volt, egyiknek sem volt Ilse nevű leánygyermeke. És nem volt Berg nevűkastély. Minden kastélynak vagy legalábbis a legtöbbnek amúgy is „Valami-Berg” a neve.

– Mint a körzet adminisztrációs épülete – mondta az őrmester. – A Greiffenberg-kastély



– Köszönöm szépen – mondta Lowell –, hálás vagyok a segítségéért.

– Hogy sebesült meg a válla, hadnagy? – váltott témát az őrmester.

– Tudja, hogy van ez, őrmester – mondta Lowell keserűen –, nem a szex ártalmas, csak a következményeibe lehet belehalni.

Visszaindultak Frankfurt am Mainbe. Nem szólt semmit, amíg vissza nem értek az

autópályára, és amikor Horter lopva ránézett, látta, hogy végiggondolja az egész dolgot.Ezt bizonyította, hogy később mesélt neki egy zsidó főhadnagyról, aki Görögországbannemcsak megmentette az életét a hegyoldalban, de utána még vért is adott neki.

– Olyan volt, mint maga, őrnagy – mondta Lowell –, ő is beskatulyázta a frajlajnomat,és nem tudta, hogy megmondja-e nekem vagy sem. – Szivart vett a szájába, ésmeggyújtotta a kocsi szivargyújtójával. Hátrahajtotta a fejét, és kifújta a kék füstkarikákat.Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha sírni kezdene.

– Nem az első lány volt az életében, de nem is az utolsó – mondta Florence Horter.

– A helyzet az, hogy ő volt az első. De nem ő lesz az utolsó. – Kihúzta magát, éshatározottan a szája sarkába tette a szivart.

– Most félig lelőve, nehogy loholni kezdjen minden szoknya után csak azért, hogy bebizonyítsa, milyen férfi! – figyelmeztette Florence Horter.

Lowell pillantása ölni tudott volna, és félt, hogy elküldi a fenébe. Valakin ki kellenetöltenie a mérgét, és végül is ő van most kéznél. De nem így történt.

Meglepetésére kuncogni kezdett.

– C. Lowell – mondta felemelve felkötött karját –, a félkarú nőcsábász! – Utánakáromkodott, mert túlságosan magasra emelte a kezét.

– Vigyázzon a varratokra, az istenért! – figyelmeztette Horter őrnagy.

– Igen, asszonyom.

– Ugye, őrnagyot akart mondani, uram?

Amikor nem sokkal fél hat után Frankfurtba értek, és meglátták az I. G. Farben-épületívelt fehér tömegét kiemelkedni a romokból, Florence Horter őrnagy levette a kezét a

kormányról, és az épületre mutatott. – Nem lenne kedve meghívni steakre a tiszti klubba?

– Megtisztelne, asszonyom – felelte Lowell.

– Ha vacsora közben mélyen a szemembe néz, és egy kicsit megfogja a kezemet, jó kis pletykát indítana el.

Nem kis feltűnést keltettek, amikor beléptek a tiszti klub étkezőjébe, egy nagy, magasüvegfalú terembe. Egyrészt, gondolta Florence, Lowell elég feltűnő látvány felkötött

karjával és a vállára vetett Ike-zubbonnyal. Tisztára úgy nézett ki, mint egy magyar lovastiszt. Persze enélkül is feltűnő lett volna, mert magas, jóképű, izmos fiatalember volt.Ráadásul egy slampos tábori nővérrel jelent meg, aki az anyja lehetett volna.

Florence látta rajta, hogy egyáltalán nem törődik a kíváncsi pillantásokkal.



Először nem tetszett neki, hogy lehajtott egy szódás whiskyt, majd még kettőt, mielőttkinyitotta volna az étlapot. Aztán úgy döntött, megérdeM1i, hogy egy kicsit berúgjon, az őállapotában nem is kell hozzá sok.

Végül sokkal többet kellett innia, mint Florence gondolta, hogy becsípjen.Meglepetésére nem kezdte sajnáltatni magát a frajlájn miatt, sőt őt sem piszkálta. Egykicsit többet beszélt, de egy szót sem szólt a lányról.

Zárásig maradtak, majd visszamentek a kórházba. Csak akkor jutott eszébe, amikor már Lowell kiszállt, hogy 24.00-kor lejárt a kimenője. Az ajtó már zárva lesz, az ügyeletesfogja beengedni, és felírja a nevét. Arra gondolt, hogy megbeszélhetné az ügyeletessel, deutána úgy döntött, mégsem teszi. Mire eljut az irat az illetékeshez, Lowellt már régelszállították az Államokba. Leparkolt, és a szobájába ment.

Az ügyeletes rögtön éjfél után lefeküdt, ezért bosszantotta a fiatal hadnagy megjelenésea zárt üvegajtók előtt. Káromkodva nyitott ajtót, és felírta az engedély nélkül eltávozottak listájára.

Amikor átadta Lowellnek a kötelességmulasztási jelentés egyik példányát, Lowellnagyon udvariasan megkérdezte, hogy ilyen szarházinak született, vagy csak a Hadseregtette ilyenné. Az ügyeletes kitépte a jelentést Lowell kezéből.

– Le van tartóztatva, Lowell hadnagy! – mondta.

– Menjen a picsába! – felelte Lowell vidáman.

Az ügyeletes hívta az őrség parancsnokát, egy középkorú műszaki őrmestert, ésmegkérte: – Kísérje ezt a tisztet a szobájába, és tájékoztassa az ügyeletes nővért, hogy le

van tartóztatva! – Velem jönne, hadnagy? – kérdezte az őrmester udvariasan.

– Természetesen – felelte Lowell. – Amit csak parancsol. Amikor már nem látta őket azügyeletes, az őrmester megkérdezte, mi történt.

– Ez nem volt bölcs lépés, hadnagy – mondta, miután Lowell elmesélte a dolgot. – Deörülök, hogy valaki végre beolvasott annak a disznónak.

Felmentek a hosszú, ívelt lépcsőn a félemeletre.

A német éjszakai takarító személyzet – a jótékony manók, ahogy maguk közöttnevezték őket – négykézláb súrolta a márványpadlót. Ez zavarba hozta Lowellt. Voltvalami megalázó az egészben. Gyorsan ment a lifthez, hogy ne kelljen rájuk néznie.

– Craig? – szólt utána tétován, hitetlenkedve egy hang. Megtorpant, de nem állt megteljesen. – Craig! – ismételte a hang. -Istenem, megsebesültél!

Megállt és megfordult.

– Igen, megsebesültem.

– Craig! – most már sikoly volt, az aggodalom sikolya.Ilse mereven térdelt egy vödör mögött. Kezében súrolókefe volt. Alaktalan fekete ruhát

viselt, hajára kopott kék kendőt kötött.



– Biztos begolyóztam! – mondta Lowell anélkül, hogy tudatában lett volna.

Ilse lassan talpra állt, betéve a kefét a vödörbe. Megtörölte a kezét a ruháján.

– Örülök, hogy megint látlak – mondta. – Nem tudtam, hogy itt vagy, perszemegkérdezhettem volna a szem…

– Jézus Krisztus – tört fel a lelke mélyéről –, mit csinálsz azzal a kibaszott vödörrel?

Odarohant hozzá könnyes szemmel, és mivel részeg volt, megcsúszott a nedvesmárványon, és elesett. A vállában és a mellkasában lévő varratok felszakadtak, érezte,ahogy a vér végigfolyik a bőrén, közben arra gondolt: Legalább nem tudnak feltenni arraa kibaszott repülőre!

Ilse sikított, egy nővér rohant oda hozzájuk, ránézett, és így szólt: – Felszakította avarratait.

Többen odasiettek, köztük egy orvos is.

Amikor feltették a hordágyra, kinyúlt Ilse kezéért, és megfogta. Annyira ijedtnek tűnt,hogy Lowell félt, elájul.

– Mi történt? – kérdezte az orvos.

– Ő a barátnőm, megtaláltam – mondta Lowell.

– Most nem mehet magával, hadnagy. Vérzik, mint egy leszúrt disznó.

– Vagy velem jön, vagy felébresztek mindenkit a kibaszott kórházban!

– Rendben, Rómeó. Ha így akarja. – Most már a folyosón haladtak a lift felé. – Miért

volt egyáltalán összevarrva? – kérdezte az orvos. – Eltaláltak Görögországban.

– Szóval maga a többszörös repeszes! – mondta az orvos. -Hallottam magáról

Most már valami baleseti szobában voltak, megállították a hordágyat, és Lowellfelnézett Ilsére, aki egyszerre mosolygott és sírt. Egy tűszúrást érzett, legközelebb arraeM1ékezett, hogy a kórházi ágyában fekszik, és Florence Horter őrnagy néz le rá. Mégmindig a kimenő egyenruhájában volt.

– Maga vonzza a bajt, ugye tudja? – mondta. – Két lábon járó szerencsétlenség! – Megtaláltam a nőmet. Végig itt volt, és az átkozott padlót súrolta.

Florence Horter őrnagy csak mosolygott. Ugyanis nem volt biztos benne, hogy megtudna szólalni.

(Nyolc)

Lowell taxival ment a Walter Reedről az állomásra. Harminc nap betegszabadságotkapott, amit lakásán, New Yorkban tölthetett el. Jobb karja még mindig fel volt kötve, demár tudta hajlítani, és fel tudta venni az ingét és a zubbonyát. A mellkasán a seb már nemváladékozott, és bár a könyöksérülése gusztustalan véres folyadékot eresztett, csak akötést kellett rajta cserélgetnie. Azt viszont mindennap. Figyelmeztették, hogy harosszabbodik az állapota, akkor feltétlenül jelentkezzen az ottani katonai kórházban.



Öt darab ropogós húszdolláros bankjegy volt az ingzsebében. Senki nem tudta, holvannak az aktái, ezért részfizetést adtak neki, és közölték, hogy kaphat még pénzt agazdasági tiszttől Governors Islanden, ha felmutatja a parancsait és azonosító kártyáját.

Volt egy vászontáskája még Frankfurtból, amelyet abból a fizetésből vett, amit FlorenceHorter intézett el neki a kórházban. A táskában két váltás fehérnemű, két khakiing, egy borotva, egy tubus borotvahab és egy vérzéselállító timsórúd volt. A fehérnemű és az ing

között lapult a Luger. A német öv és fegyvertartó egyszerűen elrohadt, de megtartotta aGOTT MIT UNS feliratú rézcsatot. A zubbony Németországban maradt, Florence Horter szerint nem volt értelme magával hozni, és ő egyetértett.

Megvette a jegyét, felszállt a vonatra, és az étkezőkocsiig ment. Csalódott volt, hogyindulás előtt nem szolgálnak fel italt. Egy ügynök jött oda, és leült vele szemben, elővetteaz aktatáskáját, és asztalként használva munkához látott. Lowell megnyugodott, hogy nemkell beszélgetniük.

Amikor a vonat mozgásba lendült, egy üveg sört rendelt a pincértől, és majdnem az

egészet felhajtotta. Ki volt száradva. Felszállt néhány katona Baltimore-ban, de egyik semött az étkezőkocsiba. Trentonban viszont rengeteg katona szállt fel, és vagy egy tucat az

étkezőkocsiban kötött ki.

Lowell arra gondolt, hogy majdnem pontosan egy évvel korábban ő is Trentonban szálltvonatra mint Craig W. Lowell közlegény, akit Fort Dixből, az US Hadsereg ÚjonckiképzőKözpontjából Camp Kilmerbe rendeltek.

Mint ezeket a srácokat is.

Négy katona, akik láthatóan frissen kerültek ki az alapkiképzésről, leült egynégyszemélyes asztalhoz, és italt rendelt. Az egyik meglazította a nyakkendőjét,kigombolta a zubbonyát, és lezöttyent egy székbe. Biztos a sör teszi, gondolta Lowell, dea katona viselkedése jobban bosszant, mint amit szó nélkül el tudok viselni.

Felállt, és az asztalukhoz ment.

– Igazítsa meg a nyakkendőjét, gombolja be a zubbonyát, és viselkedjen úgy, mint egykatona! – hallotta a saját hangját.

Nyolc barátságtalan, megvető szem nézett rá. Senki sem mozdult.

– Nem mondom még egyszer – folytatta Lowell. – Igen, uram! – mondta a kioldott nyakkendős katona. Egy másik kuncogott. De a

nyakkendőt megigazította és a zubbonyt begombolta.

– Köszönöm – mondta Lowell. Visszament a helyére. Valamiért nagyon elégedett voltmagával, bár fogalma sem volt, hogy miért tette, amit tett.

A vonat betolatott a Pennsylvania állomásra, így a hálókocsik és az étkezőkocsi a peronvégéhez kerültek. Jóval azelőtt, hogy leszálláshoz készülődött volna, meglátta a nagyapját,egy magas, testes, bajszos férfit, aki felöltőben és kalapban állt az öntöttvas kapu mellett.Mögötte szürke egyenruhás sofőr várakozott.

Amikor végül sikerült leszállnia a vonatról, és a nagyapja meglátta, elmosolyodott.Levette a kalapját, és a kezében tartotta, amíg Craig oda nem ért hozzá.



– Nos – mondta az öreg –, hazatért a katona, hazajöttél a háborúból. – Kinyújtotta akezét. Craig Lowell megölelte. Ő az egyetlen, gondolta, aki ér valamit a családjából.

– Nincs csomagod? – kérdezte a nagyapja, és kissé ünnepélyesen feltette a kalapot afejére.

– Hadd vegyem ezt el, uram – nyúlt a sofőr a frankfurti vászontáskáért.

– Köszönöm, hagyja csak – hárította el Lowell.Az autó, egy 1940-es Derham Packard az állomás 33. utcai bejáratánál parkolt. A

mellette álló rendőr tisztelgett, amint az autó felé mentek. Lowell nagyapja maga előtttessékelte az autóba Craiget. Bent bőr és szivar illata érződött. Az öreg előredőlt, és kivettegy szivart az utasteret elválasztó üvegfal alatti dobozból.

– Én is kérhetek egyet?

– Persze. – Egy pillanatig habozott, majd átadta a saját szivarját. – Már megvágtam – mondta. – Meggyújtsam neked?

– Csak adj egy égő gyufát, kérlek.

A nagyapja meggyújtott egy közönséges gyufát a cipője talpán, majd átadta Craignek. – Mióta szivarozol? – kérdezte.

– Tízéves korom óta. Apám elkapott, amikor cigarettáztam, és szivart adott helyette,hogy legyek rosszul tőle. De nem lettem rosszul, ízlett. Arra tanított meg, hogyszivarozzak, nem arra, hogy abbahagyjam.

– Ezt nem is tudtam – mosolygott a nagyapja.

– Hova megyünk?

– Gondoltam, megebédelhetünk valahol. Porter akarta, hogy jöjjünk a belvárosba, én azthittem, hogy kimész Broadlawns-ba…

– Porter?

– A jelen körülmények között jobbnak láttam, ha Porter fogad itthon. Olyan hosszú aszigetről idáig az út, hogy azt hittem, nem szeretnéd anyádat fárasztani vele.

Lowell azon morfondírozott, ez azt jelenti-e, hogy az anyja megint részeg, vagy hogy

túl sok gyógyszert vett be.

– Szerettem volna veled négyszemközt beszélni – mondta Lowell.

– Azt hittem, szereted Portért.

– Porter egy seggfej.

– Már nem vagy katonák között! – figyelmeztette az öreg. -Vigyázz a nyelvedre!

– Te hívtad ide! – mondta a fiú vádlón.

– Telefonáltam neki, hogy hazajössz, és kérte, hogy mindenképpen hozzalak elebédelni, ha megérkeztél New Yorkba.

– Mit csinál benn a városban? – kérdezte Lowell.



– A Morgan és Társánál dolgozik – válaszolta a nagyapja. -Gondoltam, nem árt, haszerez egy kis gyakorlatot.

Geoffrey Craignek két gyereke volt, egy fiú és egy lány. Porter Craig elhunyt fiagyermeke volt, Craig Lowell pedig a lányáé. Nem volt több gyerek vagy unoka acsaládban.

A Packard limuzin a Fifth Avenue-·, a 43. utcánál állt meg. A sofőr megkerülte a kocsit,és kinyitotta az ajtót. Geoffrey Craig kiszállt, majd megfordult, hogy segítsen Lowellnek.Felmentek néhány lépcsőn, majd az idősebb ember tartotta az ajtót az unokájának.

– Jó estét, Mr. Craig – köszönt a portás. Egy nagy táblához lépett, amelyen a klubminden tagjának a neve látszott. Egy tolókar elcsúsztatásával jelezték, ha az illető azépületben volt.

Lowell felnézett a táblára és a Craig, Geoffrey felirat alatt látta a Craig, Porter nevet.

– Porter tag? – kérdezte. Az öreg bólintott. – Azt hittem, ehhez legalább hatvanévesnek

kell lenni.Megsemmisítő pillantást kapott válaszul. Porter Craig ebben a pillanatban lépett be a

klub halijába. Kissé pocakos, meghatározhatatlan korú férfi volt. Amennyire LowelleM1ékezett rá, úgy huszonkilenc-harminc éves lehetett, de nézhették volna huszonötnek vagy akár negyvennek is.

– Hello, Craig – jött feléjük erőltetett vidámsággal. – Hogy vagy, fiú? – MegragadtaLowell vállát.

– Vigyázz az átkozott vállamra! – húzódott el Lowell.

– Bocs – mondta Porter, és gyorsan visszahúzta a kezét. A portás jelent meg egyruhatári jeggyel.

– Szívesen elveszem a táskáját, uram – mondta.

– Köszönöm, inkább magamnál tartom – felelte Lowell.

– Craignek alá kell írnia a vendégkönyvet? – kérdezte Porter Craig.

– Szerintem igen – közölte az öreg.

– Akkor írd alá helyettem, Porter! – kérte Lowell. – Igen, persze.

Felmentek a széles lépcsőn, és leültek egy kis asztal köré. Egy pincér felvette azitalrendelésüket.

– Általában nem szoktam inni – magyarázta Porter. – De ez különleges alkalom, nem?

Amikor meghozták az italokat, egy bourbont az öregnek, egy szódás whiskyt Porternek és egy üveg sört Lowellnek, Porter megemelte a poharát: – Isten hozott itthon, Craig!

– Köszönöm – válaszolta Lowell két korty között. Arra gondolt, mit csinál Ilse ebben a pillanatban. Fél kettő volt itt. Németországban már fél hét van és sötétedik.

– Nagyapa mondta, hogy kimész Broadlawnsba erőt gyűjteni – erőltette Porter a



beszélgetést.

– Ez még nem biztos.

– Pretier miatt? – kérdezte a nagyapja. – Tulajdonképpen egész rendes fickó.

– Ha elviseli anyát, akkor vagy szent, vagy mazochista.

– Ez rendkívül ízléstelen megjegyzés volt – torkolta le a nagyapja.

Lowell megrándította a vállát, de nem kért bocsánatot.

– Anyád vár – folytatta a nagyapa. – Ki kell menned hozzá. Lowell ismét felhúzta avállát, de ezúttal egyetértett.

– Meglátogatom.

Megitta a sörét, és körülnézett a pincért keresve.

– Ez jót tesz neked? – kérdezte a nagyapa a sörre mutatva. Lowell ránézett, és felhúzta a

szemöldökét. – Már nagyfiú vagyok, ha nem tudnád.

– Sebbel a válladon – szólt közbe Porter Craig.

– Porter, Craig borzalmas élményen esett át – kezdte a nagyapjuk, de abbahagyta,amikor egy vendég megbotlott a frankfurti vászontáskában. Nem esett el, csak megtántorodott. Visszanyerve egyensúlyát, csúnyán nézett a három férfira.

– Mi a fene van abban a táskában, hogy nem akartad leadni? – kérdezte Porter Craig.

– Egy váltás fehérnemű, egy borotva és egy pisztoly – mondta Craig. – Minek neked pisztoly? – kérdezte a nagyapja.

– Ezért börtönbe kerülhetsz! – okoskodott Porter. – Hallottál már a Sullivan-törvényről?Tilos pisztolyt tartani!

– Egy tisztnek nem.

– Épp meg akartam kérdezni! Tényleg tiszt vagy? Hogy lett belőled tiszt? Csak tizenkilenc éves vagy, még be sem fejezted az iskolát! Amikor utoljára hallottam rólad,

kirúgtak és besoroztak, ezután megjelensz tiszti egyenruhában. – Mégis mit gondolsz magadról, ki vagy te, Porter, az FBI? – kérdezte élesen Lowell.

– Porter kíváncsisága természetes – nyugtatta a nagyapjuk.

– Én is meglehetősen kíváncsi vagyok.

– Neked jogod is van hozzá. Tudomásom szerint a gyámság még érvényben van.

– Én miért nem kérdezhetem meg? – erőltette Porter.

– Menj a picsába – mondta Lowell könnyedén. A környező asztaloknál néhányan

felkapták a fejüket. – Ne olyan hangosan! – kérlelte az öreg. – Porter, azt hiszem, hogy a körülményekre

való tekintettel jobb, ha Craig és én négyszemközt beszélünk.



Porter Craig vörös arccal és összeszorított szájjal felállt, és szinte kimenekült a klubból.Még el sem köszönt. Nagyapa és unokája összenéztek.

– Most már tudom, hogy tévedés volt idehívni – ismerte be az öreg.

– Soha nem szerettem ezt a seggfejt – vallotta be Craig. – És arra gondoltam, amikor olyan álszent módon köszöntött, hogy ezt már nem kell elviselnem tőle.

– Már bizonyítottad, hogy férfi vagy – mondta a nagyapja. -És ne feledd, hogy aklubomban vagy! Abban a klubban, amelynek apád is tagja volt. Tehát kicsit vigyázz anyelvedre!

– Sajnálom. – Craig hangjából őszinte megbánás csendült ki.

– Akkor ezt el is felejthetjük – zárta le a közjátékot a nagyapja. Fogott egy gyufát,meggyújtotta és átadta unokájának, akinek kialudt a szivarja. – ízlik?

– Nagyon jó.

– Félretetettem párat a Dunhillnél. Gondoltad volna, hogy Nicaraguában készítik?Kiküldetek belőle Broadlawnsra, vagy ha akarod, megállhatsz kifelé menet, ésösszeszedhetsz mindent, amire szükséged van. Én taxival megyek a városba, elviheted aPackardot.

– Köszönöm.

– És most remélem, civilizáltan tudunk beszélgetni – folytatta a nagyapja. – El akarodmondani, mi történt?

És Lowell elmondta az egész történetet a nagyapjának, Ilséről azonban egy szót sem

szólt. – Ha nem tartanék attól, hogy cifra trágárságok özönét indítom el megjegyzésemmel –

mondta az öreg, amikor Lowell befejezte –, azt mondanám, hogy nemcsak büszke vagyok rád, Craig, de örülök is neked. Végre felnőttél.

Lowell tele szájjal vigyorgott.

– Valami vicceset mondtam? – kérdezte a nagyapja.

– Nagyapa, csapdába estél!

– Ezt hogy érted?

– Azt mondtad, felnőttem! Akkor pedig a nagykorúságomat akarom!

– Nem egészen értem.

– El akarok menni veled a bíróságra, és kérem az ideiglenes gyámság visszavonását,utána kérek egy határozatot a nagykorúságomról.

– Elmagyaráznád, hogy miért?

– Kissé kellemetlen, hogy a Kongresszus által kinevezett tisztként és úriemberkénttörvény szerint még gyerek vagyok.

– Erről beszélhetünk később.

– Nem, most fogunk róla beszélni! – ragaszkodott hozzá Lowell.



– Előbb rendeljünk!

– Rendben, evés közben beszélhetünk. Átmentek az étterembe és rendeltek.

– Még ha bele is mennék abba, hogy nagykorúvá nyilvánítsanak – folytatta a nagyapja –, miből gondolod, hogy a bíróság is beleegyezik?

– Először is – mondta Lowell –, te általában eléred, amit akarsz a bíróságon. Másrészt New York állam törvényei szerint, ha a kiskorút kinevezik a Hadsereg tisztjévé, akkor felnőtté lehet nyilvánítani.

– Ezek szerint beszéltél ügyvéddel – állapította meg az öreg szárazon, az elé tettnyelvhalat bámulva.

– Feltettem néhány kérdést valakinek – ismerte be Lowell.

– Az egyetlen lehetséges ok, amit el tudok képzelni ezzel a nagykorúsági dologgalkapcsolatban, az, hogy arra a téves elképzelésre jutottál, hogy irányítani tudod a saját

pénzügyeidet. – Erről szó sincs, nagyapa! Fogalmam sincs a pénzügyekről, és nem is érdekel! Kapjak

havonta, mondjuk egy ezressel többet, ennyi az egész.

– Most is kapsz ezret havonta, nem? – Lowell bólintott. – És az nem elég?

– Mondtam, nagyapa, már nagyfiú vagyok! Nem szeretném, ha te vagy bárki másmegmondaná, mennyi pénzre van szükségem.

– És mi van, ha nem támogatom az ötleted?

– Akkor nincs más választásom, keresnem kell egy pénzéhes zugügyvédet – mondtaLowell.

Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Végül a nagyapa horkantott.

– Szerintem meg is tennéd – szólalt meg végül. – Szóval, hadd foglaljam össze, mitkérsz. A nagykorúság elismerését és havi kétezret a pénzalaptól. Pontosabban azalapoktól. És megengeded, hogy továbbra is én kezeljem azokat?

– Hálás lennék, ha megtennéd – mondta Lowell.

– Ezt írásba is adnád, ugye? – Megbízom benned, mint egyik úriember a másikban – mondta Lowell a nagyapjára

mosolyogva. – De ha ragaszkodsz hozzá, leírjuk.

– Istenemre, tényleg felnőttél! – mondta a nagyapja szintén mosolyogva. – Azért jobbanörülnék, ha rögzítenénk, persze csak akkor, ha nem zavar.

– Ha nem bízhatsz a saját nagyapádban, kiben bízhatsz? -kérdezte Lowell tettetettártatlansággal.

Az öreg nevetett. – Öröm önnel üzletet kötni, uram – mondta. – Eltart egypár hétig. Deutánanézek.

– Nem olyan nagy ügy! Csak meg kell jelennünk a bírónál. Ezen a héten meg akaromcsinálni – jelentette ki Lowell.



Ismét összenéztek. Majd a nagyapa megrándította a vállát.

– Ha ez ilyen fontos neked, beindítom a gépezetet, mihelyt visszaérek az irodába.

Lowell arra gondolt, hogy ez a beszélgetés köztük teljesen más volt, mint a legutóbbi.Akkoriban, amikor a szép szó nem érte el a kívánt hatást, az öreg kiabálni kezdett,hadonászott és fenyegetőzött, hogy kitagadja az örökségből. Nem ő lenne az elsőfiatalember, aki eldobva a vele született előjogokat, a csatornában végzi, ordította akkor.

Az öreg most biztos akart valamit. A vacsora végén, a sajt és keksz mellett ki is derült,hogy mi az. A nagyapja elmondta, hogy Andre Pretier jó hatással van az anyjára. Már nemiszik, mondta meglepő őszinteséggel. Nem szed gyógyszert. Kevesebb a cirkusz, és nemszeretné, ha ez megváltozna.

A limuzin a járdánál várt rájuk, amikor kiléptek a 43. utcára. Lowell mindigcsodálkozott, hogy a francba sikerül a sofőröknek ekkora forgalomban elcsípni egy parkolóhelyet.

– Taxival is ki tudok menni – mondta Craig. – Marhaság! – hárította el a nagyapja. – Különben is meg kell állnod a Dunhillnél

szivarért.

– No jó, de csak azért, mert nem szeretnélek megakadályozni abban, hogy azügyvédeddel beszélj, nagyapa.

Az öreg kuncogott. Majd meglátott egy taxit, és két ujját a szájába téve akkorátfüttyentett, hogy a manhattani zajban is meghallotta a taxis, és odagurult a járda mellé.

Lowell beszállt a nagyapja limuzinjába. – A Dunhillhez és utána Broadlawnsba, ugye, uram? – kérdezte a sofőr.

Ma három hete, gondolta Lowell, egy homokzsákos kunyhóban laktam, Görögország hegyeiben. Ma három hete majdnem szétlőtték a kis Craig seggét.

– Igen – válaszolta, majd kivett egy szivart a tartóból.

(Kilenc)

A kertészek éppen a bokrokat takarták le az első fagy előtt, amikor a Packard begurult

Broadlawns kapuin. A ház maga nem látszott az útról. Senkit nem látott az őrházban, de biztos volt ott valaki, mert az anyja már a hosszú, kétemeletes téglaház verandáján állt,amikor odaértek. Már várta. Mellette magas, elegáns férfi állt.

André Pretier. Az anyja férje. Ha már vásárolnia kellett egy férjet, legalább jóképűt vett,olyan úriembertípust. Amikor a sofőr kisegítette a kocsiból, az anyja a szája elé kapta akezét. Haja már teljesen ősz volt, és rövidre vágatta. Vállára rojtos kasmírkendőt vetett.

– Jaj, drágám! – kiáltotta, amikor odalépett hozzá. – Jól vagy? – Odanyújtotta az arcát,hogy megcsókolja. A fia eM1ékezett a kölnije illatára.

– Ilyen nehezedre esik a járás? – kérdezte.Óvatosan megölelte az anyját. Megint ivott, érezte a gin illatát, de nem volt részeg, és ez

is haladás. Egészségesebbnek is nézett ki.



– Ő André – mutatta be a férjét. Pretier kezet nyújtott.

– Isten hozott itthon, Craig – üdvözölte. – Remélem, jó barátok leszünk. Nagyonörülnék neki.

– Köszönöm – felelte Lowell.

– Menjünk be, mielőtt megfázunk – javasolta az anyja. Magas, kreol bőrű inas állt az

ajtóban. – Isten hozta itthon, uram. Elvehetem a táskáját?

– Köszönöm.

– Innál valamit? – érdeklődött Pretier. – Erre tessék – és a nappali felé mutatott. – Már begyújtottuk a kandallót. Idén először. Én szeretem a kellemes meleget.

Az inas odagurított egy zsúrkocsit.

– Mit parancsolsz? – kérdezte Pretier.

– Sört kérek.

– Azt hiszem, nincs sörünk, uram – mondta az inas.

– Ezentúl legyen! – rendelkezett André Pretier.

– Akkor whiskyt kérek szódával.

– Itt van a kis dzsiped – közölte az anyja. – André személyesen ment el Brooklynba, éshozta el a többi csomagoddal együtt.

– Ez nagyon kedves volt tőled – mondta Lowell Pretiernek. – Köszönöm szépen. – Szívesen tettem. Azt szeretném, ha jól éreznéd magad itt.

– Köszönöm. – Lowell átvette az italt az inastól.

Nem ismert senkit a személyzetből. Amikor az anyja ivott, vagy tablettákat szedett,vagy esetleg keverte a kettőt, sűrűn változott a személyzet. Ezek nyugat-indiaiak voltak, barna bőrűek, brit akcentussal beszéltek angolul.

Lowell azon töprengett, André Pretier tisztában van-e azzal, hogy Craig házában

mondta, hogy szeretné, ha otthon érezné magát. Az apja úgy végrendelkezett, hogy azanyja élete végéig használhatja a házat, vagy amíg újra férjhez nem megy. Ekkor a ház avagyonkezelőre száll, Craig W. Lowell javára a berendezéssel együtt. Most, hogyfeleségül ment Pretierhez, minden az övé lett.

– Nos – mondta André Pretier –, ahogy a spanyolok mondják, az én házam a te házad.

Craig ránézett, és azon gondolkozott, komolyan gondolja-e, amit mondott, és ha igen,miért hozta fel abban a pillanatban, hogy belépett.

– Csak mondd meg, mit akarsz, és mindent megteszünk, hogy megkapd – folytatta

Pretier. – Ha csak heverésznél, és nem akarsz csinálni semmit, szólj! Ha a barátaiddalszeretnél találkozni, egy bulit rendezni, vagy vacsorát adni, megszervezzük.

– Azt szeretnénk, ha boldog lennél, drágám – szólt közbe az anyja. – Annyira örülünk,hogy visszajöttél a baleseted után. – Craig Pretiert nézte, amikor az anyja ezt mondta,



Pretier közben kacsintott. Az üzenet világos volt. Hadd gondolja az anyja, hogy balesetvolt.

– Köszönöm – mondta Craig.

– Nagyapa megetetett? – érdeklődött az anyja.

– Igen.

– Kérsz most valamit enni? Egy szendvicset vagy egy pohár tejet?

– Köszönöm, nem.

– Kérsz egy cigarettát, Craig?

– Szivart kérek. Nagyapa szerzett nekem párat a Dunhilltől.

– Szivart szív! Azt hiszem, örökre elvesztettem a gyerekem -mondta az anyja vidáman.

– A hajót a vízen hagytuk – közölte Andre Pretier. – Úgy gondoltam, szívesen

használnád. Néha még nagyon kellemes az idő. – Milyen hajót?

– Az én hajómat – mondta Andre Pretier. – A Bar-öbölből hozattam le.

– Az nagyon jó lenne.

– Egész jó tengerész lett belőlem – újságolta az anyja. – Ugye, drágám?

Amikor az inas átadta neki a whiskyt szódával, Craig megszólalt: – Volt egy csomagszivar a kocsiban a Dunhilltől. Idehozna nekem egy dobozzal?

– Már küldettem érte, uram. – Remélem, nem szívsz túl sokat – aggodalmaskodott az anyja.

– Azt hiszem, kevésbé ártalmas, mint a cigaretta – vette védelmébe André Pretier.

– Ne butáskodj, drágám! Hogy lehetne ártalmatlanabb? Pretier nem erőltette a dolgot.Témát váltott.

– Nem akarom elrontani a fogadtatást, Craig, de milyen kezelést fogsz kapni?

– Holnap bemegyek New Yorkba – mondta Lowell –, a Governors Islandre.

– Muszáj? – kérdezte az anyja. – Tökéletesen megfelelő orvosokat tudunk hívni neked,akik ráadásul kijönnek.

– Craig katona, drágám! – magyarázta Pretier. – A katonák azt teszik, amire parancsotkapnak. – Craigre mosolygott. -Megmondom a sofőrnek, hogy legyen készenlétben.

– Tudod, még így, egyenruhában sem tudom elhinni, hogy katona vagy. – Az asszony afiára mosolygott. – Mindig viselned kell?

– Nem, sőt éppen át akartam öltözni.

– Ezen nem csodálkozom, de előbb idd meg az italodat!

Az inas egy nyitott doboz szivart tartott Craig elé. Miután kivett egyet, a dobozt azasztalra tették. André Pretier fölé hajolt, és tüzet adott neki.



– Ez ízléstelen, drágám – fintorodott el az anyja, amikor leharapta a szivar végét, éskiköpte. – Nagyapa egy kis kést használ. Ha tényleg szivarozni akarsz, vegyél egy olyankést.

– Azt hiszem, szivarvágónak hívják – mondta André Pretier. -Venned kellett volnaegyet, amikor a Dunhillben voltál – korholta az anyja. – Miért nem gondoltál rá? MiutánCraig felhajtotta az italát, felállt.

– Azt hiszem, átöltözöm. Megbocsátotok?

– A csomagjaidat a régi szobádba tettük, drágám. Emlékszel? – kérdezte az anyja.

– Igen, persze. Felment a vastag szőnyeggel borított lépcsőn a második

emeletre, majd végig a széles folyosón a régi szobájáig, ami tulajdonképpen két szobavolt. Egy szobalány a szőnyeget porszívózta. Kikapcsolta a gépet, és szégyenlősenrámosolygott, amint elment mellette. Felötlött benne Ilse képe, amint négykézláb súrolta a padlót a kórházban.

Bement a kis lakosztály hálószobájába, és óvatosan levette a karját felkötő kendőt.Utána levette a zubbonyát, a nyakkendőjét, az ingét és végül a trikóját. Az ing hozzáragadta megszáradt váladékhoz, ami a könyökéből folyt ki.

Csengetett az inasnak, és kötözőpólyát, gézt meg sebhintőport kért.

Amikor az inas visszajött, André Pretier vele volt.

– Anyád úgy gondolta, talán tudok segíteni – mondta. Amikor meglátta a kötszereket,megszólalt: – Jobban örülnék, ha anyád ezt nem látná meg.

– Én is – helyeselt Lowell. Levette a kötést, és odatartotta a karját az inasnak, hogykösse be.

– Azt mondták, ha gennyesedik, benn tartanak egy-két napig a Governors Islanden – közölte Craig.

– Azt hogy lehet titokban tartani előtte?

– Miért nem mondod, hogy néhány napot a barátaiddal töltesz? – javasolta Pretier. – Akkor nem aggódik.

– Majd mondd azt, hogy telefonáltam és ezt üzenem! -mondta Craig. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Most lemegyek és megmondom, hogy Kenneth

tökéletesen ellátott.

Amikor Pretier elment, Craig megkérte Kennethet, hogy csomagoljon be neki hét-tíznapra elegendő ruhát. Egy egyenruhát, a többi civil legyen, és tegye az autóba.

Másnap egyedül reggelizett. A háziak ritkán keltek tíz előtt, és akkor is a szobájukbanreggeliztek. Reggeli után kiment a kocsifeljáróhoz, ahol a sofőr egy soha nem látott autóhátsó ajtaját kinyitva várta.

– Ez mi a csoda? – kérdezte Craig.

– Ez egy Delahaye, a karosszériát Fortin készítette – tájékoztatta a sofőr. – Ez Mr.Pretier kocsija.



– Nagyon szép! – dicsérte. – Régóta dolgozik Mr. Pretiernél?

– Ó, igen, uram.

Ez megerősítette a gyanúját. Pretiernek volt saját pénze, tehát nem a pénze miatt vettefeleségül Craig anyját. Kíváncsi volt, hogy akkor mi a francért tette.

– Először a Morgan Bankházba megyünk az 53. utcába -mondta Craig. – Utána a

Federal Buildingbe. – Azt követően pedig a Governors Islandre, uram?

– Nem. Utána Newarkba megyünk.

(Tíz)

Newarkban, miután elhajtottak a Varsói pékség előtt, Lowell megkérte a sofőrt, hogytegye ki a sarkon, és ne is várja meg.

A boltban hosszú sorban álltak kenyérért és zseM1éért. A pénztár felett két kép lógott,

az egyiken kadét egyenruhában, a másikon a rózsaszín és zöld egyenruhában feszítettEgér. Felette két amerikai zászlót tettek keresztbe.

Lerakta a táskáját a csempézett padlóra, és egy idő után ráült. Öt percig ült ott, amígelfogyott a sor. Akkor látta meg először a kellemes arcú, szégyenlős, fekete haját kontybanviselő nőt. Fehér pékszoknyája több számmal nagyobb volt.

Nagyon különösen nézett rá, majd kijött a pult mögül, és odalépett hozzá. Craig felállt.

– Craig?

– Sharon?Sharon Lavinsky Felter lábujjhegyre állt, és megcsókolta Craig Lowell arcát.

– Sandy írta, hogy jönni fog – mondta. – Annyira örülök, hogy itt van!

A pékség feletti lakásban, a kinyitható kanapén aludt. Három nappal később taxivalment vissza New Yorkba, bár az öreg Felter felajánlotta, hogy elviszi bárhová, ahová csak akarja.

A nagyapjával a manhattani bíróság elnökénél találkoztak, ahol egy bíró mintegy öt perc

alatt nagykorúvá nyilvánította.Utána a Federal Buildingbe ment, felvette az útlevelét, majd a La Guardia repülőtérről

felszállt a Trans World Airlines 307-es járatára. Egy Lockheed Constellationnal utazottPárizsba.

A párizsi repülőtéren azt mondta a belépési engedélyeket kiadó századosnak, hogy diák,és a nagynénjéhez, Florence Horter őrnagyhoz jött látogatóba. A százados felhívta Horter őrnagyot, hogy igazolja az elmondottakat, aki ezt meg is tette. A főpályaudvarontalálkoztak, Frankfurtban. Az őrnagy egyedül jött.

– Nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog – mondta. -Nem akartam, hogy Ilsefelizgassa magát.

– Mondtam, hogy visszajövök egy hónapon belül. Huszonhat nap telt el. Itt vagyok.



Különben is Ilse kemény lány.

– Ilse négy hónapos terhes – közölte Horter őrnagy. – Ezen rágódhatsz egy darabig,fiacskám!

(Tizenegy)

Craig W. Lowell és Use von Greiffenberg a Szt. Lukács-templomban házasodtak össze,

Frankfurt am Mainben. Egyetlen tanújuk Florence Horter őrnagy volt.A lelkésznek vegyes érzelmei voltak az esküvővel kapcsolatban. Először is a vőlegény

emelkedett hangulata legalábbis részben az alkohol hatásának volt betudható. Amenyasszony láthatóan terhes volt. Komoly kétségei voltak, hogy megfontolták-e aházasság összes következményét, mind földi, mind lelki szempontból.

De úgy tűnt, szeretik egymást, és legalább az amerikai megpróbált helyesen cselekedni.Szó szerint több ezer lány hordta amerikai katona gyerekét a szíve alatt, és őket nemakarták feleségül venni.

Az esküvő után az ifjú pár Oberurselbe ment. Hosszú, keserves keresés után Ilse ésHorter őrnagy találtak egy kicsi, de tiszta lakást, ahol Ilse meg tudja várni a bevándorlási papírokat. Az ifjú férj levetkőzött, és Horter őrnagy bekötözte. Ilse aggódva figyelte,együttérzését apró sóhajokkal nyomatékosítva.

Horter őrnagy hamarosan otthagyta az ifjú párt a nászajándékával, három üveg Moet pezsgővel és egy Szóval gyereketek lesz? című könyvvel.

Még Frankfurtban bevásároltak a kantinban, hogy Ilsének mindene meglegyen, amíg azindulásra vár. Ilse német állampolgár volt, és törvény tiltotta, hogy németek belépjenek a

kantinba. Az autóban várt, és idegesen csavargatta a négykarátos gyémántgyűrűt az ujján.Tudta, hogy nem lehet valódi – honnan lenne Craignek ennyi pénze? – de akkor isgyönyörű volt.

Kilencedik

(Egy)

Kentucky, Fort Knox Egyesült Államok,

Páncélosiskola Tisztképző század

1946. október 30.

A kiképzőszázad egy csoport sárgásfehérre festett, kétemeletes faépületből állt, a tetőketzöld palával borították. Úgy építették meg, hogy idomuljanak az alacsony domboldalhoz,egy kétemeletes központi adminisztrációs épület és egy földszintes századiroda körécsoportosulva. Az utóbbi két egybeépített irodából állt. Az átlagos, 750 férőhelyes étkezőtátalakították, hogy kényelmesebb étkezési lehetőséget biztosíthassanak a tiszteknek. Atizenkét személyes deszkaasztalok helyett négyszemélyes, viaszos vászonnal borítottasztalokat tettek be.

Minden szállás azonos volt. Kissé hosszabbak, mint az átlagos közlegénybarakkok. Hatlakrész volt a folyosó mindkét oldalán. Minden lakrészben két hálószoba, mindegyikbenvaságy, fiókos szekrény, asztal, egyenes hátú szék és karosszék. A két szobát összekötőfürdőszobában vécé, két mosdó és egy bádogfalú, betonpadlós zuhanyozó állt. Minden



barakkban egy lakrészt „közösségi szobának” alakították át, ami a bár enyhébbmegfogalmazását jelentette.

Miután Craig W. Lowell hadnagyot beosztották a T-455-ös barakk 16-A szobájába,kiemelte a csomagját a Chevrolet hátsó üléséről. Egy vászon hátizsákkal és egy majdnemúj bőrönddel a kezében, amelybe apja monogramja volt ütve, megkereste a T-455-Uépületet, majd a második emeleten a 16-A szobát. Nem sikerült azonnal kinyitnia az ajtót a

kulccsal, de végül bejutott.Belépett a szobába, és körülnézett, aztán a csomagokat az ágyra dobta, és egyenként

kicsomagolta. Beakasztotta az egyenruháját és a civil ruháit az ajtó nélküli szekrénybe,ingeit és fehérneműjét a fiókos szekrénybe tette. Amikor már mindkét bőrönd üres volt,feltette a szekrény tetejére. Kinyitotta az ajtót, megkereste a fürdőszobát, pisilt, és egy pillanatnyi habozás után kopogott a másik szobába vezető ajtón.

– Bújj be! – mondta egy mély hang.

Mosolyogva lépett be. Meglepetten látta, hogy egy nagyon nagydarab, nagyon feketeférfi fekszik a vaságyon egy szál fehér bokszeralsóban.

– Micsoda meglepetés! – mondta neki a fekete férfi. Amikor Lowell nem válaszolt,hozzátette. -Jó helyen jár. De én is.

– Craig Lowell vagyok.

– És tudom, mire gondolsz, Craig Lowell.

– Tényleg?

– Egy szobába tettek egy niggerrel. – Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy te vagy a legnagyobb néger, akit valaha láttam

– mondta Lowell. – Elnézést, fekete fiú, bocs a zavarásért.

Becsukta az ajtót, visszament a szobájába, majd ki a folyosóra. Beszállt a Chevroletbe,elment a kantinba, és vett egy Zenith Transoceanic hordozható rádiót, hogy pótolja azt,amelyiket felrobbantottak a 12. században. Utána összeszedett néhány dolgot, amiről úgygondolta, még szüksége lehet rá, a borotvahabtól a cipőtisztítón át hat ponyvaregényig.Mindent betett a kocsiba, majd keresett egy italboltot. Vett whiskyt, gint és vermutot, kértsört is, de nem volt. Utána visszament a kantinba, és vett egy „komplett háztartási pohárkészlet”-et, és betette a kocsiba. Végül visszament a szobájába.

Eltette, amit vásárolt, kicsomagolta a teljes pohárkészletet, egyet elöblített, és whiskytöntött bele. Biztos van valahol egy kis jég, gondolta, de végül nem kereste.Görögországban már megszokta, hogy lemondjon róla. Felhígította egy kis vízzel afürdőszobában, majd kicsomagolta a Zenithet a dobozából. Az üres poharas– ésrádiósdobozokat kitette a folyosóra, az asztalt az ágy mellé húzta, és rátette a rádiót.Bedugta, végigkereste az adókat, végül talált egyet, amelyen klasszikus zenét sugároztak.Az adás nem volt tiszta, de elviselhető. Lefeküdt az ágyra, és a kezébe vette az egyik

könyvet. Kopogtak a fürdőszobaajtón. – Gyere! – mondta Lowell.

A fekete férfi még mindig alsónadrágban lépett be a szobába.



– Te nem vagy a legnagyobb fehér ember, akit valaha láttam – vigyorgott. – De azértnem vagy kifejezetten törpe. – Lowell nem szólt. – Phil Parker – mutatkozott be.

– Hello – válaszolta Lowell.

– Azt hittem, másik szállást mentél kérni – folytatta Parker.

– Piáért mentem – magyarázta Lowell. – Ha kérsz whiskyt vagy gint, szolgáld ki

magad! – Köszönöm – mondta Parker. Öntött magának whiskyt. -Mindig jég nélkül iszod?

– Csak akkor, ha nincs jegem – felelte Lowell.

Parker felemelte a jégtartót, amit a pohárkészlethez adtak, és kiment a szobából. Amikor visszajött, a tartó tele volt jéggel.

– Sokoldalú tehetség vagy, Phil – ismerte el Lowell, felemelve a poharát. – Honnanszereztél jeget?

-Van egy közösségi szoba, értsd, bár a folyosó végén -mondta Parker, és két jégkockáttett Lowell poharába. Összenéztek. – Én is elmentem volna a kantinba, csak úgygondoltam, az alapvető tisztesség azt kívánja, hogy megvárjam, amíg ideköltözik valaki.Hátha ki akar költözni, ha meglát engem.

– Akarsz felesben venni egy hűtőszekrényt? – kérdezte Lowell. – Nem akarok állandóan a folyosón rohangálni jégért, mint egy kifutófiú, és szeretem a hideg sört is.

Parker egy pillanatra Lowellre nézett, mielőtt válaszolt volna. A legegyszerűbb az lettvolna, ha hisz a látszatnak, és jóhiszeműen ítéli meg Lowellt. De ezt már többször

megjárta. A faji egyenjogúság olykor nagyon törékeny dolog volt.Úgy gondolta, megkockáztatja. Ez a fickó valahogy más volt.

– Valamit tudnod kell rólam – mondta Parker. – Mielőtt kebelbarátok lennénk.

– Mi az?

– Én leszek ezen a tanfolyamon az osztályelső – jelentette ki Parker.

– Mi a frászért törnéd magad? – kérdezte Lowell őszinte meglepetéssel.

– Komolyan mondom, Lowell – erősítette meg Parker. – Ezt csinálja az ember, haszínes bőrű és hivatásos katona. Jobb leszel, mint a fehér fiúk, hogy versenyre kelhessvelük.

– Hivatásos vagy? Érdekes, pedig nem is nézel ki olyan hülyének.

– Tulajdonképpen, majdnem zseni vagyok – vallotta be Parker. – De lehet, hogy néhaéjszaka is kell tanulnom. Igen veszélyes tudok lenni, ha tanulás közben zavarnak meg.Gondoltam, figyelmeztetlek.

– Tudod, hol vehetnénk hűtőszekrényt? – kérdezte Lowell. -A kantinban?

– A kantinban? Jól vagy? Ez nem így működik! -Nem?

– Adj egy percet, hogy ruhával bontsam gyönyörű ében testemet. Utána megmutatom,hogy csinálja ezt egy dörzsölt katona.



Amikor Parker visszatért, gyakorlóruhában volt. Testre szabott, merevre keményítettdarab volt, de egyáltalán nem új. Csizmája alaposan ki volt fényezve. Rangjelzése éscsatja csillogott. Úgy néz ki, gondolta Lowell, mintha szeM1ére készülne. Látszott, hogymegszokta az egyenruhát. Bár nehéz volt megállapítani, hány éves, valószínű, hogyParkért egykor besorozták. Egy karrierőrmester, aki tisztképzőbe ment. Ezmegmagyarázná a régi katonai külsőt és a bevallott szándékát, hogy osztályelső legyen.

Lowell Nickre gondolt.Meg volt győződve Parker hadnagyról alkotott véleménye helyességéről. Ezt mind

Parker autója, egy 1941-es Cadillac, amelynek szélvédőjén a Fort Riley-i műszakiellenőrzés matricája látszott, mind pedig a következő események alátámasztották. Parker elvitte a kantinba, az italboltba, ahol vett whiskyt, gint és vermutot és két üveg jókonyakot. Az autóban kifizettette Lo-well-lel az egyik üveg konyakot.

Utána a háztartási cikkek raktárába mentek. Parker megtalálta a raktárvezetőtiszthelyettes kis irodáját.

– Segíthetek, hadnagy? – kérdezte az őrmester. – Remélem, őrmester – szólt Parker. Becsukta az iroda ajtaját, és az őrmester asztalára

tette a két barna papírzacskóba burkolt konyakot. – Van egy kis gondom.

– Mi lenne az, hadnagy? – kérdezte az őrmester, odahúzva maga elé a két zacskót, hogymegnézze, milyen konyak van benne.

– A szobatársamnak szokatlan betegsége van – magyarázta Parker. – Ha nem ihat hidegsört, amikor reggel felkel, egész nap búskomorságban szenved.

– Hallottam erről a betegségről – bólogatott az őrmester. – Ezért, a fiatal tisztek egészsége védelmében, gondoltam, ki tudna találni nekünk olyan

módszert, hogy hidegen tartsuk a sört.

– Azt hiszem, valahogy meg lehet oldani, hadnagy – felelte készségesen az őrmester. Akonyakot a fiókjába csúsztatta. -Van kocsijuk?

A Cadillac nyitott csomagtartójából veszélyesen kilógó hűtőszekrénnyel tértek haza.Felvitték Parker szobájába.

– Nem hiszem, hogy sok vendégem lesz – mondta Parker. -Ezért senki sem fogja látni ahűtőszekrényt. Ha senki sem látja, senki sem fogja megkérdezni, hogy „miért van ahadnagynak hűtőszekrénye és nekem nincs?”

Lowell kuncogott. – Mi voltál, Parker, mielőtt tiszt lettél? Parker úgy nézett rá, minthameglepné a kérdés.

– Ha mindenáron tudni akarod, kadét voltam.

– West Pointban? – kérdezte Lowell meglepődve.

– Azonnal vond vissza! – háborodott fel Parker. – Norwich-ban.

– Norwichban?

– Nem hallottál róla? Nem csodálkozom. De a tudásod bővítésére közlöm, hogy Norwich már száz éve biztosítja a Hadseregnek a lovas katonaság krémjét, és most már



páncélostiszteket is.

– Soha nem hallottam róla – ismerte be Lowell.

– Nem úgy van, ahogy gondolod.

– Hogy gondolom?

– Nem „Műszaki és Mezőgazdasági Főiskola négereknek tartalékos tiszti továbbképzőtanfolyammal” – mondta Parker. – Én voltam az egyetlen színes bőrű az osztályban.

– Hol van?

– Vermontban. Te hova jártál iskolába? A Yale-re?

– Harvardra.

– Miért nem vagy a tüzérségnél? Azt hittem, a Harvardnak van tüzérségi tartalékos tisztitovábbképző tanfolyama.

– Nem jártam tartalékos tiszti továbbképző tanfolyamra. – Az biztos, hogy egy ilyen fajankó nem járhatott kadétiskolába – mondta Parker.

– Közvetlenül neveztek ki – magyarázta Lowell.

– Miben vagy szakértő?

– Tudok lovaspólózni.

– Akkor most miért nem pólózol? – Parkért egyáltalán nem lepte meg Lowell bejelentése.

– Meghalt a vezérőrnagy, akinek játszottam. – Waterford? Arról hallottam. Apám és Waterford elég jó barátok voltak.

– Apád a seregben volt?

– Az apám, a nagyapám és a dédapám is – jelentette ki Parker. – Fehér fiú, te most aHadsereg egy tősgyökeres tagjával állsz szemben. Afroamerikai szakasz.

– Mi a pokolról beszélsz?

– Ha nem érted, nem tudom elmagyarázni.

– Próbáld azért meg!

– Az őseim a polgárháború vége óta kúsztak-másztak a lövészárkokban, amikor azindiánokat üldözték a pusztákon. „Buffalo-katonák”-nak hívták őket. Az apám és anagyapám ezredesként mentek nyugdíjba. A dédapám őrmester volt.

– Le vagyok nyűgözve – ámuldozott Lowell.

– Szóval, miután baszogattak egy darabig, mert nem tudták, mit kezdjenek veled, mostúgy döntöttek, elküldenek tiszti alapkiképzésre?

-Aha.

– Nos, az én gyámságom alatt, hadnagy – mondta Parker –, talán sikerül is elvégezned.



A faji megkülönböztetésnek nem voltak látványos jelei. A 46-3-as páncélostisztialaptanfolyam 116 fehér bőrű hadnagy résztvevője az első naptól kezdve egyszerűen nemvett tudomást az öt fekete, két Puerto Ricó-i, hat filippínó és három argentin tisztről. ÉsLowellről sem, aki a nagy niggerrel lakott együtt.

Parker sem vett tudomást a másik négy fekete hadnagyról, a Puerto Ricóiakról és a hatfilippínó közül háromról, arról a háromról, aki a West Pointra járt. A másik hármat

elviselte. Az argentinok különvonultak, végül a szállásról is elköltöztek, és kibéreltek egylakást Elizabethtownban, ahol sok házas hadnagy is élt.

Parker csak egy héttel később látta Lowellt először ing nélkül, és így a mellkasától aválláig húzódó hegeket is, amelyek mérges vörös cipzárakra hasonlítottak.

– Mi a franc történt veled?

– Belesétáltam egy ventilátorba – felelte Lowell.

– Na persze.

(Kettő)

Másnap, miután Parker meglátta Lowell lenyűgöző és rejtélyes hegeit, azt is megtudta,hogy Lowell nős, és egy német lány a felesége. Ami még jobban megdöbbentette, az azvolt, hogy Lowell a Hertztől bérelt Chevroletjét egyszerűen megtartotta.

Amikor szombat reggel Parker belépett Lowell szobájába, hogy felébressze reggelihez,már nem volt ott. Útban az étkező felé Parker meglátta a Chevroletét a „telefonház” előtt parkolni, * amiben vagy egy tucat nyilvános telefont szereltek fel, ahonnanalapkiképzésen részt vevő közkatonák telefonálni tudtak.

Amikor benézett az autóba, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az tényleg Lowellé – ami nem volt kétséges, hiszen Lowell sisakja és több könyve hevert a hátsó ülésen –,meglátta az autó bérleti papírjait.

Lowellre a telefonépületben várakozva talált egy fotelben. – A feleségemet hívom – mondta Lowell magától, amikor Parker leült mellé.

– Miért nem hívtad R-beszélgetéssel a szállásról?

– Németországban van – magyarázta Lowell, és amíg a nemzetközi hívásra vártak,

mesélt Ilséről. – Ha tudok valamit segíteni – mondta Parker –, egy kis pénzt a repülőjegyre vagy

valamit, csak szólj! A barátságos „Phil Parker Hitelbank” a segítségedre siet.

– Nem a pénz a gond, hanem a kibaszott Bevándorlási Hivatal. Arra várnak, hogy akémelhárító szervezet ellenőrizze Ilsét. Biztosnak kell lenniük, hogy nem volt náci. Azistenért, tizenhat éves volt, amikor a háború véget ért! – Parkerre nézett. – De azértköszönöm, Phil. Rendes tőled. – Lowell hangjában és tekintetében annyi hála volt, hogyParker zavarba jött, ezért témát váltott.

(Három)

Craig Lowell sortban ült az ágyán, és a fejtáM1ának dőlt. Kezében egy pohár whisky,szájában nagy fekete szivar és A gyalogsági század védekezése az ölében. Már nem



nyűgözte le annyira a kézikönyv, mint korábban, és éppen arra a következtetésre jutott,hogy ha egy gyanútlan újonc odateszi a léghűtéses .30-asát, ahova a könyv szerint tennikell „az optimális hatékonyság érdekében”, akkor azonnal szétlövik a seggét, haaknavetővel felszerelt ellenséggel kerülnek szembe. Ebben a pillanatban kopogtak azajtón.

– Bújj be!

– Fel van öltözve? – kérdezte egy női hang.

– Nem vagyok felöltözve, de meztelen sem – szólt vissza. -Várjon egy percet!

Felkelt, a szekrényhez ment, és egy selyemköntösbe burkolta magát. A bőröndhözhasonlóan ez is az apjáé volt, és magához vette, amikor visszatért Németországból, ésszabadságának utolsó két napját Broadlawnsban töltötte. Hallotta, hogy a nő kintkuncogott a válaszán, és ennek örült.

Amikor kinyitotta az ajtót, egy vonzó, húszas évei végén vagy harmincas évei elején

áró nő állt előtte. Fehér volt, és ez meglepte Lowellt. – Tessék, asszonyom – mondta.

– Barbara Bellmon vagyok. Phil Parkért keresem.

Jegygyűrűt viselt. Mit keres egy tisztességes külsejű, sőt vonzó, fehér, férjes asszonyKing Kong ajtajában? Akármi is volt az oka, semmi köze hozzá.

– Sajnálom – mondta –, Phil átment a könyvtárba. Talán egy óra múlva itt lesz, lehet,hogy később.

– A fenébe! Régi barátja vagyok. Átadna egy üzenetet neki? – Természetesen.

– Az üzenet, amely egyszerű és szigorúan bizalmas, a következő: „Bob szombatonvisszakapja az ezüstlevelét. 18.30-kor buli a házban. Megjelenés kötelező!”

– Értem – felelte Lowell. – Megmondom neki, amint visszaér.

– Hogy maga is értse: előléptették a férjemet, és előbb tudtam meg, mint ő – magyaráztaa nő.

– Hogy tud az ember gratulálni ilyen körülmények között?

– Nagyon egyszerűen. Jöjjön el Phillel!

– Azt mondja, maga Phil régi barátja?

– Én vigyáztam rá, amikor még pólyás volt – mondta. – Az apja és a férjem jó barátok.

– Parker ezredesről beszél? – próbálta összeilleszteni a képet Lowell.

– Parker ezredesről és szombattól Bellmon alezredesről. Mindannyian régi barátok vagyunk. Bocsánat, nem értettem a nevét.

– Lowell – felelte. – Craig Lowell.

– Nos, Craig Lowell, csapódjon Philhez szombat este! Annyit ehet és ihat, amennyit bir.



– Nagyon kedves öntől, de nem leszek a városban.

– Akkor majd máskor.

A megjelölt időpontban IV Philip Sheridan Parker hadnagy megjelent Bob és BarbaraBellmon lakásán, egy kis faházban a központ közelében. Az ajtó felett felirat lógott: „Amásodik esélyt kapott Bellmon bulija”.

Barbara Bellmon látta meg először, és arcon csókolta. – Jé, hogy megnőttél, kis Philip! – Most, hogy megint egy alezredes felesége vagy, nem lenne szabad hadnagyokat

csókolgatnod isten és a világ előtt.

– Hol van a hollywoodi fickó? – kérdezte a nő.

– Kicsoda?

– A szobatársad, a selyemköntösös, harvardi akcentussal és büdös szivarral.

– Lowell – mondta Phil Parker, és elvigyorodott. – Tényleg találkoztatok?

– Meghívtam a bulira.

– Nekem nem mondott semmit – felelte Parker.

– Furcsa ember. A legtöbb hadnagy ugrik az ingyen pia lehetőségére.

– Furcsa, de jó fiú, Barbara. Azt hiszem, van pénze.

– És két évig szolgál?

– Ha addig kell maradnia. Bob Bellmon ekkor észrevette.

– Jézusom, nézzenek ide! Amikor utoljára láttam, nem volt magasabb egy nyolcvannál. – Gratulálok, alezredes! – mondta Parker.

– Már vártalak! Mindjárt felhívjuk az öregedet. Ha ő nem lenne, most én sem lehetnék itt! – Megragadta Phil karját, és a zsúfolt nappalin át a telefonhoz vezette. Felhívták nyugalmazott III. Philip Sheridan Parker ezredest a kansasi Manhattanban, és CraigLowell nevét nem eM1ítették többet az est folyamán.

(Négy)

A következő szombaton, korán reggel Phil Parker hadnagy telefonon keresztülmutatkozott be Ilse Lowellnek. Később a reggeli mellett Lowell megkérdezte Parkért,hogy van-e valamilyen terve a hét végére, vagy lenne-e kedve vele Louisville-be menni.

– Mi van Louisville-ben?

– Gondolkoztam azon, amit mondtál a kocsiszerzésről.

– Talán mégsem vagy olyan sötét, mint a mellékelt ábra mutatja – mondta Parker. – Autókat akarsz nézni?

– Nem, venni akarok egyet – felelte Lowell, hülyének tartva a kérdést. – Milyen autót?

– Egy Packardot.



– Egy Packardot? Packardot a filmcsillagok és a feltörekvő négerek vezetnek.

– Volt valaki Bad Nauheimben, akinek Packardja volt. Nyitott tetejű. Ilse azt mondta,hogy a legszebb autó volt, amit valaha látott.

– A hölgynek ezek szerint van ízlése – állapította meg Parker. – De zsebpénzed is van,hogy fenntartsd?

– Igen, Phil. Van zsebpénzem.Egyenruhában mentek Louisville-be, mert Parkért tájékoztatták, hogy a Brown Hotel

kiszolgál színes bőrű tiszteket, feltéve, ha egyenruhában vannak. Leadták a bérelt kocsit arepülőtéren, és több ital kíséretében megebédeltek a Brown Hotelben, majd elmentek a 4.utcában lévő Packard-szalonba.

Az eladó, aki pontosan tudta, hogy a hadnagyok fizetése havi 310 dollár, nem igyekezettkiszolgálni a két fiatal tisztet. Bizonyára csak bejöttek megnézni a Rollson karosszériájú1941-es nyitott tetejűt. Biztosan nem engedhetnek meg maguknak egy ilyen autót,

másrészről tisztek voltak, még ha az egyik néger is, ezért biztos nem piszkolják be azüléseket, és nem tesznek kárt az autóban.

A közismerten „Kedves Öreg Hölgy”-nek becézett 180-as lenyitható tetejűt háromhónappal korábban cserélték le egy Packard Clipperre. A háború alatt végig téglákon állt,és alig több mint 14 000 kilométer volt az órában.

Az értékesítési vezető úgy döntött, ott hagyja a kirakatban, hogy vonzza a látogatókat.Ma már nem gyártottak ilyen autókat, és a Packard jövőre tervezi új, nyitható tetejűmodelljét. Az értékesítési vezető 6500 dolláros árcímkét tett rá, ami ezer dollárral több,

mint amennyibe újonnan került. Gondolta, megkockáztatja, hátha belép valaki, akinek több pénze van, mint esze és megveszi. Ha senki sem veszi meg három-négy hónapig,majd elgondolkozik, hogy mit tegyen vele. Addig is legalább vonzza a potenciálisvevőket.

Hatalmas, élénksárga színű autó volt, majdnem 350 cm-es tengelytávolsággal. APackard stilizált krómhattyúja a masszív hűtőrácson állt.

A két fiatal katona három percig tüzetesen megvizsgálta az autót, majd a fehér odamenta fotelben ülő eladóhoz.

– Segíthetek? – Lehet, hogy ez érdekelne – jelentette be a fehér kölyök.

– 6500 dollár.

– Adok 6000-et érte.

– Van elképzelése, hogy milyen részletekben fizet? – kérdezte az eladó. – Egyharmadelőleg, ez már több mint kétezer és…

– Adok egy csekket hatezerről – szakította félbe a fiatal hadnagy az előadást.

Teljesen komolynak tűnt. Mivel az értékesítési vezető általában nem jött be szombaton,az eladó felhívta a golfpályán, és elmondta, hogy egy Fort Knox-i katona hajlandó helybenírni egy csekket hatezer dollárról.



A csekket a New York-i Morgan Bank terhére írta. Az árral nem volt baj, de kétséges,hogy egy hadnagynak van elég pénz a száM1áján, hogy fedezze az összeget. Végül úgydöntöttek, elfogadják az ajánlatot, de az autót „elő kell készíteni”, és sajnos szombatonnincs senki, aki ezt meg tudná tenni. Szívesen elviszik a kocsit Fort Knoxba hétfőn,miután „előkészítették”. Ezalatt a Morgant is fel tudják hívni, hogy van-e fedezete acsekknek, vagy ahogy az értékesítési vezető gyanította, csak egy újabb őrült Fort Knox-i

katona, aki kicsit sokat ivott, és most szórakozik.Az autót hétfő délután szállították le. Már ott állt, amikor Parker és Lowell

visszamentek a szállásra, hogy megnézzék az első két hét után az eredményhirdető táblárakifüggesztett eredményeket.

Parker, Philip S. IV. első 98,7-es átlaggal.

Lowell, Craig W. harmadik 97,9-es átlaggal.

Parker ujjongott. Lowell jót szórakozott. Tudta, miért kap ilyen jó jegyeket. Először iselég egyszerű volt a tananyag. Gyakorlatilag alapkiképzés olyan tiszteknek, akik nemrégléptek be a seregbe. Lowell már részt vett a sorkatonai kiképzésen, és ha jólmeggondoljuk, már egy század parancsnoka is volt Görögországban. Parker katonaifőiskolára járt Norwichba. Ők már tanultak ilyet, ha nem is keményen és nem is sokáig, deahhoz eleget, hogy sikerüljenek a vizsgák.

Ittak egy kicsit, hogy megünnepeljék, utána elmentek vacsorázni a tiszti klubba, hogykipróbálják a sárga nyitott Packardot. Lehajtották a tetőt, majd tréfából Parker ragaszkodott hozzá, hogy a hátsó ülésen utazzon.

Mindketten meglepődtek, milyen gyakran és feszesen tisztelegtek nekik. Nemcsak aközkatonák, akiknek kötelességük a hadnagyoknak tisztelegni, de még a tisztek is, sőt egyezredes is.

Biztos a kocsi teszi, gondolták a vacsora mellett. Igazuk volt, de nem teljesen.

Két héttel azután, hogy leszállították a kocsit, Lowell összefutott Rudolph G.MacMillan századossal a kantin ajtajában.

Lowell piával és sörrel felpakolva jött ki. Nem tudott tisztelegni.

– Jó napot, MacMillan százados.

– A pokolba is! – mondta MacMillan. – Maga mit keres itt? -Megfordult, és követteLowellt a parkolóba. A Packard egy Ford kupé mellett állt. MacMillan kinyitotta a kupéajtaját, hogy Lowell be tudja tenni a piát. Lowell a whiskyt és sört a Packardba tette. Nemkellett kinyitnia az ajtót, mert a tető és az ablakok le voltak eresztve.

– Nem tudom, miért vagyok meglepődve – mondta MacMillan, amikor észrevette atévedését. – Mi mást is várhat magától az ember, gazdag fiú.

– Örülök, hogy látom, százados.

– Miért nincs Görögországban? – kérdezte MacMillan. – Az igazi kérdés, százados, hogy miért vagyok még a seregben. EM1ékszik, uram,

hogy azt mondta nekem, kivesz a seregből?



– Tudja, mi történt. Azt kérdeztem, miért nincs Görögországban?

– Nem tetszett. Lőttek rám.

– Tehát bevetette a befolyását és elintézte, hogy hazajöhessen?

– Nagyjából így volt, uram – mondta Lowell.

– Most tiszti alapképzésen van?

– Igen.

– Akkor talán tanul majd valamit.

– Emlékszik, százados, azt mondta nekem, annyit sem tudok a Hadseregről, hogy egytizedes seggén pattanás lehessek. Ezt közvetlenül az előtt mondta nekem, hogy megígérte,kivesz a seregből.

– Remélem, jól megdolgozzák itt.

– Tulajdonképpen, uram, harmadik vagyok az osztályban. MacMillan arca elvörösödött.Mintha mondani akart volna

valamit, de egyszerűen megfordult és elment.

– Százados – szólt utána Lowell. Amikor MacMillan nem reagált, megint utána szólt,ezúttal olyan hangosan, hogy kénytelen volt megfordulni, mert már többen figyelték őketa parkolóban.

Lowell feszesen tisztelgett. – Nagyon örülök, hogy újra láthattam, MacMillan százados.Kérem, adja át üdvözletemet Mrs. MacMillannek, uram.

MacMillan viszonozta a tisztelgést, és belépett a boltba.

Csak a MacMillannel történt találkozás után egy héttel értette meg Lowell, hogy miérttisztelegtek nekik olyan lelkesen, amikor a Packarddal kocsikáztak, és MacMillan miérttette a megjegyzést a kocsival kapcsolatban. Fort Knox vezérőrnagy parancsnoka isPackardot vezetett. Az is sárga volt, de egy 120-as, és közel sem olyan hivalkodó, mintLowell 180-asa. Abban a hiszemben tisztelegtek nekik, hogy a vezérőrnagy kocsijábanülnek. A többiek azt gondolták, hogy Lowell hadnagy nemcsak az íratlan etikettet szegtemeg azzal, hogy olyan drága kocsit vezet, mint a vezérőrnagy, de hogy ő és Parker

szándékosan gúnyolódik. Parker még télen is nyitott tetővel ült a hátsó ülésen, ésméltóságteljesen viszonozta a tisztelgéseket.

Miután ez visszajutott a fülükbe, nem nyitották le a tetőt, és ha a központba mentek,Phil öreg Cadillacjét használták, de már ez sem segített. Mindenki okostojásnak tartottaőket, és semmivel nem tudták megváltoztatni ezt a véleményt.

Amikor Bob Bellmon alezredeshez eljutott a két nagyokos hadnagy esete, akik közül azegyik egy néger, felhívta Phil Parkért.

– Phil, egy jó tanács. Szerezz magadnak másik szobatársat! Beszélek a parancsnokkal,

ha akarod. – Minden tiszteletem ellenére, nem szeretném, ha ezt tenné, uram.

– A pokolba, Phil! Tudom, hogy nem gúnyolódni akart a vezérőrnaggyal! De ő ezt nem



tudja.

– Lowell sem gúnyolódott, uram.

– Persze.

– Uram, Lowell a barátom.

– A barátod egy hetvenkedő bolond, és ártani fog a pályádnak.

– Ezt meg kell kockáztatnom, uram.

– A hűséged tiszteletre méltó, Phil – fejezte be Bellmon szárazon. – Ne mondd, hogynem figyelmeztettelek!

(Öt)

Az sem csökkentette Parker és Lowell hadnagyok kiközösítettségét, hogy továbbra isosztályelsők voltak. Mindenki elkönyvelte, hogy nagyképűek, vitának nem volt helye.Még hűtőszekrény is volt a szobájukban, túl sokra tartották magukat ahhoz, hogy a

többiekkel együtt igyanak a közösségi szobában. De ami igazán bosszantotta azosztálytársaikat és oktatóikat, az a díszszemlén történt. Rendszeresen, havonta egyszer tartottak díszszemlét, amikor egyesek kitüntetéseket és érmeket kaptak, és felolvasták aleszerelési parancsokat. A tisztkiképző század a központhoz vonult, ami pokoli hosszú útvolt, különösen azért, mivel közülük senki sem kapott kitüntetést vagy érmet, és aleszereltek között sem szerepelt.

Mielőtt elindultak, névsort olvastak, Lowell hadnagy nem felelt a nevére. A parancsnok még meg is kérdezte a négert, tudja-e, hol lehet Lowell, és a néger azt felelte, hogy nem.

Így nélküle indultak el. Menetelés közben, még mielőtt a központba értek volna, már suttogták, hogy a négerimádó végre megkapja a magáét. Tudnia kellett volna, hogynévsorolvasás lesz, és kiderül, ha el akarja bliccelni. Ezután nehéz lesz kimagyarázniamagát, miért nem vett részt egy előre meghirdetett felvonuláson.

De amikor mind felsorakoztak, és az iskolaparancsnok eléjük állt, és kiadta a parancsot:kitüntetésre várók, elő-re, lépés indulj! – akkor ott volt a négerimádó a sor legelején!Amikor a szárnysegéd a mikrofonhoz lépett, és beleszólt: – Parancshoz vigyázz! – olyathallottak, amit még soha.

– Őfelsége, Fülöp, Isten segedelmével a görögök királya, örömmel adja át Craig W.Lowell hadnagynak, az Egyesült Államok Hadserege tisztjének a Szt. György– és a Szt.András érdemrendet, annak minden kiváltságával és jogával. A kitüntetést Lowellhadnagy kiemelkedő bátorságáéit és katonai hősiességéért kapja, amelyet a 27. királyihellén hegyihadosztálynál tanúsított.

Nem is átlagos méretű érem volt. Akkora volt, mint egy csészealj, a washingtoninagyfejes nem is tűzte fel, csak a vállára akasztotta egy tizenöt centi széles lila szalaggal.

– Hé – kérdezte az egyik osztálytársa suttogva –, kik azok a hellének?

– A görögök, te seggfej suttyó – tájékoztatta Parker hadnagy. Nagyokos nigger! – gondolta a másik.

Néhány napig a hirdetőtáblán voltak felsorolva az érdemei, amiért a kitüntetést kapta.Még egy jelentéktelen amerikai érmet is tűztek rá, egyfajta szolgálati érdemérmet,



közismert nevén a Zöld Darazsat, de utána valaki letépte a lapot.

(Hat)

Amikor végre meghallotta a hírt, hogy Ilse vízumot kapott, Craig Lowell néhány napszabadságot kért. Lakást akar keresni a feleségének, mondta, majd New Yorkba akar menni, hogy fogadja. Biztos benne, hogy be tudja hozni a tanulmányaiban a lemaradást.Eddigi tanulmányi átlaga 98,4 volt.

– ‘ Hadseregben van, Lowell! – mondta a századparancsnok őrnagy. – Még ha nem isérti meg ezt egész pontosan. Ne hagyja, hogy az az átkozott kitüntetés a fejébe szálljon! Nem mehet el bármikor, hogy elintézze a magánügyeit. Nem tudom, hogy egy felnőtt nőmiért ne tudna egyedül leszállni egy repülőről, és fel egy másikra. Amikor ideér, kap kétórát, mint mindenki más, hogy keressen lakást a telepen.

– Uram, nem akartam a telepen lakni – mondta Lowell.

– Van hely, hadnagy. A telepen fog lakni. Van még kérdése?

Amikor elmesélte Parkernek, mit mondott a szaros aktakukac, Parker azt felelte, hogynem is várhat mást egy négerimádó. A szállással kapcsolatos dolgot pedig elintézte. Biztosnéhány üveg konyakkal, de Lowell sohasem tudta meg, hogyan. Az Ilse érkezése előttinapon Parker elvitte a tiszti szállás területére, ahol barakkokat alakítottak át lakássá. Azegyik ajtaján takaros felirat állt: Lowell hadnagy. Amikor bementek, tele volt vadonatúj bútorral, amit a szállásmester raktárából szerzett. Csak a megfelelő helyre kellett tologatni.

Parker nem ment vele a repülőtérre, Louisville-be Ilse elé, és Lowell egy kicsit hálás isvolt ezért. Mert amikor meglátta a kigömbölyödött Ilsét ijedten és sápadtan lejönni a

lépcsőn a gépről, és amikor megölelte, mindketten sírtak, és nem szerette volna, hogy Philezt lássa.

Ilse elmondta neki, hogy Sharon Felter és Felter szülei várták a repülőtéren. Elvitték egy Newark nevű helyre, majd feltették a Louisville-be menő gépre.

Csalódott volt Ilse reakciójától, amikor meglátta a Packardot. Azt mondta, hogy szép,de amíg ő terhes és Lowell anyja beteg, nem engedhetnek meg maguknak ilyen luxust.

– Liebchen – mondta Lowell –, sok pénzem van. Sok pénzünk van. Sokkal több, mint alegtöbb embernek.

– Tudom – mondta a lány. De a fiú értette, hogy fogalma sem volt, mennyi pénzről vanszó. Mindegy, nem most kell erről beszélni.

Ilsének nagyon tetszett a lakás és a bútor. Azon gondolkodott, mit szólt volna Ilse, havégrehajtja eredeti tervét, és felhívja André Pretiert, hogy megnősült, és kimenne-e Andréa felesége elé a repülőtérre, vagy legalább küldjön egy sofőrt, hogy segítsen neki átszállnia louisville-i gépre.

Ha Sharon nem örült volna annyira, hogy segíthet, kénytelen lett volna Andréhozfordulni. Márpedig ha az anyja megtudná, hogy a kicsinye megnősült, szörnyen kiborulna.Előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni. Nemsokára nagymama lesz.

De Sharon tényleg szeretett volna kimenni a gép elé, és így időt nyert, hogy mikor éshogyan mondja meg az anyjának – és ha már erről van szó, a nagyapjának –, hogy



megnősült.

Ilse mosolygott, de nem igazán értette a csokrot, amit Parker küldött a lakásra – egyhatalmas patkó, rajta lila szalagon aranybetűkkel ŐSZINTE RÉSZVÉTEM felirat.

Ilse szinte túláradó öröme az ócska kis lakás és berendezése láttán szembesítetteLowellt a feleségével kapcsolatos balsejtelmével. Azt akarta elhitetni vele, hogy jócsaládból származik – az a Von Greiffenberg-marhaság –, de amikor részleteket akartmegtudni, mindig kitért a válasz elől. Egyszer kezdte mesélni, hogy az apja gróf ésezredes volt, és hogy a marburgi kastélyban (inkább villa lehetett, mint kastély, tudtaegyáltalán a különbséget?) nőtt fel.

Ha így volt, miért nem volt pénze? Miért volt Bad Nauheimben és csinálta, amit csinált?Az igazság, amivel szembe kellett néznie, hogy szemrebbenés nélkül hazudik az apjávalkapcsolatban, aki lehet, hogy náci volt, amit szintén számításba kellett venni. Szégyellte,hogy kurva volt – legalábbis, hogy hajlandó volt eladni a testét –, és az is maradt volna, hanem találkozik Lowell-lel, ezért történeteket talált ki. De hát zokon vehette-e ezt tőle?

Biztos Ilse azt gondolja, hogy én is hazudok neki a pénzzel kapcsolatban, gondoltaLowell. Az igazság az volt, hogy az sem érdekelné, ha a lányt egy barlangban nevelték volna disznópásztorok. Ő sem volt teljesen őszinte vele, amikor azt mondta, hogy beteg azanyja, és ezért nem tud a gép elé menni, hogy a menyével találkozzon. Az anyja még aztsem tudta, hogy nős. Anélkül is volt elég gondja. Nem akarta, hogy az anyja elveszítse afejét, és balhét csináljon.

Miután elvégezte a tiszti alaptanfolyamot, kérheti áthelyezését a tengerentúlra. Egy kisszerencsével Japánba vagy Alaszkába küldik, ahova magával viheti a feleségét is. De

küldhetik Koreába is, ahova nem lehet családtagokat vinni, vagy vissza Németországba,akár a rendőrségre is. Németországba nem lehetett német hozzátartozókat vinni.

Nem akarja, hogy Ilse itt is egyedül maradjon, mint Németországban. Nem szabadsemmi olyat mondania neki, amivel felizgathatja. Különösen most, mielőtt megszületik agyerek.

(Hét)

Mrs. Ilse von Greiffenberg Lowell három és fél kilós fiúgyermeknek adott életet a FortKnox-i katonai kórházban két nappal azelőtt, hogy a férje – osztályában harmadikként –

befejezte a tiszti alaptanfolyamot.Ilse annyira boldog volt, hogy sírt, amikor egy színezüst poharat hoztak neki egy

kártyával, amelyen „Szeretettel, Pretier anyuka” felirat állt. Nem gyanította, hogy a férjeküldte. Csak az érdekelte, hogy a gyerek egészséges, és Craiget nem küldik atengerentúlra, ahogy Phil Parkért. Craiget oktatónak osztották be a Páncélosiskolába, aharcászati tanszékhez. Philt Japánba küldik.

A gyereket az episzkopális egyház szertartása szerint keresztelték meg a táborikápolnában. Két keresztapa és egy keresztanya kellett. Mivel ez láthatóan fontos volt

Ilsének, és nem jutott más eszébe, Craig felhívta Roxy MacMillant, és elmagyarázta a problémáját. Roxy örömmel vállalta a férje nevében is, de amikor a kápolnába egyedüllépett be, közölte, hogy Macet elszólította a kötelessége. Ezért Peter-Paul Lowellkeresztapáinak azonos neve volt: IV Philip Sheridan Parker hadnagy és nyugalmazott III.



Philip Sheridan Parker ezredes. Phil apja a végzős parádé miatt jött le Knoxba Kansasbői.EM1ékezett Knoxra, mondta, amikor még csak hat épületből és négy külső barakkból állt,és látni akarta, mennyit változott.

Parker ezredes Bellmonéknál lakott, és amikor Bob Bellmon megosztotta veleaggodalmát Phil szobatársa miatt, Parker azt mondta, szerinte Lowell egész rendes gyerek,de most már mindenesetre megoldódott a probléma.

(Nyolc)

Kentucky, Fort Knox

1947. október 18.

Sanford Felter főhadnagy két Zöld Darázzsal tért vissza Görögországból az EgyesültÁllamok katonai tanácsadó csoportjában végzett kiemelkedő adminisztratívtevékenységéért (ami egy idő után elég rutinfeladattá vált egy főhadnagynak, aki az egészszolgálati idejét egy hadosztállyal töltötte), valamint az Érdemek Légiója Rendjellel, ami

szokatlannak számított. A görög kormány is kitüntette a Szt. Gergely-lovagrend elsőfokozatával.

A minősítő jelentés megjegyzés rovatában „kis termetű, egyenes tartású tiszt”-kéntellemezték, „aki folyamatosan magasabb szintű tudást tanúsított katonai ügyekben, mint

az rangjához és szolgálati idejéhez képest elvárható lett volna. Habozás nélkül javasoljuk aharcban kiérdemelt századosi rangra. A tiszt viszont kifejezte kívánságát, hogy akémelhárításban tevékenykedjen, az értékelés szerint kiváló kémelhárító tiszt válna belőle”. A jelentést az USAMAG(G) parancsnokának, James van Fleet altábornagynak „lelkes ajánlása” zárta.

Az ötödik napon, azután, hogy visszaköltözött az Aldine Street és Chancellor Avenuesarkán lévő Varsói pékség feletti lakásba, a postás egy vastag, ajánlott, tértivevényes borítékot hozott. Több példányt tartalmazott a Hadsereg 101-es parancsának 33. bekezdéséből. A parancs civilek számára érthetetlen tömörséggel az alábbiakattartalmazta:

Azonnali hatállyal áthelyezik Presidióba, a Hadsereg nyelviskolájába, ahol görögültanul. Január 5-éig kell szolgálatra jelentkeznie. A tanfolyam elvégzése után átkerül FortBenningbe a lövésziskolába, ahol továbbképző tiszti tanfolyamon vesz részt. Ezt követően

elentkezik a kémelhárító központban, Fort Holabirdben. Ez az áthelyezés végleges. Ittkülönleges (titkos) képzésben részesül, és minden további eligazítást a KatonaiHírszerzéstől kap. A parancsból azt is megtudta, hogy a nyelvtanfolyam ideje alattnapidíjban részesül, és saját autóját is használhatja. A családtagjai saját költségenelkísérhetik Presidioba. A Fort Holabirdbe történő költözést és szállítást is engedélyezik.

Miután még egy hetet eltöltött otthon, Sharonnal együtt bepakolták az összes ruhájukata Buick Superbe, és Fort Knoxon át, ahol Craig Lowell állomásozott, elindultak Presidiofelé.

Craig, Ilse és a gyerek (Peter-Paul, de röviden csak P. P.-nek hívták több okból is) egyátalakított barakkban laktak, Godman Field közelében, és egy hatalmas sárga Packarddalközlekedtek. Az autó ellenére, ami majdnem hatéves volt, Sandy azon tűnődött, biztoscsak mese, hogy Craignek olyan sok pénze van. Szállásuk szigorúan kincstári bútorokkal



volt berendezve, és Ilse ruhái sem tűntek túl drágának. De az első este, amikor römiztek,és eltört a ceruzája, Sandy az íróasztalhoz ment egy másikért. Amikor kihúzta a fiókot, öt be nem váltott csekket talált és egy bizonylatot a New York-i Morgan Banktól, hogy aszáM1a egyenlege 11 502 dollár 86 cent. Kicsit szégyellte, hogy kételkedett Craigben.Aztán megakadt a szeme egy kiképzési ütemterv aláírásán. Craig oktató volt a harcászatitanszék páncélos tüzérségi osztályán. Az aláírás a következő volt:

Robert F. Bellmon, alezredes helyettes egységparancsnok Megkérdezte Craiget, hogy néz ki az illető, ő pedig elmondta neki.

– Miért kérdezed?

– Ismerem – mondta Sandy. – Én… – Elhallgatott. – Ő volt a tiszt, akitől a görögországiáthelyezést kértem.

– Ráismerek a szaros senkiházira – mondta Craig keserűen. – Elég nagy fasz ahhoz,hogy engedje egy fiatal hadnagynak szétlőni a seggét.

Sharont és Ilsét zavarba hozta a kitörés, különösen a trágárság, ezért Sandy ennyibenhagyta a dolgot.

Másnap este elvitte Sharont moziba. Szívesen megnézte volna Craig éjszakailövészgyakorlatát, de ő közölte vele, hogy ennél a szarházi Bellmonnál ilyesmiről szó semlehet. Amikor kijöttek a moziból, és alaposan át tudta gondolni a dolgot, úgy döntött,helyes lenne, ha tiszteletét tenné Bellmon alezredesnél.

Bellmon alezredes szállása a dísztér mellett, a központban volt, ahol kétemeletestéglaházak sorakoztak, mintha egy hollywoodi filmből vették volna.

Sandy egy kicsit ideges volt. Felidézte magában, amit a „szolgálati etikett-tanfolyamontanult a West Point-i kiképzés alatt. A fiatal tisztek kötelesek voltak jelentkezni afeletteseiknél a szolgálat felvétele előtt. Az egyik sarkával felhajtott névjegykártyát aszállás előszobájában, az erre a célra elhelyezett tálcába kellett tenni. Az ismerős felettestiszteknél tanácsos, de nem kötelező bejelentkezni, amikor hivatalosan vagy nemhivatalosan látogatást tesznek más állomáshelyen.

Amikor a gondosan lenyírt pázsit között a betonsétányon hazafelé mentek, Sandynek hirtelen eszébe jutott a szabályzat többi része is. A feleségnek kalapot és kesztyűt illett

viselnie. Sharon viselt kalapot, de kesztyűt nem. Mindegy, ezen már nem lehetett segíteni.A tornác lámpája alatt álltak, és kivett egy névjegyet a zsebéből. Kicsit maszatos volt.

Százat csináltatott, de eddig csak egyet használt fel, amikor a postaládára kitette a pékségnél, hogy biztosan megkapja a leveleit.

Most már nem volt mit tenni. Behajtotta a kártya sarkát, ahogy kellett, és csengetett.

Egy nyúlánk, vonzó nő, magas nyakú pulóverben és nadrágban nyitott ajtót.

– Hello – mondta vidáman.

– Jó estét – felelte Felter, és a kezébe nyomta a kártyát. Mosolygott, és Felter látta asajnálatot a mosolyában. Finoman kinevették.

– Bejelentkezik? – Elolvasta a nevet. – Felter főhadnagy?



– Nem, asszonyom. Csak átutazom. Csak tiszteletemet akartam tenni Bellmonalezredesnél.

A nő megfordult. – Bob! – kiáltotta. – Jöjjenek be, kérem. Mrs. Bellmon vagyok.

Feszengve álltak az előszobában. Bellmon alezredes kockás pulóvert viselt a khakiingfelett, kezében pohár volt, amikor a szobából kilépett. Egy pillanatig Sandy félt, hogy nemismeri meg. Vagy nem akarja megismerni.

– Felter! Micsoda meglepetés!

– Igen, uram.

– Nos, jöjjenek be! Örülök, hogy látom. Knoxba osztották be?

– Nem, uram. Uram, bemutathatom a feleségemet? -Örülök, hogy megismerhetem,Mrs. Felter – üdvözölte

Bellmon. – Gondolom, már bemutatkoztak Barbarának? Barbara, Felter főhadnagy tagja

volt a Parker-harccsoportnak.Az asszonyok kezet fogtak. Barbara Bellmon újult érdeklődéssel nézett Felterre.

– Azt mondja, ide osztották be? – mondta Bellmon szórakozottan, amint bevezette őketegy szépen berendezett nappaliba. A kandallópárkányon Peterson K. Waterfordvezérőrnagy fényképe állt, amint feszes tartással ült egy lovon.

– Nem, uram, csak átutazóban vagyok. Presidióba megyek, a nyelviskolába.

– Hát örülök, hogy beugrottak meglátogatni – folytatta Bellmon, és a hangja őszinténcsengett. – Gyakran gondoltam arra, mi történhetett magával Görögországban.

– Nagyon érdekes megbízatás volt, uram – válaszolta Felter. – Azért jöttem, hogymegköszönjem önnek.

– Ezt örömmel hallom. Ezt nem csak úgy mondom, Felter. Gyakran gondolkodtamezen. Az igazság az, hogy csak egy órával azelőtt, hogy önnel beszéltem, tudtam meg,hogy meghalt az apósom. – A bekeretezett fénykép felé intett. – Csak azt akarommondani, hogy nem biztos, hogy képességeim teljes birtokában voltam akkor.

– Azt hiszem, jó megbízatás volt, uram – biztosította Felter.

– És most Presidióba megy. Onnan, gondolom, tovább a Dundalkra?

Felternek eltartott egy pillanatig, amíg kapcsolt, hogy az US Hadsereg Kémelhárító-iskolája a Dundalk Avenue 1019. alatt volt, Baltimore-ban.

– Igen, uram! – húzta ki magát Felter. – De előbb elvégzem a lövésztiszti továbbképzőtanfolyamot.

– Remek, remek – helyeselt az alezredes.

Mrs. Bellmon meglepően gyorsan visszaért egy tálca teával. Ha a férje nem örült volna

a látogatásnak, nem lenne tea, gondolta Sandy Ettől jobban érezte magát. – Mi szél hozta Knoxba? Biztosan nem engem akart látni.

– Nem, uram, van itt egy barátom.



– Kicsoda?

– Craig Lowell, uram. Azt hiszem, önnek dolgozik.

– Csalódtam önben, Felter. Amíg ezt ki nem mondta, komoly, felelősségteljes fiataltisztnek tartottam. Gondolom, Görögországban ismerte meg?

– Igen, uram.

– A Herceg sajnos nem tartozik Bob kedvenc hadnagyai közé – szólt közbe Barbaranevetve.

– Sikerült majdnem mindenkivel összetűzésbe kerülnie -magyarázta Bellmon –,különösen velem.

– Ezt sajnálattal hallom – mondta Felter, közben arra gondolt, hogy annyira nem is leptemeg. Már bánta, hogy megeM1ítette Lowellt. – Megkérdezhetem, mit tett?

– Bob nem bírja elviselni, ha túljárnak az eszén – nevetett Bellmon felesége. – Rontja az

önmagáról alkotott képet. – Azt nem viselem el, ha kigúnyolnak! – mondta Bellmon. -Katona vagyok, és nem

szeretem, ha a tisztek kigúnyolják a sereget! – Aztán megenyhült. – De igazad van,szívem, az a fattyú túljárt az eszemen.

– Mondd el, mit csinált! – kérte Barbara. – Úgy beszélsz róla, mintha lelépett volna azezredkasszával.

– Hallott a kitüntetésről? – kérdezte Bellmon. – Amit a görögöktől kapott?

– Igen, uram. Ott voltam, amikor kiérdemelte.

– Igen? Miért kapta?

– Átvette egy görög század irányítását, miután megölték a görög tiszteket – mesélteSandy – Súlyos sebesülései ellenére megakadályozta, hogy a kommunisták áttörjék avonalainkat.

– Ez biztos? – kérdezte Bellmon élesen.

– Igen, uram. Én vezettem a felmentő csapatot.

– Az isten verje meg! – fakadt ki Bellmon. – Megint átvert! Amikor megkérdeztem,miért kapta, azt mondta, a görög-amerikai kapcsolatok fejlesztéséért.

Barbara Bellmon szívből nevetett.

– Az istenért, ez nem nevetséges! – tiltakozott Bellmon.

– Szerintem fergeteges – mondta Barbara.

– Nem vicces, ha kigúnyolják a bátorságért kapott érmet -erősködött Bellmon. – Egyáltalán nem nevetséges.

– Igazságtalan vagy, Bob – mondta Barbara Bellmon. – Mondd el nekik az egésztörténetet!

– Rendben, elmondom az én értékelésemet a barátjáról, Felter, és javítson ki, hatévedek. Mielőtt kinevezték hozzám, már a tiszti alaptanfolyamon kiérdemelte magának a



nagyokos hírnevet. A vezérőrnagy nagyon büszke a Packardjára. Egy sárga, nyitott tetősautóra. Ezért a barátja megjelenik egy még nagyobb, még sárgább Packarddal. El tudjaképzelni, mennyire tetszett ez a vezérőrnagynak?

– Szerintem vicces volt – szólt közbe Barbara.

– A vezérőrnagy szerint nem volt az! És szerintem sem! Ez elég költséges tréfa. Nemszívesen gondolok bele, mennyi a havi törlesztőrészlet azon a kocsin!

– Uram… – szólalt meg Felter habozva, és Bellmon ránézett. – Lowell jómódú. Úgyértem, gazdag. Megengedhet magának egy Packardot, vagy akármilyen autót, amit csak akar.

– Ja, vagy úgy! – mondta Bellmon. – Ez, gondolom, sok mindent megmagyaráz.

– Mesélj nekik az éremről! – kérte Barbara.

– Nos, a vezérőrnagy azt akarta, hogy a barátja kilencven másodperccel a tanfolyam befejezése után hagyja el a tábort. Koreába akarta küldeni. A harcászati tanszékreosztották be, és én tüzérségi oktatóként állítottam munkába, mivel megtudtam, hogysemmit nem ért a tüzérséghez. Gondoltam, ettől megszelídül.

– És kiderült, főhadnagy – folytatta Barbara Bellmon –, hogy valami rejtélyes,természetfölötti képessége van, hogy befolyásolja a repülő lövedékeket. Akarattalirányítja. A közkatonák és a régi őrmesterek kedvence lett, akik szerint pedig a hadnagyok semmire nem jók. A tanítványai folyamatosan jobban teljesítenek, mint a többiek. De ezmég mindig nem az érem története.

– Ez az őrmesterek története – helyeselt Bellmon. – Nos, természetesen én nem

gyűlölök minden németet. Vannak jó németek is, és én vagyok az első, aki ezt elismeri. Dea helyzet az, hogy a német lányok, akik feleségül mennek amerikaiakhoz, csak biztosmegélhetést keresnek. Tudomásom szerint Mrs. Lowell minden szempontból úrinő.

– Ezt nagy örömmel hallom tőled – jegyezte meg Barbara hűvösen.

– Én nagyon szeretem Ilsét – mondta Sharon hirtelen. Most szólalt meg először. – Kedvelem és sajnálom. Elvesztette az apját a háborúban, és itt van egyedül egy gyerekkel.

– Én is kedvelem – csatlakozott Barbara Bellmon –, pedig csak néhányszor találkoztamvele. Bob, néha tényleg elszomorítasz.

Felter megértette ebből, hogy Mrs. Bellmon elfogadta őket. Különben befogta volna aszáját, és a távozásuk után tolja le a férjét.

– Akárhogy is – folytatta Bellmon, láthatóan kényelmetlenül érezve magát –, ő egy tisztfelesége, és nem lenne szabad a közkatonák feleségeivel barátkoznia. És a hadnagyoknak sem lenne szabad őrmesterekkel bratyizniuk.

– Képzeld magad annak a lánynak a helyébe, Bob – tiltakozott Barbara Bellmon. – Mitszólnál, ha elmennél egy estélyre, és minden asszony a tudomásodra hozná, hogy te csak

egy kurva vagy, aki ráakaszkodott egy amerikai élelmiszerjegyre? – Szegényke! – mondta Sharon. – Milyen szörnyen megalázó lehet neki!

– A te dolgod, Barbara – mondta Bellmon –, hogy megakadályozd az ilyet.



– Amikor tudtam, megtettem mindent, ami tőlem tellett – felelt Barbara Bellmon.

– A lényeg, hogy nem is adott rá neked lehetőséget, mert nem ment el a tiszti feleségek gyűléseire. És a barátja, Felter, soha nem ment el a tiszti gyűlésekre és a hivatalosestélyekre.

– És közkatonákkal szórakozik – toldotta meg Felter. Ezen nem csodálkozott.Ioanninában megtehette a körülmények miatt. Egy támaszponton nem tehette meg, aholsokat adtak a szolgálati etikettre. A tisztek és közkatonák közti különbségeket szigorúan betartották.

– Behívattam – folytatta Bellmon –, és elbeszélgettem vele. Egyáltalán nem tetszett ahozzáállása. Az apám mesélte, hogy az 1928-as szolgálati szabályzatban volt egy vétség,amit „hallgatólagos szemtelenségnek” neveztek. Ha ez még érvényben lenne, bíróság eléállíthattam volna. Most viszont nem tehettem semmit, így elengedtem. Utána írtam nekiegy Ti-t.

– Elnézést – szólt közbe Sharon. – Egy micsodát?

– Egy Ti-t – magyarázta Bellmon. – A tájékoztató irat rövidítése. A hivatalos levél és afeljegyzés között van.

– Elnézést, hogy ilyen tudatlan vagyok – szabadkozott Sharon.

– Ne is törődjön vele! – legyintett Barbara.

– Szóval írtam neki egy Ti-t, hogy a tiszteknek fontos részt venni a társadalmieseményeken, és elvárom tőle, hogy a jövőben minden további eseményen az előírtegyenruhában jelenjen meg.

– És nem jelent meg? – kérdezte Felter.

– De megjelent – válaszolta Barbara Bellmon. – Dowbell-Howe vezérezredestiszteletére adtunk hivatalos vacsorát. A meghívó szerint dísz egyenruhát kellett viselni akitüntetésekkel. A vezérezredes, a vezérkari főnök és néhány ezredes kék díszegyenruhában jöttek. Bobnak sincs ilyenje. Mindenki más a rózsaszín és zöld kimenőegyenruhában jött. A barátja, főhadnagy, kimenő díszegyenruhában jelent meg. Isten tudja,honnan szerezte, de abban jelent meg. Az érmeivel együtt, többek között azzal a hatalmasgörög éremmel, tudja, a lila szalaggal. Úgy nézett ki, mintha egy operettből lépett volna

ki. – Nem tudom, milyen az a kimenő díszegyenruha – vallotta be Sharon.

– A zubbony olyan, mint a mixereké – magyarázta Barbara. – Mellénnyel. Fehér nyakkendővel és felállított gallérral. A nadrágon színes csíkok, az ő esetében arannyalkombinálva, mert páncélos. És egy sapka. Sárga béléssel. Istenem, fantasztikus volt!

– Abban a percben hazaküldtem, amint megláttam, és közöltem vele, hogy másnap07.00-kor írásban szeretném látni az asztalomon a magyarázatot a viselkedésére, hogymiért nem volt egyenruhában.

– Erre a barátja küldött egy másolatot a szabályzatból, amely választható viseletkéntelfogadja a kimenő díszegyenruhát minden olyan hivatalos rendezvényen, aholdíszegyenruhát követelnek meg.



– Uram, lehetséges, hogy legjobb képességei szerint próbált eleget tenni a parancsnak? – kérdezte Felter ártatlanul. – Úgy értem, amíg nekem sokáig kellene gondolkodnom,honnan szerzek kimenő díszegyenruhát, addig Craignek csak meg kell rendelnie.

– Nem hiszem, Felter – mondta Bellmon. – Szándékosan csinálta. Csavaros eszű fickó,aki sportot űz abból, hogy kikezdje a rendszert.

– Mesélj nekik a lövészetről, Bob – kérte Barbara. – Ez tényleg betett neki.

– A katonai szabályzat, mint tudja, éves értékelést ír elő. Ennek része a lövészet is, amit.45-ös kaliberű fegyverrel teljesítenek. A felettesei megtisztelésük és szeretetük jeléülkinevezték Lowellt a harcászati tanszék gyakorlótéri parancsnokának.

– És pontosan az előírások szerint vezette a minősítést – szólt közbe Barbara Bellmonkuncogva.

– Tényleg úgy gondolod, hogy ez vicces? – kérdezte a férje ingerülten.

– Szívem, az apámra eM1ékeztet – mondta Barbara. – Gondolj bele! Tudod, hogy ígyvan! Flancos egyenruha. Mindig botrányt kavar.

– Barátja, Lowell – folytatta az alezredes – a harcászati tanszék ötvenegy tisztjébőlharmincnyolcat megbuktatott.

– Állj meg egy percre! – tiltakozott Barbara Bellmon. – Ebben az esetben kiálltálmellette. Azt mondtad, te is ezt csináltad volna hadnagy korodban, ha lett volna hozzá bátorságod.

– Soha nem volt olyan okostojás hírnevem, mint Lowellnek. Amikor az ezredes

meghallotta, őrjöngött. Már így is elvesztegette ötvenegy tiszt egy teljes szolgálati napját,és most annak a harmincnyolc tisztnek újabb szolgálati napját fogja elveszíteni, akik nemmentek át a vizsgán. Meg volt győződve, hogy Lowell szándékosan buktatta meg őket.

– Ezért újra kiküldte őket, és harmincegyen másodszor is megbuktak – mesélteBarbara.

– Mrs. Bellmon – kérdezte Felter –, az ön apja Waterford vezérőrnagy volt, ugye?

– Igen, ő volt.

– Ha nem tévedek, Mrs. Bellmon – folytatta Felter –, Waterford vezérőrnagy nevezte kiLowellt.

– Mit mondott? – kérdezte Bellmon megütközve.

– Azt mondtam, tudomásom szerint Waterford vezérőrnagy nevezte ki Lowellt.

– A barátja akkor is valami ügyes trükkel intézhette el, hogy tiszt lehessen – mondtaBellmon. – Ellenőriztem. Csodálkoztam is, honnan szerezte a kinevezést.

– Miért tett volna az apám ilyet? – kérdezte Barbara Bellmon látható érdeklődéssel.

– Ha jól tudom, Mrs. Bellmon – magyarázta Felter –, Waterford vezérőrnagy azt akarta,hogy Lowell játsszon a pólócsapatában. De nem tudott, mivel közlegény volt.

– Ez jellemző apura! – mondta Barbara Bellmon, és szívből nevetett. – SzólítsonBarbarának, kérem, hadnagy!



Bellmon felugrott, és az ajtó melletti asztalon álló telefonhoz ment. Tárcsázott egyszámot. – Roxy? – szólt bele. – Bob Bellmon vagyok. Mac ott van? – Rövid csendkövetkezett. – Ne haragudj, hogy otthon zavarlak, Mac. Most hallottam egy hihetetlentörténetet, amit ellenőrizni akarok. Mit tudsz arról, hogy Water-ford vezérőrnagy nevezteki Lowell hadnagyot? – Hosszabb szünet állt be. – Sajnálom, hogy ezt nem tudtamkorábban, MacMillan – mondta Bellmon alezredes hidegen. – El sem tudom képzelni,

miért gondoltad, hogy nem érdekel. – Letette a telefont.Bólintott Barbarának, aki ismét hangosan nevetett, majd Felterhez fordult. – Egy pont

oda, mesterdetektiv. Az az átkozott MacMillan végig tudta, és nem szólt nekem egy szótsem!

– MacMillan tudja – mondta Barbara ismét kuncogva –, milyen nagy becsben tartodLowell hadnagyot. Szeretett volna minél nagyobb távolságot tartani saját maga és Lowellközött. Azt hiszem, az a helyes kifejezés, drágám, hogy a saját seggét akarta fedezni. Ésazt mindannyian tudjuk, hogy Mac ebben tökéletes! Nem?

Bellmon sötéten nézett a feleségére. – Nos – folytatta Barbara Bellmon vidáman –, mivel most már tudjuk, hogy jó barátok

voltak apuval, meg kell hívnunk Lowell hadnagyot és a feleségét vacsorára, nem?Kíváncsi vagyok, ehhez mit fog szólni az ezredes?

Bellmon egy pillanatig ráncolta a hoM1okát, majd elmosolyodott. – Mivel az ezredesszerint az apád olyan tévedhetetlen volt, mint a pápa, rendkívül érdekes lesz. – Odahajolt,és megpaskolta Felter térdét.

– Felter, maga mindig meglep engem. Felbecsülhetetlen információk kincsesháza.

(Kilenc)

Barbara Bellmon, aki egy vezérkari tiszt lánya és egy másik unokája volt, és akielenlegi helyzetét csak átmenetinek tekintette, amíg Bob megkapja a csillagjait, nagy

körültekintéssel állította össze a meghívottak listáját a vacsorára, amelyet a tiszteknek ésfeleségeiknek rendezett.

Először is kedveskedni akart Lowelléknek, különösen a feleségnek, akivel hitványul bántak. Tudta, hogy Bob kedveli Féltért és annak feleségét, és be akarta őket mutatni a

„cégnek”. Mivel Felterék és Lowellék is ott lesznek, mindenki számára világos lesz, hogyBellmonék nagyra értékelik őket.

Rudolph G. MacMillan százados és felesége nem szerepeltek a meghívottak listáján.Barbara sajnálta Roxyt, aki nem érdemelte meg ezt a mellőzöttséget. Roxy képtelen voltmegsérteni valakit, vagy ártani bárkinek. MacMillan saját magának köszönhette, hogyátnéztek rajta. Szokásos ügyeskedésével egyszerűen meg akarta óvni a saját seggét.Lowell feketelistán volt, és MacMillan nem akarta, hogy ő is belekeveredjen. Olykor Barbara nem tudta elviselni MacMillant. Elvileg tiszt és úriember. De mint most is bebizonyította, inkább csak tiszt.

Tudta, hogy MacMillan vissza fogja magát dolgozni Bob kegyeibe. Először is olyanvastag volt a bőre, mint egy krokodilnak. De ami ennél fontosabb, úgysem tudjaleválasztani Bobról. Együtt voltak az átkozott hadifogolytáborban, és Bobnak az volt a



rögeszméje, hogy ott cserbenhagyta Macet. Addig fogja a hátán cipelni Macet, és kihúznia bajból, amíg a Hadseregben lesznek.

Barbara már előre dörzsölte a kezét, mi lesz, ha az ezredes, aki Lowellt csak „szőke pisis”-nek nevezte, megtudja, hogy a pisis sokkal közelebb állt az apjához, mint ő valaha.Más alezredeseknek is le fog esni az álla, amikor meglátják Lowellt és német feleségét.Még nagyobbat néznek, amikor Bellmonék díszvendégként bemutatnak egy vékony,

kopaszodó kis zsidót, aki vacsora után röviden ismerteti az Egyesült Államok katonaitanácsadó csoportjának tevékenységét Görögországban.

Barbara úgy döntött, felhívja Lowell hadnagy szállását, és megkéri a feleségét, hogyMrs. Felterrel „segítsenek” a vacsora előkészítésében. Nem volt igazából szükségesegítségre, de ha korábban jönnek, el tudja nekik mondani, ki kicsoda az estélyen.Egyiküknek sem volt tapasztalata, hogyan viselkedjenek a magasabb rangú tisztek feleségeivel vagy magukkal a tisztekkel. Pedig az efféle társasági események fontosak voltak a Hadsereg életében.

Barbara nem tudhatta, hogy Craig Lowell első reakciója az volt, hogy milyenszemtelenség a vendégek segítségét kérni a hülye estély megszervezésében. Szerencsére,Sandy Felter helyesen érzékelte Barbara Bellmon indítékait, ezért ötre elvitte a hölgyeketBellmon lakására. Negyed hattól háromnegyed hétig, az estély kezdetéig azzal töltötte azidőt, hogy megakadályozza Lowell lerészegedését.

Miután Barbara befejezte az eligazítást, Bob Bellmon mindent megtett, hogy elbűvölőlegyen a hölgyekkel. Megdicsérte a ruhájukat, kinyitott nekik egy üveg rajnai bort,részben mert Lowell felesége német volt, részben mert aggódott, hogy fejre állnának, havalami erősebbet isznak.

– Németország melyik részéről való, Mrs. Lowell? – kérdezte, miközben a bort töltötte.

– Hessenből – felelt Ilse.

– Ismerem Hessent. Honnan pontosabban?

– Egy kisvárosból – felelt Ilse. – Marburg an der Lahnból. Hát persze! – gondolta,Marburg Bad Nauheim közelében volt, ahol Lowellt megismerte. Aztán eszébe jutottvalami, ami felderítette.

– Érdekes módon, Mrs. Lowell, a feleségem apjának, Waterford vezérőrnagynak ésnekem is volt egy jó barátunk Marburg-ból.

– Tényleg? – kérdezte Ilse.

– Egy német tiszt. A francia lovassági iskolába járt, Samurba Waterford vezérőrnaggyal,és amikor elfogtak, ő volt a fogolytábor parancsnoka. Igazán rendes ember volt. VonGreiffenbergnek hívták.

– Mit mondott? – kérdezte Ilse alig hallhatóan.

– Azt mondtam, a barátom neve Peter-Paul von Greiffenberg – ismételte Bellmon.

– Herr Oberstleutnant Bellmon, Oberst Graf Peter-Paul von Greiffenberg war meinVater – suttogta németül Ilse.

– Jézusom! – kiáltott fel Bellmon.



Sharon azt gondolta, ezt le kell fordítania, ezért megszólalt.

– Azt mondta, a tiszt, akiről beszél, az apja volt, alezredes. – Beszélek németül – válaszolta Bellmon élesebben, mint ahogy akarta. Aztán kicsit túl hangosan a feleségéthívta. Barbara gyorsan bejött a nappaliba.

– Mi baj van? – kérdezte. Látta Use Lowell arcát és a férjéét. Ilse könnyekkelküszködött.

– Mrs. Lowell – mondta Bellmon –, elmondaná a feleségemnek, ki volt az ön édesapja?

– Az apám – mondta Ilse lassan, tökéletes angolsággal –, egy tiszt volt, akit a férje is ésaz ön édesapja is ismert.

Barbara a férjére nézett.

– Von Greiffenberg – mondta Bellmon. Ilsére mutatott. – Ő Peter-Paul von Greiffenberglánya.

– Istenem! – csapta össze a kezét Barbara. – Az istenit, már megint megcsinálta velem! – kiáltott fel a férje.

Barbara egy pillanatig értetlenül nézett rá, amíg felfogta, hogy Lowellre gondol.

– Ne legyél ilyen hülye! – csattant fel. – Honnan tudhatta volna, hogy ismerted? – Amikor meglátta Ilse arcán az aggodalmat, odament. – Ilse, drágám, rendben van minden.Bob nagyon tisztelte az apádat, és hülyén érzi magát, mert már ilyen régen itt vagyegyedül, és fogalma sem volt, hogy valójában ki vagy

Lowell és Felter hadnagyok ugyanakkor érkeztek Bellmonékhoz, amikor az ezredes és afelesége. Az ezredes meglepődött, amikor meglátta Lowellt, de korántsem annyira, mintamikor meglátta, hogy üdvözli őt Bellmon.

– A feleségem azt mondja, Lowell, hogy magának semmi oka nem volt feltételezni,hogy ismertem az apósát. Saját meggyőződésem ellenére elfogadom a véleményét.

– Fogalmam sincs, miről beszél, alezredes! – nézett rá döbbenten Lowell.

– Gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredesről beszélek, had-na^! – mondta Bellmon. – Az apósáról! Az egyik legjobb tisztről, akit valaha ismertem.

Lowell ránézett és látta, hogy halálosan komolyan beszél. Tehát Ilse tényleg igazatmondott, hogy az apja ezredes volt. Megáll az ész!

Barbara hallotta férje megemelt hangját, és odasietett. Elbűvölően mosolygott azezredesre és feleségére.

– A legcsodálatosabb dolog történt! – újságolta. – Most tudtuk meg, hogy Mrs. Lowellapja apám és Bob kedves barátja volt. Ő volt a fogolytábor parancsnoka is.

– Mrs. Lowell apja…

– Gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes volt! – fejezte be Barbara. – Hihetetlen! – mondta az ezredes. – Mit szólnak ehhez? Koktélt kaptak, majd helyet

foglaltak a megterített asztalnál.



Vacsora után Bob elmondta a hihetetlen történetet.

– Ahogy néhányan maguk közül tudják – fejezte be Bell-mon –, a Parker-harccsoportIII. Philip Sheridan Parker ezredes vezetésével szabadított fel az orosz fogságból. Akatona, aki akkor megtalált minket, Sanford T. Felter főhadnagy, akit ma este ünnepelünk.Most tért vissza Görögországból, és megkértem, meséljen az ottani eseményekről.

Felter főhadnagy meglepően világosan tudott beszélni a katonai tanácsadó csoporttevékenységéről. Nagy hozzáértéssel vázolta fel a görög hadműveletet a kezdettől egészenaddig, amíg otthagyta őket. Barbara úgy döntött, Bobnak igaza van. Felter rendkívül okos,sokkal jobb tiszt, mint aminek kinézett.

Aggódott Lowell hadnagy miatt. A vacsora előtti koktéloktól a vacsora utáni konyakigmindent végigivott, és most a konyakosüveggel a kezében hintázott a székén, és úgy tűnt,érdeklődéssel hallgatja Felter kiselőadását.

Aztán Felter meggyújtotta a gyújtózsinórt.

– Az én szolgálatom az USAMAG(G)-ben teljesen adminisztratív volt – mesélte. – Lowell hadnagy a fronton volt. Biztosan hozzá tudna tenni valami értékeset azeddigiekhez.

– Igazad van, Egér, ott voltam – mondta Lowell részegen lóbálva a kezét. – De nemtudok semmit hozzátenni! Azért köszönöm.

Az egyik alezredes is részeg volt. Saját szellemességéről meggyőződve megszólalt: – Mivel a harcászati tanszéken mindenben talált hibát, Lowell, csodálkozom, hogy meg voltelégedve Van Fleet vezérezredes irányításával.

– Van Fleet csodálatos munkát végzett a szemét alapanyagból, ami rendelkezésére állt – felelte Lowell tényszerűen.

– Van Fleet vezérezredesre gondolt, hadnagy – jegyezte meg élesen az alezredes,mielőtt a felesége elhallgattathatta volna.

– Nagy Jim, így hívtuk – folytatta Lowell kedélyesen, és még töltött magának akonyakból. – Van Fleet! Kiváló tiszt.

– Kíváncsi lennék a véleményére az ottani szerepünkről, hadnagy – szólalt meg azezredes, Bob főnöke. Ha Lowell elég jó volt Porky Waterfordnak, lehet, hogy rosszul ítéltemeg. Végül is megkapta azt a flancos érmet, és egy olyan német tiszt lánya a felesége, akiWaterford közeli barátja volt.

– Nem hiszem – válaszolta Lowell derűsen.

Lowell hagyta, hogy visszabillenjen a széke. Felhajtotta a konyakját, és felállt. Barbaraösszenézett Bobbal. Most már csak imádkozni lehetett.

– Véleményem szerint két jelentős hibát követtünk el Görögországgal kapcsolatban – kezdte Lowell, most már halálos komolyan. – Az első az, hogy megpróbáltuk rájuk

erőszakolni az elképzeléseinket és szervezeti felépítésünket. Egyszerűen azt képzeljük,hogy mindent tudunk a szervezésről, és mindenki más rosszul csinálja. Lószart! Amásodik hiba, ami túltett az elsőn, a tisztek kiválasztása volt. Teljesen képzetlen voltam,és ezzel nem voltam egyedül. Egy csapat alkalmatlan embert küldtek oda, akiktől



mindenki szívesen megszabadult. Ott volt a selejt: a gyávák és a semmirekellők.

– Azért ne vesse el a sulykot, Lowell! – tiltakozott az egyik vendég.

– Mire eljöttem – folytatta Lowell zavartalanul –, bár nem voltam ott sokáig, már megszabadultunk a legalkalmatlanabbaktól. Volt, akit hazavittek, olykor koporsóban.Másokkal élelmiszeradagokat számoltattak. Néhányat lelőttek gyávaságért. Végülegyesek, mint én is, munka közben megtanultuk a dolgunkat.

– Bölcsesség egy csecsemő szájából – morgott az egyik alezredes.

– Mit mondott arról, hogy lelőtték a gyávákat? – suttogta az egyik feleség.

– Legközelebb, ha az urak megszerveznek egy ilyen akciót -folytatta Lowell –, aztavaslom, a legjobb tisztjeiket küldjék, ne a legrosszabbakat. Olyanokat, akiknek a tudása

meghaladja a tankönyvekben leírtakat. – Villogó szemekkel néztek rá. Nem egy hadnagyfeladata volt nyilvánosan megítélni a katonai vezetés tevékenységét.

A Páncélosiskola egyik előadóját utánozva Lowell folytatta: – Most pedig az óra végéigválaszolok a kérdéseikre.

Harminc másodpercig teljes csend volt. Majd az ezredes jeges hangon megszólalt: – Nem tűrhetem szótlanul a gyávaságra vonatkozó megjegyzését. Mire alapozza ezt afeltételezést? Csak nem személyes tapasztalatra?

– De igen, uram – felelte Lowell.

– Úgy érezte, valaki gyáva volt? Ezt akarja mondani?

– Én csak gyanítottam, hogy valaki gyáva volt. Egy másik tiszt viszont kénytelen volt

ezt az ítéletet meghozni. – Hogyan?

– Hogy teljesíteni tudja a küldetését, a tisztnek, aki mellesleg West Pointba járt, elkellett távolítania a gyáva parancsnokot. Aki, ha jól belegondolok, szintén West Pointbaárt.

– Hogy érti, hogy eltávolítani?

– Lelőtte egy Thompsonnal, erre gondolok, ezredes – mondta Lowell nagyon

egyszerűen.Bellmon alezredes egy pillanat alatt rájött, hogy Lowell igazat beszél, és perceken belül

elszabadulhat a pokol. Ezért gyorsan közbeavatkozott. – Azt hiszem, uraim, hogy innunk kellene egy utolsót a verandán – indítványozta.

Aznap este Lowellék lakásának a nappalijában, az összehajtható ágyon Sharon suttogvamegkérdezte Sandytol, igaz-e, hogy egy tiszt hidegvérrel lelőtt, megölt egy másik tisztet?

– Igen, igaz – mondta Egér. – De nem hiszem, hogy Craig helyesen tette, hogy elmondtaa történetet azoknak a tiszteknek. Ilyen dolgok előfordulnak, szívem, de nem szoktunk

erről beszélni. – Felvillant a Thompson eM1éke, amint visszarúg, a kép, ahogy Watsonszázados legurul a hegyoldalban.

Sandy Felter hirtelen az oldalára fordult, megragadta Sharont, és magához húzta.



Sharon tiltakozott, hogy felébresztik a gyereket és Craiget meg Ilsét, és nem akarta, nemitt és nem most. Nem hallgatott rá, szenvedélyesen magáévá tette. Ilyet még sohasemcsinált, és szégyellte magát, még ha Sharon utólag viccesnek is találta és cukkolta, hogynem lenne szabad konyakot innia.

(Tíz)

Nem sokkal Bellmon alezredesek vacsorája után Craig W. Lowell hadnagyotáthelyezték az US Hadsereg Páncélosbizottságához. A bizottság vizsgálta az új tankokat ésmás páncélos járműveket.

Lowellt most már más szemmel nézték Fort Knoxban. Már nem tekintették nagyokosdumásnak, akinek sikerült kibuliznia egy kinevezést, majd végigügyeskedni magát aHadseregen. Bellmonék estélyen tett indiszkrét megjegyzései ellenére, mégiscsak nevescsaládból származó fiatalember volt, akinek a képességeit nem más, mint Porky Waterfordfedezte fel. Ezen felül egy német arisztokrata lánya a felesége, aki szintén ezredes volt ésWaterford régi barátja.

Porky ítélete a fiú képességeiről biztosan helytálló. Az érem, amit a görögöktől kapott, amásodik legmagasabb rangú, amit adhatnak. Érthető, hogy az a fiatalember, aki egyszázad parancsnoka volt a harcban, unatkozik egy kicsit a tiszti alapképzésen, ahol simánharmadikként végez, és 98,4-es átlagot hoz.

Bellmonnak volt egy rövid beszélgetése Kenneth J. McLean ezredessel, aPáncélosbizottság elnökével. McLean nem volt ott a vacsorán, amikor Lowell az előadásttartotta, de ott volt Észak-Afrikában Waterford vezérőrnaggyal. McLean ezredes közölte,hogy mindig szüksége van ilyen értelmes fiatalokra. A parancsnok jóváhagyta az

áthelyezést.Az eredeti M26-osnak, amely majd az M4A4-es helyére lép, 75 mm-es ágyúja volt. A

Hadseregben egészséges tisztelet fejlődött ki a 88 mm-es német löveg iránt, ezérttervezték és gyártották le a nagy sebességű 90 mm-est, amelyet a Páncélosbizottságvizsgált. Ha sikeresek lesznek a vizsgálatok, az M26-os a világ leghatékonyabb tankjalesz.

A vizsgálat elég egyszerű volt. A csövet mindenféle körülmények között kipróbálták, ésmegnézték, mi történik vele. Ekkor a mérnökök, civilek és katonák közösen próbálták

kijavítani a hibát, megtalálni a helyes megoldást.Három M26-os tankból állt az egység, egy-egy hadnagy vezetése alatt,

tiszthelyettesekből álló személyzettel. Az általános felügyeletet egy alezredes látta el, aki aműszaki és adminisztratív kérdésekért volt felelős. Lowell a három hadnagy egyike lett.

A többi hadnagy hallotta, hogy a bizottság elnöke kérte Lowell áthelyezését aziskolából. Ez jó hírét keltette. Ami a tiszthelyetteseket illeti, ők úgy gondolták, hogy egyhadnagy, aki a Harctéri Szolgálatért Érmet megkapta, és aki korábban közlegény is volt, biztosan nem a szokványos seggnyaló, és Lowell későbbi viselkedése és teljesítménye

igazolta a feltételezésüket. Nem volt beszari, és tényleg tudott lőni!Miután a páncélosbizottsági tisztek feleségei meghallották, hogy McLean ezredes kérte

Lowell áthelyezését az iskolából, és látták Mrs. Lowellt Mrs. Bellmonnal a tiszti klubban,azt a következtetést vonták le, hogy Ilse Lowell volt a kivétel, amely erősíti a szabályt a



frajlájnokkal kapcsolatban. Ezért mindent megtettek, hogy jól érezze magát a bizottságtársadalmi eseményein.

Lowell nagyon elégedett volt új feladatával. Az M26-ost, amellyel az iskolában lőtt, alegnagyobb gonddal kellett kezelni, hogy ne mondjon csődöt. A négyhetes tanfolyam alattminden gyakorlatozó egység pontosan harminckét sorozat 75 mm-es lövedékethasználhatott fel. Hihetetlen drága volt, és nagyon megviselte az ágyúcsövet, és minden

sorozatnak sikerülnie kellett. Ennek pontosan az ellentéte volt igaz a bizottságban.Csapatával reggel átvették a tankot a karbantartó épületnél, kivitték, amüyen gyorsan csak lehetett a tesztelő területre, és egy nap alatt kilőttek annyit – vagy olykor kétszer annyit –,amennyit az iskolában egy hónap alatt.

Az egyik gondjuk a célpontként használt M4-es tankvázak és lerobbant teherautók utánpótlása volt. Szó szerint miszlikre lőtték szét.

Ebédidőben beültek a dzsipekbe és a háromnegyed tonnás teherautókba, öt mérföldetvezettek az erdőn át a Fort Knox-i Horgász– és Lövészklubig, ahol hamburgert és sört

fogyasztottak. Ott töltötték ki a nyomtatványokat, amelyeket a tesztértékelő részleg adottaz M26A2-es vizsgálatához.

Általában fél három és háromnegyed három között végeztek mindennap, fél négyreLowell már otthon volt. Lezuhanyozott, rendszerint játszott P. P.-vel, esetleg Ilsével isszórakozott egy kicsit, majd együtt mentek a kantinba vagy moziba. P. P. jó gyerek volt. Ellehetett vinni moziba, és soha nem sírt, nem nyűgösködött.

Craig tulajdonképpen szomorúan várta leszerelése napját, a kétévi aktív szolgálat után.Persze ki kellett szállnia. Először is semmi értelme nem volt a seregben maradnia. Ha

benn marad, akkor sem dolgozhatott volna a bizottságnál. Külföldre küldenék, és ő lenneaz élelmiszeradag-száM1áló parancsnok vagy valami hasonló. Az sem biztos, hogyegyáltalán maradhatna, ha akarna. A Hadsereg csökkentette az aktív szolgálatban levőtartalékosok számát. A maradás egyetlen módja, ha hivatásos lesz, ehhez viszont főiskolaivégzettség kell.

Most lehetősége volt, hogy nagyon kellemesen töltse el szolgálata utolsó hat hónapját.Ezért hálásnak kellene lennie, és az is volt.

Egy csütörtök délután, két hónappal a leszerelése előtt McLean ezredes várta a hatalmas

karbantartó épület bejáratánál, amikor éppen lőgyakorlatról repesztettek vissza.Jelzett a vezetőnek, hogy álljon meg, amikor McLean feltette a kezét. Lemászott a

toronyból, és intett a vezetőnek, hogy parkoljon le a döggel.

– Jó napot, uram – köszönt McLean ezredesnek. McLean a karjára tette a kezét.

– Rossz hírem van, Craig – mondta McLean. – Meghalt a nagyapja. Az unokatestvére,Porter Craig telefonált.

Ez nem olyan volt, mint az iskolában, amikor azok a szarháziak nem engedték el New

Yorkba Ilse elé. Mire visszaért a hangárba, a bizottság már mindent elintézett. Volteltávozási engedélye és repülőjegy-foglalása. Mrs. McLean személyesen vitte meg a hírtIlsének, aki becsomagolta a bőröndöket, Lowellnek csak zuhanyoznia kellett, felöltözni éslemenni az ezredes kocsijához. így nem kellett aggódnia a kocsija miatt, amíg távol



voltak.

– Szóljanak, mikor jönnek vissza, és kiküldünk valakit maguk elé – mondta az ezredes.

Mrs. McLean ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje őket a repülőtérre, ő hozta a műanyagszatyrot, amelyben Ilse a pelenkákat és egyéb kellékeket vitte P. P. számára.

– Foglaltak nekem jegyet. Két személyre, oda-vissza New York. Lowell névre.

– Jaj, Craig, nem hoztam pénzt! – kapott észbe Ilse. Mrs. McLean már nyitotta volna atáskáját.

Lowell átadta az Air Travel kártyáját.

– Első osztályra – mondta a kisasszonynak.

Ilse mondani akart valamit, de mivel ott volt Mrs. McLean, mégsem tette.

– Van elég készpénze, Craig? – kérdezte Mrs. McLean.

– Van elég taxira. Több nem kell. – Aztán úgy döntött, hogy a francba az egésszel! Itt azigazság pillanata.

Amikor megvoltak a jegyek, és tudták, mikor érnek New Yorkba, odament a telefonhoz,és felhívta Broadlawnst R-beszélgetéssel. Porter Craig vette fel a telefont. Azon tűnődött,mit kereshet ott. Az anyja megint inni kezdett, most, hogy meghalt az öreg?

– Tíz perc múlva indulok Louisville-ből, Porter – szólt a telefonba. – Kilenc húszkor érkezünk be. Kiküldenél valakit?

– Miért nem jössz taxival? – kérdezte Porter. – A ház tele van emberekkel.

– Az istenit, Porter, küldj egy kocsit sofőrrel! – szólt. – Kilenc húszra. Eastern Airlines522-es járat. – Letette. Látta Mrs. McLean tekintetét és a megdöbbenést Ilse arcán.

P. P. nyugtalankodott a repülőn, biztosan érezte, hogy baj van. Csak azt akarta, hogycsendben ringassák. Valahányszor Ilse beszélni kezdett, a gyerek felsírt. Lowell hálás voltezért. Nem akart semmit elmagyarázni. Később megteszi.

Egy szürke libériás sofőr várta őket a La Guardian.

– Ki kell cserélnem a pelenkáját – mondta Ilse, amikor odalépett hozzájuk a sofőr.

– Lowell hadnagy? – kérdezte a sofőr, és megérintette a sapkáját. – Tisztába tudja tenni valahol Mrs. Lowell a fiamat? – kérdezte Lowell.

– Igen, uram – válaszolta a sofőr. – Kövessenek!

Az érkezési oldal második emeletén a sofőr kinyitott egy jelöletlen ajtót. A fontosszemélyeknek, politikusoknak, üzletembereknek fenntartott, úgynevezett VIP-váróbanvoltak. Egy utaskísérő állt a pult mögött. Amikor meglátta a fiatal tisztet, felállt.

– Segíthetek, hadnagy? – kérdezte, elállva az útját.

– Ő Craig Lowell – mondta a sofőr. A nő ránézett. – Geoffrey Craig unokája – tettehozzá magyarázatként.

– Kérem, jöjjenek be! A hölgy Mrs. Lowell?



– Mrs. Lowellnek tisztába kell tennie a fiamat – magyarázta Craig.

– Erre fáradjon, Mrs. Lowell! – Az utaskísérő megfogta Ilse karját, és mutatta az utat.Ilse valójában fél, gondolta Craig. Lowell átadta a poggyászjegyeket a sofőrnek.

– A kocsi a hármas bejáratnál van, uram – mondta a sofőr. -Odamegy, vagyvisszajöjjek?

– Ott találkozunk.A VIP-váróban volt egy bár. Craig rendelt egy dupla whiskyt, és tisztán itta meg.

A limuzin egy nyújtott Chrysler Le Báron volt. Craig futólag elgondolkodott azon, kiélehet.

Ilse nem kérdezett semmit az úton. P. P.-nek hasmenése van és belázasodott, mondta. Deamikor áthaladtak Broadlawns kapuin, megkérdezte, hol vannak.

– Broadlawnsnak hívják ezt a helyet – mondta Lowell. – Az anyám lakik itt.

Fél tucat autó állt a félköríves bejárat előtt. A legtöbb luxuslimuzin volt, a sofőrök egycsoportban beszélgettek a kocsik mellett. Amikor az ajtóhoz értek, egy indiai inas nyitottaki.

– Jó estét, Mr. Lowell. Asszonyom – hajolt meg. – A család a dolgozószobában van.

A család és néhány rég nem látott ember ült a dolgozószobában, de a figyelemközéppontjában az anyja volt, aki az ajtóval szemben, egy kanapén ült.

Amikor ránézett, Craig látta, hogy részeg.

– Craig – mondta és bizonytalanul felállt –, papa elment.Ekkor látta meg a fia háta mögött Ilsét, a karjában P. P.-vel. Zavar és értetlenség jelent

meg az arcán.

– Nem hiszem el, hogy… – kezdte.

– Anya, ő Ilse – mondta Lowell. – A gyerek neve Peter-Paul. Az unokád.

– Nem értem – hebegte az anyja.

– Istenem! – szólalt meg Porter Craig.

– Ő a feleségem, anya – folytatta Lowell. – És a fiunk.

– Soha nem beszéltél róla. – Bizonytalanul Ilséhez ment, és megbámulta.

– Sajnálom az apját, Mrs… Mrs… – Ilsének nem jutott eszébe a férfi neve, akihez azasszony feleségül ment.

– Maga külföldi! – jegyezte meg Mrs. Pretier vádlóan.

– Ilse német, anya – magyarázta Craig.

– Igen, látom, hogy az – mondta az anyja, és dühösen a fia felé fordult. – Hogymerészelted? Hogy tehetted ezt velem?

– Az istenért! – csitította Craig.



P. P. felsírt, aztán kihányt mindent, amit az elmúlt néhány órában megevett, egyenesen aszőnyegre.

– Jézusom! – szólalt meg ismét Porter Craig.

– Andre! – sikított fel az anyja, megfordult, és kétségbeesetten keresni kezdte a férjét. – Csinálj valamit!

– Drágám, mit csináljak? – Vidd ezt az átkozott nőt és a visító kölykét a házamból! -ordította, majd kirohant a

folyosóra, fel a lépcsőn.

– Craig – szólalt meg Porter –, ezt azért jobban is megoldhattad volna.

– Ha szükségem lesz a kibaszott tanácsaidra, Porter, majd szólok – robbant ki Craig.

– Craig! – mondta Ilse. – El akarok menni.

– A jelen körülmények között, azt hiszem, az lenne a legjobb, legalábbis amíg az anyád

hozzá nem szokik a gondolathoz – jegyezte meg André Pretier. – Craig – ismételte Ilse könnyekkel küszködve –, menni akarok.

– Úgy tűnik, mindenki elfelejti, hogy ez az én házam – jegyezte meg Craig. – Akkor megyek el, ha akarok.

– Craig, az istenért! – mondta Porter. – Mire számítottál, amikor beállítottál ide ezzel anővel?

– Ez a „nő”, te tésztaképű balfasz, a feleségem!

– Nem beszélhetsz így velem! – tiltakozott Porter.

– Istenem, Craig, kérlek! Vigyél el innen! – könyörgött Ilse. – Menjetek át azapartmanba – ajánlotta André Pretier. -

Felhívom őket, és bejelentem az érkezéseteket. – Lowell barátságtalanul nézett rá. – Craig, ismered az anyád. Ha itt maradtok, csak rosszabb lesz a helyzet.

– Hol lesz a gyászszertartás? – kérdezte Craig.

– A Szt. Bertalanban, természetesen – válaszolta Porter Craig. – Nagyapa a gyülekezet

tagja volt. Az anyja jelent meg az ajtóban. – Tűnjetek el! Tűnjetek el! Tűnjetek el! – ordította hisztérikusan, arcán könnyek folytak

le.

– Nézd meg, mit műveltél! – mondta Porter Craig.

Az inas az ajtóban állt, az asszony mellett. Arca kifejezéstelen volt.

– A sofőr tegye be a csomagjainkat a kocsiba – rendelkezett Craig Lowell. – Utána hívjafel a Waldorfot, és foglaljon nekem lakosztályt. És szerezzen egy orvost!

(Tizenegy)

Ilse végig pityergett az úton New Yorkig, és nem volt hajlandó elmenni sem aravatalhoz, sem pedig a Szt. Bertalanba a gyászszertartásra. Craig megpróbálta



elmagyarázni, hogy az anyjának nem ellene van kifogása, és jól is elsülhetett volna adolog, akár befogadhatta volna Ilsét és P. P.-t a családba. Megpróbálta elmagyarázni, hogyanyja reakcióját soha nem tudta kiszámítani, ezért megpróbálta a találkozást addighalasztani, ameddig lehetett.

Ilse nem érezte úgy, hogy Craig megsértette azzal, amit tett, vagy amit nem tett.Egyáltalán nem haragudott rá. Egyszerűen el akart tűnni New Yorkból, haza akart menni,

és nem akarta látni Craig családját, aki nem is hibáztatta ezért.Az anyja mellett ült a szertartás alatt, vele ment a temetőbe, de az anyja nem szólt

hozzá. A felhőkön lebegett, tele volt tömve nyugtatókkal.

Amikor André Pretier és Porter Craig felmentek Lowellék lakosztályába a temetés után,Ilse a hálószobába menekült, és nem volt hajlandó kijönni.

Érdeklődtek a gyerek felől, és Craig elmondta nekik, hogy az orvos szerint nincs semmi baja. Nő a foga, és felrázta a repülőút.

Andre Pretier elmondta, hogyha tudta volna, ki Broadlawns tulajdonosa, már korábbanmegkeresi a bérleti feltételek miatt, vagy ha Craig úgy akarta volna, felértékelteti ésmegveszi.

– Hagyjuk Broadlawnst! – mondta Lowell, de hitt neki. -Dühös voltam, nem kellettvolna azt mondanom.

– Ha jól tudom, vannak bizonyos kikötések nagyapa végrendeletében – fűzte hozzáPorter.

– Hacsak nem hazudott nekem, úgy tudom, mindent felezünk – mondta Craig.

– Igen, de össze kell ülnünk megbeszélni a dolgokat.

– Zsebelj be mindent, amit tudsz, Porter, két éved van rá.

– Ezt hogy értsem?

– Nagyapa azt akarta, hogy Whartonba menjek – közölte Lowell. – Azt hiszem,elmegyek. Két év tanulás, utána visszatérek.

– Whartonba mész? – kérdezte Porter csodálkozva. -Wharton másoddiplomás iskola,Craig. Előbb diplomát kell szerezned!

– Két dolgot tanultam a Hadseregben, Porter – magyarázta Lowell szárazon. – Azegyik: „ha van akarat, van mód”, a másik: „mindenre van kivétel”. Erre sohasemgondoltál? Ki tudja? Lehet, hogy én leszek az igazgatótanács következő elnöke és azügyvezető.

Tizedik

(Egy)

Maryland, Baltimore 19

Dundalk Avenue 1019.

Camp Holabird



Az US Hadsereg Kémelhárító Szolgálatának (CIC) Központja

1948. augusztus 15.

Sanford T. Felter főhadnagy a Craig Lowelléknél Fort Knoxban tett látogatást követőtizennyolc hónapot iskolában töltötte. Először hat hónapot a Hadsereg nyelviskolájában,Presidióban, utána hat hónapig járt a tiszti továbbképző tanfolyamra, Fort Benningben.Végül az utolsó fél évet a CIC-központban, a Dun-dalkon, Baltimore-ban töltötte.

A Hadsereg nyelviskolája mindig is a világ legjobb nyelviskolája volt. Az oktatók anyanyelvi szinten beszélték a nyelvet, és az oktatás az első naptól az adott nyelven folyt.

Az írásbeli és szóbeli vizsga után Felter szolgálati lapjára felvezették: „Görög nyelvikészség: folyékony írásban és szóban.” Engedélyt kapott, hogy a tanulmányi idő hátralevőrészében koreai nyelvet tanuljon a görög helyett.

Felterék egy csinos kis ikerházban laktak egy hawaii kínaiamerikai hadnaggyal, akikantoni kínait tanított. Nagy különbség volt a két nyelv beszélt változata között, de Felter

rájött, hogy írásban rengeteg a hasonlóság.Felter kitüntetéssel fejezte be a koreai nyelvtanfolyamot, és miután vizsgát tett,

„folyékonynak” nyüvánították kantoni kínai írásbeli tudását, míg beszédkészsége„középhaladó” minősítést kapott.

Fort Benningbe menet keresztülautózták az országot. Sharon terhes volt, ezért útközbengyakran megálltak egy-egy napra, hogy pihenhessen. (A dolog valószínűleg azon a bizonyos éjszakán történt Fort Knoxban, és Egér imádkozott, hogy a vérének akkorialkoholszintje ne befolyásolja a magzatot.)

A főhadnagy számára biztosított szállás nem volt összehasonlítható a presidióiikerházzal. Az oktatás filozófiájába beletartozott a tanulók fizikai kifárasztása az egymástkövető éjszakai gyakorlatokkal. Végül Sandy meggyőzte Sharont, hogy jobb lenne agyereknek, ha hazamenne Newarkba, ő pedig beköltözne a nőtlen tisztek szállására.

Egér egyetlen kellemes eM1éke Fort Benningről az a nap volt, amikor behívták azirodába, és egy meglehetősen meglepett őrnagy – aki tudta, hogy útban van anyelviskolából a kémelhárító központba, s ebből azt a logikus következtetést vonta le,hogy ő is csak egy aktatologató zsidó gyerek – közölte vele, hogy a Hadügyminisztérium

parancsa szerint kitüntetik a Harctéri Szolgálatért Éremmel. A „B” betűvel ellátottBronzcsillagot kapta görögországi szolgálata elismeréseképpen. A „B” annyit jelentett: a„bátorságért”.

Évekkel később Felter megtudta, hogy Nagy Jim van Fleet Görögországból elmentWashingtonba, és hat hónapon át mindennap állhatatosan követelte, hogy a Hadseregtöbbel tartozik azoknak, akik hadosztályoknál és ezredeknél harcoltak Görögországban,mint hogy kiszúrják a szemüket egy Katonai Szolgálatért Éremmel. Végül kifárasztotta a bürokráciát.

Camp Holabird sokkal szebb volt, mint Fort Benning. A táborban nem volt szállás afiatal hadnagyok számára. Mivel Holabird Baltimore központjában van, a Dundalk negyedben, ezért Felter, Sharon és ifj. Sanford Felter egy szép kis bérelt lakásban éltek.Olyan volt, mint a civil munka. A szolgálati idő nyolctól ötig tartott. Baltimore elég közel



volt Newarkhoz, így a szülei olykor át tudtak menni egy-egy hétvégére, néha az anyjaegyedül jött vonattal. Csak pár órára voltak Philadelphiától, ahova Craig járt a WhartonÜzletemberképző Iskolába; így sokat találkoztak Lo-wellékkel. Amikor kíváncsiságbólmegkérdezte Craiget, hogy jutott be a Whartonra diploma nélkül, Craig azt felelte, hogykönnyen tesznek kivételt banktulajdonosokkal.

Voltak rendkívül érdekfeszítő dolgok, amiket Felter megtanult a CIC-központban, s

voltak egyenesen nevetségesek is. De jó életük volt. Először is sok zsidó volt ott. A háborúalatt a menekültek egy része a CIC-ben kapott munkát. Még most is elég sok zsidómenekült jött Németországból, akik beszéltek németül, és akikre szüksége volt akémelhárításnak. Ezért besorozták őket. Volt elég hithű zsidó, hogy megtartsák a szombatiszertartást egy rabbi káplánnal. Egér és Sharon is részt vettek a gyülekezeti eseményeken. Nem volt sok zsidó tiszt, de mivel a legtöbb CIC-es vagy civil ruhában dolgozott, vagy azUSA Hadsereg civil személyzetének kék háromszögét varrták az egyenruhájukra, sokkalkevésbé korlátozták a tisztek és közlegények közti barátkozást, mint máshol a seregben.

Egy darabig Sandy aggódott, hogy zsidónak skatulyázták be, Németországba küldik, ésnácikat kell üldöznie, meg olyan német lányokat ellenőrizni, akik amerikaiakhoz akartak feleségül menni. De a képzés negyedik hetében, amíg a többieknek a nemzetiszocialista párt szervezeti rendszerét tanították, kapott egy kis szobát. Egy őrnaggyal osztotta meg,aki azelőtt soha nem állt vele szóba. Elkezdett egy tanfolyamot, ahol az oroszállambiztonsági rendszert ismertették. Megtudta, hogy azokat a zsidókat, akiket Németországba küldtek, és akik részt vettek a nácitlanításban, „ideiglenes segítségnek”nevezték. Kissé aggódott, úgy érezte, hogy az elnevezésnek volt egy kis antiszemitafelhangja. De ha belegondolt, valóban nem volt többről szó. Őket nem vonták bele abba,

amire Feltert kiképezték. Az „ideiglenes segítséget” csak a nácik megbüntetésérehasználták. A nácik már nem jelentettek veszélyt az Egyesült Államok számára. Akommunisták viszont igen.

Amikor végzett, kapott 350 dollárt, hogy civil ruhát vásároljon, egy kis bőrtokotelvénnyel és egy fényképes műanyag kártyával, a következő felirattal: A KÁRTYA

VISELŐJE AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGE KÉMELHÁRÍTÓSZOLGÁLATÁNAK TAGJA. Kiutaltak neki egy ötlövetű .38-as Smith and Wessont.Beosztották a 119. CIC-alakulathoz, amelynek a székhelye New York Cityben, az 57.utcában egy irodaépületben volt. Bérelni akart egy lakást, de Sharon nem akart

feleslegesen pénzt kidobni. így Sandy szüleinél laktak, különben is, az anyja megsértődöttvolna.

Ezért minden hajnalban busszal ment a newarki Pennsylvania állomásra, majd ahelyközi vonattal New Yorkba. Metró vitte az 57. utcáig.

A 119. alakulat általában azzal foglalkozott, hogy ellenőrizte azok előéletét, akik bizalmas és szigorúan bizalmas munkát akartak kapni. A különleges ügynökök környezettanulmányt végeztek, és kérdéseket tettek fel. Elmentek az iskoláikba, és beszéltek a volt tanáraikkal.

Felter ezt néhány hónapig csinálta, utána kinevezték az alakulat helyettes vezetőjének,ami azt jelentette, hogy ő végezte az összes adminisztrációt. Harminchat különlegesügynök volt, a legtöbb őrmester, néhány zászlós és még egy tiszt. Mindenki civil ruhát



viselt.

Nem így képzelte a kémelhárító tisztek életét, és már azon töprengett, nem ragadta-e ela fantáziája és egoizmusa, amikor azt hitte, hogy valami fontosat fog csinálni. De nemtehetett semmit ellene.

Ezután minden előzmény nélkül behívták egy értekezletre a Gosvenors Islanden lévőközpontba, és bemutatták egy ősz hajú embernek, akinek a kiejtése olyan volt, mint CraigLowellé. A férfi meghívta ebédre, beszéltek németül, oroszul és lengyelül. Felter tudta,hogy csak azt ellenőrzi, tud-e kommunikálni ezeken a nyelveken, de a találkozás okárólfogalma sem volt.

– Az egyik barátja azt mondta, hogy olykor tud nagyon kemény is lenni, Felter. Ez igaz?

– El sem tudom képzelni, ki mondhatta ezt rólam – mondta Felter őszintén.

– Közös barátunk, Paul Hanrahan.

– Ja, Hanrahan ezredes. Tényleg ő mondta ezt rólam?

– Igen, és a legjobb kívánságait küldi.

– Most hol van? – Nem kapott választ a kérdésére. -Felter, szeretne Berlinbe menninéhány évre? – kérdezte

végül a férfi.

– Ó, de még mennyire! – vágta rá habozás nélkül.

(Kettő)

Mr. és Mrs. Sanford ¤. Felter és ifjabb Sandy egy Pan Ame-rican-járattal repültek Németországba. A Hadügyminisztérium civil dolgozójaként, könyvelőként, GS-9-es beosztásban (ami a századosi ranggal volt egyenértékű) Felter jogosult volt csapattisztiszállásra, kantinkártyára és egyéb kiváltságokra.

Három hónapig a keletnémet határon átkelőket hallgatta ki, elsősorban az orosz katonaialakulatok elhelyezkedéséről faggatta őket. Ahogy egyre több adattal rendelkezett Kelet- Németországról és Lengyelországról, a Volkspolizeire, a félkatonai keletnémet rendőrségrekezdett szakosodni.

Hamarosan osztályvezető-helyettessé léptették elő. Munkájához tartozott a németek ésmások beszervezése, akik – mivel utálták az oroszokat, vagy csak a pénz miatt – hajlandóak voltak a másik irányba is átlépni a határt, hogy konkrét választ kapjanak Felter (vagy Washington) kérdéseire a keletnémet katonai és gazdasági élettel kapcsolatban.

Sharon szerette Berlint. Zehlendorf, ahol laktak, viszonylag ép maradt, lakásuk pedigszebb volt, mint amiben valaha laktak, beleértve a presidiói ikerházat.

Sharon nem igazán értette, miért kéri a férje, hogy ne forszírozza a barátságot a többiWest Point-i feleségével. Biztosan kíváncsiak lennének, hogy Sandy mit csinál, és erre a

kényelmetlen kérdésre nem válaszolhatnak – hangzott a magyarázat. Sharon azt semértette, hogy miért van szükség sofőrre, és miért tilos gyalog elhagynia a telepet, aholéltek, ha Sandy vagy a „sofőr” nem volt velük.

– Kari nagyon kedves ember – mondta –, és tudom, hogy nem volt náci. De félek tőle.



Miért kell fegyvert viselnie? Te miért viselsz fegyvert, Sandy?

Nem mondhatta el neki, hogy azért kapott „sofőrt”, és azért viselt állandóan fegyvert,mert a túloldali disznók gyakran cser-benhagyásos gázolásokkal fejezték kielégedetlenségüket az amerikaiak tevékenységével kapcsolatban, vagy úgy, hogy savatöntöttek a gyerekek arcába.

Sharon természetesen beszélt németül, és így könnyebben barátkozott a német nőkkel,akik Sandyvel együtt dolgoztak, sőt azokkal a nőkkel is, akikkel vásárlás közbentalálkozott. Alkalmazkodott.

Amikor egyértelművé vált, hogy a keletnémetek át akarják alakítani a határőrségüket, ésa Volkspolizei katonai egységeit hadsereggé formálják – ami nem volt újdonság, hiszen anyugatiak is átszervezték a Grenzpolizeit egy új Wehrmachttá, amelyet végülBundeswehrnek neveztek –, Felter saját kezdeményezésére elkezdte iratgyűjtőbe rendeznia lehetséges tisztek nevét. Persze a Gehlen-szervezettől is kapnak ilyen listát, de Felter úgy gondolta, hasznos lesz összehasonlítani a kettőt.

Sok tiszt nyilván a Volkspolizei jelenlegi tiszti állományából kerül majd ki, de belőlük nem volt elég egy hadsereg vezetéséhez. Az oroszoknak így két lehetőségük maradt:képességeiket meghaladóan olyan tiszteket és tiszthelyetteseket léptetnek elő aVolkspolizei-on belül, akiknek a hűsége a kommunizmus és konkrétabban a KreM1 irántnem volt megkérdőjelezhető, vagy a Szovjetunió különböző részein több éve fogva tartotttisztek között válogatnak.

Felter rendszeresen érdeklődött ezen tisztek iránt, mert nem csodálkozott volna, haÉszak-Oroszország pusztáin többször megismételték volna Katynt. Bár soha nem tudott

meg konkrétumokat, hallott pletykákat tömeges kivégzésekről, és ez is azt a feltevéséttámasztotta alá, hogy az oroszok új akciótervet dolgoztak ki. Ha valakit évekig keménymunkára ítélnek, és utána felajánlják, hogy ismét tiszti egyenruhát ölthet – és még eskütsem kell tennie egy kommunista államnak, csak a német kormánynak –, akkor ezek atisztek meglehetősen értékesek lehetnek a szovjeteknek.

Az ilyen katonákat persze nem lehet parancsnokká kinevezni. Ehhez szilárd ideológiaialap kell. De rengeteg adminisztratív beosztásra kellettek emberek. Ha oda kipróbálttiszteket tesznek, felszabadulnak az ideológiailag megbízhatóak, akik már parancsnokok lehetnek.

A szovjetek persze vállalták annak a veszélyét, hogy a „nem politikai tisztek” közöttlesznek olyanok, akik fogságuk alatt a Szovjetunió és keletnémet szövetségeseik ellenhangolódtak. Az ilyen tiszteket megkörnyékezhetik nyugatról, akár ideológiai, akár önzőanyagi okokból. Az oroszok alaposan megfigyelik ezeket az embereket, de ketten, tízenvagy akár százan átcsúszhatnak a hálón. Sandy Felter minél többet el akart kapni közülük.

Ezek a dolgok általában a Gehlen-szervezethez tartoztak, és Sandy ilyen irányútevékenységét egyeztetnie kellett volna velük. A kapcsolatfelvétel előírt módja Sandyfőnökén, illetve az ő kapcsolatán keresztül történhetett volna. Sandy Felter pusztán

megérzésére hallgatva nem bízott meg Gehlen összekötő emberében, bár az élvezte Sandyfőnökének bizalmát.

Tudatában volt, hogy amit tesz, kétszeresen is tilos, kikerülte a hivatalos csatornákat, és



úgynevezett „magánaktákat” állított össze. Ennek ellenére elkezdte összegyűjteni azontisztek nevét, akikről úgy tudták, még élnek a Szovjetunióban. Amikor már ötvenháromtiszt neve szerepelt a listán őrnagytól ezredesig, elvitte magával a Gehlen-szervezetMünchen melletti központjába. Szerencsét próbált. Odaadta az anyagot egy kövér elemzőnek, aki úgy nézett ki, mint egy vidám hentes. Elmondta, hogy magánaktábólszármaznak a nevek, és tovább szeretné bővíteni a listát. A vidám, kövér német közölte,

hogy csak hivatalos forrásból fogadhat el anyagot, de ha Felter visszajön tizenöt percmúlva, visszakapja a listát.

Amikor visszament a listáért, három fénymásolt oldal volt hozzátűzve egy hasonlólistából. Ha a név mindkét listán szerepelt, akkor mellékeltek egy rövid életrajzot és azakta számát. A következő hónapokban további kétszáz nevet adott a vidám hentesnek,cserébe mintegy száz olyan nevet kapott, amivel ő nem rendelkezett. Az egyik név nagyonismerős volt:

Greiffenberg, Paul (?) Oberstleutnant (?) NKVD 88-234-017. Biztonsági Szolgálat,

Berlin, 343-1903. 263-as tábor, Kirtimja(?) 1946. márc. 18. Aktaszám: 405-001-732.Elővette a berlini telefonkönyvet. Minden helyesírási kombinációt figyelembe véve,

huszonkét embert hívtak Greiffenberg-nek. Ilse apjának Paul volt a középső neve. P. P.teljes neve Peter-Paul volt kötőjellel. Oberst volt és nem Oberstleutnant. Von Greiffenbergvolt és nem simán Greiffenberg. Huszonkét Greiffenberg volt Berlinben, így nemszámított ritka névnek. Ami ennél fon-tosabb volt, Bellmon azt mondta, Oberst Graf Peter-Paul von Greiffenberget az oroszok Zwenkau mellett lelőtték. Valószínűleg csak egyvéletlen névazonosságról volt szó, de azért főnökén és a Gehlen-összekötőn keresztülkikérte a 405-001-732-es aktát, ami rutinkérésnek számított.

A parancsnok figyelme elsiklott a kérelem felett, viszont amikor megérkezett az irat,elborult az agya, és szétszedte Sandyt. Utasította, hogy csak azt csinálja, ami a dolga,figyelje a Volkspolizeit, és felejtse el a foglyokat.

– Az istenért, Felter – fejezte be –, az utolsó feljegyzés erről a fickóról 1946márciusából származik. Mostanra biztosan lelőtték. Tudja, hogy ezt szokták csinálni.

Felter soha nem nézhette meg a 405-001-732-es aktát. Legközelebb, amikor a Gehlen-szervezetbe ment, a kövér, vidám hentes már nem volt ott. A miértre nem szokásrákérdezni.

Fokozatosan tovább bővítette a listáját, és amikor sikerült kikérdezni egy-egy visszatértrégi foglyot, mindig megeM1ítette gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes nevét. Sohasenki nem hallott róla.

(Három)

Pennsylvania, Philadelphia

1949. április 21.

Craig Lowell tweedzakóban, sportos fehér ingben, szürke vászonnadrágban és papucscipőben sétált át a Pennsylvania Egyetem udvarán Ilse MG kocsijáig. A hatalmasöreg Packardtol nem sokkal azután szabadult meg, hogy Philadelphiába érkeztek. EgyrésztIlse nem szerette vezetni, másrészt Craig is utálta, hogy az emberek megállnak és



bámulják, amikor a városban furikázott vele.

Vett egy Jaguart. Akarta a Jaguart, de nem tetszett neki a beszámítási ár, amit akereskedő ajánlott neki a Packardért.

Ezért hirtelen ötlettől vezérelve egy hatalmas piros masnit tetetett a Packardmotorházára, és Broadlawnsba vitette. Az ajándékozó okirat mellé az alábbi kártyátragasztotta a kormányra:

Kedves Andre!

Köszönök mindent. Jó utat, és használd egészséggel!

Szeretettel, Craig

Ilse nagyon rendes dolognak tartotta, amit Lowell tett, de a Jaguartól ugyanannyira félt,mint a Packardtól. Egy nap, amikor szervizbe vitték a Jaguart, Ilse kisétált, és aszomszédos autószalon kirakatát bámulta.

– Milyen aranyos! Nagyon drága, Craig? – kérdezte a kirakatban álló autóra mutatva.Így vett neki egy Sport MG-t. Olyan érzés volt benne ülni, mintha egy vödörben húznák az embert a földön.

Ilse viszont nagyszerűen boldogult vele. Kibéreltek egy lakosztályt a Parkwayn, amitIlse úgynevezett modern dán stílusban rendezett be. Craig nem értett hozzá, és nem isérdekelték az ilyen dolgok, de ha ez boldoggá tette a feleségét, akkor ő is örült.

A lakosztályban három hálószoba volt, egy konyha és egy hatalmas kétszintes nappali.Egy használtbútor-kereskedésben vett egy óriási asztalt, könyvespolcokat és egy

forgatható lámpát. Egy írógépet is bérelt az IBM-től. A lakosztályra és az írógéprevonatkozó száM1ákat és amit nem tudott a Hadseregnél elszámolni, a magánvagyonábólfizette. Nős veteránként két eltartottal havi 134,80 dollárt küldött neki a kormány. EztIlsének adta zsebpénznek. Geoffrey Craig hagyatékából havonta kapott egy csekket,háromhavonta pedig egy sokkal nagyobb összegről szólót. Ebből tőzsdézett is egy kicsit,legalábbis, ami megmaradt belőle a könyvelők után. Tulajdonképpen a havi csekkekbőléltek.

Porter Craig üzleti ajánlatait visszautasította. Azt mondta, ezzel vár, amíg befejezi aWhartont, visszatér New Yorkba, és jobban megismeri a dolgok állását.

Porter kezes bárány lett, amióta a Waldorfban találkoztak, a temetés után. Egyértelműenönzésből nyalizott neki, de ennek egy része hasznos volt. Például Porter benevezte a„Rózsafa” vadászatra. Nem akart vadászni, de volt egy pólómeccs is, és lovagoltak egykicsit.

Ilse is lovagolt, nem is rosszul. Lassan történeteket kezdett mesélni arról, amikor apjával lovagoltak Németországban. A vadászaton Ilse megismerkedett néhány egészkedves nővel, és jóba is lett velük. Sajnos, Lowell legtöbb évfolyamtársa a Whar-tonbanseggfej volt, vad ambícióval megáldott aktatologatók. Tanulmányi szempontból felvette

velük a versenyt, és úgy gondolta, hogy ha üyen barmokkal kell versenyeznie végzés után New Yorkban is, nem lesz sok gondja.

Azzal, hogy Andrénak ajándékozta a Packardot, elvetette a békülékenység csíráját.



Biztos volt benne, hogy Andrénak köszönheti a fegyverszünetet az anyjával. Kétszer látogatták meg őket, egyszer, amikor a lakásba költöztek, majd néhány hónappal ezelőtt,amikor Pretierék Palm Beach felé utaztak.

Lowell tudta Ilséről, hogy igen konok tud lenni, és soha nem bocsátja meg teljesen azanyósának a broadlawnsi jelenetet, de úgy döntött, a gyereknek szüksége van nagyanyáraés fordítva, ezért igen figyelmesen nézte, amint anyósa – rövid ideig – játszott P. P.-vel.

Nem a Saturday Evening Post címoldalára kívánkozó, megható „nagymama és unokája” – jelenet volt, de mégis történt valami.

Az egyetemi parkolóban Craig Lowell megkerült egy páncélozott teherautót, és egyM26-os 90 mm-es csövétől két méterre találta magát. Valaki forgatta a tornyot. Alegtisztább M26-os volt, amit valaha látott. A tank mögött állt a platós kocsi, amelyfeltehetően az egyetemre hozta. Volt még egy M24-es könnyű tank, néhány M8-as páncélozott autó, továbbá teherautók és dzsipek is várakoztak.

A pennsylvaniai Nemzeti Gárda az egyetemen toborzott.

– Meg akarja nézni belülről? – kérdezte egy százados.

Lowell mosolyogva megcsóválta a fejét. Aztán úgy döntött, miért is ne. Aktatáskáját akocsijába dobta, és felmászott. Megvárta, amíg egy potenciális önkéntes boldoganmosolyogva kimászott a parancsnoki toronyból, majd átlendítette a lábát a nyíláson, éslemászott. Bent egy őrmester volt. A tank belseje is tökéletesen tiszta volt, még a festék sem pattogzott le róla. Vagy vadonatúj, vagy majdnem az. Az őrmester megmutatta neki acső zárszerkezetét, a töltényeket és a vezető ülését.

Craig megérezte az ismerős szagokat, majd mosolyogva kimászott a nyíláson.

– Szeretne egy ilyet vezetni? – kérdezte tőle a százados. Craig még mindig mosolyogva bólintott.

– Adjon nekem két percet – mondta a százados –, hogy elmagyarázzam a programunkat.

Lowell nem szívesen mászott le a tankról.

Ha belépne a gárdába – a páncélosszázadhoz vagy a felderítőszázadhoz, ahol szinténvolt üresedés –, kedd esténként fél nyolctól fél tízig megtanítanák, hogy működik egytank, és hogy kell vezetni. Nyáron lenne két hét aktív szolgálat és kiképzés. A két hét alatt

ugyanazt a fizetést és ellátmányt kapná, mint a hivatásosak. Miután elég keddi találkozónvett részt, és elvégzett egy nyári tábort is, jelentkezhetne a tartalékos tiszti tanfolyamra,aminek elvégzése után tartalékos hadnaggyá neveznék ki.

– Már van egy tartalékos tiszti kinevezésem – mondta Craig.

– Tényleg? Milyen rangban? – kérdezte a százados.

– Főhadnagy – felelt Craig. – Páncélos. – Az M26-os felé bökött. – M26-osszakaszparancsnok vagyok. – Egy nappal a leszerelése előtt léptették elő főhadnaggyá.

– Iskolai képzés? Járt Knoxba? – M4A4-es lövészetet tanítottam Knoxban – mondta Lowell.

– Akkor ezt tényleg ismeri!



– A Páncélosbizottságban dolgoztam a 90 mm-es ágyúk próbájánál – közölte Lowell. – Sokkal többet tudok erről a zajos, forró dögről, mint szeretnék.

– Szükségünk lenne magára! – lelkesedett a százados.

– Kösz, de nem – felelte Craig.

– Előléptetjük századossá! Az ördögbe is, napi zsoldot kap két óra munkáért kedd

esténként. – Kösz, de tényleg nem – ismételte meg Craig.

A százados átadta a névjegyét, hogy gondolja meg a dolgot. – Semmi kötelezettség – mondta –, csak ugorjon be a páncélosok Broad Streeten lévő irodájába valamelyik kedden,hogy megnézze, milyen.

A törzsőrmester egy Fairmount Park-i zsaru volt. A szakaszparancsnokok egy napot semtöltöttek aktív szolgálatban. A hadtáp őrmester Gambino ezredes testvére volt. Gambinoezredes két évet szolgált őrnagyként, majd a második világháborúban alezredes volt. Egyszállítóalakulat zászlóalját vezette, miután a nehéz teherautókkal kapcsolatos tapasztalatamiatt közvetlenül kinevezték. Ezt a tapasztalatot úgy szerezte, hogy Gambino és fiai többéve rendelkeztek Észak-Philadelphia kizárólagos szemételszállítási jogával.

– Elmondom magának őszintén – kezdte Gambino ezredes. -Tiszta hülyének éreztemmagam tavaly nyáron Indiantown Gapben. Kilenc tankunk volt, és egy átkozottat semtudtunk kivinni a lőtérre anélkül, hogy ne robbant volna le.

– És az az M26-os, amit az egyetemen láttam? – Kölcsönvettem a harrisburgi 112.lövészezredtől azzal a fickóval együtt, aki vezeti.

– Vannak tartalék alkatrészek?

– Van egy átkozott raktáram, tele alkatrészekkel. Csak olyan emberem nincs, aki látottvolna már M26-ost. Az M4A4-essel nem volt bajom.

– Azt hiszem, be tudom indítani magának az M26-osokat – jelentette ki Lowell.

– Ha megteszi, századost csinálok magából!

– Előbb kinevez századosnak és a páncélosszázad parancsnokának, és azutángondoskodom róla, hogy működjenek – alkudozott Lowell.

– Már van századparancsnokom. Az S-4 sógora. Nem rúghatom ki!

– Ha fontosak magának a tankok, ezredes – mondta akkor Craig Lowell magabiztosan –, akkor kénytelen lesz megtenni.

És megint megcsinálta! Különleges paranccsal századossá léptették elő, és még aznapátvette a parancsnokságot a pennsylvaniai Nemzeti Gárdánál.

Miután kiderült, hogy lehetetlen mind a kilenc M26-ost tüzelőképessé tenni a nyáritáborig, Lowell százados mindegyiket olyan állapotba hozta, hogy el lehessen vezetni a

hadosztálytól a katonai vasútállomásig. Onnan az Indiantown Gapen lévő gyakorlótereprevitték ezeket.

Talált egy használható és két féleszű szerelőt a században. Ők négyen – mert Lowell is



boldogan volt nyakig olajos – megjavították három tank lőtornyát, célzószerkezetét,optikai távolságmérőjét és tájolóját. A rendelkezésre álló idő és emberállomány mellettlehetetlen volt mind a kilenc tankot működőképessé tenni.

Volt erre egy egyszerű, ám tisztességtelen megoldás. Úgy lőtt kilenc tankkal, hogy ahárom működőképessel lőtt háromszor. A hivatásos Hadsereg szeM1ét tartó tagjai annyirameglepődtek, hogy a 111. lövészezrednek egyáltalán van működő M26-osa, hogy nem

vették észre – vagy legalábbis úgy tettek –, hogy a járművek azonosítási száma vadonatúj,mintha ott frissiben festették volna át.

Mindenki boldog volt, a hadosztályparancsnoktól Lowell századosig. Amikor visszatérta nyári táborból, berakta Ilsét és P. P.-t a kocsiba, lementek Camp Maybe, és kibéreltek egy kunyhót a tengerparton a nyár hátralevő részére. Minden kedd este beszállt aJaguarba, és leutazott Phillybe megtartani a páncélostanfolyamot.

Amikor januárban befejezi az iskolát, és visszaköltöznek New Yorkba, csatlakozni akarta New York-i Nemzeti Gárdához. Egyesek hobbiból teniszeztek, mások golfoztak. Ő

hobbiból majd katonásdit játszik.Gatyába rázta a Fairmount Park-i zsarut, aki a törzsőrmestere volt. A törzsőrmester

gatyába rázta a szakasz őrmestereit, miközben Lowell százados gatyába rázta aszakaszparancsnokokat. A 111. lövészezred harckocsiszázada vitathatatlanul a legjobb voltaz ezredben, talán a hadosztályban is. Lowell nem eM1ékezett semmire, ami annyi örömetszerzett volna neki, mióta a görögöket tanította a Garand használatára.

Lehet, hogy gyerekes, amit csinál, de kit érdekel? Ha az élete hátralevő részét azzalfogja tölteni egy íróasztal mellett, hogy a tőkebefektetések várható hozamát számolgatja,

akkor a friss levegő és a fizikai munka biztosan jót tesz majd.(Négy)

Németország, Berlin Amerikai szektor 1950. május 21.

Bob Bellmon alezredes egy tábornok kíséretének tagjaként utazott át Berlinen, ésmegkereste Sandy Féltért. Bellmon most már a Pentagonban dolgozott a hadműveletekértfelelős vezérkari főnök helyettese mellett.

Felhívta Féltért és felajánlotta, hogy meghívja őket vacsorára, de Felter azt javasolta,

inkább ő menjen hozzájuk. Sandy autót akart küldeni, de Bellmon közölte, hogy erresemmi szükség, van autója.

Felter két dologra volt kíváncsi: hogy szerezte meg Bellmon az otthoni számát, amelynem szerepelt a berlini katonai telefonkönyvben, és honnan tudta, hol laknak Sharonnal. Alakótelep sem volt feltüntetve sehol.

Sharon megérezte, hogy Felter szereti Bellmont, és az alezredes fontos volt a jövőjük szempontjából, ezért különleges vacsorát készített. Még azt is elintézte, hogy az egyik szobalány vigyázzon a kis Sandyre, hogy ne legyen útban, miután büszkén megmutatták a

vendégnek. Vacsora után kétszer próbálta magukra hagyni őket, hátha „beszélni akarnak”,de mindkét alkalommal Bellmon maradásra bírta. A harmadik alkalommal Bellmon eztfelelte: – Tényleg szeretnék vele pár szót váltani négyszemközt, Sharon.

Miután Sharon kiment, Felter konyakkal kínálta Bellmont.



– Honnan kapta meg az otthoni telefonszámomat, alezredes? – kérdezte Sandy, tudva,hogy ezzel Bellmont védekezésre készteti. Már nem vagyok ártatlan kis hadnagy,gondolta.

Mint kiderült, a telefonszámot Vörös Hanrahantól kapta. Ez egyben azt is jelentette,hogy Hanrahan is Washingtonban van, aki üdvözletét küldte, és érdeklődött LowellHerceg iránt.

– Nem hallottam róla, mióta kiszállt – mondta Bellmon. -Maga igen?

– Sharon rendszeresen beszél Ilsével – felelte Felter. – Százados lett a pennsylvaniai Nemzeti Gárdában.

– Jézusom! – mondta Bellmon. – Isten irgalmazzon a Nemzeti Gárdának!

Abban a tévhitben, hogy Felter ismeri MacMillant, Bellmon elmesélte, hogy Macrepülőiskolába ment, és Tokióba helyezték át. – Gondolom, MacArthurnak tetszik agondolat, hogy van mellette egy másik Becsületrend-tulajdonos. Kicserélhetik a háborús

történeteiket. – MacArthurnak dolgozik?

– A főhadiszállásra van beosztva – mondta Bellmon. – Azt hiszem, túl okos, semhogyMacArthur közelébe menjen. A jó Mac igyekszik távol maradni a tűztől, ha lehetséges. – Majd meglepetésszerűen rákérdezett: – Szeret civil ruhában dolgozni, Sandy?

– Nem rossz. – A kérdés nemcsak merő kíváncsiság volt. – Hanrahan ezredes kérte,hogy ezt kérdezze meg tőlem? Bellmon alezredes nem válaszolt a kérdésre.

– Hogy jön ki a parancsnokával? – folytatta. Most Felter nem válaszolt. – Kérte a maga áthelyezését – közölte Bellmon.

Felter azon tűnődött, baráti látogatásról van-e szó, vagy Hanrahan tudta, hogy BellmonBerlinbe jön, és megkérte, hogy beszéljen vele. Esetleg Bellmonnak volt kapcsolata akémelhárítással, és hivatalosan volt itt.

Akárhogyan is, Felter sajnálta, hogy Bellmontól ezt hallja. Nem azért, mert megfúrta a parancsnoka, hanem mert ez megerősítette a főnökéről alkotott véleményét.

– Ha olyan helyzetben lennék, hogy a felmentését indítványozhatnám – mondta Felter szárazon –, megtenném. És megalapozott lenne a kérésem. Az övé nem az.

– Az a hír járja, hogy rossz helyre dugta az orrát – jelentette Bellmon.

– Egy kémelhárítónak nagyon szűk mozgástere van, és ha valahova bedugja az orrát,azzal beleavatkozik mások ügyeibe – felelte Felter. Most jutott eszébe, hogy két tiszt volta Hadseregben, akinek nyugodtan elmondhatta, amire gondol, Hanrahan és Bellmon.Hanrahannak a görög szolgálat miatt, Bellmonnak Katyn és a Parker-harccsoport miatt.

– Nem gondolja, hogy átlépte a megengedett határt? – kérdezte Bellmon. Felter nemet

intett. – Egyszer majdnem megtettem, amikor egy Szovjetunióban fogva tartott tiszt aktáját

kértem ki, egy Greiffenberg nevű emberét.



– Greiffenberg? A mi Greiffenbergünk?

– Nem tudom. Akit találtam, alezredes. És simán, „von” nélkül írja a nevét.

– Gondolja, hogy még életben van?

– Egy a kétszázhoz. De gondoltam, érdemes utánanézni. Nagyon óvatos voltam, teljesenrutinkérés volt. Ellenőriztem. Mindenki megteheti, a CIC, a DIA, még a haditengerészeti

kémelhá-rítók is. – Milyen információja volt? Hol van a maga Greiffenbergje?

– Elég megbízható információm volt, hogy egy Oberstleutnant Paul Greiffenbergmunkatáborban van Szibériában. Viszont huszonkét hasonló nevű ember van a berlinitelefonkönyvben.

– Ez hogy jön ide? – kérdezte Bellmon. -Összeállítottam egy listát, egy magánaktát akeletnémet

hadsereg lehetséges tisztjeiről. Ellenőrzésem oka természetesen magánjellegű volt. Naó, nem igazán személyes. Megérzés volt. Néha megérzések alapján cselekszem. UseLowell leánykori neve Greiffenberg volt, és az apja eltűnt.

– Ilse apja meghalt – közölte Bellmon. – Az oroszok lőtték le egy nappal azelőtt, hogymaga és Phil Parker megjelentek Zwenkauban.

– Látta a holttestet?

– Minden németet lelőttek – makacskodott Bellmon.

– Azért kérdezem, mert megtudtam, hogy általában nem lőtték le az alezredeseket és amagasabb ranguakat. Még az SS tisztjeit sem! Legalábbis nem azonnal, mint azt a magaembereivel tették.

– Nem láttam a holttestet – vallotta be Bellmon. – Nem akartam látni. Azt hiszem,mások látták.

– A kulcsszó, hogy hiszi – mondta Felter.

– Nincs véletlenül fényképe?

– Soha nem nézhettem meg az aktát. A parancsnokom visszaküldette.

– Miért tette ezt?

– Mert hatáskörömön kívül cselekedtem.

– Mit tett volna, ha a nyomára akad?

– Elmondom Craignek, hogy ő döntsön.

– Ha az oroszok kiderítették, hogy tud Katynról, akkor rég halott.

– Ez igaz.

– A parancsnoka tud Katynról?

– Soha nem beszéltem vele erről.

– Akkor meg mi baja van magával?



– Lehet, hogy nem szereti a zsidókat. De az is lehet, hogy zavarba hozom. Nem túleszes. Csak épp annyira, hogy ezt megérezze. Túlságosan megbízik Gehlen összekötőemberében.

– És maga nem?

– Én nem.

– Nem fogják áthelyezni. Hacsak nem akarja. Akar nekem dolgozni a Pentagonban? – Most nem, köszönöm.

– Be akar fejezni itt valamit?

– Igen.

– Gondolom, fontos?

– Azt hiszem.

– Vörös szerint maga elég józan, Sandy. – Szerintem is.

– Amikor befejezte, és kész innen elmenni, szóljon! Használni tudom magát, és egykinevezés a Pentagonba nem árt a karrierjének.

– Gondolom, valami érdekeset csinál.

– Pontosan olyat, ami beleillik a maga profiljába.

– Talán egy kicsit később – mondta Felter.

– Ha valami hülyeséget csinál most, az tönkreteheti a karrierjét. – Bármikor csatlakozhatok a pennsylvaniai Nemzeti Gárdához – mondta Felter, és

mindketten hangosan nevetni kezdtek. Ezzel be is fejezték a beszélgetést.

(öt)

Felter sokat gondolkozott ezen a következő napokban. A parancsnoka csak akkor meriaz áthelyezését kérni, ha valaki erre biztatta. Ez csak Gehlen összekötője lehet. Egy újabbvalószínűtlen, bizonyítandó megérzés, amelyre választ kell keresnie.

Valami nem tetszett a veszteségi rátával kapcsolatban, de ott sem volt semmi, aminelindulhatna. Ami a veszteségi rátát illeti, kevesebb ügynököt veszített el, mint amivárható volt, de gyanús volt az elvesztett emberek minősége. Olyan embereket veszített el,akiknek túl sok tapasztalatuk volt ahhoz, semhogy olyan egyszerűen lebukjanak, mintahogy ez megtörtént.

A legutóbbi esetben, az egyik német segítőtársa beszervezett egy volt drezdait, akifeketézett, és aki jó pénzért hajlandó volt visszamenni Drezdába.

Amikor Felter leadta a feljegyzést, és kérte a pénzt a parancsnokától, az aktából

kiderült, hogy a drezdai korábban a Biztonsági Szolgálat századosa volt, és Münchenbendolgozott. A feljegyzés megadta az átkelés dátumát is.

A helyi ügynök három nappal később jelentette, hogy az emberüket begyűjtötték Kelet-Berlinben, amikor felszállt a drezdai buszra. Még a papírjait sem kérték. Már várták.



Tudták, hogy néz ki, tudták, hol keressék. A parancsnok figyelmesen és elgondolkodvahallgatta végig Felter fejtegetését a lehetséges magyarázatról, majd elmondta, hogy kizárt,hogy az ő német kapcsolata, akiért Gehlen vezérezredes személyesen vállalt felelősséget,kettős ügynök legyen.

Felter drezdai ügynökének a sorsa hétköznapi dolog volt, erősködött. Amikor Felterék beszervezték, akár már kereshették is. Kelet-Németországban büntetendő a feketézés.

– A jövőben, Felter, csak a tényekkel foglalkozzon a feljegyzéseiben! Az analízis az énfeladatom – utasította végül beosztottját.

Felter tudomása szerint a tények a következők voltak:

a) Úgy intézte, hogy a német kapcsolata ne legyen Berlinben, és biztos volt benne, hogynem is volt ott attól kezdve, hogy felmerült az ügynök neve. A kapcsolata nem tudhatta,hogy Felter beállította-e a drezdait vagy sem.

b) Maga gépelte a feljegyzést és a pénzalap iránti kérelmet, még a szokásos másolatot

sem készítette el, és személyesen vitte el a parancsnoknak.c) Valószínűtlen, hogy a parancsnok kettős ügynök.

d) Az ő ügynökét mégis begyűjtötték, már vártak rá.

Egy hónappal Bellmon alezredes látogatása után Luther Hollwitz ezredes, aki németszármazása ellenére szovjet állampolgár és akkoriban az NKVD berlini parancsnokhelyettese volt, egy 1940-es Opel Kapitän volánjánál lépett át az amerikaiszektorba, a Charley ellenőrző pontnál. Nyugat-Berlin Zehlendorf negyedében, aBeerenstrasse és az Onkel Tom Allee sarkán lévő metrómegállóig ment. Onnan gyalogolt

egy háztömböt a Hotel zum Fisterig, ivott egy pohár sört, majd felment a lépcsőn a 13-asszobába. Két perccel később a Gehlen-szervezet egyik összekötő tisztje lépett be. Gyorsankezet fogtak, majd leültek egymással szemben.

Valami csörömpölve repült be a kis, bekerített udvarra néző ablakon. Hollwitzezredesnek és az összekötő tisztnek csak annyi ideje maradt, hogy azonosítsa a repülőtárgyat: egy második világháborús német katonai gránátot. Az amerikaiak „krumpli-nyomó”-nak nevezték, mert hasonlított erre a konyhai eszközre.

Mire meghallotta a tompa robbanást, Sandy Felter már leugrott a tűzlétráról a földre,

felpattant a biciklijére, és a sikátoron át a Hotel zum Fister bejáratához gurult. A többiárókelőhöz, hasonlóan ő is megállt a robbanásra, és körülnézett. Az emberek arca

meglepetést és kíváncsiságot tükrözött, majd vállat vonva továbbmentek. Megnyugodvaleemelte a biciklijét a járdáról, és elkerekezett.

Amikor a bűnügyi rendőrség kivizsgálta az esetet, tizenhat embert találtak, akik a Hotelzum Fister közelében voltak a robbanás idején. Senki sem eM1ékezett a biciklistafiatalemberre. Harminchat órán belül azonosították a holttesteket, és a „legmagasabbszinten” hoztak döntést, hogy az érintett részleg aktáit zárolják.

A parancsnokot azonnal visszarendelték Berlinből az Egyesült Államokba, az általavezetett úgynevezett elemzési osztályt bezárták. A teljes irodát – személyzetet, iratokat,iratszekrényeket, íróasztalokat, még a telefonokat is – katonai rendőrségi kísérettel aTemplehof repülőtérre szállították, és felrakták három C-47-es katonai szállítógépre.



Münchenbe repültek, onnan teherautókon folytatták útjukat Garmisch-Partenkirchenbe, azosztrák határ közelébe. A festői kisvárosban a Hadsereg hivatalosan pihenőtelepet tartottfenn a katonák számára. A különböző ügynökségek és az Egyesült Államok kormánya azitteni sóbányákat viszont – ami tulajdonképpen egy több kilométeres labirintus volt – egész más célokra használta.

A férfi, aki Féltért meghívta ebédelni Governors Islanden, szintén itt volt. Állítólag a

telep parancsnoka volt a Különleges Szolgálat alezredeseként. Itt volt Vörös Hanrahanezredes is.

– Kicsit csalódtam magában, Felter – kezdte Hanrahan. – Tényleg szükség volt erre?

– Úgy gondoltam – felelte Felter –, két élet a tét tizenhárom ellenében. Ki kellett volnaadnunk Hollwitzot. Mire kiderült volna az igazam a parancsnok előtt, nem lehet tudni,milyen károk keletkeztek volna.

– Miért kézigránáttal? – kérdezte udvariasan a másik férfi. – Mi lett volna, ha nemműködik, hiszen elég régi volt?

– Átépítettem a robbanószerkezetet – közölte Felter magabiztosan –, és C-4-est tettem ahelyére.

– Milyen figyelmes magától – mondta szárazon a Governors Island-i férfi.

– Most mi lesz velem? – kérdezte Felter. -Csodálkozna, ha tudná, milyen vihart kavartez a dolog odafenn – felelt Hanrahan –, mielőtt kiderült volna, hogy maga azt tette, amit akörülmények között tennie kellett.

– Minden tisztelettel, uram, ez nem válasz a kérdésemre.

– Tud síelni, Felter? – kérdezte a férfi a Governors Islandről.

– Nem, uram.

– Akkor rengeteg ideje lesz megtanulni. Itt tartjuk és várunk, mire jött rá az NKVD.

– Mi lesz a családommal? – kérdezte Felter.

– Biztosan mérlegelte, mielőtt önállóan cselekedett volna, de hogy a konkrét kérdésreválaszoljak: ha hazaszállíttatnánk a családját, minden kiderülne, nem?

– Ez a döntés is fentről jött, Egér – magyarázta Hanrahan. – Azt hiszem, a Gehlen-szervezetre fogják kenni az oroszok – mondta Felter. – Tudják,

hogy általában kiadjuk az ilyen feladatokat. Amikor rájönnek, hogy nem adtuk ki, azthiszik majd, hogy Gehlen volt.

– Hacsak nincs másik emberük Gehlennél, aki tudja, hogy nem igaz – tette hozzá a férfia Governors Islandről.

– Az egyetlen ember a szervezetben, aki tudja, hogy nem ők tették, az maga Gehlen – elentette ki Hanrahan. – Nagyon kellemetlen neki az egész.

– Én mit fogok csinálni? – kérdezte Felter.

– Akármi is történik – mondta Hanrahan –, nem dolgozhat tovább titokban. Feltűzzük aszfinxet a gallérjára, és természetesen egyenruhába bújtatjuk. Időben megkapja az



előléptetését, azt hiszem, a következő hónapban. Ez a rendes eljárás olyanok esetében,akiknek lebukott a titkos akciója.

– Persze le is szerelhet – jegyezte meg a férfi a Governors Islandről

– Ez javaslat, uram? – kérdezte Felter.

– Nem, csak egy lehetőség, amit figyelembe vehet. EM1ítette a családját…

– Azt hiszem – ismételte Felter –, Gehlen száM1ájára fogják írni.

Felter főhadnagy és a felesége egy kétlakásos, családi ház második emeletén kaptak szállást Garmisch-Partenkirchenben. Felter főhadnagyot kiképzői beosztásban az EurópaiParancsnokság Kémelhárító Központjába helyezték át.

Egy nappal azután, hogy századossá nevezték ki – Sharon nagyon dühös volt rá,egyszerűen nem értette, miért neki kell állni a cechet saját előléptetési ünnepségén, amimajdnem háromszáz dollárba került –, megtudta, hogy a parancsnoka cserbenhagyás osgázolásban meghalt Miami Beachben, a Collins Avenue-n.

(Hat)

Craig W. Lowell százados, a 111. lövészezred harckocsiszázadának parancsnoka 1949.december 14-én adta be felmondását, ami 1950. január 16-i hatállyal lép életbe, egynappal a whartoni diplomaosztás után. Úgy döntött, New Yorkba költözik. Gam-binoezredes sajnálta, hogy elmegy. Azt mondta, hogy szívesen körülnéz, és keres Lowellnek egy állást Phillyben, ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy New Yorkban lakjon. Lowellmegköszönte azzal, hogy neki mindenképpen New Yorkba kell mennie.

Amikor aznap este hazaindult a harckocsizóktól, törzsőrmesterével megállt egy bárban a North Broad Streeten egy italra. Ez elég bátorságot adott neki, hogy otthon elmondjaIlsének, mit forgat valójában a fejében.

Nem akar New Yorkba menni, mondta. Ijesztő kilátás azzal tölteni az élete hátralevőrészét, hogy olyan pénzt keressen meg, amire nincs szüksége, olyan legyen, mint Porter Craig, és ez egyre ijesztőbb, minél jobban közeledik az utazás ideje. Ilse megnyugtatta,hogy ő sem akar igazán New Yorkba menni. Ekkor összeszedte a bátorságát, ésmegmondta Ilsének, hogy legszívesebben visszamenne a Hadseregbe. Erről mit gondol?

Ilse azt szeretné, ha azt csinálná, amihez a legtöbb kedve van. Ő boldog lesz, bárhogyandönt is a férje.

Craig a következő három napot azzal töltötte, hogy újra meg újra átírta a levelet aHadsereg személyzeti főnökének. Tárgy: Újrajelentkezés aktív szolgálatra.

Egyes számú mellékletként csatolta a Wharton Egyetem dékánjának levelét, akikijelentette, hogy annak ellenére, hogy különleges engedéllyel vették fel, egyetemi szintűtanulmányokat folytatott. Ha meglett volna az egyébként kötelező alacsonyabb szintű elsődiplomája, akkor kitüntetéssel végzett volna. Amennyiben az elkövetkező öt évbenmegszerzi az első diplomát, akkor kérésére a Pennsylvania Egyetem ÜzletemberképzőIskolája megadja neki az egyetemi szintű MBA-diplomát.

Mellékelte Gambino ezredes levelét is, aki azt írta, hogy Lowell százados az egyik legkiválóbb csapattiszt, akit valaha ismert, kiváló adminisztrátor és kipróbált műszaki



karbantartó. Gambino helyesen gondolta, hogy Lowell buta seggfejnek tartja őt, de azigazsághoz tartozott, hogy ez a taknyos kölyök gatyába rázta a harckocsiszázadot, éselindította a kibaszott tankokat. Lőni tudott velük, és kiemelkedő teljesítményt préselt ki anyári táborból.

Alapos megfontolás után Lowell a levél végére még odaírta: „Alulírott tudatában van,hogy rangjához képest fiatal, és hajlandó elfogadni a lefokozást főhadnagyi rangra,

amennyiben az újrafelvételi kérelem kedvező elbírálásban részesül.”Amikor nem kapott választ, mégis elköltözött New Yorkba. Porter Craig nagyon

segítőkész volt. Személyesen mutatott meg nekik egy fél tucat, a cég tulajdonában levőlakást. Ilsének egyik sem tetszett.

– Megvan! – csapott a hoM1okára Porter. – A Mews.

– Mi az ördög az a Mews? – kérdezte Craig.

Porter megmutatta nekik. Ilse egészen fellelkesült. A Mews egy háztömb a Washington

Square mellett a művésznegyedben, a Village-ben, egy macskaköves utcában. Az egészháztömb a család birtokában volt, ami azt jelentette, hogy az utca maga is magántulajdonvolt. Egy biztonsági őr tartotta távol a kívülállókat, így, ha az ember nem akart bemenni agarázsba, a ház előtt lehetett parkolni.

Ilse annak is örült, hogy a Mews még nem volt teljesen kész. így ő választhatta ki aszíneket, és maga rendezhette be a lakást. Amíg el nem készült, egy Fifth Avenue-n lévőhotel lakosztályába költöztek, ami alig egy háztömbnyire volt.

Lowell a belvárosban kezdett dolgozni. Porter Craig azt javasolta, hogy töltsön egy kis

időt azzal, hogy körülnéz. Ismerje meg a terepet, derítse ki, melyik terület érdekli. Porter átvette Geoffrey Craig irodáját, de nagyapjuk neve még mindig az ajtón díszelgett. Craigrájött, hogy Porter csak arra vár, Craig is ismerje el, hogy ő az igazgatótanács elnöki posztjának jogos várományosa. Nagyapjuk volt eddig az igazgatótanács elnöke ésügyvezetője. Porter most mint „ideiglenes” elnök szerepelt. Logikus, hogy mivel Craignélobban ismeri a rendszert, ő legyen az igazgatótanács elnöke. Adnának Craignek egy

címet, mondjuk tiszteletbeli elnök, ami tükrözné részvényei számát, de Porter lennegyakorlatilag a főnök.

Porter már láthatóan döntött, és Craig csodálta is azért, hogy mindenáron megpróbált

elkerülni egy kellemetlen összetűzést. Craig is arra a következtetésre jutott, hogy Porter alkalmasabb a vezetésre, mint ő, és egy esetleges konfliktus mindkettőjüknek sok pénzbekerülhet. De nem akarta ezüsttálcán átnyújtani neki az elnöki pozíciót. Úgy döntött, előbbizzadjon meg egy kicsit.

Craig elment a 169. lövészezredhez, és megkérdezte, hogyan csatlakozhat a New York-i Nemzeti Gárdához. Teljes tiszti állománnyal rendelkeztek, nem volt üresedés.

– Felírjuk a nevét a várólistára, de őszintén szólva, nem gondoljuk, hogy lesz olyanüresedés, amelyre századosként számíthat. Sokkal több esélye lenne, ha hadnagyi feladatra

elentkezne. Az az álláspontunk, hogy a főhadnagyoknak három és hét év köztitapasztalata legyen. Századosoktól nyolc évet várunk el. Magának két év aktív szolgálatavan és egy évet töltött a Gárdában. Megérti, ugye, az álláspontunkat?



Amikor ebéd közben elmondta Porternek, az finoman kinevette.

– Hozzám kellett volna jönnöd. Ha tényleg hétvégi harcos akarsz lenni, beszélek akormányzóval.

– Tőled kell ajánlás a kormányzóhoz?

– Csak eM1ékeztetném a kormányzót arra, hogy ki vagy.

– Úgy érted, mennyi pénzt hagyott rám nagyapa?

– Rendben, ha így akarod megfogalmazni.

– Végzett páncélostiszt vagyok!

– Ezzel nem nyűgözted le akárhogyishívják ezredest.

– Baszd meg! – dühöngött Craig. – Le van szarva az egész!

– Ha meggondolod magad, szóljál! Bár ha agyonütnek, sem értem, hogy miért akarod

ilyesmire pazarolni az idődet. – Azt mondtam, baszd meg! Felejts el!

– Ha a katonásdival fölhagysz, nem gondolod, hogy ideje lenne csiszolni a beszédstílusodon? – kérdezte Porter.

Lowell dühe csillapodott, majd elmosolyodott. – Rendben! Akkor cseszd meg, Porter!

– Ez már jobb – nyugtázta Porter, és együtt nevettek.

‘ Hadsereg végre sort kerített arra, hogy válaszoljon Craig kérelmére. A levél így szólt:

Tisztelt Lowell úr! Köszönjük 1949. december 17-i keltezésű levelét, amelyben önként jelentkezik aktív

szolgálatra. Irodánk alaposan megvizsgálta szolgálati múltját és a közeljövőre vonatkozó személyzeti igényeinket. Jelenlegi álláspontunk szerint nem fogadjuk el olyan tisztek

elentkezését aktív szolgálatra, akik nem rendelkeznek egyetemi vagy főiskolai diplomával.

Továbbá főhadnagyként letöltött szolgálati ideje nem felel meg a jelenleg viselt századosi rang követelményeinek. Szolgálati múltját a következő pénzügyi évben

elülvizsgálja egy tiszti bizottság, amely javasolni fogja a vezérkar személyzeti főnökének,

hogy megtarthatja-e századosi rangját az Egyesült Államok Hadseregének tartalékoskötelékében, vagy kapjon-e a korának, szolgálati idejének és egyéb tényezőknek megfelelő rangot. Közvetlenül tőlük fog értesítést kapni hat hónapon belül Jelen körülmények között nem tudjuk kedvezően elbírálni a továbbszolgálás iránti kérelmét.

Köszönjük érdeklődését az Egyesült Államok Hadserege iránt.

Tisztelettel

John D. Glover

őrnagy Nagy kísértést érzett, hogy megírja Glover őrnagynak: dugja fel a tiszti kinevezését, de

utána mégis úgy döntött, le van szarva! Nem érdemes sem a papírt, sem az időt pazarolnirá.



(Hét)

Garmisch-Partenkirchen 1950. május 30.

Garmisch szép helyen feküdt, igazán gyönyörű kisváros volt, de akadtak problémák. Azállandó tiszti személyzet kevés, az élelmiszerraktár és a kantin kicsi. Az egészségügyiállomás, amelyet a „Törött Csontok Csapata”-ként emlegettek, csak a síbalesetek

kezelésére volt alkalmas, még fogorvos sem volt.Bármilyen betegséggel Münchenbe kellett utazni, száz kilométerre északra. Az ottani

katonai kórházban volt gyerekorvos ifjabb Sanfordnak és nőgyógyász Sharonnak, mivelmegint állapotos volt. Az élelmiszerraktár ott sokkal nagyobb választékkal rendelkezett,mint Garmischban, és persze a müncheni kantin volt a legnagyobb Németországban.

Sandy úgy szervezte az óráit, hogy pénteken 11.00-kor végezzen, így fél háromra már Münchenben voltak a kórházban. Egy síoktató századostól – aki eltörte a lábát, éshazaküldték -vett egy két hónapos 1950-es Buick Roadmastert. Az ár kedvező volt, és

Sandy szerette a nagy kocsikat. Ahogy a németek vezettek, jobb, ha az ember nagyautóban ül egy esetleges balesetnél, vélte.

Felterék müncheni útja megszokott menetrend szerint zajlott. Először kitette Sharont akórháznál, és elment az élelmiszerraktárba a bevásárlólistával. Visszament a kórházbaSharonert és ifj. Sandyert, és együtt mentek a kantinba. A Négy Évszak Szállodábantöltötték az éjszakát, és szombaton késő délelőtt mentek vissza Garmischba. Nem szeretettéjszaka vezetni, és a Hadsereg által üzemeltetett Négy Évszak jó szálloda volt, aholviszonylag elfogadható áron lehetett kitűnő kaját kapni.

Egy május végi péntek délután volt az első igazán szép tavaszi nap abban az évben.Sandy letette Sharont a kórházban – ifjabb Sandynek nem kellett a gyerekorvoshozmennie, ezért elvitte magával –, majd elmentek az élelmiszerraktárba.

Leparkolt a Buickkal, kiszállt, és kissé ügyetlenül zárta be az ajtót, mert a kis Sandyt isfognia kellett, hogy ne rohangáljon el a parkolóban.

Ekkor megjelent a kövér, vidám hentes a Gehlen-szervezettől, és rámosolygott. – Milyen szép kisfia van!

– Köszönöm – mondta Sandy. – Azt hiszem, tényleg helyes.

– Hasonlít az unokámra – folytatta a kövér, vidám hentes, és elővette a tárcáját, hogymegmutassa Sandynek.

Nem egy kisfiú fényképe volt. Magas, sovány embert ábrázolt kopott munkaruhában.

– Ez tíz napja készült – közölte a hentes. – Vyrtisában, Leningrád közelében. Ha mindenól megy, tíz napig tart a papírmunka. Értesítjük.

– Biztos, hogy ő az?

– Drága Felterem! Higgyen nekem! Ez gróf Peter-Paul von Greiffenberg ezredes.

– Elnézést – szabadkozott Felter –, de ez engem személyesen érint.

– Tudom. – A vidám hentes élvezte Felter meglepetését. -A közös barátunk úgygondolta, hogy Robert F. Bellmon alezredest érdekelheti az úr hazatérése, és megkért,



hogy adjam át magán keresztül neki az üzenetet.

A kövér, vidám hentes eltette a tárcáját, és gügyögött a kis Sandynek. Majd folytatta: – A közös barátunk azt szeretné, ha tudná, hogy olykor tévedünk, de általában nagyonhatékonyan dolgozunk.

Megérintette a kalapját, és elment.

(Nyolc) Németország, Marburg an der Lahn

1950. június 24.

Magas volt és csontsovány. Szeme beesett, a bőre szürke, és látszott rajta, hogyalultáplált. A ruha, amelyet Günther von Hamm nyugalmazott Generalmajortól BadHersfeldben kapott, lógott a vállán, és buggyos volt a fenekén. A cipő nyomta a lábát, bár nem értette, ez hogy lehet. Minőségi bőr volt. Günther azt mondta, hogy a kormánymegint fizet nyugdíjat, és adhat neki ruhát, pénzt és mindent, amire szüksége van. Majdmegadja, amikor a saját nyugdíja a hátralékokkal együtt megérkezik.

Ebéd óta az étkezőkocsiban utazott. Kicsit szédült, és nem akart visszamenni amásodosztályú fülkébe. Megkérdezte a pincért, hogy maradhat-e, és a pincér rendkívülkészséges volt, hiszen már látott hozzá hasonló hazatérő hadifoglyokat. Kínosan éreztemagát velük szemben, és ha egyikük az étkezőkocsiban akart ücsörögni, az volt alegkevesebb, hogy megengedte neki.

A gróf megszegte a szabályokat. Egy központban kellett volna jelentkeznie Kölnben, deamikor a vonat megállt Kasselben, a határ utáni első állomáson, egyszerűen leszállt. Elege

volt a központokból és az adminisztrációból. Autóstoppal ment Bad Hersfeldbe,megkereste Günther és Greta nevét a telefonkönyvben.

Günther érte jött a Volkswagenével, és a tekintetéből látta, milyen rosszul nézhet ki.Gunthernek rossz híre volt számára. Aznap este megtudta, hogy a felesége meghalt,öngyilkos lett. A lánya állítólag rokonoknál volt Kelet-Németországban. Günther elmondta, hogy a Vöröskereszt nagyon készséges ilyen esetekben, hogy kapcsolatotteremtsen a keleti és nyugati területek között.

Tudta, hogy Günther sem hiszi el, amit mond. A semmiért jött haza.

Akkor túl gyengének érezte magát, hogy továbbmenjen, ezért nem bánta, hogy Günther marasztalta. Etették, és megpróbáltak kellemes dolgokról beszélni. Négy nap utánkijelentette, hogy már jól érzi magát, Marburgba megy. Nem lehetett lebeszélni róla.Máshova nem mehet, és nincs értelme halogatni, mondta.

Kassel siralmasan festett. EM1ékezett, hogy az amerikaiak Giessenen át jöttek északra,Kasselbe. EM1ékeinek rejtett mélyéről derengett egy közlemény: „Az amerikai fegyvereserők elfoglalták Giessent, és Kassel felé vonulnak”. Ha ezt tették Kassellel, mit tettek Marburggal, ami ezen az útvonalon feküdt? Nem sokáig gondolkozhatott, mert a vonat

már Marburg közelében járt. A környéken a rombolásnak szinte nyoma sem látszott.Felállt, felvette zsinórral átkötött kartonbőröndjét. Nem felejtett el borravalót hagyni a

pincérnek. Új pénz volt, német márka a birodalmi márka helyett. Fogalma sem volt, hogy



menynyit ér. Günther ötszáz márkát adott neki, amit majd akkor kell visszafizetnie, harendbe hozta a dolgait. A pénzre nézett, és úgy döntött, öt márka elegendő borravaló. Egyvékony ezüstcsík volt a bankjegybe nyomva. Érdeklődéssel vizsgálta.

Otthagyta a pénzt az asztalon. Felállt, óvatosan kilépett az étkezőkocsiból, és megállt a peronon. A pincér utánament, és visszaadta az öt márkát.

– Isten hozta, uram – mondta.

– Nagyon szépen köszönöm. – Meghatódott. Ilyen rosszul néznék ki?

Kitekintett az ablakon. Tényleg alig látszottak a háború nyomai. Néhányan a régifocipályán fociztak. Akármi is történt, a Szent Erzsébet-templom tornyai még ottmagasodtak a fák felett. Meglátta az óvárost. Hihetetlen! Ugyanúgy néz ki, mint amikor elhagyta a várost. Olyan sokat gondolt rá.

Amikor beértek az állomásra, a vonat lelassított. Megvárta, amíg teljesen megállt. Alépcsőhöz lépett, és óvatosan, ügyetlenül leszállt. A kezében fogta az öt márkát. A zakója

zsebébe akarta tenni, de még be volt varrva. Betette a nadrágzsebébe. Furcsa érzés volt,hogy pénz van nála.

Az emberek is furcsák. Mindenki olyan kövér és pirospozsgás volt.

Két férfi állt a peronon, és figyelte a leszálló utasokat, amint lementek a lépcsőn azállomáshoz vezető aluljáró felé. Civil ruhás rendőrök. Messziről megismerte őket.Valahogy lerí róluk. Kezükben egy fényképet tartottak. Biztosan nem rám várnak,gondolta. Senki sem tud rólam. A nevem nem is szerepelt a visszatért foglyok listáján.

A rendőrök mégis alaposan megnézték, amikor elment mellettük. Biztosan azért, mert

ilyen sokáig voltam fogoly, gondolta. A rendőrök nem szeretik a foglyokat. Akár bűnözők,akár hadifoglyok, egyre megy.

Tudják! – hasított belé egy pillanattal később a félelem. Tudják, hogy nem mentem akölni központba, ahogy kellett volna. Letartóztatnak!

Inkább érezte, mint látta, hogy a rendőrök elindultak utána a lépcsőn. Pánik fogta el.Ilyen közel vagyok a célhoz, és megint letartóztatnak? De miért? Nem tudta, mi lehet azoka. Az állam mindig talált valamilyen okot. Felment a lépcsőn az állomásra. Az épületkörvonalai ismerősek voltak, de valami megváltozott. Persze, az üveg! Az ajtók már

üvegből voltak. Régen faajtók voltak, üvegbetétekkel. Ez sokkal szebb. Az állomást biztosan bombázták, és amikor újjáépítették, új üvegajtókat tettek be.

Csodálkozott, hogy nem törtek el ebben a nagy forgalomban.

Valószínűleg tévedett a rendőrökkel kapcsolatban. Nem tartóztatták le. Miért is tennék?Biztosan véletlenül jöttek le épp akkor a lépcsőn, amikor ő.

Az üvegajtóhoz ért. Kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa, de mielőtt megérintette volna,magától kinyílt. Ezt hogy csinálják?

Kilépett. A Bahnhofstrasse végén látta a Café Weitzet. Még mindig működött. Milyenérdekes.

Valaki mögötte csettintett. Megfordult, és az egyik rendőrt látta, amint finom, defélreérthetetlen mozdulattal felhívja valakinek a figyelmét rá.



Miért akarnak letartóztatni? Mennyire büntethetnek, amiért nem mentem el a kölniközpontba?

Aztán arra gondolt: biztosan csak eligazításról van szó. A hadsereg meg akarja tudni,hogy mit láttam Oroszországban. Csak egy mocsár közepén álló favágó tábor irodájának a belsejét láttam, semmi mást. Elmondhatja nekik: „Semmit nem láttam, ami katonai

elentőséggel bírna.” De nem fognak hinni neki. Ragaszkodni fognak a teljes

kihallgatáshoz, a szabályzatnak megfelelően.Megborzongott. Egy tisztet kellett volna küldeniük. Jogom van ennyi udvariassághoz!

gy egyenruhás tisztet kellett volna küldeniük, nem egy rendőrt!

Egy hatalmas autó állt a járda mellett. Elolvasta, ami a krómozott csomagtartóra voltírva. Ford Super Deluxe. Nem hasonlított azokra a Fordokra, amelyekre em1ékezett.

Az autónak dőlve álló magas férfi, akit rendőrnek nézett, most felegyenesedett, levette akalapját, és elé állt.

– Gróf úr? – kérdezte berlini akcentussal. Régen nem szólították gróf úrnak. Félt arendőrtől. – Gróf Von Greiffenberg ezredes? – ismételte meg a kérdést a rendőr.

– Igen. Én vagyok a gróf, korábban ezredes.

– Ezredes úr, velünk jönne?

Értelmetlen lett volna az ellenállás. Hárman voltak, ő fáradt volt és gyenge. Beszállt aFord hátsó ülésére. Az egyik rendőr mellé ült, a másik előre.

Csikorgó gumikkal megfordultak, és elhajtottak a focipálya mellett. A rendőrök mindig

túl gyorsan vezetnek, gondolta. – Próbáld meg felvenni velük a kapcsolatot, Ken – mondta a sofőr, a parancsnok.

Angolul beszélt. Már rég nem hallott angol szót.

A másik férfi, aki elöl ült, felemelt egy telefonra hasonlító tárgyat.

– Torony, torony – mondta. – Itt a bázis. Vétel!

– Bázis, itt a torony. Vétel öt egész ötön. Mondjad!

– Torony, itt a bázis – szólt a férfi a telefonba. – A sas a zsákban van. Ismétlem, a sas a

zsákban van. Az autópálya felé tartunk. – Maguk amerikaiak? – kérdezte a gróf.

– Igen, ezredes úr – mondta a sofőr. – Amerikaiak vagyunk. Már mindenhol kerestük.

Pár perc múlva ismét megszólalt a rádióvevő.

– Bázis, itt a torony, vétel!

– Mondjad, torony!

– Az autópályán találkoztok. Fekete Buick Roadmaster. Visszaigazolást kérek.

– Értettem. Fekete Buick az autópályán.

– Rendben. Milyen állapotban van a sas?



– Úgy látom, a tollai kicsit összeborzolódtak, ez minden.

– A torony értette a bázist.

Az autópályán egy még nagyobb autó várta őket. Egy kis zsidó szállt ki belőle,odalépett a Fordhoz, és kinyitotta az ajtót. Kinyújtotta a kezét.

– A nevem Felter, uram – mutatkozott be. – Egy régi harcostársa kérésére jöttem ön elé.

Már mindenhol kerestük, uram. – Ki lenne az a harcostársam? – kérdezte mereven a gróf.

– Robert Bellmon alezredes, uram – válaszolta a kis ember. A gróf kihúzta magát.Szóval Bellmon túlélte?

– Nagyon kedves Bellmon alezredestől. De ha lehet, inkább Marburgban maradok.

– Ha megtenné, uram, mégis jöjjön velem. Itt a kocsim – kérte Sanford T. Felter százados.

A gróf nem szokott hozzá, hogy vitatkozzon a hatalmon levőkkel. – Rendben.

A zsidó Buick Roadmastere a legnagyobb autó volt, amit gróf Von GreifTenberg ezredesvalaha látott. Az ülések hihetetlenül puhák voltak. Mint egy kényelmes kanapé.

– Megkérdezhetem, hova visz?

– A Kronberg-kastélyba, uram. Bellmon alezredes és még néhányan ott várják önt.

– Néhányan?

A kis zsidó nem válaszolt erre a kérdésre.

– Egy órán belül ott vagyunk – közölte.

Gróf Peter-Paul von GreifTenberg ezredes elszundított.

Gróf Peter-Paul von GreifTenberg ezredes legutoljára egy fogadáson volt a Kronberg-kastélyban, amelyet Fülöp hesseni herceg adott. Nem csodálkozott, hogy most azamerikaiak foglalták el. A látott tisztekből ítélve úgy gondolta, egyfajta üdülőnek használják magas rangú tisztjeik számára.

A kis zsidó kinyitotta előtte az ajtót, és bevezette a szállodába.

– Ha lenne szíves velem jönni, uram – mutatta az utat. A kastély belseje ugyanolyangazdagon volt berendezve, mint korábban.

– Ezredes úr, kérem, üljön le itt egy percre, szólok Bellmon ezredesnek – kérte akísérője, és egy karosszékhez vezette.

– Hozzon ennek az úrnak, amit csak kér – utasította az egyik pincért.

– Mit hozhatok önnek, uram?

– Köszönöm, semmit. Azt hiszem, körülnézek. Ha lehet.

– Természetesen, uram.



Bement az egykori könyvtárba. Még mindig könyvtárnak használták, és afranciaablakon át látni lehetett a zöld gyepet. Kinézett. Meglátta Belimont. Egy magas,óképű fiatalemberrel golfozott. Az ezredes kaján örömet érzett, hogy a kis zsidó nem

találta meg Bellmont. Arra gondolt, egyszerűen kilép a fűre, és odamegy hozzá. Aztán úgydöntött, inkább vár. Végül is Bellmon vendége volt.

Egy katonai ápolónői egyenruhába öltözött, középkorú nő és egy szőke fiatalasszony,

A Haboru Katonai 01 - Hadnagyok

Documents

Transcript of A Haboru Katonai 01 - Hadnagyok