NNCL397-333v2.0

Ross Thomas

DUPLAVAGY

SEMMIÁrkádia Budapest 1983

Ross Thomas: Chinaman's ChanceHamish Hamilton Ltd, London, 1978

Copyright © 1978 by Lucifer Inc.Fordította: Udvarhelyi Hanna

Hungarian translation © Udvarhelyi Hanna, 1983

Árkádia, BudapestFelelős kiadó: Domokos János

Szedte a Nyomdaipari Fényszedő ÜzemNyomta és kötötte a Szikra Lapnyomda (83-3051)

Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgatóKészült: Budapesten, 1983-ban

Felelős szerkesztő: Dezsényi KatalinA fedélterv Szabó Árpád munkája

Műszaki szerkesztő: Maczó ZsuzsannaMűszaki vezető: Szegleth Károly

Készült 25,90 (A/5) ív terjedelembenEU-d-8384

ISBN 963 07 2841 9

I. RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

A császári trónkövetelő egy Artie Wu nevezetű, harminchét éves, kövér kínai volt, aki, alighogy pirkadt, kitartóan lenn kocogott a Malibu-parton még nyáron is, mikor már 4.42-kor felkel a nap. Egy ilyen hajnali kocogás során történt a Paradise Cove-i mólótól valamicskét keletre, hogy megbotlott egy döglött pelikánban, elvágódott, és közelebbi ismeretséget kötött a férfival meg a hat agarával. Június tizenhatodika volt, csütörtök.

Artie Wu és a férfi már azelőtt is gyakran látták egymást. Pontosabban: az elmúlt két hónap folyamán a hétvégek kivételével majd minden reggel elhaladtak egymás mellett, Artie Wu a kék melegítőjében, a férfi ingujjban és pantallóban, mindketten mezítláb. Eleinte csupán bólintottak egymásnak, de később váltottak is pár szót, bár a "Jó reggelt"-nél vagy "Szép időnk van"-nál tovább nemigen jutottak.

Az agarak, foltos valamennyi, szoros, fegyelmezett falkában közlekedtek a férfi sarkában. Ám olykor a férfi néma intésére, valamiféle darabos, már-már brutális mozdulatra, egyszerre nekiiramodtak, és versenyt futva száguldottak a móló felé jó százhúsz kilométeres sebességgel vagy amilyen gyorsaság csak telik az agaraktól. Amint kiértek a mólóra, megtorpantak, sarkon fordultak, és visszaügettek a férfihoz, szájuk nyitva, hosszú, rózsaszín nyelvük a pofájukat nyaldosta, és mintha nevetve, egymással heccelődve az élvezetes versenyfutást tárgyalták volna meg útközben.

Mikor Artie Wu megbotlott a döglött pelikánban, érezte, hogy menthetetlenül elesik, és kicsusszant a száján egy "istenfáját", mielőtt még elterült volna a homokban. A férfi a hat agarával nem volt messze, alig tizenkét méternyire, és mikor látta Artie Wut elvágódni, azt gondolta: Nicsak, a dagadt kínai.

A férfi mindig úgy képzelte, hogy Artie Wu a szomszédban vagy legalábbis valahol a közelben lakik, talán valamelyik lakókocsiban Paradise Cove-ban. Egy ideig megpróbált úgy gondolni Artie Wura, mint a kövér kínai úrra, de ez valahogy nem hangzott hitelesen, úgyhogy vagy egy hónap múltán visszatért a "dagadt kínai"-hoz, noha a meghatározás azontúl is egy parányi kényelmetlen érzést keltett benne.

Ha Artie Wu egyáltalán rászánta magát, hogy a saját becses

személyéről gondolkozzék, ami ritkán esett meg, rendszerint úgy gondolt magára, mint dagadt kínaira, így gondolkozott magáról, mióta csak hatéves kis srácként bedugták abba a San Franciscó-i árvaházba, ahol addig penészedett, amíg tizennégy éves korában meg nem szökött. Néha persze, ha céljainak az felelt meg, a kínai császári trón jogos követelőjét is szívesen látta magában.

Az agaras férfi odasietett, ahol Artie Wu elterült a homokban. – Megsérült? – tudakolta. Az egyik kutya, hogy ő is kifejezést adjon együttérzésének, nedves nyelvével végignyalta Wu arcát.

– Még nem tudom – mondta Wu, miközben felült, előrehajolt, két keze közé fogta meztelen bal bokáját, és jó erősen megszorította. Beléhasított a fájdalom, nem éppen őrjítő, de azért éles, szinte égető, és Artie Wu megint csak azt dünnyögte: – Az istenfáját! –, de amolyan semmitmondó hangsúllyal, úgyhogy fájdalomról egyedül a homlokán kiütköző verítékcseppek árulkodtak. Az egyik agár sebesen lenyalta az izzadságot, és kedvtelve cuppogott utána, mint akinek ízlett a kóstoló.

– Nem mész onnan, Franchot! – szólt rá a férfi, mire az agár nyomban visszavonult, leereszkedett az ülepére, és az óceán irányába bámult, mintha valami csudás és különös néznivalót fedezett volna fel.

– Franchot? – ismételte Wu.– A színész Franchot Tone után.– Aranyos – vélte Wu, aztán feltérdelt, hogy kitapasztalja, fel tud-e állni

úgy, hogy csak a jobb lábát használja. Száznyolcvanhat centinél is magasabb volt valamivel, és százhuszonnégy kilót nyomott, de ebből csak húsz volt igazán háj, a zöme a pocakjára rakódott, bár jutott bőven az arcára is, amitől pufók, vidám, valósággal jóindulatú fickónak látszott. Nevető Buddha, mondták rá sokan, főleg nők, és neki már a könyökén jött ki a hasonlat, annyit hallotta.

Ahol nem hájas, ott csupa nehéz csont és kemény izom volt a teste, és bármely más közönséges napon Artie Wu fél lábbal is könnyedén felemelkedett volna álló helyzetbe. Ámde a fájdalom valahogy az egyensúlyából is kibillentette, és azon vette észre magát, hogy kénytelen a bal lábát is letenni támasztékul. Hanem amint ránehezedett, még a korábbinál is élesebben nyilallt a fájdalom az alsó lábszárába meg a bokájába. – Az istenfáját! – mondta hát immár harmadszor aznap reggel, és

visszarogyott ülő helyzetbe a homokba.– Várjon, majd felsegítem – szólt az agaras férfi.Artie Wu bólintott. – Rendben. Kösz – mondta. A férfi feltámogatta, és

miközben átfogta Wut, rájött, hogy távolról sem olyan elpuhult hájtömeg ez a dagadt kínai, mint gondolta.

– Errefelé lakik? – kérdezte az agaras.– A partnerem igen – mondta Artie Wu. – Ott abban a sárga házban.A vízparton, ahol álltak, a homokot alaposan ledöngölte a hullámverés. Pár

méterrel beljebb a part hirtelen megemelkedett, kissé hepehupásan vagy egyméternyit, majd ismét egy szintben futott tizennyolc-húsz méter hosszan, míg útját nem állta egy vörösesbarna földdel borított meredek szirtoldal, melyet részben szürke dudva és zöld kaktuszfélék nőttek be. A sárga ház a szirt tövébe épült, és kreozottal telített cölöpzeten nyugodott, ami mintegy három és fél méternyire emelte a fövenypart fölé. Ilyen magasságban ugyan el nem éri a víz, hacsak szökőár nem támad.

A fövényről fa lépcsősor vezetett fel a széles, vörösfenyő teraszra, amely három oldalról vette körül a házat. A homlokzat szinte csupa üveg. A faborítás halványsárga, a tető sötétzöld műzsindely. Az agaras férfi úgy vélte, nem lehet túl nagy a ház. Két hálószoba, egy fürdőszoba, gondolta. Semmi több.

– Tudott valaha ugróiskolázni? – kérdezte Artie Wut.– Tűrhetően.– Kezdhetjük?Artie Wu bólintott. Jobb karjával átölelte a másik nyakát és vállát, és a

férfira támaszkodva, jobb lábon ugrálva megindult a ház felé. Az egy-két méternyi emelkedő kemény munkát jelentett, de megbirkóztak vele, amint aztán a talaj egyenletesebbé vált, könnyebben boldogultak, míg a lépcsőhöz nem értek. Az agarak tömött falkában lihegtek a nyomukban, éber, érdeklődő pofájukról lerítt, hogy tanácsot adni is készek, csak felkérésre várnak.

A két férfi pár pillanatig a lépcsőt méregette, aztán szó nélkül helyet cseréltek, úgy, hogy Artie Wunak a jobb helyett inkább a bal karja kerüljön az agaras férfi nyaka és válla köré. Ezután megindultak felfelé, Wu jobbjával a korlátra nehezedve lendítette fel magát minden egyes ugráshoz.

A teraszra érve megkerülték a vörösfenyő asztalt a közepéből meredező Cinzano-ernyővel, és a félig üveg ajtó

felé tartottak, amely az étkezőkonyhába nyílt.– Nincs bezárva – mondta Artie Wu. Az agaras bólintott, kinyitotta az ajtót,

és betámogatta a fél lábon ugráló Wut.Az étkezőkonyha nappaliszobába vezetett, melynek a túlsó

falát padlótól mennyezetig érő könyvespolcok borították. A könyves fal a tengerre néző üvegfallal volt szomszédos. A könyvekkel borított fal meg az üvegfal alkotta sarokban egy férfi állt, nem volt rajta egyéb, csak egy kopott farmernadrág, amelynek a szárát combmagasságban láthatólag lenyiszálták. Egy telexgép mellett állt, amelyik javában kattogott éles, jellegzetes kereplő hangján. A férfi magas volt, magasabb még Artie Wunál is, de sovány – sőt már-már vézna.

Gyorsan visszafordult a géptávírótól, és Artie Wura meredt. Napégette arca mélybarna volt, mint valami vén úszómesteré, amitől fehéren villanó mosolya még fehérebbnek látszott. – Veled meg mi az isten történt? – kérdezte.

– Megbotlottam egy döglött pelikánban – közölte Artie Wu.– Ide ültessük – szólt a lebarnult férfi, és fürgén otthagyta a telexgépet,

hogy segítsen a másiknak óvatosan leereszteni Artie Wut egy fekete bőr karosszékbe, amely ütött-kopott, agyonhasznált külsejével szinte antik darabnak tetszett.

Ekkor a magas, sovány férfi Artie Wu elé térdelt, és gyengéden megvizsgálta, megtapogatta a sérült bokát. – Az istenfáját – mondta Artie Wu.

– Fáj, mi? – szólt a barna képű.– Ördögöd van.– Szerintem nincs kificamodva.– Pedig úgy érzem – mondta Artie Wu.A sovány férfi visszaereszkedett a sarkára, és néhány pillanatig a másik

bokáját vizsgálgatta. Quincy Durantnak hívták, és majdnem biztos volt benne, hogy harminchét éves, legfeljebb egy évvel több vagy kevesebb. Ő meg Artie Wu cimborák voltak, mióta tizennégy évesen együtt megszöktek a San Francisco missziós negyedében lévő John Wesleyről elnevezett metodista árvaházból – illetve Durant egy évvel több vagy kevesebb is lehetett.

Durant felemelkedett, és homlokráncolva nézett le társa bokájára. – Megyek, hozok rá valamit – mondta. – De egy kis keleti érzéketlenség sem ártana. – Az agaras férfihoz fordult. – Kér egy kávét?

– Örömest – válaszolta amaz. – Köszönöm.– Ott van a tűzhelyen – szólt Durant, azzal megfordult, és

kiment egy rövid hallba vezető ajtón. Amikor megfordult, az agaras férfinak először tűnt szemébe a hosszú, fehér hegek kusza rajzolata, amely csaknem teljesen behálózta Durant hátát. Barázdált forradások voltak, békahasfehéren virítottak elő a lesült bőr barnaságából, és ha az agarasnak ideje lett volna megszámolni őket, megtudta volna, hogy kerek három tucat van belőlük.

– Iszik kávét? – kérdezte az agaras Artie Wutól.– Igen, kérek. Kösz.A férfi átment a kis konyhába. A gáztűzhelyen nagy,

régimódi, kék-fehér pettyes zománcozott kávéskanna állt. Akkora volt, hogy négy liter kávé is beleférhetett. Legalább négy liter, gondolta az agaras. Megtapogatta a kannát, és kis híján megégette a kezét. Talált egy fogórongyot, azzal emelte fel a kanna fedelét, hogy belekukkantson. Majdnem színültig tele volt, és egy darabka tojáshéj lebegett a felszínén.

A férfi kinyitott egy kredencet, talált két vidám-sárga bögrét, és kávét töltött mindkettőbe. Pontosan olyan volt a szaga, amilyennek ő szerette, jó erős, aromás.

– Mivel issza? – kiáltott be Artie Wunak.– Most egy slukk konyakkal – mondta Wu. – A fridzsider fölötti

szekrényben tartja a piát.Az agaras felnyúlt a magasba, kinyitotta a faliszekrényt, és

szemrevételezte az üvegeket. Ez a csupa heg égimeszelő nem nagy piás, állapította meg. Volt ott egy palack tűrhető minőségű konyak, egy palack közepesen drága skót whisky, némi gyatra vodka, egy bontatlan üveg Tanqueray gin (manapság senki sem iszik gint, gondolta) és egyötödéig kiürült courvoisier-s palack.

A férfi levette a Courvoisier-t, találomra belezúdított valamennyit az egyik bögrébe, tétovázott egy pillanatig, aztán enyhe vállrándítással a saját magának szánt csészébe is öntött égy kisebb adagot.

Visszatette a konyakot, s közben átfutott az agyán, hogy a sebhelyesnek alighanem jól mehetett valaha, talán nem is olyan régen. Erre vallott a nappali bútorzata is. Ott az a bőr karosszék például eredeti darab, nem csak afféle silány utánzat, márpedig az ilyen nem két krajcár. Aztán az a kárpitozott dívány a pazar, mintás bársonybevonattal. Az a dívány maga megvan ezerötszáz dollár, gondolta az agaras férfi, bár úgy látta, az is kopottas, elnyűtt kissé, mintha sokat hurcolászták, raktározták volna, sőt jó pár éjszakán alhattak is rajta. Aztán ott az a másik szék

is, jutott eszébe, amelyik mintha halvány szarvasbőrrel lenne behúzva. Azt se a Levitznél vásárolták.

Az igazi támpont persze a szőnyeg. Az agaras férfi nemes keleti szőnyegek tárgyában valamelyest szakértőnek tartotta magát. Az volt a véleménye, hogy a nappaliban lévő szőnyeg inkább falra kívánkozna és nem egy tengerparti vityilló padlójára, az ég szerelmére, ahol mindenki csak homokot tapos bele. Nos, ha a sebhelyes pacák valaha megszorul, még mindig eladhatja a szőnyeget. Tizenötezret könnyűszerrel megkap érte. Talán még húszat is.

Kezében a két bögrével az agaras férfi visszament a nappaliba, és az egyik bögrét odanyújtotta Artie Wunak. Artie Wu megköszönte. Az agaras bólintott; kortyolt egyet a kávéjából, amelynek az íze még az illatánál is jobb volt, és újra körül jártatta tekintetét a helyiségben. Fejével a telexgép felé bökött, amely javában kattogott a sarokban.

– Reuter? – kérdezte.Artie Wu hátrafordult, hogy egy pillantást vessen a géptávíróra, majd

vissza. – Az, Reuter – mondta.– Kereskedelmi hírszolgálat? Artie Wu a fejét rázta. –

Tőzsde.A másik férfi tűnődve bólogatott, kortyolt még egyet a

kávéjából, és épp a következő kérdését próbálta magában megfogalmazni, amikor Durant ismét a szobába lépett, kezében egy nyitott cipődobozzal. A dobozban egy tekercs géz volt, sebészvatta, ragtapasz, olló és egy nagy, cimkétlen sötétbarna üveg.

Durant Artie Wu elé térdelt, kidugaszolta a barna üveget, és sötétlilás folyadékot lötyögtetett a sérült bokára. A folyadéknak kesernyés, csípős szaga volt, Artie Wu az orrát fintorgáttá tőle.

– Jézus – mondta –, mi ez?– Lókenőcs – felelte Durant. – A világon a legjobb szer rándult

bokára.– Az enyém ki van ficamodva.– Van a csudát. Csak enyhe rándulás, de mire végzek vele, már azt se

fogod érezni.Még egy kis sötét folyadékot öntött Artie Wu bokájára, és óvatosan

bedörzsölte hosszú, karcsú ujjaival. Azután takaros kötést hajtogatott a gézből, átitatta folyadékkal, Artie Wu bokája köré tekerte, és két kis ragtapaszcsíkkal rögzítette. Ezután levágott két

hosszú, széles tapaszcsíkot, és óvatos, de gyors és szemlátomást gyakorlott mozdulatokkal szorosan a boka köré csavarta, a géz fölébe.

Amint elkészült, visszaült a sarkára. – így ni – szólt. – Próbálj ránehezedni.Artie Wu felemelkedett, és nagy vigyázatosan rálépett a bal

lábára. Szélesen elmosolyodott, az agaras férfi ekkor látta először mosolyogni. Észrevette, hogy Artie Wunak milyen nagy, vakítóan fehér fogai vannak, és önkéntelenül feltételezte, hogy csupa korona, pedig mind valódi volt.

– Jézus – vigyorgott még mindig Artie Wu –, igazán nem rossz. Az a kence tényleg lókenőcs?

– Az hát – mondta rá Durant megfontolt kis mosollyal, amitől nehéz volt eldönteni, hazudik-e.

– Csinált már ilyet máskor is, ugye? – fordult hozzá az agaras, aki még mindig a szoba közepén állt a kávés bögréjével.

– Úgy érti, pofoztam-e már helyre kinyiffant bokát? – mondta Durant, és mindjárt felelt is a kérdésére. – Egyszer-kétszer. Talán többször is. Miért nem issza meg ülve a kávéját?

– Köszönöm – szólt a férfi, és elindult a dívány felé, de megtorpant. – Egyébként – mondta – Randall Piers a nevem. – Erősen figyelte, mond-e valamit a neve a másik kettőnek. A neve elég gyakran szerepelt az újságokban, és Piers megszokta, hogy az emberek felismerik, sőt büszke volt rá, hogy rendszerint észrevette az arcukon a felismerést. Azonban Durantnak is, Wunak is kifejezéstelen maradt az arca. Se egy villanás, se egy rezdülés.

Ahelyett Durant azt mondta: – Én Quincy Durant vagyok, ez meg itt hű kínai háziszolgám, Artie Wu.

Randall Piers vigyorgott, de nem nyújtott kezet, mert valahogy úgy érezte, ahhoz már nagyon is jól ismerik egymást. Csak annyit mondott: – Szóval maguk ketten társak? – és azzal leült a díványra.

– Úgy van – mondta Durant. – Partnerek.Durant visszarakosgatta az ollót, a sebtapaszt és a gézt a

cipődobozba. Wu még mindig állt, és a bekötözött bokáját próbálgatta. Teljes súlyával ránehezedett; ismét elmosolyodott, mint aki elégedett, sőt el van ragadtatva; majd visszaült a bőr karosszékbe. Randall Piers a telexgép felé intett.

– Üzlettel foglalkoznak?– Csak amúgy kicsiben – mondta Durant.– Nem lehet az olyan kicsi, ha egyszer a Reuter itt kerepel a nappalijukban!

– Egy bizonyos kis tételen tartjuk rajta a szemünket.– Igen? – Piers nem akart rákérdezni, pedig kíváncsi volt.– A Középnyugati Ásványokról van szó – közölte Durant. Piers szája sarka

hirtelen legörbült, a durcás kifejezés valahogy fiatalabbá tette ötvenéves arcát. Vagy talán csak gyerekessé. – Az áldóját – mondta –, hiszen az harminckettőt esett az elmúlt öt hét alatt!

Artie Wu újra felállt, és a telexgéphez ment. Már alig sántított. Boldogan vigyorgott, és azt mondta: – Lesz abból harminchárom is a ma reggeli nyitásra.

– Maguk itt besszre spekulálnak – szólt Piers vádlón, de csodálattal a hangjában.

– Arra – mondta Durant.– Meddig zuhan még?– Szerintünk meg sem áll huszonhét-huszonnyolcig – felelte Artie Wu,

miközben visszalépdelt a székéhez.Piers elgondolkozva bólogatott. – Én már úgyis lekéstem, még ha

emelkedne is megint.– Valószínűleg – mondta Durant.– És maguk csak ezzel foglalkoznak? – érdeklődött Piers. –

Spekulációval?Durant vállat vont. – Időnként elvacakolgatunk ezzel-azzal.– Nem valami világos.– Hát nem is – hagyta rá Durant.Piers bólintott, mint aki tökéletesen érti a dolgot. Tekintetét Wuról

és Durantról az óceán irányába fordította, és a vizet bámulva azt mondta: – Hébe-hóba… nem mindennap persze, sőt nem is minden hónapban, de nagy néha azért… épp csak a hecc kedvéért vagy egy kis izgalom reményében… hajlandó vagyok beszállni olyasmibe, ami egy kicsit… – Keresgélte a legmegfelelőbb szót, végül a "rázós"-nál kötött ki. Visszafordította pillantását Wura és Durantra. Azok ketten olyan kifejezéstelenül bámultak rá, mint egy köcsög aludttej.

Pierset ez nem izgatta. – Én amolyan kíváncsiskodó manusz vagyok – folytatta. – Úgy értem, van bennem egy jó adag kíváncsiság, így aztán kérdezősködni szoktam. Ez néha kifizetődik.

Egy hosszú pillanat múltán Artie Wu szólalt meg. – Azt mondta, rázós, ha jól értettem.

Piers mosolygott. – Rázós.Artie Wu halálosan komoly arcot vágva előrehajolt,

megveregette Piers térdét, és halk, bizalmas hangnemben duruzsolta:

– Akar egy térképet vásárolni a Tévelygő Hollandus aranybányájához… vagy ez túlságosan rázós dolog uraságodnak?

– Uramisten – szólt Piers, és megint elmosolyodott.– Egy kissé fantasztikus, mi? – mondta Durant.– Egy cseppet. Tényleg van ilyen térképük?– Kettő is – mondta Wu. – Nagyon régi, nagyon megviselt és

jó pecsétes meg szakadozott mind a kettő.– Van még más is a tarsolyukban?– Maga egész komoly kuncsaftnak mutatkozik – jegyezte meg Durant.Piers vállat vont. – Tegyenek próbát. Durant Wura nézett, mire az kurtán,

közömbösen megrándította hatalmas vállát. Durant bólintott, és Piersre pillantott.

– Mit szólna egy halom elásott kincshez? – kérdezte.– Mi az, kalózkincs? – mosolygott Piers, de úgy, hogy a mosollyal el ne

rontson valamit.– Százdolláros bankók – mondta Durant. – Meg ötvenesek. Egy rakás.– Kié?– Most már senkié – mondta Durant.– Mennyi?– Vagy kétmillió – közölte Artie Wu.– Hol van?– Saigonban – mondta Durant. – Vagy, ha jobban tetszik, Ho Si Minh

városban.– Nem tetszik jobban – mondta Piers. – Hol Saigonban?Artie Wu felnézett a mennyezetre, és szinte álmatagon mondta: – Amikor a

vége felé a követség körül szorult a hurok, ott álltak hatmillió dollár készpénzzel. Úgy döntöttek, hogy elégetik. Nos, négymilliót el is égettek, kétmillió meg a földbe került, és öt darab ezresért megkaphatjuk a követségi telek térképét egy berajzolt X-szel együtt.

– Nahát! – csodálkozott Piers. – És ki ásta el a pénzt?– A pofa, aki megvételre kínálja a térképet – mondta Durant.– Ellenőrizték?Durant bólintott. – Alaposan. Ezerötszáz dollárunk ment rá.

Van persze egy-két bökkenő. Ezért határoztunk úgy, hogy talán jobb lesz, ha egy nálunknál élesebb elme veszi kezébe a dolgot. Hajlandók vagyunk átpasszolni a kapcsolatunkat, mondjuk, kettő-ötvenért.

– Esetleg már kétszázért is megválunk tőle – szólt Artie Wu.Piers felemelkedett, arcán vigyor. Középmagas, csúcsos fejű férfi

volt, sima, sűrű ősz haja a feje tetejére lapult. Néhány érdekes ránc barázdálta az arcát – talán túl sok is ötvenéves létére, de általában többet aggodalmaskodott és nevetett, mint mások, és a ráncokat valószínűleg ennek köszönhette. A szeme szürke volt és élénk, az orra kissé hajlott, a szája széles és vékony, erőteljes álla még alig ereszkedett meg. Egész életében hajszál választotta el attól, hogy jóképű legyen, aminek kifejezetten örült, újabban viszont majdnem mindenki disztingvált külsejűnek tartotta, s ez mégiscsak hízelgett a hiúságának.

Arcán még ott ült a vigyor, amint megjegyezte: – Na, maguk aztán kemény fába vágták a fejszéjüket!

Durant Wura nézett. – Azt hiszem, ezt nemleges válasznak tekinthetjük.Wu szomorúan rázta a fejét. – Soha vissza nem térő alkalom!– Kíváncsi leszek, összejön-e maguknak a dolog – mondta Piers. – Ha igen,

nyilván nem kötik mások orrára, mi?– Hát nem mindjárt – mondta Durant.Piers megint elvigyorodott. – Köszönöm a kávét… meg az ajánlatot – szólt.

Megindult az ajtó felé, aztán csaknem ötletszerűen, ha nem is egészen, mert sohasem bízta magát teljesen az ötleteire, megtorpant, és azt mondta: – A feleségem meghívott egypár embert ma estére. Nincs kedvük eljönni?

– Hánykor? – kérdezte Artie Wu.– Hat körül.Wu Durantra nézett, mire az alig egy másodpercnyi habozás után azt

mondta: – Nagyon szívesen, azt hiszem, meg tudjuk oldani. Lenn lakik a parton?

Piers gyors, fürkésző pillantást vetett Durantra, de nem olvasott ki egyebet a sovány férfi arcából, csak az óhajt, hogy megtudja a címét.

– Az az én házam, amelyikből fehér lépcsők vezetnek le a partra a szirtfal tetejéről – közölte. – Ismerik?

Durant bólintott. – Azok a lépcsők… valódi márványból vannak, ugye?

– Abból – mondta Piers. – Valódi márványból.

Durant a teraszról figyelte, amint a férfi a hat agarával a ragyogó fehér lépcsősor felé távolodik a fövényen. Mikor Piers

megindult felfelé a lépcsőkön, Durant megfordult, és visszament a nappaliba.

– Nos? – kérdezte Artie Wu.– Azt hiszem – mondta Durant –, harap a halacska.Wu lassan bólintott. – Igen – szólalt meg egy pillanat múltán. – Magam is

azt hiszem.

MÁSODIK FEJEZET

A száznyolcvankét lépcső, amely a huszonegy méter magas szirtfokra vezetett fel, ahol Randall Piers háza állt már három éve, egy carrarai kőfejtőből származó olasz márványból készült – Piers gyakran mesélgette, hogy legszívesebben Michelangelo is ebből a kőfejtőből szerezte be a márványt. Piers egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez igaz, de jól hangzott.

A lépcsőfokok negyvenöt centi mélyek, száznyolcvan centi szélesek voltak, és a magasságuk csupán tizenöt centi, hogy az emelkedő szelíd legyen, amint cikcakk vonalban kanyarogtak felfelé a szirtfalban. A fénylő fehér márvány halvány rózsaszínben játszott, amitől néha, a lenyugvó nap fényében olyannak látszott a lépcsősor, mint a homokszirt sápadt aranyán végigfutó tépett szélű, vérvörös sebhely.

Piers rendszerint naponta kétszer járta meg a lépcsőket a hat agarával, valamivel pirkadat után és valamivel alkonyat előtt. Csaknem háromnegyed mérföld hosszan sétáltatta és futtatta a kutyákat a part mentén, Point Dume irányába és vissza. Ez három mérföldet tett ki naponta, és Piers a fel-le caplatást a lépcsőkön további két mérföldnek számította, ha nem is távolságban, erőfeszítésben mindenesetre, hanem aztán ennyi volt az összes testmozgása, kivéve egy-egy alkalmi teniszjátszmát két teniszpályája valamelyikén. Azok számára, akik nem szívesen másztak meg annyi lépcsőt, volt egy villamos működtetésű dobozszerű tákolmány is, olyan síliftféle, ülésekkel, hogy az elcsigázott látogatóknak állni se kelljen. Piers csak egyszer utazott benne, amikor kipróbálta.

A földterület, amelyen a háza állt, a tengertől a Pacific Autópályáig terjedt. Mintegy két és fél hektárnyi sík terep és egy hektárnyi partfal tartozott hozzá, és amikor öt éve

csaknem egymillió dollárt fizetett ki érte, az volt az általános nézet, hogy nincs ki mind a négy kereke. Mikor Piers megvásárolta a telket, állt rajta egy ház, kaliforniai missziós stílusban épült, terpeszkedő, tizennégy szobás építmény, amolyan kevés költséggel, de jól megépített lakóház még 1932-ből. A ház látványosságszámba ment, ha nem is tekintették éppen megóvásra érdemes történelmi-kulturális műemléknek, és környékszerte élénk megbotránkozást keltett, amikor Piers megjelent a bulldózerrel, lerombolta az épületet, és a törmeléket elhordatta egy szeméttelepre.

A régi helyébe Piers egy harminckét szobás házat építtetett, amelyet jobb meghatározás híján rendszerint kastélynak tituláltak. Egy fiatal japán építész tervezte Tokióban, csaknem két évig dolgozott teljes gőzzel a terveken. A problémát Piers különleges kívánsága jelentette, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik szoba a tengerre nézzen. Az építész ezt ügyesen úgy oldotta meg, hogy három, lépcsőzetesen elrendezett, U alakú udvar köré tervezte a házat. Olyan remekül oldotta meg feladatát, hogy a Los Angeles Times lángésznek kiáltotta ki, ami ugyancsak boldoggá tette, mert ettől fogva egyre-másra kapta a megbízásokat az araboktól.

A ház burmai tikfából, pittsburghi üvegből, olasz márványból, mexikói csempéből és Fülöp-szigeteki mahagóniból készült, és legtöbbször a páratlan szépségét emlegették. Két úszómedence is volt hozzá, egy fedett meg egy nyitott; aztán három termálmedence, két szauna, tizenöt kandalló, két konyha, egy hatautós garázs, tizenkilenc fürdőszoba és egy tucat lakosztály, nem számítva a személyzeti szobákat meg az agarak óljait.

A ház építési költségeit eredetileg 2,6 millió dollárra becsülték, de azután az infláció következtében, no meg amiatt, amit az építész és a vállalkozó Piers-féle "miért ne-tételek"-nek nevezett el, az összköltség végül is 4,9 millió dollárra rúgott. A miért ne-tételek Piers zabolázatlan ötleteiből származtak, valahányszor egy-egy utasításnak beillő javaslattal állt elő, hogy "miért ne használnánk itt márványt csempe helyett, és ha már ennyit rászántunk, miért ne iktatnánk be odafenn még egy fürdőszobát".

Mikor híre ment, hogy mennyibe fog kerülni a ház, azok, akik Piers tevékenységét figyelemmel kísérték, megbotránkozást színleltek, de titokban a markukba nevettek. Jó ideig sokan csak úgy

emlegették a Piers-rezidenciát, hogy a "hatmillió dolláros dilipalota". Ennek 1975-ben az vetett véget, hogy egy Beverly Hills-i ingatlanügynök, állítólag "bizonyos érdeklődő kuwaiti fél megbízásából", 10,6 millió kemény dollár készpénzt ajánlott a házért, márpedig ez csaknem pontosan a duplája volt annak, amibe került.

Háromnegyed hét lett, mire Piers felért a márványlépcsősor tetejére. Az agarakat átadta Fausto Garfíasnak, a karika lábú harminckilenc éves mexikói kertésznek, aki egyúttal a kutyaidomító szerepét is betöltötte. Garfías tanította meg az állatokat a néma kézjelekre, melyek alkalmazására később Pierst is kioktatta. Bár a kutyák szabadon futkározhattak szinte az egész három-négy hektárnyi területen, rendszerint tömörülve, szoros, fegyelmezett falkában közlekedtek. Piers egy másik mexikóit is felfogadott, a tizenkilenc éves Angel Torrest, nemcsak segédkertésznek Garfías mellé, hanem hogy eltakarítsa a kutyaszart.

A Piers-ház személyzetéhez tartozott még egy komornyik, egy koreai sofőr s egyben testőr, egy osztrák házvezetőnő Bécsből, két fiatal mexikói szobalány, akik illegálisan tartózkodtak az országban, és egy szakács, aki franciának vallotta magát, de valójában svájci volt. A személyzet, a komornyik és Fausto Garfías kivételével, naponta több órás szolgálatot teljesített Piers felesége, Lace Armitage körül is, aki ritkán kelt fel tizenegy előtt, hacsak nem filmezett éppen, ami az utóbbi hét hónapban egyszer sem fordult elő.

A komornyik, aki viszont szeretett korán kelni, mert a kaliforniai napfelkelték még mindig elbűvölték és különben is álmatlanságban szenvedett, egy Styles Whitlock nevezetű negyvennégy éves ánglius volt, aki Islingtonban született, és ösztöndíjjal a warwicki egyetemen mérnöki diplomát szerzett. 1960-ban kivándorolt az Egyesült Államokba – ahogy ő maga előszeretettel emlékezett rá: az akkoriban dívó szakembercsábításnak engedve. Azután az űrprogramban foglalkoztatták Los Angelesben egészen a 70-es évek elején kezdődött leépítésekig, amikor is az elsők között eresztették szélnek, mivel a legjobb indulattal is csupáncsak középszerű mérnököcskének számított.

Hat hónap múltán Whitlock amerikai feleségének egyszerre elege lett egész nap a házban lézengő, televíziót bámuló férjeurából. Fogadott hát egy fanyar képű, harapós modorú ügyvédet, beadta a válópert, és megszabadította Whitlockot az utolsó centjétől is.

Whitlock akkor egy ideig taxisofőrködött, majd végső kétségbeesésében betett egy hirdetést a Hollywood Reporter-be ezzel a szöveggel: "Tapasztalt komornyik szervezett rendezvényeken elfoglaltságot vállal." Mivel pedig magas volt, faarcú, és akcentusát a legtöbb amerikai kellőképp iskolázottnak tartotta, hamarosan alig győzött eleget tenni a megbízásoknak.

Mikor Randall Piers 1973-ban feleségül vette Lace Armitage-et, beköltöztek a malibui új házba, és Styles Whitlock is ott volt a fiatalasszony jegyajándékai közt. Pierstől csaknem annyi fizetést kapott Whitlock, amennyi egy ragyogónak induló mérnököt megilletett volna, de miután folytatott néhány eszmecserét műszaki kérdésekről az angollal, Piers igen megkönnyebbült, hogy csak komornyiki minőségben alkalmazta.

Whitlock kinn várt Piersre a tágas helyiség előtt, amelyet az építész könyvtárnak tervezett, Piers azonban irodának használt, bár a komornyik ragaszkodott hozzá, hogy "az úr dolgozószobájá"-nak titulálja.

– A kávé az asztalán van, uram.– Köszönöm – mondta Piers. – Mr. Ebsworth itt van már?– Épp most érkezett, uram.Piers bólintott, indult befelé, de megtorpant. – Vétessen valakivel egy

kávéskannát – mondta. – Arra a régimódi, öblös kannára gondolok, amibe úgy négy-öt liter is belefér. Zománcozott, pettyes. Kék-fehér. Searsnél biztosan találnak egyet.

Whitlock a megbízást azzal a komoly főhajtással nyugtázta, amelyet órákig gyakorolt tükör előtt, miután régi filmekben tanulmányozta az angol komornyikok bólintásait. A Fent is, lent is című televíziós sorozat az inaskodásra vonatkozó információk valóságos kincsesbányájának bizonyult, és Whitlock legalább háromszor, ahányszor csak megismételték, megnézett minden adást, sőt gyakran jegyzeteket is készített.

A könyvtár-irodába belépő Piers nem vette magának a fáradságot, hogy jó reggelt kívánjon a szőke, kék szemű huszonkilenc éves ügyvédnek, akinek szkeptikus szája láttán Piers mindig valamiféle baljós intelemre készült fel. Az ügyvédet Hart Ebsworthnek hívták, és évfolyam-másodikként diplomázott a Chicagói Egyetemen. Már idestova öt éve volt Randall Piers ügyvivő titkára, és egyáltalán nem bánta, hogy reggel hétkor kell munkába állnia, mert Piers mintegy hetvenhatezer dollárt

fizetett neki évente.Ahelyett, hogy beállt volna nagybátyja chicagói ügyvédi irodájába, egy

poros, de tekintélyes kancelláriába, Ebsworth inkább Piers ajánlatát fogadta el, amely így szólt: "Ha hozzám szerződik, nem fog éhen halni, de eleinte, az első három évben, meggazdagodni sem. Azután, ha beválik, hajlandó vagyok magának pontosan annyit fizetni, amennyit az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának az elnöke kap. Ha ő fizetésemelést kap, maga nemkülönben, mert akkorra már érdemes lesz rá."

Piers elhelyezkedett faragott tölgyfa íróasztala mögött, felemelte a csészéjét, és kortyintott a kávéból. Ebsworth le nem vette róla a szemét, szótlanul várt. Piers megállapította, hogy a kávé közel sem olyan jó, mint amit a kövér kínaival ittak korábban. Visszatette a csészét az asztalra, Ebsworthre nézett, és jó reggelt helyett azt mondta: – Középnyugati Ásványok.

– Kutyának se kell – mondta Ebsworth.– Mehettünk volna besszre.– Avont is vehettünk volna tizenkilencért.– Van itt két fickó abban a kis sárga, part menti házban, arra feljebb. Tudja,

melyikre gondolok?Ebsworth bólintott.– A Reuter tőzsdei hírszolgálata ott működik a francos

nappalijukban. Mennyibe lehet ez nekik?– Úgy kétszázba havonta; a vonaldíjakkal együtt valamivel többe is.– Le akarják szorítani a Középnyugati Ásványokat huszonhétre, ami

szerintük az alsó határ.Ebsworth újra bólintott, ezúttal elgondolkodva. – Váljék egészségükre.– Magának nem tetszik a dolog?Ebsworth megvonta a vállát. – Valahogy sikerült

beférkőzniük.Piers fontolóra vette a dolgot. – Valószínűleg.– Kívánja, hogy kiderítsem, hogyan? – kérdezte Ebsworth. Piers megint

töprengett egy sort, aztán megrázta a fejét, és azt mondta: – Hagyja a fenébe. Inkább elmondom, hogy ismerkedtem meg velük.

– Az nem fog ártani – szólt Ebsworth, és kortyolt egyet a kávéjából. Piers hátradőlt székében, és kipillantott a padlótól a mennyezetig érő üvegfalon át a kanyargó partvonalra s a messzi távolban Santa Monicára, amely mintha újabb adag reggeli párával próbálta volna belehelni a láthatárt.

– Szóval sétálok a parton a kutyákkal, ahogy minden reggel – kezdte Piers –, és meglátom azt a fickót, aki kocogni szokott. Nagydarab, dagadt kínai,

mindennap látom, néha köszönünk egymásnak, vagy megeresztünk egy "hogy van"-t vagy mifene. Nos, ma reggel egyszer csak elvágódik egy döglött pelikánban, és vagy megrándítja vagy kificamítja a bokáját. Nem kért rá, de én azért felsegítettem, és kiderült, hogy nem is olyan kövér, mint gondoltam. Úgy értem, van ott muszkli is jócskán. Egyszóval felsegítettem, és elkísértem abba a kis sárga házba, amelyikről kisült, hogy a partneréé. Mennyit érhet egy olyan ház?

Ebsworth felnézett a mennyezetre. – Ha ugyanarra a házra gondolunk…– Zöld fedeles, sárga.– Úgy százötvenezret.– Atyaisten! Azzal a két hálószobával meg egyetlen

fürdőszobával?– A parton van. Los Angeles keleti részén harmincnál többet nem

adnának érte. Amikor felépült húsz évvel ezelőtt, talán ha belekerült tizenkettőbe vagy még annyiba se.

– Mennyi lehet a bére? – kérdezte Piers.– Hat-hétszáz, sőt talán nyolc is.Piers egy bólintással nyugtázta az információt, és folytatta a beszámolóját,

miközben tovább bámult kifelé a tizenkilenc mérföldnyi víztömeg fölött Santa Monica irányába.

– Nos, elég az hozzá, betámogatom a dagadt kínait a házba, hát ott áll a partnere a telexgép mellett, s mondanom sem kell, ez az első dolog, ami a szemembe ötlik. A partner is szép szál ember, csak amolyan szikár fajta, betyármód lesülve, úgy harminchat-harminchét körül járhat. Szerintem mindketten harminchét körüliek, bár a kínainál az ember nem tudhatja biztosan – egyébként remélem, maga meg az ACLU* kegyesen elnézik nekem, hogy kínaizom meg dagadtozom itt őuraságát.

[* American Civil Liberty's Union – amerikai polgárjogi szervezet.]– Majd igyekszem úgy gondolni rá, mint kínai úriemberre – mondta

Ebsworth.– Remek. Nos, hogy tovább meséljem: megkínálnak egy csésze kávéval,

amilyen jót az utóbbi húsz évben nem ittam, és a magas, sovány fickó bekötözi a kínai bokáját, mint aki érti a módját – úgy értem, mint aki orvosi kiképzést kapott valahol. Úgy ellátta azt a sérülést, hogy bármelyik doktornak becsületére válnék. Na, aztán beszélgetni kezdtünk, és akkor mondják, hogy besszre spekulálnak a Középnyugati Ásványokkal, és időnként elbíbelődnek ezzel-azzal. Így dumálgatunk erre-arra, de én azért szorongatom őket egy

kicsit, mert a fenébe is, furdal a kíváncsiság, mire kirukkolnak a nagyágyúval.

– Miről van szó?– Kétmillióról, amit el kellett volna égetni, de ahelyett elásták valahol a

követség területén Saigonban.– És ezeknek a jóembereknek van térképük? – kérdezte Ebsworth.– Tudják, honnan szerezhetik meg… ötezerért.– És önnek mennyiért adnák?– Nem is próbálták eladni. Ekkor kezdtek igazán érdekelni.

Tulajdonképpen úgy felcsigázták az érdeklődésemet, hogy meghívtam őket egy italra ma estére.

Piers pillantása Santa Monicáról visszavándorolt Ebsworthre, aki egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd még a szokásosnál is kétkedőbb képet vágott. – Az a kínai úriember – mondta lassan. – Gondolja, hogy tényleg megsérült?

Piers végiggondolta a dolgot. – Megsérült – jelentette ki végül. – Vagy megsérült, vagy a világ legragyogóbb színésze a nyavalyás. Ennyi természetességgel nem játszhat senki, méghozzá úgy, hogy azért kiütközzön a veríték a homlokán meg minden.

– Megtudta a nevüket?– Artie Wu és valamilyen Durant. Quincy Durant. Wut vagy úgy írják,

hogy W-u, vagy úgy, hogy W-o-o. Ő a kínai.– Csak nem? – szólt Ebsworth, felírva a neveket a

jegyzettömbjére, és nem is próbálta tompítani hangjának gunyoros élét. Az egyetlen, amit kenyéradója hibájául róhatott fel Ebsworth, az a hajmeresztő részletesség volt, amelybe Piers olyan előszeretettel merült bele. Ő maga ezt azzal indokolta, hogy tapasztalata szerint a legtöbben – természetesen a jelenlévők kivételével – még egy patkánylyukat sem tudnának homokkal betömni nyomtatott útmutató nélkül. Ebsworth sokáig maga sem tudta, egyetért-e ezzel a véleménnyel, de végül úgy döntött, hogy igen.

– Na és – szólalt meg – nem keltette fel a figyelmét valami egyéb, amit használni tudnék?

– Hegek – mondta Piers. – A magas, sovány pasason, Duranton. Hegek vannak a hátán.

– Miféle hegek?Piers benyúlt egy fiókba, elővett egy ív vastag, krémszínű

papírt, és golyóstollal, gyors vonásokkal odavázolta egy meztelen férfihát körvonalait. A rajz anatómiai pontosság és

takarékos vonalvezetés dolgában figyelemre méltó volt. Piers tűnődött egy pillanatig, aztán emlékezetből berajzolta a forradásokat. Egyetlen hibát követett csak el: harminckét heget vázolt fel három tucat helyett. Az elkészült rajzot átnyújtotta Ebsworthnek.

Az ügyvéd megszemlélte. – Érdekes – mondta. Majd hozzátette: – Megpróbálom kideríteni, hogy szerezte őket. Mindenre kíváncsi kettőjükre vonatkozóan?

– Amit csak sikerül megtudnia.– Öt-harmincra megfelel?– Igen – mondta Piers. – Kitűnő.Ebsworth felemelkedett. Újra a rajzra pillantott, aztán Piersre. – Miért

éppen ezek ketten?Piers összekulcsolta a kezét a tarkóján, hátradőlt székében,

és tűnődve ismét átadta magát Santa Monica szemlélésének.– Főként megérzés – mondta. – Van, akit rögtön kiismer az

ember… némelyik pasasról egyből lerí, volt-e trippere vagy ült-e börtönben. Az ember tudja, és kész. Ezek ketten… nos, ezek ketten talán éppen megfelelnek.

– És ha téved?Piers vállat vont. – Ha tévedek, majd tovább keresünk.

HARMADIK FEJEZET

McBride bal hüvelykujját aznap délelőtt háromnegyed tizenegykor törték el a Sunyi Pete Ételbár hátsó bokszában, ebben a nevéhez méltóan silány lebujban, három háztömbnyire Dél-Kalifornia befuccsolt üdülőparadicsomától, a venice-i partszakasztól.

Hanyagul, szinte csak amúgy mellékesen törték el, ahogy egy lelkiismeretes táborozó kettétör egy gyufaszálat. McBride nem jajdította el magát, fel sem nyögött a fájdalomtól, sőt még csak valamiféle isteni beavatkozásért sem fohászkodott. Csak annyit mondott nagyon halkan: – A kurva anyátokat. – Ha érzett is fájdalmat, ami tiszta sor, semmi tanú jelét nem adta, csak a két szeme belső sarkában jelent meg egy-egy könnycsepp, és pergett le szép lassan az arcán, akkor aztán lenyalta őket lepedékes nyelvével.

A fekete fickó, aki mellette ült a bokszban, szorította le McBride csuklóját

és karját az asztallapra, velük szemközt ülő fehér társa pedig fél kezével, a jobbal, megragadta McBride hüvelykujját, és hirtelen hátrahajlította, míg a második íz halk cuppanásszerű, reccsenő nesszel nem engedett. A feketét Icky Norrisnak hívták, bár szülei a Harold Ike Norris nevet adták neki, amikor harminchat éve világra jött egy alabamai farmon, Muscle Shoals közelében.

Icky csukott szája alig észrevehető mosolyra rándult, míg a könnyeit lenyaló McBride-ot figyelte. – Rajta, bőgjél csak, kisfiam – mondta. – A francba is, mink nem hibáztatunk.

McBride ránézett. Lágy, kis híján gyengéd hangon mondta: – Eredj a fenébe, Icky. – A néger megint mosolygott, épp csak egy parányit, mint az előbb, és sajnálkozva csóválta a fejét, mintegy jelezve, hogy azért nincs harag.

– Szombaton – mondta Icky Norris, összemosva a szótagokat. – Szombat délben – tette hozzá.

– Rendben – bólintott McBride –, délben.– Ha valaki ennyire kifut az időből, mint te, Eddie fiam –

szólalt meg az asztal túlfelén ülő férfi –, azt bizony nehéz behozni. Mikor kölcsönvetted azt az öt lepedőt Sollytól, te ugyan rögtön mondtad, hogy pár hónapig nemigen tudod visszafizetni, merhogy éppen le vagy égve egy kicsit. Na jó, Solly ezt aláírta. Tényleg. Pedig akad ám mindenféle geci alak, aki azzal állít oda, hogy "Sollykám, adj már öt rongyot, csak egy hétre, becsszóra, van egy irtó klassz buli kilátásban". Közben francokat van neki jó buli kilátásban, és eszébe sincs visszafizetni azt az öt rongyot egy hét múlva, de Solly, mert olyan aranyszíve van, belemegy: "Na, nem bánom, itt az öt lepedő, hanem aztán egy hét múlva itt legyél vele." Hát most képzelheted, mi történik ezután.

A férfi búsan ingatta a fejét, mint aki váratlanul döbbent rá a világ csalárdságára. – Az történik, hogy a tag elkezd bújócskát játszani, nekem meg Ickynek félbe kell hagynunk, amit éppen csinálunk, hogy nekivágjunk és megkeressük, és megpróbáljuk meggyőzni, hogy ha nem tejel időben, akkor kamatostul fejik ki belőle. És mondhatom, némelyik tagnál bazi nagy adag győzködésre van szükség, olyan egy süket az istenadta.

A férfit, aki ezzel a tanulságos monológgal szolgált, Antonio Egidiónak hívták, néha meg röviden csak Tony Eggnek, ami részben a nevéből adódott, részben pedig kopaszra nyírt tojásfejéből. Ez a tar koponya meg dagadozó izmai egyébként igencsak hasonlatossá tették a népszerű "Mr. Clean"

tisztítószer-sorozat flakonjain vigyorgó kuglifejű óriáshoz. Gyakran felemlegette, hogy ha nem kopaszodik meg tíz évvel azelőtt, még huszonhárom éves korában, minden esélye meglett volna a Mr. Amerika cím elnyerésére. Icky Norris, aki nem érte el ugyan Tony Egg száznyolcvanöt centijét, viszont éppoly pompásan duzzadó izmokkal büszkélkedhetett, olykor sötét célzást tett rá, hogy őbelőle csupán "politikai" okokból nem lett eddig Mr. Amerika.

Mindketten egy Izompacsirta elnevezésű tornateremben dolgoztak, ott töltötték idejük legnagyobb részét, a Lincoln Boulevardon, nem messze Muscle Beachtől. A tornaterem tulajdonosa, Salvatore Gesini alkalmanként szerényebb összegek kölcsönzésére is kapható volt: ötezer dollárnál többet sosem adott, azt viszont heti tíz százalékos vagy évenkénti ötszázhúsz százalékos egyszerű kamatra. Eddie McBride, aki a maximális ötezer dollárral tartozott Gesininek, jócskán megkésett a visszafizetéssel. Ez az eltört hüvelykujj volt az első számú fizetési felszólítás.

Most az asztal alatt könnyedén a két combja közé szorította sérült ujját. Ez mintha enyhített volna a fájdalmon valamelyest, ha nem is sokat.

– Keresnem kell valami doktort – szólalt meg McBride. Icky Norris nem mozdult, hogy kiengedje a bokszból.

Előbb idd meg a piádat, kispajtás. Jóféle skót whisky az, a fenébe is.

McBride fogta a poharát, és egy hajtásra kiürítette. Ezek még nem végeztek velem, gondolta. Az igazi idegborzoló szöveg még hátravan. Azt mindig utoljára hagyják.

– Szóval, Eddie, mi tudjuk, hogy itt leszel szombat délben, ahogy ígérted – szólt Tony Egg. – A fenébe is, én meg Icky itten megbízunk benned, nem igaz, Icky?

– Vili, pajtás.– Csakhogy a szombat itt van ám a nyakunkon, márpedig akkor minimó

ezer dolcsival ki kell rukkolnod, úgyhogy érdekelne minket, mégis mik az elképzeléseid. Na persze nem a részletekre vagyunk kíváncsiak vagy ilyesmi. Épp csak hogy mondhassunk valamit Sollynak, merhogy idegeskedni talál különben.

McBride szólni akart, de hirtelen úgy érezte, hogy csak valami nyekergő, érdes hang jönne ki a torkán. Köszörült hát rajta egyet. – Van két krapek odakinn Malibuban – mondta. – Most tárgyalok velük. Mama délután kettőkor megyek ki hozzájuk.

– Nocsak, Malibuban? – szólalt meg Icky Norris. – Szép környék. Igazi úri környék.

– Malibuban van pénz dögivel – mondta Tony Egg. – Dögivel. – Megmozdult ültében, előrehajolt az asztal fölött, és mély hangját még jobban elmélyítette, amitől bizalmaskodó duruzsolása tompa morajnak hatott, mint a távoli ágyúdörgés. Ellenséges ágyúdörgés.

– A két krapek, akit meg fogsz látogatni, esetleg meg akar venni tőled valamit?

– Esetleg.– Mondjuk egy térképet?– Mondjuk.– Mondjuk egy olyan hely térképét, ahol csak fogni kell egy ásót, és máris

ki lehet kaparni vagy kétmillió dollárt?– Az ott is van – mondta McBride.Tony Egg hátradőlt, felemelte a poharát, és kortyolt egyet a

kólájából. – A fenébe is, én soha nem vontam kétségbe, hogy ott van, egy percig se. Úgy értem, amikor nekem meg Ickynek és aztán Sollynak is elmondtad, a franc se kételkedett a szavadban, meggyőztél mindenkit, nem igaz, Icky?

– Engem aztán meg – szólt a néger.– Csak egy dolog volt, amit aztán Solly meg is pendített, amúgy igazán

bagatell, ahogy mondani szokják, de a fenébe is, nem lehetett csak úgy elsiklani felette, és Sollynak is váltig piszkálta a csőrét, hogy juthat be valaki egyáltalán Namba, azután meg ki onnan, most, hogy a rohadt komcsik átvették a hatalmat meg minden. Apróság, ugye, de azért csak lényeges.

– A két krapek közül az egyik kínai – mondta McBride. Icky Norris lebiggyesztette a szája sarkát, előretolta az alsó ajkát, és komótosan bólogatott, mint aki ésszerűnek találja a dolgot. – Nam tele van kínaiakkal – mondta. – Legalábbis tele volt, mikor én ott jártam.

– Így már mindjárt más, a mindenségit – szólt Tony Egg. – A kínainak csak be kell jutnia Saigonba valahogy. Hogy ezt hogy tudja megkártyázni, arra még nincs tippem, de lehet, hogy mindjárt rájövök. Mindenesetre, ha már egyszer ott van, a kutyának se fog feltűnni, hiszen ezek a sárgaképűek mind egyformák, nem igaz? Akkor aztán nincs egyéb dolga, mint szerezni egy ásót meg esetleg egy zseblámpát valahonnan, megvárni, míg besötétedik, aztán belopózni a követség területére, és kiásni a stekszet. A kétmillió dollárt. Egyszerű,

mint a pofon. Nem igaz, McBride pajtás?– Meg lehet csinálni – mondta McBride halk, elutasító hangon.Egidio egy pillanatig McBride-ra meredt, mélyet sóhajtott, és

visszazöttyent kényelmes helyzetébe. Egy darabig a poharával játszadozott, ide-oda tologatta az asztalon. Még mindig azt babrálta, amikor megszólalt: – Tudod, mit remélek, McBride fiam?

– Mit?– Remélem, a te érdekedben, hogy az a két pasi, akiket meg akarsz

látogatni ma délután, legalábbis feleannyira gügye, mint te, kisfiam. Akkor talán még lenne egy hangyaseggnyi esélyed arra, hogy Solly ezresét megszerezd szombatra.

– Délre – mondta Icky Norris. – Szombat délre.– Ismertünk egyszer egy tagot, akinek egy kis nehézsége támadt a

visszafizetéssel – szólalt meg Egidio, Norrisra pillantva. – Emlékszel az öreg Toss Spiliotopoulosra?

– Hogy a francba ne emlékeznék?– Görög volt – fordult Tony Egg McBride-hoz. – Toss Spiliotopoulos.

Beletelt vagy egy hónapba, míg megtanultam kiejteni a nevét. Nos, minden görögnek megvan a maga Achilles-sarka. Szeretik a kockázatos játékot. Gondolom, tudod, mi az az Achilles-sarok, McBride ecsém?

– Egén, tudom – mondta McBride, és tudta, mi következik. Az idegborzolás.

– Na mármost, az embernek van Achilles-ina is. De visszatérve az öreg Tossra, a koma csúnyán megkésett a fizetéssel, mire sürgősen átruccant Vegasba, hogy megpróbálja valamennyire megszedni magát, ami persze nem sikerült, mert az ilyesmi sose sikerül, ő meg egyre jobban kicsúszott az időből. Addig-addig, míg egy szép napon azon vette észre magát, hogy átvágták az Achilles-inát. Hát ha nem láttál még senkit, aki átvágott Achilles-ínnal próbált járni, akkor az hétszentség, hogy elszalasztottad a világ legmulatságosabb látványát.

Icky Norris kuncogott. – Ahogy előre-hátra, összevissza lityegett-lötyögött az a kacsázó lába! – Szavait szemléltető kézmozdulatokkal kísérte. – Hát azt látni kellett.

– És méghozzá néha nem is tudják többé rendbe hozni, ugye, Icky?– Hát Tossét nem tudták, annyi szent – mondta Norris. –

Mikor utoljára láttam, mankóval kacsázott el mellettem, az az ingó-bingó, lityegő-lötyögö bal lábfeje meg csak úgy bicsaklott alatta ide-oda, előre-hátra, összevissza. Hát azt tényleg látni kellett.

Tony Egg ásított és nyújtózkodott. – Hanem az anyád, McBride pajtás, nehogy még miattunk lekésd azt a találkozót! Hogy van az ujjad?

– Fáj piszokul – mondta McBride. – Keresnem kell egy doktort.– Jól teszed, az majd ellátja rendesen, és talán ad is rá tablettát

vagy valamit. – Tony Egg kicsússzam a bokszból, és felállt. Ahogy mozdult, hatalmas izmai kidagadtak, csak úgy táncoltak a bőre alatt, és majd szétvetették feszes fehér pólóingét. McBride felnézett rá, és azt gondolta: Micsoda borsófeje van! Olyan izmokat növesztett magának, hogy a feje apró borsószemnek látszik mellettük. Mint egy rohadt torzszülött, állapította meg, és vigasztalást merített a gondolatból.

Közben Icky Norris is felkászálódott, és ott feszített Egidio mellett. Rajta is pólóing volt. Ásítva nyújtózott egyet, megtáncoltatva futkározó izmait. McBride észrevette, hogy lopva a bár felé pillant, vannak-e néma csodálói. De nem akadt egy, sem, és McBride látta, hogy Norris szeme csalódottan rebben. A másik rohadt torzszülött, döntötte el magában.

Icky Norris megfordult, és két roppant vastag alkarjára támaszkodva áthajolt az asztal fölött. Olyan közel hajolt, hogy az arcát alig pár centi választotta el McBride-étól. Furcsa szaga volt a leheletének, és McBride rájött, hogy fahéj. A fekete fickó megugráltatta, meggörgette az izmokat az alsókarján egypárszor McBride kedvéért.

– Szombaton, pajtás – szólt Icky Norris. – Szombat délben… hacsak nem akarod megpróbálni a lityegő-lötyögő bicebóca járást.

– Rendben. Világos – mondta McBride. – Szombat délben.

NEGYEDIK FEJEZET

Mivel imádta a finom holmik fogását, tapintását, viszont tudta, hogy ilyesmire úgysem lesz pénze soha, Ophelia Armitage, ezzel az örök sóvárgással a szívében, az általa leginkább csodált három dolog után nevezte el a lányait.

Az Armitage-nővérek, Ivory, Lace és Silk – Elefántcsont, Csipke és Selyem – 1963 elejére már a legmenőbb folkegyüttes hírében állottak az Egyesült Államokban és Angliában egyaránt. Még ugyanabban az évben, karácsony estén azonban Ophelia Armitage-et holtan találták, szélütés érte pici házikójának magányában, nem messze a Feketehegyi Népiskolától az arkansasi Ozarksban. Akik keresésére érkeztek, a ház egyik szobájában egyebet sem találtak, csak finom selymet, drága csipkét és ritka elefántcsontot.

Találtak még ezenkívül jól eldugva az ágya alatt egy cserépköcsögbe rejtett kávésdobozt, tömve készpénzzel, összesen 19 439 dollárral. Úgyhogy Ophelia Armitage már nem szegénységben halt meg, és csaknem mindenki tudni vélte, hogy a lányok végtelenül jók voltak a mamájukhoz.

Azóta már a legidősebb nővér, Ivory is meghalt, 1970-ben, magányosan, akárcsak az anyja, és – megint csak mint az anyja – ő is karácsony este, csak éppen egy Miami Beach-i szállodaszobában: túladagolt heroin okozta a halálát, amit egy vigyori kubai kifutófiútól vásárolt.

1970 derekára aztán fel is oszlott az együttes – még jóformán, bár már nem egészen, népszerűsége tetőfokán. Alig hat hónapra rá meghalt Ivory, és Lace épp befejezte első filmjét.

Kis szerep volt, nem sokat ért, de volt benne egy jó zamatos jelenet, amelyet Lace olyan mesterien formált meg, hogy jelölték a legjobb mellékszereplőnek szánt Akadémiai Díjra.

A díjat ugyan nem nyerte el, de egyre nagyobb szerepeket kapott, és népszerűsége nőttön-nőtt. 1973-ra, amikor Randall Piers felesége lett, Lace Armitage egyike volt a világ két "tőkepénzes" színésznőjének. A másik egy tizenegy éves, mocskos szájú kislány volt, aki úgy tudta fintorgatni az orrát, mint egy nyuszi.

Rendszerint Lace-t, a középső nővért tartották a legszebbnek a három közül, bár valójában nehéz volt eldönteni, olyan káprázatos jelenség volt mindegyik, még Silk is, a legfiatalabb, aki csak tizenhat éves volt, amikor az első dollármillióit kereste 1963-ban.

De már akkor, tizenhat éves korában is Silk tudott legkönnyebben alkalmazkodni a váratlan hírnévhez és a nagy pénzekhez. Bizonyára mert ő hasonlít leginkább Papára, gondolta néha Lace Armitage. Papa is fütyült mindig a pénzre Az egyetlen dolog, amire az önkéntes lelkészként működő Jupiter Armitage tiszteletes nem fütyült, az az eljövendő békés szocialista forradalom volt: esküdött rá, hogy egy, legkésőbb két éven belül megvalósul. Armitage tiszteletes úr olyan szegényen szállt sírba 1960. november végén, mint a templom egere, de abban a szent meggyőződésben, hogy Jack Kennedyt szocialista kormányprogrammal a farzsebében esketik fel elnöki tisztségére.

– Mi úgy nőttünk fel – mondta egyszer Lace a férjének –,

hogy sokszor azt hiszem, kelkáposzta-főzelék és megfeketedett borsó mellett mással sem tömtek bennünket, mint politikával. Meg kukoricakenyérrel. Sok kukoricakenyeret ettünk. De Ivoryt sosem érdekelte a politika vagy amit eszik, vagy hogy-eszik-e egyáltalán. Szegény Ivory. Néha azt hiszem, valamiféle álomvilágban élt, mint a mélabús költők, valami titkos belső világban, ahol minden csak fáj az embernek. Aztán végül felfedezte magának a kábítószert, nyilván ilyesmire vágyott világéletében, pénze is volt elég, hogy vásároljon annyit, amennyit csak akar, és úgy is tett. Én sose próbáltam meg lebeszélni. Nem is tudom, talán azt kellett volna tennem, de én nem tettem meg.

– De Silk – szólt Randall Piers –, Silk az más, ugye?– Hogyne, Silk egészen más – mondta Lace Armitage. – Silk Papára ütött,

jól felvágták a nyelvét, az esze, akár beretva, pörgött-forgott az mind a kettő reggeltől estig. Ő volt Papa kedvence, négy-öt éves korától kezdve nem tágított mellőle. Tudod, mit csinált? Folyton figyelt. Olyan feszülten figyelő gyereket te még nem láttál. Aztán úgy 1958 körül, amikor lehetett vagy… ó, tudja fene, talán tizenegy éves, egyszer csak elkezdett beszélni; úgy értem, felnőtt módjára beszélni. És istenuccse, mindenki tátott szájjal hallgatta. Kénytelenek voltak, olyan értelmes és épkézláb dolgokat mondott.

Piers megértően bólogatott. – Hja, kijárta a bombahajigálók előiskoláját – mondta.

Lace Armitage, amikor aznap délelőtt tizenegykor felébredt, úgy ébredt, mint mindig, egyik pillanatról a másikra, mint aki hirtelen riad fel, és Randall Piers is ott ült, ahol szokott, a krémszínű karosszékben a délre meg nyugatra, Little Point Dume-ra nyíló ablak közelében. Lace rámosolygott.

– Régen itt vagy?– Nem olyan rég. – Piers felállt, elvett az asztalról egy kávéval frissen

telitöltött csészét, és az ágyhoz vitte. Lace feltámasztotta magát a párnákkal, és hálásan vette át a csészét.

– Nem kellene ezzel fáradnod – szólt –, de én örülök neki.– Szívesen teszem – mondta a férje. – Hány órakor sikerült ma hajnalban?– Elaludnom?Piers bólintott.– Azt hiszem, úgy öt felé. Talán valamivel később. Épp kezdett

világosodni.

– Ki kéne próbálnod azt az újat, amit felírt.– Tabletta nem kell – mondta Lace.– A doki esküszik, hogy nem válik rabjává az ember.– Tabletta nem kell – ismételte az asszony. – Amint ezt a dolgot Silkkel

rendezzük, remekül alszom megint. Belekortyolt a kávéba, majd újra a férjére nézett. – Ma csütörtök van?

Piers bólintott. – Kilenckor befutott a hívás. Egy férfihang.– Mennyit kért?– Amennyit mindig. Ezret.– Milyen jelszót mondott be ezúttal?– Nyenyere, a cirmos. Stimmel?Lace elmosolyodott. – Egy cicáját hívták így. Egy cirmos

cicát, amelyik aztán anyányi macskává cseperedett. Nyenyerének hívta, mert olyan hangokat adott. Na és Kun leadta? – Kun a koreai sofőr-testőr volt, Kun Oh Lim.

Piers bólintott.– Hol?– Valahol Gardenában.– Állandóan mozgásban van, úgy látszik.– Nem feltétlenül – mondta Piers. – Talán csak a leadóhelyet változtatja.Lace a homlokát ráncolta, és az alsó ajkát harapdálta. – Mennyi ideje is

már, két hónapja?– Körülbelül.– Az isten verje meg, tenni akarok már valamit.– Ez Silk játszmája.– Csak beszélhetnék vele!– Nem akar téged is belekeverni.– De hisz már belekeveredtem, elvégre a nővére vagyok, a

fenébe is.– Emlékszel, mikor azokat a magándetektíveket felbéreltem? Már azt

hitték, a nyomában vannak, de ő észrevette, és leállíttatta velem a dolgot.

– Ugyan, azok a seggfejek. Ezért nem hibáztatom Silket. Ide hallgass, én csak találkozni és beszélni akarok vele. Talán más oldalról kéne megfognunk a dolgot, másfajta megközelítéssel.

Piers sóhajtott. – Ráakadtam két pasasra. Hátha beválnak. Másfajta megközelítéssel, ahogy te mondod.

– Hol akadtál össze velük?– A parton.– Csak úgy véletlenül?

Piers újra felsóhajtott, és bólintott. – Ebsworth lekáderezi őket. Este egyébként megismerkedhetsz velük. Átjönnek egy italra.

– Mifélék?– Nos, az egyik magas, kövér és kínai, a másik meg magas, sovány és

csupa forradás a háta.– Hol szerezte a forradásokat?– Nem tudom.– Mivel foglalkoznak?– Hát egy kicsit megdolgozgatják a piacot.– Príma. Hát még?– Nem tudom, de valahogy az az érzésem, nem félnek kockáztatni.– Mennyit kockáztatni?– Fogalmam sincs.– Silkről azért nem beszéltél nekik.– Nem…Lace a homlokát ráncolta, kortyolt még egyet a kávéjából, aztán a csészét

aljával együtt letette az ágy melletti asztalkára. – Mindenesetre tennünk kell valamit.

– Tudom – mondta Piers. – A dolog kezd a nemi életem rovására menni.Lace rávigyorgott. Azzal a ferde, elbűvölő vigyorral, amely már

szinte a védjegyének számított. – Tegnap este aztán igazán nem volt semmi baj a nemi életeddel, öreg harcos.

– A kefélésben nincs is hiba – mondta Piers. – Elvégre Lace Armitage-dzsel kefélek, a fenébe is! Szerte az országban ötvenmillió pasi álmodik erről, ahogy az dukál is, a szentségit! Csakhogy én utána szeretem ám, ha egy jó meleg segg melengeti a hideg lábamat.

– Mért, azt kívánod talán, hogy ébren feküdjek melletted egész éjszaka, mereven, mint egy szál deszka, hogy te a lábodat melengethesd?

– Bevehetnél egy pirulát.– Az én bajom pirulával nem gyógyítható – mondta Lace, és Piers szemébe

nézett.A férfi a fejét rázta. – Most nem arról beszélek.– Akarsz beszélni róla? Ha akarsz még, én nem bánom.Piers megint csak a fejét rázta, arcán restelkedő, kínkeserves

kifejezés. – Az nem sokat használ, ha beszélünk róla, nem igaz?

Lace vállat vont. – Hát nem sokat. Újra meg újra beleesem ugyanabba a hibába.

Hallgattak egy darabig, és mindketten azokra a múltbeli hibákra

gondoltak meg az érintett férfiakra – férfiakra, akiknek a neve tökéletes időrendi sorrendben vonult át Piers agyán.

Lace értette a módját, hogyan oszlassa el férje komor hangulatát. Ledobta magáról a takarót, és a padlóra lendítette a lábát. Meztelen volt, és Pierst áramütésként járta át a kellemes érzés, amelyet ez a látvány keltett benne mindig, még most, három évvel azután is, hogy először látta meg Lace-t – az asszony szavaival élve – cuncitól punciig pucéron.

Lace Armitage teste még most, harminckét éves korában is csaknem tökéletes volt, legalábbis a férje véleménye szerint, bár magasan ágaskodó melleit egyesek a kelleténél kissé nagyobbnak, hosszú lábait meg kicsit vékonynak tartották. Senki sem talált viszont kifogásolnivalót a sima, hibátlan vállakban vagy a karcsú derékban és a dinnyeként domborodó csípőkben, amelyeket úgy tudott riszálni, ha bolondozott és arkansasi dialektusban beszélt, "mintha két bulldogkölyök hancúrozna egy pokróc alatt".

De ha a teste majdnem tökéletes volt is, az arca eléggé szabálytalan volt ahhoz, hogy kísértő emléke fel-felbukkanjon az ember képzeletében, ha nem is a szépsége miatt. Ott volt mindjárt az a sűrű, aranybarna sörény, amely valahogy úgy nőtt, hogy minduntalan a szemébe, abba a ragyogó zöld szemébe hullt. A szeme valószínűleg zöldebb is, nagyobb is volt a kelleténél, és túlságosan távol ülőnek tetszett, bár helyét eleve így szabták meg a magas arccsontok, amelyek annyira kiálltak, hogy szinte beesettnek látszott volna az arca, ha nincs az a széles szája az érzéki, már-már túl vastag ajkakkal, melyek mindenféle izgalmas orális szex ígéretét hordozták magukban. Hanem a mosolya egy csapásra megváltoztatta. Piers "ágyba csalogató" mosolynak nevezte, az emberek erre a mosolyára emlékeztek leginkább, és sokan boldogok lettek volna, ha valakijük így tud mosolyogni.

A férjéhez lépett, belekócolt az ősz hajába, lehajolt, és csókot nyomott a feje búbjára. Piers átkarolta, megszorongatta a fél fenekét, és gyomron csókolta.

– Pipilnem kell – mondta Lace.– Mindig úgy jelented be, mint valami szenzációs hírt – szólt Piers.Lace átvágott a szobán a fürdőszoba irányába.– Papa mindig azt mondta, hogy a testnek megvannak a

maga természetes funkciói, amelyekben… – A fürdőszobaajtó csukódása félbevágta a mondatot.

Piers várt, mert tudta, ha a felesége kijön, befejezi a mondatot,

mintha egyáltalán félbe sem szakadt volna. Ilyen sajátságosan működött az agya. Megesett, hogy egy megkezdett gondolatsort a következő héten fejezett be. Ha olyankor valaki nem kapcsolt rögtön, úgy nézett rá, mint egy sült bolondra. A férjére még sose nézett így, mert Pierst aztán igazán nem nevezhette senki sült bolondnak, és olyan memóriája volt, hogy felesége gondolatmenetében mindig megtalálta az összefüggést, még ha a végét az elejétől akár egy hónap választotta is el, ami nem volt ritkaság.

Amikor Lace kilépett a fürdőszobából, fehér pamutvoál köntöst viselt beleszőtt pici boglárkamintával. – …éppúgy nincs semmi szégyellnivaló, mint egy autó kipufogásában – folytatta. – Mi sem természetesebb, mint hogy az emberek köhögnek, csuklanak, szellemének, izzadnak, sírnak, pisilnek és a beleiket működtetik, mondogatta mindig Papa, és ha Anglia nem próbált volna meg úgy tenni, mintha az efféle dolgok nem léteznének, akkor valószínűleg még ma is a világ legjelentősebb országa lenne.

– Ezt az utóbbi gondolatot nem tudom egészen követni – mondta Piers.– Nos, én sem tudtam, de Silk igen. Ha megtalálják, azok megölik, ugye?Piers agya gyorsan működött, mint mindig. Rögtön tudta,

Lace kiről beszél, Silkről természetesem Az "azok"… nos, az "azok" kilétében nem volt egészen biztos, de azért volt bizonyos elképzelése.

– A húgod igencsak eszes, talpraesett nő – mondta. – Ő szabta meg a szabályokat, és mi belementünk a játszmába.

– Az két hónappal ezelőtt volt.– Ez Silk játszmája, és az ő életéről van szó.– Beszélni akarok vele. Egyszerűen beszélnem kell vele.

Érted?– Értem én.– Az a két pasas, miből gondolod, hogy talán képes lenne

megtalálni?Piers vállat vont. – Inkább csak amolyan megérzés.Lace rábámult, aztán elmosolyodott. – Az a fajta belső

bizsergés, ami olykor elfog? Piers bólintott.– Itt lent, mi? – Lace odahajolt, és a férje hasára bökött.– Nincs az helyhez kötve, csacsika.– Tudod, hogy gondolom.– Elég határozott érzés, de persze tévedhetek.

– Mégis, milyen? – kérdezte Lace. – Úgy értem, mért gondolod, hogy nekik sikerülhet Silk nyomára akadniuk?

– Nos, egyszerűen az az érzésem – mondta lassan Piers –, hogy ez a két fickó az a fajta, aki talán tudja, hol keresgéljen.

ÖTÖDIK FEJEZET

McBride kettő előtt három perccel fordult le sárga, 1965-ös Mustangjával a Pacific Autópályáról a keskeny, kanyargós aszfaltútra, amely a Paradise Cove-i mólóhoz vezetett.

A kocsi teteje le volt eresztve, és ha McBride hüvelykujja nem lüktet annyira, és ha nem azon kesereg magában, hogy milyen gondtalanul lebzselhetne még most is a londoni vagy a párizsi vagy a bonni követségen tengerészgyalogsági állományban, ha nem üti bele az orrát a mások dolgába, akkor bizonyára megcsodálta vagy legalábbis észrevette volna a magas zöld fenyőket és a pompás eukaliptuszfákat, amelyek az utat kétoldalt szegélyezték.

Mivel azonban sorsa meg a fájó ujja lefoglalta, McBride semmit sem vett észre, még a kátyút sem az úttest közepén. Húsz mérföldes sebességgel rohant bele. A váratlan zökkenőtől szitálni kezdtek az elülső kerekek. McBride meggondolatlanul két kézzel ragadta meg a kormányt. Ettől aztán bepólyált hüvelykujjába olyan éles fájdalom hasított bele, hogy a szemét elöntő forró könnyek szinte elvakították.

– Rohadékok! – üvöltötte McBride. Vaktában szélnek eresztett szitok volt, az egész világnak címezve nagy általánosságban, de különösképpen az USA tengerészgyalogságának; Tony Eggnek és Icky Norrisnak; McBride főbér lő jenek, aki ki akarta tenni a szűrét; a fiatal orvosnak a kábítószeresek részére rendszeresített venice-i rendelőben, aki helyretette és tapasszal rögzítette ugyan az ujját, de fájdalomcsillapítót nem volt hajlandó adni, nem is titkolva gyanúját, hogy McBride pusztán némi potya narkó reményében törte el saját kezűleg a hüvelykujját; végül pedig, mint listazáró főrohadéknak, kijutott a szitokból Paradise Cove elöljáróságának is, elvégre a kátyú nyilvánvalóan az ő vétkes hanyagságuknak köszönhető.

Valamikor a húszas években Paradise Cove hamisítatlan szeszcsempésztanya volt. Most pedig lakókocsi-táborhely az egész, amely egy halászcsárdával dicsekedhet meg egy mólóval, ahonnan az ember saját vagy

bérelt hajóval vízre szállhat, és van háromnegyed mérföldnyi magánstrandja is, ahol eltölthet a látogató egy napot, ha meg tudja fizetni a belépőt, ami abban az évben kocsinként három dollár volt. McBride elsődleges célul azt tűzte maga elé, hogy átdumálja magát az őrségen, megspórolva a három dollárt.

Az út végén McBride fékezett, és várta, hogy az őr előbújjon kis bódéjából.

– Mr. Duranthoz megyek – közölte.A strandőr, magas, csalódott tekintetű, zörgő csontú férfi,

sebtében lenyelt valamit, és McBride lenyűgözve figyelte le-fel ugráló ádámcsutkáját. Az őr megrázta a fejét. – Durant, he? – Újabb fejrázás. – Durant. – A név semmit nem mondott neki.

– Abban a kis sárga házban lakik a parkoló végében – mondta McBride.– Aha, az a tag, akihez a kínai jár nyakra-főre.McBride bólintott. – Ő az.– Du-rant – ízlelgette a nevet az őr lassan, elnyújtva a

szótagokat. – Durant. Ezt azért jó volna valahogy megjegyeznem.

– Próbálja meg, öregem, hátha sikerül – szólt McBride. Felengedte a kuplungot, és elhúzott a part irányába. Közvetlenül előtte, alig százméternyire húzódott a móló. Jobboldalt a halászcsárda parkolója tűnt a szemébe, a fehér, egyemeletes épület valamilyen okból enyhén koloniális stílusjegyeket mutatott, talán mert az étlapon egy csomó új-angliai kagylóspecialitás szerepelt. A mólótól balra még egy jókora parkolósáv húzódott, körülbelül akkora, mint egy keskeny belvárosi épülettömb, a végében pedig ott sárgállott a zöld fedeles ház.

McBride a parkoló végéig hajtott, beállt egy szabad helyre, kikapcsolta a motort, de az pár pillanatig még tovább járt. Erre még sohasem volt példa, és McBride mindenféle szörnyűséges esemény baljós előjelének tekintette.

Kiszállt a kocsiból, még idejében eszébe jutott, hogy ne sérült baljával nyissa ki az ajtót, aztán végigsétált a kocsifelhajtón, amely a parkolótól a sárga házhoz csatlakozó kis garázshoz vezetett. A kocsifelhajtó mentén figyelmeztető táblák álltak őrt: MAGÁNTERÜLET, BEHAJTANI TILOS meg PARKOLNI TILOS, SZABÁLYSÉRTŐKET ELVONTATJÁK. A tábláknak fittyet hányva egy nagy zöld Chrysler vesztegelt a ház előtt. McBride Artie Wu járgányára ismert benne. Nyilván a tömérdek gyereke miatt kell neki ekkora, gondolta McBride,

és megpróbált visszaemlékezni, hogy a Wu-família négy vagy öt főt számlál-e.

A félig üveg ajtóhoz érve McBride bekopogott, és várt, míg Artie Wu kinyitotta. Wu bólintott, mire McBride belépett. Követte az enyhén sántikáló Wut a nappaliba, ott aztán szembefordultak egymással, és szemrevételezték egymás sérüléseit.

– Én megbotlottam egy döglött pelikánban – mondta Wu. – Veled mi történt, pajti?

McBride lepillantott bepólyált hüvelykujjára. – Tartozom egy kis pénzzel két krapeknak. Ez itten egy kis figyelmeztetés a lejárt határidőre.

– Eltörték? – El.– A mocskok! – mondta Wu, és McBride-ot egy kicsit meglepte, mennyi

együttérzés csendül ki a hangjából.– Ülj le valahová, míg én megyek, és szólok Durantnak. – Indult kifelé, de

fordultában megtorpant. – Iszol valamit?– Sör van?– A hűtőben. Vedd csak ki.Wu kiment, McBride pedig a fridzsiderhez lépett, kinyitotta,

és kivett egy doboz Schlitzet. Felpattintotta a fedelét, egy jót húzott belőle, majd odasétált a telexgéphez, amely javában kattogott a sarokban. Egy pillantást vetett a letekeredő papírlapra, unalmasnak találta, ismét kortyolt a söréből, és szemügyre vett néhányat a falipolcokon sorakozó könyvek közül. A címük után ítélve ezek is unalmasak lehettek: V. Károly császár Branditól, Az arab ébredés George Antoniustól, Preserved Smithtől A reformáció kora és a Kormányzati Kiadó Hivatal gondozásában Thomas J. Dodd szenátor vizsgálati anyaga – I. rész.

McBride úgy döntött, hogy a könyvek csupán dekorációs célokat szolgálnak. Majdnem biztosra vette, hogy ilyesmit senki nem olvas el, hacsak nem kényszerítik rá. Duranttól viszont kitelik, hogy mindet kiolvasta egytől egyig. McBride sehogy sem tudott kiigazodni Duranton, és úgy kellett fékeznie magát állandóan, hogy ne uramozza beszéd közben. Hiába, ez az eredmény, ha az ember nyolc évet húz le a tengerészgyalogságnál, morfondírozott magában. Képes lenne uramozni minden seggfejet, aki valaha is végigrágta magát egy könyvön.

Megfordult, amint Wu és Durant a nappaliba lépett. Durant most is mezítláb volt és a kurtára nyiszált farmerjét viselte, de ezúttal inget is hozzá, koszlott kék gyapjúszövet inget legombolható gallérral, bár a gomboknak már rég hűlt helyük volt. Az ing

alul nem volt bedugdosva, és az ujját Durant könyökig feltűrte. Artie Wu ugyancsak mezítláb, fehér vászonsortban és rikító zöld-arany ingben feszített, az ing úgy lengte körül, mint valami sátor, de ahhoz mégsem volt elég bő, hogy a pocakját leplezze.

– Artie-tól hallom, mi történt a hüvelykujjaddal – szólalt meg Durant. – Fáj még?

– Meglehetősen.– Akarsz fájdalomcsillapítót?– Van kéznél?Durant bólintott. – Majd adok egypárat, mielőtt elmégy.

Csak ha bevetted, ne vezess és ne piálj.– Majd este veszem be – mondta McBride. – Minden fájdalom éjjel a

legrosszabb.– Ülj le – szólt Durant.McBride leereszkedett a bőr karosszékbe, de nem dőlt

hátra. Előregörnyedve ült, két karjával a térdére támaszkodva, a sörösdoboz a jobb kezében. Merőn figyelte a másik kettőt, megpróbált jelentőséget tulajdonítani annak, hogy Durant a díványt, Wu pedig a szarvasbőr széket választotta. Semmi jelentősége, döntötte el. Éppen csak leül két pacák, az egyik kövér, a másik sovány.

Artie Wu az ingzsebéből hosszú, karcsú szivart halászott elő, egy pici késsel levágta a végét, a szája bal sarkába illesztette, és rágyújtott egy kénes gyufával, amit a hüvelykujja körmén lobbantott lángra. Miközben füstfelhőt eregetett, McBride-ra nézett, és McBride észrevette, hogy leszívja a füstöt.

– Ugrott az üzlet, Eddie – mondta Artie Wu. – Sajnálom.– A francba is – hördült fel Eddie.Wu és Durant nézte, ahogy McBride nagyot húz a söréből. –

A franc belé – mondta megint.– Pedig, gondolom, számítottál rá – szólt Durant.– Mi az hogy számítottam!– Ellenőriztük a dolgot – mondta Durant.– Ha ellenőriztétek, akkor tudhatjátok, hogy ott van.– Nem az a probléma – mondta Wu.– Ti ketten meg tudnátok csinálni – erősködött McBride.– Harminchét éves vagyok – mondta Wu. – Ami azt jelenti, hogy túl öreg

vagyok az ilyesmihez, mert túl fiatalon halnék meg.

– Ti ketten meg tudnátok csinálni – makacskodott McBride.– Beszéltünk egy zürichi ismerősünkkel – mondta Durant. –

Az illetőnek nem gond Saigonba jutni, állandóan ki-be mászkál.

– Jézus, csak nem tálaltatok ki neki mindent?– Csak amennyit jónak láttunk – mondta Wu. – Nem többet.Durant McBride-ra meredt. – Hallani se akart róla, még a fele dohányért se.– Megmondtátok neki, mennyi a fele?– Megmondtuk.McBride az alsó ajkát harapdálta. – A francba is – mondta megint.

Durantra nézett, aztán Wura. – Mi lenne, ha megpróbálnátok így felfogni a dolgot: mondjuk, az idén nem sikerül bejutnotok – esetleg még jövőre se. De egy-két év múlva csak beindulnak újra a diplomáciai kapcsolatok Nammal. A fenébe is, ez csak világos, ti is tudjátok. Máris szó van róla. Akkor meg mért ne tekinthetnétek a dolgot amolyan hosszú lejáratú befektetésnek? Ötezerért a tietek minden – az én tíz százalékom, a térkép, minden. Aztán ha a dolgok szépen elsimulnak, tegyük fel, úgy három év múlva, hát a büdös életbe, csak találtok a követségen valami seggfejet, aki hajlandó beszállni a buliba. Még ha fele-fele alapon egyeztek meg, akkor is egymillió dolcsi hull az öletekbe.

Eddie McBride kupeckodni próbált, de nem nagyon ment neki az ilyesmi, és ami még rosszabb, ezt ő maga is tudta. Az erőfeszítéstől megizzadt a hónalja, hideg, nedves, undok érzés volt. Biztosan megcsapja az orrukat a szag, gondolta. Akármilyen messze ülök is tőlük, biztosan megérzik.

Durant egy filter nélküli Pall Mall-cigarettát kotort elő az ingzsebéből. Egy pillanatig szinte undorral meredt rá, aztán sóhajtott, a szájába dugta, és meggyújtotta egy eldobható öngyújtóval.

– Elfeledkezel valamiről, Eddie – szólalt meg.– Miről? *– Ti ketten voltatok, igaz?– Úgy van, ketten.– Ki volt a másik?– Egy ürge. Ott működött valahol a környéken, az utolsó

pillanatban ugrott be, és aztán rátestálták a pénzt.– És neked jutott a piff-puff szerep? – szólt bele Wu.– Pontosan.– Az ötlet az övé volt? – tudakolta Durant.McBride egy másodpercig szótlanul bámult rájuk. – Én

tengerészőrmester voltam. Ő meg a CIA nagyágyúja. Na, mit gondoltok, ki a nyavalyától származott az ötlet?

Wu füstkarikát fújt. – És hogy akartatok osztozni, felesben?– Igen.– Mikor? – kérdezte Durant.– Azt mondta, majd kimódolja.– Hogyan? – érdeklődött Wu, miközben újabb füstkarikát

sikerített, és keresztüldugta rajta a jobb mutatóujját.– Azt mondta, maradnak kinn kapcsolatai.– Te hittél neki? – kérdezte Durant. McBride kortyolt a

söréből. – Nem.– Szóval mennyit hoztatok ki magatokkal? – szólalt meg ismét Wu.– Mind a ketten felmarkoltunk vagy húszezret. Durant

helyeslőén bólintott. – Hát aztán?– Aztán kitört a kurva nagy pánik. A sárgaképűek még a

falakat is megrohamozták, a nyavalyásak. Nekem az utolsó fellegdarálón jutott hely, úgy kerültem ki onnan.

– És a másik ürge? – kérdezte Wu.McBride a fejét rázta. – Úgy volt, hogy ha elcsitul minden,

itt találkozunk Los Angelesben hat hónappal ezelőtt… január tizenötödikén. A Beverly Hills-szálló előcsarnokában adtunk találkát egymásnak. Az ürge nem mutatkozott tizenötödikén… se tizenhatodikán, se tizenhetedikén. Egyszóval egyáltalán nem mutatkozott. Egy álló hónapig szobroztam abban az előcsarnokban.

– És aztán nem próbáltad megtalálni a pasast? – kérdezte Durant.McBride megbántott pillantást vetett rá, mire Durant vállat vont.

– Illetve: ő sosem próbált megtalálni téged?– Hisz épp most mondtam. Nem.Durant elnyomta a cigarettáját. Komótosan csinálta, és közben fel sem

nézve kérdezte: – Hogy hívták?– Kit?– Az ürgét.– Miért?Durant megrándította a vállát. – Esetleg megér valamennyit.– Kinek?– Neked, pajti – mondta Wu, és újabb füstkarikát fújt ki, egy szép kövéret.Most kell dörzsöltnek lenni, biztatta magát McBride. Csak az a baj, hogy

ahhoz elég dörzsölt az ember, hogy ezt átlássa, ahhoz viszont nem, hogy tudja, miképp fogjon hozzá.

– Mennyit? – kérdezte.– Te ugye most alaposan benne vagy a lekvárban – szólt Durant. – Mégis,

mennyire?– Piszokul.– Mennyivel vagy sáros?– Ötezerrel.– És mennyit csúsztál, egy hetet?– Majdnem kettőt. Szombaton telik le a két hét. Délben.– És ki légyen az a vérszopó?– Solly Gesini.– Jézus – szólt Wu.Durant ránézett. – Ismered?– Hallottam róla – mondta Wu. – A legrosszabb fajta, szemét a javából.– Áll mögötte valaki? – kérdezte Durant.McBride vállat vont. – Solly mindenféle nevekkel dobálózik. Folyton a

digó gengszterhaverjait emlegeti, akiket Chicagóban, Miamiban, Vegasban vagy tudom is én, hol ismer.

Durant jó néhány pillanatig szótlanul fürkészte McBrideot. Pontosan úgy fest, amilyennek a közönséges adófizető polgár a jóvágású tengerésztisztet megálmodja – gondolta. Nem túl magas, nem túl testes, vagány típus, de nem kültelki. Meglehetősen életrevaló, megvan a magához való esze, de semmi esetre sem egy lángelme. Jó kiállású, már-már jóképű, de távolról sem férfiszépség. Ez tehát Eddie McBride, a menő fej, tökéletes megtestesítője az amerikai ideálnak, amelyben egy alacsonyabb Gary Cooper meg egy magasabb Steve McQueen ötvöződik eggyé.

– Ez nem volt valami bölcs húzás, Eddie – szólalt meg végül Durant.– Bölcs? – visszhangozta McBride. – Ehhez semmi köze a bölcsességnek.

Nem azért megy valaki uzsoráshoz, mert az bölcs dolog, hanem mert le van égve. Mert nincs más, akihez fordulhatna.

A telexgép felé bökött a fejével. – Ti ketten – mondta. – Ti itt nem riadtok vissza egy kis kockázattól hébe-hóba, igaz? Durant bólintott.

– Elvégre minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a nyereség, nem? Tuti. Erre mérget vehettek. Nos, aki uzsoráshoz fordul, az is kockázatot vállal. Az ember tudja, hogy rémes dolgoknak néz elébe, ha nem fizeti vissza a kölcsönt, de ez feleannyira se rémes kilátás, mint ha nem kapja meg a pénzt. Értitek?

– És miféle rémes dolgok történhetnek veled, Eddie? – kérdezte Wu.McBride lehajolt, és felhúzta a nadrágszárát, letolta a zokniját, és az

Achilles-inára mutatott. – Ezt fogják átvágni – mondta –, itt valahol.

Durant sóhajtott. – Milyen áron úsznád meg a vagdosást?– Egy ezres fejében.– És az mennyi időre húzna ki a csávából?– Egy hétre, talán kettőre.– Az nem sok.McBride felhorkant. – Aki olyan életet él, mint én, annak egy hét az

örökkévalóság.Néma üzenetváltásnak volt tanúja Wu és Durant között. Wu cseppet

megvonta a vállát, a zsebébe nyúlt, és egy lapos, vastag, kettébe hajtott bankjegyköteget húzott elő, amelyet egy túlméretezett, tömör ezüst gemkapocs tartott össze. Wu kiszámolt öt százdollárost, majd tíz darab ötvenest, hosszában összehajtotta őket, és úgy félig-meddig odakínálta az egészet McBride-nak.

– Ki volt az ürge, Eddie? – kérdezte Wu.McBride nyelt egyet. Aztán megköszörülte a torkát, mielőtt

megszólalt, mert megint az volt az érzése, hogy természetellenesen magas, sőt egyenesen nyekergő hangot képes csak kiadni.

– Valami fura neve volt.Wu egész kicsit meglengette a bankóköteget. – Szóval?– Childester – mondta McBride. – Luke Childester.Wu minden további megjegyzés nélkül átadta neki a pénzt.

Durant hátradőlt a kereveten, összekulcsolta a kezét a tarkóján, és a mennyezetre bámult. Tűnődni látszott.

– Én… én nem is tudom, mikor tudom visszafizetni, fiúk – szólt McBride.– Ez jár neked a szolgálataidért – mondta Durant,

rendületlenül bámulva a mennyezetet. – Raboltuk az idődet, márpedig az idő pénz, úgyhogy mi fizetünk érte.

McBride automatikusan megpróbálta kikövetkeztetni az álláspontjukat. Tudta, hogy valaminek lennie kell a nagylelkűségük mögött, és minden ravaszságát latba vetette, hogy kiókumlálja, mi az. Akkor egyszerre eszébe ötlött, hogy hátha történetesen nincs is semmi a háttérben. Erre aztán a hála számára szinte teljesen idegen érzését kellett tapasztalnia, ami sehogy sem volt ínyére, mert kénytelen volt újra meg újra nagyokat nyelni tőle.

– Ide figyeljetek – szólalt meg, és a hangja ezúttal csakugyan nyekergősre sikerült egy kissé. Úgy kellett visszaerőltetnie a normál regiszterbe. – Ide figyeljetek, ha bármikor szükségetek

van valamire, úgy értem, bármire, hát, a francba is, fiúk, tudjátok, hol találhattok meg.

– Úgy van, Eddie – mondta Artie Wu. – Tudjuk.

HATODIK FEJEZET

Pontosan öt óra harminckettő volt délután, amikor Hart Ebsworth, kis kötegbe rendezett nyolcszor tizenkét centis cédulákkal felfegyverkezve, belépett Randall Piers dolgozószobájába, és elfoglalta megszokott helyét a faragott tölgyfa íróasztallal szemben álló egyik barna bőrfotelben. Piers figyelte, ahogy Ebsworth gondosan átrendezi a cédulákat, pontosan a kívánt sorrendbe rakva őket.

Pár percig szótlanul ült, csak a cédulákra koncentrált, mint a kártyát, kevergette, rendezgette őket, össze-összehúzva közben a szemöldökét. A cédulákat elborították az ügyvéd görcsös írásával firkáit jegyzetek, amelyeket rajta kívül jóformán senki más nem tudott kisilabizálni. Ebsworth előszeretettel alkalmazta a cédulázást, mert áttekinthető, tömör és logikus rendszernek tartotta.

Végül is Piers megunta a várakozást, és megszólalt: – Nos?Ebsworth felpillantott. – Nem mindennapi két fickó – mondta. – Kemény

legények. Ezek mindent végigcsináltak. Legalábbis majdnem mindent.– Igen? – örvendezett Piers. – Mit nem Csináltak?– Nos, állítólag még nem öltek meg senkit, nem kapták rajta

őket lopáson, és csak kétszer ültek börtönben, egyszer Mexikóban és egyszer Djakartában. A kínai úriember pedig, ha további részletek is érdeklik, maga a kínai trónkövetelő. Az utolsó mandzsu. Legalábbis ő azt állítja.

Piers vigyorogva bólogatott. Látszott, hogy kedvére van a dolog. – Beszéljen csak – mondta.

– Artie Wuról?– Róla. Kínai trónkövetelő. Az anyja! Ez már döfi. Istenemre,

ez tetszik nekem.– Nos hát, a saját állítása szerint és mindenféle fantasztikus dokumentum

alapján, ami persze hamisítvány is lehet, Wu az egykori Gyerekcsászár törvénytelen lányának a törvénytelen fia. A Gyerekcsászárt különben P'u Yi néven ismerték nyugatszerte. Mondjam tovább?

– Mi az hogy!

– A Gyerekcsászár – egyébként az utolsó kínai császár1908-ban lépett trónra, amikor még, ha jól tudom, hároméves sem volt. 1912-ben Szun Jat-szen lemondásra kényszerítette, de megtűrték a pekingi palotában úgy 1924-ig. Nos, 1922ben, nem sokkal azelőtt, hogy megnősült, egy tizennégy éves lánynak a palotában törvénytelen lánya született. Állítólag P'u Yi felcsinálta. Mármint a tizennégy évest, nem azt, akit később elvett. A fejesek az udvarban persze szerettek volna megszabadulni a csecsemőtől: meg akarták fojtani vagy kidobni a szemétre vagy ilyesmi. Ámde P'u Yinek, fogadok, hogy élvezni fogja a folytatást, Mr. Piers, szóval P'u Yinek volt egy hűséges eunuchja…

– Ezt maga találta ki – vigyorgott Piers boldogan.– Dehogy.– Egy hűséges eunuch, a szentségit!– Egyszóval a hűséges eunuch kicsempészte a gyereket a

palotából, és egy gyermektelen, negyven körüli metodista misszionárius házaspár, bizonyos Mr. és Mrs. Howard Hempstead gondjaira bízta.

– És ők magukhoz vették a csecsemőt.– Úgy van. Adoptálták a kislányt, és magukkal vitték San Franciscóba,

amikor 1926-ban visszatértek.– És mi történt a Gyerekcsászárral?– Megnősült, aztán végül is kiűzték Pekingből, Tiencsinben

kötött ki, majd úgy 1931 körül, mikor a japánok elfoglalták Mandzsúriát, megtették mandzsu császárnak, ami nem volt valami fényes poszt, de ő becsülettel kitartott, míg az oroszok le nem rángatták a trónról 1945-ben. Amikor aztán Mao színre lépett 1949-ben vagy 50-ben, P'u Yit börtönbe vetették, illetve afféle javító munkatáborba, de a végén szabadon engedték, és Pekingben kötött ki megint, mint idegenvezető, méghozzá a Mennyei Palotában. 66-ban halt meg.

– És a kislány?– Ő San Franciscóban nőtt fel Hempsteadéknél. Aztán 1939

elején egy régi barátjuk ellátogatott hozzájuk valamiféle adománygyűjtő körúton. Kínai metodista püspök volt, és ha jól értesültem, Bertrand Sooming Liunak hívták. Úgy látszik, a püspök úr nem átallt hölgyekre szemet vetni.

– Hány éves volt akkor a lány?– 39-ben? Tizenhét, gondolom. Vagy tizenhat.

– És a püspök beosont a hálószobájába, mi?– Ha nem ő, valaki más. Tény, hogy teherbe esett, és

belehalt a szülésbe, amikor Artie Wut a világra hozta. Akkoriban a Hempstead-házaspár már hatvan felé járt, de jó keresztények lévén, örökbe fogadták az új kis jövevényt is, és az Arthur Case Wu nevet adták neki, az anyja vezetékneve volt Wu. De hogy az Arthur Case-t honnan szedték, azt nem tudom.

– És aztán?– Nos, 1945. augusztus 9-én a Hempstead-házaspár autóbaleset áldozata

lett Oaklandben. Rokonaik nem voltak, se közeliek, se távoliak, így hát Artie Wu bekerült a John Wesley emlékére alapított San Franciscó-i Metodista Árvaházba. És most találja ki, ki volt az a másik hatéves kis csibész, aki ott menten pártfogásába vette?

– Durant – mondta Piers.– Úgy bizony. Quincy Durant, akiről bővebbet senki nem

tud, csak annyit, hogy az árvaház lépcsőjén hagyták a szokásos mózeskosárban vagy ládikában úgy hathetes korában. A nyakába akasztott cédulán a Quincy név állt. Senki sem tudta, hogy a Quincy a kereszt- vagy a vezetékneve, de az árvaház igazgatójának volt valamikor egy Durant-kocsija… van ilyen autómárka?

– Igen, azt hiszem – mondta Piers.– Így aztán a pasi a néhai kocsija után Durantnak nevezte el a fiút.– Atyaisten – mondta Piers. – És aztán?– Na, aztán valahogy kibírták az árvaházban tizennégy éves

korukig, úgy 1953-ig. Illetve pontosan 53 augusztusáig. Akkor egyszerűen leléptek, és többet az árvaház tájékára se mentek. Azóta is elválaszthatatlanok.

– Na és azután? – kérdezte Piers. – Mármint az árvaház után?– 1953-tól pár évi hézag következik a történetben, de 56 végén már

odalenn ügyködnek New Orleansban mint osztrigatisztítók valahol a Csatorna utca tájékán. Egyik éjjel mennek haza. Jó későre jár, tán hajnali kettő lehet. Chartresbe tartanak, és úgy döntenek, hogy átvágnak a Jackson téren, mert egy népszállóban laknak a Decatur utcában, az 1021-ben.

Ebsworth a jegyzeteibe pillantott, hogy ellenőrizze a címet. Piers megpróbált visszaemlékezni, előbb is folyamodott-e már a céduláihoz, és megállapította, hogy igen, de csak egyszer.

Jegyzeteiből feltekintve Ebsworth a homlokát ráncolta, apró, rosszalló ránc támadt a két szemöldöke között. – És most jön az egészhez egy adag Dickens vagy talán inkább Horatio Alger. – Hanghordozása elárulta,

hogy nem sokra tartja egyiket sem.– Tovább – sürgette Piers.– Színre lép Henderson Hodd Belyeu, bölcsészdoktor, Princeton, 16-os

évfolyam, délvidéki sarj, középszerű költő, a Mississippi Egyetem görög tanszékének egykori docense, egy vénülő buzi. Akkor hatvanöt éves volt, és amikor Durant és Wu először meglátták, éppen félholtra verette magát két marcona tengerésszel, akiket megpróbált becserkészni.

Piers vigyorgott, összekulcsolta kezét a tarkóján, és hátradőlt a székében. – És?

– Erre Durant és Wu is akcióba lépett, és kezelésbe vette a két matrózt. Dr. Belyeut talpra segítették, leporolták, mire az hálából felinvitálta őket a lakásába. A Jackson teret kétoldalt szegélyező nagy, ódon, vöröstéglás épületek egyikében lakik.

– Lakik?– Lakik. Ma délután beszéltem vele. Nyolcvannégy éves, és aktív harcosa a

New Orleans-i Homoszexuálisok Egyenjogúsítási Mozgalmának a Vieux Carré kerületben. De kapcsolata két hősünkkel állítólag nem ilyen jellegű volt, bár az öreg biztosan próbálkozott. Erről persze előttem hallgatott. Inkább arról beszélt, hogy ami először megkapta Wuban meg Durantban, az a ragyogó intelligenciájuk volt. Egyszóval átbeszélgették majdnem az egész éjszakát – az öreg mellesleg tüneményes pofa, tényleg –, és a végén nekik szegezte a kérdést, hogy életük végéig osztrigát akarnak-e pucolni. Mondták, hogy nem, mire az öreg felajánlotta, hogy ő majd okítja őket.

– Mire?– Előkészíti őket az egyetemre. Princetonra, hogy pontos

legyek.– Eszerint ezek ketten egyetemet végzett nagymenők?– Wu tulajdonképpen igen, bár diplomát nem szerzett. Az

igazi tudóspalánta Durant volt, noha őt fel sem vették, legalábbis hivatalosan nem, bár azért szorgalmasan bejárt.

– Ez egyre jobb lesz.– Az öreg minden befolyását, sőt egy-két barátja

protekcióját is latba vetette, hogy Wu bekerüljön. Az egyik ajánlólevél például Edmund Wilsontól jött, aki valaha évfolyamtársa volt Dr. Belyeunak.

– Atyaisten.– A kikötés csak az volt, hogy Wut mint a mandzsudinasztia

utolsó leszármazottját mindenhová, még az előadásokra is el kell kísérnie hűséges testőrének. Vagyis Durantnak.

– Ezt a mandzsu-dolgot – szólt Piers – ki ásta elő? Dr. Belyeu?

– Úgy van. Elkezdett vájkálni Wu múltjában, és valahogy kikaparta ezt az egészet, amit elmondtam. – Ebsworth finomkodó és kissé délies hanglejtésre váltott. – "A dolog meglehetősen próbára teszi az ember jóhiszeműségét, kedves jó Ebsworthöm, s bár eleinte amolyan rafinált szélhámosságnak tűnt az egész, ma már nagyon könnyen lehetségesnek tartom, hogy Arthur csakugyan az utolsó élő mandzsu. Azonkívül micsoda isteni sztori!" Így beszél az öreg. Tüneményes vén szivar.

– Na és aztán mi történt?– Hát az első év költségeit Dr. Belyeu fedezte.– És azután?– Póker.– Olyan jól csinálják?Ebsworth végigpörgette a kártyáit. – 1969-ben egy készpénz-parti után

nyolcvanháromezer dollárral a zsebükben sétáltak ki a minneapolisi Leamington Szállóból.

– De az később volt – mondta Piers. – Mi történt közben?– 1960-ban kimaradtak a princetoni egyetemről, és

átrándultak Mexikóba. Egy ideig prekolumbiai műtárgyakkal sefteltek, de valahogy bajba kerültek, és a dutyiban kötöttek ki. A vádat aztán elejtették, és hőseink legközelebb a Békehadtestben bukkannak fel.

– A Békehadtestben?– Igen. 61 végén Indonéziába küldik őket, és vagy egy évvel

később már megint a hűvösön csücsülnek. Djakartában. Csempészésért. A vádat ezúttal is elejtik, bár azért csak lehúznak odabenn két hónapot. Azután a nyugati partvidéken lézengtek egy darabig, hogy mit műveltek, csak az isten tudja, míg végül elkeveredtek Papeete-be, amely akkoriban mintegy tizenkilencezer lakost számlált.

– Ez mikor volt?– 1963 elején.– Szóval Tahiti, mi? – Az.– Na és mihez kezdtek Papeete-ben?– Volt egy kis pénzük, és rávették az Air France-ot, hogy toldja meg még

egy kicsivel, aztán kibéreltek egy ócska vízparti bárhelyiséget. Találja ki, hogy nevezték el.

– Hogy?– Heyst Kalóztanya.Piers kuncogott. – Istenkém, Axel Heyst, a jó öreg Conrad figurája. Évek

óta eszembe se jutott ez a név.– Nos, tegyük fel, hogy egy közönséges turista lehorgonyoz Papeete-ben,

ott lötyög tétlenül, és egy kis mozgalmasságra vágyik. Aztán az Air France-irodában, az UTA-nál, valaki felhívja a figyelmét a vízparti Heyst Kalóztanyára. Igazi helyi színfolt, ugye. Nem turistáknak való persze: csak mindenféle ágrólszakadt, garázda elem meg kikopott kóristalányok látogatják.

– Jól hangzik.– Szóval az illető leslattyog a Heystbe, és mit látnak szemei:

ott ül egy nagydarab kínai az egyik asztalnál fehér vászonöltönyben és panamakalapban, mint valami ifjú Sidney Greenstreet, és elefántcsont nyelű légycsapóval hessegeti a legyeket, és az ember rögtön tudja, hogy valami rosszban sántikál. A másik pasas meg, a sovány, a társa, úgy fest, mint valami hihetetlenül sötét múltú, kárvallott poéta. És mindennek tetejébe az a sok csábosan üldögélő, jóképű rüfke.

– Hogy vált be a bolt?– Fényesen. Egy évig vagy valamivel tovább csinálták, aztán eladták az

egészet egy sydneyi szindikátusnak.– Ez mikorra esik?Ebsworth a jegyzeteibe tekintett. – 1964 derekára. Azután pár évig a

nyugati partvidéken kalandoztak összevissza, majd 1967-ben Bangkokban bukkantak fel, és belevágtak az import-export szakmába. Erre is ráment egy-két évük.

– És aztán?– 1969-ben Minneapolisban ügyködtek egy darabig, aztán

Key Westben tűntek fel. Beszálltak egy szindikátusba, amelyik elsüllyedt spanyol kincsek után kutatott. Találtak is valamennyit – sőt elég tetemes mennyiséget –, de az állam mindenféle nehézségeket támasztott, úgyhogy szépen visszapályáztak Bangkokba, és 1970-re már be is dolgozták magukat a teherfuvarozási szakmába.

– Teherfuvarozás?Ebsworth belenézett a céduláiba. – Itt ez áll. Nos, mindenesetre jó sokat

furikáztak Bangkokból ki-be. Egyszer aztán Duranton volt a sor, de nem jött vissza, erre Wu utána ment, és mikor mindketten visszatértek, Durant útja

egyenesen a kórházba vezetett.– Mi baja volt?– Kimerültség, nekem legalábbis ezt adták be. De valójában akkor szerezte

azokat a forradásokat.– Megtudta, hogyan? Ebsworth a fejét rázta. – Nem.– Na és ez mikor volt?– 72 tavaszán. Mikor Durant kikerült a kórházból, búcsút

mondtak a fuvarozásnak, és egy hónappal később Skóciában bukkantak fel.

– Miért éppen Skóciában?– Talán mert az jó messze van Thaiföldtől. Aberdeenben

kötöttek ki.– Mért, mi volt Aberdeenben?– Egy csomó texasi és oklahomai.– Akik olaj után kutattak az Északi-tengerben?– Pontosan. Nos, Wu meg Durant legközelebbi húzása az volt, hogy

megnyitották a Nacogdoches Paprikacsárdát, amelynek fő attrakciója a chili-paprikával készült “texasi rablóhús" volt, receptjét – az étlap tanúsága szerint – Mrs. Lyndon B. Johnson volt szíves rendelkezésre bocsátani. A vendéglő bombasiker volt, még ott a skótoknál is. Na persze, aki meg tudja enni a haggist, az bármit meg tud enni. Egy hónappal azután, hogy megnyitották a csárdát, Wu megnősült.

– Ez mikor, volt?– 72 közepe táján.– És kit vett el?– Egy elszegényedett skót leányzót némi királyi vérrel az ereiben, aki

vissza tudja vezetni a családfáját egészen 1297 előttig. Agnes Garioch volt a lányneve. Most Aggie Wunak nevezi magát. 74-ben ikerfiaik és 75-ben ikerlányaik születtek. Artie nem sajnált egy kis pénzt egy londoni genealógustól, és kettesben kisütötték, hogy három forradalom és cirka tízezer gondviselés-küldte haláleset árán az idősebbik ikerfiúból kínai császár és egyben Skócia királya lehetne.

Piers vigyorgott. – Ez az ábra?– Nagy vonalakban. Ez év elején nagy haszonnal túladtak a

paprikacsárdán, és valamennyien visszatértek az Államokba. Egy darabig San Franciscóban időztek, aztán leköltöztek ide. Wu Santa Monicában bérelt házat. Durant pedig itt a parton. Hatszázötvenet fizet érte havonta.

Piers pár pillanatig hallgatott, tűnődött, majd azt mondta: – Jó munka volt. Sok utánajárásba kerülhetett.

– Felfogadtam némi segítséget – közölte Ebsworth. – Azonkívül igénybe vettem jó pár nagyobb szívességet is Washingtonban.

– Inkább nem kérdem meg, miféle szívességeket.– Ne is – mondta Ebsworth. – Inkább ne.Ismét csend állt be, majd Piers szólalt meg: – Nos?– Hát elképzelhető, hogy megfelelnek – mondta Ebsworth

lassan. – De megkérik az árát.Piers bólintott.– Amellett – tette hozzá egy pillanat múltán Ebsworth –

pokoli nehéz lesz őket meggyőzni.Piers megint csak bólogatott. – Azt csak bízza rám – mondta –, ahhoz én

értek a legjobban.

HETEDIK FEJEZET

Randall Pierséknél a szokásos vegyes bagázs gyűlt össze aznap este egy kis iszogatásra. Egy Nobel-díjas kiválóság mellett, aki a harmadik legokosabb ember hírében állt az egész Egyesült Államokban, megjelent még egy tekintélyes büntetőjogász; a Nemzeti Demokrata Bizottság egy nőtagja; egy hajdani gyerekszínészből lett kereskedelmi ügynök; egy volt kormányzó; egy rendező, aki nem bírta megállni, hogy lépten-nyomon ne emlegesse a Yale-en szerzett egyetemi végzettségét; egy hajdani szépségkirálynő; továbbá egy magas, kellemes modorú, harmincöt év körüli tévé-producer, aki Boris Karloff keresztfiaként mutatkozott be Artie Wunak és invitálta, hogy kísérje el őt meg csinos feleségét egy kis kiruccanásra Oxnardba, mert tudnak ott egy mexikói kiskocsmát, ahol a világ legjobb burritosát kapni. Artie Wu sajnálkozva elhárította a meghívást, de megjegyezte a vendéglő nevét, mert igen kedvelte a mexikói konyhát.

Amint a hangulat megcsappant, és a vendégek kezdtek elszállingózni, Lace Armitage Duranthoz lépett, és marasztalólag tette karjára a kezét. – Ugye, maga marad még egy kicsit, Mr. Wuval együtt? Tulajdonképpen még nem is volt alkalmunk beszélgetni magukkal, a férjemnek meg nekem.

Durant ránézett, mire Lace a legszebb mosolyát villantotta rá, amelyből meglepően sok, hihetőleg őszinte melegség

sugárzott.– Rendben van – mondta Durant –, mindjárt beszélek Artie-val.Lace újra rámosolygott, hálásan érintette meg a karját, és

továbblépett, hogy elköszönjön a többi vendégtől. Durant odasétált Artie Wuhoz, aki poharával a kezében az úszómedence mellett állt, és a házat mustrálta.

– Na, hogy tetszik Gazdagéknál? – kérdezte Durant.– Tetszik. Már hogy a fenébe ne?– Azt szeretnék, ha még maradnánk. Wu bólintott. – Piers már említette.– Talán csak a jó szomszédi kapcsolatokat kívánják ápolni. Wu a fejét

rázta. – Ha neked százhatvanmilliód lenne, meghívnál bennünket bájcsevegésre?

– Hát – szólt Durant –, ha már így feltetted a kérdést, aligha.

Randall Piers kortyolt egyet az italából, Wura nézett, aztán Durantra, és azt kérdezte: – Mit tudnak rólam?

Piers irodájában, illetőleg dolgozószobájában voltak. Lace Armitage a férje terebélyes íróasztala mögött helyezkedett el, és egy ezüst papírvágó késsel babrált. Piers a kereveten ült, Wu és Durant pedig egy-egy barna bőrfotelben. Hart Ebsworth, az ügyvéd, egy másik karosszékben foglalt helyet egy Lace Armitage-ről készült igen jó olajportré alatt.

Piers kérdésére Durant felelt. – Nem sokat – mondta.– Mennyit? *– Elvégezte a Massachusettsi Technológiai Főiskolát a

háborúban szolgált katonáknak járó állami ösztöndíjjal, 51-ben ledoktorált, tanítani kezdett a Kaliforniai Technológiai Főiskolán, egyre inkább lebilincselte az elektronika és a formális logika, vállalatot alapított International Data Systems néven, és kilenc évvel később eladta az IBM-nek hozzávetőleg egymilliárd dollárért. Az alaptőkébe mintegy tizenöt százalékkal szállt be, úgyhogy a részesedése kábé százötvenmillióra rúgott. Ezután ebbe is, abba is belekontárkodott egy kicsit – a politikába, a filmezésbe, a hanglemezgyártásba, no meg a lapkiadásba, amikor megalapította azt a Pacific című magazint, amelyet én részemről a National Enquirer és az Arizona Highways meglehetősen sikerületlen kereszteződésének érzek.

– Nem vesztegették az idejüket – jegyezte meg Piers. Durant a fejét rázta. – Nem került sok fáradságba. Artie beugrott a malibui könyvtárba ma délután.

– Mi is lekádereztük magukat – mondta Piers.

Artie Wu a homlokát ráncolta. – Ez meg mit jelentsen?– Sokfelé megfordultak már életükben.– Ez nem válasz a kérdésemre – szólt Wu.– Arról van szó, hogy közelebbről érdekelt a becses

személyük, mivel van egy ajánlatom a maguk számára.– A férjem azt akarja mondani, hogy szeretnénk, ha segítenének nekünk –

szólt közbe Lace Armitage.– Miben? – kérdezte Durant.Piers a hatalmas ablakon át kipillantott Santa Monicára,

ahol most kezdtek kigyulladni az esti fények. – Van egy sógornőm, akiről már bizonyára hallottak. Silk Armitage.

Wu Lace Armitage-re nézett. – Az Ivory, Lace és Silk együttes Silkje, ugye?

Lace bólintott.– És most bajban van – közölte Piers.– Igazán sajnálattal hallom – mondta Durant –, csak azt nem értem,

mi közünk nekünk ehhez. Baj elhárítással éppenséggel nem foglalkozunk. Sőt, a bajt igyekszünk minél nagyobb ívben elkerülni.

– Nem mindig – jegyezte meg Ebsworth.Durant Ebsworthre nézett, aztán Piersre. – Ő hogy kerül

ide?– Mint mondtam, Ebsworth az ügyvédem.– Ehhez önnek ügyvédre van szüksége?– Esetleg.Durant megcsóválta a fejét. – Akkor, az a gyanúm, nem nagyon lesz

ínyemre ez az egész.Az ezüst papírvágó csörrenve esett az asztallapra, ahogy Lace Armitage

odadobta. – Szerintem csak az időt fecséreljük.– Valószínűleg – mondta Artie Wu.– Talán kissé gyors maguknak a tempó – fordult Piers Duranthoz.– Meglehet. Reggel megismerkedünk valakivel. Megiszunk

egy csésze kávét együtt, eltréfálkozunk, aztán az illető a jó szomszédság ürügyén meghív bennünket estére egy italra. Mire ideérünk, már le is vagyunk káderezve. És bármit kotort is elő a múltunkból újdonsült ismerősünk – nyilván valami kétes dolgot –, máris meg van győződve, hogy rátalált a megfelelő emberekre, akik ki tudják húzni a sógornőjét a csávából, amibe került. Egyszóval ahogy ön mondja, egy kissé sebes az iram, ez kissé hirtelen jött.

– Hozza szóba a pénzt – tanácsolta Ebsworth Piersnek. Piers megrázta a fejét. – Még nem. Majd arra is sort kerítünk később.

– Mennyi pénzre kerítünk sort később? – érdeklődött Artie Wu.Piers ránézett. – Épp elégre.Wu megvonta a vállát, és elvigyorodott. – Én meghallgatom a folytatást.– És maga? – kérdezte Piers Durantot.Durant sóhajtott, és megcsörgette a jégkockákat a poharában. – Azt hiszem,

nem ártana még egy korty itóka.Ebsworth felemelkedett, és elvette Durant poharát. – Skót whisky?– Mindegy.– Parancsol ön is? – fordult Ebsworth Artie Wuhoz.Wu megrázta a fejét. Előkotort egyet a hosszú szivarjai

közül. – Csak ezt szívom el, ha senkit nem zavar.Nem zavart senkit, Wu tehát pici késével lekanyarította a végét, szájába

dugta a szivart, és egy kénes gyufával rágyújtott.Piers megvárta, míg Durant megkapja az italát. Csak akkor

szólalt meg: – Mit tud Pelican Bayről?– Nem sokat. Tengerparti város Venice-en túl. Van vagy százötvenezer

lakosa. Elég csúf porfészek. És úgy hallom, kicsit hasonlít a régi Philadelphiára, korrupt és öntelt.

– Pelican Bay egy pár hónapja elhalálozott kongresszusi képviselő körzetébe tartozott – mondta Piers. – A képviselőt Floyd Ranshaw-nak hívták. Hallott már róla?

– Én tudom, hogy halt meg – szólt Wu. – Piszkos ügy volt. A felesége lelőtte, aztán önmagával is végzett.

– Legalábbis ezt mondják.– Kik? – kérdezte Durant.– A Pelican Bay-i zsaruk. A Ranshaw-házaspár már egy éve

különváltan élt. A feleség beköltözött egy motelba egy kis búfelejtővel felszerelkezve. Egyébként már egyre több baja volt a piálás miatt. A képviselő éppen visszaérkezett a városba Washingtonból. A felesége felhívta, ő elment hozzá, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy rábeszélje egy elvonókúrára. A feleség erre fegyvert rántott, lelőtte a férjét, majd agyonlőtte magamagát is. Öngyilkossággal végződő gyilkosság. Ügy lezárva.

Piers várta az elmaradhatatlan kérdést.– Mi köze ennek a sógornőjéhez? – tette fel Durant.– Silk együtt élt Ranshaw-val – közölte Lace Armitage. – Akkor már

csaknem egy éve.– Ami azt illeti, kinn várakozott a motel előtt a kocsijában,

amikor a képviselőt megölték – mondta Piers. – És azóta senki sem látta.

– De adott hírt magáról, nem? – feltételezte Durant.– Csak egyszer.– Mit mondott?– Velem beszélt – szólt Lace Armitage. – Két nappal a történtek után. A

húgom igen kiegyensúlyozott valaki, maga a megtestesült nyugalom. De ezúttal csak úgy vibrált az idegességtől, a feszültségtől, és borzasztóan meg volt ijedve. Hallottam a hangján. Azt mondta, nem úgy történt, ahogy a rendőrség beállította. Azt nem volt hajlandó megmondani, honnan tudja, de annyit kibökött, hogy iszonyú veszélyben van, olyannyira, hogy el kell tűnnie egy időre.

– Azt mondta, vannak ismerősei, akik segítségére lesznek, viszont pénzre van szüksége, de nem túl sokra, mert azzal esetleg gyanút kelthet. Azt mondta, valaki majd minden héten felhív bennünket. Afféle jeligés hívás lesz. Az illető minden alkalommal bemond valamit, amiről csak Silk és én tudjuk, mit jelent, még a gyerekkorunkból. Aztán a telefonáló közli, hol adjuk le a pénzt. Minden héten ugyanakkora összeget, ezer dollárt. Hát akkor beszéltem vele utoljára.

Wu bólintott, és leszívta a szivarfüst egy részét. – És ez mikor volt, két hónapja?

– Körülbelül – mondta Piers.– Arról se hallgasson, hogy még mit mondott a húga – szólt oda Lace-nek

Ebsworth.Az asszony bólintott. – Azt mondta Silk, derítsük ki pontosan, hogy

viszonyult a képviselő felesége a fegyverekhez.– Kiderítették? – kérdezte Durant.– Magándetektíveket fogadtam fel – mondta Piers. – Sikerült

megtudniuk, hogy 1947-ben, amikor a képviselő felesége hatéves volt, egyszer a kezébe akadt az apja szolgálati pisztolya. Egy negyvenötös automata. Az apja megpróbálta elvenni tőle. A fegyver elsült, és szétloccsantotta az apa ágyát, szerteszét a hálószoba falára. Azóta a képviselő felesége félt a puskáktól. Hogy félt, az enyhe kifejezés. Iszonyodott tőlük.

– Közölte ezt a Pelican Bay-i zsarukkal? – kérdezte Wu.

– Ebsworth közölte – válaszolt Piers.– Fogtam a jelentés másolatát – vette át a szót Ebsworth –,

leautóztam Pelican Baybe, és személyesen adtam át a rendőrfőnöknek, egy Oscar Ploughman nevezetű tagnak. Ott ültem, és kivártam, amíg elolvassa. Amikor a végére ért, csinos kis beszédet rögtönzött arról, milyen örömet jelent neki mindig, ha a közérdeket ennyire szívén viselő állampolgárral hozza össze a sors. Aztán igen udvariasan közölte, hogy a jelentést leadja szakvéleményezésre, és talán legjobb lesz, ha visszamegyek Los Angelesbe, és ott várom meg, míg jelentkezik. Azóta is várok.

Durant elővett egy Pall Mallt az ingzsebéből, bánatosan nézegette, majd rágyújtott.

– Próbál leszokni? – kérdezte Piers.– Tulajdonképpen nem – felelte Durant. – Csak valahogy

mindig elfog az önutálat, valahányszor rágyújtok. – Letüdőzött még egy slukkot, kifújta, és így szólt: – Tehát ön azt mondja, hogy a képviselőt is, a feleségét is valószínűleg meggyilkolták; a sógornője lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem tudja, ki tette, de mindenesetre úgy véli, hogy bajban van; a Pelican Bay-i hekusok pedig lehet, hogy trehány disznók, de lehet, hogy szándékosan tartják távol magukat az ügytől. Ez a tényállás?

– Hozzávetőlegesen – mondta Piers.– És tőlünk mit kíván, mit tegyünk?– Keressék meg Silket.– Mért nem alkalmaz magándetektíveket? Emberek felkutatása nem vág a

mi szakmánkba.– Tudom. Ezért szeretném, ha maguk csinálnák.

Próbálkoztam magánnyomozókkal is. Már Silk nyomában voltak, de ő kiszúrta őket, és felszólított, hogy rendeljem vissza őket.

Artie Wu füstkarikát fújt. – Na és ha megtaláljuk?– Akkor megkérik, tegye lehetővé, hogy Lace találkozzék vele.

Bárhol, ahol Silk akarja, bármikor.– És ha nem megy bele? – kérdezte Wu egy újabb füstkarika kíséretében.Piers a feleségére nézett. Lace Armitage sóhajtott, és ismét kézbe vette a

papírvágó kést. – Ha nem, hát nem. De adok maguknak egy levelet – könyörögni, sőt rimánkodni fogok benne, mint egyik nővér a másikhoz. A testvéri szeretet nevében. Azt hiszem, ezzel sikerül hatnom rá, és hajlandó lesz találkozni velem. – Lace szünetet tartott. – Legalábbis remélem – tette hozzá aztán.

Piers Wura, majd Durantra pillantott. – Most pedig rátérek a pénzre, jó?– Jó – mondta Durant.– Egy hónap az idejükből huszonötezer dollár. Ha

megtalálják Silket, további huszonötezer. Ha belemegy a találkozóba, összesen hetvenötezer.

Durant rámeredt, aztán halványan elmosolyodott. – Ön ezt nyilván megengedheti magának.

– Úgy van – mondta Piers. – Megengedhetem magamnak. De azért nem dobálom ki a pénzt az ablakon. Nekem is, a feleségemnek is borzasztóan fontos, hogy Silk előkerüljön.

Durant Wura nézett. – Nos?Wu vigyorgott. – Én bányász vagyok, nem ijedek meg egy

kis sötétségtől.– Ez meg mit jelent? – tudakolta Piers.– Valószínűleg igent – mondta Durant.– Nem akarják megbeszélni a dolgot?Durant megrázta a fejét, arcán megint halvány mosoly. – Alapelvünk, hogy

sose beszéljük meg, ha valaki egy hónapra huszonötezer dollárt kínál nekünk.– Apropó – szólt közbe Wu –, készpénz lesz vagy csekk?

Piers odabólintott Ebsworthnek, mire az felállt, Duranthoz lépett, és a zakója felső zsebéből előhúzott egy csekket. Megnézte, mintha meg akarna bizonyosodni az összeg helyességéről, majd átnyújtotta Durantnak, aki egy pillantást vetett rá, elismerőleg bólintott, aztán Piersre nézett.

– Piszok nagy kockázatot vállal, tudja-e? – jegyezte meg.Piers bólintott. – Ahogy már reggel is említettem, olykor hajlamos vagyok

belemenni olyasmibe, ami kissé rázósnak ígérkezik.Durant a fejét csóválta, és nem is próbálta palástolni kétkedését. Pillantása

Wura vándorolt. – Van valami elképzelésed, hogy lehet nyomára akadni egy elkóborolt sógornőnek?

Wu fontolgatta a kérdést pár pillanatig. – Talán legjobb, ha Pelican Bayből indulunk ki.

– Van ott ismerősünk, aki hasznunkra lehet?Wu megint tűnődött egy sort, benyúlt a farzsebébe, és egy

kis fekete noteszt húzott elő. Egy ideig lapozgatott benne, aztán abbahagyta, arcán boldog mosoly ömlött el, és felnézett Durantra. – Mószertóni Overby.

– Nahát – mondta Durant.– Olyasvalaki, akiről tudnunk kéne? – kérdezte Piers.– Ebben nem vagyok biztos – mondta Durant. – Hol is

találkoztunk először Mószertónival… Manilában?– Igen, Manilában – felelte Wu.– Mindig volt pár lóugrásnyi előnye az

igazságszolgáltatással szemben, ha meg mégis elkapták, mindig sikerült bemószerolnia valaki mást. A San Franciscó-i hekusok ragasztották rá a Mószertóni nevet, és most már másra szinte nem is hallgat. – Durant Wura pillantott. – Mi is a rendes neve? Maurice?

– Uhum – bólogatott Wu. – Maurice.– Tolvaj az ipse vagy micsoda? – kérdezte Ebsworth.– Gondolom, elkövetett egy-két lopást is életében – mondta

Wu. – De inkább csak kisstílű szélhámos, aki hilózással próbálkozik amúgy kicsiben. Azonkívül kimeríthetetlen pletykafészek. Ebből húztunk hasznot néha. Információkat kaptunk tőle.

– Gondolják, hogy ő talán tudja, hol lehet Silk? – szólalt meg Lace Armitage.

Durant letette a poharát, és felemelkedett. – Azt nem, de talán a helyes irányba terel bennünket. Az előbb valami levelet említett.

Lace bólintott. – Még ma éjjel megírom. Majd holnap átviszem. Tízkor jó lesz?

– Remek – mondta Durant.Wu is felállt, a hatalmas ablakhoz lépett, és kibámult Santa Monica

távolban hunyorgó fényeire. Aztán visszafordult Piershez, aki már szintén állt. – Nem sok esélyünk van, azt tudja. *

Piers fontolóra vette a dolgot. – Legfeljebb ha tíz az egyhez.– Valószínűleg még annyi se.– Valószínűleg.– Amint nyitnak a bankok holnap, ott leszek a csekkjével.Piers pár pillanatig mustrálgatta Wut. Aztán elmosolyodott. – Ha nem így

tenne – mondta –, csalódnom kellene az ítélőképességemben.

NYOLCADIK FEJEZET

Salvatore Gesini, a pénzkölcsönző nem szeretett autót vezetni. Hiába élt harminc éve Kaliforniában, ahol a vezetés tudománya felér egy hitvallással, melynek az alapjait már az iskolában lerakják, Gesini úgy vezetett, ahogy az szülőhelyén, Manhattanben szokás még mindig – idegesen, indulatosan,

bőszen.Rendszerint valamelyik ékesebb örömfiújával furikáztatta magát, de

történetesen egy sem volt szolgálatban az Izompacsirtában péntek reggel, amikor a telefonhívás befutott, így aztán Gesini bekászálódott az Oldsmobile 98-asába, és maga telepedett a kormányhoz, váltig zsörtölődve közben, hogy ezek a szarháziak sosincsenek kéznél, ha szükség van rájuk.

Az ötvenöt éves Gesini alacsony, tömzsi kis ember volt, és már-már feltűnően csúnya a kopasz fejével meg az összenyomott arcával, amelyből valahogy minden kirítt. Dülledt barna szeme túlságosan közel ült hatalmas orrának viaszszínű háromszögéhez, amely csókos kis rózsabimbó-száj fölött meredezett. Maga a száj olyan kerek volt, hogy félni lehetett, egyszer csak legurul az áll szirtfokán, melyen még frissen borotválva is kékesen ütött át a borosta.

Noha ő volt a teljhatalmú tulajdonosa a venice-i Izompacsirta tornateremnek, melynek mottója így szólt: "Testkultúra-szalonunkban nyerheti el a legeszményibb férfialakot", Gesini a saját testével egy fikarcnyit se törődött. Elhízott, már-már a hájasságig, és szürkés bőrének nemcsak a színe emlékeztetett nedves gipszre, de mintha valóban abból formázták volna. S bár nem dohányzón, olykor-olykor lihegve, zihálva kapkodott levegő után, különösen ha valamelyik izompacsirta-védencének tett szexuális szolgálatokat – a hajlamot egyébként San Quentinből hozta magával, ahol tizenöt évvel korábban tizenhat hónapot ült gondatlanságból elkövetett emberölésért. Solly Gesini, mellesleg négy gyermek atyja, nőkkel már nemigen foglalkozott, a feleségével meg kiváltképp nem, mert nem szerette, ahogy a nők végignéznek rajta, mikor levetkőzik.

Gesini a reggeli telefonbeszélgetésre gondolt. Végig az járt az eszében, mialatt dél felé hajtott a San Diegó-i autópályán, makacsul ragaszkodva a gyorssávban is a negyvenöt kilométeres döcögéshez, és a közvetlenül előtte haladó autón kívül a forgalom minden egyéb jelenségét figyelmen kívül hagyva.

A telefonhívást 8.30-kor kapta Mr. Simmstől – illetve valakitől, aki Mr. Simms ügyvivőjeként mutatkozott be. Gesinit kissé irritálta a hang és a hanglejtés: az a fajta affektált, nyálas hollywoodi hang, amelyik előszeretettel ismételgeti, hogy "órrriási", és nagy fene közvetlenséggel egyből keresztnéven

szólít, még ha harminc évvel fiatalabb is nálad. Solly szerette, ha Mr. Gesininek titulálják, legalább az első két percben, a csodába is.

Gesini nem ismert senkit, aki Mr. Simmset másképp szólította volna, mint Mr. Simmsnek, jóllehet Reginald volt a keresztneve. Gesini eltűnődött rajta, miféle név is ez a Reginald Simms, és némi töprengés után eldöntötte, hogy szerencsés név, mert nyilvánvalóan se nem zsidó, se nem olasz. Gesinit etnikai hovatartozása többé-kevésbé hidegen hagyta, és gyakran azt kívánta, bárcsak valami más neve lenne. Egy ideig a Lawrence Parnell névvel kacérkodott, mert kellőképp előkelő hangzásúnak tartotta, és néha papírlapok tömkelegét firkálta tele vele, csak hogy lássa, miként festene aláírásnak.

Reginald Simmsről egyébként a nevén kívül vajmi keveset tudott Gesini. Csak azt tudta, hogy alig egy éve valahonnan Keletről rendelték vissza, hogy simítsa el a dolgokat Pelican Bayben. Gesini nem volt egészen biztos benne, miben is áll voltaképpen a dolgok elsimítása, de azért nagyjából megvolt róla az elképzelése, bár nem járt utána, elvégre igazán nem őrá tartozik, mi történik Pelican Bayben.

Most viszont ugyancsak fúrta az oldalát a kíváncsiság, mit akarhat tőle Mr. Simms. Gesini nem táplált illúziókat a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyét illetően. Tisztában volt vele, hogy százcentes értékskálán mérve ő igencsak aprópénznek számít – ötven- vagy a legjobb esetben hatvancentesnek. Ő mindenkit evvel a mércével rangsorolt. Az igazi nagymenőt kilencvenkilenc centesnek nevezte. A kis senkiket meg ötcentes tanoknak.

Amint a PELICAN BAY – KÖVETKEZŐ 3 KIJÁRAT tábla feltűnt, Gesini ügy döntött, hogy sávot változtat. Meg is tette, anélkül, hogy indexelt vagy a visszapillantó tükörbe nézett volna, és mint rendesen, most is meglepte a mindenfelől felharsanó eszeveszett dudálás. Isten barmai, igazán használhatnák a szemüket, zsörtölődött, miközben végigviharzott a kacskaringózó rámpán, és lekanyarodott a Park sugárútra.

Pelican Bay városának alapjait valamivel több mint kilencven évvel azelőtt szigorú alaprajz szerint rakták le. Keskeny téglalap alapú, tengerparti várossá épült ki, három oldalról szinte teljesen körülölelte Los Angeles, melynek testébe hosszú, tapogató ujjként nyúlt bele. Több észak-déli irányú utcája volt, mint

kelet-nyugati, és a városalapító atyák, akik nem sok fantáziával dicsekedhettek, a kelet-nyugati utcákat sorra számozták.

Az észak-déli utcák viszont némi problémát jelentettek, mivel azoknak nevet kellett adni. Az alapítók úgy oldották meg a kérdést, hogy különféle államokról nevezték el őket. Hanem ahogy nőtt a város, lassanként kifogytak az államokból, mire különböző híres főútvonalak nevét vették kölcsön, így aztán volt Pelican Baynek Park sugárútja; Peachtree utcája; Downing utcája; Bourbon utcája; és persze Broadwayje; sőt egy ideig Kurfürstendammja is, bár ennek a nevét 1917-ben Champs-Élysées-re változtatták, mivel azonban ezt soha senki nem tudta kiejteni, végül Champ utca lett belőle.

A Park sugárutat nem ékítette park, csupán poros külsejű bungalók hosszú sora szegélyezte. A villák kocsifelhajtóin mindenütt lakókocsik parkoltak, mintegy fennen hirdetve, hogy tulajdonosaik, amilyen gyakran csak tehetik, felkerekednek és maguk mögött hagyják Pelican Bayt egy időre.

Gesini végighajtott a Park sugárúton, míg az Ötödik utcához nem ért, amely a város egyik főútvonalának számított! Az Ötödik utcán jobbra fordult, és az óceán felé vette az irányt. Gesini büszke volt arra a képességére, hogy bármely utca külleméből következtetni tudott annak jóléti színvonalára. Az Ötödik utcáról megállapította, hogy gazdasági csőd szélén áll.

Az út mentén főként kisebb üzletek sorjáztak, az egyhangú portálsort időnként egy-egy öt-hat emeletes irodaház szakította meg, mindegyiken tábla hirdette: IRODAHELYISÉG KIADÓ. Itt-ott feltűnt a gyorskiszolgáló éttermi lánc egy-egy hivalkodó bisztrója. De a kis üzletek láthatólag csak úgy tengtek-lengtek: csalogató cégérű szedett-vedett zsibárusboltok; két-három üresen ásító, fűzött könyveket kínáló antikvárium; négy tenyérjós egyetlen háztömbben, ami Gesini szemében cigánytanyát jelentett; egy reménytelen külsejű nemibeteg-gondozó két masszázsszalon közé ékelve; na és bárok. Túlontúl sok bár.

Legalább a kurva kirakatablakaikat megmoshatnák, gondolta Gesini. Az Izompacsirta a Lincoln Boulevard-on volt Venice-ben, egy ronda város ronda utcájában. Gesini azonban gondoskodott róla, hogy az utcai front mindig ragyogó tisztán, frissen mázolva várja a vendégeket – nem honpolgári büszkeségből, pusztán üzleti érdekből. Ami Venice városát

illeti, Gesiniben egy szikrányi lokálpatriotizmus sem volt. Különben is Brentwoodban lakott.

Ahogy Gesini a tengerpart felé közeledett, Pelican Bay kezdett valamivel módosabb külsőt ölteni. De a gyalogosok még itt sem nyerték meg tetszését. Túl sok a színes bőrű és túl sok a suvick-képű, gondolta, miközben behajtott egy parkolóba, és ráripakodott a néger felvigyázóra: – Vigyázzon a lökhárítókra, a kurva mindenségit! – Megvárta, míg a néger biztonságba helyezi a kocsit. Olykor, ha élt a gyanúperrel, hogy a parkolóőr akár alkoholtól, akár kábítószertől, vagy esetleg mindkettőtől be van állítva, két egymás melletti parkolóhelyet bérelt, ő maga kormányozta be középre az Oldsmobile-t, és magával vitte a kulcsokat. Kevés olyan, ember akadt, akiben Gesini megbízott. Ha akadt egyáltalán.

Az épületet, ahol Mr. Simmsszel kellett találkoznia, Ransom Toronyháznak hívták, és Gesini emlékezett, hogy egy néhai Pelican Bay-i városi tanácsosról kapta a nevét. Az is felrémlett benne, hogy a toronyház építéséhez valami botrány kapcsolódott, de csak halványan derengett valami panamázási eset emléke, részleteket nem tudott visszaidézni.

A Ransom Toronyház valamivel több mint kétéves és pontosan tizenöt emeletes épület volt. Az acélgerendák és színezett üvegtáblák alkotta falsíkok rajzolata egy óriás zabpelyhesdobozt juttatott az ember eszébe. Az óceántól csupán két háztömb választotta el, és a nyugatra nyíló ablakokból láthatta a vizet, aki akarta. A keletre néző helyiségekből viszont csak Pelican Bay utcáira nyílt kilátás, vagy ha erre ráunt a szemlélődő, Los Angelesre.

Gesini megtalálta a Reginald Simms Rt. Szaktanácsadó Szolgálatot az épület névjegyzékében, és felliftezett a tizenötödik emeletre, amely válójában csak a tizennegyedik volt. Tizenharmadik emelet nem is létezett. A tizenhatodik emeletet, azaz a tulajdonképpeni tizenötödiket pedig Gesini értesülése szerint egy zárt körű magánklub foglalta el, ami – Gesini feltételezte – Pelican Bayben azt jelenti, hogy zsidókat nem engednek be. Sőt valószínűleg olaszokat sem. Ezt Gesini meg tudta érteni.

Amint kiszállt a felvonóból, első pillantása egy vörös hajú titkárnőre esett a fogadópultnál, aki rámosolygott, és megkérdezte, kit keres. Mikor Gesini közölte vele, hogy kihez jött és hogy ő kicsoda, a vöröshajú megint elmosolyodott, felvette a telefont, és beleszólt: – Mr. Gesini van itt.

Pár pillanattal később Gesinitől jobbra egy hang harsant fel:

– Üdv, Solly!Gesini arra fordult. Elég magas, harminckét év körüli férfit pillantott

meg, amolyan kikent-kifent férfimodell-külsővel. Divatos frizurába fésült sűrű barna sörénye volt, és három részes szürkéskék öltönyt viselt krémszínű inggel. Nyakkendő nem volt rajta, és nyitott ingnyakát kihajtotta a zakója gallérjára. Gesini szerint hülyén nézett ki.

A divatfi a kezét nyújtva lelkesen rohanta le Gesinit. Gesini lanyha kézfogással üdvözölte.

– Chuck West vagyok – mutatkozott be a férfi, és Gesiniben automatikusan ellenszenv ébredt, mert ki nem állhatta az olyan embereket, akiknek van rendes, becsületes nevük, mint például a Charles, és akkor valami Chuck-féle idétlenséget baszarintanak belőle. Gesini utálta, ha Sollynak szólítják, bár azért sosem berzenkedett miatta, mert a Salvatore sem igen volt ínyére.

Chuck West most a hall tengerpart felé eső végébe kormányozta, nyájasan cseverészve közben, hogy mindannyian tudják, milyen elfoglalt ember Solly, és milyen hálás mindenki, hogy máris tudott időt szakítani. Gesini csak hümgetett és egy-egy "örömest"-et dünnyögött válaszul, és váltig törte a fejét, mire megy ki az egész.

A hall végéből egy ajtó nyílt. West elővett egy hitelkártyaszerű műanyag lapocskát, és beleillesztette egy résbe, Az ajtó, amely látszatra fából volt, félretolódott, és Gesini feltételezte, hogy valójában valamiféle fémből, valószínűleg acélból készült.

Gesininek a helyiségben, ahová beléptek, első pillantásra a süppedő szőnyeg, a falak faburkolata és egy antik íróasztalnál ülő szőke titkárnő tűnt a szemébe, aki felnézett az írógépéről, futólag elmosolyodott, majd folytatta a munkáját. West újabb tolóajtót nyitott ki a kártyájával. Közben már az időjárásról beszélt, az esőt sokallta vagy tán éppen hiányolta.

Amint a következő, tágas helyiségbe léptek, Gesininek először a szürke kőkandallón akadt meg a tekintete. Baloldalt a Csendes-óceánra néző színezett ablakok nyíltak, jobbról meg ott terpeszkedett a kandalló, melyben méteres fahasábok lángoltak ropogva. Gesini szerette volna tudni, ki hordja fel a fát, hogyan működik a kémény, és vajon gázégővel gyújtják-e meg és táplálják a tüzet.

Csak ezután vette észre a férfit, aki nagy, póklábú

íróasztala mögül elébük jött: jóképű, mint valami színész, magas, napbarnított, olyan jó negyvenes és – legalábbis Gesini véleménye szerint – szívdöglesztően elegáns.

A férfi kissé féloldalra billentett fejjel közeledett, arcán meleg, de furcsán félénk mosoly. – Mr. Gesini – szólalt meg –, én Reginald Simms vagyok. Milyen nagyszerű, hogy el tudott jönni. – Kezet szorítottak, és Gesini kézfogása ezúttal valamivel keményebb volt, mint Chuck West üdvözlésekor. Simms csak ekkor vett tudomást Westről, udvariasan bólintott felé, újra elmosolyodott, és azt mondta: – Köszönöm, Charles.

– Kérem, uram – szólt West, és távozott.Gesini tüzetesen szemügyre vette Simmset, és minden, amit látott,

kedvére való volt. Tetszett neki a sötétszürke, majdnem fekete öltöny a gyöngy szürke mellénnyel. Tetszett a kikeményített fehér ing; a gondosan megkötött, élénk mintás nyakkendő és a tükörfényes orrú, egyszerű fekete cipő. Tetszett neki Simms arca is a vastag, sötét szemöldökkel, a szürke szempárral, a merész orral, az erélyes szájjal és állal és itt-ott azzal a néhány, de azért épp kellő számú ránccal, ami olyan elgondolkozóvá és intelligenssé tette az összbenyomást.

– Szereti a kandallótüzet, Mr. Gesini? – kérdezte Simms, miközben szívélyes mozdulattal hellyel kínálta Gesinit a kandalló mellé húzott egyik nagy, kényelmesnek látszó bőrfotelben. – Nyilván nevetséges dolog begyújtani a kandallóba Dél-Kaliforniában júniusban, de nekem ez valahogy olyan megnyugtató, magának nem?

– A tűz mindig jól jön – mondta Gesini, elhelyezkedve a fotelben.

Alig ültek le, nyílt az ajtó, és egy fehér kabátos néger alkalmazott lépett be, kezében tálcával, azon csészékkel és egy ezüst kávéskészlettel. Csendben szolgálta ki a két férfit, először Gesinit. Gesini nem nagyon szerette a kávét. Rendszerint kólát ivott reggelire. De azért a kávét se bánta, ha elég tejszínt és cukrot tehetett bele. Most sem sajnálta magától egyiket sem, aztán észrevette, hogy Simms a magáét feketén issza. Az sem kerülte el a figyelmét, ahogy Simms alig észrevehető, de igen udvarias bólintással bocsátotta el a fekete inast. Van stílusa a paculáknak, gondolta. Azt meg kell hagyni.

Simms belekortyolt a kávéjába, újabb bátortalanul meleg mosolyt küldött Gesini felé, és azt mondta: – Úgy tűnik, Mr. Gesini, van

néhány közös barátunk, aki a legnagyobb elismeréssel beszél önről.

– Igazán? Kicsoda?– Vince Imperlino igen szívélyesen emlegette önt. Gesini elgondolkodva

bólogatott. – Hogyne, ismerem.Mindössze kétszer találkozott Imperlinóval, másodszor egy

nagyszabású, titkos jellegű összejövetelen La Costában. Gesini annak idején meg is lepődött és szerencsésnek tartotta magát, amiért meghívták egy ilyen társaságba egy csomó kilencvenkilenc centes közé.

– Aztán odalenn Palm Springsben Mr. Minute is csupa szépet és jót mondott önről.

Gesini tudta, hogy Simms ezúttal hazudott, de nem bánta. Hazugság és hazugság közt is van különbség. Gesini csak egyetlenegyszer fogott kezet Ulderico Minutóval, mégpedig idestova harminc éve, amikor Gesini még új fiú volt a partvidéken, nemrég érkezett New Yorkból, és az újságok Minutót még Richie Minute-ként emlegették. Azóta Minutóból afféle nyugdíjba vonult, szakállas mítosz lett, aki csak a hasát sütteti a sivatagi napon odalenn Palm Springsben. Az anyját, gondolta Gesini, meglehet az már nyolcvanéves is.

– Ami azt illeti, Mr. Minutóval jó régen találkoztam.– Még mindig lépést tart a világ folyásával – mondta Simms. – Csodálatra

méltó öregúr. Már nyolcvanhárom felé jár persze.– Én is körülbelül annyinak saccoltam.– Mint bizonyára tudja, a mi kis vállalatunk afféle összekötő

kapocsként működik bizonyos üzleti csoportok és a városi kormányzat között. De tulajdonképpen úgy is mondhatjuk, hogy értesülések szerzésével foglalkozunk. Összeszedegetjük az utunkba kerülő apró-cseprő információkat, betápláljuk a komputerbe, és ennek alapján aztán már el tudunk indulni.

– Érdekesnek hangzik – szólt Gesini, mert Simms várakozásteljesen nézett rá, mint aki valamiféle megnyilvánulásra számít.

– Az is. Néha egy-egy futó megjegyzés vagy valami csip-csup pletyka épp kapóra jön, hogy megfelelő irányba tereljen bennünket.

Simms letette a kávéscsészéjét egy fényesre politúrozott asztalkára, a zsebébe nyúlt, és egy ezüst cigarettatárcát vett elő. Felkattintotta, és megkínálta Gesinit.

– Nem dohányzóm.– Jó magának. Borzasztóan zavarná, ha én rágyújtanék?

– Szívja csak nyugodtan.Simms meggyújtotta ovális cigarettáját egy öngyújtóval, amelyet Gesini

valódi aranynak nézett. Kifújta a füstöt, elhessegette a bal kezével, és megint szinte félénken mosolygott Gesinire. – Lássuk csak, hol is tartottunk? Ja, igen. Szóval: csip-csup információk. Nos, tegnap… vagy tegnapelőtt? Lényegtelen. A lényeg az, hogy a komputerbe betáplált mindenféle szedett-vedett adatból néhány név bukkant a felszínre. Köztük az önéi aztán két munkatársáé, bizonyos Mr. Egidióé és Mr. Norrisé, ha jól emlékszem; és valami Mr. McBride-é. Edward McBride, úgy rémlik. Ismeri?

– Eddie McBride – mondta Gesini. – Egén, ismerem.– Nemrég kisegítette egy kisebb summával, ha jól értesültem.– Ötezer dolcsival.– Olyan sokkal? Nem túl nagy a rizikó?– Meg fogja adni.– Azt nem is kétlem. Hanem ami tulajdonképpen felkeltette a

figyelmünket, az a Mr. McBride által széltében-hosszában terjesztett elképesztő sztori valamilyen elásott kétmillió dollárról. Ismerős a téma?

– Egén, nekem is előhozakodott vele. Üres hetvenkedésnek vettem.

– Nem hibáztatom érte, Mr. Gesini. Egyáltalán nem hibáztatom. Pontosan így reagáltam én is. Pontosan így. De azért néha kénytelen az ember guberálni kicsit a szemétben. Tehát körülszaglásztuk egy kissé az ön ifjú barátját, persze rendkívül diszkréten, és a legnagyobb meglepetésünkre kiderült, hogy lehet némi igazság abban a fantasztikus mesében.

– Mi az isten! – mondta Gesini.– A reagálásunk most is pontosan egyezik.Gesini hirtelen pénzt szimatolt. Nem sokat, persze, mert ha ez a minden

hájjal megkent pasas is benne van a buliban, akkor, hiába látszik olyan csuda rendes fickónak, itt más emberfiának aligha jut krumplihéj. (Gesini olykor kissé hadilábon állt a szólásmondásokkal.) De valami azért csak leesik majd, ezt tudta. Egy icipici részecske; pár apró morzsa; piti kis summa valószínűleg – de a fenébe is, sok kicsi sokra megy.

– Hát ez érdekes – mondta.– Ugye? És jövedelmező is lehet, ha nem is mindjárt a

közeljövőben. Inkább amolyan hosszú távú befektetésnek nevezném, mit szól hozzá?

– Igen – mondta Gesini óvatosan –, igaza lehet.– Csakhogy van ám egy picurka bökkenő. Az ön két

munkatársa, Mr. Egidio és Mr. Norris, fölöttébb szószátyár legények. Nem is tudom, nem kellene-e nagyobb óvatosságra intenie őket. Viszont az is igaz, hogy ha nem fecsegnének annyit, akkor Mr. McBride-nak hírét sem hallottuk volna, nemde?

A megjegyzést elbűvölő mosoly kísérte, de azért a rosszallás csak kicsendült belőle, és Gesini menten védekező állásba helyezkedett. – Az ember, ugye, ha olyan szakmába dolgozik, mint én, épp elég őrült mesét hall, és mindegyik legalább egymilliót helyez kilátásba.

– Idegölő lehet – mondta Simms. – Hanem én azon töprengek, érdekelné-e önt egy indítvány.

– Mindenesetre meghallgatom.– Helyes. Azt indítványozom, hogy szerezze meg a Mr. McBride

birtokában lévő összes információt. Hangsúlyozom, az összesét. Bőbeszédű két kollégája jóvoltából úgy értesültem, hogy Mr. McBride, miután önnél elutasításra talált, úgy döntött, két másik urat környékez meg ajánlatával.

– Igen, asszem, Icky meg Tony ezt mondták is.– És a szóban forgó két úriember egyike kínai, ha jól tudom.– Igen, rémlik, hogy szövegeltek valami kínai pofáról. De csak úgy fél

füllel hallgattam oda.– Nem említették, hol laknak az illetők?Gesini elgondolkozott. – Az egyik Malibuban, úgy emlékszék. Csak nem

tudom, melyik.– Nos, úgy gondolom, legjobb lesz, ha az illető két úr nevét

és címét is megszerzi Mr. McBride-tól a többi információval együtt. Ez két olyan bizonytalan pont, amit nem szívesen hagynék tisztázatlanul. Aztán persze, ha Mr. McBride kivallatása megtörtént, ő maga feleslegessé válik, nem igaz?

– Hogyhogy feleslegessé?– Úgy szép csendben el lehetne intézni, nem gondolja? A mai világban az

ember igyekszik megszabadulni minden szükségtelen holmitól. Kézbe tudná venni a dolgot – a szokásos diszkréciójával, természetesen?

– Igen – mondta rá Gesini –, majd kézbe veszem.– És most ami az ellenszolgáltatást illeti. Gyűlölök

kicsinyeskedni, úgyhogy bőkezű leszek, legalábbis remélem. Mondjuk, húszezer?

– Igen, az megfelel. Príma.– Helyes.– És mi legyen a másik két pasassal, a kínaival meg a másikkal?

Simms láthatólag fontolgatta a dolgot pár pillanatig, majd ismét rámosolygott Gesinire a maga megnyerőén félénk módján. – Azt hiszem, Mr. Gesini, őket valószínűleg nekem magamnak kell gondjaimba vennem. Megérti, ugye?

– Hogyne – hazudta Gesini –, értem.

KILENCEDIK FEJEZET

Artie Wu péntek reggel tíz előtt két perccel, tehát pontosan nyitáskor ott állt a Santa Monica-i Crocker Bank ajtajában. Öt perccel tíz után, amint beváltotta Randall Piers 25000 dolláros csekkjét, a bank előcsarnokából egy pénzbedobós készüléken felhívta Durantot.

Durant a bérelt tengerparti ház hálószobájában tartózkodott, ágyazott éppen. Első csengetésre felvette a telefont, és belehallózott. Közben hallotta, hogy kopognak a bejárati ajtón.

– Én vagyok – mondta Artie Wu Durant hallójára.– Tartsd egy pillanatig. Valaki zörget az ajtón.Durant letette a kagylót, és átment a nappaliba. Az ajtó

üvegén át Lace Armitage alakját pillantotta meg – legalábbis deréktól felfelé. Fehér blúz volt rajta, azért nem teljesen átlátszó, felső négy gombja nyitva, és melltartót viselt alatta. Durant ajtót nyitott, és meglátta, hogy a hat agár is vele van. Szorosan az asszony köré tömörültek, és mintha csak hívó szóra vártak volna, hogy aztán testületileg berontsanak.

– Nicsak – mondta Durant. – Jó reggelt.– Üdvözlöm – mondta az asszony. – Korán jöttem?– Egyáltalán nem. Kerüljön beljebb.– !Siémense! – szólt rá Lace a kutyákra tűrhető spanyol

akcentussal, mire azok nyomban a hátsó felükre ereszkedtek az ajtó előtt, hogy türelmesen várják a további fejleményeket.

Odabenn Durant a tűzhely felé intett. – Ott talál kávét, szolgálja ki magát – mondta. – Éppen telefonálok, de mindjárt végzek.

– Nem sietős – szólt az asszony.Duranton nem volt egyéb, csak a lenyirbált szárú kék farmer. Ahogy

megfordult, és indult vissza a hálószobába, Lace láthatta a hátán a harminchat heget, bár nem számolta meg őket. Benn a

hálóban Durant újra füléhez emelte a kagylót, és beleszólt: – Oké.

– Ki volt az? – kérdezte Wu.– Piers felesége.– A levéllel?– Feltehetőleg.– A bankból beszélek.– És?– Egyenesben vagyunk, bár hogy miféle buli ez, abban még nem vagyok

biztos.– Azt mondanám, jövedelmező. Eddig legalábbis.– Szerinted mi a legközelebbi teendő, ugorjunk le Pelican

Baybe, és keressük meg Mószertónit?– Megtehetjük éppen.– Átjössz ebédre?– Ki főz ma? – Én.– Akkor ott leszek – mondta Durant, és letette a telefont.

Belebújt egy ócska szürke melegítőfelsőbe, úgy ment vissza a nappaliba, mellén megfakult betűk hirdették: DENVERI ATLÉTIKAI KLUB. Lace Armitage a szarvasbőr fotelben ült, kezében egy sárga kávésbögre.

– A férjemnek igaza volt – mondta. – Csuda jó kávét tud főzni.

– Köszönöm.Lace az erezett diófa asztalka felé biccentett, amelyen egy másik bögre

kávé párolgóit a Külügyi Figyelő legújabb számán. – Magának is töltöttem.– Pompás – mondta Durant, és leereszkedett a díványra.– A férjem tegnap vétetett egy olyan kávéskannát, mint a magáé, de mikor

ma reggel kipróbálták, az eredmény valami pocsék volt. Magának mi a receptje?

– Hadd gondolkodjam – szólt Durant. – Végig kell gondolnom, mert csak úgy automatikusan, szinte félálomban csinálom mindig. – Tűnődött pár pillanatig, csak aztán folytatta. – Hát először megtöltőm vízzel a kannát, és felforralom. Ezután beleszórok két marék kávét, feltörök egy tojást, és beledobom a héját. Aztán addig főzöm, míg kész nincs. Ha valaki nem tud mit kezdeni a tojással, meg is ihatja. Én úgy szoktam.

– Nyersen? – fintorgott Lace.– Nem rossz az egy kis Worcester-szósszal meg egy csepp Tabascóval.

Megsózva, megborsozva.

– Honnan lehet tudni, mikor kész?– A kávé?– Igen.Durant vállat vont. – Azt már tudja az ember.Lace megjátszott kétségbeeséssel csóválta a fejét, és a

széke mellé helyezett húzózsinóros nagy – bőrretiküljéért nyúlt. Kinyitotta, egy vastag, barnás borítékot szedett elő, és odaadta a férfinak. Durant észrevette, hogy a boríték nincs leragasztva. Egyetlen szó állt rajta, a Silk név határozott, meglehetősen szép kézírással.

– Ez az a levél, amit emlegetett? – kérdezte Durant.– Ez. Elolvashatja, ha akarja.Durant elgondolkozott. – Az segítene megtalálni a húgát?– Nem.– Akkor nem olvasom el. Ha tényleg megtalálom, esetleg

nem tetszene neki, hogy a kézbesítő beleolvasott a postájába. Mert az én szerepem tulajdonképpen nem több ennél: postás vagyok, nem igaz?

Megnyalta a boríték hátulját, leragasztotta, és a kávézóasztalkára helyezte.Lace egy pillanatig csak nézte, aztán elmosolyodott. A legszebb

mosolyával. – Ez csoda rendes dolog volt.– T Micsoda?– Hogy nem olvasta el. Az emberek többsége nem állta volna meg.– Azt hiszi?– Tudom.Durant elvigyorodott. – Akkor egyezik a véleményünk az

emberek többségéről. – Szájához emelte a bögréjét, és kortyolt belőle. – Meséljen róla – mondta, miközben visszatette a kávét az asztalra.

– Silkről?– Róla meg a képviselőről. *– Silk – kezdte az asszony, és lehajolt, hogy megint a

bőrtáskájában keresgéljen. Ezúttal egy piros doboz Sherman cigarettát húzott elő, a hosszú barna fajtából; vett magának, majd odakínálta a dobozt Durantnak. Az kivett egyet, megköszönte egy bólintással, és meggyújtotta mindkettőjükét az eldobható öngyújtójával. Lace kifújta a füst egy részét. – Silk – mondta megint. – Nos, Silk meg én mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy Ivoryval nem voltunk meghitt viszonyban, de valahogy

mindketten közelebb érezték magukat hozzám, mint egymáshoz. Világos?– Hogyne.– Magának vannak testvérei?– Úgy tudom, a kedves férje lekáderezett.Lace picit megrázta a fejét amúgy bocsánatkérőleg. –

Csaknem megfeledkeztem róla. Hiszen maga árvaházban nőtt fel, ugye?

Durant bólintott.– Mr. Wuval együtt?– Igen.– És milyen úgy felnőni, hogy valaki azt sem tudja, kik a

szülei?– Az ember hozzászokik.– És ha nem?– Akkor kitalál valamit.– Mint Mr. Wu?– Ő nem talált ki semmit.– Úgy érti, Mr. Wu tényleg császári trónkövetelő? Durant lassan

bólintott. – Ha szüksége van rá, akkor az. Pillanatnyi csend állt be, míg Lace Durant válaszát mérlegelte. – Azt hiszem, értem, mit akar mondani.

Durant mosolygott. – Talán csakugyan érti.– De visszatérve Silkre – szólt Lace. – Hogy őt megértse, ahhoz

szerintem tudnia kellene, hogyan nőttünk mi fel. – Nekifogott, hogy elnyomja alig szívott cigarettáját egy hamutartóban. Gondos, precíz munkát végzett, miközben a mondanivalóját fontolgatta. – Szegénységben nőttünk fel az arkansasi Ozarksban egy kétszázötven hektárnyi kis birtokon, a Papa úgynevezett Feketehegyi Népiskolájában. Amit a férjem mindig úgy emleget, hogy a bombahajigálók előiskolája.

– Az volt?Lace elmosolyodott. – Nem. Apám szocialista volt és prédikátor, de így

utólag visszatekintve azt mondanám, hogy mindenekelőtt néptanítónak vallhatta magát. Úgy gondolta, kell hogy legyen egy olyan hely az Egyesült Államokban, ahol a kihalófélben levő dolgokat tanítják. Folklórt, tudja, mindenféle népi hagyományt. Hogy például hogyan kell fehér tölgyfavesszőből fonott székeket készíteni. Hogy lehet elmulasztani a rühöt egy kis kén meg zsír keverékével. Hogy a méhcsípést összevágott parlagfűvel kell gyógyítani. Vagy hogy hogyan kell fakunyhót

építeni. Meg hogyan kell elkészíteni az oposszumot. Evett már oposszumot?

– Még soha.– Pedig jó; ha megfelelően készítik el. A feje a legjava. Kicsi

korunkban Ivoryval és Silkkel mindig összemarakodtunk a fején. A szemek kivételével minden részét meg lehet enni. Na szóval, a gazdasági válság idején, mikor Papa még agglegény volt, beutazta az egész délvidéket, hirdette az igét, ahol csak lehetett, főként fenn a hegyekben, és ott ismerkedett meg a legkülönbözőbb népszokásokkal, le is jegyzett egy csomót. Meg jó pár népdalt is. Gyűjtötte a népdalokat. Szinte minden létező hangszeren játszott, bár persze soha egyetlen zeneórát sem vett életében. És hogy tudott énekelni! Olyan szép, zengő hangja volt, igazi vidéki templomi bariton, amelyik a hetedik határba is elhallatszik. "Csak hangosan, lányok", mondogatta nekünk mindig. "Az embereket vajmi kevéssé érdekli, mit énekeltek, csak legyen jó hangos." Elhallgatott, és rámosolygott Durantra. – Talán még emlékszik, hogyan énekeltünk mi hárman.

Durant visszamosolygott. – Jól és hangosan – mondta.– Nos, elég az hozzá, Papa végül is Arkansasban kötött ki 1940-

ben, harminckét-harminchárom évesen, ha jól saccolom. A népiskola gondolata már akkor is foglalkoztatta, úgyhogy mikor megismerkedett Mamával, sürgősen udvarolni kezdett neki, nemcsak azért, mert a legszebb lány volt három megyében, hanem azért is, mert történetesen volt egy kétszázötven hektáros farmja, amit a szülei halála után ő örökölt. Aztán összeházasodtak, és Papa megalapította az iskolát.

– És kik jártak oda? – kérdezte Durant.– Ez a muris az egészben. Főként városiak jöttek. Pedig

Papa főleg vidékiekre számított, de azok nem sok érdeklődést mutattak. Aztán valahogy híre ment a dolognak, és egyre többen jöttek a városokból – kivált New Yorkból meg Chicagóból, Bostonból, Saint Louisból, mindenünnen. Egy idő múlva még egyetemi tanárok is akadtak köztük. Persze szinte soha senkinek nem volt annyi pénze, hogy teljes tandíjat fizessen, holott Isten a megmondhatója, igazán nem volt az sok. De Papát nem izgatta a dolog, az volt a fő, hogy azért valamennyit leszurkoljanak, ha meg annyi sem telt tőlük, belement, hogy kisegítsenek a ház körül. Az odajárók között

sokszor szenvedélyes viták zajlottak, és az a gyanúm, Silk valósággal csüggött minden szavukon.

– Már gyerekkorában is? – kérdezte Durant.– Már akkor is. Csak úgy itta magába a hallottakat. Na és

aztán valamikor 1960 elején ő meg Ivory meg én elénekeltünk egy népdalt a Forth Smith-i vásáron, és Don Pennington véletlenül hallott bennünket, és rögtön szerződtetett hármunkat Papa áldásával, és így lett belőlünk az Ivory, Lace és Silk, és még azon az őszön, röviddel Papa halála előtt, bekerültünk a Sullivan-revübe, és azután maga is tudja, mi történt. Gazdagok lettünk és híresek.

– Nagyon jók voltak, az biztos – mondta Durant. – Némelyik daluk szenzációs volt.

– Ivory érdeme. Ő írta az igazán jó számainkat. Azt hiszem, ő tulajdonképpen született költő volt, és borzasztóan félénk természetű. A legtöbb esze és a legszebb hangja Silknek volt, nekem meg… nos, én mindig jó hangosan énekeltem, de közben mindig valami másra vágytam, aztán valahogy így kötöttem ki a filmezésnél. Nem tudom, de néha az az érzésem, ha Vietnam nem lett volna, talán még most is Arkansasban rostokolnánk.

– Hisz maguk már a 60-as évek elején befutottak, amikor még a kutya se törődött Vietnammal.

– Akkoriban csak tiszta népzenét énekeltünk. A sok szép régi népdalt, amiket Papa gyűjtött az évek folyamán. Aztán 63-ban Ivory megírta azt a bizonyos dalt a meggyilkolt Kennedyről, és attól kezdve tényleg felkapott együttesnek számítottunk. Azért fura, ha az ember belegondol, hogy éppen gyilkosság meg háború árán jutottunk mi annyi pénzhez. Azt hiszem, Ivoryt végül is ez készítette ki. Egyszerűen nem bírta tovább cérnával, így hát feloszlott az együttes, csak Silk maradt meg a pályán mint szólóénekes, úgy került be a háborúellenes mozgalomba is, Ivory pedig… nos, nyilván tudja, mi történt Ivoryval.

– Tudom – mondta Durant. – És őszintén sajnálom. Iszik még egy kis kávét?

– Örömest – egyezett bele Lace.Durant felállt, fogta a bögréket, és indult kifelé, de megtorpant. –

Hogy ismerkedett meg a nővére a képviselővel? – kérdezte, s csak azután folytatta útját a konyhába.

Lace Armitage felemelte kissé a hangját. – Eredetileg zsaru volt a képviselő, tudja.

– Igen, emlékszem – felelte Durant, miközben újra teletöltötte mindkét csészét kávéval. Majd visszajött a nappaliba, és űz egyik bögrét odanyújtotta az asszonynak. – Hacsak nem tévesztem össze valaki mással. – Visszaült a díványra. – Floyd Ranshaw, a nótás kedvű hekus, nem így hívták?

– És nem is csinálta rosszul – mondta Lace. – Jó éppen nem volt, de rossz sem. Mindig ő volt a fődalos a főiskolán, klubösszejöveteleken, esküvőkön meg a jó ég tudja, hol mindenütt, aztán belépett a Pelican Bay-i rendőrség kötelékébe, és hamarosan hadnagy, mégpedig a város történelmében az addigi legfiatalabb hadnagy lett belőle – a Keleti negyed padrón-ja. Tudja, az a környék valóságos gettó. Részben feketék, részben mexikói indiánok, részben nincstelen fehérek lakják. Ő pedig ismert ott mindenkit. Legalábbis az emberek zömét, azok meg szerették, mert ő mindig becsületes és korrekt volt velük, na és szombat esténként volt egy rádióműsora, abban énekelt és muzsikált az emberek szája íze szerint, és bárki betelefonálhatott neki az adásidő alatt, akinek valami óhaja-sóhaja akadt. A városi tanács nem kötött bele, mert az ő köreiket nem zavarta, azonkívül segített féken tartani a Keleti negyedet. Na, azután 1968-ban egyszer csak meghalta kerületi kongresszusi képviselő, és Ranshaw úgy döntött, indul a választáson. Nem volt egy vasa sem, és összesen tizenöten futottak neki a mezőnynek. Mégis másodiknak hozták be, úgyhogy kettőjük között kellett eldőlnie a versengésnek. Az első számú esélyes a városi tanács dédelgetett kedvence volt. Csakhogy pontosan tíz nappal a döntő választások előtt Ranshaw egy irattáskányi megdönthetetlen bizonyítékkal állt elő, amivel jó húsz évre hűvösre tétethette volna az ellenfelét. Legalábbis azt mondják. Egy szó, mint száz, szép csendben megtárgyalták a dolgot, és négy nappal a választás előtt az ellenjelölt rossz egészségi állapotára hivatkozva visszalépett, és Ranshaw arra ébredt, hogy megválasztották.

– Hol ismerkedett meg vele a nővére?– Egy háborúellenes nagygyűlésen Washingtonban, 72-ben.

Valakinek az a fényes ötlete támadt, hogy Silk és a képviselő énekeljenek el együtt egy protest-songot. Na, aztán tudja, hogy van az ilyesmi. Egyre sűrűbben találkozgattak, végül a képviselő otthagyta a feleségét, hogy Silkkel éljen együtt,

vagy egy éve afféle hevenyészett közös háztartásra rendezkedtek be, hol Washingtonban, hol itt lenn. Silk akkoriban főként Vegasban és New Yorkban dolgozott. Aztán történt valami Pelican Bayben, és a képviselő egyre több időt töltött ídelenn.

– Mi történt?– Nem tudom. Valami politikával kapcsolatos dolog. Silk csak annyit

mondott, hogy a képviselő bajban van.– Arról nem beszélt, miféle bajban?– Nem.– Aztán Ranshaw meghalt.– Két hónappal ezelőtt.– Mennyire volt aktív a húga a háborúellenes mozgalomban?– Megdolgozott érte. Szívvel-lélekkel.– De a tényleges szélsőbaloldali eszeveszettekhez csak nem volt

köze?– A terroristákra gondol például?Durant bólintott.– Arra akar kilyukadni, hogy esetleg közülük bújtatja valaki Silket?– Ezeknek nagy gyakorlatuk van benne.Lace megrázta a fejét. – Silk eléggé meggyőződéses

antikommunista. Mint a régi vágású szocialisták legtöbbje. Papa is az volt.

– Van is okuk rá.– Maga szocialista?Durant elmosolyodott. – Nem, engem szkeptikusként tartanak nyilván.– De azért lépést tart a korszellemmel, nem igaz? – A falat borító

könyvespolcok felé intett. – Ez a temérdek könyv itt meg a Külügyi Figyelő a kávézóasztalon. Vagy ez csak szemfényvesztés?

– Épp csak érdekel, mit csináltak eddig, és mit fognak csinálni ezután. Mármint a politikusok.

Lace megint előbányászta a doboz Shermanjét a retiküljéből, és rágyújtott, miután előbb odakínálta a dobozt Durantnak, aki azonban egy fejrázással elutasította. – Maga nem nős, ugye?

– Nem.– Szereti a nőket?– Miért?– Hát mert már félórája ülök itt, és eddig semmi jelét nem adta, se egy

leplezett pillantással, se leplezetlen bámulással. Úgyhogy kíváncsivá tett.

Durant rámeredt egy pillanatig, majd halványan elmosolyodott, és azt mondta: – Van tiszta ágynemű a hálószobában, Mrs. Piers, ha kettyinteni támadt kedve.

A pír először Lace sima nyakát öntötte el, aztán felszökött az arcába. Az ajkára toluló választ – nyilván valami keserű visszavágást, feltételezte Durant – szemlátomást visszanyelte, ahogy alsó ajkába harapott. – Erre nem volt semmi szükség.

Durant vállat vont. – Tiszta vizet öntöttünk a pohárba.– A magánélete nem tartozik rám.– Úgy van – helyeselt Durant. – Nem is. Én csak fizetett alkalmazott

vagyok, akinek vagy sikerül megtalálnia a maga húgát, vagy sem.– Gondolja, hogy sikerül?– Fogalmam sincs.– Mikor kezd hozzá?Durant lustán végigjártatta tekintetét Lace testén. Pillantása kigombolta és

lehántotta róla a blúzt, majd a nadrágot is. Lace keresztbe tette a lábát.– Mikor kezd hozzá? – ismételte meg. Durant mosolygott. – A húga

felkutatásához?– Igen.A férfi megőrizte arcán a mosolyt. – Már hozzá is kezdtem.

TIZEDIK FEJEZET

Artie Wu egy négy hálószobás, spanyol missziós stílusú bungalóban lakott Santa Monica Kilencedik utcájában. Santa Monica napégette, álmos, csendes városka volt, olyan pangó kereskedelemmel, hogy szinte az üzletek küszöbén parkolhatott ingyen és bérmentve a nagy néha odatévedő vásárló.

A Kilencedik utcai házat piros cseréptető, fehér gipszvakolású falak és boltíves ablakok tették jellegzetessé, és takarosan nyírt zöld pázsitját a Wutól kicsikart kemény sarc fejében a szomszédban lakó tizenkét éves kis kalózpalánta tartotta rendben. A hátsó udvart, amelynek kedvéért Wu a házat bérelte, magas kerítés övezte, és volt benne homokozó, egy kis liget hat sudár eukaliptuszfával meg néhány kopár talajfolt a fű között, ahol eső után remek sárlepényeket lehetett gyúrni. Ebben a hátsó udvarban töltötte a nap legnagyobb részét a két Wu-ikerpár a tizenkilenc éves Lucia Reyes felügyelete alatt, aki illegális emigránsként Sonora vidékéről érkezett ide. Lucia spanyolul

tanítgatta az ikreket, és az idősebb pár gagyogott is már valamicskét enyhe skót akcentussal.

Durant leparkolta az autóját a kocsibehajtón Wu Chryslerje mögött. Neki kétüléses 280 SL Mercedesé volt, idestova ötéves, ami egyre inkább lerítt róla. Pedig alaposan megkérték az árát, amikor kéz alatt vette, mert megtetszett neki a formája, azóta viszont csak vesződsége volt vele egyfolytában. Most, amikor kiszállt, jó erősen becsapta az ajtaját, remélve, hogy leválik, és legalább lesz ürügye lecserélni valami normális járgányra, mondjuk, egy Volvóra. Durantnak még sosem volt amerikai kocsija. Hogy miért, maga sem tudta biztosan. A Wu-rezidencia bejárati ajtaja nem volt bezárva, úgyhogy Durant besétált, és elkiáltotta magát: – Hahó, szivi! Megjöttem!

– Itt vagyok – válaszolt egy női hang a nappaliból.Durant a rövid előszobából belépett a nappaliba, ahol

Agnes Wu egy fotelben ült, ölében nyitott könyv. Harminc felé járó magas nő volt, csaknem százhetvenöt centi, kurtára nyírt göndör, szőke haja határozott, szép vonású, telt ajkú arcot keretezett, az összbenyomást lágyabbá tette a nagy, szürke szempár, melyből csalóka ártatlanság sugárzott. Farmernadrágot viselt sárga trikóval. Amint Durant belépett, becsukta a könyvét, a hüvelykujját benne hagyva könyvjelzőnek.

Mosolyogva nézett fel Durantra. – Nicsak, a malibui mizantróp.– Aggie – mosolygott vissza Durant, és oldalt tekerve a nyakát,

megpróbálta kisilabizálni az asszony könyvének a címét.Aggie Wu megmutatta neki. – Trollope-tól a Barchester tornyai. – Lágyan

görgette az r-eket, de olyan enyhén, hogy aki nem figyelt rá szántszándékkal, talán észre sem vette.

– Elég sikamlós könyvecske.– Azért olvasom, direkt a disznó részekre utazom. Iszunk valamit, nem?– Naná. Artie hol van?– Kinn a konyhában kotyvaszt valami fölöttébb orientális és egzotikus

eledelt, amit, ha jól tudom, Reuben-szendvicsnek titulál.– Artie! – emelte meg a hangját Durant.– Vagyok! – jött a válaszkiáltás a konyhából.– Iszol velünk? – Vili.Durant egy asztalhoz lépett, amelyen tálcán üvegek, egy jegesvödör és

poharak álltak. Egy üvegkancsóba jégkockákat pottyantott, némi gint, majd egy adag vermutot adott hozzá, pár pillanatnyi gondolkodás után még egypár

cséppel megtoldotta, és egy üvegrúddal kevergetni kezdte az egészet.– Hogy vannak a csemeték? – kérdezte.– Nőnek, cseperednek amúgy kaliforniai módra. – Agnes Wu

ki nem állhatta Kaliforniát. – Biztosan lesz vagy két méter mindegyik. Mondtam már, hogy volt egy két méter tíz centis nagybátyám? Jacob bácsi.

– Az öreg Jake Garioch – szólt Durant. – Fogadok, hogy a Lakersben játszott.

– Az egyetlen játék, amit Jacob bácsi űzött, a kártya volt, azt viszont szakadatlanul, bár igencsak gyatrán művelte, úgyhogy koldusszegényen halt meg, mint minden Garioch.

Durant széttöltötte a martinit három pohárba. – Van itthon olajbogyód?– Olajbogyó az nincs.Durant vállat vont, a három pohár közül fogott kettőt,

Agneshez lépve az egyiket átnyújtotta, majd leült a piros-fehér csíkos kerevetre. Épp mielőtt Artie kibérelte a házat, újította fel a tulajdonos a berendezést egy hazafiassági rohamában piros-fehér-kék színűre. A kerevet piros és fehér színekben pompázott, a szőnyeg kék volt, a két fotel piros-fehér, illetve kék-fehér csíkos védőhuzatot viselt, és a függönyök, amíg Agnes fel nem lázadt, piros, fehér és kék színben váltakoztak. Agnes lágy, piszkosfehér kelmével cserélte fel őket.

Wu felesége felemelte a poharát. – A kaliforniai életstílusra.Durant elvigyorodott. – A legközelebbi nyirkos, hideg, esős

napon okvetlenül ki kell jönnötök a gyerkőcökkel a partra.– Itt ugyan sose lesz nyirkos, hideg, esős nap – mondta

Agnes Wu. – Örökkön örökké fog sütni a nap, és lesült, vigyori pofák próbálják bemesélni nekem fáradhatatlanul, hogy milyen isteni időnk van, akár kérek belőle, akár nem.

– Neked San Francisco sem tetszett.Az asszony kortyintott az italából. – San Francisco! Tudod te, milyen az a

San Francisco?– Milyen?– Mint egy dimbes-dombos Glasgow. – Agnes kivett egy cigarettát egy

pakli Parlamentből, rágyújtott, és Durantra pillantott. – Milyen volt őnagysága, Quincy?

– Kicsoda?– Tudód te, ki. Lace Armitage.– Artie nem mondta el?

– Nem Artie-val kávézott édeskettesben ma reggel. Mi volt rajta?– Akarod, hogy előfizesselek a Filmvilág-ra?– Elkéstél, már járatom. Szóval, mi volt rajta?– Nos hát, kék-fehér kockás pantalló és fehér ingblúz, ami ki

volt gombolva idáig, melltartó nuku, és szemlátomást úgy vélte, hogy mivel nem vagyok nős meg ilyesmi, nyilván egy kicsit homokos lehetek.

– És akkor te megfitogtattad a nagy fene férfivirtust, fogadok.– Hát igen, egy kicsinyég, meg kell vallanom.– És jutottál valamire?– Úgy érted, a bugyija alá?– Ez igen, ez nekem való társalgás – szólalt meg Artie Wu,

amint belépett az ebédlőből egy szendvicses tálcát egyensúlyozva. Letette a tálcát egy üvegtetejű krómozott asztalkára. – Kinek a bugyiját készülünk lehámozni?

– Lace Armitage-ét – közölte a felesége.– Emlékszel, mivel fogadtak a srácok a régi szép princetoni

időkben, valahányszor egy randiről megjöttünk? – fordult Wu Duranthoz.

Durant bólintott. – "Na, volt csöcsörészés?"– Ezt azért nem hiszem – mondta Agnes.– Quincy meg én persze sose ejtettünk ki ilyesmit a szánkon, de a

faragatlanabbak közt ilyen szöveg ment. – Wu körülnézett. – Hol az itókám?– Ott ni – felelte Durant.Wu fogta az egyik tányért, amelyen egy szendvics trónolt, a feleségének

nyújtotta, majd az italos tálcához lépett. Kortyolt egyet a martinijából, és Durantra nézett, aki épp a szendvicsébe harapott bele. – Kerestek telefonon ma reggel

– mondta Wu.Durant megrágta és lenyelte a falatot. – Ki hívott fel?– McBride.– És?– Ajánlatot kapott a térképére.– Mennyi az összeg?– Ötezer.– Nocsak – szólt Durant. – Ki a vevő?– A pénzkölcsönző ismerősünk.– Solly Gesini?Wu bólintott, és újra hörpintett a poharából. – Csakhogy az ajánlatot egy

feltételhez köti.

– Mégpedig?– Gesini a nevünket akarja.Durant csukott szájjal, minden humor nélkül mosolygott.– Ezek szerint szépen haladnak a dolgok, nem igaz?– De még mennyire – helyeselt Artie Wu.

Két óra volt, mire Durant és Wu megérkeztek az Alabama sugárúti címre Pelican Bayben. A partszakasztól három háztömbnyire húzódó Alabama sugárutat elsatnyult pálmák és öreg bérházak szegélyezték. A 256-os szám hétemeletes, harminckilenc éves, ütött-kopott külsejű épület volt, amely a Catalina Toronyszálló névvel dicsekedhetett.

Durant Mercedesé elhúzott előtte, a tömb sarkánál befordult jobbra, és az Ötödik utcában talált parkolóhelyet. Két utasa kiszállt, bezárta a kocsi ajtaját, és megindult visszafelé a Catalina Toronyszálló bejáratához.

Wu a bérházakat nézegette, amelyek legtöbbje láthatólag vesztesen került ki a meddő küzdelemből, hogy megőrizze tisztes küllemének legalább egypár látszatfoszlányát, noha jó néhányuk megpróbálta feltartóztathatatlan hanyatlását pasztellszínű festékréteggel és olcsón újjáalakított bejárattal palástolni. A bérlők álcázása azonban merőben hiábavaló törekvés lett volna. Zömmel a hatvan-hetvenes korosztályba tartoztak, kicicomázva sütkéreztek a házak előtt, és ajkbiggyesztve, megrovó pillantásokkal figyelték szomszédaikat, akik nagy, fényes autókból szálltak ki-be sietősen. Úgy tűnt, a siető szomszédok majd mindegyike csinos, fiatal nő, aki feltűnően sok szemfestéket használ.

Ahogy a Catalina Toronyszálló közelébe értek, Wu még egyszer körülnézett. – Megfakult ragyogás – jegyezte meg. – Mószertónihoz illő környék.

– Sose volt nagyra törő a fiú.– Kik legyünk? – kérdezte Wu, miközben a bejárat felé lépdeltek.– Mondjuk, hogy az adóhivataltól jöttünk – javasolta Durant.– Az autó miatt?– Mért ne?Benn a kis előcsarnokban Durant és Wu a kapcsolóasztalt

körülfogó pult felé tartott. A pult mögött egy ravasz képű, ragyogó kék szemű öregúr ücsörgött, hófehér haja olyan hosszú volt, hogy piros gumiszalaggal összefogott lófarokban

viselte.Wu és Durant a pultra támaszkodva nézelődött az

előcsarnokban pár pillanatig. Sehol egy lélek.Az öregember megköszörülte a torkát. – Parancsolnak az urak?Artie Wu odafordult, és rámosolygott. – Akar könnyűszerrel

egy húszast keresni? Az öreg elgondolkodott az ajánlaton. – Kit kéne leütni?

– Az adóhivataltól jöttünk – mondta Wu.Az öreg lebiggyesztette a száját, és beavatottan bólogatott. – Aha,

valakinek vaj van a fején.– Úgy van – mondta Durant.A kisöreg éles szeme, amelynek nyilvánvalóan sose volt szemüvegre

szüksége, végigvizslatta őket. – Hát hogy elég nagyfiúk, az nem vitás – mondta. – Ki lesz az áldozat?

Artie Wu egy levélméretű, összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, szétnyitotta, gyors pillantást vetett rá, majd az öregemberre nézett. – Maurice Overby.

Az öreg felhorkant: – Az a…– Sok baja van vele? – kérdezte Durant.– Nem éppen, csak az a minden lében kanál fajta. Kocsi?– Kocsi – mondta Wu. – Miből gondolta?– Hát mindig a kocsi vagy a tévé miatt van a zűr. Bár

maguk néha a sztereóberendezés miatt is képesek rászállni az emberre. Addig szarakodnak, hogy ilyen hangszóró meg olyan hangfal, hogy az emberfia azon veszi észre magát, hogy nyakig ül a slamasztikában. Mellesleg szólva, az előbb mintha egy húszast emlegettek volna.

Wu odacsúsztatott egy húszdollárost a pulton. Az öreg felvette, összehajtotta először hosszában, aztán újra meg újra, egészen kicsire, s végül eltüntette az órazsebében. – Itt talán nem akad rá az öreglány, mielőtt elkelthetném valami fincsi dologra. Mondjuk, egy jó kis kettymetyre. Lakik itt a házban egy húszéves kis ká, aki biz' isten gerjed rám. Olcsóbban megszámítja nekem, ha jó napja van.

– Kényelmes megoldás – vélte Durant.– Az hát – mondta az öreg ábrándosan. – Húszéves! Na de maguk nyilván

fel akarnak menni. 522-es lakosztály. Azért ha lehet, ne csináljanak nagy balhét, de ha muszáj neki behúzni egyet-kettőt, hát franc, aki bánja, én ugyan egy szót se szólok.

– Kösz a segítséget – paskolt rá búcsúzóul Artie Wu a pultra.

A kisöreg megint felmordult. – Egy húszasért én kapható vagyok majd mindenre. Ötvenért meg még arra is.

Durant egy kurta szalutálással s egy búcsúvigyorral fordult el az öregtől, majd mindketten végigmenték a hallon, beszálltak a várakozó felvonóba, és fellifteztek az ötödik emeletre. Az 522-es lakosztály elé érve Wu bekopogott az ajtón.

– Ki az? – szólt ki egy férfihang.Wu egy oktávot mélyített a hangján. – Az FBI, Mr. Overby. Kinyitni!Csend volt, aztán kapkodó neszezés és egy halkra fogott

női hang hallatszott, mintha tiltakozott volna. Ezután lassan kinyílt az ajtó, amíg a biztonsági lánc engedte. Egy férfi kukkantott ki óvatosan. Artie Wu villámgyorsan odaplántálta a lábát a résbe.

– Az anyátok keservit! – nyilatkozott a férfi, aki ajtót nyitott.– Üdv, Mószertóni – köszönt rá Wu vidáman.– Most nem érek rá – mondta Overby. – Jöjjetek vissza

holnap. Vagy talán a jövő héten.– Nem sajnálnád azt a láncot, mondd csak? – szólt közbe

Durant. – Artie felszedett pár kilót, mióta utoljára láttad. Elég, ha egy kicsit nekidől, aztán reccs, és máris nézhetsz új lánc után.

– Az anyátok keservit – mondta megint Overby. – Vedd hát el azt a nyavalyás lábadat az ajtóból, Artie, hogy becsukhassam, és kiakaszthassam a láncot.

Wu visszahúzta a lábát. Az ajtó bezárult, majd újra kinyílt. Wu és Durant besétáltak. A középmagas, negyvenes Overby kemény, barázdált arcán savanyú kifejezéssel, mezítláb állt a lakosztály nappalijának a közepén, fehér ingét és elegáns őzbarna nadrágját láthatólag sebtében kapkodta magára. Az ing begombolatlanul lógott ki a nadrágból, melynek a slicce nyitva volt.

– Csak nem zavartunk meg valamiben, Mószertóni? – nézett körül Durant a szobában, amelynek "bútorozott" voltát aztán igazán nem lehetett volna kétségbe vonni. Volt benne egy fényes, zöld anyaggal bevont kerevet; két kárpitozott fotel, amelyek nem illettek se a kerevethez, se egymáshoz; egypár összekarcolt asztalka; az étkezősarokban egy nagyobb asztal négy székkel, amelyek közül csak három illett össze; néhány csúf lámpa; a fehér falakon pedig két nyomat, az egyiken kínai klipper dagadó vitorlákkal, a másikon táj hófödte hegycsúcsokkal, amit Durant Coloradónak nézett. A barnás padlószőnyeg kilöttyent italok és elhullajtott cigarettaparázs nyomait viselte.

– Nem rossz kégli – szólt Wu.

– Sokáig tart? – kérdezte Overby.– Meglehet – mondta Durant. – Úgyhogy jobb, ha felhúzod a cipzáradat és

kiteszed a csajt.Overby lepillantott, hogy lássa, tényleg nyitva van-e a slicce, felrántotta a

cipzárat, majd a csukott ajtó felé fordulva beordított Brendának, hogy jöjjön ki.

Az ajtó kinyílt, és egy huszonhárom-huszonnégy év körüli fiatal nő lépett ki a hálószobából. Csupán egy falatnyi bikininadrágot viselt. Halványzöldet. Az arca már-már szép lett volna, ha nincs rajta az a kiélt kifejezés. A haja hosszú volt és fekete, a melle formás, és a lába piszkos, különösen a bokája körül.

Jól megnézte magának Wut és Durantot, aztán Overbyhez fordult. – Na?– Gyere vissza később – mondta az.A lány még egyszer végigmérte a két jövevényt, a műértő

szemével. – Ötvenért mind a hárman beverhettek egyet.– Később, Brenda – mondta Overby.A lány vállat vont, megfordult, visszament a hálóba, és egy

pár szandállal, egy blúzzal és egy sorttal a kezében jött elő. Szó nélkül a bejárati ajtóhoz libegett, kinyitotta és eltűnt mögötte.

– Szóval ez Brenda? – szólalt meg Wu,– Eegen.– Mindig így mászkál?Overby sóhajtott. – A szemközti lakásban lakik.– Hát, apafej – mondta Durant –, jó régen nem találkoztunk.– Ráért volna még a viszontlátás – szólt Overby. – Honnan tudtátok, hogy a

városban vagyok? Nem vagyok benne a telefonkönyvben.– Odafenn jártunk San Franciscóban… mikor is, Quincy, úgy két hónapja?– Akkortájt – hagyta rá Durant.– Hát ahogy ott üldögélünk a Fairmont előcsarnokában, a

feleségemre várva… különben te tán nem is tudtad, hogy megnősültem?

– De, hallottam.– Na, ahogy ott ülünk, egyszer csak ki sétál be, mit gondolsz? Futrinka

Keng. Emlékszel Futrinkára?– Egén – mondta Overby –, emlékszem.– Gondoltam, hogy nem felejtetted el – így Wu. – Nos hát, Futrinka

épp akkor jött meg Singapore-ból, aztán ahogy sorra vettük a közös ismerősöket, hogy ki mit csinál, Futrinka téged is emlegetett, ha ideje lenne, mondta, mint ahogy nincs,

felkeresne már csak a régi szép idők kedvéért is, na meg azért az öt rongyért, amivel tartozol neki.

– Néggyel – mondta Overby.– Annyi-amennyi. Akkor aztán mondtuk neki, hogy mi is

hasonló cipőben járunk, mire volt olyan kedves, és megadta a címedet.

– Végül is mennyit kaptál a gyöngyökért, Mószertóni? – kérdezte Durant.– Hadd magyarázom el a dolgokat. Isztok egy sört, srácok?– Naná – mondta Durant. – Egy pofa sör mellett elmesélheted ezt a

gyöngy-dolgot.Overby bement a konyhának berendezett kis alkóvba, kinyitotta a

hűtőszekrényt, és kivett három doboz Pabst konzervsört. – Úgy volt, ugye, hogy Manilából átrepülök Cebuba, és ott találkozunk? – szólt hátra, miközben térdével csukta be a fridzsider ajtaját.

– Úgy volt – helyeselt Wu.Overby visszatért a nappaliba, és egy-egy bontatlan doboz sört nyomott

Wu és Durant kezébe. A magáéról lepattintotta a fedelet, és megcélozta vele a kávézó asztalkán álló hamutartót. Nem talált bele.

– Hát minden elő is volt készítve. Ott álltam útra készen a reptéren. Zsebemben a jegy, a pénz, minden. És akkor hirtelen rám jött ez a maláriás roham.

– Jesszusom, Mószertóni, te szegény, de sajnálunk – mondta Durant, kinyitva a sörét. Odalépett a kisasztalhoz, a hamutartóba tette a konzervdoboz tetejét, majd felszedte Overbyét, és azt is beleejtette.

– Olyan fene akkurátus még mindig, mi? – fordult Overby Wuhoz.– Szerinte rend a lelke mindennek.– Szóval hogyan is volt, mikor a malária ledöntött a lábadról? – tudakolta

Durant.– Na, mit gondolsz? Bevágtak egy lepra kórházba. Tíz napra, a

szentségit. Mikor aztán kijöhettem végre, próbáltalak megtalálni benneteket, tényleg, de ti eltűntetek. Pedig mindenütt kerestelek.

– Kerestél, hát persze – mondta Wu. – És mennyit kaptál a gyöngyökért?– Tízezret – vágta rá Overby.Wu sóhajtott. – Mószertóni.– Mi van?– Miután az a… khm… "maláriás rohamod" volt, átrepültünk Manilába, de

hiába kerestünk.– Akkorra már biztosan Hongkongban voltam, és titeket kerestelek.

Alighanem pont elpasszoltuk egymást.– Aha. És mire mi Hongkongba értünk, te már Singapore-ban jártál, és

mikor Singapore-ba érkeztünk, te épp akkor ugrottal át Kobéba. Hanem találd ki, kivel futottunk össze Manilában?

– Kivel?– Sonny Lagdameóval.– Ó.– Úgy van, Sonnyval – folytatta Wu. – Sonny pediglen elmondta, hogy

húszezret fizetett neked a gyöngyökért, mert neked ugyancsak sietős volt, de ha egy kicsit megdolgoztad volna, még huszonhármat, sőt talán huszonötöt is kiszorít.

– Ami azt jelenti – vette át a szót Durant –, hogy ha a jutalékodat, azt a túlontúl bőkezűen megszabott tizenöt százalékot leszámítjuk, akkor pontosan tizenhétezer dollárral jössz nekünk.

Overby húzott egyet a söréből. Dacos, konok kifejezés ült ki az arcára. – Nincs egy grandom se. Durant sóhajtott. – Akkor valamit tennünk kell, nem igaz?

– Mit?– Nem annyira mit, mint inkább hogyan – mondta Wu. A dac egy csapásra

lefoszlott Overby arcáról. Helyét sóvár kifejezés foglalta el, a megrögzött pletykálkodó, a vérbeli hírharang kíváncsisága, aki inkább meghal, semhogy utolsónak tudjon meg bármit is.

– Hapsikáim, ti belevágtatok valamibe.– Lehet – mondta Durant.– És engem is bevesztek.Wu hörpintett a söréből. – Gondolkozunk rajta.– Mennyiért?– Pontosan annyiért, amennyivel lógsz nekünk, Mószertóni – felelte

Durant. – Tizenhétezerért.Overby ábrázata megnyúlt, majd ismét felderült egy hirtelen

ötlettől. – Plusz költségtérítés – mondta. Durant újra felsóhajtott. – Oké, plusz költségtérítés.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Durant, kezében a sörével, az egyik ablaknál állt Overby nappalijában, ahonnan főként szurtos két-három emeletes épületek tetejére nyílt kilátás. Az egyik tetőteraszon lekopasztott bicikliváz árválkodott, valószínűleg lopott jószág.

Vagy két sarokkal a tetőrengetegen túl a Bayside Vidám Park kivénült hullámvasútpályáján két csaknem üres gondola kaptatott felfelé a hullámhegy csúcsára. A pálya legmagasabb pontjára érve egy lélegzetvételnyi időre megtorpantak, majd zuhanvást buktak alá, s tűntek el szem elől. A vurstlin túl inkább szürkén, mint kéken villódzott a délutáni napfényben a Csendes-óceán.

Durant visszafordult. – Sose kalandozol túl messzire a tengertől, mi, Mószertóni?

Overby szipákolt egyet. – Jót tesz a légutaknak. Kitisztulnak tőle.

Overby a díványon ült, Wu az egyik fotelben. Wu előhúzott egyet hosszú szivarjai közül, lecsippentette az egyik végét, és a megszokott foszforos gyufájával rágyújtott. Pöfékelt egyet-kettőt, bíráló szemmel vizsgálgatta a szivar parázsló végét, és megszólalt: – Hát akkor mesélj, Mószertóni.

– Miről?– Pelican Bayről meg arról, hogy hogyan kerültél ide. –

Overby felhajtotta sörét. – Érett a gyümölcs.– Nocsak! – szólt Durant.– Úgy ám. Van mit szakítani.– Halljuk – biztatta Durant.Overby felállt, és a konyha felé indult, csak akkor kapott észbe, hogy jó

modor is van a világon. – Kértek még egy sört, srácok?Wu is, Durant is a fejét rázta.– Szóval, mikor a háborúnak vége lett Namban, odaki

egyszerre beállt az uborkaszezon – kezdte, miközben kinyitotta a hűtőszekrényt, és még egy sört vett elő. "Odaki" Overby szótárában a Távol-Keletet jelentette, amibe szerinte Szöultól Sydneyig minden beletartozott. Lepattintotta a sörösdoboz tetejét, és a leöntő irányába hajította. Ezúttal is mellétrafált.

– Hol voltál, mikor vége lett a csinnadrattának? – kérdezte Wu, amint Overby visszasétált a nappaliba, és újra letelepedett a kér evetre.

– Én? Saigonban. Azaz a legvégén már nem, amikor egyre-másra pufogtatták le a sárgaképűeket a röpcsikről meg minden, de két-három héttel azelőtt még ott voltam. Akkor már érzett a levegőben, hogy nemsokára vége a cécónak, és az ilyen szituban az ember sose tudhatja, mi akad a horgára.

– Neked bejött egypár jó fogás, mi? – szólt Durant. Overby a fejét ingatta.

– Piti kis üzletek. Egy kis gyémánt, arany, de megette a fene, olyan észveszejtő volt a konkurrencia. Nem is képzeled, ki mindenki bukkant fel ott egyszerre. – Ki?

– Hát például Pancho Clarke; aztán Jane Arden, őt Szöulból ette oda a fene a százvalahány kilójával; és ott volt a vén Tigris Madrid is Cebuból…

– Azt hittem, a Tigris már meghalt – szólt Wu.– Nem halt az meg! Nagyon is elevenen nyüzsgött odaát,

akárcsak Futrinka… mellesleg akkor maradtam sáros nála azzal a négy lepedővel, amiről volt képe nektek azt hazudni, hogy ötezer… na és ott volt a Fattyú Pommie is. Vén totyakos létére képes volt átrepülni Adelaide-ből, és mindenki azt mondja, hogy szép kis summát zsebelt be. Egyszóval ő is ott volt, na, és nézzük csak, ki még; ja igen, hát a Niggerlick Kölök, őt még Papeete-ből ismeritek; aztán persze Gyp Lucas; és még egy csomó válogatott jómadár, akikre most nem emlékszem hirtelenjében.

– És mindenki alaposan megszedte magát, mi? – jegyezte meg Wu.– Hát egyeseknek állítólag bitang mázlijuk volt, Gyp Lucasról spéci

biztosan tudom, hogy legalább kétszázezret szedett össze smaragdban, amit aztán tizenöt darab első osztályú párizsi repülőjegyre csencselt át. Nekem bezzeg épp csak egy kis költőpénzt sikerült összekaparnom. Onnan aztán átmentem Singapore-ba egy időre, de hát abból valóságos Keresztény Ifjak Egyesületét vagy mi a nyavalyát csináltak, úgyhogy nem soká bírtam ki, utána Hongkonggal próbálkoztam, ahhoz viszont oltári milliomosnak kell lenni, hogy ott megéljen az ember manapság, így aztán visszamentem Manilába, ott se volt sokkal jobb, de legalább odavalósi vagyok, na és ott hallottam Pelican Bayről.

– Ki beszélt róla? – kérdezte Wu.– Billy Prospect.Durant elvigyorodott. – Miben mesterkedik Billy, megint a

filmforgatókönyv-trükk?– Az hát. Szerintem ugyanarra a húzásra készül, ami olyan

kurva jól bevált két éve Ceylonban, csak most Manilából akarja a forgatásra a pénzt kipréselni. Legalábbis a forgatókönyv-példányon, amit lobogtatott, nagyon ismerősnek tűntek azok a barna kávéscsészenyomok. Közben persze Ceylon még mindig Billyt meg azt a kétszázötvenezer dollárt

hajkurássza, amit előlegezett neki, de Billy arra számít, hogy Manilába talán még nem jutott el az eset híre. Hanem a lényeg az, hogy ott üldögéltünk Boy Howdy kricsmijében a Mapa Boulevard-ön, és Billy, aki nemrég futott be Los Angelesből, egyszer csak szóba hozza Pelican Bay t. Hogy aszondja, a pénz ott az utcán hever.

– Miféle pénz? – kérdezte Durant.– Hát a Billy-féle.Wu ismét a szivarját vizsgálgatta. – És mit kell tenni, hogy valaki

hozzájusson?– Amit mindig – felelte Overby. – Fel kell keresni az illetőt.– Megmondta Billy, ki az illető?Overby bólintott. – Reginald Simms. Egy nagymenő, akit

soha senki se szólít Reggie-nek. Még Billy se. Szóval a kép, amit Billy lefestett előttem, olyan csábító volt, hogy fogtam magam, és két hónappal ezelőtt átruccantam ide.

Durant körültekintett a kopottas lakásban. Overby elkapta a pillantását. – Jól látod – mondta. – Nem mondhatni, hogy dőlt hozzám a pénz.

– Mi történt?Overby tűnődött egy sort. – Hiszen ismertek. Nem hencegni

akarok, de ha én reggel kilenckor megérkezem egy városba, déli tizenkettőre rendszerint tudom, mivel kezeli az aranyerét a polgármester. Ezt ti tudjátok, hapsikáim.

Wu vagy egy kétcentis hamucsíkot vert le a szivarjáról. – Hogy milyen csodálatos vagy, azt tudjuk, Mószertóni. Csak azt meséld el, mi történt.

– Nos, hát megérkeztem ide, körülszaglásztam egy kicsit, de semmi érdekesre nem bukkantam, mire elhatároztam, hogy elmegyek ehhez a Simms nevezetű ipséhez, és közlöm vele, hogy hajlandó vagyok segíteni neki felszedegetni azt a temérdek pénzt, ami állítólag itt az utcán hever. Hát ez a Simms a Ransom Toronyházban lakik itt, az egész tizenötödik emelet az övé. De azt hiszitek, bejutottam hozzá? Csak a titkára kegyeskedett szóba állni velem, bizonyos Chuck West, olyan kikent-kifent, nyálas alak. Na, ez a West ipse levág nekem egy jó hosszú hantát, amolyan cikornyás falmelléki dumát, értitek, mire gondolok. Hanem aztán a végén csak kiböki, hogy ha üzletről akarok beszélni Simmsszel, tízezer a beugró. Egy sima beszélgetésre! Hát én aztán azt mondtam a Chuck fiúkának, hogy fenemód méltányolom ugyan a fajin ajánlatot, de azért még szeretnék gondolkozni rajta. Hát azóta egyfolytában azt

csinálom: gondolkodok a dolgon.– Ennyi az egész?– Na, azért szimatolgattam erre-arra.– És kiszagoltál valamit?– Csak azt, hogy tavaly novemberben választást tartottak a városban.– Nemcsak itt, országszerte.– De nem úgy, ahogy itt. A régi városi tanács zömét

leváltották, és az új tagok első ténykedése az volt, hogy szélnek eresztették a város polgármesterét meg a rendőrfőnököt, és behozták Simmset, valamiféle ipari-polgárjogi szaktanácsadó minőségben. Legalábbis az újságban így szerepel, ha ugyan megemlítik egyáltalán, ami csak nagy ritkán esik meg.

– Hova való ez a Simms? – kérdezte Durant.– Valahová az isten háta mögé keletre, bár biztosan senki se tudja.

Mindenesetre jó kapcsolatai vannak odaát, úgy hírlik.Wu füstkarikát fújt. – És mi történt, miután Simms idekerült?– Hát először is keresett egy új polgármestert. Talált is egy

pofát, akit iszákosság miatt rúgtak ki az előző állásából valahol Idahóban… ha jól emlékszem, Boise-ban. De a piáról azért nem szokott le. Aztán Simms kerített egy új rendőrfőnököt is, valami Ploughman nevű ipsét Jerseyből. Történetesen nem volt jobb dolgom, hát egy kicsit utánanéztem ennek a Ploughmannek, és kiderült, hogy volt egy aprócska nézeteltérése a jerseyi vádesküdtszékkel, értitek, ugye.

– Lám, lám – mondta Durant.– Pedzitek már?Wu mosolygott. – Ahogy mondtad, Mószertóni, itt van mit szakítani.– A java még hátravan.– Hogyhogy?– Hát ide süss: ha én egy ismeretlen városba érkezek, első

dolgom, hogy megpróbálok kebelbarátságot kötni valami újságíróval. Lehetőleg rendőrségi vagy politikai tudósítóval. Leginkább olyasvalaki felel meg, aki mondjuk ötvenéves, kétszázötvennél-háromszáznál nem keres többet hetente, és aki csak nemrég jött rá, hogy mégsem fog Pulitzer-díjat nyerni, ahogy mindenki jósolta, amikor az egyetemi lapot szerkesztette 49-ben. Szóval kell találni egy ilyen hapsit, fizetni neki egy jó rostélyost meg annyi italt, amennyi csak belefér, és közben egy csomó mindent megtud az ember. Hát én találtam is egyet. Herb Conroynak hívják. Egyik este tehát ott

ülünk ketten a csehóban, ő már épp végzett a tizenhárom dolláros rostélyosával és a huszonkét dolláros palack borával, és az ötödik vagy hatodik kupica rövidet ereszti le a torkán, amikor én Simmsre meg a rendőrfőnökre és a polgármesterre terelem a beszélgetést, kérdem tőle, hogyhogy nem olvastam semmi rosszat róluk a Times-Bulletin-ben, mármint a szennylapban, amelyiknek ő dolgozik. Aztán közlöm vele, ha nem tud róluk semmi igazán zaftos sztorit, én szívesen adok egypár tippet, legalábbis a rendőrfőnökre meg a polgármesterre vonatkozólag, akikről kiástam egyet-mást csak úgy a magam szakállára két vagy három távolsági beszélgetés segítségével.

– Mire ő? – tudakolta Durant.Overby értetlenkedve ingatta a fejét. – Képzeljétek, az a félnótás elkezdett

sírni. Hát a francba is, piszok rossz érzés ott ülni, és nézni, hogy egy ötvenéves férfi elbőgi magát nyilvánosan. Az ember csak fészkelődik a helyén, és lesi, észreveszik-e mások is, hát naná, hogy mindenki észreveszi, mondhatom, csuda zavarba ejtő dolog, hogy a jóistenbe ne.

– És mért sírt? – kérdezte Durant.– Éri is azt kérdeztem tőle. A karját lapogattam, odaadtam

neki a zsebkendőmet, akkor aztán kifújta az orrát, és elkezdett összevissza mentegetőzni. Hogy aszondja, sűrű szipákolások közepette, ő már huszonöt éve újságíróskodik a Times-Bulletin-nél; igazság szerint más lapnak nem is dolgozott sose, pedig ha az anyósa nem lenne, aki vele meg a feleségével lakik, és nem hajlandó itthagyni Kaliforniát, már régen a New York Times-nál, a Washington Post-nál vagy éppen a UPI-nál lehetne. Na, az ilyen mese már a könyökömön jön ki. Ezek a tetű újságírók mind azzal jönnek, hogy csak azért nem tudósítanak viharkabátba burkolózva Párizsból vagy tudj' isten, honnan, a hat-harmincas híradóban, mert nem voltak hajlandók beállni a seggnyalók közé. Mindenesetre fizettem neki még egy italt, amire aztán végképp semmi szüksége nem volt, de hát franc, aki bánja, mire elkezdi, hogy én akarom ötét felvilágosítani arról, mi folyik ebben a városban? – Overby utánagondolt annak, amit az imént mondott. – Értitek?

– Persze – nyugtatta meg Wu.– Én erre rákérdezek, hogy ugyan mire céloz, ő pedig közli,

hogy tud ő mindent, amit én mondhatnék neki a rendőrfőnökről meg a polgármesterről és még sok minden egyebet. És ha olyan érthetetlen előttem, mért nem ír erről

egy büdös szót se az újság, akkor talán kutakodjak még egy kicsit, és derítsem ki, kinek a tulajdonában van igazából az a kurva lap. Közben az ipse egészen bepipul. Tudjátok, hogy van ez a piásoknál. Pipa rám, pipa saját magára, mert nem Georgetownban lakik, és nem vacsorázik nála Kissinger minden héten, pipa – az anyósára és a feleségére és a jóisten tudja, még ki mindenkire. Gondolom, főleg saját magára. Na, én úgy okoskodok, ha belediktálok még egy-két kupicával, egyből rájön majd az őszinteségi roham, ha értitek, mire gondolok.

Overby láthatólag valamiféle választ várt, úgyhogy Durant rábólintott. – Tökéletesen – mondta.

– Rendeltem hát mindkettőnknek egy-egy dupla konyakot, de a legjobb márkából ám, amijük csak volt, a szentségit, mire persze megint megkönnyebbedtem tizenkét dolcsival, a hapsikám meg bedobja az egészet egy hajtásra, mintha csak egy kólát eresztene le a torkán. Mindenesetre a konyak szépen betesz neki, és pár perc múlva odahajlik hozzám, és megkérdi, tudom-e valójában, mikor bukkant fel először Reginald Simms Pelican Bayben. Mondom neki, hát a választások után, amikor megtették tanácsadónak. Erre ő a fejét ingatja, de olyan sokáig, hogy már attól félek, leesik, aztán kiböki, hogy jóval előbb volt az. Hogy Simms volt a közvetítő, amikor négy hónappal a tavaly novemberi választás előtt a Times-Bulletin gazdát cserélt. Évekig ugyanannak a családnak a tulajdonában volt a lap, és mindenféle érdekeltségek próbálták megvásárolni, de a család mindig nemet mondott. Erre megjelenik a városban ez a Simms, ajánlatot tesz, és egy hét sem telik bele, máris új gazdája van a lapnak. És alighogy létrejön az üzlet, a lapban egyre-másra jelennek meg a cikkek a városi tanács ellen, a kongresszusi képviselő ellen meg az összes többi tisztségviselő ellen. A városi tanács, ahogy már mondtam, meg is kapta az útilaput, de a képviselőt nem lehetett csak úgy kiebrudalni, mert Pelican Bay csak az egyik fele volt a körzetének. Hanem aztán nem sok ideje maradt szegény fejének – mármint a képviselőnek –, mert a felesége két hónappal ezelőtt agyonlőtte, de hát ezt nyilván ti is hallottátok.

Wu bólintott. – Hallottuk. Na és ki vette meg a lapot, Mószertóni?– Én is ezt kérdeztem tőle. Csakhogy akkorra már féljózanra

itta magát, megint dühbe gurult, az öklét rázta az orrom alatt, és azt mondogatta, ha olyan, okostóni vagyok, akkor járjak utána

magam. Aztán feláll, megtántorodik, próbál az asztalba kapaszkodni, de seggre esik, és magával rántja az abroszt italostul, tányérostul, poharastul, mindenestül a földre. – Overby a fejét csóválta. – Hogy ott micsoda felfordulás volt! És mit gondolsz, mennyire rúgott az az istenverte számla?

Durant sóhajtott. – Mennyire?– Nyolcvanhárom kurva dollárt fizettem, plusz még

huszonöt százalék borravalót, mert muszáj volt őket megkennem egy kicsit a rumli miatt, amit a tag csinált. Most képzeld, nyolcvanhárom dollár két személy után egy sima vacsoráért!

– Kinek a tulajdonában van, Mószertóni? – kérdezte Wu.– Micsoda?Ezúttal Wu sóhajtott. – A Times-Bulletin.– Ja, vagy úgy. Tudjátok, néha arra gondolok, ha egyetemre jártam volna,

piszok jó könyvtáros lehetett volna belőlem. Vannak férfi könyvtárosok is, nem?

– De még mennyi – mondta Wu.– Mert én semmit sem imádok annyira, mint bevenni magamat valami

olyan helyre, ahol mindenféle régi irat közt lehet böngészni. Mikor bemegy az ember, esetleg még csak egyetlen apró tényre támaszkodhat, az viszont máris egy másikhoz vezet, és az emberen egyszer csak felülkerekedik valamiféle vadászösztön, és csuda izgalmas az egész. Értitek?

– Hogyne – szólt Wu.– Elég az hozzá: gondoltam, egy kicsit utánanézek ennek az Oceanic

Publishing Rt.-nek nevezett kiadóvállalatnak, amelyik megvásárolta a Times-Bulletin-t. Hát kisült, hogy az Oceanic Publishing valami Glassman Termékek nevezetű mihaszna társaság tulajdonában áll, amely viszont az Arany Medve Vállalat tulajdona, amely mögött pedig a Nightshade Hanglemezek cége áll. Na hát, a teremtésit, a Nightshade Lemezeket aztán mindenki ismeri, akkora hírverést csaptak neki, mikor a 60-as évek végén megalapította az a tudós ürge, aki legalább egymilliárd dollárt vágott zsebre azért az elektronikus ketyeréért, amit feltalált. Biztosan emlékeztek rá; méghozzá azt a hogyishívjákot vette feleségül, azt a volt énekesnőt, Lace Armitage-et. P-vel kezdődik a neve. Ööö…

– Piers – mondta Durant.– Ez az, Randall Piers. Aztán öt évvel ezelőtt eladta a

Nightshade Lemezeket egy zsák pénzért. És mindenki tudja, ki adta a dohányt az üzlethez, bár a neve még véletlenül se szerepel sose a lemezeken.

– Mószertóni – szólt Wu.

– Mi van?– Durant meg én, mi ketten nem tudjuk az illető nevét.– Ja persze. Ti jó ideig nem voltatok itthon.– Te sem – mondta Wu.– De nekem megvannak a kapcsolataim. – Overbynek sikerült enyhe

szemrehányást vegyítenie a hangjába.– Hát istenem, mindenkinek van hibája – szólt Wu. – De azért talán

elárulnád nekünk azt a nevet.Overby arcán számító kifejezés jelent meg, az olyan emberé, aki a

legbecsesebb portékáját készül az asztalra tenni, ízlelgette a drámai pillanatot, majd kivágta: – Vince Imperlino.

Ha Overby arra számított, hogy bejelentése kellő hatást kelt, nagyot csalódott. Wu is, Durant is közönyösen meredt rá, pusztán udvarias érdeklődéssel, mint akik készséggel, ha nem is túlságos lelkesedéssel várják a folytatást.

Overby ábrázatára felháborodás ült ki. – A Krisztusát, srácok, azt csak tudjátok, ki az a Vince Imperlino?

Durant bólintott. – A bűnszövetkezetekhez van valami köze, ha jól tudom.

– Vagy mondjuk így: "az alvilág egyik vezéralakja" – lódította Wu olyan hangsúllyal, mintha idézne valahonnan.

Overby szaporán bólongatni kezdett az olyan ember módján, aki gyanítja, hogy bolondot csinálnak belőle. – Oké, hapsikáim, vegyetek csak hülyére. Ha nektek ez jó muri. Tudtok ti mindent Vince Imperlinóról. Amennyit én tudok a dolgaitokról, attól akár puszipajtásai is lehettek.

Durant felállt, Overbyhez sétált, és lenézett rá. Jó pár pillanatig bámulta mereven az ülő férfit, majd halkan azt kérdezte: – És most mihez kezd vele, Mószertóni?

– Mivel?– Megvásárolt magának egy lapot, és azóta majdnem magáénak mondhat

egy egész várost. Egyszóval mihez kezd vele?Overby felbámult Durantra. – Hát mi a nyavalyát kezdene

vele, mit gondolsz? Pénzt csinál belőle.– Hogyan?Overby vállat vont. – Én tudnék rá millió módot is.– És egyik sem lenne törvényes – mondta Wu.Overby mosolygott – sokat tudó, feszes, kegyetlen mosoly volt. – Fura

dolog ez Vince-szel – mert én már csak Vince-nek nevezem, bár ha szembekerülnék vele, biztos úgy betojnék, hogy egyből

imperlinózni, sőt miszterezni kezdeném. De ahogy mondtam, furcsa ám ez a Vince (dolga. Denvertől nyugatra, Vegas kivételével, mindenütt Vince a góré. Úgy értem, egyik banda se kezd bele semmibe anélkül, hogy Vince-szel ne egyeztetné a dolgokat előbb. De Vince neve mégse kerül be jóformán soha az újságokba. A Los Angeles-i zsernyákok mintha azt se tudnák, hogy a világon van. Még a szövetségiek is békén hagyják. Az ember szinte azt hinné, az öreg Vince egészen fel Washingtonig minden teremtett lelket megkent.

– Hinni sok mindent lehet – szólt Durant –, de ebből még mindig nem tudtuk meg, milyen tervei vannak Imperlinónak kies városunkkal.

Overby gyanakodva vizslatta két vendégét. – Tulajdonképpen mért érdekel ez titeket, mi?

Wu mosolygott, kimutatva csaknem az összes nagy, hófehér lapátfogát. – Megeshet, hogy be akarunk szállni. Persze csak szép csendben.

– De az is lehet, hogy mégsem – mondta Durant. – Mi lenne, ha felderítenéd nekünk a terepet, Mószertóni? Ha felkeresnéd az illetőt?

Overby megint rájuk meredt, tekintete még gyanakvóbb, mint az előbb. – Az drága mulatság.

– Tudjuk – mondta Durant. – Tízezret mondtál?– Csak egy sima beszélgetésért.Durant bólintott. – Tudjuk. Fizesd ki neki, Artie.Wu vaskos, barna borítékot vett elő a szivarzsebéből, és egy

köteg százdollárost számolt le az asztalra. – Tízezer.Overby felállt, az asztalhoz ment, megszámolta a bankjegyeket, majd

Durantra nézett. – Költségek – mondta. – Az elején mintha valami költségtérítést emlegettetek volna, hapsikáim.

Wu kiszámolt még néhány bankót az asztalra. – Kétezer. Kiadásokra.Overby körülnézett a szobában, a homlokát ráncolta. – Asszem, nem ártana

valami jobb helyre költöznöm. Mondjuk, mintha hirtelen egy csomó dohányhoz jutottam volna. A látszatra is adni kell.

Wu Durantra nézett. Durant arckifejezése nem változott, de Wu ismét a borítékba nyúlt. – Tessék, összesen négyezer a kiadásokra.

– Adjak nyugtát?– Á, nem kell, Mószertóni, hagyjad – mosolygott Durant. – De azt

mindenképpen szeretnénk, ha kapcsolatban maradnál velünk.Wu elővett egy blokkot a zsebéből, és két telefonszámot írt

rá. – Valamelyiken rendszerint elérsz bennünket.Overby bólintott, és zsebre vágta a papírlapot. Fogta a

bankjegyköteget, összetekerte, talált egy befőttesgumit egy hamutartóban, és ráhúzta a tekercsre. Egyszer-kétszer a levegőbe dobta a göngyöleget, de nem túl magasra, majd a nadrágzsebébe süllyesztette. – Rendben van, meglátogatom Simmset, rólatok kussolok, megtudom, amit csak lehet, aztán beszámolok nektek. Jó lesz?

– Jó – mondta Wu. – De egyúttal megtehetsz nekünk még valamit.– Mit?– Arról a kongresszusi képviselőről van szó, akit megöltek. 7

Mi van vele?– Nézz utána.– A felesége lőtte agyon. Mindenki tudja.Wu türelmesen ingatta a fejét. – Nézz csak utána. Overby rábámult, és

megnyalta az ajkát. – Miért? Wu mosolygott, de nem valami szeretetreméltóan. – Mert mi azt mondjuk.

II. RÉSZ

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Hétre járt az idő azon a péntek estén, amikor Icky Norris óvatosan belavírozott a behemót, csaknem kilenc méter hosszú Winnebagóval a Fuvalom közbe, Venice egyik keskeny, egyirányú mellékutcájába, melynek egyik oldalán néhány düledező, toldott-foldott parti nyaraló, a másikon egy sor kétes háromemeletes ház emelkedett, csupa festésre szoruló épület, majd mindegyiken ott a kopott tábla: KIADÓ SZOBA.

Norris megállította a kempingautót, és végignézett a sikátoron, amely dugig volt kocsikkal. A legtöbb kocsifelhajtó és garázs előtt szigorú táblák hirdették: PARKOLNI TILOS – A SZABÁLYSÉRTŐKET SAJÁT KÖLTSÉGÜKRE ELVONTATJÁK.

– Hol parkoljunk le ezzel a döggel? – szólalt meg Norris.Tony Egidio, aki a vezetőülés mellett rögzített forgószéken

ült, kutató pillantással pásztázta végig a sikátort, míg meg nem látta, amit keresett: egy kicsi, kézírásos táblát, melyen ákombákom betűkkel ez állt: PARKOLÁS 50 CENT.

Egidio odamutatott. – Ott.Norris felmérte a szűk kis közt, amelyből a parkoló autók

csak keskeny csíkot hagytak szabadon. – A francba is, apám, nem tudom, hogy férünk el.

Egidio kidugta a fejét az oldalablakon, hogy szemrevételezze a terepet. – Bőven van hely.

A maga részéről Icky Norris is felmérést végzett. – Lehet, hogy a te feleden bőven van hely, de ezen az oldalon kis híján súroljuk ezt a sok nyüves kocsit.

– Akarod, hogy én vezessek?– Akarja a franc. Elboldogulok ezzel a döggel magam is. Épp csak tudni

akartam, mennyi helyünk van.Norris lassan végigkormányozta a jókora járművet a

sikátoron, és óvatosan befordult vele a kövezetlen parkolóba, mely szinte teljesen üres volt, csupán két, ütött-kopott Ford szedán vesztegelt távolabb, mindkettő a kora hatvanas évekből származó modell. A visszapillantó tükre segítségével Norris befarolt a parkolósávba, és beállította a kocsit. Ezután kikapcsolta a motort, és megkönnyebbülten sóhajtott.

– Na látod, bőven elfértünk – mondta Egidio.– Na ja, neked talán semmiből se állna megmagyarázni

Sollynak, hogy a nyavalyába sikerült összevissza karcolnod a sógora vadonatúj Winnebagóját, de nekem ilyen magyarázkodás igazán nem hiányzik.

Kikászálódtak a lakóbuszból, és bezárták maguk mögött. Alig távolodtak pár lépést, kinyílt az egyik rozoga Ford ajtaja, és egy nyiszlett, éhenkórász külsejű, huszonkét évesnél nem idősebb férfi szállt ki belőle. Hosszú, csapzott szakálla tiszta állapotban hamvasszőke lehetett. Most viszont ragacsosan szürkéllett, akár az ugyancsak hosszúra növesztett haja. Feje tetején gondosan hegyesre csavarintott hajtüskék meredeztek. Épp egy újabb tüskét tekergetett szép formásra, szemlátomást öntudatlanul, miközben lassan Egidio és Norris felé csoszogott. Mocskos zöld bőrdzsekit és ócska, foltozott farmert viselt. Nem ártott volna neki egy alapos fürdő.

– Egy dollár lesz – mondta.Egidio ránézett, aztán a táblára. – Ötven cent van kiírva.A tüskéshajú a tábla felé fordult. Nedvesen csillogó szürke

szeme enyhén eszelős tekintetű. Szemügyre vette a táblát vagy talán valami egyebet túl rajta, úgy egy kilométernyire. Azután visszafordult Egidióhoz és Norrishoz.

– Írott szó, ugyan! – mondta keserűen, és megvetése jeléül a

fejét rázta, hogy csak úgy vonaglottak rajta a tüskék, szinte kígyószerűen. – Egy dollár lesz – ismételte.

Egidio vitatkozni kezdett, de Norris leintette. – Fizesd ki a szarrágót.A fiatalember átvette a bankjegyet, furcsállva nézegette, majd Egidiót és

Norrist vette szemügyre. Végül újra megrázta a fejét, mire a hajtüskék ismét táncba kezdtek. – Maguk bezzeg hússal élnek, mi? – szólt, sarkon fordult, és visszaslattyogott mezítláb az 1962-es Fordhoz, amelyben lakott.

Egidio vágott egy fintort, kiköpött, és megjegyezte: – Rohadt narkósok.Amikor beljebb értek a sikátorba, megálltak. – Melyik az? – kérdezte

Norris.Egidio előrebökött az állával. – Az ott.Az épület, amelyikre Egidio mutatott, vörös téglás, málladozó,

hatszintes penzió volt. A sikátor óceán felőli oldalán épült, és az oldalfalán, közvetlenül az eresz alatt díszelgő festett cégér még 1928-ból származott. Az idők folyamán elmosódott felirat ezt hirdette: TENGERPART HOTEL – VENICE LEGRANGOSABB SZÁLLODÁJA – SZOBAÁRAK 2,50 $-tól.

Egidio és Norris az épület oldala mentén végighaladva a homlokzat elé kanyarodott, mely széles, cementezett járdára s azon túl a tengerpartra nézett. Egy üvegajtón át üres előcsarnokba léptek. Zöld liftajtó tűnt szembe balra az alkóvtól, amelyben eredetileg a fogadópult lehetett. A falmélyedésben most szemeteskukák álltak, legtöbbjük színig tele.

A felvonó FOGLALT jelzése pirosan világított, de Icky Norris azért megnyomta a hívógombot. Azután szimatolt párat, elfintorította széles orrát, és azt mondta: – Itt valahol döglött macska van.

Egidio is beleszagolt a levegőbe, összeráncolta a homlokát, majd egyetértőleg bólintott.

A lift zökkenve ért le a földszintre, a piros FOGLALT jelzés kialudt, és az ajtó zörögve nyílt ki. A liftből egy majdnem csinosnak mondható lány készült kilépni, de Egidio és Norris láttán tétovázott. Fiatal volt, nagyon fiatal, amolyan serdülő korú még, bizalmatlan barna szemekkel és pici szájjal, amely most rémült ó-t formált. Először visszahőkölt a két férfitól, de aztán rászánta magát, hogy kisurranjon mellettük.

– Bú! – mondta Icky Norris.A lány felsikított, és hanyatt-homlok rohant át az

előcsarnokon, majd ki az ajtón.– Ezt a kis pipit is megerőszakolták már egyszer-kétszer,

lefogadom – jegyezte meg Norris, amint beléptek a felvonóba. Egidio

megnyomta a hatos gombot, és szótlanul bólintott. Sokszor nem is méltatta válaszra Norrist, akinek általában majd mindenre volt valami teljesen megalapozatlan észrevétele. Néha túl sokat jár a szája ennek a niggernek, gondolta Egidio.

A hatodik emeleten végigmentek a szőnyegtelen folyosón, míg a 611 – és ajtó elé nem értek. A 611 – és az épület elülső, part felé eső részében volt. Egidio bekopogott.

Férfihang kiáltott ki. – Mi van?– Mink vagyunk – szólt Egidio –, én meg Icky. – Megemelte a hangját,

hogy behallatsszon az ajtón.Az ajtó kinyílt, és Eddie McBride állt előttük egy szál fehér

boxgatyában. Tekintete egyik férfiról a másikra siklott, aztán a homlokát ráncolta.

– Szombatot mondtatok. – Két szemöldöke közt a ránc még mélyebb lett. – Szombat delet.

– Szombat vagy péntek, most már egyre megy – mondta Norris. – Piszok mázlid van, apám, egyenesben vagy.

– Bejön a bolt? – kérdezte McBride.– De be ám – mondta Egidio. – Azért jöttünk el érted, mert Solly látni akar.McBride félrehúzódott, mire Norris és Egidio belépett a

szobába. Tipikus, olcsó szállodaszoba volt, de sokkal rendesebb, mint a nagy átlag. Az ágy szinte pedánsan bevetve; a kis, összevissza karcolt íróasztal előtt a szék pontosan a helyén; fésű és kefe akkurátusan az öltözőasztal közepén. Eddy McBride jobban érezte magát, ha rend volt körülötte. Erre a tengerészet tanította meg, és már rég rájött, hogy amit az ember egyszer a tengerészeméi megtanul, az alaposan belérögződik.

– Mért pont ma este akar látni? – kérdezte McBride. – Mért nem holnap?– Holnap elutazik – közölte Egidio. – Big Bearbe megy víkendezni. A

sógora kempingautójával jöttünk, itt áll kinn az utcán. Most szépen átfurikázunk vele Sollyhoz, megdumálhatod vele a dolgot, aztán visszahozunk a kocsiján.

McBride gondolkodóba esett. Nem nagyon tetszett neki az egész, de ha belegondolt, tulajdonképpen ésszerűnek hatott, kivált, ha Solly másnap már nem lesz a városban. Veszíteni semmi esetre sem veszíthet a dolgon. Solly első ajánlata 5000 dollár volt a térképért, pont amennyivel McBride tartozott neki. Abból a pénzből persze már hírmondó se maradt – elment az utolsó centig. McBride akkor megpróbálta lealkudni

a kamatokat is, amivel még tartozott, és némi telefonálgatás és civódás után, Egidio közvetítésével, Solly végül is engedett. Ez kissé idegesítette McBride-ot. Solly túl könnyen adta be a derekát.

– Hát akkor – szólalt meg McBride, még mindig habozva –, legjobb lesz, ha felöltözöm.

Fehér vászonpantallóba bújt, és épp sötétkék trikóját húzta át a fején, amikor Egidio előszedett egy darab papírt a zsebéből, és rápillantott.

– Az a két név, amit megadtál telefonon délután – mondta.– Mi van velük?– Nem tudom, helyesen írtam-e le őket.– Durant – mondta McBride, majd betűzte. – Quincy – tette

hozzá, és ezt is lebetűzte.– És a kínai pasi neve?– W-u.– A francba is, én "W-o-o"-nak írtam. – Egidio elkérte Norris golyóstollat,

és kijavította a hibát. – És ugye, azt mondtad, a keresztneve Artie?– Igen.– A rendes neve nyilván Arthur, mi?– Arthur Case – közölte McBride, miközben zoknit húzott, és gondosan

kisuvickolt mokasszinba bújtatta a lábát.– Honnan a nyavalyából szedte ezt a nevet kínai létére? – szólt Icky Norris.

– Vagy tán csak félig kínai az ipse?– Kínai az egészen, de nem hiszem, hogy beszéli a nyelvet. Én legalábbis

még nem hallottam.– Na, készen vagy? – kérdezte Egidio.McBride megtapogatta a zsebeit, megvan-e mindene.– Igen, mehetünk.– Nálad van a térkép?McBride benyúlt az öltözőasztal tükre mögé, és egy

nagyobb borítékot húzott elő, amely a tükör hátlapjához volt celluxozva.

– Nem valami bombabiztos rejtekhely – vélte Norris.– Ja, a faliszéfem kipurcant.Egidio már nyúlt a borítékért s benne a térképért, amelyen kereszt jelölte,

hová van elrejtve kétmillió dollár valahol a saigoni USA-követség területén.McBride rámeredt. – Majd Sollynak adom át, azt hiszem – mondta:

Felhúzta az ingét, félig bedugta a borítékot az alsónadrágjába, majd a még mindig ragadós celluxszal sovány, lapos gyomrára tapasztotta. Az így rögzített borítékra újra ráhúzta az ingét, de Egidio még idejében észrevette, hogy most

is a tengerészgyalogsági övét viseli a nagy, nehéz csattal.Egidio vállat vont. – Nekem nyolc.Kifelé menet McBride lépett ki először a szobából, Icky

Norris maradt utolsónak. Megállt, és körüljártatta a szemét a szobában, mintha arról akarna meggyőződni, hogy semmi terhelő nyomot nem hagytak maguk után. Aztán behúzta az önzáródó ajtót, és McBride-ra vigyorgott. – Egész klassz kis szoba ez, hallod.

– Csak büdös – mondta McBride.– Na de te legalább rendben tartod.Lelifteztek az üres hallba, majd a Tengerpart Hotel mentén végighaladva

elérték a parkolót. Ott most is a kempingautó volt az egyetlen kliens, de a felvigyázó ezúttal rozoga Fordja tetején trónolt törökülésben, a fejét borító hajbozót tüskéi lágyan libegtek a tengeri szellőben, míg bambán bámult az óceán fölött délnyugat felé, Bora-Bora irányába.

– Az anyját, ez már az űrben lebeg valahol – jegyezte meg Icky Norris.

– Mint mindig – mondta McBride.Norris kinyitotta a Winnebagót, és megvárta, míg McBride

bemászik elsőnek. Azután beszállt maga is, nyomában Egidióval, és becsusszant a kormánykerék mögé. McBride ezalatt már a kocsi közepe táján állva nézelődött.

– Most látok először egy ilyen micsodát belülről – mondta. – Egész frankó, mi?

– Ha én annyi idős lennék, mint te, és hozzá nőtlen, okvetlenül szereznék magamnak egyet – szólt Icky Norris, miközben kifelé kormányozta a kempingbuszt a parkolóból. – Prímán ellaknék benne. Bőven elég egy személynek. Sőt kettőnek is.

– Szétnézhetek egy kicsit? – kérdezte McBride.– Csak tessék – intett Egidio.McBride szemügyre vette a háromégős kályhát, és

kinyitotta a kis hűtőszekrényt, amely láthatólag minden jóval meg volt rakva. Azután bekukkantott a szekrényajtókon, kisilabizálta egyik-másik konzerv címkéjét, a lakótér elülső végében is megnézett mindent apróra, kinyitotta meg elzárta a mosogató csapjait, és még alája is vetett egy pillantást, ahol padlópaszta, Hypo, súrolószer, ablaktisztító, mosogatószer, egy üveg kék szalmiákszesz és egy üveg színtelen benzin sorakozott.

– Az angyalát! – jegyezte meg elismerően. – Ez már döfi! Mint egy jól felszerelt hajó.

– Csak éppen nem kerül annyiba, mint egy hajó – mondta Norris. Egy piros lámpánál megállította a Winnebagót, és várta, hogy balra fordulhasson a Lincoln Boulevard-ra, amelyről aztán nem szándékozott letérni, amíg el nem éri a Santa Monica-i Colorado sugárutat.

– Mennyibe kerülhet? – kérdezte McBride.– Te kis híján vettél egyet, nem igaz, Tony? – szólt Norris.– Egén, játszadoztam a gondolattal – mondta Egidio. – Tizenöt-húszezerért

már kapni egy újat, ha nem is pont ekkorát, mint ez. Használtan persze sokkal olcsóbb.

– És mennyit fogyaszt?– Rengeteget. Tíz liter néha tíz-tizenkét mérföldre se elég.McBride közben leereszkedett az egyik, ággyá alakítható

kárpitozott padra. Előrehajolt, és megint hol kinyitotta, hol elzárta a mosogató egyik csapját, mint akit elbűvöl a tény, hogy működik.

Egidio forgószékestül szembefordult vele. – Hogy van a hüvelykujjad?McBride lepillantott a bal kezére. A kötés kezdett elpiszkolódni. –

Megjárja.– Aztán nehogy személyeskedésnek fogd fel. Érted, ugye? – szólalt meg

Egidio.– Világos.– Sima üzlet volt, semmi több.– Világos.– Na azér, mert nem akartuk, hogy személyeskedésnek fogd fel.Ezután már nem sok beszélnivalójuk akadt. Santa Monicába érve Norris

jobbra letért a Colorado sugárútról, és a Hetedik utcába kanyarodott. Harmincöt mérföldre növelte a böhöm nagy jármű sebességét, hogy lehetőleg végig zöld lámpát fogjon ki, ami zömmel sikerült is neki. Átrobogtak egy üzleti negyeden, majd három- és négyemeletes, egészen új bérházak között, amelyek csaknem mindegyikén kinn függött a tábla: NINCS KIADÓ LAKÁS. Ezen a szakaszon egypár igen tetszetős eukaliptuszfa is szegélyezte a Hetedik utcát, de csak addig, amíg családi házakkal beépített környékre nem értek. A San Vicente Boulevard-nál Norrist megállította a villanyrendőr. De amint a lámpa zöldre váltott, ahelyett, hogy jobbra fordult volna, csak hajtott tovább egyenesen a Hetedik utca

folytatását képező East Channel Roadon.Pár pillanatig McBride nem szólt semmit. Aztán megjegyezte: – Solly

Brentwoodban lakik.– Úgy van – mondta Egidio. Körbepördült a székével,

úgyhogy most ismét előrenézett.– Ez nem a Brentwood felé vezető út. – McBride hangja

tompán, sőt kissé szomorúan csengett.– Úgy van – mondta megint Egidio, és hátralendítette a forgószéket.

A revolvert a jobb kezében tartotta. McBride egyetlen pillantással gépiesen felmérte: 45-ös Colt automata, szolgálati pisztoly. Tekintélyes lőfegyver.

– A büdös francba – mondta McBride.Egidio a fejét ingatta – lassan, sajnálkozóan. – Hát így alakulnak néha a

dolgok, Eddie.– Sima üzlet, semmi egyéb, mi?– Úgy van – mondta Egidio. – Sima üzlet.– Jobb lesz, ha most szeded el tőle a térképet – szólalt meg

Icky Norris, miközben a Santa Monica-i kanyon kígyózó szerpentinjén lefelé kormányozta a Winnebagót a Pacific Autópálya irányába.

– Az ám, nehogy kilyuggassuk a térképet – mondta rá Egidio.McBride felhúzta az ingét, hogy hozzáférjen a borítékhoz.

De mielőtt hozzáérhetett volna, megszólalt Egidio: – Ne nyúlj az övcsatodhoz, Eddie. Ne is próbálkozz a késsel. Csak add ide szépen lassan és nyugodtan, ahogy a hekusok szokják mondani azokba a süket krimikbe.

– Most? – kérdezte McBride.– Most hát. Csak szép nyugisán.McBride babrált valamit az övén, mire a csat levált. Egy

veszedelmes kinézésű, mintegy tízcentis tőr nyelét képezte. McBride óvatosan, nyéllel előre odanyújtotta Egidiónak. Egidio anélkül, hogy levette volna a szemét McBride-ról, átadta Icky Norrisnak a kést, aki vigyorogva szemlélte meg, majd a kormány előtti polcra helyezte.

– Mondtam, ugye, hogy van neki ilyen hogyishívjákja – szólt Norris. – Namban volt mindenkinek, főként annak a sok büdös tengerésznek.

– Most a borítékot, Eddie – mondta Egidio.McBride lehámozta a celluxot a bőréről, és átadta a borítékot is,

éppoly óvatosan, mint az imént a kést. Aztán lehúzta az ingét, visszaroskadt a padra, és kibámult az ablakon. A Pacific Autópályán robogtak észak felé.

Némán ültek mind a hárman, míg a Getty Múzeumhoz nem értek, akkor Icky Norris megszólalt: – Ezt figyeljétek, milyen csudaszép naplementénk lesz. – McBride kipillantott, de Egidio nem.

Egidio ehelyett úgy döntött, hogy tart egy kis lelki fröccsöt McBride-nak. – Tudod, mi a baj az ilyen hapsikkal, mint amilyen te vagy?

– Mi?– Csak úgy lógtok bele a világba. Úgy értem, az ilyen

magadfajta krapek, mikor hazajön a háborúból, csak úgy teng-leng, minden állandó elfoglaltság nélkül. Mindenféle üzlettel próbálkozol, de hát a francba is, nincs neked annyi gógyid, hogy ilyesmiből megéljél. Icky is volt Vietnamban, igaz-e, komám?

– Hatvannégytől hatvanötig – mondta Norris. – Rohadt egy idő volt.

– Ő bezzeg, mikor visszajött, rögtön kikötött Solly mellett, Ö ugyan nem futkosott kis szaros bulik után. Talált magának állandó elfoglaltságot.

– Mint hüvelykujjtörő – mondta McBride.– Nem érdemes dumálni neki – szólt Icky Norris. – A pokolba, ez úgyis

mindent jobban tud.– Az – mondta Egidio. – Igazságod lehet. Az ember csak tanácsot próbál

adni nekik, és mi érte a köszönet? Pimasz visszapofázás.A következő húsz mérföldet néma hallgatásba burkolózva

tették meg, csak amikor Malibu központján haladtak át, szólalt meg Egidio:

– Az a Durant nevű pasas, az ugye errefelé lakik?– Kijjebb – mondta McBride.Megint hallgattak egy sort, míg el nem érték a Pepperdine Egyetemet,

amelynek némileg futurista komplexuma ellentmondott a nagyon is fundamentalista alapoknak. – Tudod, hol láttad már ezeket az épületeket? – kérdezte Icky Norris.

– Ezeket itt, amik mellett most húzunk el? – tudakolta Egidio, de közben le nem vette a szemét McBride-ról.

– A Pepperdine Egyetemet.– Hát láttam már máskor is, mikor erre jöttem.– Nem, úgy értem, miben láttad a tévében?– Miben?– A hatmillió dolláros férfi-ben. Szoktad nézni, nem?– Hogyne, azt mindig megnézem. – Egidio elgondolkozott a dolgon. –

Istenuccse, Icky, tényleg, igazad van.– Naná hogy igazam van.

Amint vagy egy mérföldnyire maguk mögött hagyták a Pepperdine Egyetemet, Norris egyenest a Latigo Kanyon szerpentinre kormányozta a kempingkocsit, mely keskeny fekete aszfaltszalagként kígyózott felfelé a hegyoldalba. Az útjelző táblán hosszú, fekete cikcakkvonal és alatta 9 MÉRFÖLD felirat figyelmeztetett a veszélyes szakaszra.

A kilenc mérföld szinte mindvégig hegynek fel vezetett, és kanyar kanyart követett. Három-négy mérföld után a házak elmaradoztak, csupán az aszfaltút feketéllett előttük és a kanyon meredélye ásított alattuk. A nap lebukott a hegyek mögött, de még nem volt egészen sötét. McBride gondosan választotta meg a pillanatot.

Egy különösen veszedelmes útszakaszon haladtak, hajtűkanyarban. McBride mély lélegzetet vett, és elordította magát: – Vigyázz, nekünk jön az a kurva kocsi!

Icky Norris beletaposott a fékbe. Egidio akaratlanul elfordult McBride-tól, de aztán észbe kapott, és visszafelé pördítette a székét. Csakhogy McBride akkorra már a mosogató alatt kuporgott, kinyitotta a tisztítószeres szekrényke ajtaját, és kezében ott volt a benzinesüveg. Jobb keze a nadrágzsebében keresgélt.

Egyetlen gyors, ruganyos mozdulattal felegyenesedett, és egy felfelé irányzott erős lendülettel a mosogató széléhez vágva letörte a benzinespalack tetejét. Közben felordított, mert belesajdult a hüvelykujja. Lendületét azonban nem fékezte le, még akkor sem, amikor Egidio felemelte az automatát. A benzin, jó félliternyi, Egidio arcára, fejére és a szemébe loccsant. Egidio felüvöltött.

McBride jobb keze előbukkant a nadrágzsebéből. Gázöngyújtót szorongatott, rajta a tengerészgyalogság emblémája. A teteje máris nyitva. McBride már a zsebe magasságában a gyújtókereket pöckölte a hüvelykujjával. Az öngyújtó lángra kapott, és McBride Egidio benzinnel átitatott ingéhez vágta.

A lángok magasra csaptak, és meggyújtották a férfi arcán és tar fején fénylő benzinréteget. Tony Egg felsikoltott, elejtette a revolvert, mind a tíz körmével a szemét kaparta, és a lángokat csapkodta.

Icky Norris végül is megállította a kempingbuszt, berántva a kéziféket. A kocsi megfarolt, és veszedelmesen közel került az út bal oldalán tátongó meredély széléhez. Norris egy gyors fejfordítással hátrapillantott, próbálta megítélni, mire koncentráljon inkább, Egidióra vagy a járműre. A

kempingkocsi mellett döntött. Hiba volt.McBride felkapta a 45-öst, hüvelykujjával kibiztosította, és

tarkón lőtte Icky Norrist. Norris fejének bal fele nagyrészt szétmázolódott a szélvédőn, amelyre máris pókhálórepedéseket rajzolt a lövéssorozat. Norris élettelenül rogyott a kormánykerékre, lába lecsúszott a fékről. A kempingbusz lassan kúszni kezdett előre a tátongó mélység felé.

McBride gyorsan mozdult. Átmászott a még mindig füstölgő, bár már nem lángoló Egidión, aki remegő, vinnyogó, szoros gomolyaggá kuporodott össze a földön. Amint Egidio fejére lépett, McBride-on átvillant, milyen furcsán ismerős a látvány, aztán eszébe jutott az a néhány agyonégett áldozat, akiket Vietnamban látott. Azok is éppen ilyen szoros kis gombolyaggá gyömöszölték magukat.

McBride az ajtókallantyúval bajlódva megint csak megrándította a sérült ujját. Közben a kempingbusz feltartóztathatatlanul gurult előre öt vagy talán tíz mérföldes sebességgel, gázpedálján egy halott ember lába. Végre kinyílt az ajtó. McBride ugrott.

Épp idejében kecmergett talpra, hogy még lássa, amint a Winnebago lefordul a kanyon szélén. Csaknem tíz másodpercig még négy keréken gurult, majd bukfencezni kezdett, először oldalvást, aztán hosszában. A kanyon legalján állt csak meg, mintegy háromszáz méter mélységben. Pár pillanatig pihent ott, majd lángok csaptak fel belőle.

McBride csak nézte. Aztán a 45-ösre pillantott, melyet még mindig a jobb kezében tartott. Megtörölgette az ingével, majd a ravaszvédő kengyelnél fogva olyan messzire hajította, amilyenre csak tudta. Utánanézett a zuhanó revolvernek, majd egy pillanatra lebámult újra az égő kempingbuszra.

– Égjetek csak, rohadtak – mondta Eddie McBride.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A prérifarkasok majd egy órán át követték McBride-ot. Öten voltak, és tizenöt-húsz méternél közelebb egyszer sem merészkedtek, bár a legnagyobb olykor-olykor előbbre loholt valamelyest. – Merő felvágásból, gondolta McBride.

A prérifarkasok mintegy tizenöt perccel azután szegődtek McBride nyomába, hogy letért a Latigo Kanyon országútjárói. Most a kanyon fenekén igyekezett utat törni vissza az óceán felé. McBride nehezen haladt, meg-megbotlott, és jó néhányszor el is esett, egyszer éppen a bal kezére, mégpedig teljes súlyával, hogy azt hitte, újra eltört a hüvelykujja. Az eséstől feldühödött, elordította magát, felkapott egy követ, és a farkasok közé vágta. Nem talált, a dögök csak nevettek rajta. Legalábbis úgy látszott, mintha vigyorognának rá.

Azután besötétedett, és McBride már nem látta a prérifarkasokat, de tudta, hogy ott vannak. Akárcsak azokban a blőd vadnyugati történetekben, amiket olvasni szokott, gondolta McBride. A cowboy sötétben botorkál a sivatagban vagy valahol, s noha látni nem látja, tudja, hogy ott ólálkodik a közelében a puma. Vagy egy csapat indián vagy valami. McBride-ban egyszerre újdonsült tisztelet ébredt a cowboyfilmek iránt.

A McBride-ot kísérő öt rusnya állat csupán elenyésző hányada volt a Santa Monica-i hegyekben százával kóborló prérifarkasoknak, amelyek kígyókon, rágcsálókon, nyulakon vagy bármilyen egyéb kínálkozó zsákmányon éltek. Néha azonban be-betörtek valamelyik gyérebben települt lakókörzetbe, és jól belakmároztak egy-egy kövér cirmosból vagy agyonpátyolgatott pudlikutyából. Jó néhány háromlábú kutya és farkatlan macska akadt Malibuban, amelyet a helybeli állatorvosok toldozták-foldozták össze a prérifarkasok egy-egy rövid, de annál kínosabb látogatása után.

A McBride nyomába szegődött öt farkas nem tágított egészen addig, míg egypár ház ablakszeme fel nem világlott a hegyoldalban. Akkor aztán megfordultak, és visszaügettek a dombok közé. McBride ezúttal is inkább csak érezte, hogy nincsenek már mögötte.

Ezután már az út is járhatóbb lett, és McBride nem botlott meg lépten-nyomon, s csupán egyszer esett el újra. Egy óra múlva kiért egy szirtfokra a Pacific Autópálya fölött, vagy egy mérföldnyire északra attól a leágazástól, ahol Icky Norris ráfordult a Latigo Kanyon mentén futó útra.

McBride talált egy mélyutat, s azon haladt lefelé, míg el nem érte az autópályát. Várt, míg egyik irányból sem közeledett autó, akkor aztán átrohant az úton. Az utat a túlsó oldalon magas lánckerítés szegélyezte. A kerítés mentén haladva McBride végül talált egy helyet, ahol szét volt feszítve. Keresztülcsusszant a résen, majd óvatosan tapogatózva ereszkedett alá a partra. Ott végre megállt pihenni, elterült a fövényen. Becslése szerint

valamivel több mint két órát gyalogolt, és legalább hat mérföldet tett meg. De az is lehet, hogy hetet.

Cigarettára éhezve előhalászott egy pakli Marlborót a bal nadrágzsebéből, s közben összerándult a hüvelykujjába nyilalló fájdalomtól. Szájába dugta a cigarettát, aztán halkan elkáromkodta magát, amikor eszébe jutott, mit csinált az öngyújtójával. A francba is, gondolta, meg fogják találni, és, az emblémából majd rájönnek, hogy valami tengerésztiszté vagy volt tengerésztiszté lehetett, Solly pedig egykettőre kitálalja nekik, ki az illető. Az járt az eszében, vajon megtalálták-e már az összeégett Winnebagót. Számítgatta: ha igen, akkor ugyan mennyi idő kell a rendőrségnek, hogy a rendszám nyomán Solly sógorához, majd Sollyhoz eljusson. Talán egy óra. Esetleg kettő.

McBride megpróbálta eldönteni, mit tegyen. Annak nem volt értelme, hogy visszamenjen a venice-i szállodaszobájába. Mire odaér, valószínűleg már várni fognak rá – vagy a zsaruk, vagy Solly szépfiúi közül egy-kettő, akikkel eddig még csak nem is találkozott. Végignézett a ruházatán, igyekezett megállapítani, eléggé szalonképes-e, de már túlságosan sötét volt. Azt mindenesetre sejtette, hogy a fehér vászonnadrágja csupa mocsok és pecsét, és a kék trikó sincs sokkal jobb állapotban. Meg aztán tele lehet a teste horzsolásokkal és zúzódásokkal a sok eséstől. Ha így besétálna egy motelbe autó nélkül, csak egy pillantást vetnének rá, és hívnák a zsarukat.

McBride próbált valami kivezető utat találni – először logikával próbálkozott, de problémák megoldásához nem sok tehetsége volt, és ezt homályosan maga is tudta. Feltápászkodott, leporolta a nadrágja fenekét, és szinte ösztönösen indult el észak felé, valakihez, aki egy jó mérfölddel feljebb lakott a parton, aki okosabb nálánál, és akinek lehet egy-két ötlete. Ez a valaki Quincy Durant volt.

Durant a díványon ült a nappaliban, ölében spirál gyorsírófüzet, a lemezjátszón pedig a Cleveland-vonósnégyes remekelt éppen Mozart c-moll Adagio és fúgá-jával (K.546). Durant összerezzent, amikor a Mozart-muzsika fölött meghallotta McBride bőrsarkú félcipőjének a döndülését a partról felvezető falépcsőkön. De mert a közeledő akkora lármát csapott, Durant meg is nyugodott menten, mivel rájött, hogy valaki így akarja jelezni

jöttét.Lepillantott arra, amit a füzetbe írt. Legfelül nyomtatott,

szinte kalligrafikus betűkkel ez állt: SILK ARMITAGE. Ezután négy bekezdés következett, egyik sem több három sornál, mindegyik megszámozva. Amikor meghallotta a lépcsőn közeledő lépéseket, épp az ötös pontnál tartott. Becsukta a füzetet, bedugta egy díványpárna mögé, felállt, és az üveg tolóajtóhoz lépett. Felgyújtotta a külső világítást, és éppen az ajtót tolta félre, amint McBride felért a lépcsősor tetejére.

McBride megállt, és hervadtán elvigyorodott. – Hogy s mint? – szólalt meg.

Durant szemügyre vette. – Hát csak annyit mondhatok, hogy távolról sem olyan ramaty állapotban, mint te.

McBride elcsigázottan bólogatott, hirtelen tört rá a fáradtság. – Ja – mondta. – Bemehetek?

– Persze.Durant hátrább lépett, hogy bebocsássa McBride-ot. A nappaliba érve

McBride megtorpant, és egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt. Behunyta a szemét, kicsit imbolygott álltában, majd újra kinyitotta a szemét. – Ez a zene – szólt. – Ez szép. Klasszikus, ugye?

– Uhum – mondta Durant. – Klasszikus. Oda ülj, abbamutatott a bőrszékre. – Ha véres lesz, a bőrről lejön a vér.

– Vérzek?– Nem nagyon.– Nem is tudtam, hogy vérzek.– Van a fejeden egy-két mély karcolás, itt, ni – érintette meg Durant a saját

bal halántékát.McBride, mint mindenki, aki tükörképhez szokott, szintén a halántékához

nyúlt, de a jobb oldalon. Aztán észbe kapott, és kitapintotta a vért, amely a két, már-már vágásnak is beillő mély, két-három centis karcolásból szivárgott végig a bal halántékán. Nézegette a vért az ujjai hegyén, és összerázkódott. – Huh. – Aztán leült a székre.

– Mit iszol? – kérdezte Durant. – Skót whiskyt vagy bourbont?– Gint – válaszolt McBride. – Ha van gined.– Van ginem – mondta Durant. Sarkon fordult, és kiment a konyhába,

felnyúlt, kinyitotta a fridzsider feletti szekrénykét, és levette a még mindig bontatlan üveg Tanqueray gint. Azonkívül kivett egy palack skót whiskyt is.

– Tisztán? – kiáltott be McBride-nak.

– Egén. Tisztán.Durant keresett két vizespoharat, az egyikbe jeget tett, és egy adag whiskyt

öntött rá, majd némi vizet engedett hozzá a csapból. Aztán kinyitotta a ginesüveget, és úgy találomra majd egy decinyit löttyintett a másik pohárba. Visszatette a palackokat, fogta a poharakat, és visszament a nappaliba.

– Nesze – mondta –, itt a szíverősítő.– Kösz – vette át McBride. Hálásan csengett a hangja.

Nagyot kortyolt a ginből, és elfintorodott. – A Jézusát. – Elő akarta halászni a marlborós paklit a bal nadrágzsebéből, de beakadt a hüvelykujja, mire kifakadt: – Hogy az isten verje meg, a Jézus Krisztusát!

Durant felemelte a saját csomag Pall Malljét a kisasztalról, kirázott belőle egy szálat, és odakínálta McBride-nak. – Tessék.

McBride kivette a cigarettát, és hagyta, hogy Durant meggyújtsa neki. Mélyen leszívta a füstöt a tüdejébe, köhögött, és azt mondta: – Kurva erős ez a fajta, mi?

Durant figyelmesen nézte. – Most már jól vagy?– Jól hát.– Nem fogsz elájulni vagy valami?– Nem, semmi bajom.– Rögtön jövök.McBride a ginjét iszogatta, mikor Durant visszatért az orvosi

szereit tartalmazó nyitott cipősdobozzal. McBride sebei nem voltak olyan komolyak, mint amilyennek először látszottak, még a halántékán levő két vágás sem. Durant letisztogatta a vért, és bekente fertőtlenítővel a sebeket. Aztán a sarkára ült a földön keleties pózban, úgy mustrálgatta McBride-ot pár pillanatig.

– Szerintem még tapasz se kell rá.– Hát kösz, igazán. Marha rendes tőled.– Az ujjad hogy van?– Fáj pokolian. Azt hiszem, megint kipurcantottam.– Azt kétlem. Akarod, hogy megnézzem?– Te értesz a törésekhez?Durant mosolygott. – Valamicskét. Valószínűleg épp eleget.McBride homlokráncolva fontolgatta, rábízza-e a hüvelykujját egy ilyen

botcsinálta doktorra. Mikor végül döntött, odanyújtotta Durantnak a bal kezét. – Tessék.

Durant megint elmosolyodott, és megvizsgálta, hogy s mint látta el a

narkós klinika orvosa McBride hüvelykujját. Felületes munka, állapította meg. Sőt slendrián. A hüvelykujj harmincfokos szögben elállt McBride kezétől. Egy sebészolló segítségével Durant gyorsan lenyisszantotta a régi tapaszt, és ugyanazt a sínt használva fel, új kötést készített, amellyel McBride hüvelykujját a bal mutatóujjához rögzítette. Gyorsak, ügyesek és sajátságosan gyengédek voltak a mozdulatai. McBride csupán egyszer jajdult fel. Amint elkészült, Durant visszaereszkedett a sarkára, McBride pedig úgy nézegette frissen bekötözött ujját, mint valami új és nagyra becsült játékszert.

– Jézusom, ezt már nevezem. Ezerszer jobb, mint amit az a narkós doki csinált.

– Úgy csináltam, hogy ne álljon el a kezed fejétől, így kevésbé sérülékeny.

– Milyen igazad van, a mindenségit! Eddig lépten-nyomon beleakadt valamibe. Mondjad már, hol tanultad ezt?

Durant vállat vont. – Az emberre ráragad egy s más.– De sose voltál orvos, ugye?Durant mosolygott, a fejét rázta. – Nem. Bajosan.– Pedig pont úgy csinálod, mint valami doktor. Az meglátszik. Már úgy

értem, éppen olyanok a mozdulataid.Durant néhány pillanatig fürkészte McBride-ot. – Hogy történt, Eddie? –

kérdezte aztán.– Úgy érted, mama este.– Úgy van. Ma este.McBride minden kényelmetlenség nélkül előszedte a

cigarettáját a nadrágzsebéből, és rágyújtott az asztali öngyújtóval. A ginből is kortyolt egyet újra. Azután elfordította a tekintetét Durantról, úgy mondta: – Meg kellett ölnöm mind a kettőt. Nem hantálok, tényleg. Úgy alakult, hogy vagy ők, vagy én, márpedig semmi elfogadható okot nem láttam rá, hogy mért pont nekem legyen kampec.

Durant bólogatott, mint aki tökéletesen megérti. – De ez csak később volt, igaz? Már a vége felé.

– Na igen, ez már a vége felé volt.– Kezdd az elején. Szép komótosan.– Aztán hívod a zsarukat?– Nem tudom. Majd akkor döntök, ha mindent elmondtál.McBride végiggondolta Durant válaszát. Jól megrágta magában, s közben

rá kellett jönnie, mint foszlanak semmivé az esélyei. Nincs más választásom, ébredt rá. Egyáltalán nincs más választásom. Akkor felsóhajtott, és

belekezdett: – Hát ide figyelj, pontosan ez történt.Tizenöt percbe tellett Eddie McBride-nak, hogy elmondja a sztoriját.

Csendes, monoton elbeszélés volt, amelyben egyforma nyomatékot kaptak a prérifarkasok és Icky Norris szétrobbanó koponyája. McBride nem hagyott ki semmit, s ezáltal se gazembert, se hőst nem csinált senkiből. Sótlan, bár tagadhatatlanul véres beszámoló volt, melyből furcsa mód hiányzott minden harag vágy indulat. Azt teszi, amit öntudatlanul célul tűzött ki, állapította meg Durant. Érdektelennek tünteti fel az egészet.

Amint befejezte, McBride hátradőlt a bőrszékben, felhajtotta a maradék gint, és azt mondta: – Hát így volt. Ez történt.

Durant lassan bólogatott. – Csak egy dolgot hagytál ki.– Mit?– Hogy miért. Kihagytad, hogy miért akartak megölni.– A térképért. A térképet akarták.– A térképet úgyis odaadtad volna nekik.– Hát, talán azt gondolták, van róla másolatom, és majd megpróbálom

elsütni másnak.– Van is, nem?– Micsoda?– Másolatod.McBride mosolygott. Ádáz, kemény mosoly volt, minden vidámság nélkül.

– Van róla egy tucat másolatom. Legalábbis volt. A szobámban hagytam valamennyit. Mostanra a zsaruk már biztosan megtalálták.

Durant megrázta a fejét. – A zsaruk miatt nem kell aggódnod.– Úgy érted, te nem értesíted őket.– Se én, se Solly Gesini. Gesininek túl sok

magyarázkodnivalója lenne. Nem tudná hihetővé tenni a meséjét.

– És te se szabadítod rám őket? – McBride bizonyosságot akart.

– Nem.– Mért? Már úgy értem, állati hálás vagyok meg minden, de hát nem

vagyunk éppen puszipajtások.– Tényleg nem vagyunk, ez igaz. Másrészt viszont én sem

vagyok éppen Malibu legbecsületesebb polgára. Nyilvánvaló gyarlóság részemről. Egy a sok közül. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy ez az egyik okom. A másik: úgy vélem, talán tudunk használni téged, Eddie.

– Mire?Durant erősen ránézett. – Számít?Egy hosszú pillanatig McBride nem felelt. – Nem – mondta végül. – Nem

számít.– Heti háromszáz. Nos, Eddie?– Jó. Rendben. Heti háromszáz.Durant felemelkedett. – Felhívom Artie-t. Keresünk neked szállást,

legalábbis ma éjszakára.Durant feltárcsázta Wut. Artie Wu a kilencedik csengetésre vette fel a

kagylót. – Mit akarsz? – szólt bele.– Megzavartalak valamiben?– Tulajdonképpen nem – mondta Wu. – Legalábbis nem volt

lényeges. Csak a feleségemmel szeretkeztem, de már épp végeztem, bár hogy ő meddig jutott, abban nem vagyok biztos.

Durant hallotta, hogy Aggie válaszol, mégpedig elég élesen. Aztán Wu mondott valamit, amit Durant nem nagyon tudott kivenni, majd Aggie Wu kuncogása hallatszott.

– Később is hívhatlak – mondta Durant.– Ne, most már mindegy. Úgyis fel akartalak hívni.– Akarod te kezdeni?– Nem, vágj csak bele te. Hallgatlak, és közben csiklandozom Aggie-t. Ez

majd átsegíti a posztkoitális szomorúságon.Aggie Wu közbeszólása ezúttal is élesen hangzott, és Wu válaszát Durant

ezúttal sem értette. De aztán hallotta, hogy mindketten kuncognak. Durant felsóhajtott.

– Oké – mondta Wu.– Eddie McBride-ról van szó.– Nocsak.– Belekeveredett valamibe, bővebbet majd később, lényeg,

hogy heti háromszázért bevettem a buliba. Azt hiszem, tudjuk használni.

– Esetleg odalenn Pelican Bayben?– Nekem is ez volt az elképzelésem.– Ésszerűnek látszik – mondta Wu. – Mennyire van benne a

pácban?– Alaposan. Hanem egyelőre el kell tüntetnünk szem elől.

Legalábbis ma éjjelre.– Szállásoljuk be Mószertónihoz – javasolta Wu. – Ellakhatnak együtt.– Megengedem, hogy felhívd Mószertónit, és tájékoztasd.

– Kedves tőled. Parancsolsz még valamit?– Nem, semmi olyasmit, ami ne érne rá.– Nos, kábé egy órával ezelőtt felhívtak. A pasi itt van a

városban.Durantnak nem kellett megkérdeznie, kiről van szó. – Hol?– A Beverly Wilshire-ben.– Várj, hadd találom ki. Reggeli találkát akar.– Mi mást?– Mikorra?– Holnap reggel kilencre. Először hétre akarta, majd

nyolcra, de végül sikerült kilencre feltornásznom.– Csak nem hagyja nyugton a dolog, mi? – szólt Durant.– Mért, mást vártál?– Nem. Tulajdonképpen nem. Nos, mivel oda kell kölcsönöznöm a

kocsimat Eddie-nek, neked kell értem jönnöd.– A francba is – mondta Wu. – Akkor már hét előtt el kell

indulnom.– Hánykor szokott Randall Piers erre járni a kutyáival?– Fél hat és hat között. Miért?– Gondoltam, holnap reggel behívom egy csésze kávéra, és kifaggatom a

pasasról, akinek eladta a hanglemezcégét.– Vince Imperlinóról?– Úgy van – mondta Durant. – Vince Imperlinóról.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Eddie McBride toalettfelszerelése, melyet most egy kis műanyag zacskó tartalmazott, borotvából, hajkeféből, fésűből, fogkeféből és egy darab szappanból állt. Se borotvakrémje, se szájvize, se dezodorja, se arcvize, se fogpasztája nem volt. Eddie McBride sóval kefélte a fogát, ha volt sója; ha meg nem volt, semmivel.

A toalettszereket betette a bevásárlószatyorba, amely a venice-i Tengerpart Szálloda 611-es szobájának közepén trónolt a földön. McBride-nak csaknem az egész földi vagyona benne volt ebben a táskában, kivéve az autóját. Az autó sorsa pár pillanatig aggasztotta, lenyitható tetejű 1965-ös Mustang volt, és McBride meg volt győződve róla, hogy néhány éven belül amolyan "antik" gépkocsiritkaságnak számít majd. Mivel

azonban egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ő maga megéri azt az időt, egy csendes "…ssza meg"-gel búcsút mondott a kocsinak, felkapta a szatyrot, és az ajtó felé indult.

Félúton megállt, és körülnézett, nem feledkezett-e meg valamiről. Televíziót vagy rádiót nem hagyott hátra. Rég zálogba csapta mind a kettőt. Még egyszer végigvizslatta a helyiséget, azután, utoljára, kilépett a 611-es szoba ajtaján – minden holmija, földi javainak összessége, amire harmincegy év alatt szert tett, ott lapult abban a bevásárlószatyorban: egy zakó, három nadrág, öt ing, néhány darab fehérnemű, egy pár cipő, zoknik, az útlevele, érdemeinek elismerésével a tengerészgyalogságtól kapott elbocsátó papír, no és egy tucat xerox-másolat arról a térképről, amelyen kétmillió lopott dollár rejtekhelye állítólag fel van tüntetve. A McBride-vagyon fennmaradó része, az a 875 dollár, ami a Duranttól és Wutól kapott ezerből megmaradt, biztos helyre került egy alumínium kapszulában a végbelébe dugva.

Azzal, hogy visszajött a szállodaszobájába, McBride kockázatot vállalt, mégpedig tudatosan. De miután megbeszélték a dolgot Duranttal, arra a következtetésre jutottak, hogy majdnem holtbiztos: a rendőrség nem fog várni rá. Hogy aztán Solly Gesini megbízásából nem ül-e valaki lesben a szállóban, az majd elválik; ezt a rizikót vállalnia kellett. Bár elég valószínűtlennek látszott. Ha egy olyan észjárású ember indít hajtóvadászatot, mint Solly Gesini, akkor McBride hotelszobája lesz gyakorlatilag az utolsó hely, ahová szimatolni küldi a kopóit. Annyira hülyének senki sem fog tartani, mondta McBride Durantnak. Még Solly se.

McBride incidens nélkül jutott le a liften és sétált ki a szálloda kapuján. Egy háztömbbel arrább beszállt Durant Mercedesébe, maga mellé tette az ülésre a bevásárlószatyrot, és elhajtott. Negyven perc múlva kopogtatott Mószertóni Overby lakásának ajtaján.

Overby ajtót nyitott, és szemrevételezte a szatyorral a kezében előtte álló férfit. Egy pillanatig némán fürkészték egymást közös támpont után kutatva, amit nyomban fel is fedeztek: a felismerés kölcsönös volt. Még tíz év, és McBride-ból menthetetlenül Overby válik – ha ugyan megéri azt az időt.

– Te vagy a McBride, he?– Győződj meg róla.– Miféle marhaság ez: győződjek meg róla? Én csak azt

kérdem, – te vagy-e McBride, igen vagy nem. Még az kéne

nekem, hogy mindenféle cseles keresztkérdésekkel szarakodjak itten. Ahhoz én már vén róka vagyok.

– Oké, én vagyok Eddie McBride, beengedhetsz, ha ugyan nem félsz, hogy belefájdul az aranyered.

– Na jó, bújj be.Overby hátrább lépett, és bebocsátotta McBride-ot. Az a bevásárlószatyrát

lóbálva besétált, letette a táskát, és körülnézett, tekintete csak egy másodpercig időzött a lányon, aki a kárpitozott széken ült egy szál zöld bikinibugyiban, kezében söröskonzerv.

– A Jézusát – szólalt meg McBride –, akár a Hiltonban.– A Hiltonban aztán nagy sikert aratnál ezzel a flancos poggyászoddal.McBride tovább bámészkodott. – Mindenesetre csuda otthonosnak látszik.– Hát akkor – mondta Overby –, ez itt Brenda. Ez meg Eddie

McBride, az új segítőtársam.McBride ránézett. – Úgy, szóval segítőtárs lettem?– Nekem így mondták.– És mi lesz a dolgom, átsegítlek az úttesten?– Meglehetősen hosszú távra kell berendezkedned,

hapsikám – jelentette ki Overby. – Előbb majd meglátjuk, hogy válsz be.

McBride egyetértőén bólogatott, mintha nyugtázni akarná, hogy a diplomáciai okmányok cseréje mindeddig felettébb őszinte légkörben és igen gyümölcsözően zajlott. Közben oldalt fordította a fejét, úgyhogy a bólogatásból Brenda felé irányzott biccentés lett.

– Ez ki?– Mint már mondtam, ez Brenda.A lány meglengette a söröskonzervjét. – Akarsz húzni egyet

a sörömből, kispofám?McBride megrázta a fejét, elutasítva magától a lányt is, az ajánlatát is. –

Brenda úgy fest, mint akinek sok a barátja. A barátok pedig szeretnek fecsegni.

Overby a homlokát ráncolta. – Ja, az nem lenne valami jó, mi?– Nem.– Azt hiszem, nem árt, ha megmagyarázok neki egyet-mást.– Mit akarsz te nekem megmagyarázni? – kérdezte Brenda. Overby

Brendához lépett. Jó pár pillanatig szótlanul nézett le rá. – Sose hallottál semmiféle McBride-ról, megértetted, husi?

A lány vállat vont. – Miféle McBride-ról?– Tedd ki a szűrét – mondta McBride.

Brenda duzzogó képet vágott. – Nem akarok hazamenni. Csak most jöttem.Overby odafordult McBride-hoz. – Nem akarod megkefélni

előbb?McBride megrázta a fejét. – Beszívott tyúkokkal nem kezdek

– mondta. – Tedd ki a szűrét.Overby visszafordult a lányhoz. – Brenda – szólt rá.– Mi van?– Tűnés.A lány letette a sörét, és felállt. – Nahát, Mószertóni,

mondhatom, fura haverjaid vannak. – Megindult az ajtó felé, de McBride-hoz érve megállt. Csípőre tette a két kezét, hátrahajlította a derekát, és ágyékát lassú köröző mozgással McBride-éhez nyomta. Szája nyitva volt, és hosszú rózsaszín nyelvét lassan körbejártatta az ajkán.

– Van fogalmad, kispofám, mit hagysz ki? – duruzsolta. McBride hidegen bámult az arcába néhány másodpercig, a medenceriszálásra nem reagált. Újabb egy-két pillanat múltán azt mondta: – Eredj és mosd meg a lábad, Brenda.

A lány abbahagyta a próbálkozást, és újabb durcás ajkbiggyesztéssel gyorsan megindult az ajtó felé. Kinyitotta, aztán visszafordult Overbyhez. – Tudod mit, Mószertóni?

– Mit?– Szopjátok le egymásét. – Azzal kirobogott, gondosan bevágva maga

mögött az ajtót.Overby sóhajtott. – Itt lakik a hall túloldalán.– Legalább kéznél van.– Akarsz sört vagy valamit? Van bourbonom is.– A sör príma lesz.Overby átment a szobán, és a konyhafülkébe lépve

kinyitotta a hűtő ajtaját. – Régen ismered őket? – kérdezte, miközben két doboz sört vett ki.

– Kiket?– Durantot meg a kínait.– Nem regen. És te?Overby várt a válasszal, míg átnyújtotta McBride-nak a sörkonzervet. –

Vagy kilenc éve. Lehet tíz is. – Lepattintotta a konzerv tetejét, és megcélzott vele egy hamutartót. Mellétrafált. McBride is kinyitotta a maga dobozát, a tetejét beletette a hamutartóba, aztán lehajolt Overby konzervjének a tetejéért, és azt is a magáé mellé helyezte.

– Mit csinálnak? – kérdezte McBride. – Mármint úgy igazából mit

csinálnak?– Hogy ismerted meg őket?– Ők kerestek meg. Megvételre kínáltam valamit, és ők

először úgy gondolták, esetleg megveszik, de aztán mégsem jött össze egészen a dolog.

– Mi volt az, valami meredek buli? McBride bólintott. – Na igen. Többé-kevésbé. Overby kortyolt egyet a söréből. – Nos – mondta –, én idestova tíz éve ismerem őket, és mindig olyan dologba vágtak bele, ami többé-kevésbé meredek volt.

McBride is belekóstolt a sörébe, aztán leült a díványra. – De van magukhoz való eszük, mi? Mind a kettőnek. Olyanfajta fickók, akik nemigen követnek el hibát.

Overby végiggondolta a kérdést, leöblítette a torkát egy újabb korty sörrel, és azt mondta: – Hát hogy követtek-e el hibákat életükben vagy sem, azt nem tudom, de az eszük a helyén van, annyi biztos. Különösen a kínainak.

– Azt hittem, Durant a nagy koponya.– Na, őt sem ejtették a fejére, de annak az Artie Wunak

igazi fifikás kínai esze van, márpedig egy fifikás kínai ész kétszer annyit ér, mint bárki másé.

– Ha hiszed, ha nem, én még azt se tudom, miben mesterkednek igazában.– Hát azt én se tudom pontosan, de amíg a lóvé oké, a többit bánja a

nyavalya. Te nem így vagy vele?– De – felelte McBride pillanatnyi tűnődés után –, a többi

engem se érdekel különösebben.

Aznap, június tizennyolcadikán, szombaton reggel fél hatkor Solly Gesini az igazak álmát aludta hálószobájában, brentwoodi házának második emeletén, amikor megszólalt a telefon.

Gesini lassan eszmélt. Nem kapott a cserregő telefon után. Csak feküdt az ágyában egyedül, és találgatta, miféle csapásra készüljön fel. Holtbiztosra vette, hogy nem fog jó híreket hallani – hajnali fél hatkor az kizárt dolog.

Végül, a tizedik csengetés után felvette a kagylót, és belehallózott.A vonal másik végén hangos és izgatott férfihang válaszolt. – Be foglak

perelni, te rohadt bérbuzi!Solly Gesini felébredt. – Kibeszélkibeszél? – tudakolta, és a szavak

összetorlódva, botladozva buktak ki a száján.– Én beszélek, te mocskos digó söpredék, ki más.– Ja – mondta Gesini –, te vagy az. Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk,

Ferdie-kém? – Ferdie a sógora volt, Ferdinando Fiorio.

– Megmondom én neked mindjárt, hogy vagyunk. Épp most telefonáltam az ügyvédemnek. Az majd a gatyát is leperli a seggedről.

– Leperli? Miféle perről pofázol itt összevissza?– Már útban vannak hozzád, Solly. Én ugyan nem tudtam

semmiről. Meg is mondtam nekik. Mondtam nekik, ha kíváncsiak valamire, hozzád forduljanak. Az ügyvédem is ezt mondja. Olyan pert akasztunk a nyakadba, komám, hogy a seggeden csúszol tőle.

– Összevissza zagyválsz itt, Ferdie. De hát te fényes nappal is összevissza beszélsz, úgyhogy mi az isten haragját várjon tőled az ember hajnali fél hatkor? Na, ereszd lejjebb a pumpát, és egyvalamit mondj meg: ki van útban hozzám?

– A seriff, képzeld.– Milyen seriff?– Milyen seriff? Hát a seriff, aki megtalálta. Bár nem tudom,

igazi seriff-e. Ketten voltak. Két bajuszos siheder. Talán csak seriffhelyettesek. Mindenesetre ők találták meg.

– Mit találtak meg?– Az én harminckétezer dolláros Winnebagómat, ha nem tudnád.– Hol találták meg?– Egy kanyon fenekén összeégve, egy kurva szög se maradt

épen belőle, minden odalett, te meg azt mondtad, kölcsönkéred, mert fel akarsz ruccanni Big Bearbe, pedig tudhattam volna, hogy soha egy büdös szavadat se lehet elhinni, na de várj csak, fogsz te még seggen csúszni.

– Melyik kanyon volt az?– Melyik kanyon? Mit tudom én… a Latigo Kanyon kinn Malibuban.

Legalábbis azt hiszem, Latigo. Úgy rémlik, azt mondták. Na és az a két krapek is, akiket érte küldtél, az a nagydarab néger meg a másik, a kopasz fehér pasas, Tony, hogy is hívják, hát az is odaveszett, mind a kettő. Több eszem is lehetett volna. De én csak Anna-Maria miatt mentem bele, sose viszed el sehova, és gondoltam, biztos szívesen elmenne Big Bearbe, és…

Gesini közbevágott. – Csak ketten voltak benne?– Igen, ketten. Én megmondtam nekik, hogy a szerecsen meg az a másik,

Tony, neked kérték kölcsön, és azt is leírtam nekik, mikor kérdezték, hogy milyenformák voltak, mire azt mondták, hogy valószínűleg ők ketten égtek benne. Nem hiszem, hogy a biztosító hajlandó lesz fizetni. Az egyiküket agyonlőtték. Nem tudom, melyiket. Megmondtam a seriffeknek, hogy én semmit se tudok.

Mondtam nekik, hogy agyonlőtt emberekről veled dumáljanak. Megmondtam nekik, hogy ez a te asztalod. Megmondtam nekik…

Solly Gesini nem hallgatta meg, mit mondott még a sógora Los Angeles megye seriffhelyetteseinek. Ehelyett lassan helyére tette a kagylót. Elbaszták, gondolta. Tony és Icky. Hagyták, hogy a kölök valahogy behúzza őket a csőbe. Jézus, most mit mondok Mr. Simmsnek. Valamit ki kell találnom. De majd később. Igen, majd…

Gesini lassan visszafészkelte magát az ágyba. Felhúzta a térdét amilyen magasra csak tudta, fejére húzta a paplant, és várta a seriffhelyettesek érkezését.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Azon a szombat reggelen nem sokkal hat után Quincy Durant kinn állt bérelt sárga házának vörösfenyő teraszán világosszürke nadrágban és kék báránygyapjú pulóverben. Egyik kezében egy bögre kávét, a másikban cigarettát tartott, és Randall Pierst figyelte, aki szapora léptekkel közeledett a parton a sarkában tömörülő hat agarával.

Piers már messziről, vagy ötvenméternyi távolságból intett Durantnak, aki visszaintett, és felemelte a kávésbögréjét, rámutatva cigarettát tartó kezével. Látta, hogy Piers rábólint a meghívásra.

Egyikük sem szólalt meg, míg Piers el nem indult felfelé a lépcsőn. Akkor Piers megjegyezte: – Tudja, mit mondok?

– Mit?– Ezeknek fogalmuk sincs, mit mulasztanak.– Kiknek?– A tengerparton lakóknak. Egy vagyont fizetnek, hogy itt lakhassanak, és

aztán sose kelnek fel idejében, hogy lássák a napkeltét. Micsoda pénz- és időpocsékolás.

– Ebben van valami – mondta Durant udvariasan.Piers a fejét rázta. – Csak olyan futó gondolat. De mára megteszi. Maradt

még abból a finom kávéjából?– Persze.Piers a már jól ismert parancsoló, már-már durva kézmozdulattal utasítást

adott a hat agárnak, mire azok nyomban lekushadtak a terasz deszkapadlójára. Ketten közülük egymás pofájába ásítoztak, a

harmadik a tappancsát harapdálta, amibe nyilván belement valami, a másik három pedig a hozzáértő, unalmat nem ismerő turista érdeklődő, kíváncsi pillantásával nézelődött.

Benn a házban Durant töltött Piersnek egy csésze kávét, és felmelegítette a magáét. Ezután átmentek a nappaliba, ahol Piers kissé értetlenül nézegetett körül. Majd az értetlenség eltűnt az arcáról, és Duranthoz fordult. – Mi az, elvitette?

– Mit?– A Reutert.– Még tegnap. Úgy estefelé szállíttattuk el.– Megtette a kötelességét, mi?– Na igen. Már ideje is volt.Randall Piers gondolatban átfutott az előző napi záró

árfolyamokon. – Szóval szert tettek egy kis pénzre.– Valamennyire. Az ügynökünk szerint kár volt kiszállnunk máris, de

hagytuk a fenébe. Nekünk elég ennyi.– Akkor jó – mondta Randall Piers, leereszkedve a bőr

karosszékbe, amelyet előző éjjel Eddie McBride egy kicsit összevérezett. – Úgy volt, hogy leruccannak Pelican Baybe.

– Le is mentünk. Tegnap.– Mit tudtak meg?– Valami zajlik odalenn.– Micsoda?– Nem látunk tisztán – felelte Durant, elhelyezkedve a díványon. –

Megpróbáljuk egy emberünket bejuttatni.– Hova?– Reginald Simms, Tanácsadó Szolgálat. Mond ez önnek valamit?– Nem. Kellene, hogy mondjon?Durant vállat vont. – Akkor mással próbálkozom. Vince Imperlino.Piers arca mozdulatlanná vált. Letette a kávésbögréjét egy fehér

márványlapos asztalkára. Ehhez kissé el kellett fordulnia. Mire visszafordult, arcán a mozdulatlanság maszkká merevedett. Egy pillanatig Durantra meredt, aztán megkérdezte: – Mi van vele?

– Ön állítólag neki adta el a lemezcégét.– Bonyolult ügylet volt. Nagyon bonyolult. Mikor Imperlino színre

lépett, már késő volt visszakozni. Már egy csomó kötelezettségbe belemásztam. Akar részleteket?

– Nem.– Bonyolult ügylet volt.– Ezt már mondtat

– Voltak mindenféle kényszerítő körülmények.– Oké. Értem.– Hogy merült fel Imperlino neve?– Megvásárolt magának még valamit. Legalábbis úgy hírlik.– Mit? – tudakolta Piers.– A Pelican Bay-i újságot. A Times-Bulletin-t.Piers arcán feloldódott a feszültség. – Hogy vásárolta meg?Durant rándított egyet a vállán. – Gondolom, készpénzért. És nyilván nem

bagóért.– Úgy értem, milyen úton-módon jutott hozzá?– Úgy tudom, volt egy vállalat, amelyiknek volt egy leányvállalata,

amelyiknek szintén volt egy leányvállalata, és így tovább egészen addig, amelyik végül megvásárolta. Imperlino neve sehol sem szerepel. Legalábbis értesüléseink szerint.

– Ezek rendszerint így csinálják.– Kik azok az ezek?– Na mit gondol?Durant elmosolyodott. – Az olyanok, akiknek a neve csupa

magánhangzóval végződik.– Elég pontos meghatározás. Az ilyenek fűt-fát

összevásárolnak.– Például?– Meg tudnék nevezni egy-két filmstúdiót, amelyet, ha még nincs is a

tulajdonukban, máris a kezükben tartanak.– Hallottam ilyesmiről.– No igen, bizonyára eléggé köztudomású. Tulajdonképpen

magam is ésszerű magyarázatot keresek arra, hogy miért hagytam, hogy megkaparintsák a Nightshade-et. Volt egy bizonyos pont, miután Imperlino felbukkant, amikor még nemet mondhattam volna. Nehéz lett volna, nagyon nehéz, de még lefújhattam volna az üzletet.

– De nem tette meg?– Nem.– A sógornője ismerte Imperlinót?– Melyik sógornőm?– Silk.– Igen, Silk ismerte. És Lace is. De legjobban Ivory ismerte.

Ő egy ideig együtt élt vele. Valójában ezért bomlott fel az együttes is. Silk megmakacsolta magát. Mármint hogy nem volt hajlandó lemezt csinálni neki. Azt nem hánytorgatta fel, hogy Ivory összeállt vele. Tetszeni persze nem tetszett neki a

dolog, ahogy Lace-nek sem, de álmában sem jutott volna eszébe egyiküknek sem, hogy beleszóljanak, kivel fekszik le a nővérük. Imperlino persze ellátta kábítószerrel Ivoryt, de ő a végén mégis otthagyta. Egy ideig összevissza bolyongott egymagában az országban, míg végül egy túl nagy adag narkó végzett vele odalenn Miami Beachben.

– Miféle kapcsolat volt az övék? – kérdezte Durant.– Ezt hogy érti?– Hát hogy köztudomású volt-e, vagy titokban tartották. Nem kezdte-e ki a

sajtó. Teszem azt: "Népvezér és folkénekes sztár idillje" vagy valami ilyesmi.– Nem sokat tud maga Imperlinóról, úgy veszem észre. Durant megrázta a

fejét. – Hát olyan borzasztóan sokat nem.– Imperlino egy remete. Vagy ha nem is remete éppen,

mindenesetre a legnagyobb visszavonultságban él. Ivory pedig, hacsak nem énekelt, a publikum számára megszűnt létezni. Megvoltak maguknak egyedül, nyilván érti. Imperlino három fickót is alkalmaz, akiknek egyéb dolguk sincs, mint arról gondoskodni, hogy a neve bele ne kerüljön az újságokba. A fickók jól végezték a dolgukat annak idején, és jól végzik most is.

– Milyen ember közelebbről? – kérdezte Durant.– Én mindössze kétszer találkoztam vele.– És amikor a tárgyalások folytak a lemezcégről?Piers a fejét rázta. – Azokon sosem vett részt.

Tulajdonképpen még ma is kétlem, hogy bárki ténylegesen bizonyítani tudná, hogy a Nightshade-et ő tartja a kezében. Tudni persze mindenki tudja, vagy legalábbis tudni véli.

– Szóval ön találkozott vele.– Kétszer, mint mondtam. Egyszer ő meg Ivory meghívott

Lace-szel együtt vacsorára a Bel Air-i házukba. Silket is szívesen látták volna, de ő nemet mondott. Silknek ööö… elvei vannak. Lace meg én elmentünk, mert Ivory meghívott bennünket. – Piers mosolygott – ferde, szomorkás mosoly volt. – Gondolom, a mi elveink némileg, hogy úgy mondjam, rugalmasabbak, mint Silkéi. Meg aztán fenemód kíváncsi is voltam. Tudja maga, mennyi csípős megjegyzést vágok zsebre, mióta megvan a házam? De én ilyet akartam, megfizettem érte, és most ott élek, hát a pokolba a gúnyolódókkal. Hanem az a rezidencia, amit Imperlino építtetett magának Bel Airben! Ahhoz már csak a várárok hiányzik.

– Valóságos várkastély?

– Nem egészen. A 60-as években épült, de úgy néz ki, mintha 1674 óta állna ott, Egyesek szerint a Disney-stúdió valamelyik embere tervezte. Mondjuk, egy mesebeli tündérpalota és egy angol vidéki kúria vegyüléke. Mindenesetre hatásos. A jóisten tudja, mennyibe kerülhetett. Egyszóval Lace-szel elfogadtuk azt a vacsorameghívást.

Piers szünetet tartott, mintha az emlékezetében keresgélne, majd felvette a csészéjét, és kihörpintette a maradék kávét. – Az angyalát, de finom.

– Kér még?– Örömest, köszönöm.Durant fogta a két bögrét, és kiment a konyhába. Mikor visszajött, azt

mondta Piers: – Az a recept, amit a feleségemnek megadott, nem rossz, de nem ilyen.

– Nem tudom, mondtam-e, hogy tegyen bele egy csipetnyi sót.– Sót?– Csak egy csipetet.– Megmondom neki.– És milyen volt a barátunk?– Imperlino?Durant bólintott.Piers előbb kortyolt egyet a kávéból. – Sima modorú –

mondta. – Nem a dörzsölt nagymenő, hanem az előkelő úr sima modorával, ha érti, mire célzok. Nyilván volt alkalma valahol elsajátítani a csiszolt modort, a könnyed előkelőséget. Úgy értem, nem esik nehezére jól nevelten viselkedni, sőt mondhatom, hogy ezen a téren tökéletes. Azonkívül hangképzést is tanulhatott egy időben, mert az r-eket nem görgeti annyira, és a e-jei is nyíltak kissé, ha nem is túlzottan. Lace azt állítja, hogy biztosan tudja, Imperlino magától George Sanderstől vett beszédtechnika-órákat, de hát Lace több kétes sztorit tud, mint bárki más, akit ismerek.

– A lemezcégről nem is esett szó, ha jól sejtem – mondta Durant.

Piers a fejét rázta. – Fel sem merült. Ott ültünk négyesben a "nagy szalon"-nak titulált helyiségben, júliusi kandallótűz mellett, a légkondicionálás jóvoltából tizennyolc fokos hűs légkörben, Imperlino és jómagam szmokingban, a két hölgy estélyiben, és négy inas szolgálta fel a hat fogást vagy talán hetet, már nem emlékszem pontosán, miközben Imperlino vitte a prímet a társalgásban.

– Mi volt a téma?– Eliot.

– T. S.?– Úgy van. Imperlino egy tizenöt perces kerek kis előadást

rögtönzött árról, hogyan mentette meg Ezra Pound szerkesztői munkája Eliot egyik művét, a…

– Az Átokföldjé-t?– Azt, azt. Hát én bizony nem olvastam Eliotot az egyetem

óta, és akkor sem voltam oda tőle. De Imperlinónak sikerült valami szédületesen lebilincselő képet festeni Eliotról is, Poundról is. Tán olyan is volt mind a kettő. Legalábbis mialatt Imperlino beszélt, úgy éreztem. Azután pedig ügyes hízelgéssel, gyengéd kedveskedéssel valahogy rávette Ivoryt, hogy szavalja el egy-két versét. Nem is tudtam, hogy Ivory költeményeket ír. Azt persze tudtam, hogy dalszövegeket ír, de a versei megleptek. Jók voltak. Bitang jók, bár én persze nem vagyok műértő, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy hogyan vette rá Ivoryt a versmondásra. Aztán Lace-t kezdte kérdezgetni az arkansasi gyerekkoráról. Na, Lace-szel ugyan nem volt nehéz dolga. Lace-nek vesszőparipája az arkansasi korszak, órákig képes fecsegni róla, ha hagyják. De jópofán, szórakoztatóan mesélt, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy Imperlino nekem is megoldotta a nyelvem, és csak úgy folyik belőlem a szó, hogy micsoda kiváló, okos fickó vagyok én. Vagy tíz percig dicsőíthettem saját magamat, míg végre észhez tértem. De akkor se bántam. Kit zavart volna?

– És így telt el az este?– Így. Mindenki jól érezte magát, és felséges frissítőket

szolgáltak fel. Azzal a benyomással jöttem el, hogy engem most megfogtak. Azt hiszem, Imperlino az elbűvölő viselkedés minden csínját-bínját éppúgy tanulmányozta, mint én az elektronikát, csak ő jobb szakember a maga területén, mint én az enyémen, pedig én sem vagyok egy bunkó.

– A charmeur remete?– Jó kis paradoxon, mi?Durant bólintott. – Annak látszik. Mit szólt hozzá a felesége?– Nos, akkor még nem voltunk házasok. Ez még valamikor

70-ben volt. De Lace azt mondta, ha valaha el kellene vágatnia a torkát, ő Imperlinóhoz fordulna, mert az nemcsak értené a módját, de még élvezetet is szerezne vele.

Durant cigarettára gyújtott, már a harmadikra azon a reggelen. – Említette, hogy aztán még egyszer találkoztak:

Piers, lassan bólogatott, és ismét kortyolt a kávéjából. – 1970 végén. Odalenn Miamiban. Én Ivory holttestéért utaztam le. Se Lace, se Silk nem vállalkozott rá, így hát én mentem. Ott bukkant fel Imperlino. Ivory meg ő már régebben szakítottak, de azért eljött. Látni akarta Ivoryt. És azt akarta, hogy én is menjek vele. Hát mentem, az ördögbe is. Előbb ő ment be megnézni. Én odakinn várakoztam. Ivory abban az időben már nem volt valami szép. Nem evett, és a kábítószer meg a depressziós rohamok végül megtették a magukét.

– Nos, Imperlino, amikor kijött, sírt. Nem zokogott vagy ilyesmi, csak sírt csendesen, amolyan férfiméltósággal. Nem is tudom, talán ezt is a charmeur-iskolában tanulta. De istenemre, remekül csinálta. Közölte velem, hogy magával akarja vinni Ivory holttestét, hogy a birtokán temettesse el Bel Airben. Mondtam, hogy az nem fog menni, mert a nővérei már intézkedtek, hogy az arkansasi családi sírboltba temessék az anyja és az apja mellé. Imperlino bólogatott, mint aki ezt tökéletesen érthetőnek találja. És csak sírt tovább, de nem kért elnézést érte vagy valami.

– Aztán megkérdezte, tudom-e, mit állapított meg a rendőrség. Mondtam, az a feltételezésük, hogy Ivory valami rossz kábítószert vásárolt egy kubai kifutófiútól, aki abban a szállodában dolgozott, ahol ő lakott. De bizonyítékuk nincs rá. Imperlino rábólintott, mint valami egész érdekes, de azért nem túl izgalmas közlésre, azután kezet fogtunk, és akkor láttam utoljára. De van utójáték is. – Nocsak.

– Két nappal később holtan fogták ki az óceánból azt a kubai kifutófiút. El volt vágva a torka. És most jön az utóutójáték.

– Micsoda?– Két héttel azután, hogy eltemették Ivoryt Arkansasban, valaki kihantolta

és odébbállt a holttesttel. Ez hogy tetszik?Durant lassan ingatta a fejét. – Nem túlzottan.– Silknek se tetszett. Őrült nagy patáliát akart csapni, csak

nagy nehezen tudtuk róla lebeszélni Lace-szel.– Szóval a barátunk szentimentális.– Vagy morbid.– Esetleg mind a kettő – mondta Durant. – Mi van a

washingtoni kapcsolataival?A kérdés meglepte Pierst, amit az arca is elárult. Szemöldöke

felhúzódott, a szája sarka lebiggyedt. – Ilyesmiről nem hallottam – mondta. – Vannak ott kapcsolatai?

– Az a hír járja, bár a hírforrás elég kétes értékű.– Kitől hallotta?– A név semmit sem jelentene önnek.Piers arcán új kifejezés suhant át, szkeptikus s egyszersmind gyanakvó. –

Maga egyetlen napot tölt lenn Pelican Bayben, és amikor visszajön, az alvilág vezéralakjáról meg a washingtoni kapcsolatairól szövegei. Hogy lehetséges ez?

– Minden lehetséges. Mi ugyan csak az ön sógornőjét keressük, de turkálnunk kell itt is, ott is, hogy rájöjjünk, hol keressük. Van ellene valami kifogása?

Piers felemelkedett. – Nincs. Nem azért fizetem magukat, hogy ortodox módszereket alkalmazzanak. – Az ajtó felé indult, de félúton megállt. – Mellesleg, amikor a feleségem a minap itt járt, maga kikezdett vele?

Durant jó pár pillanatig vizslatta Pierst, mielőtt válaszolt. Olyan furcsa a szeme, gondolta. Talán szomorú. Végül azt mondta: – Nem.

– Akkor nyilván ez volt a baja. – Elvigyorodott, de nem valami vidáman. – Szereti az ilyen kis játékokat – mondta. – A maga helyében én nem venném túl komolyan.

Durantnak egy arcizma sem rándult. – Ezt igyekszem majd észben tartani.

Aznap reggel hétkor Randall Piers már az íróasztalánál ült a könyvtárat, irodát és dolgozószobát magában egyesítő helyiségben. Előtte egy háromoldalas, sűrű sorokban gépelt memorandum a titkárától, Hart Ebsworthtől. Címként ez szerepelt: ÖSSZEFOGLALÓ JELENTÉS – DURANT ÉS WU. Piers kézbe vett egy kék ceruzát, és bekarikázott egy négysoros bekezdést. Aztán felemelte a telefont, megnyomott egy gombot, és beleszólt: – Jöjjön be.

Ebsworth belépett, és elfoglalta szokott helyét. Piers elébe csúsztatta a feljegyzést. Ebsworth átfutotta. – Ez a bekarikázott bekezdés itt? – kérdezte.

– Úgy van.– Az a 70 elejétől 72 elejéig terjedő idő. Amikor visszatértek

Bangkokba Floridából, és Durant szert tett a sebhelyeire.– Aha – mondta Piers. – Ez itt egy kissé vázlatos.– Tehát többre kíváncsi. Piers bólintott. – Mindenre.Ebsworth hátradőlt a székén, és sóhajtott. – Sokba fog

kerülni. És most nem is pénzre gondolok.– Szerezze meg – mondta Piers.

TIZENHATODIK FEJEZET

Szombat lévén gyér volt a forgalom, úgyhogy Malibutól a Beverly Wilshire-szállóig alig harminc perc alatt tették meg az utat, amivel valamiféle rekordot is felállíthattak volna. Artie Wu a szokott módján vezetett – Durant szerint vad nemtörődömséggel. Ha Wu ült a volánnál, Durant jóformán egész úton csukva tartotta a szemét.

Most is csak egyszer nyitotta ki, épp amikor Wu egy fehér Rolls Royce-ot előzött bűvészügyességgel. Durant futólag látta a Rolls vezetőjének eltátott száját és szederjessé lilult arcát, míg Wu behemót Chryslere alig hat milliméternyire elhúzott mellette.

Durant újra behunyta a szemét, és megjegyezte: – Azt hiszem, nekimentél.– Nem mentem neki.– De súroltad.– Ki van zárva.Durant továbbra is csukva tartotta a szemét. – Ahogyan te vezetsz…Wu közbevágott. – Ne kezdd rá megint.– Csak épp van egy elméletem, ami talán magyarázat is.– Mi az?– Valahol az őseid között, talán nem is kell nagyon messzire

menni, biztosan voltak kínai banditák.Artie Wu bólintott, mint akinek tetszik az ötlet. – Lehet – mondta –, ebben

magam is szívesen hinnék. Akarod tudni, te hogy vezetsz?– Én kiváló vezető vagyok – mondta Durant. – Mit kiváló!

Elsőrangú.– Frászt. Úgy mászol mindig, mintha vasárnap reggel lenne, és nem

akarnál túl korán odaérni a templomba.– De azért odaérek.– Mi is oda fogunk érni. Méghozzá idejében.– Szereti a pontosságot az öreg, mi? Valósággal a mániája.– Akár a csokornyakkendő.– De legalább saját kezűleg köti meg.– Igaz – mondta Wu. – Ez javára szól.A következő négy mérföldet nem egészen hét perc alatt

tette meg Wu, és három perccel kilenc előtt a Beverly Wilshire elé értek. Wu rákanyarodott a kocsifelhajtóra, amely a szálloda új szárnyát választotta el a régitől, és átengedte az autót égy parkolóőrnek.

– Fogadok, hogy a régi szárnyban szállt meg – szólt Durant.– Hol másutt?A hatodik emeleten kiszálltak a liftből, és balra fordulva a

hall süppedő szőnyegén a 617–19-es lakosztály felé tartottak.– Tudod, én azt olvastam valahol, hogy ebben a szállodában van egy

speciális besorolási rendszer – mondta Wu.– Csakugyan?– Az ám. Ha majdnem vagy valaki, vagy legalábbis

megjátszod a nagymenőt, friss virágot kapsz a szobádba. De ha tényleg valaki vagy, mondjuk a neved egyszer már szerepelt a tévében, akkor, egy palack pezsgőt küldenek fel. Hogy franciát vagy se, arra már nem emlékszem.

– Biztosan kaliforniait – vélte Durant.– Valószínűleg.– Vajon az öreg pezsgőt kapott vagy virágot?– Nos, valaha külügyminiszter-helyettes volt.– Meg nagykövet Kambodzsában – lódította Wu.– Nem is beszélve Togóról.– És még néhány dologról. Lefogadom öt dollárba, hogy

pezsgőt kapott.– Nincs fogadás – mondta Durant, amint Wu bekopogott az ajtón.A férfit, aki ajtót nyitott, Whittaker Lowell Jamesnek hívták, hatvannégy

éves volt, és előszeretettel használta mind a három nevét, amikor csak alkalma nyílt rá. A haja hófehér volt, ő maga nagyon magas, egy-két centi híján százkilencven. Szálegyenesen tartotta magát, mint aki nyársat nyelt, s ez kimért, már-már elutasító külsőt kölcsönzött neki, amin legkevésbé sem enyhített fagyos mosolya, amelyet vendégei fogadtatására most is felöltött.

– Uraim! – nyújtott kezet előbb Wunak, majd Durantnak, miután egy gyors pillantást vetett az órájára.

– Üdvözöljük, Whittaker – mondta Wu, mert tudta; hogy James gyűlöli, ha bárki is Whitnek szólítja.

– Arthur! – köszöntötte James. – Jó színben van. Maga viszont, Quincy… magára, azt hiszem, ráférne egy-két kiló.

– Hát hogy van, mióta nem láttuk? – kérdezte Durant, s közben azon tűnődött, mikor szólították Wut utoljára másképp, mint Artie-nak. Az árvaházi Mrs. Billington óta biztosan nem, döntötte el. Mrs. Billington ragaszkodott mindig az Arthurhoz.

James közölte Duranttal, hogy remekül van – sőt ragyogóan

–, azután Artie Wu megjegyezte: – Szépek a virágai.James egy kék mázas váza felé fordult, amelyben

művészies csokorba rendezett szegfűk, krizantémok, íriszek és szarkalábak tarkállottak némi fátyolvirág-csipkével díszítve.

– Az igazgatóság küldte fel őket – mondta –, egy palack egész jófajta pezsgővel.

Wu és Durant nem mertek egymásra nézni, mert tudták, hogy James figyelmét nem kerülné el. Hatvannégy éves létére Whittaker Lowell James éppoly szemfüles volt, mint valaha, ami nagy szó, mert hajdanán ebben utolérhetetlen volt.

– Talán üljünk le oda – szólt. – Legalábbis, amíg be nem hozzák a reggelit, ami – ismét az órájára pillantott – egy-két perc múlva esedékes. Bátorkodtam rendelni mindhármunknak. – Bőszen nézett körül, mint aki kész elhárítani a döntése védelmében bármilyen kifogást, és mikor senki sem tiltakozott, újra megeresztett egy decemberi mosolyt.

James egy kézmozdulattal egy igencsak törékeny lábakon álló vörösbarna-fehér csíkos kerevet felé terelte Wut és Durantot. Durant leült a kerevetre. Wu inkább egy kocka formájú fotelt választott, amely valamiféle rücskös halványszürke szövettel volt bevonva. James némi tétovázás után a kerevethez tartozó szék mellett döntött. Ülve is éppoly merev volt a tartása, mint álltában.

– Egész rendes szálloda ez – mondta. – Még füstölt heringjük is van, gondoltam, azt rendelek. Szeretik a füstölt heringet?

– Én igen – felelte Wu –, Quincy viszont ki nem állhatja, de ebből ne csináljon gondot magának. Ő úgyse eszik reggelire egy nyers tojáson kívül egyebet.

– Maga nem olyan ínyenc, mint jó húsban levő barátunk, ugye, Quincy?

– Csak nem szeretek főzni.– Maga még mindig szívesen kamatoztatja a

szakácsművészetét, Arthur?Wu mosolygott. – Valahányszor megéhezem.– Én is szeretek főzni, tudja. De bevallom, inkább csak

egyszerű ételeket. Nagy néha kisütök egy szelet húst, csinálok, egy salátát vagy esetleg egy osztrigaragut. Az egészen jól szokott sikerülni.

A társalgás úgy indult, ahogy mindig, ahányszor csak Wu és Durant összejött Whittaker Lowell Jamesszel. Először mindig csak lényegtelen dolgokról beszélgettek, merő semmiségekről. James pedig beszélgetés közben váltig leste mindkettőjüket,

magatartásukban, elhallgatásaikban, szemrebbenéseikben a kiábrándultság, a tunyaság, sőt a csírázó hűtlenség esetleges jelei után kutatva. James rendkívül gyanakvó természetű ember volt, és büszkén hangoztatta, hogy tud olvasni az emberi test apró, áruló jeleiből: egy-egy rezzenésből, arcrándulásból, dadogásból, gesztusból, pillantásból – vagy akár egy elhallgatásból.

James most is ilyen jelekre vadászott, amíg semmiségekről beszélgettek. Már régóta íratlan szabályként alkalmazta a semmitmondó társalgást, mielőtt bárkit szolgálatába fogadott. Vagy éppen kirúgott.

Még akkor sem volt szinte semmi teteje a diskurzusuknak, amikor felhangzott a kopogás. James felemelkedett, és ajtót nyitott. A mexikói pincér betolta a kerekes asztalkát a szobába, és váltig mosolygott közben, mint aki örömét leli a munkájában. James fontoskodva dirigálta, hova tegye az asztalt. Mikor ez megvolt, a pincér kirakta a tálakat az alul sorakozó termoszdobozokból, és közben pergő spanyol mondatokat váltott Jamesszel.

Durant fél füllel hallgatta a spanyol eszmecserét, és hálásan konstatálta, hogy James a pincérrel a meleg időről társalog. Talán ettől megkímél bennünket. Durant megállapította, hogy James tett némi engedményt a kaliforniai fesztelenség javára: szokásos sötétszürke vagy sötétkék öltönyét tengerészkék blézerrel és szürke pantallóval cserélte fel. Csak a csokornyakkendőhöz ragaszkodott – természetesen a fehér pettyes kék pillangófazonhoz. No és a tükörfényes, ódivatú fűzős félcipőhöz. Durant megpróbált visszaemlékezni, ő maga mikor hordott utoljára olyan cipőt, amibe fűző kellett. Van vagy tíz éve, döntötte el. Talán több is.

Mikor a pincér távozott, asztalhoz ültek. Artie Wu jókora adagot vett mindenből, a füstölt heringet is beleértve. James egy lágy tojást evett, egy kevés szalonnát, heringet és egy szelet száraz pirítóst. Durant csupán egy darab pirítóst vett ki, és gondosan megvajazta.

Miután végzett a tojásával, James körülményesen meglapogatta az ajkát a szalvétával, és megszólalt: – Megvallom, uraim, egy kissé csalódott vagyok.

– Nekem ízlett – mondta Wu, és másodszor is vett a rántottából.– Nem az ételről beszél – szólt Durant, és cigarettára gyújtott.– Ne mondd – nézett fel Wu. Bekebelezte a maradék

tojását, használatba vette az asztalkendőjét, majd egy

sóhajjal hátradőlt a székében, és előhúzott egyet hosszú, karcsú szivarjai közül, odamutatva Jamesnek.

– Megengedi?– Csak tessék!Wu gondosan lecsippentette a szivarja végét, és meggyújtotta kedvenc

kénes gyufájával, aztán mikor látta, hogy már jól ég, a füstgomolyon át Jamesre hunyorgott. – Mondja hát el, miben csalódott, Whittaker.

– Két hónapja egyetlen jelentést sem kaptam. Wu vállat vont. – Nem volt jelentenivalónk.

– Még az is érdekes lett volna, ha nem is hasznos.– Nos, nagyon el voltunk foglalva – mondta Durant.– Mivel?– Meg kellett szerveznünk a dolgokat – közölte Wu.– Szerettem volna tudni, milyen lépéseket tesznek.– Mit várt tőlünk – kérdezte Wu –, hogy felhívjuk, és

elmeséljük, hogy éppen egy döglött pelikánt keresünk?James összeráncolta a szemöldökét, amitől sápadtszürke

szemének hideg fénye jó pár fokkal még jegesebbé vált. – Talán vegyük számba az eddigieket – mondta. – Akarják esetleg a pelikánnal kezdeni? – A "pelikán" szót erősen megnyomta, szinte kettéharapta.

Artie Wu elmosolyodott. – Kezdjük előbbről. Kezdjük Aberdeennél.

– Rendben van – mondta James. – Legyen Aberdeen. Mivel azonban kicsiny vállalkozásunknak legalábbis abban a szakaszában magam is személyesen részt vettem, talán most én veszem át a szót. – Egyik férfiról a másikra nézett, mintha ismét csak tiltakozásra számítana. Ehelyett Duranttól röpke mosolyt és még röpkébb bólintást kapott. Wu a szivarját lengette meg egy kicsit.

– Skóciában – pontosabban Aberdeenben – találkoztunk, és én elmagyaráztam a problémát. Kis csoportom egy néhány névből álló rövid listáról a magukét választotta, mert naivan azt gondoltuk, hogy mindkettőjüknél, de különösen a maga esetében, Quincy, erős indítóokra számíthatunk. Aztán alig ötpercnyi beszélgetés kettejükkel elegendő volt, hogy rájöjjek, mekkorát tévedtünk.

Durant megdörzsölte a bal szemét. – A bosszú iszonyú ósdi indítóok, Whittaker.

– Úgy látszik.– Hanem amikor pénzt kezdett emlegetni – szólt közbe Wu –,

akkor, azt hiszem, meglehetősen felvillanyozódtunk.– Ez igaz, csakhogy az én kis csoportom nem a kormányzat, nem állnak

tehát korlátlan anyagi eszközök a rendelkezésünkre.– Milyen nevet is adtak maguknak? – kérdezte Wu. – Emlékszem, valami

szellemeset.James majdnem zavartnak látszott, de csak majdnem. – "Az R-Utcai

Halandzsalógiai és Filozófiai Társaság" – közölte, és kihívóan meredt a másik két férfira.

Artie Wu kedvtelve vigyorgott. – Mondtam, hogy szellemes.– Hány tagja is van összesen, vagy két tucat? – kérdezte Durant.– Körülbelül.Durant lassan nyomta el a cigarettáját. – És hány volt

miniszter van maguk között? Tizenkettő? Tizenöt?– Mindannyian a kormány szolgálatában álltunk ilyen vagy

olyan minőségben.Durant bólintott. – És valamennyien milliomosok, vagy még annál is

többre vitték. Sokkal többre.– Néhányan csakugyan nem panaszkodhatunk – mondta James kissé

mereven, nehogy szavai akár dicsekvésnek, akár vallomásnak hassanak.– És ehhez vannak szokva – jegyezte meg Wu.James tekintetében nyoma sem volt melegségnek. – A kényelmes

életmódhoz?Wu megrázta a fejét. – Hogy kezükben tartsák a gyeplőt.

Vagy hogy másképpen fogalmazzak: valahol forrni kezd egy fazék, a maguk emberei rögtön ott teremnek egy fedővel.

James felsóhajtott. – Maga túlbecsüli a hatáskörünket is, a befolyásunkat is, Arthur.

Wu mosolygott. – Valóban?– Sajna, korlátozottak az erőforrásaink, sokkal

korlátozottabbak, mintsem gondolná. És biztonsági okokból úgy döntöttünk, hogy ennek a bizonyos feladatnak a finanszírozását nem vállalhatjuk. Ezt világosan leszögeztem Aberdeenben.

– Aberdeenben azt szögezte le világosan – szólt Wu –, hogy ha bármi rosszul sül el Pelican Bayben, a maguk R-utcai bandája mossa kezeit, sőt nem is mossa, hanem patyolattisztára fertőtleníti.

– Csak nem panaszkodik az anyagiak miatt, Arthur?Wu megrázta a fejét. – Nem. Maga talált nekünk azonnali

vevőt a chili-vendéglőre, kifacsartuk belőle, amit lehetett, aztán megjátszottuk besszre a Középnyugati Ásványokat,

ahogy maga tanácsolta, és szép kis summára tettünk szert. Emiatt nem is panaszkodom. Csak attól áll fel a szőr a hátamon, ha elkezd itt sóherkedni.

James megeresztett még egy rideg, fagyos mosolyt. – Majd igyekszem kevesebb szót ejteni a takarékosságról a jövőben. Nos, tehát, miután eladták aberdeeni ööö… intézményüket… hogy is nevezték? Valamilyen Paprikacsárda.

– A Nacogdoches Paprikacsárda – mondta Durant.– Ez az, hát persze. Érdekes elnevezés.– A feleségem ötlete volt – mondta Wu. – Tetszenek neki az amerikai

nevek.– Hogy van az a tüneményes asszony?– Remekül, csak ki nem állhatja Kaliforniát.– Ettől csak nő az én szememben. De hogy folytassam.

Mikor hátat fordítottak Aberdeennek, fogták magukat, és pereputtyostul átjöttek Washingtonba, ott aztán többször is találkoztunk hármasban, és kialakítottunk égy általános stratégiát. Hanem aztán akkoriban gyilkolták meg a kongresszusi képviselőt odalenn, amivel a megközelítésnek egy másik lehetősége nyílt meg Randall Piers, illetőleg sógornője, Silk Armitage útján. Még mindig az a véleményük, hogy ő lehet az egész ügy kulcsa?

– Attól függ, mi van a tarsolyában – mondta Durant.– Nos, afelől nem sok kétségünk lehet, hogy mi volt a

képviselő tarsolyában – szólt James. – Elvégre korábban rendőr volt, és mint értesültem, nagyon jó rendőr. Milyen kár, hogy a felesége megölte.

– Az nem olyan biztos – mondta Durant.James arcára újabb jégkéreg rakódott. – Tessék – mondta. – Ez az aprócska

információ is szerepelhetett volna valamelyik jelentésükben, amire hiába vártam.

– Csak tegnap tudtuk meg – védekezett Durant, és Wura nézett. – Vagy tegnapelőtt?

– Tegnap.– Vagy úgy – mondta James. – Akkor, uraim, innen talán önök folytassák a

beszámolót: attól kezdve, hogy elhagyták Washingtont, egész mostanáig. Feltéve persze, ha más témája is akad a beszámolójuknak, mint a tengerparti életmód általános ecsetelése.

– Oké – mondta Durant, újabb cigarettára gyújtva. – Először San Franciscóba mentünk. Bár ezt úgyis tudja. Azért mentünk

oda, mert van ott egypár jó emberünk, aki ismeri a dörgést Los Angelesben. Vagyis tudja, ki van itt, akit esetleg használhatunk. Ezután én jöttem le először L. A.-ba. Mivel Randall Piers meg jómagam nem ugyanazokban a körökben mozgunk, máris felmerült az első probléma: úgy megkörnyékezni, hogy ő maga ne vegye észre, hogy megkörnyékezték. Én a szomszédsági kapcsolatra építettem. Aztán szerencsém volt, és találtam magamnak házat a parton.

– Úgy emlékszem, erről küldött is egy levlapot – mondta James –, valami ilyen szöveggel, hogy: "Munkával, kellemesen telik az idő." Ja igen, és a címét meg a telefonszámát is megadta.

– Na látja, mégiscsak tartottuk a kapcsolatot – szólt közbe Wu.– Nos tehát. Miután kibéreltem a házat – folytatta Durant –, Artie is lejött,

és megtelepedett Santa Monicában. Majd a magától kapott értesülések alapján megkerestük Eddie McBride-ot, és úgy tettünk, mintha tárgyalásba bocsátkoznánk vele.

– Ő nyilván úgy tudja, hogy a pénz még mindig ott van, nem? – szólt James.

– Úgy.– És maguk nem világosították fel?– Nem – rázta meg a fejét Durant. – Egyszóval, miután a

szomszédság lehetőségeit megteremtettük, következő lépésként ismeretségbe kellett kerülnünk Piersszel. Piers majd mindennap a parton sétáltatja a kutyáit, így aztán Artie elkezdett rendszeresen kocogni a kutyasétáltatás útvonalán.

James ezüst szemöldöke a magasba rándult. – Úgy tudtam, maga utálja a testmozgást, Arthur.

– Utálom is. Különösen pirkadatkor, amikor Piers sétáltatni szokta az ebeit.– Milyenfajta kutyák?– Agarak – felelte Durant. – Hat agár. – Hat?– Hat.– Az angyalát! De miért hárította Arthurra a kocogást, Quincy? Mért nem

maga vállalta? Elvégre maga lakik ott.– Nekem egzotikusabb a külsőm – mondta Wu.– Á, vagy úgy. Értem.– Ez is beletartozott az egész misztériumjátékba – magyarázta Durant. – Ez

a kis indítás. Mikor végül úgy láttuk, hogy Piers megérett a dologra, meg kellett rendeznünk a véletlen találkozást.

– Ehhez kellett a döglött pelikán – mondta Wu.

– Tényleg volt döglött pelikán?– Persze – felelte Wu. – Valamibe csak bele kellett botlanom.– Na persze – mormolta James, nem is igyekezve palástolni hitetlenségét.– Döglött pelikánt mellesleg nehéz találni – folytatta Wu. –

De végül is ráakadtunk egyre Zumánál, és másnap reggel odacsempésztem a kellő helyre. Aztán mikor Piers arra jött, belebotlottam, és kificamítottam a bokámat. Egyébként tényleg kificamítottam.

– Nem volt az ficam – mondta Durant. – Csak enyhe rándulás.– Pedig nagyon ficamérzés volt.– És akkor Piers a segítségére sietett? – tudakolta James. Artie Wu

bólintott. – Betámogatott Quincy házába. Persze mindent elkövettünk, hogy megteremtsük benne a megfelelő atmoszférát. A bútorzat csupa márkás, de egy kicsit kopottas darabból állt. Még egy húszezer dolláros keleti szőnyeget is béreltünk, és leterítettük a földre. Azonkívül Quincy barátunk ing nélkül mászkált, hogy Piers jól szemügyre vehesse a forradásait. Végül pedig, az egyik sarokban egy Reuter-telexgép kerepelte a tőzsdehíreket.

– Ügyes húzás – jegyezte meg James. – Igazán ügyes. És?– Először csak harapdálta, de aztán bekapta mindenestül –

mondta Wu. – A Középnyugati Ásványokat használtuk fel arra, hogy tudomására hozzuk; micsoda agytröszttel áll szemben. Aztán felemlegettük Eddie McBride-ot és a kétmillióját; csak úgy mellesleg, persze; amolyan reklámfogásként, természetesen nem üzleti szándékkal. Egyszóval feltálaltuk neki az egészet: egy tengerparti házat húszezer dolláros keleti szőnyeggel a padlóján, plafonig érő könyvespolccal meg a Reuter hírszolgálat telexgépével a sarokban, és egy kövér kínait, aki titokzatos, forradásos hátú társával együtt busásan meggazdagszik a tőzsdézésből. Nem is szólva a térképről, amelyből kiderül, hol van elásva kétmillió lopott dollár. Ha tehát, mondjuk, magának tűnt volna el a sógornője és szüksége lenne két keménykötésű legényre a felkutatásához, és összeakadna velünk reggel fél hétkor, akkor mire gondolna?

– Hogy hétpróbás brigantik tanyájára bukkantam – mondja James.– Pontosan – mosolygott Artie Wu.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Whittaker Lowell James eszményi hallgatóság volt. Míg Durant és Wu beszélt, ő csendben ült a székén, csupán a szeme rebbent olykor, különben meg se moccant, csak ha időnként kortyolt egyet kihűlt kávéjából.

A beszámoló során hol Wu, hol Durant ragadta magához a szót, valamilyen hallgatólagos rendszer szerint váltották egymást, ami James szemében már-már előre megbeszélt dolognak tetszett. Nem hagytak ki és nem színeztek ki semmit, és James közbeszólásai pusztán egy-egy "értem"-re, "perszé"-re vagy "csakugyan?"-ra szorítkoztak. Mikor Durant Icky Norris és Tony Egg halálához ért, James homlokát futó ránc felhőzte, de csak egy másodpercig. Talán még addig sem.

Amint Wu és Durant a beszámoló végére ért, James az órájára nézett, és megjegyezte: – Pár percen belül itt kell lennie a friss kávénak.

Csendben várakoztak. James egy kanállal játszadozott. Durant nyugodtan hátradőlt székében, csontos kezét összekulcsolta a tarkóján.

Artie Wu szivarja, melyről elfeledkezett a beszéd hevében, kialudt a hamutartóban. Wu érte nyúlt, kedvtelve nézegette, majd a szája bal sarkába dugta. A kihűlt szivart rágcsálva James arcát vizsgálgatta, próbálta leolvasni róla, milyen reagálásra számíthatnak. Igazi patrícius, gondolta, a hajdani római nemesek fajtájából. Lehet, hogy mindjárt szétrobban, de nem néznéd ki belőle.

Ha valami árulkodhat egyáltalán James gondolatairól, vélte Wu, az csak a szeme meg a szája lehet. Csakhogy a szemének a kifejezése is, a színe is olyan jégkockákat juttatott az ember eszébe, amelyeket tavaly nyár óta a hűtőszekrényben felejtettek. A szája pedig az enyhén horgas orr alatt feszes, rosszalló vonallá húzódott, ami egyaránt jelenthetett elfojtott dühöt vagy a hering okozta kellemetlenséget.

Wu épp azon volt, hogy megtörje a csendet egy "Nos?"-sal, amikor kopogtak az ajtón. James felállt, és bebocsátotta az iménti szobapincért. A pincér letette a friss kanna kávét, mire James megdicsérte pontosságáért, és egy dollár borravalót adott neki. Mikor a pincér megkérdezte, hogy elvigye-e az asztalt, James nemet intett.

A pincér távozása után James kitöltötte a kávét három tiszta csészébe. Valóságos szertartást kerekített belőle, s amint végzett, hátradőlt székében, és előbb Wura, majd

Durantra nézett.– Nos, jobb, mint vártam – szólalt meg.Durant nem vette el összekulcsolt kezét a tarkójáról,

nyújtózkodott, és a mennyezetre bámult. Wu csak rágta rendületlenül tovább a kihűlt szivarját.

– Ő tehát tudja, hogy maguk itt vannak – mondta James. – Ennek meglehet a haszna.

– Simms? – kérdezte Durant.– Igen. Reginald Simms. – James úgy ejtette ki a nevet,

mintha először harapna bele valamibe, amiről nem tudja biztosan, ízleni fog-e.

– Legalábbis feltételezzük, hogy tudja – szólt Durant.– Nos, minden valószínűség szerint tudja. Mondhatnám, biztosra

vehetjük. Elvégre valaki ki akarta szedni a nevüket McBride-ból, nem igaz? Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Simms volt. Vagy valamelyik fegyvernöke.

– Fegyvernök! – kiáltott fel Wu. – Uramisten, de régen hallottam ezt a kifejezést, van vagy húsz éve. Princeton óta biztosan nem.

– Körülbelül akkorra nyúlik vissza ez a dolog is, nem? Mármint a maguk kapcsolata Simsszel.

– Körülbelül – hagyta rá Durant.– Az egész Mexikóban kezdődött, ugye? Valamikor 61 táján.– 61-ben – mondta Durant, még mindig a mennyezetet bámulva.– Pontosan mit is csináltak maguk akkor Mexikóban?– Pontosan? – kérdezte vissza Wu.– Igen.– Börtönben ültünk.– Igen, azt tudom, de nem emlékszem a részletekre.– Úgy érti, miért? – pontosított Wu.– Na igen. Miért?– Kissé belebonyolódtunk a prekolumbián művészetbe –

vándorolt Durant pillantása a mennyezetről Jamesre, és kissé elmosolyodott.

– Más szóval a hamisításba.Durant megvonta a vállát. – Néhány darab, amit mi adtunk el, még ma is

múzeumok büszkesége. Az öreg Carasco igazi művész volt. Valóságos lángész.

– Maguk mennyi idősek voltak akkor?Wu rövid fejszámolást végzett. – Huszonkettő.– És akkor felbukkant Simms – mondta James. – És beszervezte magukat.

Wu megrázta a fejét. – Nem szervezett be bennünket. Azt mondta, választhatunk. Vagy maradunk a mexikói börtönben, vagy beállunk a Békehadtestbe, és elmegyünk Indonéziába az ő megbízásából.

James elmosolyodott, és ezúttal először kúszott mosolyába egy árnyalatnyi derű. – Két, maguknál alkalmatlanabbnak látszó jelöltet elképzelni sem tudok. Mármint a Békehadtestbe. Mit láthatott vajon magukban Simms? Nem mondta?

– A fiatalságunkat – vigyorgott Durant.– Hát persze. Zsenge ifjonc létükre nem folytattak valami nyugalmas,

szolid életmódot.– Nem éppen – mondta Wu.– Tehát elmentek Indonéziába a "Békehadtest"

képviseletében. – James hangsúlyozottan idézőjelbe tette a nevet. – Jávába, nem?

Wu bólintott. – Djakartától jó hetven mérföldnyire.– Kivel voltak kapcsolatban?– Egy Jonckheer nevű hollanddal. Simon Jonckheernek hívták.James hörpintett a kávéjából. Már kihűlt, de ő láthatólag

észre sem vette vagy nem bánta. – Úgy, Jonckheer. Őt a kínaiak csúnyán behúzták a csőbe, nem igaz?

– Az csak később volt – mondta Wu. – 62 vége felé.– És mennyi időbe tellett, míg végül is leégette magukat?Durant vállat vont. – Egy darabig nem köpött bele a levesünkbe.– Miért?– Bevettük a buliba.James bólintott. – Ami cigarettacsempészés volt, nemde?– Részben – mondta Wu.– Hát még mivel etették?– Jonckheert?– Őt.Durant újra elmosolyodott. – Kicsit megdolgoztattuk a fantáziánkat. Ha

valamiféle szóbeszéd a fülünkbe jutott, szépen kiszíneztük, és úgy adtuk tovább néki. Kedvelt bennünket.

– És a Békehadtest?– Ők halál boldogok voltak velünk – mondta Wu. – A

faluban, ahová kirendeltek bennünket, az első hat hónap alatt ötszáz százalékkal növeltük meg a fejenkénti jövedelmet. Persze akkorra már szinte az egész falu nekünk dolgozott.

– És milyen volt a börtön? – érdeklődött James.

– Mármint a djakartai? James bólintott.Durant vállat vont. – Vastag falú holland építmény. Cudar mulatság volt,

mondhatom, viszont találkoztunk Szukarnóval.– Csak körülnézni ment? – kérdezte James.Artie Wu egy pillanatig tűnődött. – Elbeszélgetett velünk egy

kicsit. Hollywoodról. Filmbuzi volt.– Másról nem esett szó? – kérdezte James.Wu a fejét rázta. – Elvégre le voltunk sittelve. Legalábbis a

csempészés miatt. A másik dologért is egyből hűvösre tettek volna, csakhogy Jonckheert egy szép napon holtan találták egy golyóval a hátában, és azután persze nem tudtak semmit bizonyítani.

– És épp akkortájt jelent meg ismét a színen a mi Mr. Simmsünk.– Úgy van – mondta Durant.Újabb hosszú csend következett. James sötét, szinte borongós

arckifejezéssel meredt az abroszra. Végül feltekintett, és azt mondta: – Természetesen Simms ölte meg… mármint Jonckheert, aztán megkártyázta Szukarnóval, hogy elengedjék magukat. Mellesleg sokba lehetett neki az a kis kártyajáték.

– Pénzben? – kérdezte Wu. – Nem, nem pénzben.Megint hallgattak egy sort, majd James folytatta: –

Indonézia után-aztán Tahiti következett, ugye, és Simms megkente egy kicsit a franciákat, hogy működési engedélyt kaphassanak meg minden. Ezzel fizetett maguknak, igaz?

– Igaz – bólintott Durant.– Különben megszellőztették volna a dolgait?Wu szája nem éppen kellemes mosolyra húzódott a kialudt szivar körül. –

Úgy emlékszem, említettünk neki valami ilyesmit futólag. Egyszer-kétszer.– Meg is tették volna?Wu vállat vont. – Talán. De valószínűleg nem.– Hanem azért ő mégiscsak pórázon tartotta magukat,

nem?Durant megmozdult ültében. Az asztalra könyökölt, és

Jamesre meredt. – Tisztázzunk egyvalamit. Minket soha senki nem tartott pórázon. Mi csak almaszüretelők vagyunk; idénymunkások, alkalmi kisegítők. Mi úgy kerültünk az egészbe, hogy egyszerűen belerángattak, aztán csak azért nem szálltunk ki, mert néha hasznunk volt belőle, ha nem is sok. Na és amit a vége felé tettünk, azt pusztán pénzért tettük és semmi másért. De ami a kémkedést illeti, ha ugyan Artie meg én egyáltalán kémeknek számítottunk, hát abban bizony csúfosan kudarcot

vallottunk.Wu szivarja körül megint feltűnt a vigyor. – Papeete-ben

mindenki azzal jött, hogy úgy nézek ki, mint egy kém. De bánta a fene, az üzletnek meg direkt használt.

– És Papeete után? – kérdezte James.Wu rándított egy kicsit vaskos vállain. – A Csendes-óceán partvidékén

kóvályogtunk egy darabig, aztán jött Bangkok.– Ő is ott volt, ugye? Bangkokban. Simms.– Igen, amúgy átutazóban egypárszor.James olyan képet vágott, mint aki ezt a témát tovább kívánja firtatni, de

hirtelen mást gondolt. – Bangkokból aztán visszajöttek az Államokba, és végül Key Westben állapodtak meg. Ez már 69-ben lehetett, nem?

– Akörül – mondta Durant.– Ki környékezte meg magukat?– Simms küldte ránk – közölte Wu.– Kit?– A maga hajdani OSS-haverjai közül egyet. Simms egyik szürke

eminenciását. A franciát.– Lopinot-t? – kérdezte James.Wu bólintott. – Őt bizony. A ravaszdi rókát személyesen.

Hány éves is volt akkor? – fordult Duranthoz.– 69-ben? Talán ötvenhárom. Vagy ötvennégy.– És Lopinot tette maguknak az ajánlatot?– Úgy van – felelte Durant.– Hogy is történt az egész?Durant hátradőlt, és furcsálkodva nézett Jamesre. – Hiszen

tud mindent. Szerintem nem árt felfrissíteni a dolgokat.Durant megdörgölte az orrát, és sóhajtott. – Hát jó. Simms

meg Lopinot összeálltak, és az Ügynökség kiküldte őket Kambodzsába az isten tudja, mennyi pénzzel. Ők saját hűbéri hadsereget toboroztak maguknak. Akadtak is jelentkezők a szélrózsa minden irányából – németek, dél-afrikaiak, volt idegenlégiósok, mindenféle szemét népség Kongóból, néhány biafrai veterán, pár angol, sőt amerikai is. Az volt a dolguk, hogy fellazítsák a talajt a… hogy is nevezték… a kambodzsai benyomuláshoz. A problémát a hadianyag-ellátás jelentette. Lopinot nekünk ajánlott szerződést.

– És maguk belementek – mondta James inkább vádló, semmint kérdő hangsúllyal.

– Úgy van – felelte Wu. – Mi belementünk.

– Persze a pénzért.Wu bólintott. – Jó zsíros szerződés volt.– Így aztán megint Bangkokban ütöttek sátrat.– Volt egy irodánk, egy raktárhelyiségünk, és néhány

teherautónk Bangkokban meg egy támaszpontunk a határon. Az egyik CIA-fedőszervtől béreltünk két helikoptert, pilótákat vettünk fel, és éjjelente szállítottuk le a cuccot. Vagy Artie vagy én személyesen kísértünk minden szállítmányt.

– Hány embere volt Simmsnek? – kérdezte James.– Volt vagy öt tucat zsoldosa, nem számítva azokat, akiket

erőszakkal verbuvált a zászlaja alá. Egyébként a felállásban nem volt semmi szokatlan. Jó néhány Simms-féle pasas működött odaát az Ügynökség megbízásából, persze a legtöbbjük Vietnamban. Na és a legtöbbjük kisebb hadműveleteket bonyolított le, mint Simms, de nem mindegyikük. Simms hatásköre mintegy százszor száz kilométernyi területre terjedt ki, és lassanként kezdték Mocskos Herceg néven emlegetni. – Durant szünetet tartott. – Mégpedig indokoltan.

– És maguk meddig látták el szállítmányokkal, 72-ig? – kérdezte James.– 72 május tizenötödikéig – vágta rá Durant gépiesen, mintha ez a

dátum éppoly kitörölhetetlenül vésődött volna az emlékezetébe, mint a születésnapja.

James lassan bólogatott. – Akkor maga már ismerte egy ideje Mademoiselle Gelinet-t, ugye?

– Vagy egy éve – felelte Durant. – Talán valamivel régebben.– Melyik lapnak is dolgozott?– A Paris-Match-nak.– Igen. Igazán kiváló újságíró volt.– És fotós – mondta Wu.– Igen, persze. – James a jobb kezével végigsimított sűrű

fehér haján. Ez volt az első, bár alig észrevehető ideges megnyilvánulása. Másodiknak az a torokköszörülés számított, amely a következő mondatát előzte meg. – Úgy tudom, meglehetősen kedvelték egymást.

Durant egy hosszú pillanatig szótlanul bámult rá, majd egész picit, egyetlenegyszer megbiccentette a fejét.

Artie Wu kivette a szivarvéget a szájából, és szemügyre vette. – Egymásba voltak esve – közölte. – Úgy volt, hogy visszautaznak Párizsba és összeházasodnak. Vagy együtt fognak élni. Vagy így, vagy úgy.

Durant Wura pillantott. – Majd én elmondom.

Wu vállat vont. – Tessék.– Híresztelések kaptak lábra. Mármint Simmsről. A Mocskos

Hercegről. Mindenféle szóbeszéd. Christine szeretett volna egy sztorit kerekíteni belőle, interjút csinálni vele. Legközelebb, amikor a szállítmánnyal mentem, megbeszéltem a dolgot Lopinot-val. Tetszett neki az ötlet… talán mert Christine a Paris-Match-tól volt. Lopinot szerette a reklámozást. Nyilván emlékeznek arra a könyvre, amit írt.

– Hogyne – mondta James. – Eléggé öncélúnak tartottam mindig.– Elég az hozzá, hogy Simms ugyan nem volt a láthatáron, de Lopinot

belement a dologba-. Kijelöltük a leszállási zónát egy héttel későbbre. Aztán mikor visszamentem Bangkokba, felbukkant egy másik régi barátunk. Jack Crespin a CBS-től. Még Papeete-ből, később meg Key Westből ismertük. Ő is hallotta hírét a Mocskos Hercegnek. Mondtam neki, rendben van, velünk jöhet, mikor Christine-t beviszem. Hát aztán be is repültünk, amazok meg már vártak ránk. – Durant szünetet tartott.

James várta a folytatást. Hogy Durant csak nem szólalt meg, James ismét megköszörülte a torkát, és rákérdezett: –Amazok?

– Egy különleges harci alakulat, messze hordó fegyverekkel. Valami Kham kapitány vezette őket. Persze éjjel szálltunk le, a jelzőfények szabadot mutattak. Tudták, hogy jövünk.

Újabb csend állt be. – Elsőnek én szálltam ki a helikopterből. Aztán Christine. Egy másodperccel később lelőtték. Nem tudom, miért. Kham később azt mondta, tévedésből. Jack Crespin is már fél lábbal kinn volt, megpróbált visszahátrálni, de akkor őt is lelőtték, visszazuhant az utastérbe. A pilóta mentette az irháját, nem várt rám.

James a fejét ingatta. – Fölöttébb sajnálatos – mormolta.– Hát nem? – mondta Durant.– Aztán jött a vallatás? – kérdezte James.– Mégpedig korbáccsal – mondta Durant. – Ez persze csak

később volt. Egy csomó dolgot akartak tudni, amiről fogalmam sem volt, úgyhogy megpróbáltam hazudni. Mindenféle kitalált mesét tálalni nekik. Úgy látszik, nem remekeltem… legalábbis nem elég meggyőzően… akkor aztán a Kis Szaros előhozta a korbácsot.

– A Kis Szaros?– A hírszerző tisztjük. Nagyon agyafúrt, nagyon aljas, és

nagyon kicsi. Úgy százötven centi vagy még annál is kisebb. Úgy hívták, hogy Van Dung hadnagy. Angolra fordítva: Kis Szaros. Két méter hosszú bivalybőr korbácsa volt. Három napon át összesen három tucat korbácsütést kaptam, de nem csak amolyan simogatást ám. Kiszedtek belőlem mindent, amit akartak, és aztán magamra hagytak. Jó két méter mélyen. Egy földbe vájt gödörben. Lehetett vagy hatvan centi széles és százötven centi hosszú. Az a gyanúm, a síromnak szánták.

James Wura nézett. – Hogy csinálta])Wu megrándította a vállát. – Sejtettem, hol lehet…

legalábbis tudtam, hol volt a leszállási zóna… úgyhogy felfogadtam némi segítséget, és kicsempésztem a fiút. Afféle villámhadművelet volt, még pirkadat előtt. Semmi különös.

– Fantasztikusan hangzik.Wu szétmorzsolta a szivarját, mintegy elvágva minden további eszmecserét

a témáról. – Nem volt az.– És azután? – kérdezte James.– Amint visszaértünk Bangkokba, Artie felszámolt minden addigi

kapcsolatot – mondta Durant. – Én tíz napig kórházban feküdtem. Aztán Honoluluba mentünk. Onnan pedig Aberdeenbe.

– Mért pont oda?– Mert ott hideg és esős az időjárás, és jó messze van, és az

ötlet jónak látszott. – Durant szünetet tartott. – És az is volt.– És Simms?– Mi van vele?– Rájöttek valaha is, miért csinálta?– Persze – felelte Artie Wu. – Lopinot-nak egyeztetnie kellett

volna a dolgot vele, mielőtt hozzájárult, hogy Quincy odavigye Christine-t. Simms, mikor megtudta, lefújta az egészet, és megtette az ellenlépéseket, csak éppen minket nem

– kegyeskedett értesíteni.– Kham nem kapott utasítást idejében – mondta Durant. – Azért volt

szabadra állítva a leszállópálya fényjelzése.– Milyen érzést váltott ki magából? – kérdezte James.– Micsoda?– Simms akciója.Durant halványan elmosolyodott. – Legszívesebben megöltem volna.

Akkor.– És most?

Durant kirázott egy cigarettát a paklijából, és rágyújtott. – Olyan régen történt az egész, nem igaz?

James lesepert néhány morzsát az asztalról. – Szép kis kalamajkát hagytak maguk után.

– De maga aztán rendet teremtett, Whittaker – mondta Wu. – Eltussolta a dolgokat, úgyhogy alig szivárgott ki valami.

– Simms Kambodzsa után is folytatta az üzelmeit, nyilván tudják. Egész a végsőkig. Vietnamban.

– Úgy érti, egész 75-ig? – kérdezte Durant.James bólintott. – Lopinot végül elesett utóvédharcban a Phuoc Long-i

visszavonuláskor.– Ezt hallottuk – mondta Durant.– Barátunk napja akkor már leáldozóban volt. Mármint Simmsé. Jóformán

az utolsó pillanatban jelent meg a követségen. Méghozzá, amint kivettem a különféle szóbeszédekből, meglehetősen zilált állapotban. A világa összeomlófélben volt körülötte. Azért persze maradt egy sereg barátja, akik aztán, hogy legyen valami elfoglaltsága – amolyan terápia gyanánt, gondolom –, rábízták, hogy égesse el a pénzt.

– Hatmillió dollárt – mondta Wu.– Annyit. Előbb zsákokba rakták, de ezzel nyilván nem

mondok újat.Wu a fejét ingatta. – Nekem igen.– Zöld műanyag szemeteszsákokat használtak.– És aztán Simms megbundázta a dolgot, mi? – szólt Durant.– A maguk ifjú barátjával együtt. A tengerésztiszttel.– McBride-dal.– Igen. McBride-dal. Aki máig abban a hitben él, hogy ott van a pénz

elásva.– Hogy sikerült neki kijutni? – kérdezte Wu. – Mármint Simmsnek.James a fejét ingatta. – Csak találgatni tudunk. Persze várt addig, míg a

követségen egy lélek sem maradt. De Saigonból kijutni nem lehetett különösebb probléma. Legalábbis neki nem.

– Milyen nevet használt akkoriban? – kérdezte Durant.– Ugyanazt, amit végig a háború idején – mondta James. – Childester.

Luke Childester. – Harmadszorra is megköszörülte a torkát, és ismét végigsimított a haján. – Mondják, maguk hogy voltak ezzel az egésszel?

– Mivel? – kérdezte Wu.– Hát a háborúval.Wu Durantra pillantott, amaz csak a fejét ingatta és a vállát vonogatta. –

Hogy mi volt a véleményünk róla? – kérdezett vissza Wu leplezetlen csodálkozással.

– Igen.– Mondd neki, hogy szilárd következetességgel elleneztük – szólt közbe

Durant. – Úgyis ezt akarja hallani.– Elismerik, hogy erkölcstelen háború volt?– Erkölcstelen? – visszhangozta Wu. – Hogy az ördögbe jön ide az

erkölcs? Erkölcsösnek csak az olyan háborúkat tartjuk, amiket megnyerünk. Azok után lehet parádés ünnepséget meg szónoklatokat tartani, hogy nemhiába haltak meg annyian. Bezzeg ha elveszítünk egy háborút, azt igyekszünk mihamarabb elfelejteni, mint valami kínos ballépést; elvégre az is volt, ha egyszer vesztettünk, vagy mi az ördög!

– Tessék, most te is szónoklatot tartottál – mondta Durant. – Bár egy-két sort beleszőhettél volna a Sárga Veszedelemről is.

– Feltételezem, hogy maga is osztja Arthur nézetét – szúrta közbe James.– Ó, hogyne, a háborúnak én is ellene vagyok, akárcsak az éhínségnek,

pestisnek, árvíznek, földrengésnek, egyszóval minden istencsapásának.– És mégis elment.– A háborúba?– Igen.A mosoly, amely átsuhant Durant arcán, akkora

keserűségről árulkodott, hogy James szinte megborzongott tőle. – Nem muszájból mentem – mondta Durant. – Ha kényszerítettek volna rá, valószínűleg valahova máshova mentem volna. Minden bizonnyal Svédországba, már csak a lányok meg a politika miatt is, mert abban szerintem van pláne. Mármint a lányokban. De én azért mentem a háborúba, hogy pénzt szerezzek, és nem azért, hogy rám lődözzenek. Mikor rám lőttek, fogtam magam és hazamentem.

James szemlátomást hitetlenkedve s egyszersmind rosszallóan csóválta meg néhányszor a fejét.

Durant figyelte, majd ismét elmosolyodott, ezúttal ugyancsak szkeptikusan, és így szólt: – És maga hogy van vele, Whittaker? Megbánt bármit is?

– Nem – mondta James. – Semmit sem.– Ha nem foglalt volna ellene állást – folytatta Durant –,

legalábbis nem olyan vehemensen, azóta talán már maga lenne az igazgató. Nyílegyenesen ívelt felfelé a pályája. A lehető legkiválóbb adottságokkal rendelkezett; legalábbis a hozzáértők szerint.

– Immár élvezem a nyugdíjas aranyéletet – mondta James.

– Persze – szólt Wu. – Most aztán bőven van ideje olvasni, fogadok.

– Simmset le kell állítani – közölte James, Wu közbeszólásáról tudomást sem véve.

Durant bólintott. – Tudjuk.James felállt, és elsétált az ablakig, amely a Wilshire Boulevard-ra

nézett. Kikémlelt, aztán megfordult, és visszasétált az asztalhoz. Épp útban volt vissza az ablak felé megint, amikor megszólalt: – Éppen azelőtt üléseztünk, hogy ideutaztam.

– A Halandzsalógiai és Filozófiai Társaság? – kérdezte Durant.– Igen. Kellemetlen dolgok kerülhetnek napvilágra.– Az Ügynökségről?– Igen.– Mennyire kellemetlen?– Hazugságok, csupa merő hazugság. – James sóhajtott. –

Nagy hazudozó volt világéletében, hiszen tudják.– Az biztos.– Nos, mi megpróbáljuk elfojtani az egészet. Persze nem

biztos, hogy sikerül. Ha nem, hát istenem, az Ügynökség majd csak túléli azt is valahogy. De ha valami történik ideát Simsszel, és mindez kiderül, nos, akkor valószínűleg végleg befellegzett. – Abbahagyta a járkálást, és szembefordult Duranttal és Wuval. – Nagyképű nihilista létükre azért hajlandók elismerni, hogy hazánknak igenis szüksége van egy épkézláb és hatékony hírszerző szervezetre?

Wu sóhajtott. – Ne szónokoljon itt nekünk, Whittaker. Nekünk ne.– Nem is. Persze hogy nem. Tudhattam volna. Nekünk csak egy a fontos:

Simmset le kell szerelni.Durant lassan bólogatott. – Világos. Leszereljük. James szótlanul meredt

rájuk egy pillanatig. – Maguknak aztán nem kell selyempapírba csomagolni semmit, mi? Wu új szivart dugott a szájába. – Nekünk sose kellett.

– Rendben van. Akkor szolgálok egy kis nyalánksággal, amit utoljára tartogattam. Simmsről meg az újdonsült munkatársáról, Mr. Imperlinóról. Gondoltam, bizonyára érdekesnek fogják találni azt a körülményt, hogy ezek ketten szobatársak voltak az egyetemi kollégiumban.

Durant megemésztette az információt, bólogatott. – Ez magyarázat lehet néhány dologra.

– Minden bizonnyal.– Bowdoinban? – kérdezte Wu.

– Igen, Bowdoinban. – James egy kis noteszt vett elő a zsebéből, kitépett egy lapot, és átadta Durantnak. – Ha valami jelentenivalójuk van, ezen a számon hívjanak.

Artie Wu az irányítószámra pillantott. – Ez Santa Barbara, ugye?– Igen – felelte James. – Az ott fenn valamivel civilizáltabb vidék, nem

gondolják?– Kétségtelenül – mondta Durant.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Ha Pelican Bay egy hosszú, szurtos ujj, amely a gyakorta Los Angeles ülepének csúfolt városrészben vájkál, akkor ennek az ujjnak a piszkos körme a Breadstone sugárút.

Tulajdonképpen nem is sugárút. Csupán egy közönséges utca, amely határvonalat képez a két város között, és amelyet sokáig egyszerűen csak Határ útnak hívtak. Aztán 1936-ban meghalt egy népszerűtlen Los Angeles-i városi tanácsos, mire az utcát kinevezték sugárútnak, és elkeresztelték róla. Az akkori Los Angeles-i polgármester szerint méltó megemlékezésül szolgált. A Breadstone család viszont méltatlanul olcsó dolognak tartotta, ugyanis az új útjelző táblák felállítási költségeinek a fele Pelican Bayre hárult. Breadstone-ék nem sokkal ezután ott is hagyták Los Angelest – egyesek szerint felhúzták az orrukat –, és fenn északon, San Luis Obispóban telepedtek le.

A Breadstone sugárút 2200-as blokkja felerészben lakóépületekből, felerészben üzletházakból állt már régóta. A lakóházak zömét egymást érő, tíz-tizenkét méteres telkeken kuporgó ötvenéves, alacsony bungalók képezték. Itt-ott feltűnt egy-egy nagyobb, kétszintes ház is, amelyen rendszerint tábla hirdette: SZOBA KIADÓ. Majd mindegyik ház büszkélkedett valamiféle tornáccal vagy verandával, vagyis nyilvánvalóan jóval azelőtt épült, hogy a szmog- és légkondicionálás szinte karöltve tért hódított.

Faji szempontból eléggé vegyes népség került itt össze, inkább gazdasági szükségszerűségből, semmint önkéntes alapon. Először a mexikóiak jöttek, közvetlenül utánuk néhány fekete, néhány kínai következett, s végül egypár koreai. A szórványosan megmaradt fehérek sűrűn sóhajtoztak, és

gondosan bezárták az ajtajukat. Mint majd minden szegénynegyedben, itt is rengeteg volt a gyerek, legtöbbjük óriási szemű.

A pár itt ragadt fehér közé tartozott Betty Mae Minklawn is, aki itt, a 2220-as blokkban, egy háromszobás bungalóban lakott a Breadstone sugárút Pelican Bay felé eső oldalán. A házra felvett jelzálogkölcsönt tíz teljes év alatt sikerült végre kifizetnie még azelőtt, de épp csak egy hónappal azelőtt, hogy a férjét, J. B. Minklawn mozdonyvezetőt a Santa Fe-i expressz mozdonyán halálos szélütés érte. Negyvenéves özvegyére J. B. a házon kívül egy kis életbiztosítási összeget hagyott, egy majdnem új autót, szerény nyugdíjat és nyolcszázkilencvenhárom dollárt a közös folyószámlájukon.

Ötvenéves létére Betty Mae még mindig szemrevaló, termetes, nagy keblű asszony volt, aki alakjának megőrzéséért kemény harcot vívott. Ugyancsak megtartotta méhkaptárfrizurába fésült hajának csaknem krómsárga, meghökkentő árnyalatát Margarita hetenkénti közreműködésével, aki a Gonzales Szépségszalonban dolgozott a sarkon túl, a Tisztes Tolvaj koktélbár tőszomszédságában. A Tisztes Tolvaj koreai tulajdonosának, Sang Ho Shinnek egyébként éppen meggyűlt a baja a feleségével.

Magányának enyhítésére J. B. halála után Betty Mae összebarátkozott sok szomszédjával. Azokat meg, akik nem óhajtották a barátságát, kedélyesen az ellenségeivé tette, s az ebből adódó viszálykodásokat éppúgy élvezte, mint baráti kapcsolatait. Betty Mae tehát többé-kevésbé mindenkit ismert a körzetben, és majdnem mindent tudott róluk. Amit még nem tudott, azt sietett kideríteni. Elsőrangú kémhálózatot épített ki főként kilenc-tízéves "ügynökök"-ből, akik a fizetséget süteményben és limonádéban kapták.

A hét összes napja közül Betty Mae kedvence újabban a szombat volt. Szombatonként látogatta meg ugyanis Madame Szabót, a magyar jósnőt, aki pár hónapja tévedt erre a környékre, s aki máris csaknem olyan használható értesülésekkel szolgált, mint Betty Mae saját kémszervezete. Madame Szabó után aztán rendszerint beugrott a Tex-Mex ételbárba két, esetleg három sörre és egy kis tereferére a Tex-Mex tulajával, Madge Perkinsonnal vagy bárki mással, aki történetesen betért a bárba. Betty Mae legtöbb barátja a Tex-

Mexbe járt. Ellenségei pediglen zömmel a szemközti Tisztes Tolvajban lebzseltek naphosszat.

Betty Mae szombat esténként rendesen hétre ért haza, úgyhogy bőven volt még ideje elkészíteni valami könnyű vacsorát, amit aztán az ölébe vett tálcáról kapott be a Mary Tyler Moore-felújítások alatt. Bár más efféle tévésorozatot nemigen nézett, hiszen a saját környezete sokkal zaftosabb sztorikkal szolgált, a Mary Tyler Moore-sorozat epizódjai közül lehetőleg egyet sem mulasztott el. Mi több, meggyőződéssel állította, hogy fiatalabb korában nagyon hasonlított a színésznőre, noha ebben a meggyőződésében egy teremtett lélek sem osztozott.

A műsor után Betty Mae mindig hosszan tartó fürdőt vett, majd visszavonult a hálószobájába, hogy ott várja be albérlőjének, a harminchat éves Santiago Suáreznek esedékes heti látogatását. Suárez buszvezető volt a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér ingajáratán, és felesége meg három gyereke volt valahol lenn Mexikóban. Arra gyűjtött, hogy felhozhassa a családját északra. Betty Mae eleinte havi 87 dollár 50 centet kert tőle a szobáért, de az ágyban töltött első együttlétük után leengedte hetvenöt dollárra a lakbért, és további tízdolláros csökkentést ígért, ha újdonsült kedvese néhány meglehetősen furcsa dolgot művel vele, amit aztán Santiago Suárez vidáman meg is tett a kedvéért.

Azon a szombat reggelen Betty Mae meg-megszakította az öltözködést, hogy újra meg újra az ablakhoz lépve kikémleljen az utca túloldalán parkoló autóra. Fekete, négyajtós Plymouth Fury volt. Betty Mae végignézte, amint a kis kilencéves Sandy Choi a kocsi mögé lopakodott, és a poros csomagtartóra ráírta az ujjával, hogy FAKABÁT, majd vihorászva elfutott. Betty Mae-t egész meglepte, milyen szép szabályos betűket tud rajzolni Sandy.

Ő már első pillanatban tudta, hogy rendőrségi kocsi, amikor egy órával azelőtt kiszúrta. Csak azt nem tudta eldönteni mindjárt, hogy a Pelican Bay-i vagy az L. A.-i hekusok kocsija. Aztán feltette a szemüvegét, és alaposan megnézte magának az elülső ülésen gunnyasztó két alakot, akiknek türelmes, unott ábrázatáról lerítt, hogy nem ingyen, puszta kedvtelésből várakoznak ott és tartják nyitva a szemüket.

A két férfi a negyvenes éveiben járhatott, és egyikük savanyú ábrázata alapján Betty Mae a Pelican Bay-i díszmadarak közé sorolta őket. Talán az erkölcsrendészetről,

gondolta. Épp eléggé undok pofáknak látszanak.Betty Mae amúgy félig felöltözötten vissza-visszament az

ablakhoz, és próbálta megállapítani, kinek a házát figyelik a hekusok. Lehet, hogy az enyémet, gondolta, s mivel a lehetőség jólesően megborzongatta, úgy döntött, hogy kicsit ki is színezi magában. Mondjuk Santiago megölt valakit a munkahelyén, és ezek azt várják, hogy hazajöjjön. Ám ezt az ötletet szinte nyomban el is vetette, mert tudta, hogy Santiago Suárez csak az ágyban nagyfiú, különben Isten legjámborabb teremtményei közé tartozik.

Miután még egyszer utoljára kikukucskált az ablakán, Betty Mae végre felöltözött. Az úgynevezett piáló szerelését viselte: tengerzöld poliészter nadrágkosztümöt szűk, fehér nylonblúzzal. Lábát ócska, kényelmes saruba bújtatta, amit valamikor Mexicaliban vásárolt.

Betty Mae meggyőződött róla, hogy a bejárati ajtaját jól bezárta-e, aztán elindult lassan a járdán, és jobbra fordult. Kitérőt jelentett ugyan, de közelebbről szemügyre akarta venni a zsarukat. Amint elhaladt mellettük, látta, hogy a kormánynál ülő a fiatalabb kettőjük közül, úgy negyven lehet. A másik talán negyvenkilenc vagy ötven.

A férfiak tekintete végigsiklott rajta, ahogy ellibegett mellettük, és Betty Mae megborzongott egy kicsit, amint elképzelte, milyen lehet az idősebbik az ágyban. Birkózóvállú, nagy fejű ember volt, kurta nyakkal. Sűrű haja volt, amolyan piszkosszürke, oldalt hosszúra növesztve viselte kancsófüleinek leplezésére. Az arcát mintha össze nem illő darabokból rakták volna össze, majd az unalom mázával vonták volna be. Jókora álla és orra volt, és nagyon kis szája, de amilyen kicsi, olyan keserű és kiábrándult. A két szeme egy-egy apró résnek látszott, mintha olyan mélyen nyomták volna be a fejébe, hogy épp csak kivillanjon. Barázdált, kegyetlen arca volt, és Betty Mae ismét megborzongott egy kicsit, mert szombat éjjelenként nem volt kedve ellen való egy kis kegyetlenség.

A kocsiban ülő másik férfira Betty Mae megítélése szerint nem volt érdemes még egy pillantást vetni. Testes, szőke, tömpe orrú, kék szemű fickó volt, felfelé kanyarodó szája Betty Mae szerint arra vallott, hogy könnyedén és gyakran hazudik.

A közlekedési szabályoknak fittyet hányva lelibbent a járdáról az autó mögött, és átvágott a Breadstone sugárút Los

Angeles-i oldalára. Magán érezte a rendőrök tekintetét, amint befordult a Madame Szabó kétszintes favázas házához vezető repedezett cementösvényre. Fedett faveranda futott végig a homlokzata és jobb oldala mentén. A verandát, akárcsak magát a házat, sok-sok éve szürkére festették, és Betty Mae még emlékezett, hogy valamikor szép fonott bútorokkal dicsekedhetett. Most verandabútor helyett egyetlen kiszuperált Kelvinator hűtőszekrény árválkodott rajta ajtó nélkül, az ablak mellett állt, amelyen négy cégér hirdette Madame Szabó képességeit. A cégér egy tenyérrel kifelé fordított vörös kéz volt. A tenyér oldala mentén egymás alatt sorakozó betűkkel egyetlen szó vöröslött: TENYÉRJÓSLÁS.

Betty Mae az órájára nézett, aztán bekopogott Madame Szabó ajtaján. Tizenegy óra volt – illetve alig valamivel több –, ami azt jelentettei hogy Betty Mae majdnem pontosan érkezett. Egyszer, mintegy hét héttel azelőtt, Betty Mae tizenöt percet késett, mire Madame Szabó minden teketória nélkül elküldte, és figyelmeztette, hogy a jövőben percre pontosan be kell tartania az időpontot.

Nyilván a könyv miatt, vélte Betty Mae. Madame Szabó csupán korlátozott számú klienst fogadott, mert könyvet írt, ami csaknem minden idejét lefoglalta. Időnként sejtelmesen célozgatott rá, hogy ettől a könyvtől az egész, gúnyolódó tudósvilág tótágast fog állni. Betty Mae hitt neki, mivel tényleg hallott Madame Szabó szájából egy-két furcsa dolgot. Betty Mae feltételezte, hogy a Madame-nak lehet egy kis félretett pénze, mert néha napok múltak el anélkül, hogy akár egyetlen kliens is átlépte volna a Breadstone sugárút 2221-és blokkjában szürkéllő fémvázas házának küszöbét. Betty Mae ezt biztosan tudta, mert többé-kevésbé szemmel tartotta a házat.

Persze Madame Szabónak az a négy albérlő is nyilván hoz valamit a konyhára, latolgatta Betty Mae. Udvarias gyerekek igazán, két fiú, két lány, mind a négy úgy huszonöt év körüli. Betty Mae megfigyelte, hogy szinte egész nap távol vannak, s amikor este hazajönnek, nemigen mozdulnak ki már aznap, legfeljebb a Patty Pow-féle kispiacra ugranak le a sarokra ezt-azt vásárolni.

Betty Mae kopogására maga Madame Szabó nyitott ajtót, majd hátrább lépett. – Üdvözlöm, asszonyom – köszönt mély hangján, mely mintha egész mélyről a torkából jött volna, erős akcentusa a hangokat alaposan megváltoztatta.

– Nem késtem el, ugye, aranyoskám? – szólt Betty Mae.

– Cseppet sem – felelte Madame Szabó, ami persze az ő szájából "csepetsem"-nek hangzott.

Betty Mae magánvéleménye az volt, hogy Madame Szabó túlontúl sok sminket használ. Főként túl sok zöld szemhéjfestéket. Egész jóképű lehetett volna, ha nem viseli örökösen azt a fekete parókát a mélyen a homlokába fésült, szinte a szeméig érő frufruval. Betty Mae nehezen tudta volna megállapítani, milyen színű a szeme, mert Madame Szabó mindig erősen színezett rózsaszín lencséjű, drótkeretes szemüveget hordott.

Madame Szabó úgy százhatvanöt centi lehetett. Ez nyilvánvaló volt. Az viszont már kevésbé, hogy vajon kövér-e vagy sovány, vagy esetleg a két véglet között mozog, ugyanis állandóan valami nagyon bő kaftánszerű lebernyegben lófrált, ami mindenét eltakarta, csak a kezét hagyta szabadon, az ujjain pedig gyűrűk csillogtak-villogtak, Betty Mae szerint csupa olcsó portéka.

A kaftánszerű köntös sötétzöld bársonyból volt, magasan feltűrt gallérja elfedte Madame Szabó nyakát, amitől Betty Mae-nek az a gyanúja támadt, hogy a jósnő valószínűleg a ráncosodó nyakát szégyelli. Akkor viszont Madame Szabó legalább negyvenéves lehet. Igaz, egyszer célzott is rá Betty Mae-nek, hogy csak nagy üggyel-bajjal sikerült külföldre menekülnie, amikor 56-ban az a zűr volt Magyarországon az oroszokkal, eszerint tehát tényleg negyven körül járhat, de persze az agyonkenceficézett arca alapján nem lehet biztosra menni.

A két nő végiglépdelt a hallon az emeletre vezető lépcső irányába. Nem sok bútor volt a hallban, az a kevés is szemlátomást csupa használtan vett darab. Volt egy keskeny szőnyeg is néhány kikoptatott folttal, különösen a lépcső körül. Madame Szabó megállt egy kétszárnyú tolóajtó előtt, amely az egykori ebédlőbe nyílt. Széttolta az ajtószárnyakat, hátralépett, és azt mondta: – Tessék! – ami persze inkább hasonlított "tesek"-hez. Miért, miért nem, Betty Mae mindig élvezettel hallgatta Madame Szabó beszédét.

A helyiséget, ahová beléptek, csupán egy ernyős állólámpa gyenge égője világította meg. Az ablakokat súlyos, sötétvörös drapéria fedte el teljesen. A falon néhány kép függött, főként európai utcai jeleneteket sejtető acélmetszetek. Volt egy nyűtt barna dívány és két kárpitozott szék, az egyik zöld, a

másik amolyan nedves homokszínű. A padlón virágos szőnyeg, az sem új, a magányos állólámpa közelében pedig egy kerek, politúrozott asztalka két odahúzott székkel. A székekről lerítt, hogy valamikor egy ebédlőgarnitúrához tartoztak. A szobában elvétve fel-feltűnt egy-egy haszontalan csecsebecse: valami jelentéktelen személyiség gipsz mellszobra, egy kitömött madár, valószínűleg sólyom, egy szögletes akvárium a peremére kapaszkodó porcelánmacskával, benne egyetlen céltalanul úszkáló aranyhal, egy távolabbi sarokban pedig magas kék korsó, amelyből néhány szál barka meredezett. A szoba pontosan annak látszott, aminek szánták: egy jósnő fogadószobájának, amit mintha egy kevés pénzű, olcsó reklámügynökség rendezett volna be. Betty Mae egyszerűen el volt tőle ragadtatva.

Madame Szabó megvárta, míg Betty Mae leül a kerek asztalka mellé állított egyik székre. Azután lassan leereszkedett ő is a szemköztire. Pár pillanatig lehajtott fejjel ült, majd lassan felemelte a tekintetét, és erősen színezett szemüvegén át merőn Betty Mae-re szegezte. Betty Mae-t megborzongatta kissé a várakozás izgalma.

– Az a Suárez nevű férfi – szólalt meg Madame Szabó egy pillanat múltán.

Betty Mae bólintott. – Santiago.– Láttam jeleket.– Miféléket?– Van egy másik nő.– A felesége, nem? Erre számítottam.– Nem. Nem a felesége. Ennek a nőnek vörös haja van.– A fene a büdös stricijébe.– Ne tessék káromkodni. Megzavar.– Honnan tud a nőről?– Kérem szépen – mondta Madame Szabó, és Betty Mae kezéért nyúlt. Jó

pár másodpercig elmélyülten tanulmányozta Betty Mae tenyerét. Majd bólogatott. – Itt van, tessék.

– Hol?– Itt. A hűségvonal.Betty Mae odahajolt, hogy lássa. – Ja, az ottan.– Ez a pici megszakadás itt, nézze.– Aha. Igen. Az mit jelent?

– Úgy hívják, hogy Vörös… nem, nem Vörös. Piros. Piroska.– Portugill Piroska – mondta Betty Mae. – A kis dög a Tolvajban dolgozik

hétvégeken. Pedig Santiago megesküdött, hogy nem találkozik többet vele.– Akkor sajnos nem mondott igazat.– Mikor?– Tegnapelőtt éjjel.– A nyavalyás.– Ne tessék káromkodni.– Elnézést, Madame Szabó, de úgy dühbe jöttem, a fenébe is. Mert nem

bánom én, ha eljár hozzá, de az a kis ká ki fogja forgatni minden centjéből, és közben még rá is ragaszthat valami ronda nyavalyát. Pedig Santiagónak igazán helyes felesége van odalenn Mexikóban, meg három gyereke, láttam a fényképüket, és megpróbál megspórolni annyit, hogy felhozhassa őket ide magához, és én ehhez akarom hozzásegíteni, és akkor most leáll hetyegni egy ilyen kis ringyóval. Maga nyilván tud a nőről egyet-mást, ugye?

– Én csak a jelekből olvasok.– Hát akkor majd mesélek én magának Portugill Piroskáról. Úgy hat

hónappal ezelőttig Hollywood utcáin űzte az ipart, akkor aztán összeállt azzal a tohonya, semmirekellő suvickképűvel, aki három házzal lejjebb lakik, illetve lakott, míg két héttel ezelőtt le nem sittelték. Azóta is ül, Piroska meg újabb balekot keres, akivel összeállhasson, és én mondom magának, ezúttal Santiagót szemelte ki, merthogy neki van állandó melója, és nem éppen észkombájn szegény, nyilván érti, hogy gondolom. Viszont aranyos fiú.

Madame Szabó hátravetette a fejét, és a mennyezetre bámult. Ajka némán mozgott pár pillanatig. Aztán azt suttogta: – Sumpter… Sumpter… valamit látok… Sumpter…

– Donnie Sumpter – mondta Betty Mae készségesen.– Igen… igen… benn volt… ott volt benn a…– Börtönben.– Ne tessék közbeszólni.– Elnézést.– Ott volt… igen, bent… de most, most valami mást látok, nagyon

homályos… igen, már kint van. Ez az. Már kijött. – Madame Szabó feje hirtelen lehanyatlott, hogy az álla szinte a keblén pihent.

Lassan felemelte a fejét. Még egyszer megvizsgálta Betty Mae tenyerét. – Igen, itt van. Látja? – mutatott egy vonalra. Betty Mae bólintott.

– A vörös hajú nő nem fog több bajt okozni. Ez a férfi…

Sumpter?– Igen, Sumpter.– Ez a Sumpter magával vitte.– Mi a franc! – szólt Betty Mae.– Ne tessék káromkodni.– Lefogadom, hogy meglógott a sittről. Hát ezért szobroznak

itt a zsaruk. Persze maga is észrevette őket, mi? Mármint a zsarukat.

– Zsarukat?– A rendőröket – magyarázta Betty Mae. – Mink errefelé

zsarunak nevezzük őket, de a csudába is, magát nem kell tanítani. Lényeg, hogy itt vannak. Eddig azt hittem, talán a maga házát figyelik, de most már tuti, hogy Donnie pajtásra fenik a fogukat.

Madame Szabó felpattant, az ablakhoz sietett, és a vastag vörös függönyt félrehúzta egy kicsit, épp csak annyira, hogy kikandikálhasson mogulé. Ekkor már Betty Mae is ott állt mellette.

– Látja őket? – mutatott ki Betty Mae. – Az a fekete Plymouth, ott ni.

Madame Szabó szinte megperdült a sarkán. Szokásos, már-már megingathatatlan hidegvére láthatólag cserbenhagyta. Keményen az alsó ajkába harapott. – Sajnálom, de mára be kell fejeznünk, kedvesem – közölte csaknem, de azért nem egészen akcentusmentesen.

Betty Mae furcsálkodva nézett rá. – De csak nem számít fel ezért öt dollárt?

– Nem, persze hogy nem. De van ez a fejfájásom… igen, ez a fejfájás… olyan hirtelen jött. A szellemi megerőltetés, tudja. – Madame Szabó akcentusa már ismét a régi volt.

– Hát jó, ha maga azt mondja – hagyta rá Betty Mae.– Nem haragszik?– Nem, dehogy.– Most mennem kell. Viszontlátásra.Azzal Madame Szabó gyorsan sarkon fordult, és eltűnt a

lengőajtó mögött, amely a volt ebédlőből a konyhába vezetett. Betty Mae habozott, majd elindult kifelé. Már-már elérte a tolóajtót, amikor megtorpant, és visszafordult. A konyhából telefontárcsázást hallott. Hátha tényleg beteg, kapott a kézenfekvő ürügyön. Lábujjhegyen visszaóvakodott a lengőajtóhoz, és résnyire kinyitotta. Nem látott semmit, csak az ócska konyhát. Szélesebbre tárta az ajtót. És akkor szeme találkozott a jósnőével.

Madame Szabó a falra szerelt telefonnál állt fekete paróka nélkül, a rózsaszínre árnyalt szemüveg feltolva mézszőke hajjal borított feje tetejére. Jobb kezében cigaretta. A szeme, amely ezúttal csaknem olyan kerekre tágult, mint Betty Mae-é, különös, mondhatni aranybarna színű. Betty Mae most látta először fedetlenül a szemét.

– Mennem kell – mondta Madame Szabó sietősen a telefonba a legcsekélyebb akcentus nélkül. Miközben visszaakasztotta a kagylót, Betty Mae visszahúzódott, és a lengőajtót visszaengedte maga mögött, majd elindult a hallba vezető ajtó felé. Madame Szabó utánasietett a lengőajtón át, és a tolóajtó előtt útját állta Betty Mae-nek.

– Beszélnem kell magával – mondta minden akcentus nélkül.Betty Mae-nek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Valami furcsa

izgalom bizsergette egész testét, amint szinte megbabonázva meredt a másik nőre.

– Maga… maga… úgy értem, maga nem is…– Nem.– Te jószagú Úristen, aranyoskám, maga… izé… maga…– Úgy van, Betty Mae – szólt Madame Szabó. – Én Silk Armitage vagyok.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Silk Armitage káprázatos mesét tálalt fel Betty Mae Minklawnnak a csésze tea mellé. Szerepelt benne egy csalárd ügynök, egy cinkostársául szegődött impresszárió és egymillióháromszázötvenezer elsikkasztott dollár. Silk bizalmasan elmondta, hogy a két gazember már évek óta szélhámoskodik az ő kárára, mire ő úgy döntött, inkognitóba vonul, míg össze nem szedi az összes bizonyítékot és terhelő adatot a küszöbönálló bírósági csatározáshoz. Előbányászott az emlékezetéből mindenféle régi pletykát, hozzá is koholt valamennyit, és az összes híresség nevét, aki csak eszébe jutott, beleszőtte a történetébe, miközben szeszélyesen ugrált a Sunset Boulevard-ról Las Vegasba, Londonból New Yorkba, majd vissza Beverly Hillsbe és Malibuba. Bódító mákony volt az, amit Silk Armitage a teával együtt felszolgált, és Betty Mae mohón itta magába minden cseppjét, sőt még többre szomjazott.

– És az a négy fiatal, aki itt lakik a házban? – tudakolta Betty Mae.– Az egyik fiú a testőröm – mondta Silk. – Tudja, az a

magas.– És a többiek?– Nos, a két lány tudományos kutató, a másik fiú meg… tudja, az a

szemüveges… az pedig jogász annál a nagy ügyvédi irodánál, amelyik kézben tartja az egész ügyet.

– Magának tényleg szüksége van testőrre? – kérdezte Betty Mae igenlő válaszban reménykedve.

Silk Armitage nem is okozott neki csalódást. – Becslésünk szerint egymillió-háromszázezer dollár forog kockán. Amazok ketten mindenre elszánt fickók, és mindenféle sötét kapcsolataik vannak, úgyhogy… – Silk befejezetlenül hagyta a mondatot.

– Maffia? – Betty Mae szinte csak lehelte a szót. Silk bólintott.Betty Mae annak idején olvasta a pletykákat Silkről és a

szeretőjéről, a néhai Ranshaw kongresszusi képviselőről. Gondolta, most legalább kifaggatja Silket a képviselőről, de aztán úgy döntött, mégsem. Legalábbis még nem. Egyelőre megelégedett azzal, hogy gyönyörteli izgalommal szorítsa össze a combját. Hiszen ez jobb, mint Mary Tyler Moore bármelyik filmje! Hiába, ez maga az élet, és most ő maga is belekerült a sűrűjébe, hiszen itt ül ebben a ramaty konyhában és kettesben teázik Silk Armitage-dzsel, aki borzasztó bajban van, igazi veszélyben, és ki tudja, mi fog itt még történni.

– Hol tanulta meg így a tenyérjóslást, aranyoskám? – faggatózott tovább Betty Mae, eltökélve magát, hogy az utolsó információmorzsáig mindent felcsipeget.

– Még odahaza.– Maga Arkansasba való, ugye… a nővéreivel együtt? Azt

olvastam valahol.– Uhum – felelte Silk. – Arkansasba.– És ott tanulta?– Volt ott egy igen öreg hölgy. Egyesek boszorkánynak mondták, de mi ezt

sose hittük el. Ő tanított meg engem tenyérből olvasni… engem meg Ivoryt, a legidősebb nővéremet. Lace-t, tudja, a másik nővéremet, nem nagyon érdekelte a dolog.

– Ivory már meghalt, ugye?– Igen.– Ő is ilyesforma bajba került, mint most maga,

aranyoskám?

Silk behunyta a szemét. Bocsáss meg, Ivory, gondolta. Aztán kinyitotta szemét, és azt mondta: – Hát az ő helyzete kicsit más volt. Úgy értem, nem pontosan ilyen.

– Persze, értem én. De ki adta le a drótot magának mindenről, ami a környéken történik?

Silk mosolygott. – A kis kölykök. Ahogy magának is.– Sose láttam egyet se bejönni ide – mondta Betty Mae, de

mindjárt vissza is szívta volna legszívesebben, mert még Silknek az a hamis benyomása támadhat, hogy ő leselkedni szokott.

– Ott a hátsó ajtó – mosolyodon el ismét Silk. – Arról jöttek be. Ismeri azt a kis kínai fiút, Sandy Choit?

Betty Mae bólintott. Sandy volt az egyik legjobb hírforrása.– Hát ő afféle főkolompos. Valóságos kis bandája van.

Eleinte negyeddollárt kértek, aztán felemelték a tarifát ötven centre. De annyi bizonyos, hogy ismerik a dörgést errefelé.

Betty Mae valahogy megcsalatva érezte magát, amint kémhálózata átpártolásáról értesült. De úgy döntött, egyelőre magába fojtja sérelmét, mivel még másra is kíváncsi volt.

– Aranyom, tudja, mi jár az eszemben? – szólt.– Micsoda?– Arra gondoltam, esetleg ezután is átlátogathatnék

magához időnként. Persze most már nem kell a jósnőt játszania vagy ilyesmi. De tudja, az én figyelmemet nem kerüli el semmi, ami errefelé történik, és ha netán valami gyanúsat látok… mint például az a két zsaru ma reggel. Maga ugye nem is tudott róluk. Egyszóval ha megint kiszúrok valakit, aki a környéken szaglászik, akkor nem árt, ha maga iá mielőbb értesül róla.

Silk mosolygott. – Az nagyon jó lenne, Betty Mae. – Fürkésző pillantást vetett a termetes szőke asszonyra. – De nem szabad ám rólam beszélnie senkinek. Ezt megérti, ugye?

– Hát persze, aranyos – mondta Betty Mae. – Miattam nem kell aggódnia: Be tudom én fogni a számat.

Silk Armitage félrehúzta egy icipicit a nehéz vörös függönyt, hogy lássa, amint Betty Mae Minklawn elsiet a Tex-Mex bár irányába. Negyvennyolc órám van, gondolta Silk. Mihelyt átlépi annak a bárnak a küszöbét, el fogja mondani valakinek, és negyvennyolc órán belül híre megy a dolognak. Esetleg beletelik hetvenkettőbe is, ha szerencsém van. Figyelte, ahogy

Betty Mae elhalad a parkoló fekete Plymouth és két lesben ülő utasa mellett. A két férfi tekintete ezúttal is végigsiklott Betty Mae-n, miközben minősítették és beskatulyázták a maguk mércéje szerint. Még negyvennyolc órám se lesz, ha az a két fickó mégsem Donnie Sumpter után szaglászik, gondolta Silk. Megpróbált valami újabb búvóhelyet kiötölni, de máskor oly találékony, sőt fantáziadús agya csak nem akart működni. És hetek óta most először lepte meg Silk Armitageet valami rátörő jeges borzongás, a félelem. Mintha egyszerre minden kihűlt volna benne, így hát azt tette, amit mindig; ha elfogta a félelem. Leült a politúrozott kerek asztalka mellé, összekulcsolta a kezét maga előtt, és halkan énekelni kezdett. És éneklés közben törte a fejét, tervezgetett, számítgatott.

Betty Mae Minklawn már csak pár lépésnyire volt a Tex-Mextől, amikor elhatározása egyszerre elpárolgott. Pedig milyen szilárdan eltökélte – sőt meg is esküdött rá magában –, hogy senkinek nem árulja el, hogy Silk Armitage Madame Szabó, meg minden. De a délelőtti kaland olyan izgalommal töltötte el, hogy érezte, szétrobban, ha nem mondja el valakinek. Na jó, elmondja Madge Perkinsonnak, de senki másnak. És megesketi Madge-et, hogy senkinek sem árulja el. A Bibliára esketi meg. Betty Mae átvágott az úton, és míg besietett a Tex-Mexbe, az járt a fejében, vajon tart-e még Bibliát Madge itt az üzletben.

Az utca túloldalán parkoló fekete Plymouthban megmozdult az idősebbik férfi, és egy filter nélküli Camelt halászott elő az ingzsebéből. Egy papírgyufával rágyújtott, és kifújta a füstöt a nyitott ablakon.

– Nos? – szólalt meg.A másik férfi, aki a kormánynál ült, ásított és nyújtózkodott.

– Valakinek előbb-utóbb be kell mennie.Az idősebbik fontolóra vette a dolgot. Majd kijelentette: – Talán

igen. Talán nem.– Tudsz jobbat?Az idősebb férfiú megdörgölte nagy orrát. – Ha nagyon

szívóskodunk, még olajra lép.A másik férfi bólintott. – Nem is lenne rossz, mi?– Nem-e? – így az idősebbik. – Magam se tudom, jó lenne-e.

Csak annyit tudok, hogy tán még az is jobb lenne, mint ez a nagy túró, ami most van, mármint attól a névtelen

telefonálótól kapott tipp, aki nincs megelégedve őnagysága jóslási tudományával. Én nem sokat adok az olyan emberek szavára, akik jövendőmondóhoz járnak. Legtöbbjük imád linkelni. – Pillanatig töprengett a dolgon, majd azt mondta: – Gyerünk, keressünk egy telefont.

A másik férfi felegyenesedett, és a slusszkulcsot elfordítva beindította a motort. – Hogy képzeled azt a szívóskodást? – érdeklődött, miközben kikormányozta a kocsit a Breadstone sugárútra.

– Úgy látom, nem érted. – Mit nem értek?– Nem az a kérdés, hogyan csináljuk. A kérdés itt az, hogy

csináljuk-e egyáltalán. És mivel én vagyok a rendőrfőnök, te meg csak egy pisis kis hadnagyocska a gyilkossági csoporttól, mostanára már tudnod kéne, hogy ilyen fontos döntéseket nem hozunk csak úgy ukmukfukk. Mert ez igencsak kényes helyzet ám, ha nem vetted volna észre. I-gen-csak kényes. Olyan helyzet, ami alapos fejtörést és körültekintést igényel. Te meg én, Lake, ha ilyesmibe botlunk, hajlamosak vagyunk csak úgy belevágni és minden meggondolás nélkül végezni a dolgokat. Ahogy az ember fosik vagy hajat vágat. Mer, ugye, azon se kell sokat gondolkozni. Ez viszont… Tudod, ez olyasmi, amihez már úgynevezett esettanulmány szükséges.

– Oscar, te lefekszel ezeknek.A testes férfi, név szerint Oscar Ploughman, Pelican Bay

rendőrfőnöke, futólag elmosolyodott, kivillantva szögletes sárga fogait, melyek kicsi szájához képest túl nagynak látszottak. Keserű, gúnyos volt a mosolya, mintha valami rémes, csak kettőjük számára érthető viccre lenne válasz.

– Hallod-e, tudnám méltányolni, ha rendőrfőnök úrnak szólítanál, Lake. Csak mert tizennégy vagy tizenöt éve ismerjük egymást, és néha ugyanazt a pipihúst kóstolgattuk, azért még nem kell sutba dobnunk a formaságokat. Ebben a városban irtó sokat adnak a formákra, ha nem vetted volna észre. Irtó sokat. Úgyhogy meg kéne próbálkoznod a rendőrfőnök úr megszólítással. Eleinte csak úgy egyszer-kétszer napjában, hogy aztán lassanként jöjjél bele. Nehogy hirtelen gutaütést kapjál tőle vagy valami.

– Eredj a büdös francba, Ploughman rendőrfőnök úr – mondta Marion Lake hadnagy a gyilkossági csoporttól.

Ploughman újra felvillantotta keserű, sárga mosolyát. – Így már mindjárt jobb, Lake – szólt. – Sokkal jobb.

Találtak egy utcai telefonfülkét a Wyoming és a Harmincegyedik utca sarkán. Ploughman kiszállt, és benyomult a fülkébe. Nagy testével alig fért be, csak úgy tudta becsukni az ajtót, ha a hátsó falhoz préselődött. Bedobta az érmét, és tárcsázott, majd amikor a szám jelentkezett, azt mondta: – Itt Ploughman rendőr felügyelő. Mr. Simmsszel szeretnék beszélni.

Várt, míg Reginald Simms hangját meghallotta. – Azt hiszem, rábukkantam valamire – közölte ekkor.

Némán figyelt egy pillanatig, majd azt mondta: – Pontosan ezért akartam előbb önnel beszélni. – Megint hallgatta egy darabig a másikat, és mielőtt válaszolt volna, átvillantotta arcán a keserű mosolyt. – Hát hogyha bekapcsolnám a szirénát, öt perc alatt meg tudnám csinálni. – Aztán, míg Simms válaszát hallgatta, arcára visszatért a vigyor és ott is maradt. – Nem, uram, azért nem fogom használni a szirénát. Csak vicc volt, uram. Egy egészen kicsi kis vicc. Amolyan apró viccecske. – Ploughman arcáról eltűnt a mosoly, amint tovább hallgatta Simmset. – Igen, azt hiszem, addigra meg tudom csinálni… Nem, uram. Nem lesz sziréna.

Miután újra beült az autóba, megjegyezte: – Egyvalamit el kell ismerni Mr. Simmsről, Lake.

– Mit?– Hogy bődületes humorérzéke van. Mást se tud, csak

vihorászni, heherészni, hahotázni. Igazi Kedélyes Zöld Óriás, mint a konzervmárka.

– Lefekszel nekik, Oscar.– Azt hiszed, he?– Igen, kezdesz megint olyan lenni, mint annak idején

Jerseyben, amikor az államügyész úgy rád szállt. Ugyanolyan undokul gunyoroskodsz, aztán fel-le villantgatod azt a randa mosolyt, amitől úgy nézel ki, mint valami figyelmeztető lámpa.

Ploughman megdörgölte a fogait a hüvelykujjával, majd maga felé fordította a visszapillantó tükröt, hogy meggyőződhessen az eredményről.

– Irium – mondta.– Az ki?– Nem ki, hanem mi.– Nem tudom, mi a francról dumálsz itt.– Nem vagy te már olyan fiatal – mondta Ploughman. – A Pepsodentbe

tették. Nem emlékszel? "A Pepsodent príma márka, nem lesz többé foga sárga." – Ploughman harsogó basszus hangon kántálta el a versikét.

– Én erre nem emlékszem.– A Pepsodentbe iriumot tettek. A reklámügynökség emberei afféle

csodaszerként hirdették, persze ők maguk találták ki. Nem is volt az csodaszer. Csak ugyanaz a szar, amit minden más fogkrémben megtalálni. Habkő vagy micsoda. De nekik valamilyen háromtagú, tudományosan hangzó szó kellett, hát kirukkoltak az iriummal, mire mindenki rohant Pepsodentet vásárolni.

– Erre nem emlékszem – mondta Lake.– Még a 40-es években történt. Akkor még jobb idők jártak.

Én is fiatalabb voltam. És a teremtésit, mennyivel belevalóbb!Lake a fejét csóválta, és visszaigazította a visszapillantó tükröt a helyére. –

Lefekszel ezeknek, Oscar.Ploughman még egyszer megvillogtatta sárga vigyorát, és egész úton a

Plaza del Mar Toronyig ezt énekelgette: – "A Pepsodent príma márka, nem lesz többé foga sárga."

A Plaza del Mar Torony egyesek szerint a Pelican Bay-i polgári szkizofrénia szimbóluma volt. A Seashore Drive part felőli oldalán állt, éppen szemben a belvárosi negyed hajdani, üzletközpontjával. Nem mintha a belvárosi negyed vagy az üzletközpont már nem lett volna meg, de a tipikusan egy blokkba tömörített épületsoron két kiürített áruház, két üres ékszerészbolt és egy-két ugyancsak üresen kongó speciális üzlet követte egymást, a nagy filmszínház homlokzatán pedig öles betűk hirdették, hogy ZÁRVA. Ez a blokk sem sokban különbözött egyébként a Pelican Bay-i belváros többi részétől. A gazdátlan üzlethelyiségek némelyikét birtokba vette egy-egy kétes küllemű, KÖNNYŰ HITEL-t ígérő vállalkozás. Egypár régebbi, jó nevű cég egyelőre még kitartott rezignáltán, csak mert vagy ereje, vagy kedve nem volt máshová költözni vagy végleg felszámolni az üzletét. Csupán a bankok tartották magukat még láthatólag szívósan és rendíthetetlenül.

Hogy a Plaza del Mar Toronyhoz jusson, Lake hadnagynak meg kellett kerülnie Freddie-t, a hatszázharminc centi magas betonpelikánt, melyet a WPA állíttatott fel még 1937-ben. Már senki sem emlékezett, hogy kapta a Freddie nevet, de mindenesetre most így hívták, és gyakran hangzott el ilyesféle mondat a városban: – Akkor várlak délben Freddie-nél. – Freddie sokáig akadálytalanul lelátott az öbölre, amíg a Plaza del Mar Torony fel nem

épült egy éve.A torony valójában egy húszemeletes, tökéletesen kerek

toronyház volt, amely legnagyobbrészt színezett üvegből és a lehető legkevesebb acélból épült. Bérház volt, gyanús anyagi háttérrel, s a hanyatló üzleti negyed fölé magasodott. Az óceán felőli lakások természetesen drágábbak voltak, mint azok, amelyek Pelican Bay belvárosára és Freddie-re néztek. És minél magasabban volt a lakás, annál magasabbra szökött a bére is, a huszadik emeleten pedig egy tengerre néző lakás havi kétezer dollárt kóstált. Egyébként csak egyetlen ilyen lakás volt, és Reginald Simms lakott benne.

Freddie immár az utolsó pelikán volt Pelican Bayben, az útkereszteződésben egy kis kerek parkban ült, illetve állt. A parkban akadt néhány pad és némi gyér fű, jó volt találkozóhelynek vagy csak úgy üldögélni egyedül és elnézni a forgalmat. Az igazi pelikánok már jó pár éve eltűntek Pelican Bayből, megdöglöttek a DDT-től, ami a farmokról a folyókba, onnan meg a tengerbe került. A DDT a pelikántojások héjában tett kárt – állítólag meglágyította őket –, így aztán végleg kipusztultak a pelikánok Pelican Bayben, bár a DDT-t már rég betiltották. Illetve egy pelikán még maradt: Freddie.

– Szia, Freddie – köszönt oda neki Ploughman, amint Lake hadnagy megkerülte a betonmadarat, majd jobbra befordult az ívben kanyarodó kocsiútra, mely a Plaza del Mar Torony bejáratához vezetett.

HUSZADIK FEJEZET

Szakmai szempontból Ploughman nem tagadhatta meg csodálatát a Plaza del Mar biztonsági rendszerétől. Habár az egyenruhás ajtónállóból, aki beengedte, nem sok nézett ki, Ploughman tudta, hogy nyugdíjas Pelican Bay-i közrendőr, agyafúrt vén róka, hatvanéves szemének gyanakvó pillantása felér egy elektromos letapogatóval.

De ha az esetleges bajkeverő netán túljut az öreg exzsarun, akkor jön a következő rosta: a recepciós pult, amely mögött egy aktív szolgálattól visszavonult harminckilenc éves volt bűnügyis őrnagy posztolt egy nagy gonddal rejtegetett speciális harmincnyolcassal a bal csípőjén. Ploughman tudott a pisztolyról, mert a szükséges fegyverviselési engedélyt ő

maga írta alá. És azt is tudta, hogy a volt őrnagy a bal csípőjén viseli, mivel egy lőgyakorlaton a fedett rendőrségi lőtéren látta egyszer az exőrnagyot tüzelni: bal kézzel sütötte el a pisztolyt, és el is találta, amire célzott.

A recepció mögött még egy helyiség volt, ahol Ploughman emlékezete szerint zárt láncú televíziós készülékek álltak glédában, amelyek napi huszonnégy órán át szakadatlan kíváncsisággal fürkészték az épület minden belátható szögletét és zegét-zugát. Persze egy kerek épületben nem sok zegzug és szöglet akad, úgyszólván egyáltalán nincs is, csak odalenn a föld alatti garázsban. Hanem azért a zárt láncú tévérendszer képernyőit állandóan éber figyelemmel kísérték, ami tetemesen megemelte a Plaza del Mar lakbéreit, de a bérlők nyilvánvalóan szívesen áldozták fel magánéletüket a biztonságukért.

Noha a volt őrnagy pontosan tudta, kicsoda Ploughman, igen udvariasan türelmét kérte, míg felszól és ellenőrzi, csakugyan várja-e Mr. Simms. Várakozás közben Ploughman nézelődött a kissé csiricsárén berendezett előtérben, ahol a sok alacsony, kényelmesnek látszó fotel és kanapé úgy festett, mintha soha nem ülne rajta senki.

Amint a portás megkapta az engedélyt, Ploughman a gyorsliften felment a huszadik emeletre, és végighaladt a kanyargós folyosón, míg a B-vel jelölt tetőlakosztályhoz nem ért. Csengetésére egy fehér pincérkabátos, kimért modorú néger nyitott ajtót, és betessékelte Ploughmant egy keleti szőnyegekkel borított mozaikpadlós hallon át a nappali szobába.

A B-lakosztály egy leharapott hegyű pástétomszelethez hasonlított, a nappali a pástétom külső kérgének mintegy háromnegyede mentén futott végig, a pástétom kérgét csupa üveg fal képezte. Nagy, furcsán tompított hangulatú szoba volt, már-már gyér bútorzata csupa jó, de igénytelen darabból állt. Csak két festmény lógott a falon, mindkettő enyhén absztrakt, és Ploughmanben felderengett a felismerés, hogy szándékosan rendezték be így, nehogy bármi is csökkentse a csodás kilátás hatását.

Sok-sok mérföldnyire, ameddig csak a szem ellátott, kéklett az óceán, és jobboldalt kanyargóit a partvonal, melyen csipkeszegély fehérlett, valahányszor hullámok nyaldosták. Ploughman javában bámészkodott ki az ablakon, amikor a hang megszólalt mögötte: – Nem akármilyen látvány, ugye?

Megfordulva, Ploughman ott találta Reginald Simmset a szoba túloldalán,

egy kis bárszekrény mellett.– Nem bizony – mondta Ploughman. – Magam is épp erre gondoltam.

Szédületes kilátás.– Parancsol valami innivalót, főnököm?– Jöhet. Köszönöm.Simms a bárszekrény felé fordult. – Nézzük csak… maga ginivó, azt

hiszem.– Úgy van. Gint iszom.– Simán, igaz?– Simán.Ploughman elnézte az italokat töltögető Simmset.

Szürkéskék, puha tweedzakót viselt sötétszürke nadrággal, fekete félcipőjét nagy gonddal fényesítetlenül hagyta, az inge krémszínűnél halványabb, és a nyitott ingnyakába selyemsál simult. Fred Astaire, gondolta Ploughman. Hát nem pont úgy öltözködik ez a kurvapecér, mint Fred Astaire?

Mikor Simms a kezébe adta a poharát, Ploughman látta, hogy bő dupla adagot kapott. Simms itala halvány aranysárgában játszott, úgyhogy Ploughman a skót whisky hívei közé sorolta. Az évek folyamán Ploughman azt a tapasztalatot szűrte le, hogy könnyebben kijön azokkal, akik bourbont isznak, mint akik a skót whiskyhez ragaszkodnak. Leginkább persze a magáéhoz hasonló ginpártiak között érezte otthon magát, de ezek hovatovább kiveszőben vannak. Az olyan ember, aki vodkát ivott, automatikusan gyanút ébresztett benne; meggyőződéssel hitte, hogy a vodkaivóknak mindig van valami rejtegetnivalójuk. Ploughmannek sok ilyen előítélete volt, és élvezettel hagyatkozott rájuk, mert legtöbbször beváltak.

– Gondolom, itt jó lesz, nem? – intett poharat tartó kezével Simms egy hosszú, halvány színű pamlag és a hozzáillő, vaskos karú fotel alkotta sarok felé. Ploughman bólintott, és leült a karosszékbe, miután Simms a pamlagot választotta. A pamlag és a fotel előtt krómlábú, vastag üvegasztal állt. Ploughman letette az italát, hogy rágyújtson szokásos Cameljére.

– Nos – szólalt meg Simms –, mintha azt mondta volna, rájött valamire.Ploughman kifújt némi füstöt, félrehessentette, majd bólintott. – Van egy

jósnő, talán cigány, odaát lakik L. A.-ban, mindjárt itt a határvonalon, túl. Kaptunk egy fülest, hogy talán nem is igazi

cigány.– Mi a neve?– Szabó. Magda Szabó.– Magyar?– Ha azt gondolnám, hogy magyar, most nem volnék itt, nem igaz?– És miből gondolja, hogy nem az?Ploughman hidegen meredt Simmsre. – Igazán tudni akarja?Simms halványan elmosolyodott. – Nem, tulajdonképpen nem. – Rövid

csend következett, majd Simms megkérdezte: – De azért nem holtbiztos benne, ugye?

– Nem.– Be kell jutnia hozzá.– Be?– Szerintem igen. Esetleg igénybe vehetne egy rendőrnőt.

Az háziasszonynak adhatná ki magát, aki jósoltatni akar magának.

Ploughman felvette a poharát, és kiitta a maradék gint. Azután megtörülte a száját, elismerőleg sóhajtott, és azt mondta: – Szerintem ez nem rendőrségi ügy, Mr. Simms. Úgy értem, itt ez a cigány vagy magyar, vagy miféle tenyérjósnő, aki L. A.-ban űzi a mesterségét, és véleményem szerint senkinek sem árt vele. Namármost, ha mondjuk kiderülne, hogy nem az, akinek mondja magát, hanem, tegyük fel, valami híres személyiség, hát az érdekes lenne, sőt egész izgalmas is, de nem látom be, mért érdekelné a Pelican Bay-i rendőrkapitányságot.

Ploughman úgy dőlt hátra a székében, mint aki aznapra elmondta a magáét. Simms egy pillanatig fürkészte, bágyadtán elmosolyodott, és rászólt: – Folytassa.

– Folytassam? – ismételte Ploughman, és megpróbált valami csodálkozásfélét vinni a hangjába, meglehetős sikerrel.

– Úgy van. Folytassa.– Hááát, olyasmi fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha valaki, aki

riporternek vagy esetleg magándetektívnek mondaná magát, elkezdene szaglászni odaát a Breadstone sugárút környékén, Madame Szabóról kérdezősködne, és itt is, ott is elejtene egy-egy célzást, hogy az illető hölgy nem is Madame Szabó, hanem valaki más, sőt előfordulhat, hogy valami nagy híresség… egyszóval arca gondoltam, mi történne, ha ez az egész Madame Szabó fülébe jutna.

– Szedné a sátorfáját.– Látja, én is pontosan erre lyukadtam ki.Simmsnek némi erőfeszítésébe került, hogy türelmes,

érdeklődő arckifejezését megőrizze. – És azután?– Hát a többi, ugye, aztán már a maga dolga lenne, Mr.

Simms, végtére is a Pelican Bay-i rendőrség hivatalosan nem köthet bele holmi cigány jósnőbe, aki a légynek se árt odaát L. A.-ban.

– Hivatalosan természetesen nem köthetünk bele – jegyezte meg Simms.Ploughman barázdált arcára hajlíthatatlan makacsság ült ki.

S mintha még hangsúlyozni is akarná, lassan ide-oda ingatta hozzá a fejét. – A Pelican Bay-i rendőrséget az ügy nem érdekli; ismétlem: nem érdekli, se hivatalosan, se nem hivatalosan.

Soha olyan kérlelhetetlenül udvarias mosolyt nem látott még Ploughman, amilyenre Simms szája húzódott. Ettől a mosolytól Ploughman minden idegszála gyanakvóan feszült meg, miközben felkészült a támadásra, ami, tudta, menten lezúdul rá.

– Hány éves is maga, rendőrfőnököm, ha szabad kérdeznem?– Ötvenegy.Simms elismerőleg bólogatott, arcáról el nem tűnt volna az

udvarias mosoly. – A legjobb kor – mondta. – Azt hiszem, ezt nevezik a legszebb férfikornak, nyilván mert a férfiember ekkorra érik be igazán, és erejének teljében van. – A mosoly szertefoszlott, és Simms kissé sajnálkozólag csóválta a fejét. – Csakhogy ebben az országban, ahol olyan nagy súlyt helyeznek a fiatalságra, bizony sokszor nehéz egy férfinak túl az ötvenen, sőt ami azt illeti, olykor már negyven felett is, új talajban gyökeret verni. Persze magának nem volna ilyen problémája. Maga a mi kifejezett kérésünkre került ide New Jerseyből, és hadd teszem hozzá, az én személyes ajánlásomra, és ami egyszer sikerült, az magának könnyen fog menni megint. S noha igazán nem szívesen veszítenénk el, minden bizonnyal igen meleg ajánlólevéllel engednénk útjára.

Jó néhány pillanatig a két férfi némán meredt egymásra. Akkor Ploughman rávillantotta Simmsre a legkeserűbb mosolyát, és azt mondta: – Tudja, mit?

– Nos?– Amondó vagyok, hogy hagyjuk a süket dumát.– Jó – bólintott Simms, és az órájára nézett. – Két perce van.

Ploughman előregörnyedt ültében, két karja a térdén, keserű vigyor az ábrázatán, hangja dörmögő és bizalmaskodó. – Magának meg nekem, pajtás, össze kell tartanunk. Persze, ahogy mondta, valószínűleg találnék más állást, mondjuk, mint portás vagy afféle felbérelhető priváthekus. De a fenébe is, nekem tetszik ez az állás. Tetszik a város és tetszik a klíma sőt a feleségemnek is annyira tetszik, hogy már alig jár haza, ami megint csak előny. Egyszóval úgy gondoltam, hogy valószínű innen megyek majd nyugdíjba úgy kilenc év múlva. Persze a nyugdíj az nem lesz valami sok, de ha a dolgok a számításaim szerint alakulnak, akkor szerintem nem lesz különösebb probléma egy pár dolláros kis mellékkeresetre szert tenni. A francba is, még tán bankszámlát is nyittathatok magamnak, tudja, azt a svájci fajtát, amiről annyit hallani. Nem tudom ugyan pontosan, hogy megy az ilyesmi, de biztos utánanézhetek valahol, vagy esetleg megkérdezem magát, mert maga nyilván tudja.

Simms az órájára nézett. – Egy perc letelt.Ploughman elnyomta a cigarettáját egy kerámia tálban.

Nem siette el a dolgokat. – Nos, alig két hónapja, hogy átkerültem ide keletről, és máris mit ad isten? Egy igazi nagyszabású ügy pottyan az ölembe. Ranshaw-t, a képviselőt agyonlövi a beszívott felesége valami motelben, és utána megöli magamagát is. Átkozott egy dolog.

Ploughman bánatosan ingatta a fejét, majd újabb cigarettára gyújtott. – Na és mit gondol, ki ténfereg épp azon a környéken, alig két háztömbnyire a tetthelytől hajnali kettőkor, mikor a riasztóhívás befut? Természetesen csekélységem és Lake hadnagy! Ezt a bitang véletlent! Namármost, nem tudom, hány gyilkossági ügyünk volt nekünk eddig Lake-kel, de több száz, annyi szent, hanem ilyen istenverte esetet még nem pipáltunk. A képviselő felesége agyonlövi a férjét: ez eddig rendben van. Semmi probléma. Csakhogy aztán rögtön belelő a saját gyomrába is, a következő pillanatban viszont, úgy látszik, meggondolja magát, elindul az ajtó felé, talán doktorért vagy valami, ott aztán megint csak mást gondol, egyenest az orrához nyomja a fegyvert, és meghúzza a ravaszt.

Ploughman elképedten csóválta a fejét. – Egyenest bele az orrába, el tudja képzelni? Na, aztán volt ott még egy-két más dolog is, ami eléggé furcsának tűnt; legalábbis egy gyilkosságis zsaru

szemével nézve. De majdnem mindenki más egyszerű, sima esetnek látta, különösen azután, hogy Lake meg én egy kicsit rendbe tettük a dolgokat. Persze arra számítottunk, hogy mint kongresszusi képviselőnek biztos mindenféle fontos iratok vannak birtokában. Esetleg szigorúan titkos kormányzati anyagok. De nem találtunk semmit. Legalábbis a szobában nem. Erre úgy döntöttünk, lemegyünk és szétnézünk a kocsijában.

– Hát kocsi, az sehol. Ellenben a srác a portán, aki kihívott bennünket, azt mondja, hogy amikor kicsivel a lövöldözés után kiment, egy kocsit látott elhajtani. Hajnali két óra körül járt ugyan, és tök sötét volt, de a kölyök elég krimit látott már tévében meg moziban, úgyhogy azt tette, amit ilyenkor dukál: felírta a rendszámot. Igazság szerint egy másik autót is hallott még korábban, közvetlenül a lövések után, de annak nem tudja a rendszámát. Nyilván nem mert rögtön kimenni. Persze van még egy csomó minden, hogy mi derült ki, kié a rendszám meg ilyesmi, de azt hiszem, lejárt az idő. Meg aztán maga úgyis tudja a többit.

Ploughman hátradőlt székében, arcán a feszes mosolyt ellazult, már-már magabiztos kifejezés váltotta fel.

Egy pillanat múltán Simms azt mondta: – Ezt igen meggyőzően adta elő.

– Hát az ember, ugye, kénytelen elővenni a logikáját ilyenkor.

Simms bólogatott. – Tegyük fel, hogy a maga elképzelése szerint járunk el. Kit venne igénybe? Lake hadnagyot?

– Hát, legjobb, ha a dolog a családban marad.– Mikor? – kérdezte Simms.– Hát az attól függ, maguknak mennyi időre van szükségük.– Valakit még valószínűleg be kell kapcsolnunk.– Az ésszerű is.– Ma szombat van. Úgy gondolom, hétfőn elindíthatja Lake-

et az… ööö… információs körútjára. Legkésőbb hétfőn.– Rendben. Van még valami?– Igen, egy apróság.– Micsoda?– Okom van feltételezni, hogy valószínűleg lesz két nem

kívánt látogatónk.– Nocsak! És kik?– Két férfiú. Bizonyos Artie Wu és Quincy Durant.– Az első nagyon kínainak hangzik.

– Az is. Jó nagy darab. Mindkettő olyan harmincöt körüli.– Mit akarnak?– Nem vagyok benne biztos.– Bajt keverni?Simms bólintott. – Lehetséges. Sőt valószínű.– Majd a körmükre nézek.– Lehet, hogy latba kell vetnie a meggyőző erejét.

Ploughman felemelkedett. – Majd kitalálok valamit. Közben Simms is felállt, és a két férfi együtt indult el a mozaikpadlós hall irányába. – Méltányolom az őszinteségét, főnököm – mondta Simms. – Most legalább jó néhány olyan pont tisztázódott, ami eddig aggasztott engem.

– Hát, ugye, nem árt hébe-hóba megdumálni – a dolgokat. – Ploughman menet közben hirtelen megtorpant, Simms felé fordult, és pattintott az ujjával, mint akiben egyszerre felötlik valami. – Most jut eszembe még valami! – szólt.

– Micsoda?– Ha az a segítő, akit be akarnak kapcsolni, már megtette a

magáét, akkor megmondhatja a kollégáinak, hogy legjobb, ha odaát Burbankben szabadulnak meg a hóbelevanctól. Legtöbbször a Los Angeles-i zsaruk is azt csinálják. Mert odaát Burbankben aztán a kutyának se tűnik fel semmi.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A Catalina Toronyszálló portáspultjánál még mindig a lófarkas öregember posztolt, amikor Wu és Durant szombat délután fél kettőkor belépett az előtérbe. Az öreg a két könyökére támaszkodott a pulton, és tudálékosan bólogatott a kis hallon át közeledő két férfi felé.

– Megint maguk ketten, mi? – szólt rájuk.– Úgy van – mondta Artie Wu.

– Overbyt keresik, mi?

Wu bólintott.Az öreg kárörvendően vigyorgott, előre élvezve a rossz hírt,

amit közölni fog. – Az bizony meglépett.Durant sóhajtott, és körülnézett a hallban. – Mikor?– Úgy három órája. Azzal a másik fickóval, a fiatallal együtt.

Fel se mondott előre, semmi. Csak úgy kisétáltak cókmókostul-mindenestül, illetve a fiatalabbiknak nem is igen volt cókmókja, csak valami bevásárlószatyor-szerűség. Le van égve, gondolom.

– Csak leadták a kulcsot, és elmentek? – kérdezte Wu.– Pontosan – felelte az öregember, vigyázva, hogy a

mohóság ki ne érződjék a hangjából.– Gondolom, Overby nem hagyta meg az új címét – jegyezte meg Wu

túlontúl előzékenyen.Az öregember éber füle kihallotta Wu hangjából a

figyelmeztetést, de kapzsisága győzedelmeskedett a józan ész fölött. – Lehet, hogy igen – mondta ravaszul –, lehet, hogy nem. – A mohóság immár leplezetlenül ült ki az arcára.

Wu az ujjaival dobolt a pulton. Durant előrehajolt, és mosolyogva bámult bele az öregember arcába. – Ennek az én dagi barátomnak van egypár fura hóbortja – mondta. – Kedvenc szórakozása elagyabugyálni az öregeket. – Behunyta a szemét, mintha a feltoluló iszonyú képektől akarna szabadulni. – Rémes – tette hozzá, újra kinyitva a szemét.

Az öreg hátrált egy lépést. – Mit szövegei itt nekem?Durant ünnepélyesen ingatta a fejét, fehér, szinte meleg mosolya

valósággal az arcára merevedett. Wu tovább dobolt a pulton.Az öregember hangja nyöszörgéssé szelídült. – Az istenért, fiúk, hát csak

megér maguknak valamit?Durant Wura nézett. – Egy centet sem – mondta Wu, míg ujjai folytatták a

dobolást.Durant tehetetlenül megrándította a vállát. – Úgy látszik, feldühítette –

pillantott Wura. – Esetleg öt dollárt?Wu megrázta a fejét. – Egy cen-tet sem – ismételte szótagolva.Durant ismét vállat vont. – Akkor magán a sor, papa.– Kell is nekem a maguk rohadt pénze – mondta az öregember. – Nem

voltam ám én mindig ilyen nyavalyás kis pisis hotelportás. Menő üzletember voltam én, kérem, a Bender Fivéreknél, amíg tönkre nem mentek. Szép villám is volt odaát Silverlake-ben. Ingyen és bérmentve. Akkor még voltam valaki, az istenit. Kell is nekem a maguk rohadt pénze.

– A címet – szólt Wu.Az öregember arcáról egyszerre leolvadt minden: dac,

büszkeség, sőt a mohóság is – maradt helyette a pőre kudarc. – A Sandpiper Bérpalota – mondta. – A Harmadik és a

Seashore sarkán, egész a parton. Nem lehet eltéveszteni.Artie Wu elmosolyodott, és előhúzta a bal kezét a

nadrágzsebéből. Egy gyűrött tízdollárost szorongatott benne. A pultra tette, kisimította. Az öreg nézte a pénzt néhány pillanatig, aztán az ajkába harapott, sóhajtott, és zsebre vágta a bankjegyet. – Ugye hogy csak szövegeltek az előbb, fiúk?

– Maga egy kicsit túlzásba viszi a szívóskodást, papa – mondta Wu.Az öreg bólogatott. – Igen, igaza lehet. Ha az embernek elfogy a pénze,

elfogy néha az a maradék esze is. – Rádőlt a pultra, arca ismét bizalmaskodó. – Az a hely, amiről beszéltem, a Sandpiper Bérpalota…

– Mi van vele? – kérdezte Durant.– Nos, már nem új, de azért nagyon rendes hely. És drága.

Gyanítom, hogy az a szarházi Overby dohányra tett szert. Valószínűleg nyerte valahol. Merthogy dolgozni nem járt, az tuti. – Az öreg szipákolt. – Overby meg a munka!

– Talán meghalt egy gazdag nagybátyja – vetette fel Wu.Az öregember fontolóra vette a lehetőséget, ábrázata

ezúttal morcos, majdhogynem csüggedt. – Az is csak az Overby-féle szarháziaknak van, nem igaz?

– Mi van nekik? – kérdezte Wu.– Hát gazdag nagybátyjuk – mondta az öreg.

A Sandpiper Bérpalota mögött szilárdan megalapozott tőke sejlett – olyan pénz, amelynek elsőrangú, értékálló állami részvények és bombabiztos tartalékolt értékpapírok nyújtanak fedezetet. Megfontolt pénz. Patinás pénz. Olyan pénz, amelyből gyerekjáték fenntartani azt a huszonhét éves, jobb oldali kormányüléses cserszínű Bentleyt, amelyik most ott parkol az épület boltíves bejáratát árnyékoló csíkos ponyvatető alatt.

A Sandpiper Bérpalotának valamelyest mór jellege volt. Talán a sárga kő miatt, amelyből felépült, s amely úgy festett, mintha valahonnan a sivatagból hurcolták volna ide az óceán partjára. Az épület tizenhét emeletnyire magasodott a Seashore Drive fölé, és a tetején négy kerek, némileg egzotikus és szinte minaretnek is beillő torony díszelgett. A tornyok enyhén dél-mediterrán jellege Afrikára emlékeztetett fondorlatosán, de a fondorlatnak e ponton vége is szakadt, mert az épület többi része annyira volt csak egzotikus, mint a

gázművek.Miután a Chryslert egy kijelölt parkolóban Hagyták, Wu és Durant

átvágtak az utcán. Közben végignézték, amint egy koros, egyenruhás sofőr egy nála is idősebb, csigalassan araszoló asszonyt a bérpalota bejáratától a Bentleyhez támogat. Wu és Durant rég átért a túloldalra, és már a szállodába lépett be, amikor az eltökélt arckifejezésű öregasszony, aki sötét ruhát, kalapot, fehér kesztyűt viselt, még csak a fele utat tette meg az autóig. Ahogy Wu és Durant elment mellette, felnézett csoszogó lábáról.

– Átkozott dolog – vigyorgott fel a két férfira – ez az öregség.Durant visszavigyorgott rá. – Átkozott dolog.A Sandpiper hallja tompán megvilágított, stukkódíszes helyiség

volt magas, boltíves mennyezettel és fáklya formájú lámpákkal, amelyek ferdén hajoltak el a faltól. A négyzet alakú nagy, vörös csempékből kirakott fényezett padlót helyenként szőnyeg borította. A két férfi sarka csattogott a mozaikpadlón, amint a fogadópulthoz tartottak, ahol egy középkorú, kék hajú hölgy trónolt.

– Mr. Maurice Overbyt keressük – mondta Durant.– Beszélni óhajtanak vele?– Úgy van.– A nevük?– Mr. Wu és Mr. Durant.A nő egy pillanatig mustrálgatta Wut és Durantot, majd egy

régimódi kapcsolótábla felé fordult, bedugta, amit kellett, és egy kapcsolóval babrált. Mikor a hívott jelentkezett, a nő hátat fordított a két férfinak, és halkan duruzsolt bele a kagylóba.

– Meghagyta szegény, hogy ne zavarják – közölte, amint visszafordult. – Tudják, nemrég érkezett Singapore-ból.

– Igen – szólt Durant –, tudjuk.– Rémes lehet átállni ilyen időeltolódást jelentő repülőút

után.– Bizonyára.– Általában nem adunk ki bútorozott lakosztályt boldog-boldogtalannak,

aki csak úgy betéved az utcáról, de Mr. Overbynek kitűnő ajánlólevele van a kormányzótól.

Durant bólintott. – Régi barátok.– Ezt mondta Mr. Overby is. Nos, az 1229-esben megtalálják.– Köszönjük – mondta Durant.

A lift egészen újnak látszott, és villámsebesen siklott felfelé, szinte felszökkent utasaival a tizenkettedik emeletre. Pár pillanattal később Wu kopogására Mószertóni Overby ajtót nyitott.

Overby hátrább lépett, és ezzel fogadta őket: – Épp ideje volt.

A két látogató belépett, megállt, és körülnézett.– Nem volt könnyű megszerezni az új címedet – mondta

Wu.– Pedig öt dollárt adtam annak az öreg krapeknak, hogy megmondja

nektek, hol találtok rám.Wu Durantra nézett, mire az vigyorgott, és a vállát vonogatta.– Na, hogy tetszik? – mutatott körül Overby a szobán.Wu és Durant lassan körülfordulva vette szemügyre a

helyiséget, a tengerre néző három boltíves ablakot, a vastag szőnyeget, magas mennyezetet, ragyogó csillárt, dúsan redőzött függönyöket s a masszív, jó karban tartott bútorokat, amelyek legalább harminc-, sőt negyvenévesnek látszottak.

Miközben nézelődtek, Eddie McBride jött be egy rövid folyosóra nyíló ajtón. – Mit szóltok hozzá? – kérdezte.

– Nem mondom – mondta Durant.McBride kissé eltartotta törzsétől a két karját, és végignézett

magán. – Na, milyen?– Micsoda? – kérdezte Wu.– Az új szerelése – közölte Overby. – Nem tudom, ti hogy képzeltétek,

hapsikáim, de ha velem fog dolgozni, nem járhat úgy, mint valami ágrólszakadt csavargó. – Bíráló pillantással szemlélte McBride új öltözékét, és hozzátette: – Tökéletes harminckilences szabványméret.

– Nagyon jól fest – állapította meg Durant, amint megcsodálta McBride új, sötétbarna zakóját, sárgás színű gabardinnadrágját, a magas nyakú piszkosfehér ingpulóvert és lábán a barnában játszó vadonatúj, szattyánbőr papucscipőt. – Kicsit feltűnő – tette hozzá Durant –, de igazán jól fest.

– Mi feltűnő rajta? – támadt neki Overby.– Úgy értem, olyan tavaszias – mondta Durant. – Kimondottan tavaszias.– Mennyibe került, Mószertóni?– Hát vettünk neki egy öltönyt meg még egy zakót, két

nadrágot, aztán a cipőt meg néhány inget. A francba is, hiszen jóformán semmije se volt. Abban a boltban, ahová betévedtünk, éppen tavaszi kiárusítás volt, úgyhogy jól jártunk, különösen hogy nem kellett semmin alakítani, merthogy a srác kiköpött harminckilences szabványméret. Az egész

kijött hétszázhuszonhat dolcsiból.– Nem a ruhákat kérdeztük, Mószertóni – szólt Wu. – A lakást.– Ja igen, hát az nem éppen olcsó mulatság, de hát istenem, nekem

bútorozott kégli kellett két hálószobával, és amúgy már rég kinéztem magamnak ezt a kis tanyát, még amikor betettem a lábam ebbe a városba. Mert, ugye, ez egy tisztességes hely.

– Mennyi? – ismételte Wu.– Nyolcszáz, de ez cakpakk, szolgáltatásokkal együtt.– Fene elegáns hely – szögezte le McBride.– A kocsimmal mi lett? – tudakolta Durant.McBride az új zakója zsebéből egy kartonlapocskát

halászott elő. – Otthagytam a régi szállás mellett egy parkolóban – nyújtotta át Durantnak a parkolójegyet.

– Na, srácok, isztok egy sört vagy valamit? – kérdezte Overby.– Ingyen van? – kérdezte vissza Wu.– Nézd, Artie, ha azt akarjátok, hogy titeket képviseljelek,

akkor hébe-hóba azért kell egy kicsit költekeznem – mondta Overby. – De ne félj, van nyugta mindenről, és én mindent rendesen felírok. Nem akarlak én átrázni benneteket, hapsikáim. – Wuról Durantra nézett. – Na, kell az a sör, vagy se?

– Egy sört elfogadunk – mondta Durant.– Máris hozom – szólt McBride, és egy lengőajtón át kisietett

a konyhába.Overby a lengőajtó felé bökött a fejével. – Rendes srác,

tudjátok, főleg mióta lerendeztünk egymás között egy-két dolgot, például hogy a segítőtársam lesz.

– Léptessük elő munkatárssá – szólt Wu.Overby a homlokát ráncolta. – Akkor is én maradok a főnök?– Te vagy a főnök, Mószertóni – mondta Durant –, csak ne

vidd túlzásba.– Á, dehogy. Nem rossz kölyök ez, ha az ember jobban megismeri.Leültek három, széles kartámlájú, vastagon párnázott kárpitozott székre. A

székek egy tükörfényesre polírozott, üveglappal fedett fekete diófa kisasztal körül álltak. Az asztalka túloldalán hosszú, négypárnás kanapé simult a falhoz.

– A végén még szobalányt kell fogadnod – mondta Wu. Overby megrázta a fejét, mosolygott. – Dehogyis, a srác megígérte, hogy rendet tart, letörölget. Nem állhatja a rendetlenséget. Mondom, nem rossz srác, csak egy kicsit helyre kell tenni.

McBride a hátával lökte be a lengőajtót. Négy konzervsört hozott, mindegyik kezében kettőt-kettőt. Először Durantot

szolgálta ki, aztán Wut és végül Overbyt.– Még a konyhában kinyitottam őket – szólt –, mert ez a

slampos alak itten a földre szereti hajigálni a dobozfedeleket.Overby vigyorgott, és bólogatott. – Mit mondtam? Szereti a rendet.Durant húzott a söréből, rágyújtott esedékes Pall Malljére,

és Overbyre nézett. – Mi van a Simms-féle találkozóval, Mószertóni?– Tegnap délután ott jártam – közölte Overby. – Hétfő

reggel kilencre beszéltük meg. A pofa, akivel dumáltam, az a Chuck West, alaposan belém sulykolta, hogy tízezer dollár csak egy sima beszélgetés.

– A Jézusát! – kiáltott fel McBride. – Miféle buli lesz ez, fiúk?– Érdekes, Eddie – mondta Wu. – Nagyon érdekes.– Engem mikor fogtok bevetni?– Amint Mószertónit sínre tettük. – Wu Overbyre nézett. – Nem hinném,

hogy szólóban boldogulsz.Overby bólogatott. – Igen, ez nekem is eszembe jutott. Inkább kulcsember

leszek egy kis szindikátusban.– Csendes-óceán-szerte mindenfelé legyen támaszpontotok – tanácsolta

Durant.Overby elvigyorodott. – Futrinka megfelel? – Futrinka az jó lesz – mondta

Durant.– Hát Jane Arden?Wu mosolygott. – Jane biztos imponálna Simmsnek. Ahogy mindenki

másnak.– Hát még? – kérdezte Overby.– Mi van Pancho Clarke-kal? – tudakolta Durant. – Még

mindig Bangkok körzetében működik, vagy megint sitten ül?Overby kuncogott. – Nem, egyelőre még kinn van.– Ez már három – állapította meg Durant. – Még egy kell.Overby tűnődött pár pillanatig. – Gyp Lucas – vetette fel.

Wu bólintott. – Jó. Legjobb lesz, ha még ma este értesíted őket.

– Mindet?– Hátha valaki utánanéz a dolognak. Simmstől kitelik.

Overby a homlokát ráncolta. – Futrinkával lesz egy kis problémám.Durant sóhajtott. – Mondd meg neki, hogy táviratilag küldöd a

tartozásodat.– És mi lesz a többiekkel?– Ötszázat kapnak fejenként – szólt Wu.– És ha Simmsszel beszélek, meddig mehetek el? – kérdezte Overby.

– Mondjál egymilliót, aztán meglátjuk, mi lesz – felelte Durant.– Még valamit, Mószertóni – szólt Wu.– Na?– Ez a Simms nem esett a fejére.Overby mosolygott – ragadozómosoly volt. – Én sem.– Ki az a Simms? – érdeklődött McBride.Durant Wura pillantott, aki a homlokát ráncolta, majd megadólag vállat

vont.Durant előrehajolt a hosszú kanapén ülő McBride felé, és

valami furcsa gyengédséggel mosolygott rá. – Régi jó barátod, Eddie, csak éppen nem Simms néven ismerted.

– Hát hogy hívták? – kérdezte McBride.– Amikor utoljára találkoztatok, akkor mindketten abban mesterkedtetek,

hogy kétmillióból lefölözzetek húszezret, és neki Luke Childester volt a neve.Durant erősen figyelte McBride-ot, akinek megnyúlt az arca

a csodálkozástól. Wu is McBride-ra meredt. Az mozdulatlanul ült egy pillanatig, aztán szórakozottan simogatni kezdte bekötözött bal hüvelykujját. Imént még csodálkozó arcára már-már dühvel határos dac ült ki. Most már Overby is őt bámulta. Overby ábrázata értetlenséget tükrözött. Mikor McBride megszólalt, hangja tompa volt, színtelen.

– Akkor hát nem is Solly volt, igaz? – tette fel a kérdést inkább csak önmagának, mint bárki másnak. – Úgy értem, az a szemétség ott a kanyonban nem is Solly ötlete volt, hanem az övé. Mert csak így van értelme a dolognak. Magának akarja az egészet, igaz?

– Nála van az egész, Eddie – mondta Wu.– Hogyhogy?– Ahogy mondom. Te az utolsó helikopterrel hagytad el Saigont, ugye?McBride bólintott, arca most sápadt, feszült volt.– Egy órával azután, hogy te elmentél, ő megkaparintotta a pénzt,

és már húzta is el a csíkot, valószínűleg hajóval.– Honnan tudjátok?– Tudjuk – mondta Wu, és elővett egyet a hosszú szivarjai

közül.– És ti, fiúk, ti egész idő alatt tudtátok, igaz? – kérdezte

McBride.– Csak gyanítottuk – felelte Durant.– Most viszont valamiféle üzletet akartok vele kötni, ugye? Ti ketten, meg

Mószertóni.Wu a rágyújtás szertartásának szentelte magát. Mikor égett a szivarja,

Durantra nézett.

– Ne kacsingassatok itt egymásra, hagyjátok ezt a cinkos bólongatást – emelte meg a hangját McBride. – Ti itt szépen kibasztatok velem, hogy a finom barátotokkal üzletelhessetek.

Wu füstkarikát fújt, egy szép kövéret. Aztán McBride-ra nézett, és rámosolygott, és a mosolyában melegség volt, sőt szeretet. – Nem kötünk mi vele üzletet, Eddie – mondta, és a szivart a szája sarkába dugta. – Behúzzuk a csőbe. Megkopasztjuk, ízekre szedjük.

Néma csend volt egy pillanatig, míg Overby meg nem törte: – Aaaah! – egy hosszú, elégedett sóhajjal. Arca széles, kemény mosolyra húzódott, szeme elkeskenyedett, és várakozásteljesen csillogott. A dolog kezdett a szája íze szerint alakulni, mert megkopasztani és ízekre szedni valakit, az olyasmi, amiben ő igazi nagymenőnek tudta magát.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Eltartott egy ideig, míg Eddie McBride-ot sikerült megbékíteni és meggyőzni, hogy lopott zsákmányának immár csakugyan hűlt helye. Valójában majd félórába telt, és a mérleg végül is attól billent helyre, hogy Mószertóni Overby kirukkolt a maga tanúvallomásával.

– Kisapám, mondok neked valamit – fordult McBride-hoz. – Én ismerem ezeket a hapsikat már… mióta is csak? Vagy tíz éve?

Wu bólintott. – Akörül.– Mióta tizennyolc évvel ezelőtt megléptem a légierőtől a

Fülöp-szigeteken, elég sok bulit végigcsináltam mindenféle krapekokkal odaki. – Overby nyugat felé bökött a fejével, mintha az az "odaki" Honolulun túl mindent magába foglalna. – Artie-val és Quincyvel is beszálltam nem egy frankó kis balhéba, és sose bántam meg. Mert én mondom neked… de megkérdezhetsz bárkit odaki – megint az az egész Csendes-óceánt felölelő fejbiccentés – : ez a két hapsi soha senkit át nem rázott – közölte Overby. – Senkit a világon. – Rövid szünet után még kiegészítésül, afféle záradékképpen, hozzáfűzte: – Csak aki megérdemelte.

– A mindenit, Mószertóni – szólt Wu. – Én azt hiszem, ezt fogom a sírkövemre vésetni: "SOHA SENKIT ÁT NEM RÁZOTT, CSAK AKI MEGÉRDEMELTE."

– Ez pedig tény – mondta Overby. – Én csak tudom. McBride arcán szinte

már nyoma sem volt a dacos haragnak. Helyébe megcsappant reményekről és már-már lemondásról árulkodó levertség költözött. Előbb Wura meredt, aztán Durantra, miközben szórakozottan simogatta bepólyált bal hüvelykujját.

– Nekem mi lesz a dolgom, Durant? – kérdezte. – Pucolom az ezüstöt, és kihordom a szemetet?

– Tudsz te szépen angolul, Eddie? – kérdezte Durant.– Tudok, ha muszáj. – McBride elmosolyodott egy kicsit, de nem nagyon.

– A követségeken elvárjak, hogy az ember rendesen beszéljen.Durant Overbyre nézett. – Van valami ismerősöd, Mószertóni, aki

iratokra specializálta magát?– Long Beachben.– Használható?Overby mosolygott. – Nekem állati klassz kormányzói ajánlólevelet

fabrikált.– Hallottunk róla. És személyi papírok dolgában hogy áll?– Menő.– Azt hiszem – mondta lassan Durant –, Eddie barátunkból riportert

csinálunk. – Wura nézett.A testes fickó bólintott. – De nem helybeli riportert.

Messziről jött újságírót.– Beszerezzek mindent cakpakk? – kérdezte Overby.– Mindent – felelte Durant. – Gépkocsivezetői jogosítványt,

társadalmi biztosítást, egy-két hitelkártyát, az egész hóbelevancot. Mindenekelőtt persze újságírói igazolványt.

– A hitelkártyáért bitang nagy árat kérnek.– Tudjuk – mondta Wu.Overby vállat vont. – Oké. Milyen néven, milyen újságtól legyen?– Milyen nevet szeretnél, Eddie?McBride gondolkozott. – Talán olyat, amelyikben x van. Valamilyen okból

mindig tetszettek nekem az olyan nevek, amelyekben x van.– Mit szólnál ahhoz, hogy Max? – vetette fel Wu.– Anthony Max – mondta McBride. – Anthony C. Max.– A C mit jelöl? – tudakolta Overby.– Honnan a francból tudjam?Overby vigyorgott. – És melyik újság legyen?– Ismerős vagy Washingtonban, Eddie? – kérdezte Wu.

McBride bólintott. – Hat hónapig Arlingtonban szolgáltam. Ami nem is volt olyan rossz, a tyúkszartól eltekintve.

– Akkor legyen a Washington Post, Mószertóni – döntötte el Wu.

Overby szemöldöke a magasba rándult. – Ez azért erős egy kicsit, nem?

Wu a fejét ingatta. – Nekem valami azt súgja, hogy az itteniek szemében egy interjú a Post riporterével… ööö… utat nyit a hírnév felé. – A frázist Wu maró gúnyba csomagolta.

Overby nem vette észre. – Utat nyit a hírnév felé. Egész szépen hangzik. És tudod, mit mondok, a nyavalyába is? Valószínűleg igazad van. Na, van még valami?

– Te most mennyire vagy benne a képben, Eddie? – kérdezte Durant.– A zsaruk nem keresnek. Ellenőriztük. Vagyis Mószertóni

ellenőrizte.– Mi van Solly Gesinivel?– Nem járt otthon. Legalábbis máig nem. Ennek is utánanéztünk.Durant pár pillanatig fürkészte McBride-ot. – Hajlandó vagy kockáztatni?McBride bekötözött hüvelykujjára pillantott, majd vissza Durantra. –

Mennyiért?– Háromszáz helyett heti ötszáz, ingyen lakás és a móka végén tízezer

garantálva. Plusz részesedés a nettó bevételből, ha ugyan lesz egyáltalán.

– Mekkora részesedés?– Tíz százalék.– Mennyinek a tíz százaléka?– Még nem tudjuk – mondta Wu. – Talán semennyinek.McBride még egyszer lenézett a bal hüvelykujjára, és gyengéden simogatni

kezdte. Pár másodperc múltán, még mindig az ujját simogatva és bámulva, közölte: – Benne vagyok.

– Még valamit, Mószertóni – szólt Durant. – Na?– Az az újságíró az itteni lapnál, akit te előástál.– Herb Conroy. Mi van vele?– Mennyit facsartál ki belőle?– Amennyit csak bírtam.– Maradt még benne valami?Eltartott pár pillanatig, míg Overby eldöntötte magában a kérdést. –

Lehetséges. Nagyon meglehet, hogy egy csomó mindent tartogat még a begyében.

– Szeretnénk, ha most bebizonyítaná, mennyit tud – mondta Durant. – És támadt egy ötletünk, amit rajtad szeretnénk kipróbálni.

Overby bólogatott.– Tegyük fel, hogy Conroy állásajánlatot kap egy nagy folyóirathoz

magától a laptulajdonostól, és tegyük fel, hogy erre a beszélgetésre imponáló

környezetben kerül sor. Mondjuk, egy gazdagoknak fenntartott klubban. Erre ráharapna?

– Egyből – felelte Overby.– És kinyitná a száját? – kérdezte Wu.Overby elvigyorodott. – Be se csukná többet. Biztos úgy

gondolná, hogy ez az utolsó nagy lehetősége. Kitálalna mindent, amit tud, sőt még hozzá is tenne. Hanem tudjátok, mit csinálna még?

– Mit? – kérdezte Durant.– Betintázna, és felrúgna mindent.Durant hátradőlt székén, és a mennyezetre bámult. – Az

pedig nagy kár lenne, ugye?– Nem, tulajdonképpen nem. Meg kell érteni az ilyen Conroy-féle palikat,

én már jól kiismertem a fajtájukat. Az ilyenek a szívük mélyén nem is kívánkoznak feljebb. Éppolyan megrögzötten basznak el mindent, amilyen megrögzött piások. Mert, ugye, ha mindig mindent felrúgnak maguk körül, akkor megvan az ürügy a piálásra. Na és aztán ha ezt is felrúgta, akkor legalább szétkürtölheti mindenkinek, hogy felkínáltak neki egy nagyszerű állást, de ő visszautasította.

– Téged minek tart?– Valami üzletembernek.– Össze tudnád hozni a dolgot?– Nem probléma.Durant Wura nézett, mire az bólintott. – Működik a telefonod?

– kérdezte Durant Overbytől.– Hogyne. Még nincs átírva a nevemre, de nem kapcsolták ki.Durant felállt, és a telefonhoz sétált. Feltárcsázott égy számot, és mintegy

öt percig halkan beszélt bele a kagylóba. Mikor befejezte, visszaült a helyére.– Jól van, Mószertóni – szólt. – Adok néhány támpontot. Fel is írhatsz

magadnak egyet-mást.Overby bólintott, és egy kis fekete noteszt vett elő a

farzsebéből, majd egy golyóstollat a jó szabású, váll-lapos kék ing ujjába illeszkedő hajtókás kis zsebből. – Halljuk – mondta.

– Szóval Conroy azt hiszi rólad, hogy üzletember vagy? – Overby bólintott. Durant folytatta. – Oké. Hát mondjuk, hogy a napokban összefutottál… vagy inkább együtt vacsoráztál a Pacific Magazine tulajdonosával és kiadójával, és ő mellesleg megemlítette, milyen nehéz igazi harcedzett írókra és szerkesztőkre szert tenni. Szerintem ezt a "harcedzett"-et te is használhatod, egész jól hangzik. Szépítő jelzője a zugfirkásznak.

Overby felírta magának, hogy "harcedzett", majd utána: "Pacific Mag."– Egyszóval te akkor megemlítetted a kiadónak Conroy

nevét. Sőt, nemcsak megemlítetted, hanem úgy beszéltél róla, mint a Pulitzer-díj számba jöhető várományosáról. A Pacific kiadója, illetve tulajdonosa természetesen olyan nagyra tartja a véleményedet, hogy menten kifejezésre juttatta azon óhaját, miszerint szeretne találkozni Mr. Conroyjal, és felkért téged, hozd az illetőt magaddal ebédre hétfőn egy órára a Beverly Hills-i Woodbury Klubba.

Overby feljegyezte, hogy "hétfő 1 ó. Woodbury Klub", aztán felnézett Durantra. Megnyalta az ajkát, kicsit elmosolyodott, és megszólalt: – Nevet is köll említenem, nem igaz?

– Randall Piers – mondta Durant, és kíváncsian leste Overby reagálását. Overby bevéste a noteszébe nagy komótosan, hogy "Randall Piers" anélkül, hogy megkérdezte volna, hogyan írják. Mikor újra felpillantott, keskenyre szűkült szemében gyanakvás villogott, és a szája kis, feszes, merev vonallá húzódott.

– Karikát fűztetek az orromba, mi, Quincy? – sziszegte. Durant mosolygott. – Csak egy kicsikét.

– És most az orromnál fogva vezettek.– Elfelejtesz valamit, Mószertóni – figyelmeztette Wu. – Mit?– "MI SOSE RÁZTUNK ÁT SENKIT, CSAK AKI MEGÉRDEMELTE."Overby furcsa hangot hallatott, félig horkantást, félig ugatást. – Jó, jó, a

francba is, de mikor a múltkor bedobtam nektek Randall Piers nevét, akkor, hapsikáim, egy arcizmotok se rándult. Csak ültetek ott, nagyokat vigyorogtatok, és hagytátok, hogy jártassam a pofámat.

– Téged hallgattunk, Mószertóni – mondta Wu.– Az már igaz. Na mindegy, most már végigmegyek az úton.

Megyek a sötétben is, mert pénzszagot érzek. De előbb vagy utóbb be kell vennetek a buliba… egészen.

– Tudjuk – mondta Durant.– Oké. Fő, hogy tudjátok. Na szóval, ti ketten szintén ott lesztek az

ebéden?– Naná, ilyet csak nem hagyunk ki! – felelte Wu.– Aztán kik lesztek?– Azt hiszem, Mr. Piers két bizalmas üzleti tanácsadója San Franciscóból.– Akarsz Dr. Wu lenni, Artie?– Mért ne?– Akkor aztán levághatsz mindenféle közgazdasági dumát, ahogy régen.

Az fenemód imponál mindenkinek.

– Hát akkor ezzel meg is volnánk – emelkedett fel Durant.– Kivéve egyvalamit – szólt Eddie McBride. – Engem. Ha riporter leszek,

mi lesz a dolgom?– Keresni fogsz valakit, Eddie – mondta Durant.– Kit?– Majd megtudod.McBride lassan ingatta a fejét. – Fura hapsik vagytok ti – mondta. – Nem

sokat hagytok kiszedni magatokból, mi?– A lehető legkevesebbet – mondta Artie Wu.Wu és Durant aztán elköszönt. Liften mentek le, kinn beszálltak a

Chryslerbe, és indultak Durant kocsijáért. Huszonhat perccel később börtönben találták magukat.

HUSZONHÁRMADIK FEJEZET

Amikor Oscar Ploughman rendőrfőnök és Lake hadnagy kijöttek az Ötödik utca és Seashore Drive sarkán álló Éhes Farkas vendéglőből egy késői, hosszúra nyúlt és jórészt folyékony ingyenebéd után, lassan ballagtak a jeltelen fekete Plymouth felé, amely ott parkolt, ahol hagyták, az ismerős tűzcsap mellett.

Lake hadnagy megkerülte a kocsi farát, és csak most vette észre a FAKABÁT-ot, amit a kis Sandy Choi írt ujjával a poros csomagtartóra. Mivel Lake hadnagy nem szívesen piszkolta be a kezét, csak ha muszáj volt, elkérte Ploughman kesztyűtartójából a portörlőt.

Mialatt Lake eltüntette a kocsi hátuljáról a FAKABÁT-ot, Ploughman megszokásból felnégyelte, majd nyolcadokra osztotta szemével az utcaképet; gondolatban átrostálta az arcokat, és osztályozta őket, ahogy szokta, tolvajokra, lehetséges tolvajokra és áldozatokra. Ugyancsak nagyra volt az arcismeretével, és gyakran tartott kiselőadást Lake hadnagynak a kulcsfontosságú vonások, mint például a túlságosan nagy fülcimpa vagy a túl kicsi áll jelentőségéről. Lake hadnagy pedig gyakran közölte tisztelt főnökével, hogy hagyja a süket dumát.

Ploughman éppen be akart mászni a kocsiba, mikor a sarkon szélsebesen befordult a nagy, zöld Chrysler kombi, hajszál híján súrolva egy parkoló söröskocsit, amint elhúzott mellette. Ploughman figyelmét azonban nem a gyorshajtás keltette fel. Hanem a vezető. Egy szó

ugrott be az agyába: kínai.– Gyerünk – hördült fel, becsusszanva az ülésre és magára csapva az ajtót.Lake hadnagy beült a kormány mögé, de lassúsága nem volt ínyére

Ploughmannek.– Az ég szerelmére, csipkedd magad.– Minek?– Az a zöld Chrysler ott. Azt akarom megnézni közelebbről.A Chryslert csak két háztömbbel odébb sikerült utolérniük. A sziréna mély,

morgó hangjára Wu belenézett a visszapillantó tükrébe, és meglátta a vörös fényjelzést, amit Ploughman fel-felvillantott a Plymouth szélvédője mögött. – Az istenit – káromkodott Wu.

– Pont ez hiányzott – mondta Durant, míg Wu a járda mellé húzódott a kombival.

– Mért, mi a fenét csináltam?– A kormánynál ülsz, kisfiam – mondta Durant –, ami a te

esetedben büntetendő cselekménynek számít minden államban.

Ploughman és Lake kiszálltak a Plymouthból, és irányt vettek a Chrysler felé lassú, kimért, szinte vészjósló léptekkel, ami a kötelességük teljesítésére induló rendőrök sajátja. Ploughman bal oldalra került, ahol Wu ült, Lake jobbra.

– Jó napot, uram – köszönt Ploughman.Wu biccentett. – 'napot.– Láthatnám a jogosítványát?– Persze – kotorta elő Wu a levéltárcájából, amit már

készenlétben tartott. A kocsi túloldalán Lake hadnagy lehajolt, hogy egy pillantást vessen Durantra. Bólintottak egymásnak, de mondanivalójuk nem akadt.

Ploughman megnézegette Wu jogosítványát, és lassan silabizálgatta a nevet: – Arthur Case Wu. Így ejtik ki, ugye, mint azt, hogy… ööö… Wu?

– Egen – mondta Artie Wu. – Mint azt, hogy Wu.– Ön Santa Monicába való, Mr. Wu.– Úgy van.– Kedves kis város az a Santa Monica. Csendes, szép hely, nincs sok

szmog. Kíváncsi lennék, vajon odaát Santa Monicában is úgy szokott-e vezetni, Mr. Wu, mint itt?

– Nagyjából egyformán vezetek mindenütt.– Tud róla, hogy negyvenkét mérfölddel hajtott egy harminc

mérföldes zónában, és olyan módon vette a kanyart, hogy azt kénytelen vagyok veszélyesnek minősíteni?

Artie Wu erre azt mondta, amit általában mondani szokás egy igazoltató rendőrtisztnek: – Kicsoda, én?

Ploughman lehajolt, félig bedugta a fejét a kocsiba, és szippantott párat – jó nagyokat, hangosan, tüntetőén. Kárörömmel érezte meg Wu leheletén a sör szagot. Wunak bezzeg nem kellett szippantania, hogy megszimatolja a töméntelen gint, amit Ploughman aznap bevedelt.

Ploughman felegyenesedett, és azt mondta: – Mr. Wu, lekötelezne, ha kiszállna az autóból, kérem.

Wu kiszállt az autóból. A két férfi csaknem egyforma magas és egyforma súlyú lehetett. Egy pillanatig csendben méregették egymást, néma elismeréssel adózva egymás méreteinek.

– Mr. Wu, nem ivott ön egész véletlenül? – érdeklődött Ploughman továbbra is nyájas, udvarias hangon.

Wu próbált visszaemlékezni. Igen, kapott egy sört Overbynél. De ez volt minden. – Ittam egy sört – közölte.

– Csak egyet? – kérdezte Ploughman. – Nem kettőt?– Csak egyet.– Hallja ezt, Lake hadnagy úr? Mr. Wu egyetlen sörrel indokolja a

gyorshajtását.– Pedig a vezetési stílusából ítélve volt az kettő is – mondta

Lake. – Két tucat.– Mr. Wu – szólt Ploughman –, megkérem, szíveskedjék vagy három

métert eltávolodni abba az irányba, egyik lábát mindig a másik elé helyezve, majd visszafordulni, és ugyanígy visszajönni. Megtenné a kedvemért, kérem?

Wu minden nehézség nélkül megtette az utat oda-vissza.– Látta ezt, hadnagy úr? – szólt Ploughman.– Ez elég nehezen ment, igaz, Mr. Wu? – kontrázott Lake.

Wu egy pillanatig szótlanul meredt Ploughmanre, aztán kicsi, keserű mosolyra húzta az ajkát. – Tudja igazolni magát? Ploughman szélesen, majdnem vidáman elvigyorodott. – Készséggel – mondta, és Wu orra alá dugott egy kis fekete, összehajtható tokot3 amely az igazolványával együtt egy zománcozott jelvényt tartalmazott. Wu tüzetesen tanulmányozta mindkettőt.

– Ha netán annyira be lenne állítva, hogy olvasni se tud, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Oscar Ploughman vagyok, az ön nyájas, de lelkiismeretes rendőrfőnöke.

Wu lassan bólogatott. – Mindenáron rám akarja húzni a vizes lepedőt, igaz?

– Hallja ezt, hadnagy úr? – szólt Ploughman. – Barátunk, Mr. Wu,

valami vizes lepedőt emleget itten.– A részegek összevissza fecsegnek mindenfélét – mondta Lake.– Hadnagyom, nem kérné meg Mr. Wu kollégáját, hogy lépjen ki a

kocsiból… ha ugyan képes rá… és mutasson valamilyen igazolványt.Lake hadnagy kinyitotta a Durant felőli ajtót. – Oké, Colos. Kifelé.Durant lassan szállt ki, még lassabban nyúlt a

kabátzsebébe, és még annál is lassabban, komótosan húzta elő a tárcáját. Kivette belőle a jogosítványát, és átadta Lake-nek.

– Na, kihez van szerencsénk? – tudakolta Ploughman.– Aszongya, hogy Quincy második-keresztnév-nélküli Durant – olvasta

Lake.– És milyennek találja Mr. Durantot, Lake hadnagy úr?Lake tetőtől talpig végigmustrálta Durant ösztövér

termetét, szaglászott egy kicsit, majd sajnálkozva rázta meg a fejét. – Részeg, mint a csap, főnök.

– És rendbontó magatartást tanúsít?– Azt hát – nyugtázta Lake. – Most, hogy mondja. Rendbontó magatartást

tanúsít.– Hát akkor talán kattintsa rá a karpereceket Mr. Durant

kezére, amíg én hasonlóképpen cselekszem Mr. Wuval, és aztán a saját biztonságuk érdekében bevisszük őket.

Mialatt Ploughman rácsatolta a bilincseket, Wu hátratekerte a nyakát, és a válla fölött megkérdezte: – Nem hallották még soha hírét olyasminek, hogy alkoholszonda?

– Hogy hallottuk-e hírét? – visszhangozta Ploughman, miközben bekattintotta a bilincset. – Hiszen valósággal könyörögtem az előbb, hogy fújjon bele, Mr. Wu. De maga megtagadta, márpedig a megtagadás ebben az államban ekvivalens a bűnösség beismerésével. Beezony, barátom, ek-vi-va-lens, ahogy az okostónik mondják manapság az "egyenlő"-re.

Ploughman visszadirigálta Wut a Plymouth-hoz, kinyitotta a hátsó ajtót, és azt mondta: – Gyerünk, bújjon be uraságod, és vigyázzon a fejére.

Az út nem tartott sokáig a Pelican Bay-i városházáig, ahol egyetlen nagy épületkomplexumban történt az adók kivetése, a születések és halálozások anyakönyvezése, az igazságszolgáltatás, továbbá a törvénysértők hűvösre tétele acél- és betonzárkákba.

Útközben a Plymouthnak meg kellett kerülnie a hat méter magas betonpelikánt, és Ploughman, mint mindig, odaszólt neki: – Szia, Freddie.

Mikor a városháza elé értek, Ploughman hátrafordult ültében, és megjegyezte: – Meg kell adni, helyre kis viskó.

Durant és Wu nem adott meg semmit. Ehelyett csendben szemlélték az ötemeletnyi krémszínű betonhalmazt, amely csak úgy izzott a meleg kaliforniai napon. A tervezője nagyon szerethette a hasábformát. Hasábok futottak felfelé és lefelé, hasábok nyúltak oldalra és függtek egymás fölött. Nagyon kevés ablak látszott.

– Biztos szöget ütött a fejükbe, mért nincs több ablaktekerte hátra a derekát megint Ploughman.

– Engem nem zavar különösebben – szólt Durant –, de Mr. Wu itt mellettem már kezdett nyugtalankodni.

– Nos, ennek egész érdekes sztorija van. Az úgy volt, hogy minél több betont használtak fel, annál nagyobb jutalék ütötte egy illető városi tanácsos markát, így aztán, mikor a terveket jóváhagyásra előterjesztették, a tanácsos úr egymás után húzta ki az ablakokat, míg a végén csak mutatóba maradt egypár nyavalyás ablak az épületen. Ez viszont kapóra jött egy másik tanácsosnak, akinek szintén meg kellett szavaznia a terveket, mert ő meg a légkondicionálás után kapott jutalékot, márpedig minél kevesebb az ablak, annál nagyobb szükség van légkondicionálásra. Úgyhogy mind a ketten megtalálták a számításukat. Mindegyikük vett magának egy tizenöt méter hosszú motoros jachtot, és Marina del Reyben tartja, ahol nem kell rá adót fizetni, mivelhogy mind a kettő Oregonban van bejelentve és levizsgáztatva. Aranyos, nem?

– Nagyon – mondta Artie Wu.Ploughman elégedetten bólogatott. – Gondoltam, hogy egyetértünk.A városházán Wut és Durantot se meg nem motozták, se ujjlenyomatot

nem vettek tőlük. Ehelyett egyenesen felvitték őket Ploughman irodájába a negyedik emeletre.

Nagy, majdnem kocka alakú helyiség volt egyetlen keskeny ablakkal, amely a város egy szegényes sávjára nézett, tetováló szalonokra, két virslisbódéra, néhány gyászos külsejű bárra és egy sor kisebb boltra, amelyek Pelican Bay-i szuvenírek nem sok nyereséggel kecsegtető eladására rendezkedtek be.

Viszont ott volt kárpótlásnak a Csendes-óceán, amely természetesen itt is éppoly elegánsan és fényűzőén ringott, mint Malibunál vagy Santa Barbaránál. Durant, aki még mindig megbilincselve állt Ploughman szürke fém íróasztala

előtt, a Csendes-óceánt mindig is egy gyönyörű, méregdrága szajhának tekintette, aki sokkal többet ígér, mint amennyit nyújtani tud.

Ploughman az íróasztala mögé lépett, és leült egy magas támlájú forgószékbe. Lake hadnagy Durant és Wu mellett maradt. Ploughman megpördült székével, mintha meg akarna győződni róla, hogy a tenger látképe megvan-e még, aztán visszapördült megint. Miközben Durantot és Wut mustrálgatta, kezével az arca alsó felét tapogatta, nyomogatta, mintha az össze nem illő részeket többé-kevésbé szimmetrikus egésszé próbálná gyúrni.

– Mint észrevehettek, nekem van ablakom – mondta, és másodszor is hátralendült, hogy állítását ellenőrizze.

– Észrevettük – felelte Wu.Még mindig az ablakában és a kilátásban gyönyörködve, Ploughman

megint megszólalt: – Azt is észrevehettek, hogy nem hívtam fel a figyelmüket a jogaikra.

– Azt is észrevettük – mondta Wu.– Akarják tudni, mért nem? – kérdezte Ploughman még mindig háttal

feléjük.Durant és Wu hallgattak.Ploughman visszapenderült székestül, arcát kemény, sárga vigyor hasította

ketté. – Azért nem, mert nincsenek jogaik. – Kirázott egy Camelt egy pakliból, és rágyújtott. Miután kifújta a füstöt, folytatta: – Volt idő, tudják, mikor a rendőrök, ha meg akarták magukat értetni valamilyen ipsével, hát bevitték a hátsó kamrába, és megdolgozták egy kicsit. Gumitömlővel. Legalábbis ezt állítják. De hát a francba is, maguk próbáltak már gumicsővel megverni valakit?

Durant megköszörülte a torkát. – Mostanában nem.Ploughman elégedetten bólintott a válaszra, mintha csak Durant egy

kivételesen okos, ígéretes tanuló lenne az osztályában. – Pontosan. Ha meg akar az ember dolgozni egy ipsét, akkor nem gumicsövet használ. Az marhaság, mozikellék. Akarják tudni, hogy mit kell használni? – A cigarettát a szájába dugta, két lapátkezét tenyérrel felfelé előrenyújtotta, és újra meg újra ökölbe szorította. – Ezt kell használni, ezt ni.

Artie Wu sóhajtott. – Lásson hozzá – szólt.Ploughman ismét elmosolyodott, mintha Wu valami

kellemes, de befejezetlen munkára emlékeztette volna. – Nem, mi már nem dolgozunk ilyen eszközökkel, mert nincs rá

szükségünk. Hanem tudják, mit csinálunk, ha meg akarjuk értetni magunkat? Egyszerűen bedugjuk az ipséket a Verembe. És mit gondolnak, mit tartunk odalenn?

– Állatokat – mondta Durant.Durant megmaradt eminens tanítványnak. A sárga vigyor

újra előtűnt, ezúttal nemcsak megelégedést, hanem elismerést is tükrözve. – Na igen, el tudom képzelni, hogy maguk ketten eltöltöttek egy kis időt a Veremben. Nem a mi Vermünkben, persze, hanem valaki más Vermében. Minden városnak megvan a maga Verme, ahová a magukfajtákat bedobják. – Ploughman biztatóan bólogatott. – Szóval eltöltöttek némi időt egy ilyen Veremben, ?es verdad? Ahogy a mexikóiak mondják.

– Es verdad – felelte Artie Wu.– Akkor körülbelül tudják, mire számítsanak. – Ploughman Lake-re nézett.

– Van odalenn valaki érdekes?– A Török. Az még bent van – mondta Lake.– És Jimbo?Lake bólintott. – Ő is.Ploughman Durantra pillantott. – Ahogy mondja, állatok. Valóságos

állatok. – Tekintete visszavándorolt Lake-re. – Hadnagy úr, most leviheti Mr. Durantot és Mr. Wut egy kis pihenésre. Aztán majd, ha kijózanodtak, akkor újra feljöhetnek, és folytatjuk ezt a kis beszélgetést. Nem tudom, hogy vannak vele – nézett ismét Durantra és Wura –, de én igen érdekesnek találom. Maguk nem? – Fölöttébb – mondta Artie Wu.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Körülbelül abban az időben, amikor Wu és Durant kocsiját a járdaszegélyhez terelte Pelican Bayben a nagy fekete Plymouth, Reginald Simms világosbarna, háromhónapos, bérelt Jaguárja épp lekanyarodott a Sunset Boulevard-ról, és behajtott Bel Airbe a nyugati kapun át.

Simms nem rajongott Bel Airért, giccsesnek, hivalkodónak tartotta, ha nem is annyira, mint Beverly Hillst. Bel Airben legalább a sűrű élő sövény biztosít még némi magánéletet. Beverly Hills viszont maga a meztelen jómód, amint irigységért kiált.

Simmsnek az volt a véleménye, hogy a hatalmat és gazdagságot nem kell, sőt nem is szabad nagydobra verni. Számára a városi élet eszményi

formáját New York Keleti Hatvanas és Hetvenes utcáinak csendesebb régiói testesítették meg. Vagy a washingtoni Georgetown. És persze London – szinte bárhol a Mayfairben.

Csakhogy ez itt Kalifornia – méghozzá Dél-Kalifornia –, és Simms úgy tapasztalta, hogy itt mindenki az, aminek látszik. Olyan része ez az országnak, ahol nagyon sokat adnak a látszatra.

Simms útban volt hajdani kollégiumi szobatársához és jelenlegi üzlettársához, Vincent Imperlinóhoz, akit ő csak Impnek nevezett. Simms csaknem bizonyosra vette, hogy az egész országban ő az egyetlen, aki még ezen a becenéven szólítja Imperlinót; kétségtelenül az egyetlen, akinek van mersze hozzá. A bowdoini diákévek óta alaposan eltávolodtak egymástól, de Simmset egyáltalán nem lepte meg, hogy útjaik most mégis találkoztak, ami, ha jól meggondolta, tulajdonképpen elkerülhetetlen volt. A Délkelet-Ázsiában töltött évek alatt valami keserű fatalista szemlélet alakult ki benne, s ebben most vigasztalást lelt.

Volt elég megbeszélnivalója Imperlinóval, de a főtéma az lesz, hogyan végezzenek Silk Armitage-dzsel. Simms agyában megképzett a "gyilkosság" szó, és ő árnyalatnyi keserű öngúnnyal állapította meg, hogy a szó nem kelt benne észrevehető viszolygást. Egyébként már régen érzéketlenül hagyta ez a szó, illetve annak tartalma, és most meg is fogadta magában, hogy az Imppel való megbeszélés során inkább ezt a szót fogja használni, mint valami szépítő szinonimát. Arra gondolt, hogy Imp reakciója – ha ugyan reagálni fog egyáltalán – mulatságosnak bizonyulhat.

A leágazás, amit Simms keresett, jó két mérföldnyire volt a hegyoldalban. Keskeny, kanyargós út volt, meredeken vezetett fel a Franciaországból hozatott hatalmas vaskapuhoz, amely előtt őr posztolt, valamelyik az éjjel-nappal felváltva szolgálatot teljesítő három közül.

Az őrszem nem viselt egyenruhát – hacsak a tweedzakót és a szürke flanellnadrágot nem tekintette valaki annak: afféle színpadi kellékuniformisnak, amely valahogy az 1950-es éveket idézte, és nélkülözött minden eredetiséget. Persze az őrszem sem volt valami eredeti figura, amint fürkésző szeme kétkedve kémlelt le Simmsre harmincéves kérdőjel-arcából.

– Mr. Simms? – kérdezte, hangja csupa kétely.– Igen – mondta Simms.

– Lesz szíves? – nyújtotta ki kezét az őr.Simms előszedte a jogosítványát, és átadta az őrnek, az

pedig egy darabig ide-oda jártatta a pillantását Simms és a jogosítványban lévő színes fotó között. Igaz, látta már Simmset, és tudta, kicsoda. De egy ilyen poszton nem szabad hibákat elkövetni. Aki hibát követ el, az elveszett ember. Vagy még annál is rosszabb.

Az őrszem, Simms jogosítványával a kezében, a kapuhoz sétált, és a házitelefonon felszólt valakinek. Míg s telefonba beszélt, szemét rajta tartotta Simmsen. Végül aztán helyére tette a kagylót, visszament a Jaguárhoz, és kelletlenül visszaadta Simmsnek a jogosítványát.

– Oké, Mr. Simms – mondta, és visszamasírozva a masszív kő kapuoszlophoz, megnyomott egy gombot, mire a vas kapuszárnyak kitárultak. Simms lassan hajtott be, a gondosan elgereblyézett sóder hangosan csikorgón az autógumik alatt. De hát a sódernek itt épp ez volt a rendeltetése – hogy zajt üssön. Jó nagyot.

A közel négyhektárnyi földterület, amely Imperlino birtokát képezte, ügyes tájkertészek keze nyomát viselte, de Simms nem látott mást, csak zöld fákat és cserjéket és bokrokat, melyeken mindenféle virág virított, sárga meg piros meg narancsszínű meg kék meg lila. Simmset sose érdekelte a növényzet, és a rózsán meg a tulipánon kívül más virág nevét nem is igen ismerte. De nem büszkélkedett a tudatlanságával. Egyszerűen csak nem érdekelte a növények világa.

Simms az olyan dolgokat szerette, amiket emberi kéz épített és hozott létre. Ezért közelített várakozásteljesen a hegygerinchez, melynek a túloldalán, egy kis katlanfélében épült fel Imperlino álma, a valóra váltott gyermekkori elképzelés: a háza, amelyről Simmsszel együtt csak a beavatottak tudták, milyen tréfa hívta életre.

Reginald Simmsen kívül legfeljebb három-négy ember hallott róla, hogy annak idején Imperlino az építésze orra alá dugott egy csokoládéval és színes ceruzával összemaszatolt régi, negyvenéves meséskönyvet, lapozott benne, és egy képre mutatott: – Ilyenre csinálja.

– Pontosan ilyenre? – kérdezte az építész.– Pontosan – felelte rá állítólag Imperlino. – Csak, nagyobbra.Simms nem állította le a kocsit a hegytetőn. Az nem lett

volna bölcs dolog. De lelassított annyira, hogy élvezni tudja a kilátást.

A ház valójában nagyon nagy volt ahhoz, hogy megbújjon a hegyoldalban, a látszat mégis ezt mutatta. Talán a fák miatt, amelyek

körülvették ott lenn a katlanban: terebélyes, sudár fenyők és eukaliptuszok, csaknem olyan magasak, mint a déli torony, ahol a mesében a jó öreg boszorka lakott.

A háztető, bár vastag cédruszsindelyből készült, zsúpfedélnek látszott, talán mert a zsindelyek szalmatető módjára kunkorodtak vissza az eresz alá. A bordázott ablakok rendszertelenül, majdhogynem véletlenszerűen voltak elhelyezve, és a téglafal legalább kétszáz évesnek látszott, és zömében meg is volt annyi, mivel régi bostoni és richmondi házak bontásából származott.

A ház helyenként kétemeletes volt, helyenként háromemeletes, a toronynál pedig csaknem négyemeletes. Pontosan ilyen házban élt valaha Angliában a jó boszorkány, a gyakorlatiasság győzedelmeskedett benne a szeszélyesség fölött, és csak a Jóisten tudja, mennyibe kerülhetett. Sokba, gondolta Simms. Szédületesen sokba.

Miután beállt a Jaguárral egy sötétzöld Lincoln Continental mögé, Simms kiszállt, és elindult a furcsa fafaragásokkal és súlyos vaspántokkal ékített nehéz tölgyfa kapu felé. A faragások állítólag kabalisztikus varázsjeleket ábrázoltak, de biztosan senki sem tudta, mert azokat is a meséskönyvből másolta ki a tervező.

A kapu kinyílt, mielőtt még Simms odaért volna. Középtermetű, ötvenöt év körüli férfi nyitotta ki, kemény, barázdált arca volt, ősz haja és biztos mozdulatai. Fekete öltönyt viselt fehér inggel és sötét nyakkendővel. Marknak hívták, bár Marcello Balboni volt a neve, és ritkán szólalt meg, ha ugyan egyáltalán rászánta magát, mióta 1946-ban egy hobokeni dokkviszály során erőszakkal megitattak vele egy üveg lúgot. Imperlino 1952-ben kapta ajándékba a diplomavizsgája után, és Balboni azóta mindig azt tette, amire Imperlino utasította.

Balboni odabólintott Simmsnek, aztán egy másfajta bólintással jelezte, hogy kövesse. Balboninak gazdag repertoárja volt bólintásokból és vállrándításokból és gesztusokból, ezeket használta szavak helyett, mert a hangja leginkább papagájrikácsoláshoz hasonlított.

Simms követte Balbonit egy sötét palával kövezett folyosóra. A folyosó, melynek falát valamiféle ódon, nagyon sötét, szinte lilás színben játszó faburkolat fedte, erre-arra kanyargott. A faburkolaton, gondosan kicentizett távolságra egymástól, régi arcképek függtek, melyek rég elhunyt, vékony orrú személyeket ábrázoltak tizenötödik és tizenhatodik századi öltözékben, és

mindegyikük beillett volna Machiavelli vagy a Borgiák rokonának.Újabb váratlan kanyar után a folyosó három lépcsőfokot

emelkedett. Amint pár lépéssel túljutott a lépcsőkön, Balboni megállt, és egyet koppantott az ajtón, majd benyitott, és egy fejrándítással jelezte Simmsnek, hogy menjen be.

Simms tágas, csupa könyv szobába lépett, melynek ólomüveg ablaka egy takaros kis angolkertre nézett. Kifejezetten férfiszoba volt, régi kecskelábú asztal szolgált benne íróasztalul. A bútorzat egyébként zömmel masszív darabokból állt, sötét bőrből és még sötétebb fából. Nagyon régi, nagyon vékony keleti szőnyeg borította be csaknem teljesen a fényezett tölgyfa padlót.

Vincent Imperlino a lobogó kandalló mellett állt, egy nő olajportréja alatt. Kezében könyvet tartott, az ujját dugta bele könyvjelzőnek. Simms nem emlékezett, látta-e valaha is Impet otthon úgy, hogy ne lett volna könyv a kezében.

Kézfogás közben Imperlino rámosolygott Simmsre. Megnyerő mosolya volt, nagyon fehér, nagyon magabiztos – érdekes ellentéte Simms meleg, de furcsamód félénk mosolyának.

– Örülök, hogy látlak – mondta Imperlino, mire Simms felelt valami hasonló udvarias közhelyet, majd elnézte, amint hajdani szobatársa megfordul és felbámul a nő portréjára, akiben Simms csak most ismerte fel Ivory Armitage-et.

Imperlino jó pár pillanatig legeltette a szemét az arcmáson. Magas férfi volt, majdnem olyan magas, mint Simms, és tagbaszakadt, de még nem testes, bár néhány év, és biztosan elnehezedik. Az a fajta vékony, formás orra volt, amelyik képes egy brutális arcot megszelídíteni, ámbár nála ebben a szeme is közrejátszott. Olyan színe és fénye volt a szemének, mint az olvasztott tejcsokoládénak, és lágy, szelíd tekintete sehogy sem állt összhangban arcának többi részével: az előreugró állal és a széles, szinte ajaktalan szájával, melynek kegyetlen és engesztelhetetlen vonalán csak a mosoly enyhített.

Imperlino haja majdnem mindenütt egyforma hosszú volt, őszült a tövénél, és úgy vette körül a fejét, mint valami középkori sapka. Úgy festett, mintha csak az ujjaival gereblyézte volna meg fésülködés gyanánt, de jól illett a kezében tartott könyvhöz és a sötétzöld kasmír bebújós mellényéhez, a fehér nyitott inghez és a sötétszürke nadrághoz. Lehetett volna, mondjuk, az összehasonlító irodalom professzora valamelyik nagy kaliforniai egyetemen – afféle kíméletlenül törtető professzor, aki a tanszékvezetői állásra spekulál.

Imperlino nem vette le szemét a néhai Ivory Armitageről, úgy kérdezte: – Hogy tetszik?

– Egész jó.– Ugye? Ugyanazzal az emberrel csináltattam, aki a

nővérét, Lace-t is lefestette, azt, aki most színésznő. Persze fényképek után kellett dolgoznia, de egyszer-kétszer találkozott is Ivoryval, úgyhogy arra is támaszkodhatott. Én igazán meg vagyok elégedve a képpel.

Imperlino elfordult a portrétól. – Iszol valamit? Van sherrym, ami biztosan ízleni fog.

– Az jó lesz.Úgy látszott, Imperlino most eszmél rá, mit tart a kezében.

A könyvre pillantott, és gyengéden elmosolyodott. – Rilke. Megpróbáltam eredetiben olvasni németül, szótár meg a tüköroldalon lévő angol fordítási puska segítségével. De a némettudásomból szinte már semmi sem maradt, úgyhogy lépten-nyomon csalok. Szoktad még Rilkét olvasni?

– Nem.Imperlino letette a könyvet, és egy tálcához lépett, amelyen metszett üveg

palackok álltak poharak társaságában. – Pedig nem ártana – mondta, miközben töltött a két pohárba. – Egyre élvezhetőbb a korral. Mármint az én korommal. A múltkoriban megpróbálkoztam Rupert Brooke-kal, csak úgy minden különösebb ok nélkül, és elviselhetetlenül fiatalnak találtam; de hát az is volt persze.

Megfordult, és átnyújtotta Simmsnek az italát. – És neked hogy ízlik a középkorúság, Reg? Azt hiszem, ezt még sose kérdeztem meg tőled.

Simms mosolygott. – Tűrhető. És te hogy vagy vele?Imperlino vállat vont. – Én élvezem ezt a pompás elszigeteltséget, és egyre

kevésbé kívánkozom más után, de arra lennék kíváncsi, te hogy boldogulsz a renegáttá vált, kiábrándult patrióta számodra új és meglehetősen romantikus szerepében. Kényelmes szerep?

– Kényelmes is, jövedelmező is.– És nem hiányzik a régi életforma, az a sok titkolózás, sumákolás,

virtuskodás?– Legtöbbször unalmas volt már – felelte Simms. – Unalmas

és sokszor értelmetlen. Amit most csinálok, az szórakoztat, sőt érdekel. És olyan megnyugtató, hogy nincs benne személyi kockázat. Mert az aztán igazán nem hiányzik, ami annak a jele lehet, hogy benőtt végre a fejem lágya.

– És a köztársaság sorsa? – Imperlino hangja inkább kedélyesen csengett, semmint gunyorosan.

Ha a kérdést csalinak szánta, Simms nem volt hajlandó bekapni. Ehelyett mosolyogva mondta: – Ezt a terhet azóta már más, meglepően izmos vállakra rakták át.

– Hát tudod – mutatott helyet Simmsnek Imperlino a kandallóhoz húzott egyik karosszékben –, velem kellett volna társulnod rögtön az egyetem után.

– Utólag majdnem olyan okos tudsz lenni, mint én.Egy másik karosszékben elhelyezkedve, Imperlino keresztbe

vetette a lábát, és tűnődve méricskélte Simmset. Csokoládészeme mintha egyszerre megkeményedett és kihűlt volna. – Szóval nem bántad meg? – kérdezte.

– Nem én.– És a régi kollégáid?– A szarpalikat legjobb leszarni, ahogy egyik-másik új munkatársam

előszeretettel szokta mondani.Imperlino halványan elmosolyodott. – Van egypár rémes tag közöttük, nem

igaz? Kiváltképp az a kis köpcös, akinek tornaterme van Venice-ben, az a… ööö… – Imperlino pattintott az ujjaival, mint akinek nem jut eszébe a név.

– Gesini – mondta Simms. – Solly Gesini.– Igen, az. Egyébként mit végzett?– Kénytelen vagyok feltételezni – mondta Simms –, hogy Solly tehetetlen

flótás. Húszezret helyeztem neki kilátásba McBride meggyilkolásáért, de a jelek szerint az emberei eltolták a dolgot. – Leste Imperlino arcán a bedobott szó hatását, és mulatott magában, hogy barátja nem reagál rá.

– De a rendőrséggel nem volt probléma? Simms megrázta a fejét. – Semmi.

– McBride viszont okozhat némi kellemetlenséget, igaz? De sokat nem.– Nem, sokat nem.– Akkor javaslom, magával Gesinivel ölesd meg McBrideot.– Képes rá?– Neki szakmája az emberölés… vagy mondjuk inkább, gyilkosság. – Kis

mosoly vagy inkább csak rándulás futott át Imperlino keskeny ajkán, és Simms furcsa kis kéjérzéssel konstatálta, hogy beleláttak a kártyáiba.

Imperlino hörpintett a sherryjéből, úgy folytatta. – Meg vagy lepve? Nos, valamikor az ötvenes években vagy a hatvanas évek elején a mi kis dagadt cimboránk volt a legmenőbb orgyilkos az egész nyugati partvidéken. Szerintem annyira nem degenerált, hogy élvezze is, de a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkol.

– Akkor ezt is rábízom – szólt Simms.– Esetleg felemlítheted az én rettegett nevemet. Gesini

valamilyen okból halálosan fél tőlem.– El tudom képzelni.– Továbbá – szólt Imperlino – van, ugye, két másik látogatónk is a

múltadból, ahogy telefonon említetted.– Durant és Wu.– Szenteljünk nekik figyelmet?– Nem is tudom – mondta Simms. – Lehet, hogy meg

akarnak fizetni nekem valamiért, ami néhány évvel ezelőtt egy félreértésből adódott… illetve merő gondatlanság volt részemről. Viszont nem az a fajta egyik sem, hogy "na várj csak, egyszer még számolunk", hacsak egy-két dollár nem néz ki a dologból.

– Eszerint megtanulták leírni a veszteségeket?– Már régen – felelte Simms. – Csakhogy azt hallottam,

kapcsolatba kerültek a McBride-kölyökkel, bár, ahogy őket ismerem, McBride elképzelését biztos nevetségesnek találták.

– Akkor hát mit akarnak?Simms vállat vont, és ivott a sherryjéből. – Talán

megorrontottak a dohányszagot – mondta. – Mindenesetre szóltam Ploughmannek, nézzen a körmükre, ha idejönnének szaglászni Pelican Baybe. Ploughman mellesleg érdekes újsággal szolgált.

– Amit te persze utoljára tartogattál.– Ez rám vall, igaz? A legjobbat hagyom a végére.– Neked erős drámai érzéked van, Reg. Mindig is volt. Ezt

élvezem benned.– Nos, az az újság, hogy Ploughman azt hiszi, valószínűleg

rábukkant a lányra.Imperlino pillantása szinte önkéntelenül a faliportréra

siklott. – Valószínűleg, azt mondod.– Még ellenőrzi a dolgot.– Hajlandó megölni a mi megbízásunkból?– Nem.– Megkérdezted?– Úgy is mondhatjuk.– És megtagadta?– Meg. Méghozzá elfogadható érveléssel.– Remélem, az ellen nincs kifogása, ha mi öljük meg… illetve öletjük meg.– Az ellen nincs. Még tanácsot is adott, hogyan

szabaduljunk meg a holttesttől.

– Odaát Burbankben? – kérdezte Imperlino futó mosollyal. – Ami azt illeti, igen. Burbankben.

– Fejlődőképes a rendőrfőnök úr. – Imperlino hallgatott egy pillanatig. – Ölesd meg a nőt is Gesinivel azért a pénzért – ez lesz a büntetése.

– Rendben van.– Méghozzá rögvest.– Rendben.– Árulj el valamit, ó, ifjúkori hű barát – szólalt meg

Imperlino, szinte ízlelgetve a fellengzős frázist –, nem idegesít téged a gyilkosság emlegetése egy ilyen kellemes tavaszi délutánon?

– Nem. Téged idegesít?Imperlino felemelkedett, és a kandalló előtt állva felnézett a

képre, a halott nőre, akinek a nővérét épp az imént ítélte erőszakos halálra. – Engem igen – szólt végül –, engem még most is idegesít.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Először persze a hatalmas örménnyel kell elbánni: ezzel a hústoronnyal, aki a történelmileg pontatlan "Török" becenevet kapta. Az örmény egyébként jó húsz-huszonöt perce a kínai pederasztia gyönyöreit ecsetelte egyfolytában öt másik társának, akik mellette támasztották a falat a Pelican Bay-i börtön nagy, ablaktalan cellájában.

Pad vagy priccs nem volt a cellában, csak egy ülőke nélküli vécé és középütt egy lefolyó, hogy a részegek hányadékától egy öntözőcső segítségével meg lehessen szabadulni. A betonpadlós, fémfalú cella körülbelül akkora volt, mint egy jókora nappali, és egyik oldalon Artie Wu és Quincy Durant ült a földön a falnak támaszkodva, velük szemben a másik öt fogoly.

Mikor Wu és Durant bekerült, még csak két lakója volt a zárkának – két középkorú részeg, aki délutáni mámorát aludta ki. Egyikük most ébredezett éppen, és csekély érdeklődéssel hallgatta az örmény előadását az Artie Wura váró szexuális gyönyörökről.

A két részegen kívül az örmény hallgatóságát egy Jimbo nevezetű nagydarab, bölcs képű fekete és egy karcsú, fiatal, már-már szépnek mondható mexikói képezte. A mexikóit,

akinek az ajkán selymes, gonosz mosoly játszott, Doloresnek hívták. Hármukat egyszerre hozták be nem sokkal Wu és Durant után.

Török, az örmény szinte azonnal belekezdett a szexuális monológba, melyet csak időnként szakított félbe Jimbo, aki Durantot bámulta, és olyasmit mormogott, hogy minél közelebb a csont alatta, annál finomabb a husika. A szép mexikói csak mosolygott selymesen, és hallgatott. Wu kést gyanított nála.

Újabb öt perc múltán az örmény kezdte önmagát ismételni. Artie Wu behunyta a szemét, fejét a falnak támasztotta, és anélkül, hogy ajkait megmozdította volna, azt mondta: – Nos?

– Gyerünk – felelte rá Durant.– Tartsd szemmel a mexikóit. – Oké.Wu kinyitotta a szemét, és lassan felállt. Durant nemkülönben. Átmentek a

másik oldalra, ahol a másik három férfi ült. A két középkorú iszákos még mindig a földön hevert. Újra elaludt az is, amelyik az előbb már ébren volt. Wu mintegy méternyire az örménytől megállt, és lebámult rá. Durant ásított, és a pillantása körbekalandozott, de vissza-visszatért a Dolores nevű mexikói szépfiúra. A mexikói édesen rámosolygott. Durant visszamosolygott.

– Uraim – szólalt meg Wu –, engedjék meg, hogy bemutatkozzam.– Nem kell neked bemutatkoznod, mandarin öcsém – mondta az örmény. –

Tudom én, ki vagy. Te vagy az én édes, cuki seggecském. Úgy bizony.– Cuki seggecske – húzódott hatalmas mosolyra a néger szája. – Istenemre,

édes lehet, mint a cukor.A mexikói csak mosolygott rendületlenül.Artie Wu kicsit hátralendült a sarkán, és lassan ingatta a

fejét, mintha valami félreértésen szomorkodna. Aztán csöppnyit előredőlt, és ádáz vigyorral meredt az örményre. Durant a mexikóit figyelte.

– El vagy tájolva egy kicsiny ég, haver – mondta Wu lágyan.– Ha nem tudnád, én itten az új főtökös vagyok. Ő meg– biccentett Durant felé – az új segéd-főtökös, és most már

kezd az idegeinkre menni, hogy folyton jártatod a szád.– Nocsak – mondta az örmény, és lassan felállt, de le nem vette a szemét

Wuról. Talpra kecmergett a fekete Jimbo is, és rántott egyet a nadrágján. A mexikói továbbra is mosolyogva emelkedett fel, és oldalazva igyekezett Wu háta mögé kerülni. Durant vele együtt fordult. A mexikói már nem mosolygott. Wu addig hátrált, míg a háta neki nem feszült Duranténak. Akkor lazított a tartásán, és a mosoly visszatért az arcára. Durant lassan felemelte a két kezét, és úgy tartotta maga előtt, mintha egy frissen fogott hal

nagyságát mutatná a mexikóinak.Töröknek, az örménynek lecsüngő, hegyes bajusza volt,

egyszer végig is simított rajta, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy megvan-e még. Az örmény akkora volt, mint Artie Wu, sőt talán még nagyobb is valamivel, Wu viszont jó pár évvel idősebb volt nála. Vastag, szőrös karja volt az örménynek, és szemlátomást egy deka felesleges háj sem akadt rajta sehol.

– Frászt vagy te az új főtökös itten, mandarin öcsém – mondta az örmény –, te az én édes, egyetlen cuki kis seggem vagy, úgy bizony. – Azzal bal karja előrelendült.

Artie Wu számított rá, mégis hirtelen jött az ütés, kemény, gyakorlott bal horog, amibe az örmény a teljes súlyát beleadta. Wut előbb a felső karján érte, de odébb siklott előle, úgyhogy a maradékot a nyaka tövére kapta. Villámsebesen leguggolt, mire az örmény jobbkezese elzúgott a füle mellett. Wu két gyors jobbegyenest húzott be az örménynek. A gyomrán találta, jó mélyen. Az örménynek rekedt hörgéssel süvített ki a tüdejéből a levegő, gyomrára szorított kézzel előregörnyedt. Wu összekulcsolta magasba lendített kezét, és nagy erővel lesújtott a görnyedező férfi tarkójára. Az örmény elterült a földön, és rángatózva, lélegzet után kapkodva hevert.

A mexikói jobb kezében megvillant a kés, mintha egy bűvész szemfényvesztő mozdulata varázsolta volna elő. Egy kanálból készült, a nyelét nedves kenyérbélből és újságpapírból készült papírmaséféléből idomították a mexikói markához, majd megszárították. Ugyancsak egyéni kés volt, és Doloresnek, a mexikóinak nyilván a szívéhez nőtt.

Nem hadonászott vele szükségtelenül. Ruganyos, fürge vetődéssel ugrott neki Durantnak, késének hegye közvetlenül a bordaív alá irányult. Durant elkapta a szép mexikói jobb csuklóját, kitapintotta a hüvelykujj párnája alatti ideget, és erősen megszorította. A mexikói felüvöltött, de nem ejtette el a kést. Durant ekkor hátracsavarta a karját, és eltörte. A mexikói újra felsikoltott, és kiejtette kezéből a kést.

Jimbo, a behemót fekete egy ideig mérlegelte, akcióba lépjen-e Wu ellen. De mikor a mexikói másodszor is felüvöltött, Jimbo összeráncolta a homlokát, ismét feljebb rántotta a nadrágját, visszahátrált a falhoz, és ülő helyzetbe ereszkedett a földre.

Felnézett Wura, fanyarul vigyorgott, és azt mondta: – Oké, mandarin

öcskös, te vagy a főtökös itten.A mexikói a törött karját szorongatva tovább óbégatott, míg

csak egy börtönőr be nem dugta a fejét, hogy egy gyors pillantással felmérje a helyzetet. Öt perc múlva Wu és Durant újra fenn voltak Ploughman irodájában.

A rendőrfőnök az íróasztalánál ült, mikor a két börtönőr behozta Wut és Durantot. Ploughman a foglyaira meredt, majd egy "elmehetnek"-bólintással elbocsátotta az őröket. Ezután helyet mutatott Durantnak és Wunak az íróasztal elé állított két széken.

Miután még egy-két másodpercig némán fürkészte a két férfit, sárgán elmosolyodott, kihúzott egy íróasztalfiókot, és egy üveg Gordon-gint meg három pohárkát vett elő.

– Isznak gint? – kérdezte.– Iszunk gint – mondta Durant.– Jég nélkül is?– Akárhogyan.Ploughman öntött vagy fél decit mindegyik pohárba, és

kettőt áttolt az íróasztal másik oldalára. Aztán felvett két vastag barna borítékot, és odadobta Wu meg Durant elébe.

– A holmijuk – mondta, és húzott egyet a pohárból.Wu felbontotta a borítékot, talált egy szivart, és a szájába dugta.

Ezután a tárcáját, a kulcsait és az aprópénzét áttette a zsebeibe. Akkor ivott a ginből, és szivarra gyújtott. Durant először ivott, csak aztán vágta zsebre a dolgait, de előbb megolvasta a pénzt a tárcájában. Végül rágyújtott egy Pall Mallre. Ploughman unottan figyelte őket.

– Kíváncsi lettem – szólalt meg. Wu bólintott. – Ó!– Úgyhogy tudakozódtam egy kicsit. Hanem ravasz fickók maguk!

Kénytelen voltam San Franciscóba telefonálni, aztán meg felhívni valakit otthon Washingtonban. – Komoran csóválta a fejét. – Itt L. A.-ban soha senki hírüket se hallotta.

– Mért nem fordult egyszerűen a pasashoz, aki ránk szabadította magát?

Ploughman tűnődve méregette Durantot, ide-oda hintázva a forgószékén. – Hát ez jó kérdés – mondta, és hátrapördítette magát, hogy újólag ellenőrizze a kilátást. – Tudják, mi baja ennek a városnak? – kérdezte pillanatnyi hallgatás után. Még mindig az ablakon bámult kifelé a Csendes-óceánra, amelyet

a késő délutáni napsütés lilára festett. Vagy talán csak sötétkékre.

– Akarja hallani a teljes listát? – kérdezett vissza Wu.– Nem, csak a lényeget.– Éspedig?– Hogy olyan girhes – pördült vissza székestül Ploughman. –

Nem viccelek – tette hozzá Wu és Durant kétkedő pillantását látva. – Olyan a formája, mint valami hegyes botnak, amit L. A. hátsó felébe dugtak. Mikor várost alapítottak itt, az üzleti negyed a tengerpartra épült. Az üzleti negyed mögött kapott helyet aztán a gazdagok lakónegyede, majd a középosztályé és végül a szegényeké. A szegények persze olyan messze kerültek az óceántól, amennyire csak lehetséges volt. Na és tudják, mi történt aztán?

– Micsoda? – érdeklődött Durant.– Az, hogy kezdtek a feketék beszivárogni. Aztán a mexikóiak és aztán a

kínaiak, a japánok, a koreaiak és isten tudja, még miféle népség. Erre a fehérek, legalábbis a gazdagok, mind kimenekültek a külvárosba, Balboába vagy Newportba vagy bárhová, azután egymás után épültek azok a nagy vásárlóközpontok, itt pedig megette a fene az egész belvárosi részt, itt állunk bármiféle említésre méltó ipar nélkül, egy kísértetvárosnak beillő üzleti negyeddel, egy csomó csóró vagy legalábbis lecsúszott egyeddel és olyan bűnözési aránnyal, ami gyakorlatilag felmérhetetlen. Ismerős az ábra?

– Nagyon – mondta Wu.Ploughman bólintott. – Szerte az országban ez megy.

Ugyanakkor, ha az ember megfelelő szemszögből nézi a dolgot, egy hatalmas szem finom, zaftos gyümölcs érett itt be nekünk.

– Na és ki fogja leszakítani? – kérdezte Durant.– Maga nem kerülgeti a kását, igaz, Colos?– Nagyon egyenes jellem – mondta Wu. – És becsületes.– Félig-meddig – szólt Ploughman.– Mi félig-meddig? – tudakolta Durant.– Maguk ketten félig-meddig becsületesek, amint értesültem, úgyhogy ez a

város még szobrot is állíthat maguknak.– Viharvert az a gyümölcs? – kérdezte Wu,– Még a formájából is kiment.– De érett, azt mondta.– Jó zaftos.

– Szóval ki fogja leszakítani? – érdeklődött ismét Durant. Eltartott egy darabig, míg Ploughman elszánta magát a válaszra. De már előre mosolygott – szélesen, sárgán, undokul.

– Én – felelte, és tovább mosolygott.– Á, úgy – fuvolázta Wu a legkínaibb hangján. Vagy talán japánul.– Pakoljon ki, főnök – szólt Durant.Ploughman fordult egyet a székével, hogy újabb ellenőrző

pillantást vessen a tengerre. – Ezek engem Jersey bői hoztak ide rendőrfőnöknek, hogy a kezükre játsszak – mondta. – Nyilván nem kell magyaráznom, kik,

– Simms? – kérdezte Wu.– Ő falaz nekik.– És jószerivel irányítja is a dolgokat – szólt Durant.

Ploughman egy bólintással búcsút vett az óceántól, majd visszafordult Wuhoz és Duranthoz. – És irányítja a dolgokat. Nos, ahogy megérkeztem és kiszálltam a gépből, csudára tetszett itt minden. Tetszett a napsütés és a félpucér bikinis csajok meg minden ilyesmi. Úgyhogy arra gondoltam, itt jó lesz megvetni a lábam. Csakhogy ahhoz bázis is kell – politikai bázis. És tudják, mi történt?

– Nem volt miben megvetnie a lábát – mondta Wu.Ploughman lassan bólogatott. – Fején találta a szöget,

barátom. Néhány alapkövet ugyan leraktak már, de a pofa, aki lerakta, egyszerűen megölette magát.

– Ranshaw, a kongresszusi képviselő? – kérdezte Durant.– Az. Ranshaw, a kongresszusi képviselő. Valamikor ő is zsaru

volt. Méghozzá jó zsaru, úgy hallottam. Helyén volt az esze. A felesége ölte meg.

Artie Wu füstkarikát fújt. – Igazán? Ploughman rábámult. – Maga mást hallott?

– Talán.– Ha kézzelfogható bizonyítéka van, barátom, azt

büntetendő cselekmény elhallgatni.Wu újabb füstkarikát fújt ki. – Nincs kézzelfogható bizonyíték.– Csak szóbeszéd, mi?– Alaptalan feltételezés. Teljesen alaptalan.– Meséljen még a zaftos gyümölcsről, főnök – szólt Durant.

Ploughman bólintott, és ismét elmosolyodott. – Hadd kérdezek valamit: tudják maguk, mi egy város mozgatórugója?

– A politika – mondta Durant.

– És tudják, mi a politika? Szívesség szívességért cserébe. Semmi egyéb. Te megteszel nekem valamit, és én megteszek neked valamit. Te rám szavazol, és én szerzek a hülye sógorodnak valami városi hivatalt. Vagy magasabb szinten: te meg én tegyünk egymásnak egy szívességet, és szövetkezzünk Oroszország ellen. Szívesség szívességért. Nem egy várost éltetett ez, tudják. Ott van például Chicago.

– Daley – mondta Wu.– És Daley előtt Kelly-Nash. Kansas Cityben a Pendergast-

gépezet. Memphisben Crump. Jerseyben Boss Hague. És még sorolhatnám. De térjünk vissza Pelican Bayhez. Adva van, ugye, egy kábé százötvenezres város. Nem nagy város, de nem is kicsi. És az itt lakók zöme a Demokrata Párt tagja – mármint azok, akik vették a fáradságot, és egyáltalán beléptek. És mit akarnak ezek mind? Állást akarnak, vagy szociális segélyt akarnak maguknak vagy az édes jó anyukájuknak, azt akarják, hogy valaki csinálja meg az utcai lámpát, vagy hozza rendbe zűrös adóügyeiket. Megannyi szívesség. Az kell nekik. Szívesség. De kihez forduljanak? A körzeti intézőbizottság emberéhez? Ki a franc lehet az? Nem tudják. A kerületi képviselőhöz? Hírét sem hallották. A városi tanácsoshoz? Ugyan. Ott van viszont a sarki rendőr, aki naponta gyalog járja be a körzetét (ami ilyen kis városban persze nem kunszt). Tegyük fel, hogy a sarki rendőr el tudja intézni, hogy feltöltsék a kátyút az utcában vagy hogy nagypapa bekerüljön az öregek otthonába. Az emberek persze hálásak lennének. Olyan hálásak, hogy választáskor készségesen szavaznának arra, akit a sarki rendőr javasol. Adva van tehát egy város kereken százezer használható választópolgárral, akiknek nyolcvan-nyolcvanöt százaléka demokrata párti, és csaknem kilencven százalék leadja a szavazatát. Méghozzá a megfelelő emberre. Erre aztán a fejesek odafenn, mikor elérkezik a választások ideje, összedugják a fejüket a térkép felett, és tanakodnak: Hát Pelican Bayjel mi legyen? Mivel rukkoljunk ki náluk? Mire valaki azt mondja: legjobb, ha az ottani emberrel szót értünk, megtudjuk, ő mit akar, elvégre nyolcvan- vagy kilencvenezer szavazatot tart a markában, ami szoros választási küzdelemben döntő lehet – csak persze ők nem így beszélnek.

– És mit akar a város embere? – kérdezte Durant.Ploughman úgy döntött, ideje újra szemrevételezni az óceánt. Megfordult

székével. – Némi ipart, talán egy új postahivatalt, talán néhány fontosabb

állami hivatal idehelyezését. Talán egy-két szövetségi programot. Tulajdonképpen csak egy vékony szeletet a tortából; annyi is elég. – Ahogy visszafordult, arcán ott virított a széles, sárga mosoly. – Tetszik?

– A Ploughman-gépezet – mondta Artie Wu.Ploughman ábrázatán végtelen gyönyör ömlött el. Ízlelgette az új

elnevezést, szinte lehelte a szavakat. – A Ploughman-gépezet. A mindenit, egész jó hangzása van. Szóval tetszik maguknak?

– Micsoda? – kérdezte Durant.– Hát amit elmondtam.– Ó, hogyne – felelte Durant. – A város függ a zsaruktól, a zsaruk függenek

magától, és maga szépen összefogja a szálakat. Itt-ott van egy árnyalatnyi fasiszta színezete a dolognak, de a fenébe is, kinek szúr az szemet?

– Én tudnék neveket említeni – szólt Artie Wu.– Rájuk gondol? – kérdezte Ploughman.– Igen, rájuk – mondta Wu. – Beveszi a buliba vagy kihagyja

őket?– Hát ezzel többé-kevésbé vissza is kanyarodtunk a jelenlegi álláshoz, nem

igaz?– Mi a jelenlegi állás?– Nos, jószerivel nekik is vannak mindenféle terveik a

várossal, amiket én ugye nem feltétlenül támogatok, mivelhogy engem többé-kevésbé csak fullajtárnak használnak. A terveik persze jószerivel titkosak, és Ranshaw képviselő többé-kevésbé belepiszkált a terveikbe, mielőtt kinyírták. Tulajdonképpen tapogatóztam is a képviselőnél, hogy nem tudnánk-e kettesben kiokoskodni valamit. De hát kinyíratta magát, mielőtt bármire jutottunk volna.

– Maga mindenre azt mondja, hogy "többé-kevésbé" meg "jószerivel" – szólt Wu. – Ez talán azt jelenti, hogy kívülről nézi a dolgokat?

Ploughman vigyorgott. – Többé-kevésbé. Jószerivel.– De azért elég tiszta képe van arról, hogy miben törik a fejüket, nem igaz?– De igen. Úgyhogy mikor egy ilyen Mr. Simms azt javasolja, hogy nézzek

a maguk körmére, hát nem csoda, ha furdalni kezd a kíváncsiság. Érdekel, vajon mit forgat Mr. Simms a fejében. Mert lehet, hogy maguk ketten képesek és beleköpnek a levesébe, és a fejére csinálnak, ami ugye régen rossz.

– Rossz bizony – mondta Artie Wu.– Persze én mindenesetre megtettem, amire utasított.

Bedugtam magukat a Verembe az állatok közé, bár mint hallom, egykettőre elbántak velük. De legalább Mr. Simmsnek megmondhatom, hogy megtettem a kötelességemet, ha

éppen megkérdi. Hanem tudják, mit mondok?– Mit? – kérdezte Durant.– Mr. Simmset jószerivel még mindig aggasztja Ranshaw

képviselő dolga.– Csak nem?– De. Kisült ugyanis, hogy a képviselőnek volt egy

barátnője, és sülve-főve együttvoltak. És lehet, hogy ez a barátnő mindent tudott, amit a képviselő tudott, mielőtt kinyíratta magát. Találják ki, ki volt a barátnő!

– Kicsoda?– Maguk tényleg nem tudják?Durant a fejét ingatta. – Azt nem mondtuk.Ploughman fogta a ginesüveget, és másodszor is töltött mindhárom

pohárba. Aztán felemelte a magáét, és belebámult, mintha a pohár tartalma magyarázatot adna az élet rejtélyére.

– Akarják tudni, mikor kezdett ebben az országban minden elromlani?– Mikor? – kóstolt bele Wu a langymeleg ginbe.– Mikor az az átok Beatles feltűnt, akkor. Először jött a

Beatles, aztán agyonlőtték Kennedyt, vagy fordítva, a háború meg egyre jobban elmérgesedett, és aztán az egész istenverte ország rohadásnak indult, a Beatles meg, mint valami négytagú görög kórus, a háttérben játssza az eszét. Én egyetlen lemezüket se vettem meg. Hanem tudják, kiknek a lemezét vettem meg mindig?

– Kikét?– Az Armitage-nővérekét, úgy bizony. Ivory, Lace és Silk

lemezeit. Azok a lányok aztán tudtak énekelni. Na persze lehet, hogy egy kicsit hangosan csinálták, de meg kell adni, hogy azzal együtt remekül értették a dolgukat. A szövegüknek pedig volt értelme, és rímelt, és nem támadt tőle kedve az embernek leugrani a hídról, bár néha egy kicsit szomorkás volt egyik-másik számuk.

Ploughman egy hajtásra kiitta a maradék ginét. – Silk Armitage volt a barátnője Ranshaw képviselőnek.

– Tudjuk – mondta Durant.– Mr. Simms nagyon szeretné megtalálni. Még mielőtt bárki

más ráakadna.Artie Wu füstkarikát fújt ki. Nézték mind a hárman, amint a mennyezet

felé száll, s útközben szertefoszlik. – Mi is – szólt Wu.– Szóval erről van szó! – mondta Ploughman.

– Erről – közölte Durant.– Nos, tudják, én jószerivel egy szál kötélen táncolok.Durant bólintott. – Igen, tudjuk.– Mi történne Simmsszel meg a kellemdús cimboráival,

akiknek falaz, ha maguk találnának rá előbb Silk Armitage-re?– Semmi jó – felelte Wu.– Tényleg?– Tényleg.Ploughman bólintott, és megpördítette a székét, hogy gyors pillantást

vessen az óceánra. – Mi lenne, ha idecsörögnének hétfőn, mondjuk, mindjárt reggel? Esetleg adnék egy tippet, hol keressék.

– Versenyfutás lesz? – kérdezte Durant. – Köztünk meg őközöttük?

Ploughman visszafordult feléjük. – Lehetséges. Durant és Wu felálltak, és az ajtó felé indultak. Ploughman a tekintetével követte őket. – Hétfőn reggel – szólt Durant.

– Számíthatunk rá?Ploughman vigyorgott, valahogy úgy, ahogy a vén farkasok szoktak néha.

– A Ploughman-gépezet szava a biztosíték rá. – Tetszelegve csóválta a fejét. – Csuda jól hangzik, istenemre.

HUSZONHATODIK FEJEZET

A jósnő Breadstone sugárúti házának konyhájában a négy fiatal, két férfi és két nő csendben nézte, hogyan állítja ki az utolsó ötezer dolláros csekket Silk Armitage. Silk kidugta a nyelvét a szája sarkán, amint alákanyarintotta a nevét, majd kitépte a csekket, és átadta Cindy Morrane-nek, egy csinos, huszonhat éves nőnek, akinek orrán pápaszem, arcán halálkomoly kifejezés ült, és sűrű szőke haját rövidre vágva viselte.

A nagy asztal körül ültek öten a konyhában. Az asztalt elnyűtt viaszosvászon borította. Cindy nézte egy pillanatig a csekket, aztán letette maga elé az asztalra. Másik három társa előtt is ott feküdt már egy-egy csekk.

Az egyik férfi, a John Butler nevű huszonöt éves, nagyon magas és meglehetősen csúnya, lóképű ügyvéd a torkát köszörülte, és megszólalt: – Erre semmi szükség, Silk.

– Mindannyian megtettétek, amit lehetett – mondta Silk. – Most már biztonságban akarlak tudni benneteket. Saint Thomas kellemes hely. Tényleg.

– És te? – kérdezte Cindy Morrane.– Jobb, ha nem tudjátok, hova megyek. Ha valami rosszul sül el, akkor…

egyszóval jobb, ha nem tudjátok, hol vagyok. A ti érdeketekben.Az asztalnál ülő másik fiatal nő fogta a csekkét, és betette a

retiküljébe. Őt Joan Abendnek hívták, és huszonhét évével a legidősebb volt négyük közül, közgazdász, aki Berkeleyban szerezte meg a doktorátusát. Kerek, megnyerő arca volt, melírozott barna haja és nyugodt, okos, mogyoróbarna szeme. Az asztal körül ülő többi társához hasonlóan ő is a szocializmus csuszamlós kősziklájára alapozta hitét, és semmit sem imádott annyira, mint éles logikájával jól megizzasztani a maoistákat, egyes kommunistákat és a régi vágású trockistákat. A konzervatívokkal már korántsem volt olyan élvezetes a vita, mert ők rendszerint az érvelésig sem jutnak el, olyan gyorsan begurulnak. Ami meg a liberálisokat illeti, nos ez az a fajta, amelyik nappal dolgozik, mint a güzü, a kényelmes kis állásában, aztán szépen eloson, hogy egész éjszaka borítékokat nyálazzon a Közös Ügyért. A liberálisok Joan Abend szerint engedelmesen sorjáznának be a koncentrációs táborokba, miközben a gomblyukukban ott hivalkodna a jelvény, hogy "MI JÓT AKARTUNK".

Miután elvette a csekkjét, Joan Abend eltökélt mozdulattal kattintottá be a retiküljét. – Silknek igaza van – mondta. – Mint mindig. Tulajdonképpen elmentünk addig, ameddig lehetett.

– És mi az eredmény? Két név – szólalt meg az asztalnál ülő másik fiatalember. – Két hónap alatt csupán két név. Semmi több.

– De mind a kétszer ugyanaz a név – mondta Silk. – Ez a lényeg.A megtermett, szőke fiatalember összeráncolta a homlokát,

és a fejét ingatta. Nick Tryc volt a neve, amit ő "trájsz"-nak ejtett, és nem "trikk"-nek vagy éppen "trükk"-nek, pedig a sportújságírók elkeresztelték Trükkös Nicknek, mikor hátvédet játszott a Dél-Kaliforniai Egyetem csapatában, miközben keményen tartotta államtudományból a négyes átlagot. Augusztusban készült vissza Oxfordba Rhodes-ösztöndíjjal. Huszonkét éves volt.

– Kiszúrtunk egy T. Northwoodot Chicagóban a megfelelő időpontban, és Miamiban is a megfelelő időpontban – mondta Tryc. – De ez lehet véletlen is.

– Kiszámítsam neked egy ilyen véletlen valószínűségét? –

szólt közbe Cindy Morrane. Cindy Morrane matematikus volt; professzorai az UCLÁ-n zseninek tartották, és sajnálták, hogy abbahagyja egyetemi tanulmányait. Cindyt kérlelhetetlen logikája vezette el ahhoz a sajátosan amerikai, házi sütetű szocializmushoz, amelynek még 1974 álmodozó szegődött hívévé az Egyesült Államokban. Maga Cindy számolta össze őket, miután a múlt őszi kongresszus egy chicagói Holiday Innben megválasztotta a mozgalom gazdasági vezetőjének. A Holiday Inn bejárata fölött felirat üdvözölte őket: ÉLJENEK AZ AMERIKAI SZOCIALISTÁK! Előző nap viszont így szólt az üdvözlő felirat: ÉLJEN A JOHN BIRCH-TÁRSASÁG! A Holiday Inn-nek mindegy volt.

– Mindkettőtöknek igazatok van – mondta Silk. – Annyit már tudunk, hogy egy bizonyos T. Northwood mindegyik városban felbukkant a megfelelő időpontban. Ha az a szemben lakó hervatag pille nem szaglászik örökké, talán még egy hónapig nyugodtan dolgozhattunk volna itt. Vagy még kettőig is. És lehet, hogy annál többre nem is lett volna szükség. De ez a vén denevér előbb-utóbb fecsegni fog, ha ugyan el nem szólta magát máris, akkor pedig nekem a jövő héten már a nyomomban lesznek. Legkésőbb a jövő héten.

– Még ma el kell innen tűnnöd, Silk – szólt John Butler, a fiatal ügyvéd.

– Meg akarom várni a levelet – mondta Silk. – Már ma itt kellett volna lennie. A barátunk azt mondta, még szerdán feladta, akkor pedig ma meg kellett volna érkeznie. Az négy nap. Hétfőre itt kell lennie.

A levelet Cindy fivérétől várták. Cindy Morrane fivére számítógép-szakértő volt (egyesek szerint zseni) és meggyőződéses szocialista: Miamiban lakott, és az ország majd minden nagyobb légitársaságához voltak összeköttetései.

– Úgyse lesz benne más, csak az utaslisták xeroxmásolata – mondta Joan Abend.

– Én is tudom, mi van benne – vágott vissza Silk.– Hova fogsz menni, Silk? – kérdezte Cindy Morrane. Silk Armitage

megrázta a fejét. – Még nem tudom biztosan.De ha tudnám, se mondanám meg. Titeket meg minél hamarabb az ország

határain kívül akarlak tudni. Legalább egy teljes hónapig.– A nővéred nem tud segítségedre lenni? – kérdezte Tryc.– Ő boldogan segítene. A férje is. Csakhogy én szeretem a

nővéremet, és kedvelem a sógoromat is, és nem akarom, hogy miattam

haljanak meg.– Úristen – szólt Tryc. – Kezdesz megrémíteni.– Az is a célom. Jó alaposan megrémíteni benneteket.– Ne várd meg a levelet, Silk – szólt Joan Abend. – Az Istenre kérlek.– Szükségem van arra a levélre – mondta Silk.– Csak arra lesz bizonyíték, hogy az a bizonyos T.

Northwood a megfelelő időpontokban Chicagóban és Miamiban tartózkodott.

Silk a fiatal ügyvédre nézett. – Az is nagy lépés előre, nem igaz, John?

– Hát ami az alkalom meglétének bizonyítását illeti, bizonyára.– Indíték pedig volt, az biztos – jelentette ki Silk. – A

képviselő gondoskodott róla. – A maga délvidéki tapintatával Silk mindig úgy emlegette néhai szeretőjét, Floyd Ranshaw képviselőházi tagot, hogy "a képviselő". – T. Northwoodnak ezt az egész francos várost ígérték oda cserébe, ha megöli a képviselőt és a feleségét. Ez volt az indíték.

John Butler a nagy állat dörgölte, ügyvéd módra. – Csakhogy akkor is marad egy szerintem leküzdhetetlen jogi akadály.

– Úgy érted: kicsoda valójában T. Northwood? – kérdezte Silk.A fiatal ügyvéd bólintott.– Majd én bebizonyítom – öltött furcsamód kemény és dacos kifejezést

Silk szép arca. – Még nem tudom, hogyan, de be fogom bizonyítani, hogy T. Northwood ott volt Chicagóban és Miamiban és megölte mindkettőjüket, és hogy megkapta érte cserébe ezt az egész várost, és hogy T. Northwood nem más, mint Vincent Imperlino.

– Előbb megöl ő téged, Silk – mondta Cindy Morrane. – Vagy mással tétet el láb alól. Aztán te is halott leszel. Mint a képviselő.

– Akkor legalább meglesz a bizonyíték, amire szükségem van, nem igaz?Silk Armitage tekintete végigsiklott az asztal körül ülő két

férfin és két nőn, és arcán halvány mosoly jelezte, hogy csak tréfál. Időbe telt, míg a társai rászánták magukat, hogy visszamosolyogjanak.

Solly Gesini olyan ideges volt, hogy negyedórával korábban érkezett a Reginald Simsszel megbeszélt találkozóra. Mi több, annyira ideges volt, hogy a kólája mellé egy adag skót whiskyt is rendelt, amint leült a Sunyi Pete ételbár hátsó bokszába, ugyanabba a bokszba, ahol Eddie McBride hüvelykujját eltörték.

Mikor Reginald Simms vagy egy órája felhívta és találkozót kért, Gesini úgy begyulladt, hogy amikor Simms felszólította, javasoljon valami megfelelő helyet, neki csak a Sunyi Pete jutott eszébe, valószínűleg azért, mert harminc százalékban az ő tulajdonában volt, habár két éve egyetlen centet sem hozott. Noha a könyvelést évente kétszer is felülvizsgáltatta, változatlanul élt a gyanúperrel, hogy két üzlettársa valamilyen úton-módon becsapja. A nyavalyásoknak megvannak a módszereik, figyelmeztette sötéten a revizorokat, olyan módszereik, amilyenekről maguk még csak nem is álmodnak.

Reginald Simms egyenest Imperlinótól érkezett a venice-i bárba. Simms sose szerette az olcsó ivókat, és úgy döntött, megbünteti Gesinit egy kicsit, amiért ezt javasolta. Éppen azt latolgatta, a büntetésnek milyen válfaját válassza, mikor a hátsó bokszba ért. Gesini esetlenül felkászálódott, és idétlenül bólogatott és vigyorgott Simmsre, miközben azt próbálta eldönteni, nyújtson-e kezet. Az ilyen kilencvenkilenc centeseknél az ember sose tudhatja, gondolta. Némelyikük nem szexet úton-útfélen kezelni. Viszont lehet, hogy Mr. Simms elvárja. Gesini kinyújtotta a kezét. Simms úgy meredt egy pillanatig az elébe nyújtott kézre, mintha nyomorék lenne, hűvösen bólintott Gesini felé, ugyancsak hűvös hangon a vezetéknevén szólította, majd besiklott a bokszba.

Ó, Jézus Krisztus, ez még rosszabb lesz, mint vártam, mondta magában Gesini, amint visszaült a helyére.

– Hát maga mit iszik? – vette szemügyre Simms a pohár whiskyt meg a kólát.

– Skót whiskyt és kólát.– Skót whiskyt és kólát – ismételte meg Simms olyan hangsúllyal, mintha

valami rettegett, újonnan felfedezett betegséget emlegetne.– Én nem iszok ám gyakran – hebegte Gesini, és a szavak nehézkes

sietséggel, egymás hegyen-hátán buktak ki a száján. – Mondom, nem iszok gyakran, de ha igen, akkor valami márkás piát szeretek, amilyen a skót whisky.

– És a kóla – mondta Simms.– Ja, elég sok kólát iszok. A súlyom végett, tudja. Mit hozathatok önnek,

Mr. Simms? Nekem itt a legjobb kiszolgálás jár, merthogy részben enyém az üzlet.

– Ez? – nézett körül Simms leplezetlen és már-már az undorral határos nemtetszéssel.

– Tudja, egy kis mellékkereset.– Na, talán egy üveg sört megreszkírozhatok. Lehet róla szó egy

tűrhetően tiszta pohárral együtt?– Hogyne, semmi probléma – mondta Gesini.De mégiscsak volt egy kis probléma, mert a pincérnő

valami vendégre meregette a szemét a pultnál, és nem vette észre Gesini integetését, ami hamarosan vad hadonászássá fajult. Végül a csapos, Gesini egyik üzlettársa, lett figyelmes az immár dühödt kézjelekre, és hátraküldte a pincérnőt. A lány nem sietett vissza Simms sörével, és Gesini elhatározta, hogy még aznap este kirúgatja.

Végignézte, amint Simms megvizsgálja a poharat, majd a szivarzsebéből kivett díszzsebkendővel gondosan megtörölgeti. Lassan töltötte ki a sörét Simms, gyanakodva nézegette, és rendkívül óvatosan kóstolt bele. Ezután Gesinire függesztette a szemét, és hidegen meredt rá néhány hosszú másodpercig. Gesini fészkelődön.

Ekkor Simms elővette a tárcáját, és tekintetét le nem véve Gesiniről, cigarettára gyújtott, némán füstölt pár másodpercig, miközben dermesztő pillantásától szegény Gesini újra fészkelődni kezdett, és megizzadt kínjában.

– Mr. Imperlino – szólalt meg Simms, majd szünetet tartott. Jó hosszúra nyúlt a szünet, Gesininek volt ideje végiggondolni, hogy ó, Jézus Krisztus Szűzmária Anyám, kezdődik, és borzasztó lesz, iszonyú.

– Mr. Imperlino mélyen csalódott magában, Gesini. Mélyen.Semmi "miszter", gondolta Gesini. Nem tette a nevem elé a Mr.-t. Ami azt

jelenti, hogy szaros kis ötcentes alaknak tart. Márpedig Gesini ennél mostohább sorsot elképzelni sem tudott.

Valami kézenfekvő válaszon törte a fejét, valamilyen hangzatos magyarázaton, de csak ennyit tudott kinyögni: – Izé… már próbáltam megmagyarázni önnek, Mr. Simms. Márminthogy eztet nem személyesen intéztem, ugye.

Újabb csend állt be, miközben Simms hideg pillantása a csontja velejéig át- meg átjárta Gesinit. Simms tudott bánni a tekintetével. Egy nézés néha sokkal hatásosabb, mint a szavak.

– Mr. Imperlino – kezdte újra Simms, és megint csak kegyetlen szünetet tartott. – Mr. Imperlino nemcsak nagyot csalódott magában, de rendkívül dühös is. Igen, azt kell mondanom, rend-kí-vül.

Gesini hasztalan gondolkozott valami válaszon, nem jutott eszébe más, mint hogy "sajnálom", azzal meg, ugye, mi az istent ér?

– Mr. Imperlinónak nem is akaródzott még egy lehetőséget

adni magának – folytatta Simms, és mulatott magában a Gesini arcán áthömpölygő reményhullám láttán. – Én persze közbenjártam a maga érdekében. – Még a bogarak és varangyok is hasznot hajtanak néha, gondolta Simms.

– A Jézusát – mondta Gesini –, ezt igazán értékelem, Mr. Simms. Vagyis hogy nagyon le vagyok kötelezve magának. Tényleg.

– Pedig még nem is hallotta, hogy Mr. Imperlino meg én milyen tennivalót szánunk magának.

– Én megteszek bármit, amit önök ketten mondanak, azt tudhassa. Bármit.Simms körülnézett, és mikor nem látott hallgatózókat, az asztal fölött

Gesinihez hajolt. Hangját csaknem suttogásig lehalkította. – Azt akarjuk, hogy megöljön nekünk két személyt. Azt akarjuk, hogy meggyilkolja őket.

A kilátásba helyezett feladat nem zavarta meg Gesini lelki nyugalmát, maguk a szavak viszont annál inkább. Ez nem úri dolog, ilyen szavakat használni. Egész sereg más szó van, amit használni lehetett volna, illedelmesebb szavak, simább szavak, olyanok, amik csak úgy sejtetik a dolgot. Gesini most először csalódott egy kicsit Mr. Simmsben. De vigyázott, hogy ne mutassa. Ahelyett csak ennyit mondott: – Frankó. Kiket?

– Frankó. Kiket? – ismételte Simms. – Remek válasz, Gesini. Ezt el kell mondanom Mr. Imperlinónak. Nagyon fog… ööö… tetszeni neki. Frankó. Kiket? – Derülten csóválta meg a fejét, és most először mosolyodon el.

Ugyan mi az anyám kínját mondtam? – tűnődött Gesini.– Szóval ha magának jó, illetve frankó, ahogy maga mondja,

akkor közlöm azt is, kiket. Először is, természetesen, McBride-ot. Eddie McBride-ot. Keresse meg és gyilkolja meg. El tudja intézni, úgy értem, személyesen?

– El. Az tuti. – Eddie McBride nem lesz probléma. Csak ez a Mr. Simms ne használna ilyen szavakat! Ez nem csak úri modor kérdése, ez ugye ízlés dolga is. Igen, erről van szó, döntötte el magában Gesini. A jó ízlésről. És Gesini pillanatnyilag azzal vigasztalódott, hogy bizonyos szempontból őbenne több a jó ízlés, mint Mr. Simmsben.

– A második személy, akit meg kell gyilkolnia, egy fiatal nő.– Aha – jelezte Gesini, hogy felfogta és hajlandó rá. A dolog

tulajdonképpen kezdett érdekessé válni.– Aha – utánozta Simms. – Megint egy kitűnő válasz. Mr.

Imperlino fölöttébb elégedett lesz, biztosíthatom. A fiatal nő,

akit meg fog gyilkolni, egyébként Silk Armitage.Gesini tudta, kicsoda Silk Armitage. A felesége megvette minden lemezét,

régebben pedig azokat is, amelyeken a két nővérével együtt énekelt, Lace-szel meg… hogy is hívták a másikat? Ivory. Gesininek rémlett valami Ivoryval kapcsolatban, és aztán eszébe is jutott. A szóbeszéd, amit róla és Mr. Imperlinóról hallott. Hogy Ivory összeállt Imperlinóval. Nahát, ez már valami. Itt az alkalom, hogy ismét Mr. Imperlino kegyeibe férkőzzön, hiszen személyes szolgálatot tesz neki. És persze Simmsnél is jó lesz megint. Csakhogy ennek ára van ám! Az ember nem csinál ilyesmit ingyen egy olyan hírességgel, mint Silk Armitage. Ez nagy port fog felkavarni. Sokkal nagyobb kockázat, mint egy Eddie McBride-féle nyavalyás bunkó, akivel a kutya se törődik. Most légy okos, barátocskám! – biztatta magát Gesini.

Mindenekelőtt tehát nyájasan megkérdezte: – Hol lakik?Gesini örömére Simms arcán széles mosoly terült szét.

Elragadtatás és melegség sugárzott ebből a mosolyból és egy cseppnyi elképedés. Valami jót mondhattam, gondolta Gesini, de nem tudott rájönni, mit vagy miért.

– Hol lakik? – Ízlelgette Simms a kérdést. – Hát ez abszolút tökéletes felelet, Mr. Gesini. Abszolút tökéletes. Semmi tétovázás, semmi értelmetlen akadékoskodás, csupán a keménykötésű katona automatikus reagálása a kötelesség hívó szavára. Mr. Imperlino végtelenül meg lesz elégedve.

Megint miszternek szólított, állapította meg Gesini, ez már haladás. – Úgy értem, meg tudja adni a címét?

– Legkésőbb hétfőre megszerezzük. Időközben esetleg megölhetné McBride-ot, hogy az egyiken túl legyen.

– Ja, hogyne, az nem lesz probléma. Viszont csak úgy megfordult a fejemben, Mr. Simms, hogy mi lesz az ellenszolgáltatás ezért a két tételért.

– Úgy érti, mennyit vagyunk hajlandók fizetni magának McBride és Silk Armitage meggyilkolásáért?

– Igen, valami ilyesmire gondoltam.– Penitenciát kap, Mr. Gesini. Penitenciát.– Milyen cihát? – kérdezte Gesini.Simms sóhajtott. – Maga hibát követett el, Gesini. Most

fizetnie kell érte. Mr. Imperlino ragaszkodik hozzá. Úgyhogy a két gyilkosságot is azért az összegért fogja elkövetni, amiben előzőleg megállapodtunk, vagyis a húszezer dollárért. Kettőt

egy áron, hogy érthető legyek. Világos, nem?– Igen – felelte lehangoltan Gesini. – Kettőt egy áron.– És mind a kettőt maga öli meg.– Ja, személyesen fogom intézni a dolgot.– Jó. – Simms felemelkedett. – Hétfőn meg fogja kapni a nő

címét.– Remek.– És próbálja meg ezúttal nem eltolni a dolgot, Mr. Gesini. Legyen szíves.– Világos, Mr. Simms.Simms bólintott, sarkon fordult, és távozott. Gesini

töprengve ült tovább a bokszban. Először is egy csomó telefont kell lebonyolítania, hogy McBride-ra ráállítson mindenkit. Akár kezdheti is. Felállt, és a bárpulthoz lépve kiválasztott egy biztonságos helyet. A csapos, aki egyben az üzlettársa is volt, meglátta és odament hozzá. Keszeg, savanyú képű ember volt, úgy negyven körül, nem ivott, és megvetette azokat, akik italhoz nyúltak.

– Akarsz még valamit, Solly?– Igen, Gobie, akarok még valamit. Azt ajánlom, hogy tartsd távol a

mocskos mancsodat a pénztárfióktól.– Nehogy elkezdj már megint ezzel szekálni.– Azonkívül állíts rá mindenkit egy bizonyos ürgére. Gobie Salimei sovány

ábrázata tudálékos, cinkos kifejezést öltött. – Ki az ürge?– Egy Eddie McBride nevű kis senki.Salimei bólintott. – Mennyi a zsozsó?– Öt kiló a címéért. Vagy nem is, legyen egy lepedő. Sietős a

dolog.– Tartozik neked, mi?– Az hát, tartozik.Salimei törült egyet a pulton. – Még valami? Gesini

mutatóujjával a pincérnő felé bökött, aki elmerülten társalgóit egy vendéggel. – Dugod még a kicsikét?

Salimei vállat vont. – Hébe-hóba.– Hát ezentúl nem fogod, mert ezennel úgy kirúgom, hogy seggen ér földet.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Alig valamivel éjfél után kopogtattak Durant ajtaján. Ámbár inkább halk, tétovázó kaparászás volt, semmint kopogás. Durant becsukta a könyvet,

amelyet fél szemmel olvasott, és kikapcsolta a régi mozifilmet sugárzó kis Sony televíziót, melyet fél szemmel nézett. Aztán felállt, az ajtóhoz ment, és felkattintotta a teraszvilágítást. Az ajtó üvegén át Lace Armitage mosolygott rá bizonytalanul.

Durant ajtót nyitott. – Tessék, jöjjön be.– Láttam, hogy világos van – szólt belépve az asszony. – Ezt szokták

mondani, ugye: "Láttam, hogy világos van"?– Kik szokták mondani? – kérdezte Durant.– Tudom is én; Aki éjfélkor állít be valahova. Az igazat megvallva, már

negyedórája ácsorgók odakinn, és próbálom összeszedni a bátorságomat.– Mihez?– Hogy bekopogjak és azt mondjam: "Láttam, hogy világos van." – Lace

habozva nézett körül, mint aki egyáltalán nem biztos a dolgában. Durant hellyel kínálta. Lace a szarvasbőr karosszéket választotta, amelyben először is ült. Sötétzöld pantallót, drapp szandált és vékony fehér velúrblúzt viselt. Mellbimbói majd kibökték a vékony anyagot.

Durant, aki még mindig állt, megkérdezte: – Megkínálhatom valamivel? Talán egy pohár itallal?

– Iszik maga is?– Persze. Skót whiskyt?– Egy kis vízzel.Durant a konyhában kitöltötte az italokat, és bevitte a nappaliba. Az egyik

poharat odanyújtotta Lace-nek, majd leült a kanapéra. Lace egy doboz Shermant szedett elő a blúza zsebéből, kivett egy szálat, és gyorsan, idegesen rágyújtott az asztali öngyújtóval, meg sem várva, hogy Durant tüzet adjon, vagy talán nem is számított rá.

Aztán eszébe juthatott valami, nyilván a jó modor, mert odakínálta a dobozt Durantnak. A férfi megrázta a fejét, és azt gondolta magában: Nos, most már megvan minden, az ital, a cigaretta, egyszóval az összes kellékek; ezek után kezdheted is a jelenetet.

Lace hörpintett az italából, mélyen tüdőre szívta a cigarettafüstöt, kifújta, és azt kérdezte: – Van valami hír a nővéremről?

– Talán hétfőn lesz.– Igazán? – Durant nem tudta eldönteni, hogy az asszony

hangjában az érdeklődés és az izgalom valódi-e vagy csupán színészkedés. Nála nehéz volt megállapítani, talán ő maga sem tudta.

– Van némi esély, hogy hétfőn talán megtudunk valamit, de nagyon gyér esély. Ne számítson rá. Ezért nem hívtam fel magát. Vagy a férjét. – Nem árt, ha eszedbe jut a férjed, gondolta Durant, az a disztingvált külsejű, pénzes úriember.

– Nagyon aggódom a nővérem miatt – mondta Lace. Durant bólintott.

Lace mosolygott. Kesernyés, kissé féloldalas mosoly volt, ami egyáltalán nem rontott a szépségén. – Maga nem hisz nekem, ugye?

– Azt elhiszem, hogy aggódik a nővéréért.– De azt nem hiszi, hogy ezért jöttem ide ma éjjel.– Látta, hogy világos van – mondta Durant.– Úgy is van. Láttam, hogy világos van, és szöget ütött a fejembe valami.– Micsoda?– Hogy most is tiszta lepedő van-e az ágyán?Durant lassan bólogatva bámult rá. – Szóval kefélni akar egyet, erről van

szó?– Igen – nézett félre az asszony –, erről.– Miért pont velem? – kérdezte Durant. – Mért nem a

férjével vagy… vagy a díjbeszedővel?– Mert az nincs kéznél – felelte az asszony még mindig másfelé nézve,

ezúttal az, üvegfal és azon túl az óceán irányába.– A férje?Ekkor ránézett Lace Armitage nyílt, józan tekintettel. – A

díjbeszedő. Vagy a kertész. Vagy a sofőr. Vagy akár az italt házhoz szállító kifutófiú.

– Szóval ez a helyzet? – szólalt meg Durant pillanatnyi hallgatás után.– Pontosan ez.– Sajnálom.Lace arca ellágyult. – Ez úgy hangzik, mintha igazán sajnálna.– Úgy is van.Lace arcán valami fagyos, merev vonás jelent meg. – Hát nekem nem a

sajnálata kell; csak vigyen az ágyába és kész.– Részben ez az, amit sajnálok.– Úgy érti, hogy nem akar?Durant lassan, csaknem szomorúan ingatta a fejét. – Nem arról van szó,

hogy nem akarom. – Szünetet tartott. – Nem tudom.Lace szeme elkerekedett. – Azt akarja mondani, hogy maga nem tud… úgy

érti, hogy nem áll fel magának? – Sajnálkozás és őszinte részvét csengett a hangjában, és Durant úgy vélte, ezúttal nem színészkedik.

– Így is lehet mondani – felelte. – Talán nem túl elegáns, de szemléletes.– Ó, Jézusom, igazán sajnálom. – Lace-ből most sem a

színésznő beszélt. Csak még őszintébb sajnálat és együttérzés.Durant elvigyorodott. – Tulajdonképpen mulatságos. Mármint mi ketten

aztán mulatságos pár vagyunk… legalábbis annak, aki kedveli a gyilkos iróniát.

Lace nem mosolygott. – És mióta van… ööö… ilyen állapotban?– Ez nem állapot. Ez csak úgy rájön az emberre. Már kábé öt éve,

valamivel több is.– Volt valami… illetve történt valami magával? – Lace

érdeklődése nem hatott kéjelgő kíváncsiságnak. Inkább úgy viselkedett, mint valami orvos, aki igyekszik diagnózist felállítani, hogy megfelelő orvosságot írhasson fel.

– Azt hiszem. Legalábbis egy bizonyos időpontra, egy bizonyos eseményre tudom visszavezetni.

– Mi volt az?– Volt egy lány, illetve fiatal nő, akit meglehetősen

kedveltem. Egy francia lány, jobban mondva fiatal nő. A háború alatt magammal vittem Kambodzsába, olyan helyre, ahová nem lett volna szabad, író volt, újságíró. Megölték az én ostobaságom, az én vigyázatlanságom miatt, és az Isten azóta büntet.

– Ezt nem gondolja komolyan – szólt Lace.– Az Isten büntetését?Lace nagy komolyan bólintott.– Nem, de szeretem elhárítani magamtól a felelősséget.– Járt már ezzel valakinél… úgy értem, orvosnál?– És maga?Lace ismét félrenézett. – Én igen. Nem is egynél. De nem sok

haszna van, igaz? Az orvosok se megmagyarázni, se meggyógyítani nem tudják. És hozzá, átkozottul tárgyilagosak és vállveregetően atyáskodók próbálnak lenni, de mégis azt éreztetik az emberrel, hogy nincs is semmi baja, csak éppen egy romlott erkölcsű, rossz kislány.

– Kegyetlen élmény lehet – mondta Durant.– De én legalább tudok segíteni magamon. Uramisten, nem tudom, mit

csinálnék különben! Maga sokszor… nos, megpróbálta?– Számtalanszor.– Rossz volt?Durant bólintott. – Cudar.Az asszony újra kinézett az óceánra. – Akarja megpróbálni velem?

– Úgyse érne semmit.– Én tudok mindenféle… nos, trükköt. – Lace szinte

könyörgően nézett Durantra, és szeme csupán egyetlen vágytól, az őszinte segíteni akarástól csillogott. Tekintetét le sem véve a férfiról, kigombolta a blúzát, és kibújt belőle. Két kezével végigsimított a mellein. – Érez valamit? Némelyik férfi szereti nézni, ahogy ezt csinálom.

Durant a látványt klinikai érdeklődéssel szemlélte. Próbálta megparancsolni az agyának, hogy valamiféle jelzést továbbítson az ágyékához. Aztán mikor a parancs csődöt mondott, szuggerálni igyekezett magát. De mindhiába, csupán közömbös ürességet érzett, ami azonban így is fájt. Durant lassan ingatta a fejét, mire Lace bátorítóan rámosolygott, nyelvét végigfuttatta érzéki ajkain, és szemével mindenféle leírhatatlan gyönyört ígért. Durant el akarta hinni. Nagyon akarta, de sehogy sem ment. Lace kigombolta felül a nadrágját, és gyorsan kibújt belőle. Most már teljesen meztelen volt. Felemelkedett, Duranthoz lépett, és megállt előtte, lassan végigsimítva testén a két kezével. Durant nyelt egyet.

– Akarja, hogy beszéljek közben? – kérdezte az asszony. – Akarja, hogy mindenfélét mondjak magának?

– Nem – dőlt hátra Durant a kanapén a szemét behunyva. – Nem maga a hibás, de nincs értelme. Sajnálom… ez nem fog menni.

– Nézzen rám – suttogta Lace. – Kérem, nézzen rám.Durant ránézett. A legerotikusabb látvány volt, amiben

valaha is része lehetett. Lace teste vonaglott a simogató, becéző kezek alatt, ahogy felajánlkozott a férfinak és önmagának.

De Durant nem érzett semmit. Sőt, légy erős, öregem, mondta magának, ez a semminél is kevesebb. Aztán már csak unottan figyelte, mint tüzeli fel magát Lace valamiféle klimaxig. Épp elérte, mikor nyílt a teraszajtó, és Randall Piers lépett csendesen a szobába.

Piers pár másodpercig mozdulatlanul figyelte a feleségét, arcán végtelen szomorúság, melybe ragaszkodás, szánalom és szerelem vegyült. Egy pillanat múltán csendesen megszólalt: – Gyere, Lace, menjünk haza.

Az asszony hanyagul fordult feléje. – Ó, szervusz, szívem. Minek fáradsz ilyen későn.

Piers csak állt és várt, szája körül merev félmosoly. Végül odabólintott Durantnak. Durant felkelt.

– A feleségemnek van ez a problémája – igyekezett Piers elfogulatlanul beszélni.

– Sajnálom – mondta Durant.Lace a nadrágjáért nyúlt, hogy felvegye. Fél lábbal már belebújt, akkor

hirtelen, félbemaradt mozdulattal Durant felé fordult. – A férjem miatt nem kell aggódnia, Mr. Durant – mondta. – Ő… nos, ő megérti.

Durant bólintott.A két férfi szótlanul nézte az öltözködő Lace Armitage-et.

Durant az asszonyt bámulva mondta Piersnek: – Nem történt semmi.

– Persze hogy nem. Értem.– Én ezt nem állíthatom olyan biztosan.– Nyilván nehéz dolog igazán megérteni – szólt Piers. –

Először is el kell fogadni, aztán meg kell tanulni együtt élni vele.Lace Armitage közben felöltözött. Piers odament hozzá, átkarolta a

derekát, és nagyon gyengéden arcon csókolta. – Jól vagy?– Prímán – felelte az asszony. – Csak egyszerűen nem bírtam

magammal, aztán sajnos szegény Mr. Durantot molesztáltam.– Ugyan – morgott Durant, mert úgy érezte, mondania kell valamit.– Igazán sajnálom, hogy… nos, sajnálom az egészet – mondta Lace. A

férjéhez fordult. – Mr. Durant reméli, hogy hétfőn kap valami hírt Silkről.

– Valóban? – kérdezte Piers.– Talán – felelte Durant. – Van rá esély.– Hétfőn ebédre vagyunk hivatalosak, igaz? – fordult Piers

Duranthoz.– Úgy van.– Hát akkor viszlát, hétfőn – szólt Piers. Karon fogta a

feleségét, és gyengéden az ajtó felé vezette.– Hétfőn – mondta Durant, amint az ajtó halkan becsukódott

a távozó házaspár után.

III. RÉSZ

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az a nagyon nedves, az évszakhoz nagyon nem illő front, amely már csaknem egy hete ólálkodott a Csendes-óceán

fölött, szombat éjjel végre elszánta magát a betörésre. Másnap hajnali négykor, mikor Quincy Durant nyugtalan szunyókálása hol éberebb, hol mélyebb álomba csapott át, már szinte egész Dél-Kaliforniát záporeső verte. Vasárnap volt, június tizenkilencedike.

Mire a Santa Monica-i Kilencedik utca egyik házában Aggie Wu felkelt, a záport már szitáló köd váltotta fel. Aggie Wu nyomban eldöntötte, hogy ez az igazi, tengerparti kirándulásra való idő.

Beletelt némi idő, míg férjeurát sikerült megnyernie a vállalkozásnak, amit amaz fenemód bizarr ötletnek tartott, de tíz felé aztán mégiscsak feltárcsázta Durantot, és meghívatta az egész Wu-pereputtyot egy tengerparti piknikre.

Tizenegyre dugig megtelt a hasas elemózsiás kosár, és délre járt, mikor Wu beállt a Chryslerrel Paradise Cove parkolójába, mely az idő miatt gyakorlatilag üres volt.

Durant a teraszáról figyelte, amint a népes Wu család kisorjázott a parkolóból, és a kocsifelhajtóra kanyarodva irányt vett a ház felé, az élen persze Wu feszített, kidüllesztett nagy pocakja kevélyen böködte fehér kanavászingének sátrát, arca csak úgy sugárzott: igazi családatya, sőt patriarcha volt,

Mögötte a két ikerpár, először a fiúk, majd az alig kétéves, még alig totyogó lányok. A menetet Aggie Wu nyúlánk alakja zárta, arca csak úgy ragyogott a Skóciát idéző időben, kezében a jókora elemózsiás kosár. Mivel a kosárban lévő finomságokat Artie Wu kreálta, magától értetődőnek vette, hogy a cipelés az asszony dolga.

Durant név szerint üdvözölte az ikreket, bár Angust és Arthurt néha nehezen tudta megkülönböztetni egymástól. A lányokkal könnyebben boldogult. Az egyik szép volt; a másik még szebb.

– El akarnak mondani neked egy verset, Quincy – szólt Aggie Wu, miközben lerakta a kosarat a vörösfenyő asztalra.

– Haláli egy vers – mondta Artie Wu. – Valamelyik szomszéd kölyöktől tanulták. – Biztatóan bólintott a fiai felé.

Azoknak több se kellett. Egyszerre zendítettek rá a spanyol, skót, amerikai akcentus furcsa keverékével:

Kincsüng-bencsüng kínai patkányhúst zabál,Jobban esik őneki, mint a libamáj.

– Tetszik? – kérdezte Aggie Wu.– A rím kicsit sántít, de a ritmus megjárja – felelte Durant.– És spanyolul is tanultak valami újat – közölte Aggie Wu. – Mondd csak

el Quincynek, Angus.Angus Wu, az idősebbik fiúgyermek, akiből – ha jól

alakulnak a dolgok – egy szép napon még Kína császára és Skócia királya lehet, bájosan mosolygott Durantra: – Chinga tu madre, loco cabrón.

– Te is a magadét, öregem – mondta Durant.– Indulás, gyerkőcök – kiáltotta Aggie Wu. – Gyerünk és

sétáljunk egyet a parton, hadd fagyjunk át ebben a finom, nyirkos hidegben, hisz az Isten erre teremtett bennünket.

Wu és Durant pillantása követte a part felé lépegető anyát és bebugyolált gyermekeit. Aztán Wu fogta a kosarat, és bement Durant után. Benn letette a kosarat, és töltött két bögre kávét a négyliteres nagy kannából, és az egyiket Durantnak nyújtotta.

– A tiedbe elkelne még egy kis szíverősítő is, ahogy elnézlek – vizsgálgatta barátját Wu.

– Annyira nyilvánvaló?– Hát meglátszik. Nehéz éjszakád volt? Durant bólintott.– Csupa fül vagyok – szólt Wu.– Nem is tudom – szabódott Durant. – Eléggé csiklandós téma.– Mit műveltél – firtatta Wu a nappaliba menet –, felcsíptél

valami kis kát?– Nem éppen.– Ő csípett-fel téged? – ült le Wu a díványra.– Valahogy úgy.Artie Wu baráti együttérzéssel csóválta a fejét. – És megint úgy sült el a

dolog, mint rendesen.– Mint rendesen.– Rosszul?– Az. Rosszul.– Ki volt a nő?Durant fontolgatta, elmondja-e Wunak. Talán segít valamit, ha beszél róla.

Néha jót tesz, az biztos, és Wutól igazán nem kerül tovább. Nem örült volna, ha ez másnak is fülébe jut.

– Lace Armitage – mondta végül.Artie Wu égnek emelte az arcát, és könyörgőleg tárta ki a

karját. – Ó, istenkém, add, hogy velem történjen ilyesmi!Durant ezután elmesélte Wunak, ami történt, semmit hozzá nem téve,

csupán itt-ott kiszínezve. – És mikor elérkezett számára a nagy pillanat…– Te meg csak ültél ott, és még a nyelvedet se voltál képes

megkeményíteni.– Sajna. Szóval mit gondolsz, ki sétált be az ajtón? A férj személyesen.– Piers?– Csak az az egy férje van.– A Krisztusát! És mi történt?– Semmi. Úgy látszott, férjuram már megszokta… már amennyire az

ilyesmit meg lehet szokni egyáltalán. Szemlátomást inkább sajnálatot érzett a neje iránt, mint bármi mást.

Artie Wu elővarázsolt egy szivart, és a szokásos ceremóniával rágyújtott. – Egy ilyen nő kedvéért nyilván állati sok mindent képes lenyelni az ember.

– Nyilván.Wu pár másodpercig szótlanul fürkészte Durantot. – Változatlanul végig

akarod csinálni? Durant bólintott.– Még kiszállhatunk és leléphetünk.– Nem.– Még mindig arra alapozol, amit az a doktor mondott Londonban?– Ugyancsak drága doktor volt. Harmincöt guinea-t kért egy óráért.– A megtorlási teória, ugye.– Az – mondta Durant. – Megtorlás és nem bosszú. Van különbség.– Christine meghalt, Quincy – mondta Wu, gyengéden kijózanító hangon.– Tudom. Végül is eljutottam odáig, hogy ezt elfogadjam. De tennem

kellett volna ellene valamit. Hogy mit, az a Harley Street-i barátunk szerint nagyjából mindegy, csak lett volna valami. De én nem tettem semmit, így aztán odabenn gennyesedni kezdett az egész mindenség: az elfojtott érzések, a be nem vallott bűntudat, és ennek a konfliktusnak a visszahatása, hogy permanensen kókadt farokkal szaladgálok a világban, ami felnőtt ember számára nem valami víg mulatság.

– Tetszetős teória – mondta Wu.– Nem veszed be?– Nem is tudom. Megtorlás. – Wu a fejét ingatta. – Ha

elintézed Simmset, aki felelős volt Christine haláláért, azzal már vissza is szerezted a családi ékszereket? Túl kézenfekvőnek látszik.

– A doki elmélete szerint teljesen mindegy, mit csinálok Simmsszel. Hogy a kezére ütök, vagy lehajítom egy szikláról. Szerinte – és ezt simán beveszem – egy fikarcnyit se számít, hogy mit csinálok vele most, ha meg vagyok

győződve róla, hogy akkor ezt kellett volna tennem. Érted, vagy túlságosan zavaros?

– Nem, értem.– Önbizalom kérdése az egész.– Az impotencia?Durant bólintott.– Hát a francba is – szólt Wu –, mégse tűrhetjük, hogy így maradj

életed végéig.– Nem is, az kissé hosszú lenne.– Hát akkor gyerünk, csináljuk végig. – Wu elnézett Durant mellett az

óceán irányába, mely még mindig a beborult ég szürke színét tükrözte, bár a látóhatár valamilyen okból élesen kirajzolódott, olyan élesen, hogy a Catalina tisztán látszott, ami pedig még derült napokon is ritkaság volt. – Támadt egy-két ötletem – folytatta Wu –, és ha meghallod, talán jobban megérted, miért mondják ránk, keleti népekre, hogy agyafúrtak vagyunk.

– És hamisak.– Hát ez a leghamisabb ötlet, ami valaha is kipattant az agyamból, de talán

egy kis pénzhez segíthet bennünket.– Mennyi az a kis pénz?Wu szokásához híven füstkarikát fújt. Durant elnézte a

mennyezet felé emelkedő füstfoszlányt, úgy mondta: – Ilyen sok?– Honnan tudod?– Valahányszor valami igazán ocsmány dologgal állsz elő,

fölengedsz egy füstkarikát. Mint valami felkiáltójelet.Wu újabb füstkarikát sikerített. – Félmillió – mondta. – Per koponya.

Készpénzben.Durant hátradőlt a szarvasbőr karosszékben, és a

mennyezetre bámult. – Nocsak. Egy szemernyi kockázat azért nyilván jár vele.

– Esetleg sittre kerülünk. Vagy kicsinálnak.– Mint mondám, van szemernyi kockázat.Wu a harmadik füstkarikánál tartott. – A füled ilyenkor mindig

meghegyesedik.Durant a jobb füléhez nyúlt. – Milyenkor?– Valahányszor egy kis pénzt említek, mintha hegye nőne. –

Sóhajtott. – Hiába, ez a kapzsiság.– Nem gondoltam volna, hogy meglátszik. Rajta, Artie, meséld el, hogy

fogunk meggazdagodni.Wu az órájára pillantott. – Előbb hívjuk fel Mószertónit, és

rendeljük ide McBride-dal együtt egy kis konferenciára. –

Felállt, és a telefonhoz lépett. Overby a harmadik csengetésre vette fel a kagylót. Közölte Wuval, hogy délután kettőre ott tudnak lenni. Wu letette a telefont, és visszament a díványhoz, leült, és fújt még egy utolsó füstkarikát.

Aztán Durantra nézett, és elmosolyodott. – Hajtsunk rá arra a kétmillióra.

– Eddie McBride kétmilliójára?

Wu bólintott.

– Akkor Simmsre kell ráhajtanunk.

Wu ismét bólintott.– Máris kedvemre való a dolog – jelentette ki Durant. – Kétmillió fele

viszont fejenként egymillió. Te meg félmilliót emlegettél.– Lehet, hogy osztoznunk kell egy-két emberrel.– Hát, ami jár, az jár. Halljuk azt az ocsmány tervet. Wu vigyorgott. – De

még milyen ocsmány!– Príma – mondta Durant, és rágyújtott egy Pall Mallre, a másodikra reggel

óta. – Halljuk.Csaknem egy és háromnegyed órába telt Artie Wu elképzeléseinek

ecsetelése. Azért tartott annyi ideig, mert Durant meg-megpiszkált egy-egy bizonytalan pontot, aztán a támadt rést közös erővel foltozták be. Közben Aggie Wu is visszajött a gyerekekkel, és úgy döntöttek, hogy kinn a teraszon tartják meg a pikniket. A korai ebéd után Aggie Wu lefektette az ikreket a két dupla ágyra a vendégszobában, majd úgy döntött, hogy ő is szundit egyet Durant szobájában.

Mikor anya és gyerekek végre elaludtak, Durant és Wu újra átbeszélték a tervet, megkeresték benne a gyenge pontokat, réseket, tátongó következetlenségeket. Találtak is jó néhányat, és sürgősen megerősítették, összetoldozták mindet, jobbára rögtönzött megoldásokkal.

Végül is Durant összekulcsolta a kezét a tarkóján, és újra felnézett a mennyezetre. – Hát ocsmánynak ocsmány, a szentségit!

Wu mosolygott. – Tudtam, hogy tetszeni fog.– Mit gondolsz, mennyi az esélyünk? Wu vállat vont. – Dupla vagy semmi.– Ilyen rosszul állunk?Wu újra szivart dugott a szájába, és széles, fehér, jókedvű

vigyorba futott az ajka körülötte. – Dehogy – mondta. – Ilyen jól.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Mószertóni Overby beleszeretett Durant rezidenciájába. Olyannyira, hogy semmit sem lehetett elkezdeni, míg körül nem vezették a házban. Aggie Wu még egy utolsó nyirkos sétára indult a gyerekekkel, ezúttal Santa Monica felé, Overby pedig úgy vizsgált meg mindent, mint valami leendő vevő, szekrényeket nyitogatott ki, lehúzta a vécét, és ellenőrizte, rendesen működik-e a konyhai szemételnyelő.

A szemle után megállt a nappali közepén, és úgy nézett körül, mintha ő lenne a tulajdonos. – Mennyit fizetsz érte, Quincy, ha szabad kérdeznem?

– Hat-ötvenet.Overby kissé előretolta az alsó ajkát, lebiggyesztette a

szája sarkát, és elismerőleg bólogatott. – Nem rossz, egyáltalán nem rossz. A bútor a tied?

– Igen.– És a közszolgáltatásokkal mi van?– Az még egy ötvenes.– Igazán nem rossz. És itt az óceán.– Plusz az egész strand.– Kit érdekel a strand? – mondta Overby. – A strand csak arra jó, hogy az

ember mindenfelé behordja a homokot. – Overby ismételten körülpillantva bólintott, és nyilvánvalóan önmagának tett ígéretet, mikor azt mondta: – Majd egyszer.

– Mit majd egyszer? – kérdezte Artie Wu.– Majd egyszer felmarkolok egy halom dohányt, veszek

magamnak egy ilyen vityillót, aztán az egész világ elmehet tőlem a búsba.

– Akarsz addig is egy sört? – tudakolta Durant.– Jöhet, kösz.– És te, Eddie?– Naná – felelte Eddie.Miután kiitták a sörüket, mindegyikük elhelyezkedett a

nappaliban, Overby a díványon, ahonnan fél szemmel ki-kinézhetett az óceánra. McBride a bőr karosszéket választotta, amelyet pár nappal korábban összevérezett egy kicsit. Durant a szarvasbőr fotelbe telepedett, Wu pedig a díványra, Overby mellé.

– Hát akkor – szólt Durant –, nézzük a programot. – Overbyre pillantott. –

Holnap kilencre mégy Simmshez, ugye?– Igen.– Mit gondolsz, meddig fog tartani?– Talán egy órát. Esetleg valamivel tovább.– És azt a riportert… hogy is hívják?– Conroy – mondta Overby. – Herb Conroy.– Igen, Conroy. Szóval ezt a Conroyt előkészítetted a

holnapi ebédre?– Tizenkettőre megyek érte, vagy egy kicsit korábban.– Ő úgy tudja, állásról van szó? – kérdezte Wu.– Persze.– Szerintem – mondta lassan Durant – nem fog ártani, ha

még az ebéd előtt tájékoztatsz bennünket a Simmsszel folytatott beszélgetésről, Mószertóni.

– Hol lesztek úgy tíz és fél tizenegy körül?– Ahol csak akarod – válaszolta Wu.– Nálam?– Az jó lesz – mondta Wu.Overby bólintott. – Ha nem leszek otthon, a srác majd beereszt benneteket,

vagy megkérek rá valakit.– Mi van Eddie papírjaival? – érdeklődött Wu. – Semmi

probléma?Overby megrázta a fejét. – Ma reggel már meg is kaptuk. Ügyes munka.– Mennyibe jött? – kérdezte Durant.– Kerek ezresbe.– A szentségit! – szólt Artie Wu. – Volt idő, mikor

cakkumpakk minden kijött háromszázból.– De nem hitelkártyákkal meg a Washington Post újságírói igazolványával

együtt – vágott vissza Overby.– Milyen nevet fogsz használni, Eddie? – kérdezte Durant.– Max leszek – mondta McBride. – Anthony C. Max, és remélem, hogy

egy-két óra, esetleg egy-két nap múlva rászánjátok magatokat, hapsikáim, hogy elregéljétek nekem, mi az isten haragjáról van szó tulajdonképpen.

– Öt perc még, Eddie – mondta Durant. – Mindössze öt percet kell várnod.– Mutasd meg nekik, mid van, kölök – szólt Overby. McBride

levéltárcát szedett elő a zakója felső zsebéből.A tárcából harmonikaszerűen összehajtott műanyag tokot

vett ki, és magasba tartotta, hogy a kilenc vagy tíz egymáshoz simuló rekesz szétnyílt, és a föld felé harmonikázott.

Overby felkelt, elvette McBride-tól a tokot, és szinte

büszkén mutogatta Durantnak és Wunak. – Marylandi gépkocsivezetői jogosítvány, társadalombiztosítás, American Express, hitelkártya, Golf Olaj, közkönyvtári olvasójegy, ez az én ötletem volt, és az újságírói igazolvány.

Wu gondosan szemügyre vette az újságírói igazolványt. – Tényleg így néz ki?

– Ki a fene tudja? – vonta meg a vállát Overby. – A krapek, aki csinálta, elment és vett valahol egy Post-ot, lekoppintotta a címét ilyen szép cikornyás betűkkel, szépen kihúzta tussal, és aztán csinált róla egy kicsinyített felvételt. A Sacramentói Méhecské-től szerzett valahogy egy újságírói igazolványt, azt használta mintának, aztán csinált egy színes Polaroid-felvételt a srácról, azt beleillesztette, és a végén az egészet bevonta átlátszó műanyaggal. Szerintem haláljól néz ki.

Wu Durantra pillantott, aki bólintott. Wu visszaadta a tokot McBride-nak, majd Overbyre nézett. – Még valami, Mószertóni.

– Na?– Kell két stukker is.Overby arca megmerevedett. Csak a szeme járt, amint Wuról Durantra,

majd megint Wura villant. – Nocsak – mondta. – Ha nálatok stukker lesz, akkor mi lesz velem meg a sráccal?

– Neked már van, Mószertóni – szólt Durant. – Méghozzá komoly harmincnyolcas, amit, ha nálad van, nagy ravaszul a veséd fölött szoktál viselni.

Overby keze hátranyúlt, és megtapogatott valamit hátul a zakóján keresztül. – Így emlékeztek! – mondta.

– Igen, emlékszünk.– Mire gondoltatok? – kérdezte Overby.– Pisztolyra – felelte Durant. – Revolverre. Ne legyen harminckettesnél

kisebb, harmincnyolcasnál nagyobb.– Van egy pofa odaát Hollywoodban, aki…– Mószertóni – szakította félbe Wu.– Mi van?– Nem érdekelnek a részletek.Overby elgondolkozva bólogatott. – Jól van. Oké. Csakhogy fogytán a lé.Wu sóhajtott. – Mennyi kell?– Ötszáz.Wu még egyet sóhajtott, elővette az óriás ezüst

gemkapoccsal összefogott bankjegyköteget, lehámozott róla tíz ötvenest, és átnyújtotta Overbynek. – Gondoskodj róla,

hogy legyen bennük gyúszeg meg minden.– Gyúszeg – ismételte Overby, mintha az emlékezetébe akarná vésni, és

zsebre dugta a pénzt.– Egyszóval lőni lehessen velük. És szerezz golyókat is mind

a kettőbe.– Hány sorozatot?– Csak annyit, hogy megtölthessük őket – mondta Wu. –

Nem háborúba indulunk.– Hát hová a pokolba indulunk? – kérdezte McBride. – Nektek

mindegyikteknek lesz stukkeretek, csak nekem nem. Én csak legyek a riportergyerek, de ezen kívül egy büdös szót se szóltok. Pedig azt hiszem, már letelt az öt perc, és ha kerek egy percen belül nem kapok valami épkézláb magyarázatot, már itt se vagyok.

– Oké, Eddie – szólt Durant. – Rögvest rád térünk.– Halljátok, a srácnak van valami igaza – mondta Overby. – Mi ketten

nagyjából átdumáltuk a dolgokat.– Miféle dolgokat? – kérdezte Durant.– Hát hogy, ugye, tik belevágtok valamilyen buliba, és ha nem is mondtok

el nekünk minden apró részletet, azért csak szeretnénk mink is belekukkantani a lapokba.

– Szeretnél megkukkolni, mondjuk, kétmillió dollárt? – kérdezte Durant.Overby arca ismét mozdulatlanná merevedett. – Hányféle osztva?– Négyfelé – mondta Wu. – Esetleg ötféle.– Egyenlően?Durant bólintott. – Egyenlően.Overby McBride-ra nézett. – Mit szólsz hozzá, kölök? Ennyi

pénzből talán meg tudnánk csinálni, amiről beszéltünk.– Mit? – érdeklődött Wu.– Hát, ugye, az ember nem fiatalodik, aztán nekem is elkelne egy állandó

munkatárs vagy inkább partner, ennek a srácnak meg megvolna hozzá minden adottsága, úgyhogy arra gondoltunk, hogy társulnánk egymással, és szerencsét próbálhatnánk odaki, ha ezzel végzünk. – Overby a Csendes-óceán felé bökött a fejével, ismételten jelezve, hogy az "odaki" Seattle-től Singapore-ig bármire vonatkozhat.

– Kétmillió – szólt McBride. – Az összeg nagyon ismerősen hangzik.

– Mert ugyanaz, Eddie – mondta Durant.– Akkor nekem mi a dolgom?– Neked meg kell keresned valakit.– Hol?

– Holnap reggel megtudjuk, úgy kilenc körül – mondta Wu. – Lehet, hogy a címet, de lehet, hogy csak a környéket.

– És mit csináljak, ha megtalálom, akit keresek?– Felhívsz bennünket – mondta Durant.McBride tűnődve bólogatott. – Ennél többet úgyse szedek ki

belőletek, mi?– Egyelőre – mondta Wu.– Kivéve azt, hogy kit keressek. Azt meg kell mondanotok.– Silk Armitage-et – közölte Durant.A név hallatán McBride a lába elé pillantott. Jó néhány

hosszú másodpercig szemlátomást elmerülten tanulmányozta a keleti szőnyeg bonyolult mintázatát. Mikor felnézett, arca eltökélt volt, töprengő. – Ha őt keresem – szólt –, az azt jelenti: nem akarja, hogy megtalálják.

– Úgy van, Eddie – mondta Wu. – Nem akarja, hogy megtalálják.

HARMINCADIK FEJEZET

Azon a nyirkos, hűvös vasárnapon fél négy tájt egy másodállásban autólopással foglalkozó levitézlett strici a Pacific Autópálya mentén kocsmázással töltötte az egyébként unalmasnak ígérkező délutánt. Az autótolvajt Joe Critesnak hívták, és már három bárt megjárt, mikor beesett a venice-i Sunyi Pete-be, és egy koktélt rendelt.

Az ivóban nem tolongtak az emberek, így Crites elunta magát, és éppen odébb akart állni, amikor Gobie Salimei, a Sunyi Pete három tulajdonosa közül az egyik, odasétált a bárpult Crites felőli végéhez, rákönyökölt, és véleményt nyilvánított az időjárásról.

– Az ember azt várná, hogy ilyen időben csak úgy tóduljanak be a vendégek, nem igaz, Joey?

Crites körülnézett, és vállat vont. – Ócska egy lebuj ez, Gobie. Ide nem fognak tódulni, ha esik, ha süt.

– Be kéne szerveznem egy csapat hölgyikét, akiknek ez lenne a piaccá.– Ötletnek megteszi, csak éppen nem kapnál ide mást, mint riherongy

szukákat, akik több kuncsaftot kergetnének el, mint amennyit hoznának.– Asziszed, he?– Tudom.Gobie Salimei búsan bólogatott. Aztán eszébe jutott valami,

amitől nőhetne valamelyest a levitézlett strici szemében.

Bizalmas értesülésekről van szó, és az ember sose tudhatja. Crites sok embert ismer.

Salimei áthajolt a pulton, és lehalkította a hangját. – Keresnek egy krapekot.

Crites bólintott, és napbarnította, harminchárom éves ábrázatát érdeklődővé igazította.

– McBride a neve. Eddie McBride. Hallottál már róla? Crites megrázta a fejét. – Mennyi?

Salimei körülnézett, és a bizalmas suttogásnak még nagyobb feneket kerített. – Egy mázsa. Csak a címéért.

– Ki fizet?– Solly Gesini. Ismered Sollyt, nem?Crites bólintott. – Tudom, kicsoda. Mit mondtál, hogy hívják a krapekot?– McBride – mondta Salimei. – Eddie McBride.Öt bárral, két gyömbérsörrel és három korsó világossal odébb Joe Crites

Pelican Bay valamelyik peremkerületében találta magát. Mivel ráunt a kocsmázásra, úgy döntött, felkeresi egy korábbi üzlettársát. Elhatározta, hogy beugrik Brenda Birdsonghoz, akinek valaha ő volt a stricije Észak-Hollywoodban a régi szép időkben. Critesnak a régi szép idők tizennyolc hónappal azelőtt értek véget. Brenda volt a fő oka, hogy Crites mint strici befuccsolt. Brenda egész csinos volt ugyan, de lusta, nagyszájú és nem szeretett fürödni. Mocskos bokájú, emlékezett rá Crites. Brenda mindig mezítláb járt és szurtos volt a bokája, ami a pasiknak általában kedvét szegte, hacsak nem voltak abnormisak.

Crites könnyen boldogult az ősz lófarkas öregemberrel a Catalina Toronyszálló fogadópultjánál. Pár perccel később már az 521-es ajtaján kopogtatott, amely épp szemben volt az 522-sel, ahol nemrégiben még Mószertóni Overby lakott.

– Ki az? – szólt ki Brenda az ajtón át.– Joey.– Miféle Joey?– Ugyan már, Brenda.Brenda ajtót nyitott, és Crites rögtön látta, hogy a régi szép napok óta egy

cseppet sem változott. Begombolatlan fehér férfiing volt rajta, nylonbugyi és más semmi, leszámítva a jó vastagon felként festéket az okosmaca szeme körül és a feketéllő koszt a bokáján.

Bent a lakásban Brenda odafordult Criteshoz: – Nincs potyázás, Joey.– Ugyan, kisanyám. Épp csak beugrottam egy kortyra meg

egypár jóízű röhögésre.

– Tudsz valami röhögnivalót?– Majd kitalálunk valamit. Nesze. – Egy palack White Horse

whiskyt húzott elő a zakója zsebéből, és odanyújtotta Brendának. – Tölts mind a kettőnknek.

Brenda megrándította a vállát, átvette az üveget, és kivonult a konyhába. Egy-két perc múlva két pohárral jött vissza. – Szóda nincs – közölte. – Vizet tettem bele.

Crites elvette az egyik poharat. – Jó a víz is. – Belekóstolt az italába, és körülnézett a kopott helyiségben. – Hát hogy megy a krapekolás?

– Hogy megy az autólopás?Crites vállat vont. – Elboldogulok. – Leült egy kárpitozott fotelbe, és a

fotel bal karján egy cigaretta égette lyukat piszkálgatott. – Az előbb beszéltem egy pasassal odaát Venice-ben.

– Ne piszkáld – szólt rá Brenda. – Csak még rondább lesz. Crites abbahagyta az égésfolt babrálását. – A pasi, akivel

Venice-ben beszéltem, arra gondolt, hogy engedne egypár hölgyeményt a bárjában üzletelni. Brenda elfintorodott. – Venice-ben?

– Ali bajod Venice-szel?– Tele van taknyos tizenöt-tizenhat éves narkósokkal, az a bajom vele.

Azok egy adag marhasült áráért megadják. Ha Venice-ben ötven dolcsit kérsz egy menetért, a szemedbe röhögnek. Akarod tudni, micsoda Venice? Tetűfészek.

– Hát lehet, hogy igazad van – mondta Crites –, én csak azt mondom, vissza kéne neked menni Hollywoodba.

– Jól megvagyok én itt.– Látom – nézett körül újra a szobában Crites.– Vannak törzsvendégeim – mondta Brenda. – Csinálok öt vagy hat,

esetleg hét fuvart egy héten, és jól kijövök. A zsaruk itt nem abajgatnak, és nem kell kitartanom valami büdös stricit a kilencszáz dolláros öltönyeiben.

Crites kis mentegetőző mozdulatot tett a poharával. – Hiszen csak amolyan futó ötlet volt, mármint ez a dolog Venice-szel. Odaát jártam, és az a pasas történetesen megemlítette, mire nekem rögtön te jutottál az eszembe. Mondott még valami mást is, ami egész érdekes.

– Mit?– Valami pofát keresnek égre-földre.– Ismerjük?– Én sose hallottam róla. Valami Eddie McBride nevű senki.Brenda arca elváltozott. Szeméből eltűnt az okosmaca

tekintet, és számító kifejezés költözött a helyébe. Kis, feszes mosoly tűnt fel a szája körül. – Ki ez az Eddie McBride? – kérdezte.

– Tudom is én. Valami pasi, akit Solly Gesini kerestet.– Az a Gesini, akié a Lincoln körúti izomgyár?– Ismered?– Csak hallottam róla.– Nos, Solly hajlandó valamennyit áldozni is rá, ha megtudja, hol

tartózkodik ez az Eddie McBride.– Mit kínál?Crites vizsgálódva nézett Brendára. – Biztos, hogy nem ismered?– Kit?– McBride-ot.– Á, dehogy. Honnan ismerném?– Hát csak gondoltam, ha véletlenül ismered, megosztozhatnánk a kétszáz

dolláron, amit Gesini kínál, csak a címéért.– Hát ha hallok valamit, majd értesítlek. Piszokul jól jönne az a dohány,

gondolhatod. – Felhajtotta a whiskyjét, letette a poharat, majd Criteshoz fordult. – Akarsz egy fordulót, a régi szép napok emlékére?

– Nem bánom – mondta Crites.

Miután Crites elment, beletelt egy kis időbe, míg Brenda megkapta valakitől Solly Gesininek a telefonkönyvben nem szereplő otthoni számát. Végül is Gobie Salimei adta meg a Sunyi Pete-ben. Gesini a harmadik csengetésre hallózott bele a kagylóba.

– Mr. Gesini? – kérdezte Brenda.– Igen.– Maga nem ismer engem, de úgy hallottam, keres egy

bizonyos illetőt, akinek a vezetékneve M-mel kezdődik.– Ja, lehetséges, hogy keresek egy ilyen személyt.– Mennyit ér magának?– Ha megadja a címet, egy mázsa.– Egy ezres?– Azt mondtam.– Honnan tudjam, hogy megkapom az ezrest, ha megmondom a címet?– Megmondaná a nevét?– Brenda.– Hát ide figyeljen, Brenda. Én üzletember vagyok, akinek vigyáznia kell a

jó hírére. Ha azt mondom, megteszek valamit, meg is teszem. Megkérdezhet bárkit.

– Mikor kaphatom meg leghamarabb… mármint a pénzt? – Megadja a címet, és még ma este megkapja. Ismeri a Sunyi Pete bárt Venice-ben?

– Ismerem.

– Nahát, adja meg a címet, aztán adjon egy órát, hogy ellenőrizhessem, és ha minden stimmel, egy boríték fogja várni a Sunyi Pete-ben. Egy óra múlva.

– Szóval… az illető egy másik palinál lakik.– Hol?– Pelican Bayben.– Mi a neve a háznak?– Sandpiper Bérpalota. A Harmadik utca és a Seashore Drive sarkán.– Ja, tudom, hol van. Hogy hívják a másik illetőt, akinél

lakik?– Overby. Maurice Overby… bár majdnem mindenki Mószertóninak hívja.– Mószertóninak?– Úgy szólítják.– Oké, Brenda, ha ez mind stimmel, maga keresett egy ezrest.– És érte mehetek egy óra múlva?– Úgy van. Egy óra múlva a Sunyi Pete-ben.Ahogy letette a telefont, egyszerre izgalommal töltötte el Brendát, amit tett.

Körülnézett, mivel üthetne agyon még félórát, mielőtt elindul a venice-i bárba. Inni már nem akart többet. Most nem. De valami elfoglaltság kellett, ami a várakozásteli izgalmat segít kordában tartani, de azért el nem rontja, így aztán Brenda olyasmire határozta magát, amit már jó ideje nem csinált. Úgy döntött, hogy megfürdik.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Másnap, a nyár legelső napján, hétfőn reggel Randall Piers már hét órakor az íróasztalánál ült, miután megsétáltatta, megfuttatta az agarakkal a parton a szokásos mérföldet.

Piers belekóstolt a nagy csésze kávéba, amelyet Whitlock, a komornyik készített oda az íróasztalára. Jó volt, igazán jó, de még mindig nem egészen olyan, mint az a kávé, amit a magas, sovány, sebhelyes férfi főzött. Durantra gondolva Piersnek eszébe jutott, mit mondott előző nap, vasárnap Lace Armitage Durant impotenciájáról. Szomorú, sőt szívszaggató sztorit kerekített belőle, és nyilvánvaló részvéte és együttérzése akkor is és még most utólag is bosszantotta egy kicsit Pierst, bár vigyázott, hogy ne mutassa.

Mikor elvette Lace-t, tudta, mire vállalkozik, mert Lace igen részletesen és

fölöttébb szemléletesen elmagyarázta a dolgot, hogy pontosan tudja, mire számítson.

– Egyszerűen nem tudok segíteni rajta – mondta akkor Lace. – Hiába próbálok, mégis újra meg újra megtörténik.

– De akarsz tenni valamit ellene?– Hát persze.– Akkor majd ketten együtt megpróbáljuk – mondta Piers.Meg is próbálták, és már úgy látszott, javul a helyzet, míg

ez a. Silk-ügy el nem kezdődött. Silk eltűnése után egy csapásra elromlott megint minden. Randall Piers nagyon szerette volna megtalálni a sógornőjét, mert úgy gondolta, ez valahogy megmenthetné a házasságát, márpedig nagyon szerelmes volt a feleségébe.

A második korty kávé után Piers becsengette a titkárát. A következő pillanatban bejött Hart Ebsworth, és elfoglalta szokott helyét.

– Nos? – kezdte Piers. – Nem adja ingyen.– Mennyit akar?– Azt mondta őszenátorsága, közöljem önnel, hogy ezek után

már egy fityinggel sem tartozik.– Ilyen sokra tartja, amit tud?– Ilyen sokra.– Na és mivel rukkolt ki?– Csak a puszta vázzal – felelte Ebsworth. – De az is sokba van neki,

legalábbis azt állítja. De hát ön is tudja, mennyit ér a szava.Piers bólintott.– Durant és Wu leszerződtek, hogy fegyvert szállítanak egy

titkos kambodzsai villámakcióhoz. Egy lány is belekeveredett az ügybe, Durant nője. Újságíró volt, francia. Egy CBS-riporterrel együtt őt is megölték, Durantot pedig elfogták. Ott szerezte a forradásait. Wu érte ment, és kimentette. Aztán elmentek Skóciába. Ennyi az egész, plusz még valami.

– Micsoda?– A kambodzsai akció. Egy CIA-zsoldosokból összeverődött

banda csinálta, persze teljesen illegálisan, bizonyos Luke Childester irányításával, akit Mocskos Hercegként emlegettek. Aztán amikor vége lett a háborúnak, Childester lelkesedése is odalett, renegáttá vált vagy mi, és most Imperlinónak ügyködik Pelican Bayben az igazi nevén, vagyis mint Reginald Simms. Kiderült, hogy Imperlino és Simms együtt jártak iskolába. A

Bowdoinba.Piers elfordította kissé a forgószékét, és kibámult az

óceánra, amely a beborult ég alatt ólomszürke színt öltött. – És aztán egyszer csak merő véletlenségből felbukkan Wu és Durant Malibuban, és én merő véletlenségből összefutok Wuval a parton.

– Ügyesen kifundálták, nem?– De még milyen ügyesen. Kapcsolatban állnak ez idő

szerint a CIA-vel – vagy másokkal?– A szenátor szerint nem. Esküszik rá, hogy nem.– Nocsak.– Most mit szándékozik tenni?– Tenni? – ismételte Piers, továbbra is az óceánt fürkészve. – Hagyom,

hogy megtalálják Silket, ezt szándékozom tenni.

Ugyanaznap reggel fél nyolckor Solly Gesini behajtott a Sandpiper Bérpalotával szemben az aszfaltborítású parkolóba, és a morc parkolóőrtől négy egymás melletti helyet bérelt az Oldsmobile 98-asának, majd ő maga állította be középre a kocsit. Onnan, ahol parkolt, akadálytalan kilátás nyílt a bérpalota bejáratára, és a parkoló kijárata szinte másodpercek alatt megközelíthető volt.

Gesini mellett az Oldsmobile elülső ülésén egy rakás country-western kazetta hevert. Gesini kiválasztott egyet, és bedugta az autómagnóba. Szerette a country-western zenét, főleg mert meg lehetett érteni a szöveget, ami rendszerint valami sztorit mesélt el, és ezt külön szerette benne.

A kazetták mellett fagyosra hűtött hat dobozos kóláskarton feküdt. A kólára a súlya miatt volt szüksége, az öt zacskó M&M csokoládéra pedig éhség ellen. Gesini úgy érezte, a kettő valahogy kiegyenlíti egymást. Pukkant a konzervdoboz, ahogy kinyitotta, térde közé szorította, majd felszakított egy M&M-es zacskót, a szájába hajított egy marék drazsét, és hagyta, hadd olvadjon meg egy kicsit, mielőtt egy korty kólával leöblítette.

Ezután ismét hátradőlt az ülésen, tekintetét a bérpalota bejáratára függesztette, s míg lelkét elzsongította a country-western muzsika, és belső szükségleteit elcsitította a diétás kóla meg a selyemcukormázas csokoládé, gondolatait kellemesen foglalkoztatta az előtte álló érdekes feladat, Eddie McBride meggyilkolása.

Szemközt, a bérpalota tizenkettedik emeletén az 1229-es lakásban Eddie McBride félig felöltözve terpeszkedett egy fotelben a nappaliban. Egyik kezében egy csésze neszkávét tartott, a másikban füstölgő Camelt, miközben nem csekély érdeklődéssel hallgatta Mószertóni Overby előadását a sikeres szélhámos célszerű öltözékéről, külleméről, ápoltságáról. Overby a szoba közepén állt fecskealsóban, cipőben, fehér ingben, sötét nyakkendőben, de nadrág nélkül. Egy öltönyt tartott a magasba az akasztónál fogva, mintha szemrevételezésre és esetleges megvételre kínálná McBride-nak.

– Most figyeld meg, mi van rajtam, kölök. Fehér ing, méretre készült, nincs rajta szivarzseb, és a zseb helyén soha, de soha nincs holmi francos-flancos monogram. Ha a neved kezdőbetűit magadon viseled, az azt mutatja, hogy nem tudod biztosan, ki vagy, és kell valami, ami emlékeztessen rá, és nemcsak téged, de valószínűleg mindenki mást is. Aztán a nyakkendő. Mit szólsz a nyakkendőmhöz?

McBride vállat vont. – Sötét nyakkendő, nem sok szín van benne.

Overby megrázta a fejét. – Ronda. Ez a lényeg. Ronda, de drága. Az a fontos, hogy az ember megtalálja a legrondább, legdrágább nyakkendőt, ami csak létezik, mint ez itten, ami hatvanöt dolláromba került. Mert ha mások meglátják rajtam, azt gondolják: "Nicsak, egy pasi, aki megengedhet magának ilyen méregdrága ízléstelenséget." Nem a rikító giccset, kölök, hanem a drága, konzervatív ízléstelenséget. Bitang nagy a különbség.

– Igen, azt hiszem, értem, amit mondasz – szólt McBride, és szemét le nem véve Overbyról, kortyolt a kávéjából.

– Azután a cipő meg a zokni. Szerinted milyen?McBride megint rándított egyet a vállán. – Fekete cipő,

fekete zokni, az a hosszú szárú, majdnem hogy térdzokni.– Oké, vegyük előbb a zoknit. Leülsz, keresztbe rakod a

lábad, és a rövid zokni felett kilátszik egy arasznyi a fehér, szőrös lábszáradból, hát mondhatom neked, annál undorítóbb látvány nincs. Egyesekre úgy tud hatni, hogy azzal az erővel akár elővehetned és meglobogtathatnád a fütykösödet is. Nem tudom, miért, de a legtöbb ember szemében az a tésztaszínű, fehér, szőrös lábdarab – hacsak nincs állatian lebarnulva – valósággal kóros. Akkor aztán beszélhetsz nekik akármit, nem

fognak rád figyelni. Ahelyett az a zoknid fölött virító utálatos kór jár folyton az eszükben. Értem?

– Világos – mondta McBride. – Értem.– Na jó, akkor nézzük a cipőt. Találd ki, mennyibe került?McBride lenézett Overby lábára. Hétköznapi külsejű,

kivágott fekete cipő volt rajta, rátét orral, az a fajta, amit régebben oxfordi félcipőnek neveztek. McBride úgy döntött, jó drágára értékeli. – Nyolcvanöt dolcsi – dobta be.

Overby elégedetten rázta a fejét tanítványa alacsonyra sikerült becslésére. – Kétszáznegyvennyolc dollár – közölte.

– Ezért? – McBride nem akarta elhinni.– Kézi munka, egy kis angol manusz csinálta Hongkongban.

Idestova százéves lesz az öreg, és most is úgy készíti a cipőket, ahogy harminc, negyven, sőt ötven évvel ezelőtt csinálták. Na és még mit látsz rajta azonkívül, hogy eléggé ronda?

– Nem nagyon fény lik.– Nem is szabad neki. Van valami tompa fénye, de nem

tükörfényes. Az egyetlen hely, ahol tükörfényes cipőben kell járni, kölök, az a tengerészgyalogság, bár a mokasszinomat én is kisuvickolom néhanap egy jó köpéssel. És ez a másik dolog: ez, ugye, nem mokasszin. A papucsfazon, a cipzáras csizma, a csatos csuka meg a tízcentis sarkú, feltűnő piperkőc-topogó, az… nos, az mind gyenge morális tartásra vall.

– Milyen tartásra?– Gyenge morális tartásra – ismételte meg Overby nagy komolyan. – Úgy

értem, ha valaki arra is lusta, hogy a cipőjét befűzze, azzal valami nem stimmel.

– Jézusom, Mószertóni, ezt tulajdonképpen mindet fel kéne írnom.Ha gúnynak szánta, Overby jobbnak látta, ha nem vesz róla tudomást.

Inkább belebújt a sötétkék öltönybe, amelyet az okítás alatt végig a magasba emelve tartott. Az öltönyben egészen halvány szürke csíkok voltak, és mikor Overby felvette és a mellényt is begombolta – kivéve persze az utolsó gombot –, nagyon úgy festett benne, mint egy elegáns, keménykötésű, tehetős bankár valamelyik közepes nagyságú városból – márpedig pontosan annak is akart látszani.

– Na, mit szólsz hozzá, kölök? – kérdezte.McBride alaposan szemügyre vette. – Ez a ruha – szögezte le végül – nem

jó rád.

– Egy számmal nagyobb – mondta Overby. – Mintha lett volna bennem annyi erő és kitartás, hogy leadjak pár kilót és tartsam is a súlyom. Nem olyan?

– De, talán.– És ez mit árul el rólam?McBride lassan bólogatott. – Hát hogy olyan fickó lehetsz, aki véghez is

viszi, amit elhatároz.– Pontosan. Egy számmal nagyobb. Ne felejtsd el.– És mi lesz odakinn? – McBride öntudatlanul utánozta

Overby nyugat felé bökő fej mozdulatát, amely felölelte az egész Csendes-óceánt. – Odakinn is így csinálod?

– Nem egészen, kölök. Majd megmutatom, ha ott leszünk. Mert odaki – tette hozzá szinte álmodozón –, odaki valahogy más minden.

Amíg Artie Wu a hálószobájában öltözködött aznap reggel a Kilencedik utcai házában, Santa Monicában, felesége becsődítette a gyerekeket, hogy figyeljék és okuljanak.

– Nézzétek apucit, bogárkáim. Most veszi fel a gyerünkcsak-keressünk-egy-kis-pénzt ruháját. – Agnes Wu ragyogóan utánozta a hangját, az oktató hanglejtését egy oklahomai nagymenő feleségének, akit még Aberdeenből ismert.

Káprázatos szerelés volt, annyi szent, épp arra való, hogy feltűnést keltsen, és Solly Gesininek menten fel is tűnt a viselőjével együtt, amikor Artie Wu kikászálódott Durant Mercedes kombijából.

Jesszus, gondolta Gesini, ez a kínai lesz. A másik pasas meg, az a sovány, nyilván Durant.

A krémszínű nyersselyem öltöny a kétsoros, fekete selyemmel paszpolozott mellénnyel úgy illett Wura, mintha ráöntötték volna. Pocakja hatalmas halmán, amit a mellény csak hangsúlyozott, vastag arany óralánc fénylett. Patyolatfehér ingét Singapore-ban csináltatta zsebkendővászonból, magas, lekerekített gallérral. A nyakkendője szigorúan keskeny volt és meg-nem-alkuvó fekete. Csak fokozta a parádés hatást – ha ugyan fokozható volt egyáltalán – a fekete szalagos panamakalap a körben lehajtott irdatlan karimával.

– A kutyafáját, Artie – mondta neki Durant, mikor reggel érte ment –, az elefántcsont nyelű légy csapódról elfeledkeztél.

Alig múlt kilenc, amikor Wu és Durant kiszállt a Mercedesből. A kocsit egy kétórás várakozási zónában hagyták a Seashore Drive-on, szemközt a Sandpiper Bérpalotával.

Amint átcsalinkáztak az úton, Wu egy pillantást vetett kövér aranyórájára, majd visszadugta a mellényzsebébe. – Elszalasztjuk Mószertónit – mondta.

– Neki úgysincs szüksége búcsútanácsra.– Nincs – helyeselt Wu. – Neki nincs.– És McBride-nak? tWu vállat vont. – Majd meglátjuk.McBride-nak, miután megemésztette a kora reggel Overbytól kapott

okítást, szemlátomást imponált Wu öltözéke, mikor beengedte a két férfit az 1229-es lakásba. Jó néhány másodpercig mustrálgatta Wut, megpróbálva eldönteni, kit személyesít meg. Duranttal nem volt nehéz dolga: a konzervatív Esterházy-kockás könnyű szövetöltöny, a kék ing és a fekete kötött nyakkendő magáért beszélt. Durant pontosan az volt, aminek látszott: éles eszű, meglehetősen kemény fickó, aki érti a dolgát. Sőt egy kicsit talán kegyetlen. Wu viszont… nos, állapította meg McBride, Wu valami más lehet. Végül feladta, és megkérdezte:

– Mi a franc ez a jelmez, Artie?Wu mosolygott, és szeme két íves, ragyogó réssé szűkült. –

A rejtélyes, sokat tudó, hallatlanul intelligens és cseppnyit excentrikus idegen. A különcség enyhe formában ugyanis bizalmat keltő.

– Nem hantálsz?– Nem én. – Wu Duranthoz fordult. – Nem akarod felhívni?Durant az órájára pillantott. – Oké. – A telefonhoz ment, tárcsázott, és

Oscar Ploughman rendőrfőnököt kérte.

Marion Lake, a gyilkossági csoport hadnagya Ploughmant figyelte, aki privát városi vonalát kétszer csengeni hagyta. A rendőrfőnök ekkor megjegyezte: – Ezek ők lesznek –, azzal a harmadik csengetés végén felvette a telefont, és belehallózott. Mikor Durant Ploughman rendőrfőnököt kérte, közölte: – Az beszél.

– Itt Durant. Azt mondta, hívjuk fel.– Mindjárt megadok mindent, amit tudok – mondta Ploughman.– Jó.– Breadstone sugárút. Valahol a 2100-as és 2300-as blokk között.– Ennyi az egész? – kérdezte Durant.– Ennyi – mondta Ploughman, és letette a kagylót. Aztán nagy, sárga

mosolyát Lake hadnagyra vigyorította. – Adjunk nekik időt háromig.

– És akkor?– Akkor átmégy és megbizonyosodsz róla.Lake hadnagy bólintott. – Szerinted mi legyek ezúttal?

Ploughman tűnődve mustrálgatta Lake-et pár pillanatig. – Riporter – döntötte el végül. – Azt egész jól csinálod.

Mikor letette a telefont, Durant Eddie McBride-hoz fordult. – Figyelj ide, ezt tudtam meg. A Breadstone sugárúton lakik valahol a 2100-as és 2300-as tömb között. És ez minden, amit tudunk. Tudod, mi a dolgod?

McBride lassan bólogatott. – Megbeszéltem Mószertónival. Adott egy csomó ötletet. Végigjárom a bárokat, üzleteket, vegytisztítókat meg az ilyenféle helyeket és kérdezősködöm.

– És ha megtalálod? – kérdezte Wu.– Akkor felhívlak benneteket.– Rendben. Egytől kábé fél háromig megbeszélésen

leszünk, de utána visszajövünk ide.McBride kissé idegesen köszörülte a torkát. – Hogy nézek ki? – kérdezte.

Hangja csupa elfogódottság volt.A két látogató szemügyre vette a jól szabott zakót, a sötét

nadrágot, a bojtos mokasszint és a szürke oxfordinget a kissé meglazított selyemnyakkendővel. Durant úgy gondolta, hogy McBride körülbelül annyira hiteles a szerepében, mint amilyen Steve McQueen lenne, ha riportert játszana. Hangosan persze nem ezt mondta, hanem amit Eddie McBride hallani akart: – Úgy nézel ki, mint egy újságíró, Eddie. Egy menő riporter.

McBride Wura nézett további megerősítésért. Wu lassan, szinte ünnepélyesen bólintott. – Alászolgája, szerkesztő úr! Parancsoljon, máris hozom a szokásosat – mondta.

– Mi az istenről beszél ez? – fordult McBride Duranthoz.Durant mosolygott. – Egy színdarabból idéz.– Remekül festesz, Eddie – mondta Wu. – Épp ahogy kell.McBride, mintha még meggyőzőbb bizonyságra vágyna,

kinyitotta a faliszekrény ajtaját, és a földig érő tükörben végigmustrálta magát, egy gondosan kiszámított centivel még lejjebb húzva a meglazított nyakkendőt.

Miközben McBride a tükörképét csodálta, Durant azt kérdezte: – Amikor te meg Simms – illetve Childester – azt a pénzt elemeltétek Saigonban, segítettél neki a bankjegyek kicserélésénél?

McBride megrázta a fejét, miközben tovább nézegette magát a tükörben. – Nem, azt ő már elintézte. Rám csak azért volt szüksége, hogy

leszedjem a védőrácsot a légkondicionáló csővezetékről. Pontosan két percünk volt rá, ő előre kiszámította.

– De a pénz, vagyis amire kicserélte, már nála volt, ugye?– Igen, miért?– Csak kíváncsi voltam, hogy csináltátok – mondta Durant. McBride

megfordult, és arcáról lerítt a hitetlenség, ahogy Durantra bámult egy pillanatig. Akkor azonban eszébe villant valami. – Jesszusom – szólt –, majd elfelejtettem.

Sarkon fordult, és bement a konyhába. Kisvártatva két csomag fagyasztott zöldséggel jött vissza. Wunak átadott egy csomag mélyhűtött "Zöld Óriás" zöldborsót, Durant pedig ugyanolyan márkájú fagyasztott brokkolit kapott.

– Mi ez? – kérdezte Wu.McBride vigyorgott. – Overby azt mondta, lehet, hogy fel kell egy kicsit

melegíteni… mondjuk, valami lábosban.Wu felszakította a borsós dobozát, és egy rövid csövű 38-as

Colt revolvert húzott elő. Durant brokkolis doboza ugyanazt tartalmazta.

– A pofa is ebben tartotta őket – mondta McBride. – Észak-Hollywoodban van egy kis boltja, és ezeket hátul egy hűtőszekrényben tartotta. Neki…

– Eddie – szólalt meg Wu.– Na?– Ideje, lesz indulnod.– Jó, rendben.McBride még egyszer megnézte magát a földig érő

tükörben, majd az ajtóhoz ment, ott azonban megállt, és visszanézett Wura és Durantra: – Mit csináljak, ha nem találom meg?

– Meg fogod találni – mondta Durant.– Meg – nyugodott bele McBride. – Tuti. – Azzal távozott. Mikor

becsukódott az ajtó, Durant Wura nézett. – Mi a véleményed?– A meglovasított kétmillióról?Durant bólintott.– Véleményem szerint – mondta Wu lassan – kezd valamelyest összeállni a

kép.– Valamelyest – hagyta rá Durant.

Amikor McBride aznap reggel 9,32-kor kilépett a Sandpiper Bérpalota kapuján, Solly Gesini a második doboz kólánál tartott, és az M&M drazsék zömét már eltüntette. Amint megpillantotta McBride-

ot, lehalkította a country-western zenét, mintha kisebb hangerő mellett jobban látna.

Gesini végignézte, ahogy McBride átvág az úttesten, és kiveszi a parkolási idő túllépését jelző cédulát az 1965-ös Mustang kabriolet szélvédője alól, ugyanis az idestova antik ritkaságnak számító kocsit, melyet utóbb gazdátlanul hagyott Venice-ben, azóta már újra visszaszerezte. Gesini, miközben a parkolójegyét zsebre vágó McBride-ot figyelte, beindította az Oldsmobile motorját.

McBride beszállt a kocsijába, indított és elhúzott a járdaszegély mellől. Gesini megvárt egy elhaladó autót, majd kirobogott a parkolóból, és nyomába eredt az Oldsmobile-lal a férfinak, akit egy kis szerencsével még a délelőtt folyamán meg fog ölni.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Mószertóni Overby türelmesen ült a krómozott bőr karosszékben, és nézte, ahogy a férfimodellhez hasonló titkár átszámolja a tízezer dollárt. Valahányszor újabb ezreshez ért, Chuck West bocsánatkérő kis mosollyal pillantott fel Overbyre, mintha azt akarná mondani: ő ugyan tudja, hogy mind megvan, de azért utána kell számolnia, és bízik benne, hogy Overby megértő lesz, és elnézi neki a dolgot.

A pénzt West a siváran korszerű íróasztalán számolta a tágas irodában, amelyet magáénak mondhatott a Reginald Simms Rt.-nél, a Ransom Toronyház tizenötödik emeletén. Overby megállapította, hogy West is éppen olyan siváran korszerű, mint az irodája, és menten el is süllyesztette mindkettőjüket a Sunset Boulevard-i másodrendű szabványtermékek skatulyájába.

Mikor a pénzszámolással végzett, West felnézett Overbyre, és rávillantotta szépfiú-mosolyát. – Megvan ez hajszálra, Maurice.

– Maurice? – csodálkozott rá zavarodott mosollyal Overby. – Azt mondta, hogy Maurice? Nem sokan szólítanak manapság Maurice-nak.

– Hát hogy szólítják, Maurynak?– Mr. Overbynek – közölte kereken. – Néha évekig is.Chuck West egy pillanatig Overbyre meredt, és amit Overby

a szép frizura, a szépen lebarnult bőr és a szép fogak mögött megsejtett, az egyáltalán nem volt szép, sőt nagyon is csúnya

és egy árnyalatnyit fenyegető.– Szólítom én, ahogyan csak akarja, miszter – szólt West. Felemelte a

telefonját, és két számot tárcsázott. Mikor a vonal túlsó végén felvették, azt mondta a kagylóba: – Mr. Overby van itt, épp most rendeztük a konzultációs díját. – Szünet következett, majd West válasza: – Nem… készpénzben. – Újabb szünet után pedig azt mondta: – Bizony, milyen igaz.

Miután letette a kagylót, nem közölte Overbyvel, mi olyan igaz. Ehelyett felállt, és így szólt: – Akkor most beviszem Mr. Simmshez.

Overbynek tetszett az óceánra nyíló kilátás, de alighanem ez volt az egyetlen, ami tetszett neki Reginald Simms szobájában. Simmsről rögtön megállapította, hogy amolyan dörzsölt, sima modorú, sötét alak, ami nem zavarta különösebben, mert a dörzsölt, sima modorú sötét alakokat érdekes ellenfélnek találta. Viszont az olyan embernek, aki júniusban begyújt a kandallójába, biztosan akad egy-két érzékeny pontja, amit – Overby úgy döntött – érdemes lesz kitapogatni. A kandallótüzet Overby egyébként ostoba felvágásnak tartotta.

Miután Chuck West a bemutatással végzett és kiment, Simms egy kézmozdulattal a kandalló mellé húzott egyik magas hátú bőrfotel felé terelte Overbyt.

– Szereti, ha még ilyenkor júniusban is ég a tűz, Mr. Overby? – érdeklődött Simms, megvárva, hogy Overby leüljön.

– A kandallótűz mindig barátságos – hazudta Overby, gondosan megválogatva a szavait.

– Ön ugye már korábban megkeresett bennünket… lássuk csak, mikor is… két hónappal ezelőtt? – tért a tárgyra Simms, miközben a mellette álló asztalról ezüst kávéskannát vett fel, és töltött belőle két porcelán csészébe.

– Akkortájt – felelte Overby, átvéve az odanyújtott csészét.– És nemde egy kisebb tőkésszindikátust képvisel? – Nem is

olyan kicsi.– Természetesen a tőkebefektetők számára és nem a

befektetendő tőke összegére értettem. Egymillió dollár már egész tekintélyes összeg.

– Nem mondhatni, hogy ön erőszakkal rángatja be az üzletfeleket az utcáról – jegyezte meg Overby. – Nem fognak tolongani, ha csak egy sima beszélgetéséért tízezret számít fel.

– Tekintse amolyan foglalónak – mondta Simms. – Ez különbözteti meg a lanyha érdeklődőket a komoly ügyfelektől. Ön komoly ügyfél, nemde, Mr. Overby?

– Az a tízezer dollár, gondolom, beszél helyettem. Mindenesetre nem

bájcsevegésre ugrottam be.Simms ivott a kávéjából, előhúzta a cigarettatárcáját, és

megkínálta Overbyt, és mikor Overby kivett egyet, tüzet adott neki. Aztán ő is rágyújtott, kifújta a füstöt, és kezével elhessegette, mielőtt még a légkondicionáló felszippanthatta volna, és azt mondta: – Szóval körülnézegetett a mi kis városunkban az elmúlt két hónap alatt, ha jól értettem.

– Úgy van.– És mi minden érdekességre bukkant?Overby úgy döntött, kipróbálja, hogy fogad Simms egy kemény és

váratlan, övön aluli ütést. – Egy igen érdekes dologra bukkantam, arra, hogy a várost Vince Imperlino tartja zár és lakat alatt, a lakat kulcsa viszont önnél van.

Simms gondosan elnyomta ovális cigarettáját, amiből még alig szívott fél centiméternyit. Aztán hátradőlt ültében, tornyot formált az ujjaiból, és tűnődve bámult fölötte Overbyre. Szinte metszett ívű ajkán bizarr kis mosoly suhant át.

– Mószertóni Overby – csóválta meg a fejét cseppnyi elismeréssel, már-már gúnyosan. – Hogy ezt a nevét használjam, amit ki nem állhatok, és amely szinte már fogalom volt a maga idejében… legalábbis – és Simms az ablak felé biccentett a fejével – "odaki". – A hangsúlyból Overby rájött, hogy Simms őt idézi, sőt kissé csúfolja is. Overby mosolygott, de nem szólt semmit. Kezdett a dolog érdekessé válni.

– Kicsit utánanéztünk a dolgainak természetesen – mondta Simms az ujjaiból formált tornyot vizsgálgatva.

Overby újabb kis mosollyal felelt, de szólni most se szólt semmit. Ő is régen megtanulta már, mi mindenre jó a hallga

– Ami meg az ön "tőkés" szindikátusát illeti – folytatta Simms újabb kis fejcsóválással – : Futrinka Keng, Jane Arden, Pancho Clarke, Gyp Lucas és társaik. – Simms boldogan felsóhajtott. – Igazi kalózcsapat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. – Szünetet tartott, és újra elmosolyodott. – És méghozzá magunkfajták mind.

– Az ön meg Imperlino fajtája – mondta Overby.– Úgy van. A mi fajtánk.– Aztán mit akarnak rám sózni önök ketten Imperlinóval, ami már eddig

tízezer dolláromba van, amikor még csak egy csésze kávét kaptam meg egy széket a kandalló mellett?

Simms pár pillanatig láthatólag egész komolyan fontolgatta Overby kérdését. – Tulajdonképpen – mondta tűnődve – mi

licenceket kínálunk ellopásra. Érdekli?– Nagyon.–. És a szállodákkal hogy áll, Mr. Overby? Érdeklik önt?– Laktam már jó néhányban.– Mi itt ebben a városban, a világnak talán a legszebb még

meglévő tengerpartján, fel fogjuk építeni vagy négyhektárnyi területen valószínűleg a földkerekség legnagyobb szállodáját. Bár az utóbbiban nem vagyunk egészen biztosak, mert lehet, hogy Moszkvában van egy, amelyikben pár szobával több van. Tudja, hol van a bayside-i vurstli?

Overby bólintott.– Oda építjük. Már megvan a Partvidéki Felügyelőség

engedélye, a szükséges környezetvédelmi tanulmányokat elkészítettük és jóváhagyattuk, és persze finanszírozóban sincs hiány.

– Hát akkor mi hibádzik még? – szólt Overby. – A kalapfogas? Nem nagy befektetés. Az ágynemű? A hölgyek? A pia?

– Ez mind csak aprópénz, Mr. Overby. Csip-csup aprópénz. Persze ön nem gondolta végig a dolgot. Ha az ember felépít egy ötezer szobás szállodát, azt meg is kell tölteni fizetővendégekkel. Nos, mit tudunk mi a vendégnek kínálni? A kitűnő szállodához ragyogó strandot, kifogástalan kiszolgálást, remek konyhát és alig egyórányira Disneylandet. Csakhogy ezt megkapja bárki Miami Beachben és egy csomó más helyen is. Hanem, amivel igazán be lehet népesíteni egy szállodát, Mr. Overby, az a sokféle konferencia, amikor az emberek úgy évente egyszer összecsődülnek, hogy információkat cseréljenek, új igazgatósági tagokat válasszanak, új álláslehetőség után nézzenek, hogy megszabaduljanak egy kicsit a feleségüktől vagy a férjüktől, és ami talán a legfontosabb, hogy egy kis izgalomban legyen részük. Mi pedig, Mr. Overby, pontosan ezt szándékszunk szolgáltatni: izgalmat.

– Milyenfajta izgalmat?Simms felkelt. – Menjünk át az íróasztalomhoz, mutatok valamit.A póklábú íróasztalhoz érve Simms kinyitott egy nagy,

bőrbe kötött dossziét, akkorát, amilyenben vigéckedő festők viszik magukkal mutatóba a műveiket. Az első lap Pelican Bay belvárosi negyedének részletes térképét ábrázolta.

– Itt van a vurstli, aminek a helyére a szálloda kerül – mutatta Simms az ujjával. – Itt meg, az utca túloldalán, négyblokknyi körzetben csupa másodrangú bérkaszárnya, kis tengődő üzletek meg családi

házak, majdnem mind düledező, félben. Mi a város hivatalos áldásával és a helyi lap meg a

különböző városi pártok, köztük a munkáspárti egyesületek lelkes támogatásával le fogjuk rombolni ezt az egész négytömbnyi részt.

– És mit építenek a helyébe?– Olyasmit, amiről az emberek csak legmerészebb

álmaikban ábrándoznak.– Egy négy háztömbnyi kuplerájra gondol?– Nemcsak szexuális ábrándok vannak, Mr. Overby, bár persze szexszel is

szolgálunk majd sokféle élvezetes formában. De amit ténylegesen nyújtani kívánunk, az egy kis büntetlen bűn és veszélytelen izgalom. Úgy is mondhatjuk, hogy amolyan jő, egészséges kicsapongás, amit nem kell utólag megbánni.

Overby ezen eltűnődött egy pillanatig. Végül kijelentette: – Vagy széna, vagy szalma. A kettő egyszerre nem megy. Vagy igazi a dolog, vagy szemfény vesztés az egész.

– Jó megállapítás. Sőt, kitűnő. De előbb nézze, meg ezt, Mr. Overby, és azután döntsön.

Simms lapozott egyet a dossziéban. Utcaképet ábrázoló ügyes vízfestmény tűnt elő, és Overby megsejtette, hogy ha végigmenne azon az utcán a teraszos kis kávézók, a sejtelmes kapualjak között, a macskaköveken, mindenféle ingerlő és valószínűleg erotikus dologban lenné része. Felpillantott a képről, és Simmsre bámult, miközben azt gondolta: talán mégse csak a szája jár a faszikámnak.

Simms megint lapozott egyet. Az utcakép itt is valahogy európai hangulatú volt, de ezúttal tarkabarkább, dekadensebb. – Berlin a 30-as években – mondta Simms. – Az első Párizs volt a 20-as években, a Pigalle környéke – persze idealizálva. Az ember Párizsból csak átruccan Berlinbe – Simms továbblapozott –, vagy Singapore-ba vagy Hongkongba vagy Marseille-be vagy a londoni Limehouse-ba vagy San Franciscóba vagy New Orleansba vagy New Yorkba, ahova éppen kedve tartja. Ebben a négyblokknyi körzetben mindent megtalálni, és amit eddig csak álmában képzelt valaki ezekről a városokról, azt itt mind megkapja biztonságosan fogyaszthatóvá sterilizálva.

– Szerencsejáték is lesz? – kérdezte. Overby.– Ez az egyetlen problémánk. A hazárdjáték törvénybe

ütközik, kivéve a póker egy bizonyos fajtáját, amit a kaliforniai hozzáértők ügyességi és nem szerencsejátéknak könyvelnek

el. Hanem azért az igazi hazárdjáték is eljut nemsokára Kaliforniába, hamarabb, mint gondolnánk. A választópolgárok előbb-utóbb úgy döntenek, hogy inkább a legalizált szerencsejáték, mint a vagyonelkobzás örökös veszélye. Hát nem csodálatos, milyen rugalmasan lehet kezelni az életre szóló meggyőződéseket?

– De – mondta Overby –, csodálatos. Csak hát nekem még mindig piszkálja a csőrömet, hogy lesz-e valami belevaló móka vagy se?

– Móka? – ízlelgette a szót Simms, mint akinek tetszik a hangzása. – Olyasmiket láthat ott, amiknek eddig csak hírét hallotta rebesgetni. Persze nem ön, Mr. Overby, hanem az átlagpolgár. Eressze csak szabadjára a képzeletét: azt ott mind megtalálja.

Overby tovább feszegette a dolgot. – Döntögetésre lesz mód például?– Döntögetés? Döntögetés. Nos, ha végigballag e gyönyördús utcák

bármelyikén, és megpillant egy kedvére való ifjú hölgyeményt, egyebet nem kell tennie, csak odasúgni neki a hotelszobája számát. Mire ő megsúgja önnek az időpontot. Azután pontosan a megadott időben mintegy varázsütésre megjelenik a lakályos szállodaszobában, esetleg egy barátnője kíséretében, ha ön úgy kívánja. Egyszóval, Mr. Overby, döntögetésre bőven kínálkozik mód.

– És mi lesz a törvénnyel?– A törvény, Mr. Overby, majd a vendég védelmét szolgálja. Senkit se

fognak markecolni, leütni, meglopni vagy bántalmazni, csak ha az illető örömét leli benne. Sőt, a kalandvágyókat a sarki rendőr kedélyesen még izgalmasabb tájakra kalauzolja.

– Narkó?– Talán lesz egy-két ópiumbarlang, a züllés netovábbja, nem igaz?– Igazi ópium?– Ki tudja azt megállapítani? Fő, hogy szépséges kínai leányzók

töltögessék a pipákat.– Van már neve a gyereknek?– Csak átmeneti, mert nem vagyunk mind elragadtatva tőle.

Egyelőre úgy nevezzük, hogy Barbár-part.– Na jó, tehát nézzük, mit is nyújtanak? Négy háztömbnyi kát, piát, kaját,

szerencsejátékot. Vagy legalábbis valami olyasfélét, aztán alkalmasint egypár jobb mókát is, mondjuk egy hármasprodukciót szamárral vagy ilyesmit; de szerintem még így sincs benne sokkal több pláne, mint a 40-es és 50-es évek Havannájában. Tulajdonképpen merő rongyrázásnak tűnik az

egész.– Az is, Mr. Overby. Afféle biztonságos, antiszeptikus,

meglehetősen költséges, mértékletesen erkölcstelen rongyrázás, ami az átlagpolgárnak élete végéig emlékezetes marad, mert meg lesz róla győződve, hogy összes konvenciótisztelő embertársa közül egyedül neki sikerült megtapasztalni az igazit. A japánok meg egyenesen megvesznek majd érte.

Overby elgondolkozva bólogatott. – Tulajdonképpen amolyan mocskos Disneyland lesz, nem?

– Kitűnő, Mr. Overby, kitűnő. Mocskos Disneyland normálisan mocskos fantáziájú, normálisan elferdült ízlésű embereknek. Ugye, sok nagyvárosban külön negyedeket szentelnek a törvényesített erkölcstelenségnek. Gondoljunk csak Amsterdamra. Meg a hamburgi Reeperbahnra. Vagy a bostoni Combat Zone-ra, ahol nemrégiben eléggé sikertelen próbálkozás történt arra, hogy csak azt nyújtsák, ami az igazi. Csakhogy az embereknek nem kell az, ami az igazi, Mr. Overby, mert annak rossz szagú lehelete meg hónalj szaga van, és néha ellopja az ember pénztárcáját, és fájdalmat okoz pisiléskor. Az embereknek olyan bűn és erkölcstelenség kell, amilyennek a moziban látják, és mi pontosan ezt szándékszunk nyújtani nekik. Cseppet sem csodálkoznék, ha jó néhány kis filmszínész- vagy filmszínésznő-palánta a Barbár-partnak köszönhetné élete első nagy lehetőségét.

– Hányan vannak benne?– A buliban?Overby bólintott.– Körülbelül ötezren, ha jól számoljuk, a hotelszemélyzetet is beleértve, és

ugyanaz a szakszervezet tömöríti valamennyiüket, amelynek a nyugdíjalapjából származik egyébként a tőke zöme.

– A Fuvaros Unió?Simms csak mosolygott.– És az én egymillió dollárom mire lesz jó?– Beugrónak.– Mit kapok érte?– Mondjuk egy mulatót. Esetleg egy fél pókertermet.– Mennyi lenne a bevétel?– Tizenöt százalék az első évben. Azután pedig tizenkilenc

és huszonegy között.– Garantáltan?

– Nem egészen.– De ezeket a számokat nyilván igen gondosan kikalkulálták.Simms egy kézmozdulattal jelezte, hogy üljenek vissza a kandalló mellé.

Amint elfoglalták a helyüket, azt mondta: – Ez nemcsak afféle hirtelen támadt ragyogó ötlet. A vezetőséget már majd tíz éve foglalkoztatja. Csaknem egy évtizede dolgozik rajta pszichológusgárda, számos költségvetési szakember, tervező – köztük Disneylandből is néhány –, aztán szerencsejáték-szakértők, közönségsiker-specialisták, sőt még egy eléggé ismert és kiváltképp buja képzelem író is. Meg kellett találnunk a megfelelő várost, amely éppen a megfelelő fejlődési szinten vagy mondhatnám inkább: hanyatlási szinten van. Pelican Bay ideális.

– És mi van a Szövetségiekkel?– Mi lenne?– Nem érdeklődnek?– Nincs rá okuk, amíg az adókat rendesen fizetjük. Mi államközi

kereskedelemmel nem foglalkozunk; a mi üzleti tevékenységünk nem fog áthágni államhatárokat.

– Mikor indulnak be?– A szálloda alapozása hozzávetőleg hat hónap múlva

kezdődik. A Barbár-part kiépítése pedig… egyébként tetszik a név?

– Nem nagyon.– Nos, az is akkortájt indul be.– És nekem mikor kell igent vagy nemet mondanom?– Odaadok néhány számítást, tervezetet, nézze át. Egy hónapja lesz rá.– Az nem valami sok.Simms felemelkedett, jelezve, hogy vége a kihallgatásnak.

– Nem is. De nagyon sok a pályázó, aki szeretne beszállni az igen jövedelmezőnek ígérkező vállalkozásba. El kell döntenünk, kiket válasszunk.

Ekkorra mar Overby is állt, és azon vette észre magát, hogy udvariasan az ajtó felé kormányozzák. – Hozzá kell még tennem, Mr. Overby, hogy ez csupán próbavállalkozás. Egymilliárd dolláros próbavállalkozás.

– Úgy érti, több is lesz belőle?Simms szeretetreméltóan mosolygott. – Mindenfelé – mondta. –

Mindenfelé, szerte az Egyesült Államokban, ahol csak találunk alkalmas várost. És meg kell mondanom, a jelöltek száma napról napra szaporodik.

– De itt kezdik el, nem?

– Mármint Dél-Kaliforniában?Overby bólintott.– Hát nem itt kezdődik minden? – mondta rá Simms.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Mószertóni Overby hevenyészett térképet rajzolt Pelican Bay belvárosáról, azon mutogatta Wunak és Durantnak, hol épül majd fel a hatalmas szálloda, meg amit ő úgy nevezett, hogy "a mocskos Disneyland".

– És ez is mind eltűnik innen – mutatott rá Overby a Pelican Bay-i tönkrement üzletnegyed egy másik jókora darabjára. – Gyakorlatilag az egész rohadt belvárosból egy óriási parkolót csinálnak. De ez még nem minden.

– Mi van még? – kérdezte Durant.– Álláslehetőségek. Szerintetek hány tag melózik

mostanság Pelican Bayben?Wu elgondolkozott. – Úgy ötven-hatvanezren.– Tegyük fel, hogy valaki, akinek abszolút teljhatalma van,

ehhez még vagy ötezer munkalehetőséget kínál. Fordítsuk le ezt választójogra meg politikai befolyásra, és máris nyilvánvaló, hogy valakinek hamarosan a farzsebében lesz egész Pelican Bay.

– A Ploughman-gépezet – mormogta Durant, és mosolygott az orra alatt.– A micsoda?– Csak valakinek a vágyálma – mondta Durant.Overby félrelökte a ceruzát, amellyel a maga rajzolta

térképvázlaton mutogatott, és hátradőlt a díványon. Hazatérése óta csaknem egy órájába telt, míg részletesen beszámolt a Simmsszel való találkozásról. Azért tartott olyan sokáig, mert semmit sem hagyott ki, és legtöbbször szó szerint idézte Simmset, utánozva még a vállrándításait, az ujjaiból formált tornyot meg a bizarr kis mosolyait is.

– Lényegében tehát – összegezte Durant, még mindig a kávézóasztalkán heverő térképet bámulva – egymilliárd dolláros kísérleti vállalkozásról van szó, amelyik valamiféle steril erkölcstelenséget szentesítene. – Wura nézett, és kissé összeráncolta a homlokát. – Bűzlik itt valami?

– Nem eléggé – mondta Wu.Durant lassan bólogatott. – Korántsem eléggé.

Mialatt Mószertóni Overby a Pelican Bayre váró nem mindennapi sorsot ecsetelte, Herb Conroy, az ötvenegy éves újságíró, aki aznap a Woodbury Klubba volt hivatalos ebédre, otthon a konyhai mosogató fölé görnyedve adta ki magából a reggelijét hatvanhárom éves anyósa, Netta Gambling együttérző tekintetétől kísérve. Az anyósa egyébként az évek folyamán jobb híján Conroy legkedvesebb, ivócimborájává vált.

Conroy reggelije ezen a napon egy pohár meleg szőlőléből állt, mert jószerivel ez volt az egyetlen dolog, ami elég ideig benne maradt, hogy csillapítsa a leküzdhetetlen remegést a gyomrában, amire majd minden reggel ébredt.

– Nem nézel ki valami jól, Herb – mondta Netta Gambling, és még egyet húzott a reggeli söréből, az aznapi második dobozból.

Conroy visszafordult a mosogatótól. Az erőltetéstől kiserkedt könnyek végigcsorogtak puffadt arcán. Remegő kézzel törölte le őket. – Hát nagyon rosszul nézek ki?

Netta kritikus szemmel méregette. – Na, azért olyan rosszul nem, mint múlt szombaton. Akkor pocsékul voltál, ha emlékszel.

Conroy mély lélegzetet vett. Sovány ember volt, középmagas, keménykötésű is lehetett volna, ha izmai rég el nem petyhüdnek. Tésztás arca foltokban szürkéllett, csak az orra hegyén és magasan az arccsontján virított már évek óta piros borvirág a kitágult hajszálerektől. Az orrformája hétköznapi, szája szürke és egész vékony, az álla teljesen jellegtelen.

– Nohát – szólt Netta –, ma lesz a nagy nap, mi? Szabadnapot vettél ki meg minden.

– Ühüm. Tudod, kicsoda Randall Piers?– Tegnap este már elmondtad. Vagy ezerszer.– Hát most itt van az igazi, ragyogó lehetőség. Majdnem

olyan jó, mint annak idején, mikor a chicagói Daily News-hoz mehettem volna, csakhogy te nem akartad itthagyni ezt a tetves várost.

– Mehettél volna nélkülem is, én nem tartottalak vissza.– Te nem, de Doris nélküled nem volt hajlandó jönni.– Akkor itt kellett volna hagynod. Persze nem tudom, mi végre hagytad

volna itt, mert az állást elpackáztad, amikor együtt ebédeltél azzal a chicagói pacákkal. Totál eláztál, fiam. Remélem, most nem fogsz ilyet csinálni?

Conroy kortyintott az aznapi első pohár vodkájából. – Most

nem. Ki van zárva. Most csak úgy bele-belenyalok. Érted, épp hogy feldobjon egy kicsit.

– Na persze – mondta Netta. – Mit veszel fel?– A kék öltönyömet?Netta bólintott. – Ja, abban mindig jól festesz.

Eddie McBride a háromblokknyi Breadstone sugárútnak nem azon a végén kezdte meg a kutatást Silk Armitage után, ahol kellett volna. Ha a másik végén kezdi, a Tex-Mex ételbárnál, akkor talán másképp alakultak volna a dolgok. De az is lehet, hogy nem, mert Eddie McBride sosem volt valami szerencsés.

Miután haditervet kovácsolt, McBride hamarosan meglepetve tapasztalta, milyen készségesen fecsegnek az emberek majdnem mindenről, de főként önmagukról. Noha mondta nekik, hogy ő a Washington Post-tól jött és csak Silk Armitage-et keresi, ez senkit sem érdekelt különösebben, és különben sem látták Silket arrafelé. Ők valójában a saját világukról akartak beszélni, arról a világról, amely számukra – mint McBride csakhamar megtudta – főleg betegséget, válást, félelmeket, kifizetetlen számlákat, meghiúsult ambíciókat, gyanakvást, haragot, jó adag gyűlöletet és nem sok reményt jelentett.

Ez idáig McBride kilenc bárban, két italmérésben, négy benzinkútnál, egy bisztróban, három szépségápoló szalonban, két vegytisztítónál, egy önkiszolgáló mosószalonban, három kávéházban, egy állatkereskedésben, egy alkalmi áruházban és két vegyesboltban fordult meg, és éppen egy Angeletti nevezetű kis olasz pékségbe készült betérni.

A mintegy háromszáz méternyire az utca túloldalán parkoló kocsijából Solly Gesini a péküzletbe belépő McBride-ot figyelte. Arra egykettőre rájött, hogy McBride valamit vagy valakit keres, de hogy mit vagy kit, azt nem tudta elképzelni.

Aztán felfedezte az olasz nevet a pékség cégérén, és ez döntötte el, mi legyen a következő lépés. Ha majd McBride kijön; ő is bemegy a boltba, és megpróbálja kideríteni, mi a csudában sántikál McBride. Ha meg nem sikerül semmit megtudnia, akkor se fog ártani egypár sütemény, mondjuk abból a csokoládémázas diósból. Az M&M drazsék már rég elfogytak, és Gesinit megint kínozta az éhség, no meg a kíváncsiság.

A pult mögött maga Angeletti állt, amikor McBride a péküzletbe lépett.

Alacsony, köpcös ember volt a tulajdonos, a szeme szomorú, mint akinek fáj a lába, vagy mint aki kedveli az operát. A háttérben is az szólt, nem is olyan halkan: Verdi Rigolettó-ja, az első felvonás.

Angeletti egy vevőt szolgált ki, így McBride szemügyre vette az üveges szekrényekben kirakott süteményeket és kenyeret, ami nem érdekelte túlzottan, mert nem szerette az édességet. Angeletti a pénztárhoz ment, hogy visszaadjon, de közben megállt, és a tenorra fülélt, aki épp egy magas hangot készült kivágni. Persze sikerült neki, mint mindig, de Angeletti azért megkönnyebbülten mosolyodott el, majd lenyomta a pénztárgép billentyűjét. Amint a vevő távozott, McBride a pénztárhoz lépett.

– Szereti az operát? – kérdezte tőle Angeletti.– Nem is tudom. Nem nagyon szoktam hallgatni.– Ezt hallgassa meg.A tenor ismét elemében volt, ezúttal még magasabbra pályázott, és mikor

szép simán landolt, Angeletti mosolyogva mondta: – Ez már döfi, mi?– Szép – vélte McBride.– No és mi finomat adhatok?– Tulajdonképpen nem vásárolni jöttem, keresek valakit.– Úgy? Talán zsaru?– Dehogy, Tony Max a nevem, és a Washington Post

riportere vagyok. – McBride elővette a hamisított újságíró-igazolványát, és odamutatta Angelettinek, aki rápillantott, és visszaadta.

– Az áldó ját, Washington! Aztán ki a csodát keres ebben a sárfészekben?– Silk Armitage-et.– Az énekesnőt?– Az énekesnőt. Nem látta errefelé?– Azt, aki annyi lemezt csinált a nővéreivel… hogy is hívták

őket… Ivory és Lace? Ez az, Ivory és Lace. És Silk itt lakna a környéken? Nahát!

– Bizalmas értesüléseink szerint lehetséges.– Mért jött volna pont ide lakni?– Épp ezt szeretném kideríteni.– Az ő pénzével a legjobb helyen kaphat lakást. Beverly

Hillsben. Vagy bajban van?– Nem tudni, de egyszerre eltűnt szem elől. Szeretnénk

kideríteni, miért.Angeletti lekönyökölt a pultra. Megint úgy hajtotta félre a fejét,

mintha az operalemezt hallgatná. – Tudja, pontosan emlékszem arra az alkalomra, mikor először hallottam

énekelni őket, azt a három lányt. Mikor is volt, a 60-as évek elején? Igen, akkortájt. A Sullivan-show-ban, egy vasárnap este. Mondtam is rögtön a feleségemnek: "Az a kicsi ott…" … Silk volt a legkisebb, tudja… "az a kicsi", mondom, "az tud énekelni". És ezt úgy értettem, hogy akár ezt is el tudná énekelni – bökött hüvelykujjával a hangszóró felé, miközben felegyenesedett. – Na persze azért jó adag képzés kellett volna neki, ami érthető. Elvégre az ember nem kezdhet el csak úgy mindén képzés nélkül operát énekelni, ugye. De neki megvolt hozzá a… a készsége, tudja.

– De mostanában nem látta?– Nem, de elmondjak valamit? A feleségem napra pontosan hat

hónapra rá halt meg rákban, hogy először hallottuk Silk Armitage-et énekelni. Két évvel ezelőtt aztán házasodófélben voltam megint, de még idejében meggondoltam. "Mi a fenének akarsz te megnősülni?", mondtam magamban. "Hát kell az neked a te korodban?" Hatvannégy vagyok.

– Nem látszik meg magán.– Pedig én érzem. Ez az egész napi állás, ez tesz be az embernek.

Tizennégy éves korom óta csinálom. Próbáltam rávenni a két srácomat, hogy szálljanak be az üzletbe, de azt hiszi, akarnak azok melózni? Egy fenét. Az egyikből dobos lett. Hát kérdem én, miféle zenész az? Egy dobos! – És az eltévelyedett fiút emlegetve búsan ingatta a fejét.

– Hát mindenesetre köszönöm a segítségét – mondta McBride.– Nincs mit – felelte a pék.Alig két perccel McBride távozása után belépett az üzletbe

Gesini, és vásárolt egy tucat süteményt, a csokoládémázas diósból. Fizetés közben megjegyezte: – Tudja, az a fiatal tag, aki az előbb itt járt, olyan ismerős nekem.

– Maga washingtoni? – kérdezte Angeletti.– Á, helybeli vagyok.– Hát az a fiatalember Washingtonból jött. A Washington Post riportere, és

keres valakit.– Kit?– Silk Armitage-et. Tudja, ki az, ugye?– Persze. Az énekesnő.– Nos, hát ez a fickó azt mondja, hogy Silk Armitage állítólag itt lakik a

környéken.– Ezen a környéken?– Ezt mondtam rá én is. Hanem hallja, maga nem úgy beszél, mint aki

idevalósi.– Hogy érti ezt? Nem úgy beszélek, mint az itteniek? – kérdezte Gesini.– Nem, inkább úgy, ahogy én, mintha New York-i lenne. Nem New

Yorkba való… mármint eredetileg?– De, odavaló vagyok… eredetileg.– Eredetileg én is – mondta Angeletti. Aztán eszébe ötlött valami. – Vajon

sok olasz van Washingtonban?Solly azt mondta, nem tudja.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A Woodbury Klub a Camden Drive közelében a Little Santa Monican volt Beverly Hillsben, és úgy festett, mint egy bankház, mint ahogy az is volt valaha. Mikor Franklin D. Roosevelt bevezette 1933-ban a bankszünnapot, a Liberty Banktröszt egyike volt azoknak a vállalatoknak, amelyek ki sem nyitottak többé, néhány gyatra kis kölcsönnek esett áldozatául, amit olyan földterületekre adott valami Westwood nevezetű helységben, amelyek aztán a kutyának se kellettek.

A banképületet olcsón megvette egy csoport jómódú polgár, aztán megalapították a klubot, mert egy olyan alkalmas és kellemes helyet akartak, ahol nem zavarják őket mindenféle filmesek, más szóval zsidók. A Woodbury Klub tehát árja intézmény lett, ahová 1951-ig zsidók be sem léphettek. Filmeseket pedig azután sem vettek fél a tagok közé, mert úgy érezték, valamilyen mértéket mégiscsak kell tartani. Már senki sem tudta biztosan, honnan kapta a klub a nevét, de legtöbbjüknek megfelelt az a történet, hogy az alapító tagok sehogy sem tudtak megállapodni a névben, mígnem az egyik zsémbes vén szivar kiment a mosdóba, kezet mosott egy darab Woodbury-szappannal, visszament az ülésterembe, és ráerőszakolta a nevet a tisztelt gyülekezetre.

Durant és Wu kevéssel egy óra előtt értek a klubba. A kétemeletes gránit épületen nem volt névtábla, csak a házszám meg egy kis fémlap PRIVÁT felirattal. De ha az ember nagyon tüzetesen megnézte, még halványan ki lehetett venni a bejárat fölött a LIBERTY BANKTRÖSZT felírást, bár még 1933-ban lefúvatták homokkal.

Bent a klubban mindenütt régi diófa falburkolat volt, vastag szőnyegek, bőrgarnitúrák és a bölcs, szilárd beruházásokat körüllengő fojtott csönd. Az elegáns szürke öltönyt és

nyakkendőt viselő Randall Piers az előtérben fogadta Wut és Durantot, akik érkezéskor beírták nevüket a vendégkönyvbe.

Ezután Artie Wu megérdeklődte, merre van a férfimosdó, részben mert ki kellett mennie, részben mert meg akarta nézni, milyen, Aggie Wu ugyanis minden apró részletről kifaggatta, ahányszor csak valami érdekes helyről tért haza.

Piers félrevonta Durantot, hogy az az öregúr, aki türelmetlenül pillantgatott az órájára és vissza-visszabújt a lepedőnyi Wall Street Journal mögé, hallótávolságon kívül kerüljön.

– Lenne egy kérdésem – szólt Piers.– A múltkori esetről?Piers a fejét rázta. – Az volt, elmúlt, felejtsük el, rendben?– Helyes. Mit akart kérdezni?– Kicsodák maguk, Durant, maga meg Wu?Durant egy pillanatot késlekedett a válasszal. – Nagyjából azok vagyunk,

akiknek látszunk.– Ez a "nagyjából" az, ami zavar engem.– Akkor hadd fogalmazzak így – szólt Durant – : mi ketten

vissza fogjuk szerezni a sógornőjét, és megszabadítjuk azoktól, akik a nyakán ülnek. Véglegesen. Nem kell majd többé bujkálnia.

– Silk volt a kulcsember mindvégig, igaz? Durant bólintott.– De Imperlino is benne van valamiképpen, nem?– Nyakig.– És az a Simms nevű tag, akit annak idején Mocskos

Hercegnek neveztek?Durant kissé elmosolyodott. – Nem vesztegette az idejét.– Akit olyan ravaszul húznak csőbe, mint engem, az szereti tudni,

ki tette és miért.Durant, csendes elismeréssel bólogatott. – Artie azt jósolta,

hogy maga öt nap alatt tisztába jön velünk. Én négyet mondtam. Négy és fél lett belőle, úgyhogy mindkettőnknek igaza lett.

– Mekkora showról van szó?– Nem tudjuk biztosan, mert még nem mindenütt illeszkednek a

láncszemek. De lehet, hogy jókora cirkusz lesz.– Úgy érti, nemzetközi méretű?– Lehetséges. – Durant elővett egy Pall Mallt, és rágyújtott.

– A sógornője valószínűleg egy jókora darabbal járulhat hozzá

az összerakósdihoz. Ennek az újságírónak, aki ma idejön ebédre, szintén lehet a birtokában egy másik, kisebb darab, de a kulcsrészletet alighanem mi tartjuk a kezünkben Artie-val. Ha hajlandó tovább játszani vélünk, akkor a sógornője, ha majd visszakapja, elmondhat magának mindent. Ha akar.

Mivel Randall Piersnek ragyogó esze volt, és szerette is használni, egy másodpercbe sem telt, és döntött. – Oké – mondta, – Játszom tovább.

– Helyes.– Ezt az újságírót… azt akarják, hogy elkápráztassam, ugye?– Úgy van – mondta Durant. – Akarja, hogy elődúdoljak pár

taktust?Piers most először mosolyodon el. – Nem szükséges – felelte

–, azt hiszem, már játszottam ezt a szólamot.Nem sokkal azután, hogy Wu visszajött a férfimosdóból, megérkezett

Mószertóni Overby is a díszvendéggel, Herb Conroyjal, aki a jó kék öltönyéhez enyhe vodkapírt viselt az arcán.

Piers lecsapott Overbyre. – Maurice – üdvözölte melegen a férfit, akit még soha életében nem látott. Mószertóni vette a lapot.

– Randy, de örülök, hogy látom!Úgy ráztak kezet, mint két jó ismerős, akik őszintén kedvelik

egymást, de csak nagy ritkán van alkalmuk találkozni. Azután Piers széles ívben Conroyhoz fordult. – Ez meg bizonyára Mr. Conroy lesz, akiről beszélt nekem. – Megszorította Conroy kezét, és egy pillanatig az arcát fürkészte. – Sok szépet hallottam magáról, Mr. Conroy. Igazán rendkívüli dolgokat.

– Ó… nagyon köszönöm – szólt Conroy, és hagyta, hogy Piers Wu és Durant felé fordítsa.

– Ez itt a két legközvetlenebb tanácsadóm, dr. Wu és Mr. Durant. Uraim, ez Mr. Conroy… megengedi, hogy Herbnek szólítsam?

– Örömmel.– És engem persze szólítson csak Randynek – mondta Piers, amint Conroy

kezet fogott Wuval és Duranttal.Miután a bemutatkozáson átestek, besorjáztak a kis különterembe, melyet

Piers foglalt erre az alkalomra egy kis bárral meg egy gondosan kioktatott italospincérrel egyetemben. Piers továbbra is a lelkes vendéglátó szerepében, martinit rendelt dupla adag vodkával mindannyiuknak. Miután azt megitták, némi Herb Conroynak szánt igencsak hízelgő csevely kíséretében, Piers rátukmált a társaságra még egy dupla adagot, úgyhogy mire ebédhez ültek, Herb Conroy kellemesen rózsás ködben lebegett, márpedig Wu és Durant

pontosan ezt akarta.Mikor Conroy ebéd gyanánt rákkoktélt, majd vesepecsenye-

szeletet rendelt Béarnaise-szósszal, főtt krumplival és salátával, a többiek, hogy ezzel is a kedvébe járjanak, mind ugyanazt rendelték. Durant pedig kijelentette, hogy bort is szeretne az ebédhez, tehát rendelt azt is, és még egy martinit, de ezúttal magában. Herb Conroy enyhén kásásodó hangon megjegyezte, hogy még egy kortyocska nagyon jól fog jönni.

– Ismeri a lapomat, a Pacific-et, ugye, Herb? – kérdezte Piers.– Hogyne, volt már a kezemben.– Mi a véleménye róla? De őszintén.– Hát énszerintem bizony kurva unalmas – válaszolta kapásból Conroy,

eltüntetve a második dupla martini maradékát.– Változtatásokat tervezünk, eléggé drasztikus

változtatásokat. Ütőképes, afféle semmi-kecmec fórumot akarunk. Volna kedve kezébe venni a dolgot?

– Én tudnám, mihez kezdjek vele – mondta Conroy. – Én gatyába ráznám. Most másról sincs szó benne, csak hogy ki teszi tönkre az erdőket, meg hogy hol lehet zabálni, és ki kit izéi meg Hollywoodban.

– A legelső új számba valamilyen nagyobb sztori kellene – szólt Overby.

– Rengeteg olyan nagy sztori hever az utcán, amit senkinek sincs mersze kinyomatni – mondta Conroy. – Rengeteg.

– Például Pelican Bay? – dobta be Durant.– Egen, például.– Úgy értésültünk, hogy bizonyos érdekes változások várhatók

odalenn… gazdasági változások – jegyezte meg Dr. Wu amolyan értekező hangnemben.

– Önök felét sem értik a dolgoknak, professzor úr. Felét sem.– Mért nem küldött ki még egyik újság vagy folyóirat sem riportereket a

helyszínre? – szólt Durant. – A Los Angeles Times, például.– Hogy miért nem? Akarják tudni, miért nem?– Igen. Miért nem?– Mert ők nem tudják, milyen messzire nyúlik vissza ez az

egész.– És milyen messzire nyúlik vissza? – érdeklődött Wu.– Egészen 53-ig. Úgy ám. De ők még nem kapcsolták össze

a jelent az akkori eseményekkel, ahogy én. – Conroy belekóstolt a friss martinijába. Aztán jelentőségteljesen a

halántékára bökött a mutatóujjával. – Nekem itt van minden: nevek, dátumok, az egész. És aktáim is vannak, bizalmas akták, amikkel egy csapásra levegőbe lehet repíteni az egész mindenséget.

– Én olyan évi ötvenezer dollár körüli összeget szántam az új ügyvezető igazgatónak – mondta Piers. – Ez megfelelne magának, Herb? Persze ehhez hozzájön a reprezentációs alap meg még néhány ilyen-olyan pótlék. Ez természetesen még nem végleges ajánlat, csak szeretném tudni, beleillik-e az elképzelésébe.

Conroy végiggondolta a dolgot. Végül megfontoltan bólintott. – Igen, ötven az nagyjából rendben lenne. – Abban az évben 16 345 dollár jövedelemre számított.

– Tegyük fel, hogy az első számba összehoz egy sztorit, mondjuk, Pelican Bayről – szólt Durant. – Hol kezdené?

Conroy mindenekelőtt felhajtotta a martiniját. Aztán feltartotta a poharat, és Piersre nézett. – Mit gondol, kaphatnék még egy ilyet, Randy?

– Hát hogyne! – felelte Piers, és jelt adott a pincérnek, mire, az máris hozta az újabb adag italt.

– Szóval arra kíváncsiak, hol kezdeném? – szólt Conroy. – Hát megmondom, hol. Visszamennék egészen Bowdoinig, és 53-tól kezdeném, mert akkoriban terjedi el két kollégista szobatársról, hogy milyen "ragyogó koponya" mind a kettő, és hogy "biztosan nagy karriert fognak csinálni". Akarják tudni, ki volt az a két kollégista?

– Kicsoda? – biztatta Durant.– Vince Imperlino és egy Reginald Simms nevű tag, akinek nyilván

még hírét se hallották. De azt tudják, hogy kicsoda Imperlino, nem? Legalább magának tudnia kell – fordult Piershez.

– Tudom is.– Szóval mind a ketten elvégzik az egyetemet, aztán

Imperlino bekapcsolódik a családi üzletbe, amit ugye nem kell részleteznem, a Simms nevű fickó pedig beáll a CIA-hoz. 61-re mindketten szép utat tesznek meg felfelé a ranglétrán. Akkoriban támad valamelyik CIA-nagyfejűnek az a gagyogó ötlete, hogy bele kéne suvasztani valamit Castro fogkrémébe… kurárét vagy mi a nyavalyát. Szédületes egy ötlet, de ki valósítsa meg? Néhány észkombájn a CIA-nél végül arra az elhatározásra jut, hogy bízzák a dolgot olyanokra, akik a legtöbbet veszítettek Castro hatalomátvételével, egyszóval a csőcselékre. Na most, kinek vannak puszipajtásai az alvilági

népség között? Természetesen Simmsnek. Hogy a fenébe ne, hisz az egyiknek szobatársa is volt. Tehát Simms utasítást kap, hogy lépjen érintkezésbe a régi szobatársával, Imperlino pedig felveszi a kapcsolatot két másik, idősebb taggal, igazi alvilági nehéz fiukkal, név szerint Sam Consentinóval és Johnny Francinivel… hallottak róluk?

– Meghaltak – mondta Durant. – Mind a ketten.– Igen, és már magában ez is érdekes – mondta Conroy –, egy perc, és

visszatérek rá.Artie Wu egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Conroy kihúzza addig. A

riporternek már alig forgott a nyelve, üveges tekintete lázasan csillogott. De azért csak folytatta a mondókáját. Meg az ivást.

– Nos, Consentino és Francini állítólag három-négyszer vagy még többször is megpróbálta eltenni láb alól Fidelt, de nem sikerült nekik. De a szövetségiek már ezért is olyan hálásak voltak, hogy szemet hunytak egy-két adókihágásuk fölött, amiért pedig Atlantában tíz vagy akár tizenöt évre is lesittelhették volna őket.

– Mr. Conroy! – szólalt meg Wu.– Tessék?– Nekem úgy rémlik, mindezt zömmel olvastam már a National Enquirer-

ben múlt héten. Vagy tavaly.– Amivel azt akarja mondani, hogy ez az egész nem újdonság, igaz,

professzor úr?– Úgy valahogy, Mr. Conroy. Eltalálta.– Hát akkor ide figyeljen! Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy

megdönte… megdönet… hogy szilárd bizonyítékaim vannak arra, hogy Consentino meg Francini Dallasban tartózkodott azon a héten, amikor Kennedyt megölték? Ehhez mit szólna, professzorom?

– Azt hiszem, megkérdezném, hogyan jutott hozzá ilyen bizonyítékokhoz.Conroy tudálékosan bólogatott, majd előrehajolt, és

meglengette az ujját Wu orra alatt. – Megvannak a forrásaim, professzorkám. Csakhogy azokat nem lehet kiadni. Az ember a forrásait sose adja ki.

Mószertóni Overby, aki szeretett mindennek a végére járni, megkérdezte: – Azt akarja mondani, hogy az a két pasi ölte meg Kennedyt?

Conroy erre huncut, majd ravasz képet vágott. – Én nem mondok semmit. Még senkitől se kaptam itten fix ajánlatot, úgyhogy nem mondok se igent, se nemet.

Piers elérkezettnek látta az időt, hogy újra elhúzza a mézesmadzagot Conroy orra előtt. – Tudja, Herb, egy ekkora

városban annak, aki olyan fontos pozíciót tölt be, amilyenről beszélgettünk, sok időt kell a kocsijában töltenie. Sok haszontalan időt. Arra gondoltam, hogy talán egy limuzin sofőrrel, telefonnal és magnetofonnal ésszerű befektetés volna, mármint hatékonysági szempontból. Esetleg egy kis bárszekrény is lehetne benne, hogy a szegény utas olykor-olykor lazíthasson. Mi a véleménye?

– Hát nem hangzik rosszul.– De félbeszakítottam – mondta Piers. – Nem folytatná?– Előreugrom egy kicsit – fogott neki újra Conroy. – Dallas

után… nos, azután már Consentino és Francini semmit sem tudtak rosszul csinálni… legalábbis a szövetségiek szemszögéből, Consentino Chicagóból, Francini Miamiból irányította a hadműveleteket, és mindketten meggazdagodtak, na és egyikük se lett fiatalabb. Közben Imperlino meg nyomult előre errefelé is a partvidéken. Aztán beütött a Watergate-ügy, és minden a feje tetejére állt.

– Ezt hogy érti? – kérdezte Durant.Mielőtt még Conroy válaszolhatott volna, a pincér elkezdte

felszolgálni a rákkoktélt. Conroy merőn bámulta a magáét, meg volt róla győződve, hogy az egyik rákocska még él és fickándozik. Kivette hát két ujjal, és kettéharapta. De úgy érezte, még a szájában is ficánkol, úgyhogy sürgősen megrágta és lenyelte. Ettől aztán még az a kevés étvágya is elment.

– Hogy érti ezt a Watergate-dolgot? – firtatta Durant.– Úgy értem, hogy a kesztyű egyszeriben lekerült a

kezekről. Meg úgy, hogy Consentino és Francini egy csapásra mindenféle érdekes spekuláció célpontja lett. Mert ugye Dallas óta akkor már idestova tíz év telt el. Azok meg, akikkel annak idején a kormányzatból olyan szoros haverságban voltak, azok az emberek, legalábbis jó páran közülük, rég meghaltak. Vagy nyugdíjba mentek. Vagy repültek az állásukból, így aztán Consentino meg Francini szent tehénből egyszerre levágni való marhává vedlett. Ott álltak tehát, közel a hatvanhoz, alig várva, hogy nyugdíjba vonulhassanak, és akkor egyik percről a másikra mindenféle adózűrjeik támadtak, méghozzá komoly zűrök, és szenátusi bizottság telepedett a nyakukra. Erre aztán úgy döntöttek, hogy könnyítenek a lelkükön, és beszélni fognak:

– De nem tették – mondta Wu.– Nem, professzorom, nem tették. Mert mielőtt megtehették

volna, Consentino kapott egy golyót a fejébe valahol a chicagói háza alagsorában, Francinit pedig egy kétszáz literes olajoshordó nyelte el Miami Beachtől nem messze.

– És Imperlino? – kérdezte Durant.– Nos, Imperlinónak megvoltak a maga itteni belső

problémái. De ahogy Consentino és Francini eltűnik a színről, Imperlino egyszerre mindent megkap, amit akar, Pelican Bayt is beleértve. Ezüsttálcán nyújtották oda neki.

– Kik? – kérdezte Wu.Mielőtt Conroy felelhetett volna, a pincér elvitte a

rákkoktélt, ami Mószertónin kívül szemlátomást senkinek sem kellett, és kezdte felszolgálni a vesepecsenyét a körítéssel. Conroy majdhogynem undorral szemlélte a hússzeletet a tányérján. Overby éberen figyelte. Még öt perc, mondta magában Overby. Még vagy öt percig kihúzza. Conroy körülnézett, s végül Piersre összpontosította a tekintetét. – Hé, Randy, mit gondol, kaphatnék még egy ilyen kis pohárkával?

– Hogyne – szólt Piers, és jelt adott a pincérnek, aki szinte nyomban ott termett az újabb martinival.

– Ki adta oda Imperlinónak Pelican Bayt? – kérdezte most Durant.– Ezüsttálcán – motyogta Conroy, és húzott egyet az italából. – Úgy adták

neki.– Kik? – Durant nem tágított.Conroynak nehezére esett ülő helyzetben maradni. Ide-oda

himbálózott a széken. Alkoholmámora ködén át Durantra hunyorgott. – És mit gondolsz, pajtikám, kit hozott a városba, hogy segítsen neki szüretelni? A régi kollégista szobatársát, úgy bizony, Reginald Simmset, és ezt rajtam kívül senki se tudja, csak most ti, pajtikáim. – Piershez fordult. – Nem gondolt még arra, hogy repülőgépet béreljen a magazinjának? Nem is lenne rossz ötlet.

– Ki adta neki Pelican Bayt? – kérdezte ezúttal Piers.– Megmondom én, ki tudta a választ erre meg egy csomó más kérdésre.

Megmondom, ki tudta ezt az egész kurva sztorit még nálam is jobban. Ranshaw képviselő és senki más, de a rohadtak megölték. – Conroy a vesepecsenyéjére és a fénylő Béarnaise-szószra meredt. Olyan kellemesen melegnek látszott.

– Ki adta oda Imperlinónak Pelican Bayt, Herb? – kérdezte Artie Wu szelíd, szinte behízelgő hangon.

Conroy Wura nézett, mosolygott, aztán behunyta a szemét, lehajtotta a fejét

a meleg Béarnaise-szósszal leöntött hússzeletre, és elszenderedett.Piers ránézett Wura, majd Durantra. – Nos?Durant tűnődve ingatta a fejét. – Szerintem mindent

elmondott, amit tudott.– Nála volt az a darabka, amit kerestek?– Dallas – mondta Durant. – Daliásról nem tudtunk.– Az sehogy sem illeszkedik a képbe – jegyezte meg Piers.– Talán majd fog, ha beszéltünk a sógornőjével – mondta

Artie Wu.

A taxisofőr rázta fel Herb Conroyt.Conroy felült, és körülnézett. Tudta, hogy perceken belül

elhányja magát. Tudta a sofőr is. – Hol vagyok? – kérdezte Conroy.

– Itt lakik, öregem? – kérdezte a sofőr.Conroy kinézett. Stimmel, itt lakik. Megpróbált visszaemlékezni, mi is

történt vele, de aztán úgy döntött, jobb, ha nem emlékszik semmire. Legalábbis egyelőre.

– Mennyivel tartozom? – kérdezte a sofőrt.– Ki van fizetve, édesapám; csak igyekezzen mielőbb

kiszállni, mielőtt kidobja itt nekem a rókabőrt. Tessék. – Átadott Conroynak egy borítékot. – Azt mondták, ezt adjam oda.

Conroy átvette a borítékot, és kikecmergett az autóból. Elindult a bejárat felé, de nem tudta, eléri-e, még mielőtt rájön az okádhatnék. Feltépte a borítékot. Öt darab százdolláros volt benne meg egy kártya ezzel a szöveggel: Pechje van, de azért kösz. Overby.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Délután kettőre járt az idő ezen a bizonyos hétfőn, amikor mindaddig eredménytelen kutatóútján Eddie McBride megéhezett. Mivel pedig nem sokat törődött vele, hol vagy mit eszik, semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy a Tisztes Tolvaj koktélbárba betérjen.

A Tisztes Tolvajban tartózkodók közül sem látta Silk Armitage-et senki, így aztán egy szalonnával, salátával és paradicsommal megrakott szendvics meg egy pohár sör után McBride kiment, és a járdaszélen álldogált egy darabig fogpiszkálóra vágyva, és azon tűnődve,

hol próbálkozzon legközelebb. Pár pillanatnyi tétovázás után úgy döntött, hogy a túloldali Tex-Mex ételbár is megteszi.

Mikor kopogtak a hátsó ajtón, Silk Armitage a parókája meg a Madame Szabó-jelmez többi tartozéka után nézett. Aztán rádöbbent, hogy a bújócskának többé semmi értelme, úgy ment tehát ajtót nyitni, ahogy volt, csináltatott farmerjében, magas szárú, drága csizmában és a krémszínű selyemblúzban, amely Párizsból származott. Silk Armitage útra készen állt. A kis Sandy Choinak elkerekedett a szeme, mikor Silk Armitage ajtót nyitott.

– Azannya, hisz maga nem…– Szervusz, Sandy – köszönt rá Silk a Madame Szabós akcentusával.Sandy Choi a maga kilenc évével betáplálta felfedezését agyának

számítógépébe, megsaccolva a készpénzértékét. Lehet, hogy ötven centet is megér annak a vén szatyor Betty Mae Minklawnnak odaát. Tuti, hogy megad ötvenet. Annyit legalább.

– Mi hírt hoztál, Sandy? – kérdezte Silk a rendes hangján.– Egy dollárért megmondom – nyújtotta Sandy a szurtos tenyerét.Silk előkapart egy dollárt valamelyik farmerzsebéből.– Előbb halljuk – mondta. – Aztán majd meglátjuk.– Egy hapsi járja az utcát, és mindenkitől kérdezősködik. Azt

mondja, a Washington hogyishívjáktól van.– A Washington Post-tól? – kérdezte Silk.– Uhum, Post.– Miket kérdezget?– Azt akarja tudni, nem látta-e valaki Silk Armitage-et errefelé. – Sandy

Choi bájosan mosolygott: – Maga az, ugye? – Azzal kikapta az egydollárost Silk kezéből, és leviharzott a verandalépcsőn az utcára.

Miután rendelt egy korsó csapolt sört, amit nem szándékozott meginni, Eddie McBride úgy döntött, hogy a csaposnővel diskuráló öreg szőke tyúkkal próbálkozik. Az öreg szőke tyúk nem volt más, mint Betty Mae Minklawn, élénk társalgásba merülve barátnőjével és bizalmasával, Madge Perkinsonnal.

McBride fogta a sörét, és a bárpult végéhez telepedett vele, tisztes két bárszéknyi távolságra Betty Mae-től. A két nő ránézett, mire McBride bólintott feléjük: – Szép jó napot, hölgyeim.

Betty Mae szerette a jóképű fiatalembereket, különösen ha hasonlítottak a 40-es és 50-es évek Alán Laddjéhez, habár ez

itt korántsem olyan csinos és lányos képű. – Jó napot – köszönt hát vissza, és fél kézzel megtapogatta krómsárga méhkaptár-frizuráját, hogy nem kócolódott-e össze.

– Tony Max vagyok a Washington Post-tól – mondta McBride. Könnyed, gyakorlott mozdulattal előhúzta az igazolványát, és megmutatta Betty Maenek, az pedig tüzetesen megnézte, mert érdekesnek találta, és továbbadta Madge-nek.

Amint Madge visszaadta az igazolványtokot McBride-nak, Betty Mae megkérdezte: – Mi az isten csudáját keres maga mifelénk?

– Keresünk valakit.– Valami sztorin dolgozik?– Úgy van.– És kit keres?– Kaptunk egy fülest, hogy Silk Armitage valószínűleg itt

lakik a környéken valahol. Eltűnt szem elől, és szeretnénk utánajárni, miért.

Valami történt Betty Mae arcával, amiből McBride rögtön rájött, hogy telibe talált. Betty Mae szeme elkeskenyedett és a szája lebiggyedt, már-már rosszallóan. Résen van, gondolta McBride. Olyan képet próbál vágni, mint aki nem tud semmit, de épp az ellenkező hatást kelti. Óvatos duhaj.

– Silk Armitage, az énekesnő? – adta Betty Mae a közömböst.– Úgy van.– Ugyan mi a csudának jönne ide lakni olyasvalaki, mint ő?– Ezt igyekszünk mi is kideríteni.– Bajban van?– Ha igen, mi segíteni szeretnénk rajta.– Egy nagy sztorival, mi?– Lehetséges, ööö… – McBride "öreglány"-t akart mondani, de

visszanyelte. Ahelyett rámosolygott Betty Maere, azzal a mosolyával, amelyet ő kuplerájmosolynak nevezett. Betty Maenek láthatólag tetszett.

– Gondolja, hogy akkora sztorit tud kerekíteni belőle, hogy meg is filmesítik?

– Hát azt sose lehet tudni – mondta McBride. – Először persze őt kell megtalálnunk. De ha tényleg nagy sztori kerekedik belőle, akkor meglehet, hogy megfilmesítik.

– Tudja, mit? – Mit?– Ő maga játszhatna saját magát, hát nem? – Betty Mae

odafordult Madge Perkinsonhoz. – Te mit gondolsz?

Madge gondolatban végzett egy kis szereposztást, mielőtt véleményt nyilvánított. – Gondolom, meg tudná csinálni, de tudod, ki lenne rá igazán alkalmas?

– Ki?– Lace Armitage. A nővére.– Istenkém, tényleg! – kiáltott fel Betty Mae. – Gondold csak el, mekkora

felhajtás lenne! – McBride-hoz fordult. – Mit gondol, magát ki játszhatna?– Még igazán nem gondolkoztam rajta – mondta McBride.– Tudod, ki játszhatna őt? – fordult Betty Mae Madge-hez.– Kicsoda?– Steve McQueen.Madge a fejét rázta. – McQueen öreg hozzá.– Na igen, lehetséges. – Betty Mae újra McBride-ra nézett. –

De gondolom, ha megcsinálják, találniuk kell valakit annak az illetőnek a szerepére is, aki a nagy tippet adta az újságírónak, nem?

– Arra a személyre gondol, aki megmondja a riporternek, hol van Silk Armitage?

– Arra – felelte Betty Mae. – Azt nem játszhatja ám akárki. Mert ha nem is olyan nagy szerep vagy valami, azért rém kényes színészi feladat. – Betty Mae öntudatlan mozdulattal újra megtapogatta fején a méhkaptárt.

– Igen, arra tényleg keresniük kell valakit – mondta McBride, és figyelte, amint Betty Mae és Madge titkolózó és jelentőségteljes pillantásokat vált.

– Tán még Mary Tylor Moore is szóba jöhet? – kérdezte Betty Mae.– Ő aztán remekelne benne – mondta McBride, azzal elővett

egy golyóstollat meg egy kis noteszt, amit Mószertóni Overby tanácsára szerzett be. – Hol van Silk Armitage? – kérdezte.

– Nem mondtuk, hogy tudjuk – visszakozott Betty Mae egyszerre szemérmesen.

– Maguk ketten tudják – mosolygott McBride. – Egyébként a nevükre szükségem lesz, fel szeretném használni a sztoriban. Tehát magácska…

– Én Betty Mae Minklawn vagyok, a Betty végén ipszilonnal, a Mae végén e-vel, és M-i-n-k-1-a-w-n, ez pedig Madge Perkinson, és Silk Armitage éppen szemben lakik velem, egy háztömbnyire innen, a Breadstone 2221-ben.

McBride jegyzetelés közben palástolni próbálta az ujjongó örömét. Erőt vett magári, és feltett még néhány, főként személyes kérdést a két nőnek, akik most már lelkesen válaszolgattak, részletesség dolgában túllicitálva egymást. Végül is McBride köszönetet mondott mindkettőjüknek,

lecsúszott a bárszékről, megfordult, és elindult az ajtó felé.Amint McBride kifelé ment, egy másik vendég lépett be a

Tex-Mexbe, eléggé megtermett, szőke férfi, aki élénk skót mintás poliészter zakót, sötét nadrágot és kék inget viselt meglazított nyakkendővel. A tagbaszakadt jövevény és McBride felmérték egymást, és tapasztalata révén vagy talán ösztönösen McBride agyába nyomban egyetlen szó ugrott be. Zsaru.

A megtermett férfinak pedig, amint szemrevételezte McBride-ot és a látottakat elraktározta magában, ez villant az eszébe: baj lesz, bár hogy miféle, baj, abban nem volt biztos. A tagbaszakadt férfiú Marion Lake hadnagy volt a gyilkossági csoporttól.

Lake hadnagy felmérte a bárt, és tekintete automatikusan Betty Máén és Madge-en állapodott meg, mint a két legígéretesebb kuncsafton. Melléjük sündörgött hát, rendelt egy sört, aztán társalgási hangnemben közölte: – Bill Warren vagyok a Los Angeles Times-tól.

Betty Mae és Madge egymásra nézett, majd suttogva sietős tanácskozást tartott.

A gyors megbeszélés után Betty Mae visszafordult Lake hadnagyhoz, és közölte: – Nem állunk szóba több újságíróval, amíg vele nem beszéltünk.

– Kivel? – kérdezte Lake hadnagy.– Az ügynökünkkel.

Solly Gesininek ezúttal ki kellett szállnia a kocsijából, ha követni akarta McBride-ot. Előzőleg azonban kinyitotta kulcsával a kesztyűtartót, kivette a 38-as Smith & Wesson Centennialt, gyorsan megvizsgálta, bár ezt már egy órával azelőtt is megtette, s végül becsúsztatta a kabátzsebébe.

McBride elindult a Breadstone sugárúton a 2221-es szám irányába, és máris megtalálta, amit keresett: egy drugstore-t. Bement és a pénzbedobós telefonon felhívta Mószertóni Overby számát. Kivárt öt csengetést, és már épp le akarta tenni, amikor Overby kissé lihegve beleszólt.

– Én vagyok – mondta McBride.– A srác – mondta Overby Durantnak és Wunak, akik épp akkor léptek be

nyomában a lakásba. Durant átvette a kagylót.– Itt Durant, Eddie.– Azt hiszem, megtaláltam – közölte McBride. – De az a gyanúm, hogy

egy zsaru a sarkamban van.– Mi a cím? – kérdezte Durant.McBride megmondta a címet, és megkérdezte: – Most mit csináljak?

– Eredj be hozzá, és tartsd ott tíz percig.– Addigra ott lesztek?– Ott leszünk – mondta Durant.– Mit mondjak neki?– Mondd azt, hogy szereted, ahogy énekel – felelte Durant, és letette a

kagylót.Mikor McBride a Breadstone sugárút 2221 elé ért, pár pillanatig értetlenül

nézte a TENYÉRJÓSLÁS feliratot. Aztán vállat vont, fellépdelt a verandára, és bekopogott az ajtón. Az ajtón át Silk Armitage hangja válaszolt: – Ki az?

– Tony Max, Miss Armitage – mondta McBride. – A Washington Post-tól vagyok. Beszélni szeretnék magával.

Odabenn, az ajtó mögött Silk Armitage lehajtott fejjel állt. Talán ez lesz a legjobb megoldás, gondolta. Egyszerűen elmondok nekik mindent, aztán a többi az ő dolguk, bogozzák ki ők a szálakat. Elmondom, amit tudok, és a többit rájuk bízom. Fáradt vagyok, gondolta, istentelenül fáradt. Homlokát az ajtónak támasztotta.

– Van valami igazolványa? – kérdezte.– Hogyne – mondta McBride.– Dugja be a levélnyíláson.McBride engedelmeskedett. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó. Silk

Armitage szebb volt, mint ahogy McBride a látott fotók alapján emlékezett rá. Szebb és öregebb és fáradtabb.

– Jöjjön hátra a konyhába – mondta Silk. – Épp szendvicset csináltam magamnak.

– Rendben – szólt McBride.A konyhában végignézte, amint Silk egy éles konyhakéssel szeli a

paradicsomot. – Szóval a Post-tól van, mi? – szólalt meg közben.– Úgy van.– Kér egy szendvicset?– Köszönöm, nem.– Hát kávét?– Azt igen.– Neszkávé jó lesz?– Príma.Silk készített McBride-nak egy csésze kávét, aztán

visszatért a szendvicséhez. – Nos – szólt –, mit akar tudni? Nincs sok időm. Legalábbis itt. Már csak egy levelet várok.

McBride megpróbálta kitalálni, mit mondana egy igazi riporter, de semmi sem jutott eszébe, csupán ennyi telt tőle: – Mi lenné, ha az elején

kezdené, és onnan mesélné végig?Silk a nagy késsel vágta átlósan ketté a sajtos-paradicsomos szendvicsét. –

Na jó – mondta egy pillanat múltán –, elvégre olyan mindegy, hol kezdem.

Solly Gesini megszemlélte a Breadstone sugárút 2221. számú házat, és alig akart hinni a szerencséjének. Odabenn lesznek mind a ketten, mondta magában. Most egyszerre elintézhetem mindkettőjüket, aztán ki a házból, végig a sikátoron, és be a kocsiba, öt perc se telik bele. Gesini tudta, hogy van ott egy sikátor, mert előre tájékozódott.

A házba bejutni nem kunszt. Onnan, ahol állt, látta, hogy csak közönséges zár van a bejáraton. Sima rugós zár lehet, hacsak nincs belülről is retesz. Na, majd kiderül.

Gesini körülnézett, nem figyeli-e valaki, és mikor senkit sem látott, felsietett a verandalépcsőn az ajtóhoz. Fülelt egy pillanatig, aztán elővett egy tolvajkulcsokkal teli táskát, és kipattintotta a zárat. Még egyszer gyorsan körülnézett, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, és belopózott.

Akkor hallotta meg a hangokat. Pontosabban a női hangot. A ház hátsó részéből hallatszott. Gesini beóvakodott egy kétszárnyú, félig nyitott tolóajtón, és egy furcsa külsejű szobába jutott. Azelőtt Madame Szabó ebben a helyiségben űzte néhanapján a tenyérjóslást.

Gesini elővette a zsebéből a pisztolyt. A hangok a lengőajtón túlról érkeztek. Gesini tapasztalatból tudta, milyen előnyt szerezhet ilyen helyzetben a rajtaütéssel. Az áldozat valósággal megbénul, és képtelen cselekedni. Legalábbis egy-két másodpercig. Az pedig bőven elég.

Hirtelen kicsapta a lengőajtót, berontott, és kétszer hátba lőtte Eddie McBride-ot.

McBride már számított rá. Egy fél szempillantással előbb leolvasta Silk rémült arcáról. Épp megragadta a nagy konyhakést, mikor a golyók eltalálták.

A fájdalom ellenére valahogy megfordult, meglátta Gesinit, és belehasított a düh, akárcsak a harmadik lövés, ami ezúttal a bal karján, közvetlenül a válla alatt érte. Kényszerítette magát, hogy mozduljon. Gesini felé tántorgott vagy egyméternyit, a maradék harminc centimétert vetődéssel hidalta át. Hogy nem esik össze a nyavalyás! – gondolta Gesini, miközben hátrált. Háromszor is eltaláltam, és mégse esik össze.

A vetődés lendületével McBride tövig Gesini gyomrába döfte a konyhakést, és közben artikulálatlan kiáltást hallatott, ahogy a tengerészgyalogságnál tanulta szuronygyakorlaton, valami rikoltó-sikoltó hangot, majd felrántotta a kést, míg csontnak nem ütközött. Azután furcsamód társalgási hangnemben, szinte együttérzően így szólt: – Mondd meg szépen, hol fáj, Solly.

Azután McBride hátratántorodott, és lezöttyent a konyha padlójára. Solly Gesini pedig lenézett a mellcsontja alól előmeredő késre. Leejtette a pisztolyt, és óvatosan megérintette a kés nyelét. Úrjézus, hogy fáj! Mért kell ennek így fájni? Miután feltette a néma kérdést, amire még soha senki nem válaszolt, Solly Gesini kövér térdére rogyott, majd előrebukott a földre, sokkot kapott és elvérzett.

McBride a földön ülve nézte, hogyan hal meg Gesini. Hallotta, hogy a lány mond valamit, de nem tudta teljesen felfogni, mit. Valami olyasmit, hogy fáj-e valamim. Vajon mért kérdezi? – tűnődött McBride, aztán lefeküdt a konyha linóleum padlójára, mert fáradt volt, és fájt mindene. Még töprengett egy kicsit, miért kérdi a lány, hogy fáj-e valamije, aztán Eddie McBride meghalt; úgy halt meg, ahogy élt, kissé értetlenül.

Silk Armitage még mindig a sajtos-paradicsomos szendviccsel a kezében állt. Végül letette a konyhaasztalra, és lassan leereszkedett egy székre. Idegesen megnyalta az ajkát, kezét csaknem szertartásosan kulcsolta össze maga előtt az asztalon, lehunyta a szemét, és halkan énekelni kezdett. Énekelni akart, míg el nem dönti, mit tegyen.

Még akkor is énekelt, amikor Durant, Wu és Overby a konyhába lépett. Silk kinyitotta a szemét, abbahagyta az éneklést, és megkérdezte: – Maguk kicsodák?

Artie Wu felpillantott Eddie McBride holttestéről. – Helybeli jó barát szamurájok – mondta, és folytatta McBride tanulmányozását. – Csak kicsit megkéstünk, mint rendesen.

Durant elfordította a szemét McBride-ról, és azt mondta: – A nővére küldött bennünket, Miss Armitage. – Azzal átadta Silknek a levelet, amelyet Lace Armitage írt. Silk egy hosszú pillanatig csak nézte a borítékot, aztán feltépte és olvasni kezdte.

Mialatt olvasott, Mószertóni Overby letérdelt Eddie McBride holtteste mellé. Kemény arca ellágyult, és Artie Wura felpillantva azt mondta: – A sráccal azt tervezgettük, hogy mink is társulunk ketten, olyan partnerfélék leszünk, mint ti.

Wu bólintott, Overby térdeltében hosszan elnézte McBride-ot. Aztán a gyengédség lefoszlott az arcáról, s visszatért rá a keménység. Felállt.

– A keservit – mondta Mószertóni Overby. – Ez a terv is füstbe ment.Silk Armitage elolvasta a levelet, és felnézett Durantra. Mindjárt elsírja

magát, gondolta Durant. Vagy sírva fakad, vagy begolyózik.– Több nem telik tőlem – szólalt meg Silk Armitage nagyon

is józan hangon, amit Durant érzése szerint hajszál választott el az őrülettől.

– Akkor engedje át nekünk a dolgot – mondta Durant.Silk Armitage körülnézett a konyhában. Tekintete egy pillanatra

megpihent a két halotton. Aztán elmosolyodott, és szinte vidáman mondta: – Igen, azt hiszem, körülbelül mindent megtettem, ami tőlem telt, nem gondolják?

És csak ekkor kezdett el sírni.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Oscar Ploughman rendőrfőnök és Marion Lake hadnagy csaknem tíz perccel megelőzte a Los Angeles-i rendőrséget a Breadstone sugárúti házban, ami bőven elég volt Ploughmannek, hogy rövid, de fölöttébb érdekes, sőt hasznos csevegést folytasson Mószertóni Overbyvel.

Ploughman útban volt Lake-hez, amikor a rádiótelefon jelezte a lövöldözést. Amint a két férfi előrántott pisztollyal belépett a tenyérjósnő házába, Overbyt a jövendőmondó-szobában találták, ott üldögélt a legnagyobb lelki nyugalommal, cigarettázott és konzervsört iszogatott, amit Silk Armitage hűtőszekrényében talált.

– Maga meg kicsoda, jóember? – kérdezte meg Lake hadnagy.– Overby – felelte Mószertóni, és a lengőajtón túli konyha

felé bökött a hüvelykujjával. – Duranttal és Wuval vagyok, és odabenn van két halott.

Ploughman Lake hadnagyhoz fordult. – Nézz szét – mondja –, de tüzetesen. – Mikor Lake eltűnt a lengőajtó mögött, Ploughman hozzá fordult. – Maga meg beszéljen, de gyorsan.

– Velük van a lány – mondta Overby.– Nem sérült meg?– Nem.– És?

– Simmset és Imperlinót akarják kiütni, és tudni szeretnék, hogy maga benne van-e vagy sem. Ha igen, akkor megbíztak, mondjam meg, hogy talán hozzá tudnának járulni valamicskével a maga politikai reményeinek a valóra váltásához.

Ploughman egy darabig, talán tíz másodpercig mustrálgatta Overbyt. – Mennyi az a valamicske?

– Nem is olyan kevés – felelte Overby. – Félmillió.– És magának mi a szerepe?– Én vagyok a főbonyolító – mondta Overby. – Egyébként

összedolgozhatunk, ha úgy dönt, hogy beszáll.– Készpénzrészesedés?– Mi más lenne?Ploughman bólintott. – Benne vagyok – jelentette ki, aztán

tovább fürkészte Overbyt. Egy pillanattal később bólintott, és széles, sárga vigyora arról tanúskodott, hogy elégedett önmagával. – San Francisco – mondta –, 1965, nemzetközi biztosítási csalás. Maurice Overby. Maga volt a főkolompos.

Overby mosolygott. – Sose bizonyították rám – szólt. – Nem tudták rám bizonyítani, mert másvalaki volt.

Silk Armitage lassanként abbahagyta a sírást, mire Durant tengerparti sárga házához értek. Silk körülnézett, és gyenge, alig hallható hangon megkérdezte: – Miért ide jövünk? Mért nem Lace-ékhez?

– Mert előbb beszélni szeretnénk magával – felelte Durant.– Nem kér valamit? – tudakolta Durant. – Valami italt, esetleg kávét vagy

teát?– Van valami ennivalójuk? – kérdezte Silk. – Tudom, hogy nem illik

ilyenkor éhesnek lenni, de nem tehetek róla.– Mit szólna egy jó kis roston sült sajtos szendvicshez, mondjuk néhány

gerezd töltött olajbogyóval a sajtba belesütve?Silk halványan rámosolygott Wura. – Jól hangzik.– Teával?– Teával remek lenne.Artie Wu kiment a konyhába, Silk pedig leült a díványra.

Durant a szarvasbőr széket választotta. Silk egy pillanatig határozatlanul nézett Durantra, és az ajkát harapdálta, mintha azon tűnődne, hogyan fogalmazza meg a kérdését.

– Tudom, kik maguk ketten… mármint Lace leveléből tudom. De azt nem értem, mit akarnak csinálni tulajdonképpen.

– Szeretnénk befejezni, amit Ranshaw képviselő elkezdett.

– Ismerték Floyt… úgy értem, a képviselőt?– Nem.Silk a fejét rázta. – Akkor nem értem.– Engem eléggé személyes indokok vezetnek – mondta Durant. – Artie-t

pedig…– Személyes haszonvágy – kiáltott ki Wu a konyhából. – Nehogy már

valami fennköltebb indokot varrjál a nyakamba!– Bosszúvágy? – kérdezte Silk.– Úgy is mondhatjuk.– Kiről van szó?– Reginald Simmsről.Mikor Silk továbbra is értetlenül nézett, Durant elmondott

neki annyit, amennyit jónak látott, a kettőjük meg Simms dolgáról. Mire befejezte, Wu is előkerült a konyhából a szendviccsel meg a csésze teával. Silk kis, elegáns, de éhes harapásokkal látott neki a szendvicsnek.

Mikor végzett, kecsesen megtörülte a száját a papírszalvétával, és előbb Wura, majd Durantra nézett. – És most azt akarják, hogy elmondjam, amit a képviselő tudott?

Durant bólintott.– Arról tudnak, hogy Imperlino és Simms kapcsolata meddig nyúlik

vissza?Durant megint csak bólintott.– És Castróról meg a próbálkozásokról, hogy megmérgezzék?– Arról is – mondta Durant.– Hát Dallasról… Dallasról tudnak?– Valamit hallottunk róla – mondta Wu.– Azt a két embert, ha nem tudnák, Simms küldte oda.– Sam Consentinót és Johnny Francinit? – kérdezte Durant.Silk bólintott. – Simms vette rá Imperlinót, hogy odaküldjék

őket.– De nem azért, hogy megöljék Kennedyt? – szólt Wu. Silk szeme

elkerekedett a csodálkozástól. – Te jó ég, dehogy! Mért, maguk azt hitték?– Egyesek azt hiszik – felelte Durant. – Legalábbis úgy tudjuk, hogy azt

hiszik.Silk a fejét csóválta. – Consentino és Francini még oda sem érkeztek,

mikor Kennedy már halott volt.– Akkor miért küldték oda őket? – kérdezte Durant.– A képviselő azt mondta, senki sem érti igazán, hogyan

dolgoznak ezek.

– Kik azok az "ezek"? – tudakolta Wu.Silk vállat vont. – Ő csak úgy emlegette őket, hogy "ezek"

vagy "ők", gondolom, azokra célzott olyankor, akiknek a kezében a tényleges irányítás összpontosul.

– A CIA-re? – kérdezte Wu.– Részben. Mikor Kennedyt agyonlőtték, akkor ugye

hirtelenjében senki sem tudta, mi is történt. Nyilván maguk is emlékeznek arra a zűrzavarra. Némelyek viszont tisztán véltek látni, és akcióba kezdtek. Vagy inkább reakcióba. Érintkezésbe léptek Simmsszel, az pedig érintkezésbe lépett Imperlinóval. Imperlino aztán odaküldte Dallasba Francinit és Consentinót, mert ők még 58-ból Havannából ismerték a fickót.

– Kit ismertek? – kérdezte Durant.– Hát Jack Rubyt – mondta Silk olyan hangsúllyal, mintha kicsi és nem túl

értelmes gyerekeknek magyarázna.– Egy tisztogató emberre volt szükségük – dünnyögte Durant

elgondolkozva, és Wura bámult.Artie Wu fontolóra vette a dolgot. – Igen, ez rájuk vall, az

ilyen elintézés, igaz? Ők már így dolgoznak. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy Kennedyt mindenképpen le akarták lőni. Ezután már csak rutinmunka volt az egész. Meg kellett gátolniuk, hogy Oswald beszéljen. Azt mondja, hogy Francini és Consentino Havannában ismerték meg Rubyt?

– 58-ban – mondta Silk. – Ott ült börtönben egy ideig.– Kapóra jött – mondta Durant.– Szóval Imperlino elküldi Francinit és Consentinót Dallasba –

folytatta Wu –, azoknak meg eszébe jut ez a mákvirág, akit még Havannából ismernek, jól megdolgozzák hát, alaposan feltüzelik, mire aztán Ruby egy túlbuzgó hazafiassági rohamában lepuffantja Oswaldot élő adásban.

– Lefizették – mondta Silk.Wu ránézett. – A képviselő szerint?Silk bólintott. – Ötvenezer dollárt fizettek Jack Rubynak.– Ezt bizonyítani is tudta… mármint a képviselő? Silk

megrázta a fejét.– Mennyit tudott bizonyítani?– Hogy Consentino és Francini ott voltak Dallasban. Csak erre volt

bizonyítéka… legalábbis ebben a dologban. Hanem aztán mikor Consentinóék megöregedtek és arra gondoltak, hogy

tisztára mossák magukat, s ezzel kihúzzák a fejüket a hurokból, akkor a képviselőnek majdnem minden bizonyítéka megvolt arra nézve, hogy Imperlino utánuk ment Chicagóba, majd Miamiba, és megölte mindkettőjüket.

– Hogyhogy majdnem minden bizonyítéka?– Tudta, hogy Imperlino néha álnevet használ. Utazáskor mindig. Akkor is

álnéven utazott, mikor Ivory halála után ment le Miamiba. T. Northwood néven. Terence Northwood. A repülőjáratok utaslistáinak ellenőrzésénél tartott, mikor megölték. Aztán ezt folytattam én is. Már majdnem bizonyosságot szereztünk. Vagyis hát a ma reggeli postával kellett volna megkapnom. De hát nem jött posta, nem igaz?

– És az utaslista mit bizonyítana?– Hogy Imperlino pontosan akkor volt Chicagóban meg Miamiban, mikor

Francinit és Consentinót megölték – felelte Silk.Wu a fejét ingatta. – Elég gyenge támpont.– A képviselő rendőr volt – mondta Silk. – Legalábbis

azelőtt. Ezt ne felejtsék el. Ő tulajdonképpen azt akarta kideríteni, ki engedte át Imperlinónak az ő városát, Pelican Bayt.

– És sikerült kiderítenie?Silk megvonta a vállát. – Csak annyit, hogy megint "azok" állnak

mögötte. Mikor Imperlino megvásárolta a Pelican Bay-i lapot, senki sem tiltakozott. Amikor a szállodaépítéshez, amit most tervez, környezetvédelmi engedélyekre volt szüksége, rekordidő alatt megkapta. Ugyanez volt a helyzet a Partvidéki Felügyelőség hozzájárulásával. Nyilván mindenkit megkent. A képviselő is mindig ezt mondta: mindenki meg van kenve.

– Szóval jelenleg egyedül Imperlino ismeri a teljes sztorit? – szólt Wu.– Imperlino és Simms – mondta Silk. – Ők együtt voltak

kollégiumban, ezt tudták?– Tudtuk – felelte Durant.– A képviselő Simmsről igyekezett megtudni egyet-mást,

mikor megölték. Simms, tudják, azelőtt a CIA-nél volt, de kiugrott vagy mi. Ez nem derült ki világosan. A képviselő csak annyit tudott, hogy Simms váratlanul felbukkant Pelican Bayben egy halom pénzzel, és betársult Imperlinóhoz. Azóta Simms irányítja a dolgokat, amíg Imperlino remetét játszik abban a híres Bel Air-i házában.

– Ki ölte meg a képviselőt? – kérdezte Wu.Silk ránézett. – A felesége,

– Ezt maga sem hiszi – mondta Durant.– Nem, én nem hiszem el. Kinn voltam az autóban.

Hallottam a lövéseket. Aztán vártam, és láttam egy kocsit elhajtani. Azt nem tudtam kivenni, ki ült benne. Akkor bementem, és ott találtam mindkettőjüket. Holtan. A képviselő kinn hagyta az autóban az irattáskáját – abban volt minden, az összes bizonyíték. Illetve a java része. Ettől, azt hiszem, pánikba estem. Arra gondoltam, hátha megláttak. Megpróbáltam hát befejezni, amit ő elkezdett. De nem sokra jutottam. Felhívhatom most már a nővéremet?

– Még nem – felelte Durant.– Meddig várjak még?– Egy napot – mondta Durant. – Legfeljebb kettőt.– Akkorra túl leszünk mindenen? – kérdezte Silk. Durant bólintott. – Túl.

Mindenen. – Wura pillantott.Legjobb lesz, ha értesíted a, barátunkat Santa Barbarában.

Mondd neki, hogy jöhet a törlőrongyával.– Kiről van szó? – érdeklődött Silk. – Megtudhatom, ki az?– Egy háromnevű ipse – mondta Wu. – Whittaker Lowell

James.– És mit csinál? – kérdezte Silk.– Hát – vonogatta a vállát Durant –, általában azt, amihez a

legjobban ért: megjelenik a törlőrongyával, és szépen eltakarít mindenki után.

Másnap, kedden, június huszonegyedikén hajnali kettőkor Durant álmatlanul feküdt az ágyán, keze a feje alatt, és a sötétbe bámulva hallgatta a vendégszobából hallatszó zokogást. Már csaknem egy órája hallgatta.

Végül is felkelt, végigment a rövid folyosón, be a másik hálószobába, és meggyújtott benn egy tompa fényű éjjeli lámpát. Silk Armitage összekuporodva feküdt az ikerágyak egyikén, és a párnájába zokogott.

Durant egy pillanatig mozdulatlanul bámulta, aztán odament az ágyhoz, és leült a szélére. Kinyújtotta a kezét, és óvatosan, szinte tétovázva kezdte kisimítani a szőke hajat Silk szeméből.

– Olyan… olyan iszonyúan félek – hüppögte Silk.– Már majdnem túl vagyunk mindenen.– Én… én már nem is tudom, milyen érzés az, ha nem fél az ember.– Még egy kis kitartás… legfeljebb két nap.

Miközben Durant a haját simogatta, Silk zokogása elcsitult. Megfordult fektében, és szorosan odabújt a férfihoz. És ekkor Durantot hatalmába kerítette az érzés, amiről azt hitte, talán már nem is képes rá. Vágyat érzett, és még valamit: oltalmazó szeretetet, ami nagyon közel járt a szánalomhoz. Valószínűleg túlságosan közel. Mindenesetre abbahagyta az elemezgetést, és átengedte magát annak, ami történni fog, ha ugyan megtörténik egyáltalán. Ekkor még erősebben érezte, csaknem tisztán szexuális vágy volt már, lefelé áramlott az ágyéka felé, és ott végleg átvette az uralmat.

Durant keze Silk fejéről lejjebb csússzam, s már a testén vándorolt. Silk az ő ingét viselte, Durant keze az ing alá siklott, majd végig a lány mellein, s végül le a combja közé. Silk sóhajtott, és közelebb fészkelődött hozzá. Durant csak ült egy pillanatig, aztán lehajolt, és megcsókolta a lányt, bár nem volt biztos benne, nem felejtette-e még el, hogyan kell. Hát nem felejtette el, és a csók hosszúra nyúlt – nyitott szájú, kellemesen nedves csók, tele kölcsönös szexuális ígéretekkel, úgyhogy Durant kissé aggódott, képes lesz-e beváltani a felajzott reményeket.

A csók után felkapta Silket.– Azt hiszem, több helyre lesz szükségünk – mondta. Silk bólintott és

mosolygott, de nem szólt semmit. Durant kivitte a szobából, végig a rövid folyosón és be a saját hálószobájába, s ott gyengéden letette az ágyra. Egy pillanatig csak állt és nézett le rá. Silk felmosolygott rá.

– Meggondolta magát? – kérdezte.– Nem – szólt Durant. Azután bebújt az ágyba, és szeretkeztek, és ha nem

is volt tökéletes, azért sokkal jobban sikerült, mint várta.

Másnap reggel Durant arra ébredt, hogy Silk Armitage hasra fordulva, a könyökére támaszkodva fekszik mellette, és őt fürkészi.

– Szia – mondta a lány.– Jó reggelt.– Kérdezhetek valamit?– Persze.– Te szűz vagy? Úgy értem, az voltál?Durant mosolygott. – Igen, tulajdonképpen az. Bizonyos értelemben.– Nem panaszkodni akarok – mondta Silk –, de azt hiszem, rád férne egy

kis gyakorlat.– Szerintem is.

– Most mindjárt?Durant újra elmosolyodott. – Persze – mondta. – Most mindjárt.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Mószertóni Overbyt hívták át, hogy "pótmamáskodjon" Silk Armitage mellett, aki Mószertóni érkezésekor éppen zuhanyozott.

– Ploughman készen áll a bevetésre? – kérdezte Durant.– Készen bizony. Hanem tudod, egész érdekes figura az öreg.Durant bólintott. – Gondoltam én, hogy ti ketten jól kijöttök egymással.– És mi legyen a lánnyal?– Telefonálás nincs, se ha őt hívják, se ha ő akar hívni

valakit – mondta Durant. – És senki se mehet ki innen vagy jöhet be ide. Az égvilágon senki, kivéve Artie-t vagy engem.

– És én mit csináljak itt vele?– Mesélj neki – javasolta Durant.– Tudja, mért vagyok itt?Durant bólintott. – Tudja. Te csak arra ügyelj, nehogy meggondolja magát.Durant valamivel déli tizenkettő előtt ért Santa Monicában a

Kilencedik utcai ház elé, hogy felvegye Wut. Az már épp be akart szállni Durant Mercedesébe, de hirtelen megtorpant, lehajolt, és az arcába bámult Durantnak, aki már a kormánynál ült.

– Mi történt teveled? – kérdezte.– Ezt meg hogy érted? – kérdezte vissza Durant.Wu nem vette le róla a szemét. – Nem is tudom. De ez a

feldobott hangulat, ez a magabiztos mosoly, ezek a ragyogó szemek! Ha nem tudnám, amit tudok, azt mondanám, téged megerőszakoltak.

– Ümmm – dünnyögte Durant.– Mit jelentsen ez az "ümmm"?– Azt jelenti, hogy nem óhajtok róla beszélni.– Ezt megünnepeljük – mondta Wu, beszuszakolva terjedelmes testét

Durant mellé. – Vendégem vagy ebédre El Charrónál.– Jézusom – nyögött Durant –, már megint!– Persze – mondta Wu. – Miért ne?– Tudod, mi vagy te, Artie?– Mi?– Mexikó-buzi.

– Lehet – bólogatott elégedetten Wu a célzásra. – Nincs kizárva.

Durant, aki már végzett guacamole-salátájával, elnézte, hogyan kebelezi be Artie Wu az utolsó morzsáig a 4,25 dolláros hatalmas fatányérost: tamales, enchiladas, burritos, frijoles refritos, rizs és saláta tömkelegét.

Wu sóhajtva hátradőlt, és megtapogatta tekintélyes pocakját. – Istenkém, ez jólesett.

Durant cigarettára gyújtott. – Ő sem tud mindent – szólt, beleejtve a gyufaszálat a hamutartóba.

Wu bólogatott. – Vajon a képviselő ismert minden részletet?– Egyáltalán nem vagyok biztos benne. De az, amit tudott, elég lett

volna a bulvárlapoknak egy szédületes főcímhez.– Teszem azt: A CIA UTASÍTÁSÁRA NÉMÍTOTTÁK EL OSWALDOT.

Ilyesmire gondolsz?– Én szívesen olvasnám – mondta Durant.– Én is, de hát ez csak egynapos szenzáció lenne, ha nem sikerülne

bizonyítani, ki adta az utasítást Simmsnek.– Láthatólag mindenki meg van róla győződve, hogy a képviselő

ezt is tudta.– Mindenkin persze Imperlinót és Simmset érted. Durant bólintott. – Most

pedig nyilván arról is meg vannak győződve, hogy Silk mindent tud, amit a képviselő tudott, sőt talán még többet is.

Wu elmosolyodott, és szájába dugott egy hosszú, karcsú szivart. – Ne ábrándítsuk ki őket.

– Ne is, inkább mást ajánlok – mosolygott vissza Durant.– Gyerünk, és kellemetlenkedjünk kicsit Reggie-nek.

Chuck Westnek nem volt ínyére se a nézésük, se a modoruk, se a mosolygásuk.

Wu és Durant West irodájában álldogáltak a Ransom Toronyház tizenötödik emeletén. West betessékelte az irodájába, de hellyel nem kínálta őket. Csak azt magyarázta, miért nem beszélhetnek Mr. Simmsszel. Mr. Simmsnek, közölte, fontos értekezlete van.

Artie Wu pöfékelt a szivarjából. – Fontos értekezlete van – ízlelgette a frázist. – Nos, mi régi barátai vagyunk, úgyhogy megvárjuk.

– Sajnos, az lehetetlen – mondta West. – Az értekezlet eltarthat egész délután.

Durant mosolygott. – Akkor várunk egész délután.West erre félredobta az udvariasság álarcát, ami különben is csálén állt

rajta, ha ugyan viselte egyáltalán. Az ajtóra mutatott. – Kifelé – mondta. – De tüstént.

– Ez nekünk szól? – kérdezte Wu szemlátomást elképedten, sőt megbotránkozva.

– Maguknak.Wu mosolygott. – Nem.West elgondolkodva bólogatott. – Akkor legjobb lesz, ha intézkedem, hogy

valaki segítse be magukat a liftbe, vagy esetleg le a lépcsőn, majd meglátjuk, mekkorát repülnek.

West elindult az íróasztala felé, de Wu elébe állt. Egyforma magasak voltak, de Wunak legalább tizenöt kiló előnye volt Westtel szemben. Másrészt viszont West legalább hét-nyolc évvel fiatalabb volt. Durant kíváncsian figyelt, mert az összecsapás érdekesnek ígérkezett.

Artie Wu a szája sarkába tolta a szivarját. Aztán tüzetesen szemügyre vette Westet, megcsodálta a szép frizuráját és napbarnította arcszínét, a remek szabású szarvasbőr zakót, a bézs színű inget és a sötétbarna kötött nyakkendőt. Wu bólintott, mint aki elégedett a látottakkal, és jó erősen gyomorszájon vágta Westet. Kétszer.

West felhördülve előregörnyedt, és két kezét a gyomrára szorította. A jobb keze azonban máris elindult a zakója alá. Wu elkapta, vasmarokkal tartotta, másik kezével pedig benyúlt a zakó alá, és egy kis automata pisztolyt húzott elő.

Megnézte, majd átadta Durantnak. – Jézus – mondta –, egy igazi Beretta.West felegyenesedett, és dühösen meredt Wura.– Nahát – lengette meg Wu kissé a Berettát. – Gyerünk, lepjük meg

Reggie-t.West a műanyag lapocskával kinyitotta a Simms irodájába

vezető acél tolóajtót. Wu egy fejmozdulattal jelezte, hogy ő menjen előre. West bement, Wu és Durant a nyomában.

Simms felpillantott póklábú íróasztaláról. Arcán mosoly jelent meg, nagyon meleg, nagyon fehér mosoly. – Nicsak, Artie! – szólt. – És Quincy! Micsoda kellemes meglepetés.

– Nem akartunk zavarni, mikor hallottuk, hogy el vagy foglalva – mondta Wu –, de ez a te Mr. Wested betuszkolt bennünket.

– Én nem is…Simms közbevágott. – Távozhat, Charles.– Biztos benne, uram? Úgy értem…– Megmondtam. Távozhat.– Fogja, öcskös – nyújtotta oda Westnek a Berettát Wu.

West majd felnyársalta a szemével Wut, aztán kiment. Simms közben felállt, arcán még ott fénylett a fehérlő, már-már félénk mosoly. Durant jól megnézte magának, s közben elemezni próbálta az idősebb férfi iránt érzett érzéseit. Rájött, hogy valamiféle enyhe, szinte tárgyilagos ellenszenvet érez, de nem gyűlöletet, s ez meglepte. Hamarjában nem is tudta, kellemes-e a meglepetés vagy sem.

– Nahát – szólt Simms –, ezt meg kell ünnepelnünk. Üljetek már le. – Az íróasztala előtti két székre mutatott. Miután két látogatója leült, megkérdezte tőlük: – Nos, mit isztok?

– Te még mindig armagnacot iszol? – kérdezte Durant.– Persze.– Akkor kezdjük azzal.Simms a bárszekrényhez lépett, és egy nagyon réginek

látszó palackból töltött három pohárba. A poharakat egy kis ezüsttálcán hozta oda, és előbb Durantot, majd Wut szolgálta ki.

Azután felemelte a maga poharát: – Hát akkor a boldogulásunkra!Kortyintott az italából, figyelte, ahogy Durant és Wu is megízleli a magáét,

aztán az íróasztala mögé ment, és visszaült a helyére.– Persze hallottam, hogy itt vagytok a városban. Durant mosolygott, de

nem szólt semmit. Wu szippantgatott a szivarjából, és tovább barátkozott az armagnackal.

– Üzletileg vagytok itt… vagy csak átutazóban? – puhatolózott Simms.Durant megint mosolygott. – Kétmillió dollár – mondta.Simms bátorításformán bólintott. – Érdekes summa!– Meg akarjuk kapni – mondta Durant.– Az csak természetes. És kétségkívül meg is érdemlitek.Durant hörpintett a poharából. – Nálunk van a lány.– Nocsak.– Kétmillióért a tiéd.– Csakugyan?– Tud néhány érdekes információt, Reg – szólt Wu –, rólad és

Imperlinóról és Daliásról és Jack Rubyról meg az egész miskulanciáról. A képviselőnek, úgy látszik, kitűnő szimata volt. De hát zsaru volt valaha, nem igaz? Méghozzá nem is akármilyen zsaru, mint hallottam.

– Ügyes húzás – bólogatott elismerőleg Simms. – Nemcsak ügyes, de agyafúrt is, és egyáltalán nem vall rátok.

Durant egyetértőleg bólintott. – Nem mondom, kicsit aljasnak érezzük magunkat tőle, de valahogy majd csak túltesszük magunkat rajta.

– A pénz az biztosan segít majd – tódította Wu.– Azt persze elhiszem, hogy nálatok van a lány.– Mert ha nem hiszed – mondta Wu –, el is hozhatjuk az egyik fülét.– Nem egészen így értettem. A lány nyilván nálatok van, de ugyan mit tud,

ami olyan iszonyú drágává teszi?Durant felhajtotta a konyakját, és a poharat Simms íróasztalára tette.

Simms fogta, és áttette az ezüsttálcára. Durant cigarettára gyújtott, és a magasba fújta a füstöt.

– Hát akkor lássuk csak, mit is tud? – kezdte. – Birtokában vannak repülőgép-utaslisták, és kettőn is szerepel Mr. T. Northwood neve, egy a miami és a chicagói járaton. A T. az a Terence rövidítése. Terence Northwood. Ez tehát az egyik dolog, amit tud.

– Nahát, ez érdekes – jegyezte meg Simms.– Gondoltuk, hogy érdekelni fog – mondta Wu. – Mellesleg hogy van a

hajdani szobatársad?– Kedves tőled, hogy érdeklődsz, Artie – mondta Simms. –

Remekül érzi magát.– Nagyszerű. Nagyon jó lenne, tudod, ha magaddal hoznád

holnap, mikor a pénzért jövünk.– Holnap? – szólt Simms. – Ilyen hamar?Durant bólintott. – Ilyen hamar. Holnap reggel tízkor.– Hallod-e – mondta Simms –, kezdem elhinni, hogy komolyan beszéltek.– Kitűnő észrevétel – mondta Durant.Simms jobban szemügyre vette Durantot. – Te megváltoztál, Quincy,

tudod-e? Valahogy sokkal ööö… határozottabb vagy, azt hiszem.– De még mennyire.– Érdekes. Nos, természetesen én ebben egyedül nem dönthet ék.Wu felemelkedett, fogta Durant poharát meg a magáét, és a bárszekrényhez

sétált. – Iszunk még egy kicsit a piádból, Reg, amíg te mész és felhívod a jó öreg Vince-et. Megmondhatod neki, hogy húsz perce van a döntésre. A szokásos ábra. Ha addig nem adunk hírt magunkról, a lány a nyilvánosság elé tárja a bizonyítékait. Jó nagy »port verne fel.

Simms felállt. – Hát jó, kellemes iszogatást, mindjárt jövök.Tíz perc sem telt bele, már jött is vissza. – Hajlandók vagytok alkudozni

egy kicsit az árról?– Nem – mondta Durant. – Az ár az fix,Simms sóhajtott. – Ettől féltünk mind a ketten. Nyilván

valami romantikus meggondolás szegény Eddie McBride-dal kapcsolatban, vagy ilyesmi.

– Közel jársz hozzá – mondta Durant.– Nos, ahhoz viszont ragaszkodunk, hogy mi válasszuk meg a helyet.– Oké – szólt Durant.– Egy tengerparti ház itt Pelican Bayben, egészen

elhagyatott hely. Irodaháznak használták, míg a környező épületek lebontása folyt.

– Most kié? – kérdezte Durant.– A városé, de nekem szabad bejárásom van. Rajzoltam is nektek egy

térképvázlatot. – Odaadta Durantnak, az megnézte, bólintott, és eltette.– Hát akkor – mondta Simms – holnap tízkor.– Imperlino ott lesz? – tudakolta Wu.– Ott bizony.Wu felemelkedett, Durant nemkülönben. – Még valamit, Reg – szólt

Durant.– Nos?– Én viszem be a lányt, Artie odakinn vár. Ha valami trükkel

jöttök, Artie olajra lép. De a nyomotokba fog szegődni előbb vagy utóbb. Ismered Artie-t. Ronda egy alak. Jusson eszedbe, valahányszor felriadsz éjjel, hogy az utolsó mandzsu rád les. – Durant borzongást mímelt. – Jézus segíts!

Simms mosolygott. – Észben fogom tartani.– Úgy legyen – mondta Durant.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Másnap, vagyis szerdán, június huszonkettedikén reggel tíz előtt négy perccel a nagy Chrysler, a kormánynál Artie Wuval, megállt a néptelen, lezárt út mellett, mintegy ötven méterre a szürke, kétemeletes, favázas háztól, amely a külseje után ítélve inkább Cape Codra illett volna, semmint a dél-kaliforniai tengerpartra.

A háztól jobbra is, balra is szabályos távközönként a lebontott többi épület alapjának a maradványai látszottak. A szürke ház kocsibehajtóján egy újabb típusú Ford LTD parkolt.

– Úgy látszik, már itt vannak – szólt Durant, óvatosan körültekintve. – Szerinted hogy fest?

Artie Wu pár pillanatig méregette a házat. – Mint egy csapda – mondta, és

az órájára nézett. – Felkészültél?– Hány óra?– Van még egy-két perc.– Érkezzünk csak korán – mondta Durant.Odabent, a szürke ház valaha nappalinak használt

helyiségében Vincent Imperlino Reginald Simmset figyelte, aki egy erős, viaszolt fekete fonalat kötözött a 38-as Colt automata pisztoly ravaszvédő kengyele köré. Aztán fogott egy közönséges rajzszöget, és annak a segítségével fellógatta a pisztolyt az ütött-kopott, ócska íróasztal üreges aljára, éppen szembe az ajtóval, amelyen át Durant be fog lépni.

– Erre a mocskos kis fogásra még odabenn tanítottak bennünket – szólt ki Simms az asztal mögül, sőt félig-meddig alóla. Belenyomta a rajzszöget a fába, jól rátekerte a fonalat, amelynek a végén a pisztoly lóbálódzott. Aztán felállt, és leporolta a kezét.

– Fordítva csüng persze, de így is jól jöhet.– Gondolod, hogy tényleg szükségünk lesz rá? – kérdezte Imperlino.– Egy rejtett lehetőség megnyugtató lehet akkor is, ha nem

használja ki az ember.– Erre is odabenn tanítottak?– Nem – felelte Simms –, azt hiszem, ezt most rögtönöztem.

Artie Wu kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, és visszahajtotta a takarót. A lehajtott hátsó ülések kemény fekvőhelyül szolgáltak Silk Armitage-nek. Két keze hátra volt kötözve, a szája tapasszal betapasztva, szeme tágra nyílt és rémült.

Wu felhúzta ülő helyzetbe, aztán kiemelte a kocsiból, és talpra állította Durant mellé, aki csak egy pillantást vetett rá, és visszafordult a ház felé.

– Fenemód elhagyatott helyet választottak, annyi szent – mondta.Wu is a házra pillantott, és egyetértőén bólintott. – A

következő néhány perc fölöttébb érdekesnek ígérkezik.– Uhum – dünnyögte Durant. Megfogta Silk könyökét. – Hát akkor – szólt

–, gyerünk.Wu tekintetével követte Durantot, aki végigvezette Silk

Armitage-et az elhagyott út repedezett cementjén, fel a kocsibejárón és be a pusztulásra ítélt házba. Mikor eltűntek a szeme elől, rágyújtott egy szivarra.

Mielőtt beléptek a házba, Durant elővette a zsebéből a 38-as revolvert. Lelógatott jobb kezében tartotta. Balja nem

engedte el Silk Armitage könyökét.A ház ajtaja már nyitva volt, Durant tehát bement, kissé

maga előtt terelve Silk Armitage-et. Reginald Simms kijött a nappali szobából, és a kis előtérben állt. Akárcsak Durant, ő is pisztolyt tartott hanyagul lecsüngő kezében, mégpedig automatát, amely Durant szerint igencsak hasonlított az előző nap Chuck Westnél látott Berettára.

– Nos, Quincy – szólalt meg Simms –, mint látom, egyikünk se bízik a másikban túlzottan.

– Aligha.– Idebenn vagyunk – mutatott Simms a nappali nyitott ajtajára.– Csak utánad – mondta Durant.Simms mosolygott, és bólintott. – Hát persze.Simms nyomában Durant bekormányozta Silket a szobába, és

szorosan a sarkában maradt. Gyorsan körülpillantott a helyiségben. Az a magas, testesedő férfi ott az egyenes hátú faszéken a sarokban Imperlino lesz. Volt még két másik szék is, kiselejtezett fatákolmányok, de rajtuk, meg a kivénhedt, ragyás íróasztal mögött álló széken kívül más bútor nem is volt a szobában, csak a két bőrönd a földön, szemlátomást vadonatúj mindkettő, akkora, mint egy-egy nagyobb víkendtáska.

– Nos, azt hiszem, mindenki tudja, ki kicsoda – szólt Simms –, úgyhogy a bemutatás valószínűleg szükségtelen, sőt tapintatlan lenne.

– Hadd üljön le a hölgy – mondta Imperlino.Durant az egyik faszékhez irányította Silket. A lány leült,

szeme még ijedtebbre tágult, mint az imént. Előbb Imperlinóra nézett, aztán Simmsre, és végül Durantra. Durantra hosszú ideig bámult, majd ernyedten lehunyta a szemét, és hátraroskadt a széken. Egy pillanat múltán felnézett megint, és kipillantott az ablakon az óceánra, mely kéken villódzott a meleg júniusi napfényben.

– Térjünk rá a pénzre – szólalt meg Durant.– Itt van a két táska – mondta Simms.Durant odament a bőröndökhöz, letérdelt, és kinyitotta az

egyiket. Pisztolyát a jobb kezében tartotta. A bőrönd színültig volt ötven- és százdolláros bankjegyekkel, mindegyik kötegét vastag vörös gumiszalag fogta össze. Durant beleturkált bal kezével a bankjegycsomóba, alulról kivett egy-két köteget, és végigpörgette a bankjegyeket.

– Hogy te milyen gyanakvó vagy, Quincy! – szólt Simms. Durant becsukta

a táskát, kinyitotta a másikat, és azt is hasonló vizsgálatnak vetette alá. Mikor megelégelte, becsukta a második bőröndöt is, és felállt.

– Na – mondta –, ezzel, azt hiszem, el is intéztünk mindent.– Nem – szólalt meg Imperlino felemelkedve. Nála is

pisztoly volt, Durant úgy látta, egy Luger. De nem nagyon nézte meg, mert Imperlino nem őt vette célba. Ehelyett Silk Armitage-re fogta a fegyvert, de csak amúgy hanyagul.

– Hogy érti azt, hogy nem? – kérdezte Durant.– Saját védelmünk érdekében, Mr. Durant, kénytelen lesz ön

is részesévé válni a fiatal hölgy meggyilkolásának – felelte Imperlino nyugodt, érvelő hangnemben.

– Én ugyan nem fogom megölni – jelentette ki Durant.– Nem is, persze hogy nem – mondta Imperlino. – Azt majd

én elintézem… a legnagyobb sajnálattal, bár efféle megjegyzés e pillanatban ízléstelennek hat az én szájamból. Mivel azonban ön eladta őt nekünk, és most tanúja lesz a halálának, így a törvény szemében éppoly bűnösnek számít majd a halálában, akár Reg, vagy én.

Durant bólintott. – Nemhiába hallottam én, hogy maga dörzsölt fickó.Imperlino nem vett tudomást a megjegyzésről. – Essünk túl

rajta.– És ragyogó elme is, úgy hírlik – folytatta Durant. – Már Bowdoinban

megmutatkozott.– Mire akar kilyukadni, Mr. Durant?– Nos, ha én olyan ragyogó elme hírében állottam volna Bowdoinban,

akkor biztosan lenne annyi sütnivalóm, hogy némi gyanakvással fogadjam hajdani kollégiumi szobatársamat, aki váratlanul beállít hozzám kétmillió lopott dollárral, amit a saigoni nagykövetségről fújt meg. Kétmillió dollárral, amit még csak nem is keresnek, mert mindenki úgy tudja, hogy elégették. S méghozzá ez az én öreg cimborám, a lelkes CIA-ügynök, egyszerre csak úgy ukmukfukk kiugrik, sőt renegáttá válik. Hát ez nekem: szöget ütött volna a fejembe. Úgy bizony, jó uram.

Imperlino Durantra meredt. Végül igen óvatosan megkérdezte: – Miért?– Hogy mért kéne gyanakodnia? Nos, nézzük a dolgot a

következőképpen. A vietnami háború már épp a végét járta, mikor maga megkezdte hadműveleteit Pelican Bayben. Ezt nevezhetjük véletlen egybeesésnek, de a történet során ez az első és utolsó eset. Régi szobatársa tehát visszatér Saigonba a harcokból – megkeseredett, cinikus lett, szinte kiégett. Váratlanul kínálkozik

az alkalom, hogy ellopjon kétmillió dollárt, mégpedig annak kockáztatása nélkül, hogy valaha is felfedezik. Nos, ellopja. Ki nem tenné meg? És hogy könnyebben véghezvihesse, igénybe veszi egy bizonyos McBride segítségét, aki nem nagy lumen, de nem is túl ostoba. Amolyan átlagpolgár.

– Hát aztán el is lopják a pénzt, és elrejtik jobb időkre, majd, és szerintem itt van a bökkenő, Simms találkozót beszél meg McBride-dal, méghozzá Los Angelesbe. Pontosabban szólva Beverly Hillsbe. De aztán nem jelenik meg, szegény Eddie pedig összevissza bolyong a városban, és próbálja elsózni valakinek pár ezerért annak a helynek a térképét, ahol legjobb tudomása szerint még mindig ott van az elrejtett kétmillió.

– És vajon miért tett így a hajdani szobatársa, Imperlino? Miért nem ment el a találkára, és mért nem kenyerezte le Eddie-t valami jó időhúzó kifogással és pár ezressel? Eddie ennyivel is boldogan beérte volna. Ehelyett Eddie ide-oda tévelyeg Los Angelesben, mint valami két lábon járó, beszélő hirdetőoszlop, amelyikről lerí, hogy azt a pénzt tényleg ellopták.

– Egyszóval kit akart meggyőzni a maga régi szobatársa? – Durant szomorúan csóválta a fejét. – Attól tartok, magát.

– Azt akarja mondani, hogy nem is lopták el? – kérdezte Imperlino lágyan.– Én azt mondom, hogy valaki ellopatta velük.Imperlino ránézett Simmsre. – Nos?Simms könnyedén vállat vont. – Csak próbálja kidumálni

magát a szorult helyzetéből, Imp.Imperlino bólintott, és visszafordult Duranthoz. – Folytassa.– Nyilvánvaló az egész. Ugyanaz a valaki, aki ellopatta velük a pénzt, úgy

döntött, ideküldi maga után Simmset. Méghozzá úgy, hogy beleláthasson a maga kártyáiba. Úgy okoskodtak tehát, hogy legjobb, ha tisztátalan kézzel érkezik. A Saigonból származó piszkos pénz ötlete tökéletesnek látszott. Valaki fenn Washingtonban hallott az elégetendő hatmillióról, úgyhogy megrendezték a dolgot. Fényesen bevált minden. A rejtélyes csalétek-pénz. És a tanácstalan Eddie McBride élő tanúbizonyságául annak, hogy nem csalás, nem ámítás, a pénzt tényleg ellopták. Maga persze bevette a mesét, akárcsak az új partnerét a buliba, bár mostantól kezdve én a maga helyében ügyelnék a hátamra.

Imperlino udvariasan mosolygott, mintha köszönetet mondana Durantnak valamely hasznos, de nem túlzottan fontos információért. Majd, szinte ugyanazzal az udvarias mosollyal,

sebesen hajdani szobatársa felé fordult, és már épp célzásra emelte a pisztolyát, amikor Simms kétszer mellbe lőtte.

Az udvarias mosoly tovatűnt, majd visszatért, hogy aztán megint eltűnjön, ezúttal örökre. Imperlino pedig hátratántorodott, és lecsúszott a fal mentén a földre, s ott a porban, a csupasz fapadlón ülve halt meg, mindvégig Simmsre meredve, és arcáról a mély csalódottság kifejezését még a halál sem tudta teljesen letörölni.

– Oké, Reg – fogta rá Simmsre a pisztolyát Durant. – Csak semmi sietség vagy fondorkodás. Fordulj meg szépen, és tedd le oda az asztalra. Csak szép lassan, komótosan.

Mikor Simms megfordult, Durantot meglepte az arcát eltorzító, szinte végtelen fájdalom. De hát milyen képet vágjon valaki, gondolta Durant, aki épp megölte a legjobb haverját? Joggal vág fancsali pofát.

Simms eleget tett az utasításnak. Letette a Berettát az íróasztalra, és lassan Durant felé csúsztatta.

– Most pedig ülj le, és tedd a két kezedet az asztalra – dirigálta Durant, miközben óvatosan nyúlt a, Beretta felé. Felvette, és a zsebébe süllyesztette.

– Előbb vagy utóbb úgyis meg kellett tennem – mondta Simms elgondolkodó, érvelő hangnemben, ami cseppet sem volt összhangban elkínzott arcvonásaival.

– Meg? – kérdezte Durant, és gyorsan Silk Armitage-re pillantott, aki mereven bámulta a halott Imperlinót. Egyszerre lassan ingatni kezdte a fejét, és javában ingatta, mikor Durant pillantása visszatért Simmsre.

– Nem hiszel nekem? – kérdezte Simms.– Nem sokat számít, hogy én mit hiszek.– Szegény Eddie McBride-dal kapcsolatban persze igazad

volt. Ő hitelesített engem, hogy úgy mondjam.– Ki küldött téged ide, Reg?Simms vállat vont, arcáról a fájdalom részben lefoszlott

már. Helyébe kérdő tekintet költözött. – Nem számít – felelte. – Én most arra vagyok rettenetesen kíváncsi, mit szándékozol tenni velem.

Durant pár másodpercig némán meredt Simmsre, csak azután felelt: – Pillanatnyilag azt próbálom eldönteni, meghúzom-e a ravaszt.

– Hogy meg kellene-e húznod, vagy hogy képes vagy-e rá?– A kellene a kemény dió – mondta Durant. – A képesség nem jelent

problémát.Simms mosolygott, már láthatólag egész vidáman. – Nem fogod te

meghúzni, Quincy. Soha.– Pedig lehet, hogy élvezném.

– Csodát. Csak nem fogod megölni a saját testvéredet. Illetve a féltestvéredet.

A fegyver megingott Durant kezében, ahogy ez a kegyetlen, teljesen váratlan csapás mellbe vágta. Önvédelemből gépiesen él is vetette a gondolatot nyomban, aztán elfogadta, ismét elvetette, majd pedig végérvényesen elfogadta, ezzel véget vetve a kilétére vonatkozó örökös találgatásainak. Ugyanakkor hirtelen ráébredt, hogy valójában nem is kívánt véget vetni a bizonytalanságnak. Ezen a talányon tűnődött javában, mikor Artie Wu csendesen besétált a szobába.

– Éppen elmondtam Quincynek, Artie – szólt Simms –, hogy testvérek vagyunk. Teljesen döbbentnek látszol, Quincy. De gondolj csak bele. Mit gondolsz, mért pesztrálgattalak, mióta csak felbukkantál ott a mexikói zöld mezőben annak idején? Én hoztalak ki a börtönből, aztán bedugtalak a Békehadtestbe, és később is szemmel tartottalak, nehogy nagyobb bajba kerülj. Anya ígértette meg velem persze. Mellesleg anya lány neve volt Quincy. Rémes egy jelenet volt a halálos ágyánál… tudod, milyen az.

S mintegy nyomatékul Simms jobb keze kecses mozdulatra lendült, szinte egy színész gyakorlott gesztusával, és hanyagul a jobb térdén állapodott meg, majdnem az íróasztal alatt. Simms óvatosan mozdította előre a kezét, míg meg nem markolta az asztallap alatt láthatatlanul felfüggesztett automata agyát.

Simms megfeszítette az ujját, és rákezdte: – Mert látod csak, Quincy… –, de társalgó kedvének egyszer s mindenkorra véget vetett Artie Wu, aki előrántotta revolverét a zsebéből, és közelről belelőtt Simmsbe, egyszer a torkába és kétszer a mellébe, a szíve tájékába.

A golyók hátratántorították Simmset ültében, de aztán előrerogyott az asztalra, és egy pillanat múltán tehetetlenül lecsúszott a földre.

Wu az íróasztalhoz lépett, benyúlt alá, előrántotta az elrejtett automata pisztolyt, és az asztalon odacsúsztatta Durant felé, aki még mindig szótlanul és megrökönyödve állt a szoba közepén.

– Nem kell neked testvér – mondta Artie Wu. – Itt vagyok neked én.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Durant végül is megmozdult. Megkerülte az asztalt, és lebámult Reginald

Simms holttestéré. Na, bátyó, gondolta, és maga sem tudta, miért nem veszi le róla a szemét.

Artie Wu visszatette a revolverét káprázatos selyemöltönyének egyik zsebébe. Aztán a farzsebéből egy kis ezüstflaskát húzott elő. Lecsavarta a tetejét, és odanyújtotta Durantnak.

Durant még mindig Simmsre tapadt tekintettel meghúzta a konyakot. Aztán Silk Armitage-hez ment, letette a fiaskót, óvatosan lehámozta Silk szájáról a tapaszt, és leoldozta kezéről a köteléket. Ezek után szótlanul átnyújtotta neki a flaskát. Silk kortyolgatott belőle egy kicsit.

– Úristen, hogy meg voltam ijedve! – mondta. – Te is? Durant bólintott. – Most már jól vagy?

– Azt hiszem. – Silk gyorsan Simmsre nézett, majd még gyorsabban elkapta róla a tekintetét. – Tényleg a testvéred volt?

Durant megrándította a vállát.Silk kinyújtotta a kezét, mintha vigasztalni akarná egy érintéssel. A

mozdulat azonban félbemaradt, s helyette azt mondta: – Igazán restellem, nem tehetek róla, de muszáj vécére mennem.

– Nézze meg a folyosó végén – ajánlotta Wu.Miután Silk kiment, Durant újra meg újra hörpintett a konyakból, s közben

lebámult Simmsre. Végül aztán odafordult Wuhoz: – Te tudtad, ugye, Artie?Wu bólintott.– Mióta?– Vagy nyolc éve. Azóta, hogy először voltunk Bangkokban.

Reg éppen valami rázós küldetésben járt. Megkért, ha történne vele valami, tájékoztassalak. De nem történt vele semmi.

– És ő ki volt?– Kicsoda?– A papa – krákogta elő Durant a szót.– Mit törődsz vele? – mondta Artie Wu. – Találj ki magadnak

valakit. Aki csak tetszik. Valami klassz fejet, ahogy én csináltam.

– Ki volt az, Artie?Wu sóhajtott. – Ő nem tudja.– Úgy érted, nem tud rólam?Wu bólintott. – A hölgy özvegyasszony volt, mármint a te anyád meg

Simmsé. Viszonya volt egy házasemberrel. Mikor rájött, hogy terhes, elment San Franciscóba. Simms elmondta, hogy mire te meglettél, teljesen

összeroppant, így kerültél te az árvaház küszöbére a nyakadba kötött cédulával.

– Tehát ki volt az apám? Wu újra felsóhajtott. – James.– Whittaker Lowell?– Whittaker Lowell.– Nahát!– Mit nahát?– Nahát, micsoda kurva pech! – mondta. Durant.A visszatérő Silk Armitage tétovázott a nappali szoba

ajtajában. – Muszáj idebenn várakoznunk? – kérdezte.– Muszáj – felelte Durant.Silk lassan bejött, nem nézett a két holttestre. Odament Duranthoz, és azt

mondta: – Nézd, én nagyon sajnállak a bátyád miatt, de egyebet valahogy nem tudok mondani.

– Nem is kell – szólt Durant. – Tulajdonképpen nincs is mit mondani.Silk odalépett az ablakhoz, és kibámult az óceánra. – Még meddig? –

kérdezte.Wu az órájára pillantott. – Már nem sokáig.Csakugyan nem telt bele sok idő, alig negyedóra, és a három

férfi, percre pontosan, megérkezett. Oscar Ploughman lépett be elsőnek, őt követte Mószertóni Overby. A sort Whittaker Lowell James zárta, kicsípve, szinte gavalléros eleganciával öltözve, szokott nyers, lényegre törő fellépésével.

Ploughman gyorsan felmérte a helyzetet. Előbb Wura pillantott, aztán Durantra és Silk Armitage-re, s végül odament a két holttesthez. Simmset csak egy futó pillantásra méltatta, Imperlinóhoz érve azonban boldogan elmosolyodott, sárga lapátfogai elővillantak. – Nocsak, Vince – mondta. – Hello, Vince! – Azután visszafordult Wuhoz és Duranthoz. – Ki puffantotta le?

– Simms – közölte Durant. Ploughman bólogatott. – Miért?– Mert Simmset azért küldték ide, hogy kicsinálja Imperlinót.– Mi a franc? – szólt Ploughman. – És ki küldte ide?– Őt kérdezze – bökött Wu a fejével Whittaker Lowell James

felé.– Hát hogy is van ez, papa? – kérdezte Ploughman.A háromnevű férfiú nem vett tudomást a papáról. Ahelyett

azt mondta: – Legjobb tudomásom szerint Simms a maga szakállára működött.

– Na és Simmset ki lőtte le? – kérdezte Ploughman.

– Előbb beszéljünk a pénzről – szólalt meg Artie Wu. – Majd aztán beszélhetünk arról, ki lőtte le Simmset.

Ploughman elgondolkozva bólintott. – Egén, így ésszerű. Mert ugye van pénz, amiről beszéljünk? Úgy értem, maguk, hapsikáim, remélhetőleg nem a levegőbe beszéltek?

Durant a két bőrönd felé intett. – Ott van mind.– Szabad belekukkantani? – kérdezte Ploughman.– Miért ne volna?– Gyere segíteni, Mószertóni – szólt Ploughman. A két férfi letérdelt a

táskák mellé, és egyiket a másik után nyitotta ki. Mint korábban Durant, ők is kivettek pár köteget legalulról, és végigpörgették a bankókat.

Mialatt Ploughman és Overby a pénzt vizsgálta, Durant szemügyre vette a férfit, aki állítólag az apja. Artie-nak igaza van, állapította meg végül, meg kellene engedni a gyerekeknek, hogy maguk válasszák meg a szüleiket.

Ploughman felpillantott a bankjegyekről Durantra, széles sárga mosolya csak úgy ragyogott.

– Kétmillió?Tekintetét Jamesen felejtve, Durant rábólintott. – Kétmillió – mondta.– Négyfele osztva?– Négyfele.Amint Ploughman és Overby lezárták a bőröndöket, James

kijelentette: – Igazán okos terv volt, Quincy. Zseniális.– Artie ötlete volt.James elismerően bólogatott. – Ügyes kivitelezés… és meg

kell adni, eléggé jövedelmező is.– Persze, Silk még hátravan – mondta Durant.James udvariasan mosolygott, és kissé meghajolt Silk felé. – Úgy látszik,

senki sem vette a fáradságot, hogy bemutasson bennünket, Miss Armitage. Whittaker James vagyok.

– A törlőrongyos ember – mondta Silk.– Az – felelte James apró kuncogással. – Így is mondhatja.

És biztosra veszem, hogy magácska meg én találunk valamilyen kölcsönösen kielégítő megoldást.

Ploughman, aki már ismét felegyenesedett, a homlokát ráncolta. – Mi az istenről beszél ez itten?… Pardon, hölgyem.

– Csak a fedőt akarja rátenni a megfőtt ételre – mondta Artie Wu.

Ploughman tovább ráncolta a homlokát, és körültekintve a szobában, lassan csóválta a fejét. – Valakit muszáj lesz odavetnünk nekik.

– A törvényre gondol? – kérdezte James.– A törvényre? Nem, én nem a törvényről beszélek, papa. A

törvény magam vagyok. Magam la. Olyanokról beszélek, akik nem sokat hederítenek a törvényre. Én Vince Imperlino komáiról beszélek, a haverjairól, barátairól, üzletfeleiről. Amazokról. Ebben a városban nem lehet csak úgy megölni egy ilyen Imperlino-félét anélkül, hogy rá ne kenje az ember valaki másra: Az a valaki pedig nem lehet holmi csavargó, akit a sikátorban szedtek fel egy üveg kisüstivel a zsebében. Imperlino bandájának olyasvalakit kell beetetni, akit bevesznek. Mert ha nem, akkor aztán áll a bitang nagy balhé, márpedig nekem ilyen balhéra nincs szükségem.

Hosszabb csend állt be, Artie Wunak még arra is volt ideje, hogy a szokásos szertartással új szivarra gyújtson.

Kifújt egy kövér füstkarikát a mennyezet felé, majd azt mondta: – Dobjuk oda nekik Mószertónit.

– Egy nyavalyát, Artie – horkant fel Overby, és jobb kezével a háta közepe fele kapott, ahol a tömpe orrú revolverét tartotta. De a keze megállt a levegőben. Nem erre megy ki a játék, jött rá. Ez csak egy kis kitérő, mielőtt felemelkedne és lecsapna a homokzsák. Itt főbe fognak kólintani valakit, állapította meg örömmel. Elmosolyodott hát kissé. – Egy nyavalyát – ismételte meg különösebb indulat nélkül, és összefonta a karját; azután a falhoz dőlve, éberen és élénk érdeklődéssel figyelte a fejleményeket.

Ploughman ismét összeráncolta a szemöldökét, de ezúttal szinte fenyegetőleg. – Hát én bizony nem szívesen veszíteném el Overby bátyót, merthogy jószerivel már megbeszéltük, hogy esetleg társulunk egy-két kisebb bulira, ha egyszer ezt a dolgot itt gatyába ráztuk. Erről jut eszembe, Durant. Te ugye többé-kevésbé tudod, hogy kell svájci bankszámlát nyittatni?

– Persze – felelte Durant. – Akarod, hogy nyittassunk neked egyet?– Akkor magatokhoz kellene vennetek a részemet?– Hát egy kissé nehéz bankszámlát nyittatni pénz nélkül. Ploughman az

állat dörgölte. – Hát nem is tudom – mondta.– Hadd gondolkodjam még rajta. Egyelőre azt kell

kiókumlálnunk, kivel szúrjuk ki a szemét amazoknak.Újabb hosszas csend következett, csaknem harminc másodpercig tartott,

míg végül Durant törte meg.– Etessük meg velük Whittaker Lowell Jamest – mondta

ferde kis mosollyal, szemét merően az idősebb férfira

függesztve.Artie Wu rábámult Durantra. Majd szája nagy, széles, boldog mosolyra

húzódott. – Istenemre, ez jó. Nekem tetszik.Ploughman kuncogott. – Irtó muris ez a két krapek, nem igaz, papa?– Igen – mondta James. – Roppant mulatságos.– Az ideális alany, főnök – folytatta Durant. – Képzelje csak az

újságcímeket. EXDIPLOMATA LEMÉSZÁROLTA AZ ALVILÁG VEZÉRÉT, A KÖPÖNYEGFORGATÓ VOLT CIA-ÜGYNÖKÖT. Mit gondol, mennyit kapna… egy évet, tizennyolc hónapot?

Ploughman ismét megdörgölte az állat, és Jamesre bámult.– Vagy annyit se – mondta. Szünet állt be, aztán folytatta: – Tudja, papa,

szerintem ezek nem viccelnek. Úgy értem, tényleg magára akarják ráhúzni a dolgot.

– Igen – mondta James nyugodt hangon, rebbenéstelen tekintettel –, úgy tűnik.

– A legjobb az egészben – mondta Durant –, hogy ő nem fog beszélni. Mert ha tagadja, akkor magyarázkodnia kell, és ha magyarázkodik, akkor mindent meg kell magyaráznia, azt pedig nem engedheti meg magának, igaz, Whit?

– Ha az ember nem beszél, annak megvannak az okai, amelyeket maga, Quincy, azt hiszem, csupán a legnagyobb nehézségek árán érthetne meg.

– Nahát – szólt Ploughman –, minél többet gondolkodom a dolgon, annál jobban tetszik. Képzelje el, papa, jószerivel még afféle botcsinálta hős válik belőlem! Nekem jár majd a dicséret, ajtóért fülön csíptem, és Imperlino haverjai úgy érezhetik, hogy eleget tettek a betyár becsületnek. – Overbyhez fordult. – Te mit szólsz hozzá, Mószertóni?

Overby mosolygott – kis, óvatos, ravaszkás mosoly volt –, úgy meredt Whittaker Lowell Jamesre. – Én azt mondom, adjuk nekik az öreget.

Ploughman Artie Wura nézett. – Nos?Artie Wu újabb kövér füstkarikát fújt a mennyezet felé. – Tiszta sor –

mondta. – Legyen az övék Whit.– Nos, a maga érzéseit már ismerem, Durant – szólt Ploughman. – De mi

lesz a kis hölggyel itt?– Rajta áll – mondta Durant. – Az egész. Ploughman újra a homlokát

ráncolta. – Ezt hogy érti?– Ahogy mondtam – válaszolta Durant. – Az ő szava dönt:

igen vagy nem. Whittaker Lowell James valószínűleg van annyira felelős Ranshaw képviselő haláláért, mint bárki más, aki él és mozog. Bizonyítani valószínűleg sosem lehetne,

főnök, de majdnem holtbiztos, hogy ő meg az R. utcai cimborái küldték Simmset Pelican Baybe, hogy hallgattassa el a képviselőt, aztán, hogy a kellő pillanatban csinálja ki Imperlinót. Csakhogy azt hiszem, Simms lojalitása kissé ingadozni kezdett a vége felé. Megingása első jeleire aztán színre léptettek minket, Artie-et meg engem, hogy keressük meg Silket és valahogy állítsuk le Simmset. Whittaker tudta, ha megtaláljuk Silket, ő így vagy úgy majd csak satuba fogja. Egyszóval,

mint látja, megint csak a törlőrongyával akart egy nagyobb akcióba lépni.

– De miért? – kérdezte Ploughman. – Hiszen már nem a kormány embere!Durant mosolygott. – Ő mindig is a kormány embere lesz –

mondta Jamesre bámulva. – Az igazi kormányé, nemde, Whit?– Hamarosan befejezi, Quincy? – érdeklődött James unott

hangon.– Hamarosan – felelte Durant, és Silkhez fordult. – Vagy

elengeded, és megpróbálsz előrukkolni a sztoriddal, vagy hűvösre téteted, és aztán hallgatsz. Az nem megy, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mert ha úgy döntesz, hogy lecsukatod, akkor te is részesévé válsz ennek az… összeesküvésnek. Ha viszont elengeded, aztán megpróbálod a világ elé tárni a sztoridat, ő úgyis elhallgattat, és egy percig se áltasd magad, hogy nem képes rá.

– Összevissza fecseg, Quincy – mondta James.– Lehetséges – mondta Durant. – Mindenesetre ez az úr itt

ön előtt, hölgyem, ama bizonyos ők vagy azok, akikről a képviselő beszélt mindig. Öné a szó.

Silk Armitage, az arkansasi Ozarks Feketehegyi Népiskolájának neveltje, a milliomos szocialista folkénekes, hosszú ideig bámult Whittaker Lowell Jamesre, a yale-i Szent Pál Egyetem neveltjére, a hosszú évek során csendesen felgyülemlő hatalom megtestesítőjére. James visszabámult rá, ajkán derült, már-már felsőbbséges kis mosoly, az olyan emberé, aki tökéletesen bízik magában és a sors kegyében.

A hosszú csend még hosszabbra nyúlt, míg Silk Armitage az alsó ajkába harapva bámult tovább Whittaker Lowell Jamesre. Amikor végül megszólalt, halk volt a hangja, de határozott.

– Adjátok nekik az öregembert – mondta.

NEGYVENEDIK FEJEZET

Oscar Ploughman, a rendőrfőnök a Kikötői fények-et fütyülte és dúdolta, amíg jeltelen fekete Plymouth javai végighajtott a Seashore Drive-on a rendőrkapitányság felé. Mellette ott ült, biztonságosan megbilincselve, előkelő külsejű, ősz hajú foglya. Mikor Ploughman a kis térhez ért, amelynek közepén ott díszelgett a hat méter magas szobor, Pelican Bay utolsó pelikánja, könnyedén szalutált a madár felé, és kiszólt: – Hát hogy s mint, Freddie komám?

Whittaker Lowell James mereven előre bámult, és nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, ki az a Freddie.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Ugyanazon a szerdán, késő este, mikor a nap már lemenőben volt, Quincy Durant és Silk Armitage mezítláb lépdelt a Paradise Cove-i tengerpart homokján. Durant házától elsétáltak Little Point Dume-ig, és most onnan jöttek visszafelé. Silken fehér sort volt és tompakék pulóver. Durant a lenyiszált szárú farmert viselte a DENVERI ATLÉTIKAI KLUB feliratú kifakult trikóval.

Már csaknem öt perce némán lépkedtek, amikor Silk megszólalt: – Az az öregember.

– Mi van vele?– Gonosz volt?– Gonosz? Az én szótáramban nemigen szerepel ez a szó.– De értődj mire gondolok. – Nem, nem hinném, hogy gonosz volt. Vagy hogy gonosz.– Amit tett, azért tette, mert azt gondolta, neki van igaza. Durant megrázta

a fejét. – Nem csak gondolta; tudta.– De nem volt igaza, ugye?– Hát hiszen börtönben van – mondta Durant.– De az még nem jelenti azt, hogy nekünk volt igazunk.– Nem – mondta Durant –, csak annyit jelent, hogy megúsztuk.– És ez az, ami számít.– Rendszerint.– Tudod, mit mondok? – szólt Silk.– Mit?– Pocsékul kellene ereznem magam, de nem érzem.

– Megnyertél egy játszmát.– Meg?– Próbáld meg így felfogni.Csendben folytatták útjukat, míg el nem hagyták a mólót,

és elő nem tűnt Durant háza. Silk kíváncsi volt, behívja-e megint a férfi. A délután javát és a kora estét odabent, ágyban töltötték. Aztán egyszerre csak tudta, hogy nem fogja behívni. Hogy honnan tudja, maga sem tudta volna megmagyarázni.

– Most mi lesz? – kérdezte.– Még bizonytalan.– Elmégy Svájcba?– Néhány napra mindenesetre.– És aztán?– Ez az, ami még bizonytalan.– Nos, a telefonszámomat tudod.– Igen.– Hívj majd fel.– Rendben.– De nem fogsz, ugye?– Nem tudom – Telelte Durant.Mentek tovább, míg el nem érték a Randall Piers házához

vezető márvány lépcsőt. Durant ekkor megcsókolta Silket, és hosszasan magához szorította. Végül Silk hátralépett, és felmosolygott rá. – Isten veled, Quincy.

– Isten veled – mondta Durant, azzal megfordult és elindult visszafelé a parton a sárga ház irányába.

Silk felment a lépcsőn és várt, hátha megfordul a férfi, és talán int neki. Mikor nem fordult meg, Silk nekivágott a hátralévő százhetvenöt, carrarai márványból készült lépcsőfoknak, mely az agaras férfi házához vezetett.

Másnap, azaz csütörtökön, június huszonharmadikán reggel, alighogy pirkadt, Randall Piers és hat agara leereszkedett a lépcsősoron.

Elindultak a part mentén a Paradise Cove-i móló felé, a Piers sarkában tömörülő agarak csak a jelre vártak, s mikor gazdájuk a kemény, már-már durva kézmozdulattal megadta, az ebek elvigyorodtak és versenyfutásnak eredtek a mólón, hátrasunyt füllel, boldogan csillogó szemekkel.

Mire a kutyák visszaügettek, Piers már elérte a zöld stukkófedelű kis sárga házat. Kikerülte a döglött pelikánt, amely pontosan

egy hete hevert ott a fövényen, senkinek sem jutott eszébe eltakarítani, és felkaptatatott a százhúsz centis homoklejtőn, az agár-boly ismét a sarkában.

A teraszra vezető lépcsőkhöz érve tétovázott, aztán megindult felfelé, a kutyák szorosan a nyomában. Hátrakerült a konyhaajtóhoz, és bekémlelt az üvegen. Üres volt a ház. Hűlt helye volt mindennek, a mennyezetig érő könyvespolcoknak és a keleti szőnyegnek is. Még a szokásos limlom és szemét se maradt hírmondónak.

Piers lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva az ajtó, így hát belépett. Körülnézett a konyhában, és észrevette, hogy valamit mégiscsak hátrahagytak. A tűzhelyen ott állt az öblös négyliteres kávéskanna. Piers kávéillatot vélt érezni, odament hát, és megtapintotta a kannát. Nagyon meleg volt, szinte forró. Mellette, a csempemosogatóban néhány használatlan műanyag csésze sorakozott.

Piers kitöltött magának egy csésze kávét, és megkóstolta. Kitűnő volt, mint mindig. Aztán beténfergett az üres nappaliba, és körülnézett, szerette volna tudni, hová lettek mind a ketten, a nyurga, sebhelyes hátú férfi meg a másik, a kövér császári trónkövetelő. Piers szinte bánta, hogy nem ismerte őket jobban, mert igazán érdekes emberek voltak, mindenképpen másfajták, sőt talán egyenesen csodálatra méltóak. Bár ki a fenéről lehet ezt egyértelműen elmondani?

Randall Piers azon kapta magát, hogy furdalja a kíváncsiság, vajon mihez kezdenek legközelebb. És ott, az üres házban álldogálva, a kávét hörpölgetve, el is határozta, hogy kideríti. De aztán, ilyen vagy olyan okból, sose kerítetett rá sort.