Arthur Conan Doyle

Sherlock Holmes emlékiratai

- B�nügyi elbeszélések - Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976 Fordította: Katona Tamás A m� eredeti címe Sir Arthur Conan Doyle: The Memoirs of Sherlock Holmes Penguin Books, Harmondsworth, 1963 Alapkiadás Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes emlékiratai Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974

Tartalom

Ezüstcsillag

A sárga arc

A t�zsdeügynök titkára

A Gloria Scott

A Musgrave-szertartás

A reigate-i urak

A nyomorék

A bentlakó beteg

A görög tolmács

A haditengerészeti szerz�dés

Az utolsó eset

Ezüstcsillag

- Mégiscsak el kell mennem, Watson - mondta Sherlock Holmes egy délel�tt, éppen amikor reggelihez ültünk. - Hova? - Dartmoorba, pontosabban King's Pylandbe. Nem lep�dtem meg. S�t, inkább azon csodálkoztam, miért nem keveredett bele már hamarabb is ebbe a különleges ügybe, amelyr�l Anglia-szerte beszéltek az emberek. Társam egy álló napig leszegett fejjel, összevont szemöldökkel járt fel-alá a szobában, újra meg újra megtömte pipáját a leger�sebb fekete dohánnyal, és ügyet sem vetett a kérdéseimre és megjegyzéseimre. Az újságos minden hírlap friss kiadását felküldte hozzánk, de Holmes csak belenézett, és lecsapta a sarokba. Egy szót sem szólt, de én mégis tudtam, mi foglalkoztatja. Egyetlen dolog volt, ami izgalomban tarthatta elemz�-készségét, mégpedig a Wessex Kupa esélyes lovának furcsa elt�nése és idomárjának szörny� halála. Mikor tehát egyszerre csak kijelentette, hogy fel akarja keresni a dráma színhelyét, csak azt tette, amit vártam és titkon reméltem. - Nagyon szívesen lemennék magával, ha nem zavarom - mondtam. - Nagy szívességet tenne nekem, kedves Watson, ha velem tartana. És nem hiszem, hogy hiába fogja vesztegetni az idejét, mert néhány apró részlet azt ígéri, hogy ez az ügy egyedülállóan érdekes lesz. Még éppen elérhetjük a vonatot a Paddington pályaudvaron, úgyhogy majd az úton mondom el a tudnivalókat. Nagyon lekötelezne, ha magához venné kit�n� látcsövét. Így esett, hogy egy óra múlva már egy els�osztályú kocsi sarkában ültem, útban Exeter felé. Sherlock Holmes fülvéd�s utazósapkájában üldögélt, hosszú, érdekl�d� képét a pályaudvaron vásárolt újsághalmazba temette. Már Readingen is túl jártunk, amikor az ülése alá csapta az utolsó újságot is, és megkínált egy szivarral a tárcájából. - Jól haladunk - mondta kinézve az ablakon, és id�nként az órájára tekintve. - A pillanatnyi sebességünk ötvenhárom és fél mérföld óránként. - Nem is láttam a negyed mérföldeket jelz� táblákat - mondtam. - Én sem. De ezen a vonalon egymástól hatvan yardnyira vannak a sürgönypóznák, úgyhogy könnyen ki lehet számítani. Azt hiszem, hallott már John Straker meggyilkolásáról és Ezüstcsillag elt�nésér�l. - Elolvastam, amit a Telegraph meg a Chronicle írt róla. - Olyan ügy, amelyben az embernek inkább a már ismert részletek megrostálásával kell foglalkoznia, mint új részletek kikutatásával. Annyira szokatlan, annyira végzetes és sok embert érint� volt az eset, hogy máris a találgatások és feltételezések túltengése fenyeget bennünket. Meg kell tehát szabadítani a vázat, a tényeket - a megcáfolhatatlan és bizonyos tényeket - az elméletgyártók és újságírók ékítményeit�l, és ez nem könny� féladat. Ha megtesszük, ha már biztos talajon állunk, megnézhetjük, milyen következtetéseket lehet levonni, mik a sarkalatos pontjai az egész rejtélyes esetnek. Kedd este két táviratot kaptam, az egyiket Ross ezredest�l, a ló tulajdonosától, a másikat Gregory felügyel�t�l, a nyomozás irányítójától. Mind a ketten a segítségemet kérték. - Kedd este! - kiáltottam. - De hiszen már csütörtök délel�tt van! Miért nem indultunk már tegnap? - Mert hibát követtem el, kedves Watson. Attól tartok, hogy ez gyakrabban megesik, mint ismer�seim, kiváltképp a maga olvasói gondolják. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Anglia leghíresebb lovát hosszabb ideig el lehessen rejteni, méghozzá olyan ritkán lakott vidéken, mint Dartmoor északi része. Tegnap minden percben azt vártam, hogy megtalálják a lovat, és a tolvajról kiderül, hogy � John Straker gyilkosa. Eltelt az egész nap, az éjszaka is, és láttam, hogy semmi sem történt, csak a fiatal Fitzroy Simpsont tartóztatták le. Ideje, hogy tegyek valamit, gondoltam, Mégis az az érzésem, hogy nem vesztegettem hiába az id�t tegnap. - Vagyis van valamilyen elmélete? - Legalábbis összeállítottam az eset leglényegesebb tudnivalóit. Elmondom szépen sorjában, hiszen mi magunk is akkor látunk a legtisztábban, ha elmondjuk az esetet valakinek, és aligha számíthatok a maga segítségére, ha nem árulom el, honnan kell kiindulnunk. Pöfékelve hátrad�ltem az ülésen, Holmes meg el�rehajolt, hosszú mutatóujjával a bal tenyerébe bökve magyarázni kezdte a tudnivalókat, beszámolt az utazásunkat megel�z� és kiváltó eseményekr�l.

- Ezüstcsillag Ibrahimtól származik, és legalább olyan kit�n� eredményekkel rendelkezik, mint híres �se. Ötéves, és minden elképzelhet� díjat megnyert már szerencsés tulajdonosa, Ross ezredes számára. A végzetes esemény megtörténtéig � volt a Wessex Kupa esélyese, három az egyhez fogadták. Mindig a versenyre járók kedvence volt, sohasem csalódtak benne, és még ilyen kedvez�tlen feltételek mellett is hamarosan óriási pénzeket tettek rá. Nyilvánvaló tehát, hogy sokaknak érdeke, hogy Ezüstcsillag ne lehessen ott jöv� kedden reggel az indulók közt. Tudták ezt King's Pylandben, az ezredes istállójában is. Mindent megtettek a nagy esélyes védelmére. Az idomár John Straker volt, egy hajdani zsoké, aki Ross ezredes színeiben lovagolt mindaddig, amíg ki nem hízott a nyeregb�l. Öt évig volt az ezredes zsokéja, utána hét évig az idomárja, becsületes, szorgalmas embernek ismerték. Három lovászfiúval dolgozott, mert ez az istálló kicsi, csak négy ló van benne. Egy fiú mindig az istállóban virrasztott éjszaka, a másik kett� fönt aludt a padláson. Mind a háromnak kit�n� bizonyítványai vannak. John Straker n�s, az istállótól körülbelül kétszáz yardnyira lakik egy kis házban. Jómódú, gyereke nincs, egy cselédlányt tartanak. Nagyon kihalt a vidék arrafelé, néhány villa van fél mérföldnyire északra, egy tavistocki vállalkozó építette betegeknek és a dartmoori jó leveg� barátainak. Maga Tavistock két mérföldnyire van nyugat felé, és ugyancsak két mérföldnyire van a pusztaságban egy nagyobb istálló, Lord Blackwateré, Capleton. Silas Brown az idomárja. Különben mindenfelé pusztaság, nem is lakja senki, csak néhány kóbor cigány. Ilyen volt a helyszín hétf�n este, a végzetes pillanatban. A lovakat aznap este is lelovagolták és megitatták, ahogy illik, és kilenc órakor bezárták az istállót. Két lovászfiú felment az idomár házába, a konyhába, vacsorázni. A harmadik, Ned Hunter �rt állt. Kilenc után néhány perccel a szolgáló, Edith Baxter levitte az � vacsoráját, currys ürühúst, az istállóba. Innivalót nem vitt, mert az istállóban volt vízcsap, és a szolgálatos lovászfiúnak nem szabad mást innia. Lámpa is volt a lánynál, mert már besötétedett, és a pusztaságban vezetett az útja. Edith Baxter alig harminc lépésre lehetett az istállótól, amikor egy ember bukkant fel a sötétségben, és rászólt, hogy álljon meg. Mihelyt a lámpás sárga fénykörébe ért, kiderült, hogy úriember, szürke tweedruhában, sapkában. Lábszárvéd� volt a lábán, a kezében egy nagy, görcsös vég� bot. A lányt nagyon meglepte, milyen sápadt a képe, és milyen izgatott a viselkedése. Szerinte harmincéves lehetett az az ember, inkább egy kicsit több, mint kevesebb.

- „Megmondaná, kérem, hol vagyok? - kérdezte. - Már-már azt hittem, hogy az isten szabad ege alatt kell aludnom, de aztán megláttam a lámpásának a fényét."

- „A King's Pyland-i gyakorló istálló közelében van" - mondta a lány. - "Igazán? Micsoda szerencse! - kiáltotta az ember. - Hallottam, hogy egy lovászfiú itt alszik

az istállóban egymaga. Talán éppen az � vacsoráját viszi maga. Ugye, szívesen megkeresne egy új ruhára valót? - Egy papírt vett el� a mellényzsebéb�l. - Adja oda a fiúnak, és olyan szép ruhát veszek magának, amilyet csak akar." A lány megijedt a férfi komoly hangjától, odaszaladt az ablakhoz, ahol a vacsorát be szokta adni. Az ablak nyitva volt, Hunter bent ült a kis asztalánál. A lány magyarázni kezdte, mi történt, de az idegen is odament.

- „Jó estét - mondta, és benézett az ablakon. - Szeretnék beszélgetni magával egy kicsit." A lány megesküdött, hogy látta közben a férfi kezéb�l kikandikálni a papír csücskét.

- „Mit keres itt?" -- kérdezte a lovászfiú. „Egy kis pénzt szeretnék a zsebébe csúsztatni, ha megszolgálja - mondta az idegen. - Két lovuk indul a Wessex Kupában, Ezüstcsillag és Bayard. Igaz, hogy a kiírt súllyal Bayard száz yard el�nyt is adhat a másiknak ötnyolcad mérföldön? Igaz, hogy a tulajdonos Bayardra fogad?"

- „Bitang szaglászó, majd megmutatom én magának, hogy bánunk el mi az ilyenekkel!" - kiáltotta a fiú, és ugrott, hogy eleressze a kutyát. A lány a ház felé menekült, és hátranézve látta, hogy az idegen behajol az ablakon. De mire Hunter kiszaladt a kutyával, elt�nt, és a legény nem akadt a nyomára, pedig körül is járta az épületeket. - Egy pillanat! - szóltam közbe. - És mikor kiszaladt a kutyával, nyitva hagyta az istálló ajtaját? - Jól van, Watson, nagyon jól van! - mormogta a barátom. - Én is olyan fontosnak éreztem ezt a kérdést, hogy tegnap táviratoztam miatta Dartmoorba. A fiú bezárta az ajtót, amikor kiszaladt. És hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy az ablak kicsi, nem lehet bemászni rajta. Hunter megvárta, hogy a társai megérkezzenek, aztán az idomárért küldött, és elmondta neki, mi történt. Strakert izgalomba hozta a beszámoló, bár az igazi célját talán nem értette meg. De azért nyugtalan volt, és Mrs. Straker éjjel egy órakor arra ébredt, hogy a férje öltözködik. Straker azt mondta, hogy nem tud aludni, nyugtalankodik a lovak miatt, lemegy az istállóhoz, és megnézi,

rendben van-e minden. Az asszony kérte, hogy maradjon otthon, hiszen az es� verte az ablakot, de hasztalan, Straker magára terítette hatalmas es�köpenyét és elment. Az asszony reggel hétkor ébredt fel, és látta, hogy az ura még nem tért haza. Gyorsan felöltözött, szólt a szolgálónak, és kettesben lementek az istállóhoz. Az ajtó nyitva volt, Hunter elkábítva aludt egy székben, a híres ló rekesze üres, és az idomárnak se híre, se hamva. Gyorsan felverték a lószerszámkamra fölötti szecskavágó padláson alvó lovászfiúkat. Semmit sem hallottak az éjszaka, mélyen aludtak. Hunter szemmel láthatólag valami er�s altatószer hatása alatt volt, és mivel nem tudták magához téríteni, békén hagyták, hadd aludja ki magát. A két n� és a két fiú az elt�ntek felkutatására indult. Remélték, hogy az idomár egy kis korai munkára vitte a lovat, és felkapaszkodtak a ház melletti dombra, amelyr�l az egész pusztaságot beláthatták. A lónak nyomát sem látták, de észrevettek valamit, és ez már sejtette, hogy baj történt. Egy rekettyebokron, negyed mérföldre az istállótól, John Straker es�köpenyét lebegtette a szél. Mellette egy tekn� alakú mélyedés volt, és a mélyedésben megtalálták a szerencsétlen idomár holttestét. Valamilyen nehéz tárggyal bezúzták a fejét, és a combján is volt egy seb, egy hosszú, finom vágás, nagyon éles fegyver okozhatta. Látni lehetett, hogy Straker derekasan küszködött a támadói ellen, a jobb kezében szorongatott kés markolatig véres volt, a bal kezében pedig egy vörös-fekete selyemkend�t tartott - a lány nyomban felismerte, hogy az istállónál járt idegen kend�je. Hunter is magához tért a kábulatból, � is felismerte a kend�t. Biztos volt benne, hogy az idegen szórta az ablakon keresztül az altatót a currys ürühúsra - ezzel kábította el az istálló �rét. Ami az elt�nt lovat illeti, a tekn� alakú mélyedés sáros fenekén megtalálták a nyomait, látni lehetett, hogy a gyilkosság idején még ott volt. Azóta senki sem látta, és bár nagy jutalmat t�ztek ki a nyomravezet�nek, és a dartmoori cigányok mind �t keresik, nem hallottak róla. A vegyvizsgálat kiderítette, hogy az istállóban lev� lovászfiú vacsorájának maradványaiban sok ópiumpor volt, pedig ugyanezt az ételt ették a többiek is vacsorára a házban, minden kellemetlen következmény nélkül. Ezek az esettel kapcsolatos tények, csupaszon, a találgatások és feltételezések burkából kihántva. Most pedig azt foglalom össze, mit tett a rend�rség az ügyben. Gregory felügyel�, akit a nyomozással megbíztak, rendkívül ügyes ember. Ha egy kis képzel�tehetséggel is megáldotta volna a sors, sokra vihetne a szakmájában. Mihelyt megérkezett, egykett�re megtalálta és letartóztatta a gyanús embert. Nem volt nehéz megtalálni, mert jól ismerte mindenki a környéken. A neve Fitzroy Simpson. Jó családból származik, tanult ember, de elverte a vagyonát a lóversenyen, és most a londoni sportegyletekben van egy kis fogadóirodája, abból él. Megvizsgálták az üzleti könyveit, és kiderült, hogy körülbelül ötezer fontot tett az esélyes ló ellen. Mikor letartóztatták, azt vallotta, azért jött le Dartmoorba, hogy esetleg megtudjon valamit a King's Pyland-i lovakról és Desborough-ról, a titkos esélyesr�l, aki Silas Brown gondjaira bízva a capletoni istállóban készült a versenyre. Nem tagadta, hogy mit mondott el�z� este, de hozzátette, hogy nem voltak gonosz szándékai, csak közvetlen és megbízható híreket akart szerezni. Mikor a kend�t megmutatták neki, elsápadt, képtelen volt megmagyarázni, hogyan került a kend� az áldozat kezébe. Nedves ruhája azt bizonyította, hogy éjszaka, a vihar idején a szabadban volt, és tüskéspálmából készült ólmos fej� botja olyan fegyver volt, amelynek ismételt csapásával könny�szerrel � okozhatta az idomár fején látott szörny� sérülést. Az is igaz viszont, hogy rajta egyetlen karcolás sem volt, pedig Straker bicskája bizonyította, hogy legalább az egyik támadóját alaposan megsebezte. Ez az eset dióhéjban, Watson, és ha van valamilyen elgondolása, lekötelezne, ha elmondaná. Nagy érdekl�déssel követtem Holmes ezúttal is kristálytiszta el�adását. A legtöbb részletet én is tudtam már, de nem voltam tisztában a fontosságával vagy jelentéktelenségével, sem az összefüggésükkel. - Elképzelhet�-e - kérdeztem -. hogy Straker önnönmagát sebesítette meg a késével, talán az agysérüléseket oly sokszor követ� görcsök során? - Nemcsak elképzelhet�, valószín� is - mondta Holmes. - És ebben az esetben a gyanúsított javára szóló legfontosabb érv elesik. - Még így sem értem - mondtam -, hogyan magyarázza meg a rend�rség a dolgokat. - Bármilyen magyarázattal hozakodjanak is el�, alighanem sok sebezhet� pontja lesz - felelte társam. - A rend�rség, gondolom, azt képzeli, hogy Fitzroy Simpson elkábította a lovászfiút, a már korábban megszerzett második kulccsal kinyitotta az istálló ajtaját, és elvitte a lovat, nyilván azzal a céllal, hogy elrabolja. Fel is nyergelte a lovat, mert a nyereg sincs meg. Az ajtót nyitva hagyta, de ahogy elvezette a lovat, az idomár találkozott vele vagy utolérte. Természetesen összeverekedtek. Simpson agyonverte ellenfelét ólmos fej� botjával, a védekez� Straker pedig azzal

a kis bicskával meg sem tudta karcolni. A tolvaj valamilyen rejtekhelyre vitte a lovat, de az is lehet, hogy a ló az összecsapás során megugrott, és valahol a pusztaságban kószál. A rend�rség így látja az ügyet, és bármilyen valószín�tlen legyen is az elképzelése, a többi magyarázat még elképzelhetetlenebb. Mihelyt a helyszínen leszünk, szemügyre veszem a dolgokat. Addig ezzel kell beérnünk, nem nagyon tehetünk semmit. Délután értünk Tavistockba, ebbe a kis városba, amely a kör alakú nagy dartmoori pusztaság kell�s közepén terül el, mint a pajzson a dudor. Két férfi várt minket az állomáson, egy oroszlánsörény�, szakállas, átható tekintet�, világoskék szem�, sz�ke óriás és egy csinos frakkba és takaros lábszárvéd�be bújtatott, nyírott pofaszakállú, monoklis, nyugtalan kis ember. Ez az utóbbi Ross ezredes volt, a neves sportember, a másik pedig Gregory felügyel�, a fiatal, de híres nyomozó. - Örülök, hogy eljött, Mr. Holmes - mondta az ezredes. - A felügyel� mindent megtett, amit megtehetett, de én meg akarom találni a lovamat, és meg akarom bosszulni Straker halálát, ha törik, ha szakad. - Van valami újabb fejlemény a dologban? - kérdezte Holmes. - Sajnos, nem sokat haladtunk el�bbre - felelte a felügyel�. - Kint vár a kocsi, és mert bizonyára még napvilágnál szeretné szemügyre venni a helyszínt, útközben fogom elmondani, mi történt. Egy perc múlva már a kényelmes hintóban ültünk, és a furcsa devonshire-i városka utcáin kocogtunk. Gregory felügyel� ontotta magából a minden gondolatát betölt� b�nügyre vonatkozó észrevételeket, Holmes néha-néha közbeszólt vagy kérdezett valamit. Ross ezredes összekulcsolt karral d�lt hátra az ülésen, a kalapját a szemére húzta, én pedig érdekl�dve figyeltem a két nyomozó párbeszédét. Gregory el� is adta az esettel kapcsolatos elképzelését, és az nem sokban különbözött attól, amit Holmes megjósolt a vonaton. - Szorul a hurok Fitzroy Simpson körül - mondta a felügyel�. - Azt hiszem, � a mi emberünk. De be kell vallanom, hogy csak közvetett bizonyítékaink vannak ellene, és hogy bármilyen újabb fejlemény felboríthatja az elgondolásainkat. - Mi a véleményük Straker bicskájáról? - Arra a meggy�z�désre jutottunk, hogy önmagát sebesítette meg elestében. - A barátom, Watson doktor is ezt mondta nekem a vonaton. Ha igazuk van, ez is Simpson ellen szól. - Kétségkívül. Neki nincs kése, és sebesülés sincs rajta. A bizonyítékok azért éppen elég er�sek. Érdeke f�z�dött hozzá, hogy eltüntesse a lovat, joggal gyanúsítható, hogy elkábította a lovászfiút, bizonyítható, hogy a vihar idején a szabadban tartózkodott, nehéz fütyköse van, és a kend�je az áldozat kezében volt. Ennyi az esküdtszéknek elég is lesz. Holmes a fejét rázta. - Egy ügyes ügyvéd darabokra szaggathatja az egészet. Miért vitte el a lovat az istállóból? Ha meg akarta sebesíteni, ott is megtehette volna. Volt-e kulcsa az istállóhoz? Melyik gyógyszerész adta el neki az ópiumport? És végül, hol rejthet el valaki, aki nem is ismer�s ezen a vidéken, egy lovat, méghozzá éppen ezt a lovat? Mit mond, milyen papír volt a kezében, mit akart a szolgálóval a fiúnak eljuttatni? - Állítása szerint egy tízfontos bankjegy. Akadt is egy tízfontos a tárcájában. De a többi ellenvetés nem ilyen hatásos. Ismer�s ezen a vidéken, nyáron kétszer is megszállt Tavistockban. Az ópiumport valószín�leg Londonból hozta. A kulcsot kés�bb bizonyára eldobta. A ló pedig valamelyik dartmoori homokbánya vagy téglavet� mélyén lehet. - És mit mond a kend�r�l? - Azt mondja, hogy az övé, de elvesztette. És megtudtunk valamit, ami talán megmagyarázza, miért vezette ki a lovat az istállóból. Holmes hegyezni kezdte a fülét. - A nyomok azt mutatják, hogy egy cigánykaraván hétf�n este alig egy mérföldnyire táborozott a gyilkosság színhelyét�l. Kedden már nem voltak ott. Feltételezhetjük, hogy Simpson megállapodott ezekkel a cigányokkal, tehát valószín�leg hozzájuk vitte a lovat, mikor rajtaütöttek, és a ló most is a cigányoknál lehet. - Elképzelhet�. - Átkutattuk a környéket a cigányokért. És átkutattunk minden istállót és gazdasági épületet Tavistockban és tíz mérföld sugarú körzetében. - Tudomásom szerint még egy versenyistálló van a közelben. - Igen, err�l sem feledkeztünk meg. Desborough, az � lovuk a másik esélyes, vagyis érdekükben áll, hogy a nagy esélyest eltüntessék. Silas Brown, az idomár maga is nagy összegekben

játszott, és nem volt jó barátságban szegény Strakerrel. Átvizsgáltuk tehát az istállót, és meggy�z�dtünk róla, hogy Brownnak semmi köze sincs a dologhoz. - Arról is, hogy Simpsonnak nem volt-e köze a capletoni istállóhoz? - Arról is. Holmes hátrad�lt, a beszélgetés megszakadt. Néhány perc múlva megálltunk egy magas tetej�, csinos piros téglaépület el�tt az út mentén. Nem túl messzire, a bekerített kert végében egy hosszú szürke épület volt. Körös-körül a szemhatárig a pusztaság hervadó páfrányoktól bronzszín�, szelíd lankáit láttuk, csak Tavistock tornyai és nyugat felé a capletoni istálló elszórt épületei tarkították a képet. Leszálltunk, csak Holmes ült még mindig a hintóban, gondolataiba merülve, hátrad�lve, az égre szegezett tekintettel. Csak akkor eszmélt fel és szállt ki, amikor megérintettem a karját. - Talán mindjárt a tett színhelyére mehetnénk, Mr. Holmes - mondta Gregory. - Ha lehet, inkább itt maradnék egy kicsit, néhány apró részlettel szeretnék tisztába jönni. Straker holttestét idehozták? - Igen, fent van az emeleten. Holnap lesz a halottszemle. - Régóta volt a maga szolgálatában, ezredes? - Mindig megbízható emberemnek tartottam. - Gondolom, felügyel� úr, összeírták, mi volt a meggyilkolt ember zsebében. - A nappaliban vannak maguk a tárgyak is, ha meg akarja nézni �ket. - Nagyon szeretném. Átmentünk a nappaliba, leültünk a kerek asztal köré, a felügyel� kinyitott egy szögletes fémdobozt, és letette elénk a benne lev� tárgyakat. Egy doboz viaszgyufa volt benne, egy kéthüvelykes faggyúgyertya, egy hangafa pipa, egy fókab�r dohányzacskó, egy fél uncia hosszúra vágott Cavendish-dohánnyal, egy aranyláncon függ� ezüstóra, öt font aranyban, egy alumínium toll-szár, néhány papírlap, és egy elefántcsont nyel� kés, finom pengéjén ezzel a felírással : Weiss és társa, London. - Kés ez, és nem bicska - mondta Holmes, felemelte, és jól megnézte. - A vérfoltokból azt látom, hogy ez az áldozat kezében talált kés. Watson, ehhez maga jobban ért. - Az ilyen kést mi hályoghasítónak nevezzük - mondtam. - Én is erre gondoltam. Nagyon finom munkára való nagyon finom penge. Furcsa, hogy ezt vitte magával éjszakai kirándulására, hiszen ezt össze sem lehet csukni. - Az áldozat mellett megtaláltuk azt a dugót, ami a kés hegyét védte - mondta a felügyel�. - A felesége azt mondja, hogy napok óta éjjeliszekrényén volt ez a kés, és mikor éjjel útnak indult Straker, felkapta. Nem valami jó fegyver, de úgy látszik, csak ez akadt a keze ügyébe. - Meglehet. És mi van a papírokkal? - Három számla szénaeladásról. Egy levél Ross ezredes utasításaival. Egy divatszalon számlája harminchét font tizenöt shillingr�l, Madame Lesurier küldi a Bond Streetr�l William Darbyshire-nek. Mrs. Straker elmondta, hogy Darbyshire a férjének jó barátja, néha a leveleit ide küldték. - Mrs. Darbyshire-nek költséges szenvedélye lehet az öltözködés - mondta Holmes a számlára pillantva; - Huszonkét guinea elég nagy ár egy kosztümért. Ügy látszik, itt már nem tudhatunk meg többet, mehetünk a tett színhelyére. Amikor kijöttünk a nappaliból, odalépett hozzánk a folyosón várakozó asszony, és megérintette a felügyel� karját. Az arca sovány volt és beesett, a tekintete türelmetlen, de rémület is látszott rajta. - Elfogta? Megtalálta? - Még nem, Mrs. Straker. Látja, Mr. Holmes is megjött Londonból, hogy segítsen nekünk. Mindent megteszünk, amit tehetünk. - Bocsánat, nem találkoztunk mi a közelmúltban Plymouthban egy kerti ünnepségen? - kérdezte Holmes. - Nem, uram. Talán összetéveszt valakivel. - Pedig meg mertem volna esküdni rá. Galambszürke selyemkosztüm volt magán strucctoll díszítéssel. - Sosem volt ilyen ruhám, uram - mondta az asszony. - Akkor bizonyára tévedtem - szabadkozott Holmes, és megindult a felügyel� nyomában. Rövid ideig tartó gyaloglás után megérkeztünk ahhoz a mélyedéshez, amelyben a holttestet megtalálták. A rekettyebokor, amelyre az es�köpenyt terítették, a horpadás szélén volt. - Ügy tudom, aznap éjjel nem fújt a szél - mondta Holmes. - Nem, de zuhogott az es�. - Ezek szerint a köpenyt nem a szél sodorta ide, hanem szántszándékkal idetették.

- Igen, rá volt terítve a bokorra. - Nagyon érdekes. Attól félek, hogy a nyomokat már összetaposták. Sokan járhattak erre hétf� este óta. - Egy gyékényt tettünk ide oldalra, mindnyájan azon álltunk. - Pompás! - Ebben a zacskóban van Straker egyik cip�je, Fitzroy Simpson egyik cip�je és Ezüstcsillag patkója. - Kedves felügyel� úr, maga mindenre gondol! Holmes fogta a zacskót, lement a mélyedésbe, a gyékényt középre húzta, lehasalt rá, és állát tenyerébe támasztva gondosan vizsgálni kezdte az összetaposott sáros talajt. - Hoppá! - kiáltott fel. - Mi ez? Egy félig elégett viaszgyufa volt, olyan sáros, hogy el�ször valami kis szálkának nézte volna az ember. - Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet - mondta a felügyel� bosszankodva. - Nem is lehetett látni, bele volt taposva a sárba. Én is csak azért találtam meg, mert éppen ezt kerestem. - Maga tudta, hogy itt valahol egy viaszgyufa van? - Nem tudtam, de valószín�nek tartottam. Kiszedte a zacskóból a lábbeliket, és elkezdte a lábnyomokba illesztgetni �ket. Aztán felkapaszkodott a horpadás szegélyére, és a páfrányok és bokrok közt nézel�dött. - Azt hiszem, nem talál több lábnyomot - mondta a felügyel�. - Száz yard sugarú körben a legalaposabban végignéztem mindent. - Helyes - mondta Holmes, és kiegyenesedett. - Ezek után arcátlanság volna tovább kutakodnom. De azért körülnéznék egy kicsit a környéken, miel�tt besötétedik, hogy holnap könnyebben eligazodjak. Ezt a patkót kinevezem szerencsepatkónak, és zsebre vágom. Ross ezredesen láttam, hogy türelmetlenül figyeli barátom lassú és módszeres munkáját. Most megnézte az óráját. - Nem bánnám, ha maga velem jönne, felügyel� úr - mondta. - Jó néhány dologban a tanácsát kérem, els�sorban, hogy nem kell-e töröltetnem a lovam nevét az indulók sorából. - Ne töröltesse - mondta Holmes határozottan. - Csak legyen ott a neve az indulók közt. Az ezredes meghajolt. - Köszönöm a tanácsát, uram - mondta. - Straker házában megtalál minket, ha visszatér a sétájáról, és majd együtt bemegyünk Tavistockba. Az ezredes és a felügyel� visszafordult, Holmes meg én nekivágtunk a pusztaságnak. A nap most bukott le a capletoni istálló mögött, aranyban úszott a szemünk el�tt elterül� sík, csak ott vált rozsdás vörösesbarnává, ahol a nap sugara hervadó páfrányokra, tüskebokrokra esett. Barátom azonban semmit sem vett észre a táj szépségéb�l, elmerült gondolataiban. - Jó úton járunk, Watson - mondta végül. - Egy pillanatra ne tör�djünk vele, ki ölte meg John Strakert, szenteljük minden figyelmünket annak, hogy mi lett a lóval. Tételezzük fel, hogy a tragédia pillanatában vagy utána megugrott. Hova mehetett? Tudjuk, hogy a ló is társas lény. Ha magára maradt, vagy visszament King's Pylandbe, vagy elment Capletonba. Miért rohangászna itt a pusztaságban? Különben is már rég meglátták volna. És miért rabolták volna el a cigányok? Ezek az emberek nem akarnak rend�rökkel találkozni, ha azt hallják, hogy valahol valami baj történt, odábbállnak. Egy ilyen lovat amúgy sem adhatnak el. Ha magukkal viszik, sok mindent kockáztatnak, és nem nyerhetnek semmit. Ez, azt hiszem, elég világos. - De hol van akkor a ló? - Mondtam már, hogy vagy King's Pylandbe, vagy Capletonba ment. King's Pylandben nincs, tehát Capletonban van. Fogadjuk el ezt a kiindulópontot, és nézzük meg, hova juthatunk el. Ez a rész nagyon száraz és kemény, a felügyel� is mondta. De lejt egy kissé Capleton felé, és látja, ott is van egy mélyedés. Nagyon nedves lehetett hétf�n este. Ha a feltételezésünk helyes, a ló keresztülvágott azon a horpadáson. Ott kell tehát a nyomait keresnünk. Gyors léptekkel haladtunk beszélgetés közben, és nemsokára megérkeztünk az említett helyhez. Holmes kérésére én a bemélyedés szegélyén jobbra indultam meg, � pedig balra. Alig haladhattam ötven lépést, hallottam, hogy Holmes kiabál, és láttam, hogy integet. Valóban tisztán látszott egy ló nyoma a puha földben, és Ezüstcsillag patkója éppen beleillett a nyomokba. - Ezt a képzel�er�nek köszönhetjük - mondta Holmes. - Gregoryból ez a tulajdonság hiányzik. Elképzeltük, mi történhetett, ezen a nyomon indultunk el, és az eredmény minket igazolt. Menjünk tovább.

Átvágtunk a mocsaras részen, egy negyed mérföldön át száraz, kemény, füves talajon vezetett az utunk. Aztán egy újabb mélyedés, és megint megtaláltuk a nyomokat. Egy fél mérföldre ismét elvesztettük, de Capleton közvetlen közelében megint ráakadtunk. Holmes vette észre, és örömt�l sugárzó képpel mutatott le rá. A ló nyoma mellett egy ember nyomait is láttuk. - Eddig egyedül jött a ló - mondtam. - Igen. Eddig jött egyedül. De mi ez? A két nyom elkanyarodott, King's Pyland felé vezetett. Holmes füttyentett, és megindultunk a nyomok mentén. Holmes a nyomokra szegezte a szemét, de én fel-felnéztem, és egyszerre csak meglepetve láttam, hogy nem sokkal messzebb megint Capleton felé vezetnek a nyomok. - Ez a maga érdeme, Watson - mondta Holmes, mi helyt szóltam neki. - Hosszú utat takarítottunk meg, mert a végén úgyis ide jutottunk volna. Kövessük a Capleton felé vezet� nyomokat. Nem kellett messzire mennünk. Az istálló kapujához vezet� aszfaltútnál értek véget. Közelebb mentünk, de egy lovászfiú elénk szaladt. - Erre nem szabad járni - mondta. - Csak kérdezni szeretnék valamit - mondta Holmes, és mutató- és hüvelykujját a mellényzsebébe dugta. - Ha mondjuk holnap reggel öt óra tájt erre járok, itt van-e már a mester, Mr. Silas Brown? - Jaj, uram, biztosan itt lesz már, minden reggel � kel fel legels�nek. De már jön is, tessék t�le megkérdezni. Nem, uram, nem fogadhatom el a pénzét, az állásomba kerülne. Talán majd utána. Sherlock Holmes visszadugta a zsebébe a félkoronást. Egy haragos kép� id�sebb ember lépett ki a kapun lovaglópálcával a kezében. - Mit csinál, Dawson? - kiáltotta. - Ne fecsegjen! Menjen a dolgára! És maguk mi a csudát keresnek itt? - Tíz percig szeretnénk beszélni magával - mondta Holmes mézédes hangon. - Nincs id�m mindenféle jöttment számára. Itt nem szabad mászkálni. Menjenek, vagy magukra uszítom a kutyát. Holmes el�rehajolt, és az idomár fülébe súgott valamit. Az idomár összerezzent, és a füle tövéig elvörösödött. - Hazugság! - ordította. - Szemérmetlen hazugság! - Helyes! Itt beszélgetünk róla, vagy négyszemközt odabent? - Jöjjön be. Holmes mosolygott. - Csak néhány perc, Watson - mondta. - Rendelkezésére állok, Mr. Brown. Húsz perc telt el, a vörös fényb�l szürkület lett, mire Holmes és az idomár megjelent. Sohasem láttam, hogy ember néhány perc alatt ennyire megváltozzon, mint most Silas Brown. Az arca hamuszürkére vált, verejték gyöngyözött a homlokán, a keze remegett, a lovaglópálca úgy táncolt benne, mint gally a viharban. Oda volt a fölényeskedése, a nagy hangja, jámboran kullogott a barátom mellett, mint kutya a gazdája oldalán. - Megteszem, amit parancsol. Megteszem - mondta. - Nehogy valami félreértés legyen - mondta Holmes, és a szeme közé nézett. A másik hunyorogni kezdett, mert megérezte Holmes pillantásában a fenyegetést. - Nem lesz semmi félreértés. Megérkezik. Tisztogassam meg, vagy ... Holmes egy percnyi t�n�dés után felnevetett. - Inkább ne - mondta. - Majd megírom magának. De ne törje rosszban a fejét! - Megbízhat bennem, teljesen megbízhat bennem! - És úgy bánjon vele egész nap, mintha a magáé volna. - Számíthat rám. - Meghiszem azt! Holnap írok magának. Holmes sarkon fordult, nem fogadta el a feléje nyújtott reszket� kezet. Megindultunk King's Pyland felé. - Ritkán találkoztam az aljasság, gyávaság és száj-h�sködés olyan tökéletes keverékével, mint Silas Brown mester - mondta Holmes útközben. - Nála van a ló? - Megpróbálta letagadni az egészet, de olyan részletesen elmondtam neki, mit csinált, hogy meg van gy�z�dve róla, hogy láttam. Bizonyára maga is észrevette, milyen furcsa, szögletes nyomok azok, amelyeket követtünk. Nos a csizmájának épp ilyen a formája. Különben is ilyen

dolgot egy kis lovászfiú meg sem mert volna tenni. Elmondtam neki, hogy szokásához híven, � kelt föl leghamarabb. Észrevette, hogy egy gazdátlan ló közeledik az istálló felé. Kiment, a csillagos homlokáról látta - hiszen err�l kapta a ló a nevét -, hogy a véletlen szerencse a kezére játszotta azt az egyetlen lovat, amely megel�zheti az � sok pénzzel megtett lovát. Azt is elmondtam neki, hogy el�ször vissza akarta vinni King's Pylandbe, de aztán megkísértette az ördög, eszébe jutott, hogyan rejtheti el a verseny utánig, visszafordult hát, és Capletonba vitte a lovat. Annyira részletesen mondtam el neki az egészet, hogy a végén megtört, és mindent megtesz, csak hogy mentse a b�rét. - De hiszen átkutatták az istállóját! - Az ilyen ravasz lótolvaj sok mindent meg tud csinálni. - Nem fél ott hagyni azt a lovat? Brownnak érdeke, hogy tönkretegye. - Úgy fog vigyázni rá, kedves barátom, mint a szeme fényére. Tudja, hogy csak akkor szabadul ép b�rrel, ha a lónak semmi baja sem lesz. - Ross ezredes nem az az ember, aki megbocsátja az ilyen aljasságot. - Ebben a dologban nem Ross ezredes határoz. A magam útját járom, annyit mondok el, amennyit akarok. Ez az egyik el�nye, hogy nem vagyok hivatalos személy. Nem tudom, hogy magának mi a véleménye, Watson, de nekem egy kicsit fennhéjázónak tetszik az ezredes. Megengedhetünk magunknak egy kis mulatságot a számlájára. Ne szóljon neki a lóról egy szót sem. - Természetesen nem szólok, ha ez a kívánsága. - Jelentéktelen ügy ez a másikhoz képest. Hogy ki ölhette meg John Strakert. - Értem, most ezzel akar foglalkozni. - Szó se róla! Most szépen hazamegyünk Londonba az éjszakai vonattal. Villámcsapásként értek ezek a szavak. Nem értettem, miért hagyja abba ezt a remekül indult nyomozást alig néhány óra devonshire-i tartózkodás után. De míg csak meg nem érkeztünk az idomár házához, egy szót sem tudtam kihúzni bel�le. Az ezredes és a felügyel� a fogadószobában vártak ránk. - Az éjféli gyorssal hazamegyünk - mondta Holmes. - Jól teleszívtuk a tüd�nket ezzel a pompás dartmoori leveg�vel. A felügyel�nek fennakadt a szeme, az ezredes szája gúnyos vigyorra húzódott. - Vagyis nincs módja letartóztatni szegény Straker gyilkosát - mondta. Holmes megvonta a vállát.

- Ez csakugyan bizonyos nehézségekbe ütközik - felelte. - De majdnem biztos vagyok benne, hogy a lova indulni fog kedden. Kérem, hogy a zsoké álljon készenlétben. Kaphatnék egy fényképet John Strakerr�l? A felügyel� egy borítékot vett el� a zsebéb�l, kihúzott bel�le egy fényképet és átadta. - Kedves Gregory, maga a legtitkosabb kívánságaimat is teljesíti. Kérem, várjanak egy pillanatig, szeretnék kérdezni valamit a szolgálótól. - Meg kell mondanom, hogy csalódtam a londoni szaktekintélyben - mondta Ross ezredes mogorván, mihelyt a barátom kihúzta a lábát a szobából. - Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a célhoz, mint a megérkezése el�tt. - De hiszen éppen most adta a szavát, hogy a lova indulni fog a versenyen - mondtam. - Igen - mondta az ezredes, és a vállát vonogatta -, de nekem nem elég a szó, nekem a ló kell! Még valamit akartam mondani a barátom védelmében, de már be is lépett a szobába. - Uraim - mondta -, indulhatunk Tavistockba. Egy lovászfiú nyitotta ki el�ttünk a hintó ajtaját. Holmesnak eszébe juthatott valami, mert odahajolt a fiúhoz, a karjára tette a kezét. - Látom, hogy a körülkerített legel�n juhok is vannak - mondta. - Ki gondozza �ket? - Én, uram. - Nem vett észre rajtuk valami különöset az utóbbi id�ben? - Semmi különöset, uram, csak azt, hogy három is megsántult közülük. Holmes nagyon meg volt elégedve a válasszal, kuncogott, a kezét dörzsölte. - Finom húzás volt, Watson, nagyon finom húzás! - mondta, és belecsípett a karomba. - Gregory, hadd hívjam fel a figyelmét erre a különös járványra. Mehetünk! Ross ezredes arcán látszott, hogy nincs valami nagy véleménnyel barátom szellemi képességeir�l, de a felügyel� ábrázata elárulta, hogy szöget ütött fejébe a dolog. - Az a véleménye, hogy ez fontos? - kérdezte. - A lehet� legfontosabb. - Van még valami, amire fel akarja hívni a figyelmem? - A kutya különös viselkedésére aznap éjszaka. - De hiszen a kutya semmit sem csinált!

- Éppen ez a különös - mondta Sherlock Holmes. Négy nap múlva megint vonatra szálltunk Holmesszal, és Winchesterbe mentünk, a Wessex Kupáért vívott verseny megtekintésére. Ross ezredes az állomás el�tt várt bennünket, ahogy megbeszéltük, az � batárján mentünk ki a városon túl lev� lóversenypályára. Az ezredes arca komor volt, a modora a lehet� legfagyosabb. - Nem került el� a lovam - mondta. - Ha látná, megismerné? - kérdezte Holmes. Az ezredes nagyon mérges volt. - Húsz év óta járok versenyekre, de ilyen kérdést még senki sem mert feltenni nekem - mondta. - Egy gyerek is felismeri Ezüstcsillagot a fehér foltos homlokáról és a foltos jobb mells� lábáról. - Hogyan állnak a fogadások? - Ez a furcsa az egészben. Tegnap még egyre tizenötöt kínáltak, de ma megváltozott a helyzet, most már alig adnak egyre hármat. - Úgy látszik, az emberek mégiscsak tudnak valamit mondta Holmes. A batár a lelátó el�tti zárt részre kanyarodott. Elolvastam, mi van az indulók jegyzékén. Wessex Kupa. Négy- és ötéves lovak. Nevezési díj ötven font. A fele+1000 font a gy�ztesnek, 300 font a másodiknak, 200 font a harmadiknak. Új pálya. Táv: 1 5/8 mérföld. 1. Néger. Tulajdonos: Mr. Heath Newton. (Vörös sapka, fahéjszín� test.) 2. Ökölvívó. Tulajdonos : Wardlaw ezredes. (Rózsaszín sapka, kék-fekete test.) 3. Desborough. Tulajdonos: Lord Blackwater. (Sárga sapka és ujjak.) 4. Ezüstcsillag. Tulajdonos: Ross ezredes. (Fekete sapka, vörös test.) 5. Írisz. Tulajdonos: Balmoral herceg. (Sárga-fekete csíkok.) 6. Ráspoly. Tulajdonos: Lord Singleford. (Bíbor sapka, fekete ujjak.) - Levettük a másik lovat, a maga szavában bíztunk - mondta az ezredes. - Mi az, mit kiabálnak? Ezüstcsillag az esélyes? - Négyre ötöt Ezüstcsillag ellen! - zsongott a fogadóirodák környéke. - Négyre ötöt Ezüstcsillag ellen! Ötre tizenötöt Desborough ellen! Négyre ötöt a mez�nyre! - Már kint vannak a számok - kiáltottam. - Mind a hatan indulnak. - Mind a hatan indulnak! Az én lovam is indul! - kiabálta az ezredes izgatottan. - De nem látom. Még nem látom az én színeimet. - Még csak öten vonultak el. Most jön. Alighogy ezt kimondtam, a mázsálóból egy hatalmas pej ló ugrott ki, könnyedén elügetett el�ttünk. A zsokén az ezredes jól ismert vörös és fekete színei ékeskedtek. - Ez nem az én lovam! - kiabálta a tulajdonos. - Egyetlen szál fehér sz�re sincs! Mit csinált, Mr. Holmes? - Nézzük csak, hogy állja meg a helyét - mondta barátom rendíthetetlen nyugalommal, és néhány másodpercig szótlanul figyelte az eseményeket a messzelátómmal. - Nagyszer�! Remekül indult! - kiáltotta hirtelen. - Most jönnek a kanyarban! A batárból pompásan szemmel tudtuk követni az egyenesbe forduló lovakat. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy egy sz�nyegen elfértek volna. Fél távnál a capletoni istálló sárga színe villogott elöl. De mire hozzánk értek, Desborough lova lelassult, az ezredesé egykett�re faképnél hagyta, és jó hat hosszal els�nek futott be. Írisz volt az alaposan lemaradt harmadik. - Akárhogy is, de nyertem - mondta az ezredes, és eltakarta a szemét. - Bevallom, hogy egy szót sem értek az egészb�l. Még most sem elég a titkolózásból, Mr. Holmes? - De igen, ezredes. Ideje, hogy mindent megtudjon. Menjünk át a lovakhoz, nézzük meg �ket együtt. Itt van - mondta, mikor a mázsálóba értünk. Ide csak a tulajdonosok és az ismer�seik léphetnek be. - Ha tiszta szesszel megmossa a képét meg a lábát, kiderül, hogy ez a maga derék Ezüstcsillagja. - Nem akarok hinni a szememnek! - Egy ügyesked� embert�l szereztem vissza. Elkövettem azt a merészséget, hogy úgy indítsam el, ahogy megérkezett. - Drága uram, maga csodát tett! A ló egészségesnek látszik. Soha ilyen jól nem futott még. Ezerszeresen kérem az elnézését, hogy kétségbe mertem vonni a képességeit. Nagy szolgálatot tett nekem a ló visszaszerzésével. Még nagyobb szolgálatot tenne, ha megtalálná John Straker gyilkosát. - Megtettem - mondta Holmes csendesen. Döbbenten néztünk rá. - Elfogta? Hol van? - Itt. - Hogyhogy itt?

- Ebben a percben is a társaságomban van. Az ezredes elvörösödött. - Tudom, hogy hálával tartozom magának, Mr. Holmes - mondta -, de amit most mondott, vagy ostoba tréfa, vagy közönséges sértés. Sherlock Holmes nevetett. - Gondolhatja, ezredes, hogy nem magát gyanúsítom a b�ntett elkövetésével - mondta. - A gyilkos éppen maga mögött áll. Az ezredes mögé lépett, és kezét a telivér fényes nyakára tette. - A ló?! - kiáltotta az ezredes is, én is. - Igen, a ló. Mentségére szolgál, hogy önvédelemb�l cselekedett, és hogy John Straker nem volt méltó a maga bizalmára. De megszólalt a cseng�. A következ� futamon én is nyerni szeretnék valamit, tehát kés�bbre halasztom a részletes beszámolót. A pullmankocsi sarkába húzódtunk a London felé száguldó vonaton, és soha ilyen rövidnek nem tetszett az utazás Ross ezredesnek és jómagamnak, mint most, hogy Holmes beszámolóját hallgattuk arról, mi történt tulajdonképpen a dartmoori istálló közelében múlt hétf�n éjjel, és miképp derítette ki az igazságot. - Be kell vallanom - mondta -, hogy teljesen téves elképzeléseim voltak az újságcikkek alapján. Pedig a cikkekben a fontos tények is benne voltak, de a lényegtelen részletek teljesen elborították �ket. Azzal a meggy�z�déssel mentem le Devonshire-ba, hogy Fitzroy Simpson a b�nös, bár tudtam, hogy az ellene szóló bizonyítékok még hiányosak. Csak a hintóban láttam át, mikor az idomár házához értünk, hogy miért fontos a currys ürühús. Talán emlékeznek rá, hogy szórakozottan ültem a kocsiban, mikor maguk leszálltak. Azon csodálkoztam, hogyan is kerülhette el a figyelmemet egy ilyen nyilvánvaló nyom. - Nekem meg azt kell bevallanom - mondta az ezredes -, hogy nem tudom, mi jelent�sége van a currys húsnak. - Ez volt az els� láncszem a gondolatmenetemben. Az ópiumpor nem íztelen. Nem kellemetlen az íze, de észrevehet�. Ha valamilyen megszokott ételbe keverik, nyomban megérezné az, aki megkóstolja az ételt, és nem enne bel�le. A curry a legalkalmasabb f�szer ennek az íznek az elnyomására. De Fitzroy Simpson, az idegen. semmiképp sem tudhatta, hogy currys húst fognak f�zni aznap az idomár házában, és túlzottan merész feltételezés volna arra gondolni, hogy véletlenül éppen ópiumpor volt nála, amikor az ópiumíz elfojtására alkalmas ételt szolgáltak fel. Ez elképzelhetetlen. Simpsonnal tehát nem kellett tovább foglalkoznom, figyelmemet Strakerre és a feleségére összpontosíthattam, hiszen �k választhatták aznap vacsorára a currys ürühúst. Az ópiumport akkor keverték bele a fiú ételébe, amikor külön tányérban volt már, mert a többieknek kutya bajuk sem lett a vacsorától. Kinek volt tehát módja észrevétlenül ópiumport keverni az ételbe? De még nem is válaszoltam erre a kérdésre, mikor eszembe jutott, milyen fontos láncszem az is, hogy a kutya nem ugatott aznap éjjel. Egy helyes következtetés valósággal vonzza a másikat! Simpson történetéb�l tudjuk, hogy az istállóban kutyát is tartottak, és bár éjszaka valaki bement az istállóba, és kivezette a lovat, a kutya mégsem ugatott, hiszen a padláson alvó lovászfiúk nem ébredtek fel. Az éjféli látogató olyan ember volt tehát, akit a kutya jól ismert. Ekkor már meg voltam gy�z�dve róla, legalábbis majdnem biztosra vettem, hogy John Straker ment le az éjszaka kell�s közepén az istállóba, és vitte ki Ezüstcsillagot valahova. De miért? Aligha tisztességes céllal, hiszen elkábította a lovászfiút. De fogalmam sem volt róla, mi lehetett Straker célja. Hallottam olyan esetekr�l, hogy az idomárok úgy jutottak nagy pénzhez, hogy a tulajdon lovuk ellen fogadtak, és kimódolták egy kis csalással, hogy ne nyerjen. Néha a zsoké fogta vissza kérésükre. De néha ravaszabb és alattomosabb eszközökhöz folyamodtak. Melyik esetr�l volt itt szó? Reméltem, hogy Straker zsebe tartalmának megvizsgálása segíteni fog a válaszadásban. Segített is. Bizonyára emlékeznek a halott kezében talált különleges késre. Józan ember nem választotta volna ezt a kést önvédelmi fegyvernek. Watson doktortól tudjuk, hogy ezt a kést a legkényesebb m�tétek elvégzésére használják. Azon a bizonyos éjszakán is kényes m�tétre akarták használni. Ross ezredes, maga sok mindent tud a lóversenyekr�l, azt is tudja tehát, hogy be lehet vágni egy ló combján az inat b�r alatt, úgy, hogy semmi nyoma ne maradjon. De következménye lesz: az ilyen ló sántikálni fog, és mindenki azt hiszi majd, hogy túler�ltetés vagy reuma okozta a baját. Nem gondolnak erre az aljasságra. - A gyalázatos! A gazember! - kiabálta az ezredes. - Tudjuk tehát, miért akarta kivinni John Straker a lovat a pusztaságba. Ez a tüzes állat a hétalvókat is felébresztette volna a tombolásával, mihelyt megérzi a kést. Ezért kellett a m�tétet az isten szabad ege alatt elvégezni. - Milyen vak is voltam! - kiáltotta az ezredes. - Ezért kellett neki a gyertya, ezért gyújtott gyufát! - Igen. De a zsebe tartalmának átvizsgálásakor szerencsére nemcsak azt tudtam meg, mit akart csinálni, hanem azt is, hogy miért. Maga társaságot kedvel� ember, ezredes, nyilván maga

is tapasztalta, hogy az ember nem hordja mások számláit a zsebében. Éppen elég a magunkét kifizetni. Arra következtettem, hogy Straker kett�s életet él, második lakása is van valahol. A számla elárulta, hogy n� van a dologban, méghozzá nem is olcsó dáma. Maga bizonyára jól fizeti az alkalmazottait, ezredes, de azért aligha vehetnek a fizetésükb�l húsz guinea-s kosztümöket a kedvesüknek. Megkérdeztem Mrs. Strakert�l, tud-e valamit a ruháról, elégedetten hallottam, hogy nem. feljegyeztem hát a divatszalon címét, zsebre vágtam Straker fényképét, hogy leleplezzem a titokzatos Darbyshire urat. Most már minden egyszer� volt. Straker kivitte a lovat a mélyedéshez, hogy ne lássák meg a gyertyafényt. Simpson menekültében elejtette a kend�jét, Straker felszedte, valami célja lehetett vele, talán a ló lábát akarta megkötni vele. A horpadásban odaállt a ló mögé, és meggyújtotta a gyufát. Az állat kit�n� ösztönével megérezte, hogy itt valami gonoszság készül, kirúgott, és az acélpatkó homlokon találta Strakert. Straker nem tör�dve a zuhogó es�vel levetette már a köpenyét, hogy könnyebben boldoguljon, és estében a kés felhasította a combját. Elég érthet� a magyarázatom? - A napnál is világosabb! - mondta az ezredes. - Csodálatos! Mintha végignézte volna! - Az utolsó húzásom, be kell ismernem, finom volt, de vaktában történt. Az ilyen körültekint� ember, gondoltam, el�ször kísérletezik, csak aztán lát neki az inak vagdalásának. De mivel kísérletezhetett? Megakadt a szemem a birkákon, meg is kérdeztem a dolgot, és kellemes meglepetésemre bebizonyosodott, hogy a feltevésem helytálló. - Mindent megmagyarázott, Mr. Holmes. - Londonban els� utam a divatszalonba vezetett. A tulajdonosn� nyomban felismerte a kép alapján kedves vev�jét, Darbyshire urat, azaz Strakert. Azt mondta, hogy az emberünk felesége szép és fiatal, nagyon szereti a drága ruhákat. Biztos voltam benne, hogy Straker úszott az adósságban e miatt a n� miatt, ezért akarta nyomorult tervét megvalósítani. - Csak egy dolgot nem árult még el. Hol volt a ló? - kérdezte az ezredes. - Megugrott, és az egyik szomszédja gondoskodott róla. Azt hiszem, nem érdemel sem büntetést, sem köszönetet. De ha nem tévedek, Glapham Junction állomáson vagyunk, tíz perc múlva megérkezünk a Victoria pályaudvarra. Ha feljön egy szivarra hozzánk, ezredes, szívesen elmondok még egy-két részletet, talán érdekelni fogja.

A sárga arc

Barátom páratlan képességeinek köszönhetem, hogy jó néhány furcsa dráma néz�je, s�t,

olykor szerepl�je lehettem, és most, amikor közreadom ezeken az eseteken alapuló rövid feljegyzéseimet, természetesnek tartom, hogy inkább barátom sikereivel foglalkozzam, mint a kudarcaival. Nem is annyira a jó hírneve kedvéért, hiszen tettereje és találékonysága akkor volt a legcsodálatosabb, amikor sarokba szorították, hanem azért, mert ha � kudarcot vallott, többnyire senki sem járt sikerrel, és a történetek mindörökre befejezetlenek maradtak. Egyszer-egyszer mégis megtörtént, hogy az � tévedése után kiderült, mi az igazság. Talán hat ilyen esetre vonatkozóan vannak feljegyzéseim, és közülük A második folt esete tarthat leginkább számot érdekl�désre - meg az a történet, amit most elmondok. Sherlock Holmes nem tartozott azok közé az emberek közé, akik a testgyakorlást pusztán a testgyakorlás kedvéért végzik. Igaz, hogy a súlycsoportjában hozzá fogható kit�n� ökölvívót nem sokat láttam, és kevesen voltak képesek akkora testi er�kifejtésre, mint �; de a céltalan testi er�kifejtést energiapocsékolásnak ítélte, és jobbára csak akkor gyürk�zött neki valaminek, ha hivatásának céljai megkövetelték. Akkor aztán kitartó volt, szívós, fáradhatatlan. Talán meglep�, hogy így is meg tudta �rizni erejét, de szerencsére mértéktartó volt az étkezésben, az életmódja pedig szinte spártaian egyszer�. Egyetlen hibája volt, a kokain élvezete, nagy ritkán, mintegy tiltakozásul az élet egyhangúsága ellen, ha kevés dolga akadt, ha semmi érdekesre nem bukkant az újságokban. Egy szép tavaszi napon olyan kipihent volt, hogy eljött velem sétálni a parkba, ahol már zöldelltek a szilfák, és a vadgesztenyék hegyes hajtásaiból kibújtak az els� ötujjú levelek. Vagy két óra hosszat kóboroltunk, szinte szótlanul, jó ismer�sök módjára. Majdnem öt óra volt már, mire visszaértünk a Baker Streetre. - Kérem szépen - mondta kisinasunk, mikor beeresztett -, egy úr kereste önt, uram. Holmes szemrehányó pillantást vetett rám. - Így jár az ember, ha sétálni megy délután! - mondta. - És elment az az úr? - El, uram. - Miért nem hívta be? - Behívtam, uram. Be is jött.

- Mennyi ideig várt? - Félóra hosszat, uram. Nagyon nyugtalan ember volt, csak topogott és járkált egész id� alatt, amíg itt volt. Kint vártam az ajtó el�tt, hallottam, mit csinál. Aztán kijött a folyosóra, és azt mondta: „Hát sose jön haza ez az ember?" Szóról szóra ezt mondta, uram. „Csak még egy kicsit szíveskedjék várni" - mondtam neki. „Majd kint várok a leveg�n - felelte -, mert itt meg lehet fulladni. Nemsokára visszajövök." És már rohant is kifelé, bármit mondtam neki, nem állt meg. - Nem baj. maga megtette, amit megtehetett - mondta Holmes, miközben bementünk a szobánkba. - Mégis bosszantó ez a dolog, Watson. Nagyon vártam már a következ� esetet, és az emberünk türelmetlenségéb�l ítélve ez az eset fontos lehetett. Nézze csak! Ez nem a maga pipája, itt, az asztalon! Itt felejtette a pipáját. Szép, öreg pipa, hangafából, jó hosszú szára van, a dohányboltos azt mondaná rá, hogy borostyánk�b�l van. Vajon hány igazi borostyán pipaszár akad Londonban? Sokan azt hiszik, hogyha légy van a k�be zárva, valódi a borostyán. Pedig ma már jövedelmez� mesterség m�legyet rejteni a hamis borostyánba. Mindenesetre az emberünk zaklatott idegállapotban lehetett, hogy itt felejtette h�n szeretett pipáját. - Honnan tudja, hogy h�n szereti a pipáját? - kérdeztem. - Ez a pipa körülbelül hét shilling hat pennybe került. Láthatja, hogy kétszer is megjavították, egyszer a szár farészét, egyszer pedig a borostyánk� szopókát. Mind a két helyen, nézze csak. ezüstpántot tettek rá, vagyis a javítás többe került, mint maga a pipa annak idején. Az emberünk h�n szereti a pipáját, hiszen inkább megjavíttatja, mint hogy ugyanannyi pénzért új pipát vegyen magának. - Tud róla még valamit? - kérdeztem, mert Holmes egyre csak forgatta a pipát, és jellegzetes töpreng� arckifejezésével meredt rá. Feltartotta, és hosszú, vékony mutatóujjával megkopogtatta, ahogy a csontot szokták az egyetemi tanárok, ha el�adást tartanak róla. - A pipák sokszor felettébb érdekesek - mondta. - Legfeljebb az óráknak és a cip�f�z�knek van ennyi egyéni jellegzetességük. De ennek nincs különösebb vagy érdekesebb ismertet�jele. A tulajdonosa mindenesetre er�s ember, balkezes, kit�n� fogai vannak, de nem valami gondos, és nincs is szüksége rá, hogy különösebben takarékoskodjon. Barátom csak úgy odavetette ezeket a megállapításokat, de láttam rajta, hogy lesi, vajon követni tudom-e a gondolatmenetét. - Nemcsak gazdag emberek szívhatnak hétshillinges pipát - mondtam. - Ez a dohány Grosvenor-keverék, nyolc penny bel�le egy uncia - felelte Holmes, és a pipából a tenyerébe ütögetett egy kis hamut. - Már négy pennyért is kit�n� dohányt lehet kapni, azaz emberünknek nincs szüksége rá, hogy különösebben takarékoskodjon. - És a többi tulajdonsága? - Az a szokása, hogy a lámpa vagy a gázég� lángjánál gyújt rá a pipájára. Az egyik oldala, láthatja, egészen el van szenesedve. Gyufával természetesen nem csinálhatta. Miért tartaná oda a gyufát a pipa oldalához? De ha az ember a lámpa lángjánál gyújt rá a pipájára, a pipa feje megpörköl�dik. Ennek a pipának a jobb oldala pörköl�dött meg. ezért mondom, hogy a tulajdonosa balkezes. Maga is a lámpa lángjánál gyújt rá a pipájára, és mert maga jobbkezes, természetesen a pipa bal oldalát tartja oda a lánghoz. Egyszer-egyszer talán fordítva tartja oda, de nem rendszeresen. Ezt a pipát viszont mindig a jobb oldalával tartották a lánghoz. És az emberünk átharapta a borostyánkövet. Ehhez pedig er�s ember kell, és ép fogsor. De ha nem tévedek, az emberünk most jön fel a lépcs�n, tehát érdekesebb tanulmányoznivalónk is lesz, mint ez a pipa. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, és egy magas fiatalember lépett be a szobába. Jól és ízlésesen öltözött, sötétszürke öltöny volt rajta, a kezében pedig egy széles karimájú barna m�vészkalap. Harmincévesnek mondtam volna, bár a valóságban néhány évvel id�sebb volt. - Bocsánatot kérek - mondta zavartan -. azt hiszem, illett volna kopognom. Elnézést, persze, kopognom kellett volna. Nem tagadom, kissé izgatott vagyok, kérem, írják ezt is ennek a számlájára. Végigsimította homlokát, mintha megszédült volna, aztán leült, vagyis inkább lerogyott egy székre. - Látom, hogy néhány napja nem aludt - mondta Holmes a rá jellemz� szívélyes közvetlenséggel. - Ez jobban megviseli az ember idegeit, mint a munka, s�t, jobban, mint a szórakozás. Megtudhatnám, miben lehetnék a segítségére? - A tanácsát szeretném kérni, uram. Nem tudom, mit tegyek, és úgy érzem, hogy minden összetört körülöttem. - Tanácsadó nyomozóra van szüksége?

- Még annál is többre. Szeretném megtudni, mi a véleménye, mint értelmes embernek, mint nagyvilági embernek. Szeretném tudni, mit is tegyek. Az egyetlen reményem, hogy maga meg tudja mondani. Kapkodva, éles hangon, szaggatottan mondta, amit mondott. Látszott rajta, hogy nehezére esik a beszéd, és hogy er�s akaratával gy�zi le tiltakozó ösztöneit. - Kényes dologról van szó - mondta. - Az ember nem szívesen beszél a családi életér�l idegeneknek. Borzalmas dolog, a feleségem viselkedésér�l kell beszélnem két embernek, akiket most látok el�ször életemben. Rettenetes, hogy ezt kell tennem. De már nem bírom tovább, tanácsra van szükségein. - Kedves Grant Munro úr . . . - kezdte Holmes. Látogatónk felpattant. - Mi az? - kiabálta. - Maga tudja a nevem? - Ha titokban akarja tartani - mondta Holmes mosolyogva -, fogadja meg a tanácsom, és vagy ne írassa be a nevét a kalapja bélésébe, vagy a kalap tetejét fordítsa a felé az ember felé, akivel beszél. Azt akartam mondani, hogy sok titkot hallgattunk meg ebben a szobában mi ketten, a barátom meg én, és sok zaklatott lelket sikerült már megnyugtatnunk. Bízom benne, hogy a maga esetében is meg tudjuk tenni. De mert a késlekedés bajt okozhat, hadd kérjem meg, hogy most már ne habozzon, és mondja el a tényeket. Látogatónk megint végigsimította homlokát, mint aki keservesen nehéznek találja a feladatot. Láttam az arcán, minden mozdulatán, hogy tartózkodó ember, zárkózott, büszkeség is van benne, és szívesebben elrejtené a sebeit, mint mutogatná. Aztán az öklével széles mozdulatot tett, mintha félrevetett volna minden tartózkodást, és beszélni kezdett. - A tények a következ�k, Mr. Holmes - mondta. - N�s vagyok, immár három év óta. Ez alatt a három év alatt olyan szeretetben és olyan boldogságban éltünk a feleségemmel, hogy ennél jobb házasság nem is lehetett a világon. Sosem különböztünk össze, egyetlenegyszer sem, se gondolatban, se szóban, se cselekedetben. És most, múlt hétf� óta közénk tornyosult valami, és érzem, hogy egy olyan dolog van az életében, a gondolataiban, amir�l semmit sem tudok, annyit sem, mint arról a n�r�l, aki véletlenül hozzám ér az utcán. Eltávolodtunk egymástól, és tudni akarom, hogy miért. De van valami, amit szeretnék jól az agyába vésni, Mr. Holmes, miel�tt továbbmegyünk: Effie szeret engem. Ne értsen félre. Szeret, szívvel-lélekkel szeret, jobban, mint valaha. Tudom, érzem. Nem akarom bizonygatni. Nagyon jól tudja az ember, szereti-e egy asszony vagy sem. De ez a titok közénk tolakodott, és amíg el nem t�nik közülünk, semmi sem lehet olyan, mint régen volt. - A tényeket, Mr. Munro, ha szabadna kérnem - mondta Holmes kissé türelmetlenül. - Elmondom, mit tudok Effie-r�l. Amikor megismertem, özvegyasszony volt, fiatal özvegy, alig huszonöt éves. Mrs. Hebron volt a neve. Egészen fiatalon ment ki Amerikába, Atlanta városában élt, ennek a Hebronnak, egy gazdag ügyvédnek volt a felesége. Volt egy gyerekük is, de aztán kitört a városban a sárgaláz, és mind a férj, mind a gyerek meghalt. Láttam a férj halotti bizonyítványát. Effie-nek elege volt Amerikából, hazajött, és egy vénkisasszony nagynénjével lakott Pinnerben, Middlesex grófságban. Hadd említsem meg, hogy a férje tisztes jómódban hagyta, négyezer-ötszáz font t�kéje volt, és olyan ügyesen fektette be, hogy átlagosan évente hét százalékot jövedelmezett. Effie alig hat hónapja lakott Pinnerben, amikor megismertem. Megszerettük egymást, és néhány hét múlva összeházasodtunk. Komlókeresked� vagyok, a jövedelmem hét-nyolcszáz font - egyszóval jómódúak vagyunk, egy szép villában lakunk Norburyben, nyolcvan font bért fizetünk évente. Ahhoz képest, milyen közel van a városhoz, Norbury nagyon falusias. Rajtunk túl csak a fogadó van és két ház, szemben velünk, egy nagy rét túlsó oldalán egy másik villa, és semmi más, aztán már csak az állomásra vezet� út közepénél kezd�dnek a házak. Én az év legnagyobb részében bejárok Londonba dolgozni, de nyáron kevesebb a tennivalóm, olyankor aztán keresve se találhatott az ember boldogabb párt, mint mi ketten a falusi házunkban. Amíg ez az átkozott dolog el nem kezd�dött, semmi sem árnyékolta be az életünket. Még valamit el kell mondanom, miel�tt folytatnám. Mikor összeházasodtunk, a feleségem rám ruházta minden vagyonát - igazán az akaratom ellenére, éppen elég kínos lenne számomra, ha rosszra fordulnának az üzleti ügyeim. De � kérte, és én elfogadtam. Körülbelül hat hete egyszer csak hozzám fordult.

- „Jack - mondta -, amikor átvetted a pénzemet, azt mondtad, hogyha pénzre van szükségem, csak kérjek t�led."

- „Természetesen - feleltem. - Hiszen a te pénzed." - „Akkor kérnék t�led száz fontot" - mondta.

Megdöbbentem, mert mindaddig azt hittem, hogy csak egy új ruhára vagy valami hasonlóra van szüksége.

- „Mire kell az a sok pénz?" - kérdeztem. - „Azt mondtad - felelte tréfálkozva -, hogy te leszel az én bankárom. Igazán tudhatnád,

hogy a bankárok sohasem kérdez�sködnek." - „Ha csakugyan szükséged van a pénzre, természetesen megkapod" - mondtam. - „Csakugyan szükségem van rá." - „És nem mondod meg, hogy mire kell?" - „Egyszer talán megmondom, Jack, de most még nem." Beértem ennyivel, bár ez volt az els� eset, hogy valamelyikünknek titka volt a másik el�tt.

Átadtam neki egy csekket, és el is feledkeztem az egészr�l. Lehet, hogy nincs is köze ahhoz, ami történt, de azért jobbnak tartottam, hogy megemlítsem. Ahogy az el�bb mondtam is, van egy másik villa nem messzire t�lünk. Egy nagy rét van közöttünk, de kényelmesebb az országúton és aztán egy beköt� úton sétálni el odáig. A házon túl van egy kis feny�erd�, szívesen sétáltam arra, hiszen a fák közt olyan otthonosan érzi magát az ember. A ház már nyolc hónap óta lakatlan. Kár érte: szép, emeletes villa, régimódi fedett bejárattal, lonccal befuttatva. De sokszor álltam el�tte, de sokszor gondoltam rá, milyen szép kis otthon lehetne bel�le! Múlt hétf�n este is arrafelé sétáltam. A beköt� úton egy üres teherkocsi jött szembe velem, és láttam, hogy a villa bejárata mellett sz�nyegek és más holmik hevernek a f�ben. Ügy látszik, végre kiadták a házat. Elmentem a ház mellett, aztán megálltam, ráér�sen végigjártattam rajta a szemem, azon gondolkoztam, miféle emberek költözhetnek a szomszédságunkba. Ahogy nézel�dtem, egyszerre csak észrevettem, hogy az egyik emeleti ablakból valaki figyel. Nem tudom, Mr. Holmes, mi volt olyan ijeszt� abban az arcban, de végigfutott a hátamon a hideg. Elég messze voltam, nem láttam tisztán a vonásait, de volt benne valami természetellenes, valami nem emberi. Én legalábbis ilyennek láttam, és közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a leselked�t. De ahogy megindultam, az arc egyszerre csak elt�nt, olyan hirtelen, mintha valaki visszarántotta volna a sötét szobába, öt percig is állhattam ott, rendezgettem a benyomásaimat. Nem tudtam megítélni, hogy férfi vagy n� arca volt-e, amit láttam. A színe volt az, ami megijesztett. Fakó sárga volt és mozdulatlan és merev, ijeszt�en természetellenes. Annyira nyugtalan lettem, hogy elhatároztam, megnézem közelebbr�l is a ház új lakóit. Odamentem a kapuhoz, és bezörgettem. A kapu nyomban kinyílt, egy barátságtalan kép�, magas, sovány asszony nyitotta ki.

- „Mit akar?" - kérdezte jó északi kiejtéssel. - „A szomszédjuk vagyok, onnan - mondtam, és a házunk felé intettem. - Látom, hogy éppen

most költöznek be, és gondoltam, ha valami segítségre van szükségük ..." - „Ha lesz, majd szólunk" - mondta az asszony, és becsukta a kaput az orrom el�tt. Bosszantott ez a goromba visszautasítás, sarkon fordultam hát, és hazamentem. Próbáltam

mindenfélére gondolni, de egész este csak az ablakban látott arc és az asszony gorombasága járt az eszemben. Elhatároztam, hogy az el�bbir�l nem szólok a feleségemnek. Ideges, túl érzékeny asszony, nem akartam, hogy �t is nyugtalanítsa az a kellemetlen érzés, amiben részem volt. Annyit azért mondtam neki elalvás el�tt, hogy valaki beköltözött a házba, de � nem válaszolt. Általában nagyon mélyen alszom. Csúfolt is miatta a családom, hogy engem ágyúval sem lehet felébreszteni. De ezen az éjjel, nem tudom, miért, talán a kalandom okozta kis izgalom miatt, felszínesebben aludtam, mint máskor. Félálomban hallottam, hogy valami mozgás van a szobában, és lassan ráeszméltem, hogy a feleségem öltözködik, éppen a köpenyét meg a f�köt�jét veszi. Már-már megszólaltam, álmos hangon azt akartam morogni, hogy mi dolog ez a szokatlan készül�dés, de amikor félig nyitott szemem feleségemnek a gyertya lángjától megvilágított arcára tévedt, a torkomon akadt a szó. Sosem láttam még ilyennek az arcát - sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni. Halálsápadt volt, kapkodta a leveg�t, és miközben megt�zte a köpenyét, lopva az ágy felé nézett, hogy nem ébredtem-e fel. Azt hitte, alszom, nesztelenül kilopakodott a szobából, és nemsokára hallottam, hogy valami nyikordul - ez csak a házunk kapuja lehetett. Felültem az ágyban, rácsaptam az öklömmel a rácsra, hogy lássam, valóban ébren vagyok-e. El�vettem az órámat a párna alól. Hajnali három óra volt. Mit kereshet a feleségem hajnali háromkor kint az országúton? Húsz percig ülhettem így, törtem a fejem, kerestem valami elfogadható magyarázatot. De mennél többet gondolkoztam a dolgon, annál hihetetlenebb, annál rejtélyesebb volt. Még akkor is hiába morfondíroztam, amikor meghallottam, hogy halkan becsukódik a kapu, és a feleségem jön fölfele a lépcs�n.

- "Ugyan, hol jártál, Effie?" - kérdeztem, mihelyt belépett.

Összerezzent és felsikoltott, mikor a hangomat meghallotta, és ez az összerezzenés, ez a sikoltás mindennél rosszabbul esett nekem, olyan leírhatatlan b�ntudatról árulkodott. �szinte és becsületes asszony volt a feleségem mindeddig, és most borzadva kellett látnom, hogyan lopózik be a szobába, hogyan sikolt fel, hogyan rezzen össze, amikor a férje szól hozzá.

- „Ébren vagy, Jack? - kérdezte, és idegesen felnevetett. - Azt hittem, hogy téged semmi sem ébreszt fel."

- „Hol voltál?" - kérdeztem szigorúan. - „Nem csoda, hogy meglep�dtél - mondta, és láttam, hogy reszket a keze, amikor a

köpenyét gombolgatja. - Még sosem történt ilyesmi velem. Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok, majd meghaltam egy kis friss leveg�ért. Ha nem mentem volna ki, elájulok. Lent voltam a kapuban néhány percig, és most már egészen jól érzem magam." De amikor mindezt elmesélte, nem mert rám nézni, a hangja sem olyan volt, mint máskor. Tudtam, hogy nem mond igazat. Nem válaszoltam semmit, befordultam a fal felé, fájt a szívem, ezer kétség és gyanú mardosta a lelkem. Mit titkolhat el�lem a feleségem? Hova vezethetett ez a furcsa útja? Éreztem, hogy nem lesz nyugalmam, míg ezt meg nem tudom, de nem akartam még egyszer megkérdezni t�le, hiszen nem mondott igazat. Egész éjszaka álmatlanul hánykolódtam, magyarázatokat agyaltam ki, de egyik hihetetlenebb volt, mint a másik. Be kellett volna jönnöm Londonba reggel, de olyan nyugtalan voltam, hogy nem tudtam üzleti ügyekkel foglalkozni. A feleségem éppolyan zaklatott volt, mint én magam, kérd� kis pillantásokat vetett rám, láttam, tudja, hogy nem hiszem el, amit mondott, és fogalma sincs róla, mit tegyen. Reggeli közben alig váltottunk néhány szót, és én rögtön utána elmentem sétálni, hogy a jó friss leveg�n még egyszer végiggondolhassak mindent. Bejöttem egészen a Crystal Palace-ig, egy órát sétáltam a parkban, de már egy órakor megint Norburyben voltam. Utam a másik ház el�tt vezetett el. Megálltam egy pillanatra, végignéztem az ablakokat, hogy nem pillantom-e meg valahol azt az ábrázatot, amely tegnap figyelt engem. Ott álltam, egyszerre csak kinyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre, Mr. Holmes, a feleségem jött ki a házból! A megdöbbenést�l a földbe gyökerezett a lábam, de az én megdöbbenésem semmi sem volt ahhoz képest, ami az � arcára kiült találkozásunk pillanatában. Szeretett volna visszamenekülni abba a házba, de aztán látta, hogy már nem rejt�zhet el, és megindult felém, mosolyogni próbált, de az arca halálsápadt volt, a szeme riadt.

- „Benéztem ide, Jack - mondta -, hogy nincs-e segítségre szükségük az új szomszédainknak. Miért nézel így rám, Jack? Haragszol rám?"

- „Szóval ide jöttél az éjszaka is" - mondtam. - „Miket beszélsz?" - kiáltotta. - „Ide jöttél. Biztos vagyok benne. Ki lakik itt, hogy abban az órában is meglátogatod?" - „Most vagyok itt el�ször." - „Miért mondsz nekem olyasmit, ami nem igaz? - kérdeztem. - Elárul a hangod remegése.

Mikor volt nekem titkom el�tted? De most bemegyek ebbe a házba, és mindent meg fogok tudni." - - „Ne, Jack, ne tedd, az isten szerelmére!" - zihálta kétségbeesve. Megindultam az ajtó felé, de � elkapta a kabátom ujját, és görcsös er�vel visszarántott.

- „Könyörgök, ne tedd meg, Jack! - kiabálta. - Megesküszöm, hogy mindent el fogok mondani neked, de ha most bemész a házba, abból csak baj lehet." Le akartam rázni magamról, de riadtan és esedezve kapaszkodott belém. - „Bízz bennem, Jack! - sírta. - Bízz bennem, csak most az egyszer. Sosem fogod megbánni. Ha titkolok valamit el�tted, hidd el, hogy csak a te érdekedben teszem. Az életünk forog kockán. Gyere haza velem, és minden rendben lesz. De ha betörsz ebbe a házba, mindennek vége köztünk." Olyan elszántan, olyan kétségbeesetten beszélt, hogy megtorpantam, habozva álltam az ajtó el�tt.

- „Bízom benned, de csak egy feltétellel - mondtam végül. - Legyen vége ennek a rejtélynek egyszer s mindenkorra. Ha akarod, �rizd meg a titkodat, de ígérd meg nekem, hogy nem lesz több éjszakai látogatás, nem teszel semmit a tudtom nélkül. Ha megígéred, hogy semmi ilyesfélét nem teszel a jöv�ben, én is elfelejtem mindazt, ami történt."

- „Tudtam, hogy bízni fogsz bennem! - mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. - Minden úgy lesz, ahogy akarod. Gyere már, gyere haza!"

A kabátom ujjánál fogva rángatott el a villa el�l. Visszafordultam és visszanéztem, láttam, hogy az emeleti ablakban ott van a fakó sárga arc, és figyel minket. Milyen kapcsolat f�zheti a feleségemet ehhez a teremtményhez? Milyen szál köti össze azzal a nyers, goromba asszonnyal, akit tegnap

láttam? Megfejthetetlen rejtélynek látszott, mégis tudtam, hogy nem lesz nyugtom addig, amíg ki nem derítem. Két napig otthon voltam, és a feleségem állta a szavát, tudomásom szerint ki se tette a lábát a házból. De a harmadik napon bebizonyosodott, hogy az ünnepélyes ígéreténél is er�sebb az a titokzatos hatalom, ami el akarja szakítani t�lem és a tisztesség útjáról. Aznap már bejöttem Londonba, de nem a szokásos vonatommal, a 3 óra 36 percessel érkeztem haza, hanem a 2 óra 40 percessel. Amikor beléptem a házba, a szobalány ijedt arccal jött elém.

- „Hol van az úrn�je?" - kérdeztem. - „Azt hiszem, sétálni ment" - felelte.

Elöntötte agyamat a gyanakvás. Felrohantam a lépcs�n, megnéztem, nincs-e mégis otthon. Véletlenül kinéztem az egyik emeleti ablakból, és láttam, hogy a szobalány, akivel épp az imént beszéltem, a másik ház felé szalad a réten át. Mindent megértettem. A feleségem mégis átment oda, és meghagyta a lánynak, hogy szóljon neki, ha hazajönnék. Reszkettem haragomban, lerohantam a lépcs�n, elindultam a másik ház felé, egyszer s mindenkorra tisztázni akartam a dolgot. Láttam, hogy a feleségem meg a lány együtt jön visszafelé az ösvényen, de nem álltam meg, oda se szóltam hozzájuk. A titok, ami beárnyékolta az életemet, ott lappangott, abban a házban. Jöjjön, aminek jönnie kell, megfogadtam, hogy ez a titok nem lesz titok többé. Nem is zörgettem a kapun, csak lenyomtam a kilincset, és berohantam. A földszinten minden csendes volt. A konyhában egy fazék víz zubogott a t�zhelyen, egy nagy fekete macska aludt összegömbölyödve a kosarában, de a már ismert asszonynak nyoma sem volt. Berohantam a másik szobába. Üres. Fel a lépcs�n. Az emeleti két szoba is kihalt, üres. Egy lélek sem volt az egész házban. A bútorok és a képek a lehet� legközönségesebbek, csak az az egy szoba volt különb, amelyiknek az ablakában a sárga arcot láttam. Ennek a szobának kényelmes és csinos volt a berendezése, és a keser� gyanú vad lobbot vetett a szívemben, amikor megláttam a kandalló párkányán feleségem egészalakos fényképét, azt a képet, amit az én kérésemre csináltatott alig három hónapja. Csak addig maradtam a házban, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy üres. Hazaindultam, és olyan nehéz volt a szívem, mint még soha. Mikor beléptem a házunkba, feleségem elém sietett, de annyira tele volt a szívem fájdalommal és haraggal, hogy nem akartam beszélni vele, félretoltam, és a dolgozószobámba mentem. Utánam szaladt, és bejött, miel�tt az ajtót becsukhattam volna.

- „Nagyon sajnálom, Jack, hogy megszegtem az ígéretemet - mondta. - De ha ismernéd a körülményeket, megbocsátanál."

- „Mondj el mindent" - feleltem. - „Nem lehet, Jack, nem lehet!" - sírta. - „Amíg nem mondod meg, ki lakik abban a házban, és kinek adtad azt a fényképet, nincs

közünk egymáshoz" - válaszoltam, kiszakítottam magam a kezéb�l, és eljöttem hazulról. Ez tegnap történt, Mr. Holmes, azóta nem láttam a feleségem, és semmi újabbat nem hallottam az egész különös ügyr�l. Most el�ször vet�dött árnyék a kett�nk életére, és ez annyira megrázott, hogy azt sem tudom, mit kellene tennem. Ma reggel végre eszembe jutott, hogy maga az az ember, aki tanácsot adhatna nekem, ide rohantam tehát, és feltétel nélkül a kezébe adtam magamat. Ha van valami, amit nem világítottam meg kell�képpen, kérem, faggasson ki róla. De mindenekel�tt mondja meg gyorsan, mit tegyek, mert ezt a kínszenvedést nem tudom elviselni. Holmes és én nagy figyelemmel hallgattuk ezt a felindultságtól szaggatott, töredezett hangon elmondott szokatlan vallomást. Társam egy ideig hallgatagon ült, állát tenyerébe támasztva gondolataiba mélyedt. - Mondja - szólalt meg végül -, meg merne esküdni rá, hogy az az arc az ablakban egy férfi arca volt? - Nem tudom megmondani. Mindig elég messzir�l láttam. - Mégis kellemetlen hatást gyakorolt magára. - Természetellenes volt a színe, és rettenetesen merevek voltak a vonásai. Amikor közelebb mentem, hirtelen elt�nt. - Mennyi ideje kérte magától a felesége a száz fontot? - Majdnem két hónapja. - Látta az els� férj képét? - Nem. A halála után nem sokkal nagy t�zvész volt Atlantában. A feleségem iratai is mind odavesztek. - A halotti bizonyítvány mégis nála volt. Látta maga ezt a bizonyítványt? - Igen. Másolat, a t�zvész után kérte. - Találkozott valakivel, aki ismerte a feleségét Amerikából?

- Nem. - Nem mondta a felesége, hogy szeretne elmenni Amerikába látogatóba? - - Nem. - Nem kapott a felesége leveleket Amerikából? - Tudomásom szerint nem. - Köszönöm. Szeretném végiggondolni az ügyet még, egyszer. Ha az a ház csakugyan elhagyatott, nehéz dolgunk lesz. De én azt tartom valószín�bbnek, hogy az ott lakókat figyelmeztették, és �k el is hagyták a házat, miel�tt tegnap berontott hozzájuk, és most már rég visszaköltöztek. Ebben az esetben könny� lesz kideríteni mindent. Azt tanácsolom, hogy menjen haza Norburybe, nézze meg azt a házat még egyszer. Ha úgy ítéli, hogy laknak benne, ne rontson be, hanem táviratozzon nekünk. Egy órán belül ott leszünk, és egykett�re végére járunk a dolognak. - És ha üres a ház? - Holnap akkor is meglátogatom, és megbeszéljük a dolgot. Viszontlátásra, és kérem, ne nyugtalankodjon, csak akkor, ha már biztos, hogy oka van rá. Barátom kikísérte Grant Munrót. - Félek, hogy emögött valami csúnya dolog lappang - mondta, mikor visszajött. - Magának mi a véleménye, Watson? - Nem hangzik valami szépen - feleltem. - Nem bizony. Zsarolás, hacsak nem tévedek nagyon nagyot. - És ki lehet a zsaroló? - Nyilvánvalóan az a figura, aki a ház egyetlen szép szobájában lakik, és az asszony fényképét a kandallópárkányon �rizgeti. Szavamra, Watson, gyönyör� ez a történet az ablakban megjelen� fakó ábrázatról, a világ minden kincséért sem mulasztottam volna el! - Van valamilyen elképzelése a dologról? - Igen, de csak ideiglenes feltevés. Bár csodálkoznék, ha nem bizonyulna helyesnek. Abban a házban az asszony els� férje lakik. - Honnan gondolja? - Mi más magyarázhatná az asszony kétségbeesett iparkodását, hogy a második férje ne menjen be a házba? A tények, ha helyesen rakom össze �ket, nagyjából a következ�k lehetnek: Az asszony Amerikában férjhez ment. A férjének az id�k folyamán valamilyen szörny� tulajdonsága alakult ki, vagy tegyük fel, hogy valamilyen ocsmány betegséget szedett össze, leprás lett vagy meghülyült. Az asszony megszökött t�le, hazajött Angliába, megváltoztatta a nevét, azt remélte, hogy új életet kezdhet. Három évvel ezel�tt újra férjhez ment, a férjének mutatott egy halotti bizonyítványt, egy olyan emberét, akinek a nevét fölvette; már biztonságban érzi magát, amikor az els� férje egyszerre csak tudomást szerez a hollétér�l - talán nem is az els� férje, hanem valamilyen gátlástalan asszony, aki most ezzel a nyomorulttal él. Írnak az asszonynak, megfenyegetik, hogy leleplezik. Az asszony száz fontot kér a férjét�l, meg akarja vásárolni a hallgatásukat. De hiába, azok csak megjelennek, és mikor az új férj odaveti a feleségének, hogy valaki beköltözött a másik házba, az asszony tudja, hogy az üldöz�i érkeztek meg. Megvárja, míg a férje elalszik, aztán átrohan hozzájuk, megpróbálja rábeszélni �ket, hogy hagyják békében. Hiába. Másnap reggel megint átrohan, és amikor kijön abból a házból, belebotlik férjébe, ahogy mesélte. Az asszony megígéri, hogy többet nem megy át a másik házba, de két nap múlva túlságosan er�s a kísértés, azt reméli, hogy mégis csak sikerül megszabadulni ezekt�l a rettenetes szomszédoktól, még egy kísérletet tesz tehát, magával viszi azt a fényképet is, amit nyilván az üldöz�i követeltek t�le. A beszélgetés kell�s közepén beszalad a szobalány, megmondja, hogy a férj hazaérkezett. Az asszony tudja, hogy a férfi nyomban át fog jönni a villába, gyorsan kimenekíti a villa lakóit a hátsó ajtón, alighanem abba a közeli fenyvesbe, amir�l már hallottunk. A férj senkit sem talál a házban. De ha ma este sincs senki a házban, nagyon nagyot fogok nézni. Mi a véleménye az elméletemr�l? - Csupa feltételezés. - De legalább megfelel a tényeknek. Majd akkor tesszük újra megfontolás tárgyává az egészet, ha akad egyetlen olyan adat, amit nem tudunk beleilleszteni. Amíg norburyi barátunk nem jelentkezik, semmit sem tehetünk. Nem kellett soká várakoznunk. Alighogy végeztünk a teánkkal, megjött az üzenet: Laknak a házban. Megint láttam az arcot az ablakban. Várom magukat a hétórai vonatnál, addig semmit sem teszek. A vasútnál várt, amikor megérkeztünk. Az állomás lámpáinak fényében láthattuk, hogy nagyon sápadt, és szinte reszket a nyugtalanságtól. - Itt vannak a házban, Mr. Holmes - mondta, és barátom karjára tette a kezét. - Láttam a fényt az ablakban, amikor idejöttem. Most mindennek ki kell derülnie, lesz, ami lesz.

- Mi a terve? - kérdezte Holmes, amikor megindultunk a fasorral szegélyezett sötét úton. - Bemegyek, akár er�szakkal is, és megnézem, ki van a házban. Szeretném, ha maguk is ott lennének, tanúnak. - A felesége figyelmeztette magát, hogy jobb, ha nem bolygatja ezt a titkot. Mégis rászánta magát? - Igen, rá. - Azt hiszem, igaza van. Ennél a bizonytalanságnál minden bizonyosság csak jobb lehet. Legjobb, ha azonnal odamegyünk. Jogi szempontból elítélend� az, amit teszünk, de azt hiszem, hogy megéri. Nagyon sötét volt az este, és amikor az országútról a mély, sövénnyel szegélyezett ösvényre tértünk, szemerkélni kezdett az es�. Grant Munro türelmetlenül nyargalt el�ttünk, mi pedig követtük, ahogy tudtuk, botladozva. - Az ott az én házam - mormolta, és a fák közt pislákoló fények felé bökött. - És ez az a ház, amelyikbe be fogunk hatolni. Az ösvény még egyet kanyarodott, és már ott is voltunk a ház tövében. A fekete földön egy vékony sárga csík látszott, elárulta, hogy a kapu nincs becsukva, és világos volt az egyik emeleti ablak is. Odanéztünk, és láttuk, hogy a függöny mögött valami sötét folt megmozdul. - Ott van az az alak - kiáltotta Grant Munro - maguk is láthatják, hogy van ott valaki. Jöjjenek utánam, mindjárt megtudunk mindent! Az ajtó felé tartottunk, de az árnyékból egyszerre csak egy asszony ugrott elénk, megállt az aranyló lámpafényben. Nem vehettem ki az arcát a sötétben, de láttam, hogy a kezét könyörögve összekulcsolja. - Jack, ne, az isten szerelmére! - kiáltotta. - Éreztem, hogy ma este ide fogsz jönni. Gondold meg a dolgot, drágám! Bízzál bennem, nem fogod soha megbánni! - Elég sokáig bíztam benned, Effie - mondta a férje zordul. - Ne állj az utamba! Be kell mennem. A barátaim meg én mindent tisztázni fogunk. Félrelökte az asszonyt. Követtük. Amikor az ajtót feltépte, egy id�sebb asszony szaladt elé, megpróbálta feltartóztatni, de � eltaszította, és a következ� pillanatban már a lépcs�n kapaszkodtunk felfele. Grant Munro berontott a kivilágított emeleti szobába, és rögtön utána mi is beléptünk. Barátságos, csinosan bútorozott szoba volt, az asztalon is, a kandallón is két-két gyertya égett. A sarokban, az íróasztal fölé görnyedve ült valaki - egy kislány. Háttal ült nekünk, amikor beléptünk, csak azt láttuk, hogy vörös ruha van rajta és hosszú fehér keszty�. Megfordult, és mi meglepetésünkben-ijedtünkben felkiáltottunk. Különös, fakó ábrázat meredt ránk, és az arc vonásai teljesen kifejezéstelenek voltak. A rejtély egy szempillantás múlva megoldódott. Holmes fölnevetett, a gyerek füle mögé nyúlt, lehúzta az álarcot az arcáról - és egy szurokfekete néger kislány villogtatta ránk a hófehér fogát, nevetett, hogy milyen álmélkodó képet vágtunk. Én is elnevettem magam, örültem, hogy a gyerek nevet, de Grant Munro csak állt és bámult, és a torkához kapkodott. - Mi ez? - hebegte. - Istenem, mit jelenthet ez? - Elmondom, mit jelent - szólalt meg a szobába belép� büszke tekintet� asszony. - Nem akartam megmondani, de rákényszerítesz legjobb meggy�z�désem ellenére. Nézzünk szembe a tényekkel, ha tudunk. A férjem meghalt Atlantában. A gyerekem él. - A gyereked! Az asszony kebléb�l egy nagy ezüst medaliont húzott el�. - Te ezt sosem láttad nyitva. - Nem is tudtam, hogy ki lehet nyitni. Az asszony csak hozzáért, és a medalion kinyílt. Egy férfi képe volt benne, egy szép és értelmes férfi képe, akin azonban félreismerhetetlenül látszott, hogy afrikai származású. - Ez John Hebron, Atlanta városából - mondta az asszony. - Nála nemesebb ember sosem volt a földön. Szakítottam a fajtámbeliekkel, amikor hozzámentem, de soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg. Sajnos, a gyermekünk inkább rá hasonlít, mint énrám. Sokszor megesik az ilyen házasságokban, itt is az történt, hogy a kis Lucy még az apjánál is feketébb. De akár fekete, akár fehér, a gyerekem, a kedvencem, az édesem! A gyerek odaszaladt az anyjához, valósággal befúrta magát az asszony ruhájába. - Csak azért hagytam Amerikában - mondta az asszony -, mert nem volt egészséges, és a környezet

változás megárthatott volna neki. Ez a h�séges skót asszony a szolgálónk, az � gondjaira bíztam. Egyetlen pillanatra se gondoltam rá, hogy megtagadom a gyerekemet. De a véletlen az utamba hozott, Jack, megszerettelek, és nem mertem szólni neked a gyerekr�l. Isten bocsássa meg, féltem t�le. Hogy elveszíthetlek, és nem mertem megmondani neked. Téged választottalak, és gyengeségemben elfordultam a gyerekemt�l. Három évig titkoltam el�tted a létezését is, de azért a dajka mindig értesített, tudtam, hogy megvan és jól van a gyerek. Aztán egyszerre mindennél er�sebben támadt fel bennem a vágy. hogy újra láthassam a gyerekemet. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, de hiába. Tudtam, hogy veszélyes a játék, de legalább néhány hétre át akartam hozni ide a gyereket. Száz fontot küldtem a dajkának, és mindent elmagyaráztam neki, hogy ideköltözhessen a házba, és mégse tudja meg senki, hogy ismerjük egymást. Annyira vigyáztam mindenre, hogy a dajkának egész nap a házban kellett tartania a gyereket, a kezét is. az arcát is el kellett takarnia valamivel, nehogy meglássák az ablakban, és kibeszéljék, hogy egy néger gyerek lakik ebben a házban. Talán okosabb lett volna, ha nem vagyok ilyen túlzottan óvatos, de majd megbolondultam a félelemt�l, rettegtem, hogy megtudod az igazságot. Te mondtad meg nekem, hogy valaki beköltözött a házba. Várnom kellett volna reggelig, de nem tudtam aludni az izgalomtól, végül is kilopakodtam, mert tudtam, hogy te milyen mélyen alszol. De te észrevetted, mi történt, és ezzel megkezd�dtek az én gyötrelmeim. Másnap már a kegyelmedért kellett könyörögnöm, és te valóban nemeslelk� voltál, nem éltél vissza vele, hogy a hatalmadban vagyok. De három nap múlva, amikor berontottál a házba, a gyerek meg a dajka alig tudtak elmenekülni el�led a hátsó kapun. Ma este aztán megtudtál mindent. Mondd meg, mi lesz a sorsunk, az én sorsom meg a gyerekemé? Összekulcsolta a kezét, úgy várta a választ. Grant Munro csak két perc múlva törte meg a csendet, de a válaszára mindig örömmel gondolok vissza. Felemelte a gyereket, megcsókolta, a karjára ültette, a másik kezét a feleségének nyújtotta, és az ajtó felé fordult. - Otthon kényelmesebben megbeszélhetjük a dolgot - mondta. - Nem vagyok különösebben jó ember, Effie, de talán egy kicsit jobb vagyok, mint amilyennek gondolsz. Holmes és én lekísértük �ket az ösvényig. Ott aztán a barátom megrángatta a kabátom ujját. - Azt hiszem - mondta -, nagyobb szükség van ránk Londonban, mint Norburyben. Nem is szólt a dologról egy szót sem egész este, csak akkor mondott valamit, amikor gyertyával a kezében elindult a hálószobája felé. - Watson, ha valaha észreveszi, hogy túlontúl biztos vagyok a képességeimben, vagy hogy lusta vagyok egy ügyet kell� alapossággal végiggondolni, legyen szíves, súgjon csak ennyit a fülembe: „Norbury." Nagyon hálás leszek magának.

A t�zsdeügynök titkára

Nem sokkal a házasságom után megvásároltam egy orvosi körzetet a Paddington városnegyedben. Az öreg Farquhar doktor, akit�l átvettem, hajdan nagyon jövedelmez� orvosi gyakorlatot folytatott, de ahogy megöregedett, és elhatalmasodott rajta valami vitustáncra emlékeztet� nyavalya, egyre kevesebben fordultak hozzá. Nem csoda, hiszen az emberek abból indulnak ki, hogy aki másokat meg akar gyógyítani, maga is legyen egészséges, és kétségbe vonják annak a gyógyítóképességeit, aki a maga baján sem tud segíteni az orvosszereivel. El�dömnek tehát nemcsak az ereje, hanem a jövedelme is csökkent, és amikor átvettem a körzetét, évi ezerkétszáz fontról már alig háromszáz fontra zsugorodott. Én az ifjúságomban és a szorgalmamban bizakodtam, és meg voltam gy�z�dve róla, hogy néhány esztend� munkájával felvirágoztatom majd az üzletem. A munka megkezdése után három hónapig nagyon sok tennivalóm volt, még barátomat, Sherlock Holmest is alig-alig láttam, mert nekem nem volt id�m eljárni a Baker Streetre, � pedig ritkán mozdult ki hazulról, ha hivatása nem kényszerítette rá. Meg is lep�dtem, amikor egy szép júniusi reggel - éppen az orvosi folyóiratot olvasgattam reggeli után - megszólalt a cseng�, és meghallottam régi barátom magas, mondhatnám, éles hangját. - Nagyon örülök, hogy újra láthatom, kedves Watson - mondta a szobába lépve. - Remélem, Mrs. Watson kiheverte már annak az izgalomnak a következményeit, amit utolsó közös munkánk, A négyek jele jelentett számára. - Köszönöm, mind a ketten jól vagyunk - mondtam, és nagy örömmel ráztam meg a kezét. - És azt is remélem - mondta, és helyet foglalt a hintaszékben -, hogy az orvosi munka gondjai nem ölték ki végképp a szívéb�l azt az érdekl�dést, amellyel szerény következtetéses játékaink iránt viseltetett.

- Éppen ellenkez�leg - válaszoltam -, tegnap este nézegettem régi feljegyzéseimet, elért eredményeinket rendszereztem. - Szabad azt hinnem, hogy a gy�jteménye még nincs véglegesen lezárva? - Egyáltalán nincs lezárva. Nagyon szeretném, ha újabb tapasztalatokat is szerezhetnék. - Akár már ma is? - Ma is, ha úgy gondolja. - És Birminghambe is hajlandó eljönni a kedvükért? - Szívesen, és a maga kedvéért. - Mi lesz a munkájával? - Ha a szomszédom elmegy, én helyettesítem. Örömmel fogja törleszteni ezt az adósságát. - Nagyszer�! Nem is lehetne jobb! - mondta Holmes, hátrad�lt a székben, és félig hunyt szemhéja alól fürkész� pillantást vetett rám. - Látom, hogy gyengélkedett nemrég. Ezek a nyári megh�lések nagyon kellemetlenek. - Csúnyán megfáztam, a múlt héten három napig ki sem mozdultam hazulról. Azt hittem, már nem látszanak rajtam a nyomai. - Nem látszanak. Inkább az látszik, hogy nagyon jó színben van. - Akkor mégis mib�l találta ki? - Ismeri a módszereimet, kedves barátom ... - Vagyis kikövetkeztette! - Úgy van. - És minek a segítségével? - A papucsa segítségével. Lenéztem a lábamra, az új lakkpapucsomra. - Hogyhogy ... - kezdtem volna, de még ki sem mondhattam a kérdést, Holmes máris válaszolt. - Ez a papucs új, legföljebb néhány hetes lehet - mondta. - A talpa, amit éppen felém fordít, barátom, egy kissé meg van perzsel�dve. Egy pillanatra azt hittem, hogy a papucs átnedvesedett, és akkor égett meg, amikor kiszárították. De a fels�rész tövében van egy kis kerek papírcímke a boltos ákombákomjaival. Ha a papucs átnedvesedett volna, nem lenne rajta. Ezek szerint maga a t�znél melengette a lábát, és bármilyen nedves is ez a június, egészséges ember mégsem tette volna ezt. Az egész magától értet�d�nek tetszett, mint minden, amit Holmes elmagyarázott. Látta az arcomon, mit gondolok, és kissé kesernyésen mosolyodott el. - Attól félek - mondta -, hogy leleplezem magam, ha így magyarázok. Magyarázat nélkül sokkal hatásosabb az eredmény. Szóval mehetünk Birminghambe? - Igen. Mir�l van szó? - Majd a vonatban elmondom. Az ügyfelem kint ül egy bérkocsiban. Indulhatunk máris? - Egy pillanat. írtam néhány sort a szomszédomnak, felszaladtam a feleségemhez, hogy megmagyarázzam neki a dolgokat, és a kapuban utolértem Holmest. - Látom, a szomszédja is orvos - mondta, és a réztáblára mutatott. - Igen. � is úgy vette a körzetét, ahogy én. - Az � el�dje is régóta dolgozott itt? - Éppen annyi ideje, mint az enyém. Amióta ez a két ház megépült. - Akkor maga a kett� közül a jobbikat vette meg. - Én is azt hiszem. De maga honnan tudja? - A lépcs�kr�l, barátom. A maga házának a lépcs�i három hüvelykkel mélyebbre vannak koptatva. Ez az úr itt a kocsiban az ügyfelem, Mr. Hall Pycroft. Engedje meg, hogy magát is bemutassam. Kocsis, csapjon a lovak közé, nehogy lemaradjunk a vonatról! A velem szemben ül� férfi fiatal volt, er�s, sima kép�, a bajusza hullámos és sz�ke, a tekintete nyílt és becsületes. Látszott az öltözetén, a nagyon fényes keménykalapján, a szolid fekete ruháján, hogy micsoda - hivatalnok a belvárosban, azok közül való, akiket cockney-nak szoktunk csúfolni, pedig bel�lük kerülnek ki a legjobb önkéntes ezredeink, és nincs ezeken a szigeteken náluk különb társaság, közöttük van a legtöbb jó sportember és atléta. A fiatalember kerek vörös képér�l sugárzott az istenadta der�, de a szája szélére mintha valami csalódott mosoly ült volna ki. De azt, hogy milyen gondja-baja vezette el Sherlock Holmeshoz, csak a birminghami vonat egyik els� osztályú kocsijában tudtam meg, jóval az indulás után. - Most hetven percig nem zavarhat senki - jegyezte meg Holmes. - Arra kérem, Mr. Hall Pycroft, mondja el a barátomnak is érdekes tapasztalatait, ugyanolyan részletesen, mint nekem, s�t,

ha lehet, még részletesebben. Nekem is csak hasznomra lesz, ha még egyszer nyomon követhetem az események menetét. Lehet, hogy rejlik valami ennek az ügynek a mélyén, Watson, lehet, hogy nem, de annyi szent, hogy tele van olyan váratlan és meghökkent� fordulatokkal, amelyek a maga szívének is, de az enyémnek is kedvesek. Tessék, Mr. Pycroft, most már nem fogom félbeszakítani. Fiatal útitársunknak megrebbent a szeme, ahogy rám nézett, és elkezdte: - Az a legrosszabb az egészben, hogy átkozottul szamár . módon viselkedtem. Persze, hogy rendbe jön minden, és azt se tudom, mit tehettem volna egyebet, de ha elvesztem az állásom, és semmit se nyerek érte cserébe, bizony nagy szamár vagyok. Megpróbálom elmondani, mi történt velem, bár nincs nagy gyakorlatom az ilyesféle dolgokban, Watson doktor úr. A Coxon és Woodhouse cégnél dolgoztam, a Drapers' Gardensban. de kora tavasszal a cég beleugrott abba a venezuelai kölcsönbe, biztosan emlékeznek rá, és csúfosan cs�dbe jutott. Öt évig dolgoztam náluk, nagyon jó bizonyítványt is kaptam az öreg Coxontól, amikor a baj bekövetkezett, mert persze az alkalmazottakat mind elbocsátották, mind a huszonhetünket. Próbálkoztam mindenfelé, de sokan jártak ugyanabban a cip�ben, mint én, és hosszú ideig nem sikerült semmi. Heti három fontot kerestem Coxonéknál, félre is raktam vagy hetven fontot, de nemsokára feléltem ezt is, az utolsó garasig. Semmi tartalékom se volt már, alig tudtam megvásárolni a bélyegeket, hogy válaszolhassak az álláshirdetésekre, meg a borítékokat, hogy legyen mire ragasztani a bélyegeket. A cip�m egészen elkopott, annyi lépcs�t másztam meg a különböz� hivatalokban, de hiába, állásnak se híre, se hamva. Láttam, hogy a Mawson és Williams cégnél megüresedett egy hely, a Lombard Street-i nagy t�zsdeügynökségen - tudom, hogy maguk nem nagyon foglalkoznak üzleti ügyekkel: ez London egyik legnagyobb vállalata-. A pályázatokat levélben kellett beküldeni. Én is elküldtem a bizonyítványaimat és a kérelmemet, bár nem bíztam a dologban. De postafordultával megjött a válasz, hogy hétf�n menjek be, és ha a megjelenésem is megfelel�, nyomban át is vehetem a munkámat. Isten tudja, hogy történhetett. Sokan azt mondják, hogy a személyzeti f�nök találomra húzza ki a levelet a nagy csomagból. Akárhogy van is, tudtam, hogy itt a nagy lehet�ség, boldogabb nem is lehettem volna. Körülbelül ugyanazt a munkát kellett végeznem, mint Coxonéknál, és heti egy fonttal többet ígértek. És most jön a történetem furcsa fordulata. Albérleti szobában lakom Hampsteadben - a címem Potter's Terrace 17. Egy nappal azután, hogy papíron megkaptam az állást, otthon ültem este, pöfékeltem, amikor egyszerre csak bejött a háziasszony, és egy névjegyet hozott. „Arthur Pinner pénzügyi vezérképvisel�" - ez volt rajta. Sose hallottam ezt a nevet, fogalmam se volt róla, mit akarhat t�lem, de azért megkértem a háziasszonyt, hogy kísérje föl. Be is jött - középmagas, sötét hajú, sötét szem�, fekete szakállú ember, olyan kicsit kampós orral. Pattogósan beszélt és gyorsan mozgott, mint aki tisztában van az id� értékével.

- „Mr. Hall Pycroft, ha nem tévedek" - mondta. - „Igen, uram" - feleltem, és odahúztam neki egy széket. - „Valamikor a Coxon és Woodhouse-nál dolgozott." - "Igen." - „És most Mawsonéknál." - „Úgy van, uram." - „Kérem - mondta -, én igen kedvez� híreket hallottam a maga pénzügyi képességeir�l.

Nyilván emlékszik Parkerra, Coxonék volt üzletvezet�jére. Nem gy�zte dicsérni magát." Nem tagadom, örömmel hallgattam. Mindig igyekeztem a munkahelyemen, de nem gondoltam volna, hogy így beszélnek rólam a Cityben.

- „Milyen az emlékez�tehetsége?" - kérdezte. - „Elég jó" - feleltem szerényen. - „Figyelemmel kísérte az árakat, mikor nem dolgozott?" - kérdezte. - „Igen. Minden reggel elolvastam a t�zsdei híreket." - „Ez aztán szorgalom! - kiáltotta. - Ez az út vezet a gazdagsághoz! Ha nem haragszik,

levizsgáztatnám. Na nézzük csak, hogyan áll az Ayrshire?" - „Százöt - százöt és egynegyed." - „És az Új-zélandi Általános?" - „Száznégy." - „És a Broken Hills?" - „Hét - hét egész hat." - „Nagyszer�! - kiabálta, és égnek emelte a kezét. - Azok után, amit hallottam magáról, én is

ezt vártam. Fiatalember, maga túl sokat tud ahhoz, hogy egyszer� hivatalnok legyen Mawsonéknál!"

Gondolhatja, mennyire meglepett ez a kijelentés. - „Mások nem ítélnek olyan kedvez�en rólam, mint maga, Mr. Pinner - mondtam. - Nehezen

jutottam ehhez a helyhez, és nagyon meg tudom becsülni." - „Ugyan, barátom, maga fölötte áll ezeknek. Nem magához ill� munka! Nos, elmondom,

miért jöttem. A maga képességeihez mérten nem sok, amit adhatok, de Mawsonékhoz képest nagyon sok. Nézzük csak! Mikor kellene munkába állnia Mawsonéknál?"

- "Hétf�n." - „Hahaha! Fogadni mernék, hogy el sem megy oda!" - „Hogy nem megyek el Mawsonékhoz?" - „Nem bizony. Akkorra maga már a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság

üzletvezet�je lesz, egy olyan cégé, amelynek százharmincnégy fiókja van szerte Franciaországban, nem számítva a brüsszeli és a San Remó-i fiókot." Elakadt a lélegzetem.

- „Nem is hallottam err�l a részvénytársaságról" -• mondtam. - „Nem csodálom. Csendben hoztuk össze, mert a szükséges t�két könnyen el� tudtuk

teremteni, és nem akartuk, hogy a nagyközönség megszimatoljon valamit - túl jó üzlet ez ahhoz! Harry Pinner, a bátyám az alapító, a részvényjegyzés után � lesz az ügyvezet� igazgató. Tudja rólam, hogy itt délen jól ismerek mindent és mindenkit, és megkért, hogy szerezzek neki egy tehetséges és olcsón megkapható fiatalembert, olyat, akiben van vállalkozó szellem, aki csupa lendület. Parker magát említette, ezért jöttem ide ma este. Egyel�re csak rongyos ötszáz fontot adhatunk ..."

- „Évi ötszáz fontot!" - kiáltottam fel. - „Egyel�re. De az ügynökök forgalma után egy százalék jutalék magát illeti. Biztosíthatom,

hogy több pénzt jelent majd, mint a fizetése." - „Csakhogy én semmit sem értek a vas- és fémáruhoz." - „Nem baj, fiatalember. Az a fontos, hogy az árfolyamokhoz ért."

Már a fejem is zúgott, alig tudtam nyugton maradni a széken. Egyszerre csak végigfutott a hátamon a hideg, elfogott a kétkedés.

- „Meg kell mondanom �szintén - kezdtem -, hogy Mawsonék csak kétszáz fontot adnak nekem, de az a kétszáz font biztos pénz. A maguk cégér�l pedig olyan keveset tudok, hogy ..."

- „Pompás, igazán pompás! - kiabálta látogatóm valósággal ujjongva. - Maga a nekünk való ember! Nem lehet könnyen rábeszélni. És mennyire igaza van! Tessék, itt van egy százfontos. Ha megállapodunk, tegye zsebre. El�leg a fizetésére."

- „Így már rendben van - mondtam. - Mikor kell elfoglalnom az állást?" - „Holnap egy órakor legyen Birminghamben - felelte. - Itt van a zsebemben egy levél, ezt

vigye el a bátyámnak. A társaság ideiglenes irodájában fogja megtalálni, Corporation Street 126/B. Az alkalmazását neki még jóvá kell hagynia, de hát ez természetesen rendben lesz."

- „Nem is tudom, hogy köszönjem meg magának, Mr. Pinner" - mondtam. „Ugyan, ugyan. Csak azt kapta meg, amit megérdemelt. Egy-két apróságot még meg kell

beszélnünk, de ez csak üres formaság. Ott van egy darab papír maga el�tt. Legyen szíves, írja: Elvállalom a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság üzletvezet�i állását évi ötszáz font minimális illetménnyel." Leírtam, amit mondott, � pedig zsebre tette a papírt.

- „Még egy részletkérdés - mondta. - Mi lesz Mawsonékkal?" Örömömben egészen megfeledkeztem róluk.

- „Majd írok nekik, és lemondok az állásról" - feleltem. - „Én éppen azt szeretném, ha nem tenné. Nézeteltérésem volt maga miatt Mawsonék

üzletvezet�jével. Elmentem hozzá, hogy beszélgessünk magáról, és roppant indulatos volt, olyanokat mondott, hogy el akarom csábítani magát t�lük, meg más efféléket. Én is kijöttem a sodromból, azt mondtam neki, hogy ha jó tisztvisel�kkel akar dolgozni, jó fizetést is adjon nekik. Azt felelte, hogy maga inkább az � kis fizetésüket fogja választani, mint a mi nagy fizetésünket. Azt mondtam, fogadjunk öt fontba, hogy maga nem is fog jelentkezni náluk, ha meghallja az én ajánlatomat. Fogadtunk. Azt mondta, hogy maga nem fogja csak úgy otthagyni �ket, hiszen �k emelték ki magát a legsötétebb nyomorból. Szóról szóra ezt mondta."

- „Arcátlan fráter! - kiabáltam. - Hiszen még csak nem is láttam! Tör�döm is vele! Egy sort sem írok neki, ha maga ezt akarja."

- „Jól van, ebben megállapodtunk - mondta, és felállt. - Örülök, hogy ilyen értelmes embert szereztem a bátyámnak. Itt a száz font el�leg, és itt a levél. Jegyezze meg a címet: Corporation

Street 126/B, és ne felejtse, hogy holnap egy órakor várják. Viszontlátásra. Remélem, szerencsével fog járni. Megérdemli." Legjobb emlékezetem szerint mondtam el, ami történt. Képzelheti, Watson doktor úr, mennyire boldoggá tett ez a váratlan szerencse. Fél éjszaka csak ez járt az eszemben, és másnap elutaztam Birminghambe. A vonatom jóval a megbeszélt id� el�tt érkezett, elvittem hát a holmimat egy szállodába, a New Streetre, és aztán elmentem a megadott címre. Negyedórával hamarabb érkeztem, mint kellett volna, de azt gondoltam, hogy ez nem is baj. A 126/B keskeny kis átjáró volt két nagy üzlet közt, hátul k� csigalépcs�, sok lakás nyílt bel�le, mind cégeknek vagy üzletembereknek volt bérbe adva, irodának. Lent a falra ki volt írva, hogy kit-mit hol lehet találni, de a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság nevét hiába kerestem. Nagyon megijedtem, percekig csak álltam, és azon töprengtem, hogy nem valami ravasz szélhámosság-e az egész, amikor egyszerre csak odalépett hozzám egy ember, és megszólított. Nagyon hasonlított az esti látogatómra, olyan volt a hangja is, az alakja is, csak éppen ennek világosabb volt a haja és borotvált az ábrázata.

- „Mr. Hall Pycroft?" - kérdezte. - „Én vagyok" - válaszoltam. - „Vártam magát, de maga hamarabb jött, mint amir�l szó volt. Levelet kaptam a

testvéremt�l. Nagyon dicsérte magát." - „Éppen az irodát kerestem, uram, amikor jött." - „Még nem írták ki a nevünket, hiszen csak a múlt héten foglaltuk el ezt az ideiglenes

helyiséget. Jöjjön, menjünk fel, beszéljük meg a dolgokat." Felmentünk a magas lépcs� legtetejére. A tet�térben volt néhány üres és poros szobácska, se sz�nyeg benne, se függöny. Ide vezetett be ez az ember. Én valamilyen nagy irodára számítottam, fényes tetej� asztalokra, egész sor tisztvisel�re, hiszen ehhez a látványhoz voltam szokva. Mondhatom, megdöbbent arccal néztem a két feny�fa székre meg a kis asztalra - ennyib�l állt a bútorzat, meg a f�könyvb�l és egy papírkosárból.

- „Ne essen kétségbe, Mr. Pycroft - mondta újdonsült ismer�söm, mert látta, hogy csalódott képet vágok. Rómát sem egy nap alatt építették, és azért mert az irodánk nem valami fényes, még éppen elég pénzünk lehet. Üljön le, kérem, és adja ide a levelet." Odaadtam, � pedig gondosan elolvasta.

- „Arthur öcsémnek nagyon jó a véleménye magáról - mondta -, pedig � igazán jó emberismer�. Tudom, � Londonra esküszik, én meg Birminghamre, de most az egyszer megfogadom a tanácsát. Kérem, tekintse magát végleges alkalmazottunknak."

- ,,És mi lesz a dolgom?" - kérdeztem. - „A párizsi nagy raktárát fogja vezetni. Onnan ömlik majd szét a sok angol ev�eszköz

százharmincnégy fiókunkba, az ügynökeinkhez. Az üzletet egy héten belül megkötjük. Addig maradjon itt Birminghamben, és végezzen valami hasznos munkát."

- „Mi legyen az?" Válaszul egy nagy vörös könyvet húzott el� az asztalfiókból.

- „Ez egy párizsi cím- és névtár. A nevek után a foglalkozást is feltünteti. Kérem, vigye haza, és írja ki bel�le a vas- és fémkeresked�ket, a címeket is. Nagy hasznát fogom venni."

- „Vannak szakmai címtárak is" - vetettem közbe. - „Nem megbízhatók. Más rendszer szerint dolgoznak, mint mi. Fogjon csak neki, és hozza

el a kész jegyzéket hétf�n tizenkét órára. Viszontlátásra, Mr. Pycroft, becsülje meg magát, mi is meg fogjuk becsülni, jó munkahelye lesz itt." Hónom alá csaptam a nagy vörös könyvet, és visszamentem a szállodába. Ellentmondásos érzések kavarogtak a szívemben. Igaz, hogy felvettek, hogy száz font van a zsebemben. De az is igaz, hogy az iroda szánalmas, hogy a társaság neve nincs kiírva; ez, és még néhány apróság, ami nem kerülheti el az üzletember figyelmét, megrendítette munkaadóim anyagi helyzetébe vetett bizalmamat. Lesz, ami lesz, gondoltam, a pénz itt van a zsebemben, üljünk le hát dolgozni. Egész áldott vasárnap szorgalmasan dolgoztam, hétf� délig mégis csak a H bet�ig jutottam el. Visszamentem a csupasz irodába, beszéltem Mr. Harry Pinnerrel, azt mondta, hogy dolgozzam tovább, és szerdán megint menjek be. Szerdára sem készültem el, megállás nélkül hajszoltam magam péntekig, azaz tegnapig. Akkor végre átvihettem a listát Mr. Harry Pinnernek.

- „Nagyon köszönöm - mondta. - Úgy látszik, nehezebb volt a munka, mint hittem. De a jegyzékének nagyon jó hasznát fogom venni."

- „Elég hosszú ideig dolgoztam rajta" - mondtam.

- „Arra kérem - folytatta -, állítsa össze a bútorkereskedések jegyzékét is, hiszen �k is árusítanak ev�eszközt."

- „Meglesz, uram." - „Kérem, jöjjön el holnap este hétkor, és számoljon be róla, hogy halad. De azért ne

dolgozza agyon magát. Munka után, este, nem fog megártani, ha néhány órácskát a Day-féle zenés mulatóban tölt." Nagyot nevetett a mondásán, és én döbbenten láttam, hogy balról a második foga arannyal van pótolva. Sherlock Holmes elégedetten dörzsölte össze a kezét, én pedig álmélkodva néztem ügyfelünkre. - Látom, hogy csodálkozik, Watson doktor úr - mondta Pycroft. - Engedje meg, hogy megmagyarázzam. Amikor Londonban beszélgettem azzal a másik emberrel, az is nevetett; tudja, mikor azt mondta, hogy nem megyek el Mawsonékhoz. Láttam, hogy neki is ugyanúgy volt betömve a foga. Mind a kétszer az arany csillogásán akadt meg a szemem. Ugyanaz a hang, ugyanaz az alak, csak az változott, amit könny�szerrel, borotvával-parókával meg lehet másítani. Biztos vagyok benne, hogy a két testvér egy és ugyanaz az ember. Két testvér hasonlíthat ugyan egymásra, de lehetetlen, hogy ugyanaz a foguk ugyanúgy legyen betömve. A munkaadóm kikísért, kint voltam az utcán, és azt se tudtam. fiú vagyok-e vagy lány. Visszamentem a szállodába, beledugtam a fejem a mosdótálba, megpróbáltam végiggondolni a dolgot. Miért küldött el Londonból Birminghambe? Miért utazott � is oda? Miért írt levelet saját magának? Nem tudtam megfejteni, túl kemény dió volt nekem. Akkor végre eszembe jutott, hogy amit én nem tudok megfejteni, Sherlock Holmes úr talán játszi könnyedséggel megoldja. Még éppen elértem az éjszakai vonatot, reggel felkerestem, és most kettejükkel utazom vissza Birminghambe. A t�zsdeügynök titkára befejezte furcsa históriáját, mi pedig egy ideig hallgattunk. Aztán Sherlock Holmes rám vetette a szemét, elégedett és mégis gondterhelt arccal d�lt hátra az ülésen, mint a borszakért�, aki most ízlelgeti a legfinomabb borokat. - Szép kis eset, ugye, Watson - mondta. - Egy-két apróság különösen tetszik nekem. De azt hiszem, egyetérthetünk benne, hogy mindkett�nk számára tanulságos lesz, ha elbeszélgetünk egy kicsit Mr. Arthur Harry Pinnerrel a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság ideiglenes irodájában. - De mit mondunk neki? - kérdeztem. - Egyszer� az egész - mondta Hall Pycroft kedélyesen. - Maguk a barátaim, állást keresnek, tehát a lehet� legtermészetesebb, hogy elviszem magukat a társaság ügyvezet� igazgatójához. - Nagyon helyes - mondta Holmes. - Elmegyünk! Szeretném szemügyre venni az emberünket, hátha ki tudom deríteni, mi a titka ennek a furcsa játszadozásnak. Miért olyan értékes neki a maga munkája? Valamilyen szokatlan képessége van talán? Vagy inkább . .. Elkezdte rágni a körmét, bámult kifelé az ablakon, szavát is alig hallottuk, amíg meg nem érkeztünk a New Streetre. Este hétkor elindultunk hármasban a Corporation Streeten a társaság irodája felé. - Nincs értelme, hogy hamarabb érkezzünk - mondta az ügyfelünk. - Csak akkor jön oda, ha megbeszéltük, és az iroda a találkozó id�pontja el�tt mindig üres. - Elég sokat sejtet - jegyezte meg Holmes. - Na ugye, mondtam! - kiáltotta a tisztvisel�. - Ott megy el�ttünk! Egy jól öltözött, alacsony, sz�ke férfira mutatott, aki az út túlsó oldalán furakodott el�re a tömegben. Láttuk, hogy átnéz a mi oldalunkra, az esti újság legújabb kiadását kínálgató rikkancsra, aztán átszalad a kocsik és az omnibuszok közt, vesz egy újságot, a hóna alá csapja, és belép egy házba. - Ott van! - mondta Hall Pycroft. - Abban a házban vannak a társaság irodái, oda ment. Jöjjenek utánam, én mindent elintézek. Felkapaszkodtunk a nyomában az ötödik emeletre, és megálltunk egy félig nyitott ajtó el�tt. Ügyfelünk bekopogott. Valaki kiszólt, hogy menjünk be, és mi beléptünk a csupasz, bútorozatlan szobába - olyan volt, amilyennek Hall Pycroft leírta. Az utcán látott ember ott ült az egyetlen asztalnál, el�tte az esti újság kiterítve. Felemelte a fejét - én még sohasem láttam emberi arcon a fájdalomnak ilyen rettenetes jegyeit, s�t, valami fájdalomnál is fájdalmasabb érzés jegyeit, a halálos rettegés kevesek által megtapasztalt gyötrelmét. Homlokán veríték gyöngyözött, az arca fehérebb volt, mint a halak hasa, a tekintete vad és merev. Ránézett a titkárára, de nem ismerte meg, és a vezet�nk arcára kiült döbbenet elárulta, hogy � sem ilyennek szokta látni a munkaadóját. - Rosszul van, Mr. Pinner? - kérdezte. - Nem vagyok jól - mondta a másik, megpróbálta összeszedni magát, megnyalta cserepes ajkát, miel�tt tovább beszélt volna. - Kik ezek az urak, akik magával jöttek?

- Ez Mr. Harris Bermondseyból, ez meg Mr. Price, helyb�l - hazudott folyékonyan a titkár. - Sok tapasztalattal rendelkez� emberek, a barátaim. Nincs állásuk egy id� óta, és abban reménykednek, hogy a társaság talán alkalmazni tudja �ket. - Lehet - mondta Mr. Pinner torz mosollyal. - Könnyen lehet. Valószín�leg tudunk tenni valamit magukért. Mi a maga szakterülete, Mr. Harris? - Könyvel� vagyok - mondta Holmes. - Igen, könyvel�re szükségünk lesz. És maga, Mr. Price? - Írnok - feleltem. - �szintén remélem, hogy a társaság alkalmazni tudja magukat. Mihelyt a döntésünk megszületett, értesítem mindkett�jüket. És most kérem, hogy távozzanak. Az isten szerelmére, hagyjanak már magamra! Valósággal rikácsolta az utolsó szavakat, mintha végképp elhagyta volna a magára er�ltetett önfegyelem. Holmes és én egymásra pillantottunk. Hall Pycroft pedig odalépett az asztalhoz. - Ne felejtse el, Mr. Pinner, hogy maga rendelt ide engem, és hogy utasításokért jöttem - mondta. - Rendben van, Mr. Pycroft, rendben van - felelte a másik most már nyugodtabb hangon. - Várjon egy pillanatot, és természetesen a barátai is itt maradhatnak. Három perc múlva, ha szabad ennyi id�re a türelmét kérnem, három perc múlva rendelkezésére állok. Udvariasan felállt, meghajolt, kinyitotta a szoba túlsó felében lev� ajtót, kiment, és az ajtót becsukta maga mögött. - Mit csináljunk? - suttogta Holmes. - Csak nem akar megszökni? - Lehetetlen - mondta Pycroft. - Miért? - Az az ajtó a bels� szobába vezet. - Hátsó kijárat? - Nincs. - Mi van abban a szobában? - Tegnap még üres volt. - Vajon mit csinálhat odabenn? Van valami ebben a dologban, amit nem értek. Ha láttam már a félelemt�l fél�rült embert, ez a Mr. Pinner volt az. Mit�l ijedhetett meg ennyire? - Azt hiszi, hogy nyomozók vagyunk - mondtam. - Úgy van - mondta Pycroft. Holmes a fejét rázta. - Ez az ember nem akkor sápadt el, amikor meglátott minket. Ez az ember már akkor sápadt volt, amikor beléptünk a szobába. Elképzelhet�, hogy. . . Szavait a bels� ajtó fel�l hallható er�teljes kopogás szakította félbe. - Mi az ördögnek kopog a saját ajtaján? - kérdezte Pycroft. Megint kopogtak, még er�sebben. Érdekl�dve figyeltük az ajtót. Holmesra néztem, láttam, hogy megmerevednek a vonásai, izgalmában el�rehajol. Aztán valami halk hörg� hangot hallottunk, és megint megzörgette valami az ajtót. Holmes keresztülszáguldott a szobán, ki akarta nyitni az ajtót. Be volt zárva. Követtük a példáját, minden er�nkkel nekirohantunk az ajtónak. El�bb az egyik pánt engedett, aztán a másik is, recsegve-ropogva beszakadt az ajtó. Berohantunk a bels� szobába. A szoba üres volt. Csak egy másodpercig haboztunk. A szoba sarkában, a felénk es� oldalon volt még egy ajtó. Holmes feltépte. Egy kabát és egy mellény hevert a földön, és az ajtó mögött a nadrágtartójára akasztva egy kampón lógott a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság ügyvezet� igazgatója. A térdét felhúzta, a feje riasztóan oldalra billent, a két sarka pedig nekiver�dött az ajtónak. Ez volt az a kopogás, ami félbeszakította beszélgetésünket. Nyomban elkaptam a derekát, megemeltem, Holmes és Pycroft pedig lefejtette a nyakáról a fakó b�rbe egészen belemélyedt gumiszalagot. Átvittük a másik szobába - csak a roncsa volt annak az embernek, akit alig öt perce láttunk, hamuszürke arccal feküdt, szederjes ajka meg-megrándult. - Mi a véleménye, Watson? - kérdezte Holmes. - A halál küszöbér�l rángattuk vissza - mondtam. - Életben marad. Nyissák ki az ablakot, és adják ide a vizeskancsót. Kigomboltam az ingét, az arcába loccsantottam a vizet, addig-addig húztam hátra és nyomtam el�re a karját, míg lélegzeni nem kezdett. - Most már csak id� kérdése, és magához tér - mondtam, és hátat fordítottam neki. Holmes az asztal mellett állt zsebre vágott kézzel, mellére horgasztott állal.

- Azt hiszem, hívnunk kellene a rend�rséget - mondta -, de bevallom, szívesebben mondanám el nekik nemcsak az ügyet, hanem a megfejtését is. - Egy szót sem értek az egészb�l - mondta Pycroft, és a füle tövét vakargatta. - Miért akartak idehozni, hogyha a végén . . . - Hogy miért akarták idehozni, azt tudjuk - mondta Holmes türelmetlenül. - Csak ezt a zárójelenetet nem értem. - A többit érti? - A többi egyszer�. Mit szól hozzá, Watson? Vállat vontam. - Megvallom, nem tudok kiigazodni - feleltem. - Ha végiggondoljuk a fontosabb dolgokat még egyszer, csak egy megoldást lehet elképzelni. - Mik azok a fontosabb dolgok? - Két érdekes ponton fordul meg az ügy. Az els�, hogy Pycroftnak írásban kellett köteleznie magát, hogy a nem létez� társaság szolgálatába áll. Ez sok mindent elárul, nem igaz? - Attól tartok, hogy nem értem. - Nos, miért kényszerítették rá? Nem üzleti okokból. Az ilyen megállapodásokat rendszerint szóban kötik, és semmilyen üzleti meggondolás nem szólt amellett, hogy most kivételt tegyenek. Nem érti, fiatal barátom, ezeknek szüksége volt a maga kézírására, és egyes-egyedül így tudtak hozzájutni. - De miért? - Igen: miért? Ha erre választ tudunk adni, közelebb jutunk a kérdés megoldásához. Miért? Csak egy oka lehet. Valaki utánozni akarta a maga írását, el�ször tehát meg kellett szereznie a kézírását. És ha megnézzük, mi a másik érdekes pont, láthatjuk, hogy ez a két pont valahogy megvilágítja egymást. A másik pont az, hogy Pinner megkérte, ne mondjon le az állásáról, vagyis ennek a fontos cégnek a vezet�i hétf� reggel annak rendje és módja szerint várják, hogy megérkezzen az irodába az általuk sohasem látott Mr. Hall Pycroft. - Milyen vaksi vagyok, istenem! - kiáltotta ügyfelünk. - Most már érti, mire kellett a kézírása? Ha valaki elfoglalja a maga helyét, és egészen másféle az írása, mint a magáé az álláskérelmén, vége van a játéknak. De a fickó id�közben megtanulta utánozni a maga írását, tehát biztonságban érezhette magát, hiszen Hall Pycroftot személyesen senki sem ismerte Mawsonéknál. - Senki a világon - nyögte Hall Pycroft. - Nagyszer�. De azért az is fontos volt számukra, hogy maga ne gondolja meg a dolgot, és ne találkozhasson senkivel, aki elárulhatta volna, hogy a maga nevén valaki más dolgozik Mawsonéknál. Tehát el�leget adtak magának, felrendelték ide Közép-Angliába, annyi munkát varrtak a nyakába, hogy ne mehessen vissza Londonba, nehogy leleplez�djön véletlenül a kisded játékuk. Eddig elég egyszer� a dolog. - De miért játszotta el ez az ember a tulajdon bátyjának a szerepét? - Arra is könny� válaszolni. Ketten eszelték ki az egészet. A másik ott ül a maga helyén Mawsonéknál. Ez pedig felfogadta magát, de már igazgatót csak akkor keríthetett, ha valaki harmadikat is bevesz a vállalkozásba. Ezt pedig végképp nem akarta. Megváltoztatta a külsejét, már amennyire tudta, és bízott benne, hogy maga a hasonlóságot családi hasonlóságnak fogja tartani, hiszen tudta, hogy észre fogja venni. És ha az arannyal pótolt fogon nem akad meg a szeme, talán nem is fog gyanút. Hall Pycroft az öklét rázta. - Az orromnál fogva vezettek, és közben isten tudja, mit csinál az a másik Hall Pycroft Mawsonéknál! Mit tehetnénk, Mr. Holmes? Mondja meg, mit tehetnénk?! - Táviratozzunk Mawsonéknak. - Szombaton délben zárnak. - Nem baj, valaki csak van ott, portás, szolga . . . - Igen, a sok értékpapír miatt állandó �rt tartanak. A Cityben hallottam róla. - Helyes, táviratozunk tehát, megkérdezzük, hogy minden rendben van-e, és hogy dolgozik-e ott egy Hall Pycroft nev� hivatalnok. Ez rendben is volna, de még most sem tudjuk, miért rohant ki a szobából, és miért akasztotta fel magát ez a gazfickó, amikor megpillantott bennünket. - Az újság! - hörögte valaki a hátunk mögött. Az emberünk felült. Sápadt volt, ijeszt�, de lassan visszatért szemébe az élet. Izgatottan tapogatta a nyakán még mindig látható széles vörös csíkot.

- Az újság! - rikoltotta Holmes is megrészegedve az izgalomtól. - Gondolhattam volna! Mekkora szamár vagyok! Mindig csak a látogatásunkra gondoltam eszembe se jutott az újság. Pedig benne van a rejtély megfejtése. Kiterítette az újságot az asztalra, és diadalittasan felkiáltott. - Nézze csak, Watson! Londoni újság, az Evening Standard korai kiadása. Ez az, amit keresünk. Nézze csak a címet: „B�ntény a Cityben - Gyilkosság Mawson és Williamsnél - Rablási kísérlet - A b�nöst elfogták." Mindannyiunkat nagyon érdekel. Kérem, Watson, olvassa fel. A cikk szerint ez volt a nap legizgalmasabb eseménye Londonban. A tudósítás így szólt:

„Elképeszt� rablási kísérlet zajlott le ma délután a Cityben; egy ember meghalt, a b�nöst elfogták. A híres Mawson és Williams cég páncélszekrényeiben több mint egymillió font érték� kötvényt és értékpapírt �riznek letétben. Az igazgatóság annyira tudatában volt, milyen nagy felel�sség hárul a cégre márcsak a hatalmas összeg miatt is, hogy a lehet� legkorszer�bb páncélszekrényeket szereltette fel, és éjjel-nappal fegyveres �r vigyázott az épületre. A múlt héten egy Hall Pycroft nev� új alkalmazott lépett be a cég szolgálatába. Ez az ember azonban maga Beddington volt, a híres pénzhamisító és bankrabló, aki nemrég töltötte le ötéves börtönbüntetését bátyjával együtt. Egyel�re ismeretlen úton-módon sikerült hamis néven állást szereznie a pénzintézet irodájában. Ezt az állást arra használta fel, hogy kiismerje a zárakat, és mindent megtudjon a páncélteremr�l és a páncélszekrényekr�l. Mawsonéknál szombaton délben végeznek az irodai alkalmazottak. Tuson �rmestert, aki a belvárosi rend�rségen teljesít szolgálatot, nagyon meglepte, amikor húsz perccel egy óra után egy zsákot cipel� jól öltözött úriembert pillantott meg az épület lépcs�jén lefelé jövet. Követte a gyanús embert, és Pollock közrend�r segítségével minden kétségbeesett ellenállása ellenére letartóztatta a gonosztev�t. Nyomban kiderült, hogy milyen merész és hatalmas rablást kíséreltek meg. A zsákban csaknem százezer font érték� amerikai vasúti kölcsön-kötvény volt, számos bányarészvény és más értékpapír. Az épület átvizsgálásakor megtalálták az �r holttestét az egyik páncélszekrénybe gyömöszölve. Ha Tuson �rmester nem lép közbe, a b�ntettet hétf� reggelig nem fedezik fel. Az �r fejét t�zpiszkáló vassal betörték, hátulról ütötték le. Beddington nyilván azzal az ürüggyel tért vissza, hogy az irodában felejtett valamit, megölte az �rt, kifosztotta a nagy páncélszekrényt, és a zsákmánnyal menekülni próbált. Bátyja, aki rendszerint a b�ntársa szokott lenni, a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint úgy látszik, ezúttal nem vett részt a rablásban, de a rend�rség nagy er�vel nyomoz utána." - Ami azt illeti, megkönnyíthetnénk kissé a rend�rség munkáját - mondta Holmes, és az ablak el�tt hever� alakra pillantott. - Furcsa az emberi természet, Watson. Még egy gonosztev�t, egy gyilkost is lehet annyira szeretni, hogy öngyilkos akar lenni miatta valaki, mikor megtudja, hogy elfogták, és sorsát el nem kerülheti. De mi is tegyük meg, amit meg kell tennünk. A doktor meg én itt maradunk, és vigyázunk. Mr. Pycroft, legyen olyan szíves, értesítse a rend�rséget.”

A Gloria Scott

- Van itt néhány papír - mondta egy téli este barátom, Sherlock Holmes, mikor a kandalló mellett üldögéltünk -, azt hiszem, kedves Watson, érdemes volna átnézni. Ezek a Gloria Scott nev� hajó különleges esetére vonatkozó írások, ez pedig az az üzenet, amit�l Trevor békebíró holtra rémült, mihelyt elolvasta. Egy kopott irattartóhengert vett el� a fiókból, leszedte róla a szalagot, és átadta nekem a palaszürke fél ív papírra írt kurta levelet. Ezt olvastam: A vászon Londonban játéknak is olcsó, végje harminc shilling. Hudson f�vadász szerencsére mindent összevásárolt, az elmondott légypapírt beszerezte azonnal. A r�tvad szökni kezd, cserkészni kell. Elolvastam a rejtélyes üzenetet, fölvetettem a szemem, és láttam, hogy Holmes nagyon meg van elégedve tanácstalan arckifejezésemmel. - Mintha egy kissé zavarba jött volna - mondta. - Nem tudom, hogyan lehet holtra rémülni egy ilyen levélt�l. Úgy gondolom, hogy ez inkább hóbortos, mint ijeszt�. - Valószín�leg. De aki elolvasta - egy er�s, egészséges öregember -, mégis úgy összecsuklott t�le, mintha egy pisztoly agyával vágták volna f�be. - Kíváncsivá tett - mondtam. -- De miért mondta az imént, hogy feltétlenül kívánatos megismerkednem ezzel az üggyel?

- Mert ez volt életemben az els� ügy, amivel foglalkoztam. Sokszor megpróbáltam már kitudni barátomtól, mi terelte a b�nügyi nyomozás irányába a figyelmét, de eddig sohasem volt ilyen közlékeny kedvében. El�rehajolt karosszékében, és térdére terítette az iratokat. Aztán rágyújtott a pipájára, egy ideig szótlanul füstölt, és a papírokat tanulmányozta.

- Sosem beszéltem magának Victor Trevorról? - kérdezte. - � volt az egyetlen ember, akivel összebarátkoztam az egyetemi kollégiumban töltött két esztend� alatt. Tudhatja, Watson, hogy sosem voltam társaságkedvel� ember, szívesebben ültem magányosan a szobámban, és apró-csepr� következtetéseimmel foglalkozgattam; nem nagyon barátkoztam az évfolyamtársaimmal. A víváson és az ökölvíváson kívül a sport nem nagyon érdekelt, más el�adásokat hallgattam, mint a többiek, nem volt semmi, ami összehozhatott volna bennünket. Trevor volt az egyetlen, akivel megismerkedtem, és vele is csak azért, mert a vadászkutyája egy szép reggel elkapta a bokámat templomba menet. Elég prózai kiindulópont volt a barátkozáshoz, de felettébb hatásos. Tíz napig otthon kellett maradnom, és Trevor eljött, hogy a hogylétem fel�l érdekl�djön. Eleinte csak egy percig maradt, de aztán egyre hosszabbak lettek a látogatásai, és az év végére nagyon összebarátkoztunk. Jókedv�, er�s ember volt, csupa lendület, csupa tettvágy, vagyis éppen az ellenkez�je annak, ami én voltam, de azért akadt néhány közös gondolatunk, és összetartott bennünket az is, hogy neki sem voltak barátai, mint megtudtam. Végül is meghívott magukhoz Donnithorpe-ba, Norfolk grófságba, és én a nyári szünet egyik hónapjára el is fogadtam a meghívását. Az öreg Trevor meglehet�sen gazdag és tekintélyes ember volt, földbirtokos és békebíró. Donnithorpe egy kis falu a norfolki tavak közt, közvetlenül északra Langmere-t�l. A ház maga régimódi, szélesen terpeszked� téglaépület volt szép tölgyfa gerendákkal; csinos hársfasor vezetett hozzá. Jó horgászterület volt, a mocsaras részen vadkacsára lehetett vadászni, a könyvtár, amit az el�z� lakótól vettek át, nem valami nagy, de gondosan összeválogatott gy�jtemény, a szakács elfogadható - válogatós ember lehet, aki nem tud ebben a környezetben egy kellemes hónapot eltölteni! Az id�sebb Trevor özvegyember volt, a barátom az egyetlen fia - a lánya, mint megtudtam, egy birminghami utazáskor meghalt torokgyíkban. Nagyon érdekelt engem ez az ember. Nem volt m�velt, de valami természetes nyers er� áradt bel�le, testéb�l is, szelleméb�l is. Semmit sem olvasott, de sokat utazott, sok mindent látott a világból, és mindenre emlékezett, amit megtapasztalt. Tagbaszakadt, izmos ember volt, �sz haja bozontos, sok vihart látott ábrázata barna, szúrós szeme kék, szinte könyörtelen. Pedig jóságos és kedves ember hírében állt, és békebíróként közismerten enyhe ítéleteket hozott. Egy este, nem sokkal megérkezésem után egy üveg portóival öblítettük le a vacsorát, és az ifjabb Trevor a szokásaimról kezdett beszélni, a megfigyeléseimr�l és következtetéseimr�l, amelyeket már rendszerré kovácsoltam, bár még nem tudtam, hogy milyen fontos szerepet fognak játszani az életemben. Ügy látszik, az öregember azt hitte, hogy a fia túloz, amikor egy-két szerény sikeremr�l beszámol. - Velem is remekül lehet kísérletezni, Mr. Holmes - mondta, és jóíz�en felnevetett. - Rólam mit tud kikövetkeztetni? - Nem valami sokat - feleltem. - Talán annyit, hogy mondjuk, egy éve attól fél, hogy meg fogják támadni. A mosoly lehervadt az arcáról, és megdöbbenve nézett rám. - Nem tagadom, igaz - mondta. - Emlékezz csak, Victor - fordult a fiához -, amikor azokat a vadorzókat elítéltük, megfenyegettek, hogy megkéselnek mindnyájunkat. Sir Edward Hobyt meg is támadták. Azóta én is óvatosabb vagyok. De el sem tudom képzelni, hogyan jött rá. - Szép botja van, uram - feleltem. - A feliratán látom, hogy alig egy éve vette. Mégsem átallotta kivájni a bot fejét, és ólmot önteni a lyukba. Nem megvetend� fegyver. Azt gondoltam, hogy ilyen óvintézkedéseket csak azért tehetett, mert úgy érezte, veszélyben forog. - Mi mást tud még? - kérdezte mosolyogva. - Fiatalkorában sokat öklözött. - Igaza van. Honnan tudja? Talán az orrom ferde egy kicsit? - Nem - mondtam. - A fülér�l látom. Laposabb és vastagabb, igazi ökölvívófül. - Mi mást tud még? - A kérges tenyerén látom, hogy sokat forgatta az ásót. - Ott gazdagodtam meg, az aranymez�kön.

- Új-Zélandban is járt. - Igen. - Japánban is. - Most se tévedett. - És közeli kapcsolatban volt valakivel, akinek J. A. a monogramja, de kés�bb mindenáron el akarta felejteni ezt a valakit. Az id�sebb Trevor lassan felállt, kék szemét vadul rám meresztette, aztán arccal az abroszra bukott, a szerteszét hever� dióhéjak közé. Elájult. Gondolhatja, Watson, mennyire megijedtünk. Szerencsére hamar magához tért, mihelyt kigomboltuk a gallérját, és a kézöblít� csészéb�l egy kis vizet loccsantottunk az arcába, nagyot sóhajtott és felült. - Jaj, fiúk, remélem, nem ijedtek meg - mondta er�ltetett mosollyal. - Hiába vagyok ilyen er�s, a szívem már gyenge, könnyen leesem a lábamról. Nem tudom, mi a maga titka, Mr. Holmes, de az a szent meggy�z�désem, hogy minden valóságos és kitalált nyomozó eltörpül maga mellett. Ez lesz a maga igazi hivatása, higgye el, hiszen egy olyan ember mondja, aki elég sok mindent tapasztalt már a világban. Tudja meg, Watson, ennek a jó tanácsnak, képességeim iménti oktalan feldicsérésének köszönhettem, hogy elgondolkoztam rajta, nem kellene-e hivatásomnak választanom azt, amit mindaddig csak szórakozásból csináltam. De abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak vendéglátóm hirtelen rosszullétére. - Remélem, nem bántottam meg azzal, amit mondtam. - Szó, ami szó, érzékeny ponton talált. De most már árulja el, honnan tud róla, és mi mást tud még? Félig tréfásan kérdez�sködött, de a szemében még ott bujkált a rémület.. - De hát ez a lehet� legegyszer�bb - magyaráztam. - Amikor be akarta húzni azt a halat a csónakba, felt�rte az inge ujját, és láttam, hogy két bet� van a könyökhajlatába tetoválva: J. A. A két bet� maszatosságából, a b�r elszínez�déséb�l azt is ki lehetett következtetni, hogy el akarták távolítani a bet�ket, de így is olvashatók maradtak. Nyilvánvaló, hogy ennek a két bet�nek a tulajdonosa valamikor nagyon sokat jelentett a maga számára, de kés�bb mindent elkövetett, hogy megfeledkezzék róla. - Csodálatos szeme van - mondta megkönnyebbülve - Minden úgy volt, ahogy mondja. De ne beszéljünk róla. Hajdani szeretteink kísértete még a kísértetek közt is a legveszedelmesebb. Menjünk át a biliárdszobába, szívjunk el egy jó szivart. Bármilyen szívélyes volt is a történtek után hozzám Mr. Trevor, éreztem, hogy egy kicsit gyanakszik rám. Még a fia is észrevette. - Annyira megijesztetted az öreget - mondta -, hogy most már nem tudja megítélni, mit tudsz és mit nem tudsz. Biztos voltam benne, hogy nem akarja éreztetni velem, de olyan er�sen dolgozott benne a gyanú, hogy minden mozdulatán látni lehetett. Sajnáltam, hogy ilyen kellemetlenséget okoz neki a jelenlétem, és elhatároztam, hogy elutazom. De az elutazásom el�tti napon történt valami, ami fontosnak bizonyult a kés�bbi események szempontjából. Kerti székekben üldögéltünk kint a gyepen, hármasban napoztunk, és csodáltuk a tavakat, amikor megjelent a szobalány, azt mondta, hogy egy ember van itt, és Mr. Trevorral szeretne beszélni. - Hogy hívják? - kérdezte a házigazdám. - Nem mondta meg a nevét. - És mit akar? - Azt mondta, uram, hogy jól ismeri, és hogy csak egy pillanatra szeretne beszélni önnel. - Vezesse ki ide. Néhány pillanat múlva egy alázatoskodó modorú, csoszogó járású, összeaszott kis ember jelent meg el�ttünk. A kabátja nyitva volt, az ujján egy kátrányfolt; fekete-vörös kockás inget viselt, vászonnadrágot, kitaposott magas szárú cip�t. Az arca vékony volt, barna, ravasz, örökösen mosolygott, látni lehetett összevissza n�tt sárga fogait, ráncos kezét félig ökölbe szorította, ahogy a matrózok szokták. Ahogy megindult felénk, hallottam, hogy Mr. Trevornak elakad a lélegzete. Felpattant a székéb�l, berohant a házba, és amikor visszajött, alig egy-két perc múlva, er�s pálinkaszag áradt bel�le. - Nos, barátom, mit tehetek magáért? - kérdezte. A matróz csak állt, összehúzott szemmel nézett rá, arcáról egy pillanatra sem t�nt el a visszataszító mosoly. - Nem ismer meg? - kérdezte végül. - Hiszen maga Hudson, csak most látom! - mondta Mr. Trevor csodálkozó hangon.

- Igen, Hudson vagyok, uram - mondta a tengerész. - Több mint harminc éve, hogy utoljára találkoztunk. Maga itt ül a szép házában, én meg még most is a besózott húst eszegetem a matrózcsajkából. - Majd meglátja, hogy nem feledkeztem meg azokról a régmúlt id�kr�l - mondta Mr. Trevor, odalépett a tengerészhez, és halkan, súgott neki valamit. - Menjen a konyhába - szólt aztán fennhangon -, kap enni-inni. Majd csak találok valami munkát a maga számára. - Köszönöm, uram - mondta a matróz, és nem létez� sapkájához emelte a kezét. - Két évig egy nyolccsomós alkalmi teherhajón szolgáltam, semmim sincs, és egy kis nyugalomra volna szükségem. Azt reméltem, hogy Mr. Beddoes vagy maga tesz valamit értem. - Maga azt is tudja, hol van Mr. Beddoes? - kiáltotta Mr. Trevor. - Tudom, uram, hol vannak az én régi barátaim - mondta ez az ember sokat sejtet� mosollyal, és csoszogva megindult a konyha felé, a szobalány nyomában. Mr. Trevor valami olyasfélét motyogott, hogy amikor visszament az aranymez�kre, egy hajón szolgált ezzel az emberrel, aztán bement, mi meg kinn maradtunk a gyepen. Egy óra múlva, mikor mi is bementünk, láttuk, hogy holtrészegen fekszik az ebédl�ben, a hever�n. Kínos volt számomra az egész jelenet, nem bántam, hogy másnap elutazom Donnithorpe-ból, mert tudtam, hogy a jelenlétem csak terhes volna a barátomnak. Mindez a nyári szünet els� hónapjában történt. Londonba jöttem, és hét héten keresztül szerveskémiai kísérleteket végeztem. Egy szép napon, már �sszel, a szünet vége felé táviratot kaptam a barátomtól. Arra kért, hogy menjek vissza Donnithorpe-ba, szüksége van a tanácsomra és a segítségemre. Minden munkámat félbehagytam, és újra elutaztam Kelet-Angliába. Barátom az állomáson várt a kétkerek� kocsival, és azonnal láttam rajta, hogy az elmúlt két hónap nagyon megviselte. Sovány volt, gondterhelt, nem is emlékeztetett a hajdani jókedv� fiatalemberre. - Haldoklik az öreg - ez volt az els� szava. - Lehetetlen! - kiáltottam. - Mi baja? - Szélh�dés. Idegösszeomlás. Élet és halál közt lebeg reggel óta. Nem is tudom, életben találjuk-e még. Gondolhatja, Watson, mennyire megdöbbentett ez a nem várt rossz hír. - És mi váltotta ki? - kérdeztem. - Éppen err�l akarok beszélni. Ugorjon föl, útközben elmondom. Emlékszik arra az emberre, aki a maga elutazása el�tti este érkezett? - Emlékszem. - Tudja, hogy ki tette be a lábát vele a mi házunkba? - Fogalmam sincs róla. - Maga az ördög! -kiáltotta. Csodálkozva néztem rá. - Igen, maga az ördög. Egyetlen nyugodt óránk nem volt azóta, egyetlenegy sem. Az öreg nem mer az emberek szemébe nézni, nincs kedve élni, összetört a szíve, és mind e miatt az átkozott Hudson miatt! - Hát ekkora hatalma van? - Azt én is szeretném tudni, mekkora. Szegény öreg, az a kedves, jóságos, szeretetre méltó ember! Hogyan is kerülhetett egy ilyen gazember karmai közé! Nagyon örülök, hogy eljött, Holmes. Számítok a tapintatára, az ítél�képességére, tudom, hogy a legjobbat fogja tanácsolni. Gyorsan gördültünk végig a sima, fehér úton, el�ttünk meg-megcsillantak a hosszan elnyúló norfolki tavak a lenyugvó nap vörös sugaraiban. Balra, a ligetben már láttam a földbirtokos házának magas kéményeit, és a tet�n a zászlórudat. - Apám megtette ezt a fickót kertésznek - mondta a barátom. - De mert ezzel nem érte be, komornyik lett bel�le. Kénye-kedve szerint rendelkezett az egész házzal, azt csinálta, amit akart. A lányok nem gy�ztek panaszkodni, hogy milyen részeges, hogy milyen ocsmány a beszéde. Apám felemelte a bérüket, hogy a kellemetlenségekért kárpótolja �ket. Ez az arcátlan fráter pedig képes fogni az apám kedvenc puskáját, elköti a csónakot, vadászni jár, mert öröme telik benne. És mindezt olyan pökhendi, tenyérbe mászó képpel teszi, hogy hússzor is felpofoztam volna, ha nem sokkal id�sebb, mint én. Mondhatom, Holmes, nehezen tudtam féken tartani magam, és a történtek után nem tudom, nem az lett volna-e az okosabb, ha egyszer odaütök. Mert így a dolgok rosszról még rosszabbra fordultak, Hudson, ez az állat, napról napra szemtelenebb lett, és egyszer olyan min�síthetetlen hangon szólt rá az apámra az én jelenlétemben, hogy megfogtam a gallérját, és kipenderítettem a szobából. Sápadtan elkullogott, de olyan gyilkos szemmel nézett vissza rám, hogy az minden fenyegetésnél beszédesebb volt. Nem tudom, mit beszélt aztán az apámmal, de másnap az öreg azt kérdezte t�lem, nem volnék-e hajlandó bocsánatot

kérni Hudsontól. Gondolhatja, hogy nem voltam hajlandó, s�t, megkérdeztem az apámtól, hogy merészel ez a nyomorult így bánni vele és így uraskodni a házunkban.

- „Fiam, fiam - mondta az öreg -, van valami igazság a szavaidban, de fogalmad sincs róla, milyen helyzetben vagyok. Meg kell tudnod, Victor. Kötelességem, hogy megmondjam neked, lesz, ami lesz! De ne gondolj rosszat öreg apádról! Ne gondolj rosszat!" Nagyon zaklatott volt, egész napra bezárkózott a dolgozószobájába, az ablakon keresztül láttam, hogy szorgalmasan ír. Este történt valami, amit�l egy kicsit megnyugodtunk. Hudson bejelentette, hogy elmegy. Az ebédl�ben ültünk vacsora után, amikor egyszerre csak beállított, és a részegségt�l akadozó nyelvvel bejelentette, mi a szándéka.

- „Elegem van Norfolkból - mondta. - Lemegyek Mr. Beddoeshoz, Hampshire-be. Biztos � is olyan örömmel fogad, mint maga."

- „Remélem, hogy nem rossz szívvel megy el, Hudson" - mondta az apám olyan nyájasan, hogy forrni kezdett a vérem.

- „Még nem kértek bocsánatot t�lem" - mondta Hudson méltatlankodva, és rám nézett. - „Nem tagadhatod, Victor, hogy elég gorombán bántál ezzel a derék emberrel" - fordult

hozzám apám. - „Azt hiszem, hogy túlontúl nagy kímélettel bántunk vele mind a ketten" - mondtam. - „Azt hiszi! - vicsorogta Hudson. - Jól van, barátom. Csak aztán meg ne bánja!"

Kivonszolta magát a szobából, egy félóra múlva elhagyta a házat. Apám szánalomra méltóan nyugtalan volt. Éjszakáról éjszakára hallottam, hogy fel és alá jár a szobájában. Már-már kezdett magához térni, amikor lesújtott a végzet. - Hogyan sújtott le? - kérdeztem izgatottan. - Különös módon. Tegnap este levelet kapott az apám. A levélen fordingbridge-i bélyegz� volt. Elolvasta, fejére szorította a kezét, körbe-körbe szaladgált a szobában, mint akinek elment az esze. Végre sikerült lefektetnem a hever�re. A szeme fennakadt, a szája lefittyedt, láttam, hogy szélh�dés érte. Fordham doktor azonnal átjött, lefektettük apámat. De a bénulás egyre rosszabbodott, az eszméletét sem nyerte vissza, és tartok t�le, hogy nem is fogjuk életben találni. - Halálra rémít, Trevor! - mondtam. - Mi volt abban a levélben, hogy ilyen végzetes következménnyel járt? - Semmi. Éppen ez a megmagyarázhatatlan. Hóbortos és semmitmondó üzenet. Jaj, amit�l tartottam, bekövetkezett! Éppen akkor kanyarodtunk rá a házhoz vezet� útra, és az alkonyi szürkületben láttam, hogy a ház red�nyei le vannak eresztve. A kapuhoz siettünk. Barátomnak a fájdalomtól eltorzult az arca. Egy fekete ruhás férfi lépett oda hozzánk. - Mikor történt, doktor úr? - kérdezte Trevor. - Nem sokkal azután, hogy eltávozott. - Visszanyerte az eszméletét? - Egy pillanatra, a végs� perc el�tt. - Mondott valamit, ami nekem szól? - Csak annyit, hogy az iratok a japán szekrényke hátsó fiókjában vannak. Barátom a doktorral felment a halottas szobába, én a dolgozószobában maradtam, törtem és törtem a fejem ezen az egész ügyön, és a lehet� legrosszabb kedvem volt. Mi lehetett ennek a Trevornak, ennek az ökölvívónak, utazónak és aranyásónak a múltjában; miért volt ekkora hatalma fölötte a savanyú kép� tengerésznek? Miért ájult el, amikor a karjáról félig eltávolított bet�kr�l beszéltem, miért rémült halálra a fordingbridge-i levél olvastára? Eszembe jutott, hogy Fordingbridge Hampshire grófságban van, és hogy Mr. Beddoes is, akit a tengerész meg akart látogatni, és alighanem meg akart zsarolni, Hampshire-ben lakik. A levelet tehát vagy Hudson írta, és az volt benne, hogy elárulta az úgy látszik, mégiscsak létez� sötét titkot, vagy Beddoes, aki hajdani társát figyelmeztethette, hogy küszöbön áll a leleplezésük. Eddig elég világos volt minden. De hogyan mondhatta arra a levélre az ifjabb Trevor, hogy hóbortos és semmitmondó? Félreértette. Lehet, hogy titkos nyelven írták, és minden szó valami mást jelent benne. Látnom kell a levelet. Ha rejtjeles üzenet van benne, hitem szerint meg tudom fejteni. Egy óra hosszat gondolkoztam így a félhomályban, aztán bejött egy síró szobalány, egy lámpát hozott, és a nyomában megjelent a barátom, Trevor, sápadtan, de fegyelmezetten - azok a papírok voltak a kezében, amelyek most itt hevernek a térdemen. Trevor leült az asztal túlsó oldalára, a lámpát az asztal szélére tette, és átnyújtotta nekem a rövid levelet, ezt a szürke papírra írottat. A papíron ennyi állt:

A vászon Londonban játéknak is olcsó, végje harminc shilling. Hudson f�vadász szerencsére mindent összevásárolt, az elmondott légypapírt beszerezte azonnal. A r�tvad szökni kezd, cserkészni kell. Én is olyan zavartan nézhettem a papírra, mint maga, mikor el�ször olvastam a levelet. Gondosan elolvastam még egyszer. Úgy volt, ahogy gondoltam: valahol ezekbe a különös szavakba burkolva más jelentése volt a levélnek. „Légypapír", „r�tvad" - ezek talán valami mást jelentenek, valamilyen megállapodás értelmében. De ezek a megállapodások önkényesek, nem lehet kikövetkeztetni �ket. De nem akartam elfogadni ezt a megoldást, és a „Hudson" szó láttán úgy gondoltam, hogy mégis az eredeti elgondolásom a helyes, és hogy inkább Beddoes írhatta ezt a levelet, mint a tengerész. Megpróbáltam hátulról el�re: „Kell cserkészni kezd" - nem, ez nem vezet semmire. Megpróbáltam minden második szót összeolvasni: „A Londonban is vége shilling", „vászon játéknak olcsó harminc" - ez sem kecsegtetett sok jóval. És aztán egyszerre csak a kezemben volt a megoldás: ha az els� szóval kezdem, és minden harmadik szót olvasok össze, el�ttem van az üzenet, ami végs� kétségbeesésbe taszította az öreg Trevort. Rövid és tömör figyelmeztetés volt. Felolvastam a barátomnak: „A játéknak vége. Hudson mindent elmondott. Azonnal szökni kell." Victor Trevor remeg� kezébe temette az arcát. - Igen, ezt kell jelentenie - mondta. - És ez rosszabb, mint a halál, mert ez maga a gyalázat. De hogyan kerül bele a „f�vadász" meg a „r�tvad"? - Az üzenet szempontjából semmit sem jelent, de a levélíró személyére vonatkozóan annál többet, ha máshonnan nem tudnánk kideríteni, hogy ki írta. Ez az ember el�ször ezt írta: „A . .. játéknak . . . vége", és így tovább. Utána a megállapodás értelmében az üresen maradt helyekre két-két tetszés szerinti szót kellett írnia. Azt írta, ami legel�ször eszébe jutott, és mert annyi szó van benne a vadászatról, biztosra vehetjük, hogy buzgó vadász vagy jó vadtenyészt�. Tud valamit err�l a Beddoesról? - Most, hogy említette, eszembe jutott, hogy minden �sszel meghívta az apámat vadászatra a vadaskertjébe. - Akkor biztos, hogy � küldte ezt a levelet - mondtam. - Most már csak azt kell kiderítenünk, hogy milyen titok ismeretével zsarolhatott ez a Hudson két ilyen gazdag és tekintélyes embert. - Attól tartok, Holmes, hogy valamilyen szégyenteljes b�nr�l tudott! - mondta a barátom. - Maga el�tt nincs titkom. Itt van ez az írás. Akkor írta le az apám, amikor Hudson a színre lépett. A japán szekrénykében találtam, ahogy a doktor mondta. Kérem, fogja, és olvassa fel, mert nekem sem er�m, sem bátorságom hozzá! Ezek azok a papírok, Watson, amelyeket a kezembe nyomott, és most hadd olvassam fel magának, ahogy annak idején éjszaka a dolgozószobában Trevornak is felolvastam. Az irat hátára ez van írva, mint láthatja: „Néhány feljegyzés a Gloria Scott háromárbocos útjáról, a falmouthi indulástól, 1855. október 8-tól kezdve a hajó pusztulásáig, 1855. november 6-án, az északi szélesség 15° 29' és a nyugati hosszúság 25° 14' alatt." Az egész levélformában van írva, és így hangzik:

„Kedves, szeretett fiam, életem utolsó évei fölött a szégyen árnyéka kezd elterpeszkedni, és nem azért fáj miatta a szívem, becsületemre és szavamra mondhatom, mert félek a törvény szigorától, sajnálom elveszíteni megbecsült helyzetemet, vagy mert az ismer�seim szemében mélyre fogok süllyedni; nem, csakis azért, mert pirulnod kell majd miattam, pedig szeretsz, és - remélem, hogy a magatartásommal ezt is kivívhattam - tisztelsz is. Ha lesújt rám a leselked� végzet, azt akarom," hogy t�lem és ezekb�l a sorokból tudd meg. mi nyomja a lelkemet. De ha jóra fordulnak a dolgok (adja az Úristen!), és ez az írás mégis a kezedbe találna kerülni, mindenre kérlek, ami szent, anyád emlékére, egymás iránt érzett szeretetünkre - dobd a t�zbe, és ne gondolj rá soha többet. Ha ezt a sort is elolvasod, tudom, hogy mi történt: leleplez�dtem, elvonszoltak a házamból, vagy ami még valószín�bb - tudod, hogy gyenge a szívem-, a halál, örökre megbénította a nyelvem. A titkolózásnak így is, úgy is vége, elmondom hát neked a p�re igazságot - üdvösségemre mondom, ez az igazság. A nevem, kedves fiam, nem Trevor volt. Ifjabb éveimben James Armitage voltam, és most már megértheted, miért riadtam meg annyira néhány hete, amikor az évfolyamtársad szavaiból azt olvastam ki; hogy valamilyen úton-módon kitudta a titkomat. Armitage voltam akkor is, amikor egy londoni bankban dolgozni kezdtem, és Armitage voltam akkor is, amikor hazám törvényeinek megszegése miatt elítéltek, és büntetésül fegyenctelepre küldtek. Ne ítélj szigorúan fölöttem, kedves fiam. Egy úgynevezett becsületbeli adósságot kellett kifizetnem, és olyan pénzhez nyúltam, amihez nem lett volna jogom, de biztosra vettem, hogy visszatehetem a pénzt, jóval azel�tt, hogy

fölfedezhetnék a hiányt. De a balszerencse �z�be vett. Nem kaptam meg azt a pénzt, amire számítottam, és egy váratlan ellen�rzés leleplezte, mit tettem. Talán enyhébben is ítélhettek volna az ügyemben, de harminc évvel ezel�tt szigorúbban alkalmazták a törvényeket, mint manapság. Huszonharmadik születésnapomat már láncra verve töltöttem harminchét más elítélt társaságában, az Ausztráliába induló Gloria Scott háromárbocos hajó fedélközébe zárva. 1855-öt írtunk, a krími háború évét, és a szokásos fegyencszállító hajókat katonai szállításokra használta a kormány a Fekete-tengeren. Kisebb és kevésbé alkalmas hajókon kellett szállítani az elítélteket. A Glória Scott korábban teát szállított Kínából, régi volt, súlyos orrú, széles fedélzet�, nem bírta a versenyt a gyors járatú új hajókkal. Ötszáz tonnás volt, harmincnyolc fegyencet, huszonhat f�nyi legénységet, tizennyolc katonát, négy börtön�rt, három tisztet, egy orvost, egy papot és egy kapitányt hordozott a hátán. Összesen vagy százan voltunk rajta, amikor felvontuk a vitorlákat Falmouthban. A cellák közötti válaszfal nem vastag tölgyfából volt, mint a rendes fegyencszállító hajókon, hanem vékony és gyenge deszkából. A tat felé es� szomszédomat már akkor nagyon megnéztem magamnak, amikor a hajóra vittek minket. Fiatalember volt, a képe csupasz, az orra hosszú és vékony, az álla pedig, mint a diótör�. Nagyon fennhordta az orrát, páváskodva járt, és ami a legkülönösebb ismertet�jele volt, szörny� nagyra n�tt. A mi fejünk legfeljebb a válláig ért volna, és biztos vagyok benne, hogy volt vagy két méter magas. Szokatlan látvány volt a sok szomorú és megtört arc közt egy ilyen elszánt, határozott ábrázat. Mint a t�z a hóvihar kell�s közepén! Örültem neki, amikor megtudtam, hogy � a szomszédom, és még jobban örültem, amikor az éjszaka síri csöndjében egyszerre csak suttogni kezdett valaki, és észrevettem, hogy sikerült átfúrnia a kett�nket elválasztó deszkafalat. - Hé, barátom - mondta -, mi a neve, és hogy kerül ide? Megmondtam neki, és azt is megkérdeztem, hogy �t hogy hívják. - Jack Prendergast vagyok - mondta. - Istenemre, áldani fogja még ezt a nevet! Hallottam az ügyér�l, nem sokkal a letartóztatásom el�tt róla beszélt az egész ország. Jó családból származó, kit�n� képesség� ember volt, de aljas ösztönei elhatalmasodtak rajta, és hihetetlen ravaszsággal óriási összegeket sikerült kicsalnia a leggazdagabb londoni keresked�k zsebéb�l. - Látom, emlékszik az ügyemre! - mondta büszkén. - Nagyon jól emlékszem. - Nem volt benne valami szokatlanul furcsa? - Mi volt az? - Majdnem negyedmilliót szedtem össze, nem igaz? - Azt mondták. - És semmi sem került el� bel�le. - Semmi sem. - Mit gondol, mégis hova lehetett? - kérdezte. - Fogalmam sincs róla - mondtam. - Itt van a hüvelykujjam és a mutatóujjam közt - mondta. - Istenemre, több pénzem van, mint ahány szál haja magának. És akinek pénze van, barátocskám, és tudja, hogy mit kell tennie vele, és arra költi, amire kell, az mindent megtehet! Ne gondolja, hogy egy olyan ember, aki mindent megtehet, azzal fogja tölteni a drága idejét, hogy egy patkányrágta, szúette, penészes teaszállító koporsó büdös gyomrában üldögél, míg csak el nem kopik a nadrágja. Nem, az az ember tudja, hogy mit tegyen, és gondja lesz a barátaira is. Számíthat rám. Csatlakozzon ehhez az emberhez, és mérget vehet rá, ki fog szabadulni. Ilyen volt a beszédmodora. Eleinte azt hittem, csak a szája jár, de néhány nap múlva tövir�l hegyire kifaggatott, aztán ünnepélyesen megesketett, és elárulta, hogy megvan a tervük, hogyan kerítsék hatalmukba a hajót. Vagy tizenketten f�zték ki, még miel�tt a hajóra hozták �ket. Prendergast volt a vezérük, és Prendergast pénze volt az egész vállalkozás mozgatóereje. - Volt egy b�ntársam - mondta. - Derék ember, összetartozunk, mint a puska csöve meg a tusa. Nála van a pénz, és hol van � most, mit gondol? Itt a hajón. � a hajólelkész, �, senki más! Felsétált a hajóra a fekete kabátjában, a remek irataival, és annyi pénz van a ládájában, hogy megvehetné az egész hajót a fenekét�l az árboc csúcsáig. A legénység testestül-lelkestül neki szolgál. Egy csekkjébe került, hogy megvásárolja valamennyiüket, és meg is tette, még miel�tt ide szerz�dtek. Két börtön�rt is lepénzelt, és Mercert is, a másodtisztet. Megvehette volna a kapitányt is, ha szükség lett volna rá. - És mit fogunk tenni? - kérdeztem. - Mit fogunk tenni? - mondta. - Vörösre festjük ezeknek a katonáknak a kabátját, vörösebbre, mint a kelmefest�.

- De hiszen fegyverük van - mondtam. - Nekünk is lesz, barátom. Egy pár pisztoly mindegyikünknek, és ha nem tudjuk elfoglalni a hajót a legénység segítségével sem, megérdemeljük, hogy zárdába csukjanak bennünket. Beszéljen éjszaka a bal oldali szomszédjával, tudja meg, hogy megbízható ember-e. Beszéltem is vele. Fiatalember volt, úgy került ide, ahogy én, de � hamisításért. Evansnek hívták, de ó is megváltoztatta kés�bb a nevét, és most tekintélyes és tehet�s ember Dél-Angliában. Szívesen csatlakozott a vállalkozásunkhoz, tudta, hogy másképp nem szabadulhatunk. Még ki se kerültünk a nyílt tengerre, és máris be volt szervezve mindenki két fegyenc kivételével. Az egyik gyengeelméj� volt, nem mertük megkörnyékezni, a másik pedig sárgaságban szenvedett, nem sok hasznát vettük volna. Semmi sem akadályozhatott meg minket, a kezdet kezdetét�l fogva tudtuk, hogy elfoglaljuk a hajót. A legénység gazemberekb�l állt, erre az útra fogadták fel �ket. Az állelkész sorra járta a cellákat, hogy a lelkünkre beszéljen, egy nagy fekete táska volt nála, azt gondolták, hogy szent könyvekkel van tele. S�r�n járt hozzánk, a harmadik napon már mindegyikünk ágyában el volt dugva a ráspoly, egy pár pisztoly, egy font l�por és húsz golyó. Két börtön�r is Prendergast embere volt, a másodtiszt pedig a bizalmasa. Ellenünk kevesen voltak, csak a kapitány, két tiszt, két börtön�r, Martin hadnagy és tizennyolc katonája, meg az orvos. De bármennyire bíztunk is a vállalkozásunk sikerében, nem feledkeztünk meg a szükséges óvatosságról, éjszaka akartunk támadni, rajtaütésszer�en. De gyorsabban kellett cselekednünk, mint számítottuk. Egy este, utunk harmadik hetében az orvos megvizsgált egy beteg fegyencet, és amikor az ágy végére tenyerelt, megérezte a két pisztoly jellegzetes körvonalait. Ha egy szót se szól, talán leleplezhetett volna mindnyájunkat, de amilyen ideges kis ember volt, ijedtében felkiáltott, el is sápadt, a fegyenc rögtön tudta, mi történt, ráugrott és leteperte. Nem volt ideje, hogy segítségért kiabáljon, mert a fegyenc betömte a száját, és. az ágyra kötözte. Aztán kinyitotta a fedélzetre vezet� ajtót, és mi egykett�re fent voltunk. A két �rt lel�ttük, a; káplárt is, aki odaszaladt, hogy megtudja, mi a baj. Az utasfülke el�tt is állt két katona, de az � puskájuk nem volt megtöltve, és mire szuronyt szegezhettek volna, lel�ttük �ket. A kapitány fülkéje felé rohantunk, de mikor, fel , akartuk tépni az ajtaját, egy durranást hallottunk. A kapitány fejjel az asztalra, az Atlanti-óceán térképére borult, és az állelkész ott állt mellette, füstölg� pisztollyal a kezében. A két tisztet a legénység lefegyverezte, úgy látszott, hogy minden rendben van. Az utasfülke a kapitány fülkéje mellett volt, oda cs�dültünk be, levetettük magunkat a padokra, egymás szavába vágtunk, azt se tudtuk, mit csinálunk örömünkben: szabadok voltunk! Szekrények voltak körös-körül, és Wilson, az állelkész betörte az egyik szekrény ajtaját; tizenkét üveg édes, barna sherry volt benne. Letörtük a palackok nyakát vizespohárba öntöttük a bort, javában koccintgattunk, amikor egyszerre csak puskaropogás süketített meg bennünket; akkora l�porfüst volt a fülkében, hogy alig láttuk az asztal túlsó oldalát. Amikor kitisztult, láttuk; hogy a fülke valóságos romhalmaz. Wilson és nyolc társunk egymás hegyén-hátán verg�dött a földön; és még ma is felfordul a gyomrom, ha eszembe jut az összekeveredett bor és vér az asztalon. Ha Prendergást nincs velünk, talán meg is adtuk volna magunkat, úgy megborzadtunk ett�l a látványtól. De � elb�dült, nekirohant az ajtónak, és mi követtük. A hadnagy és tíz embere a hátsó fedélzeten volt.- Az asztal fölötti leng� tet�ablak kinyílt egy kissé, és, �k,a résen át tüzeltek ránk. Rájuk rohantunk, nem volt idejük még egyszer tölteni. Vitézül verekedtek, de-mi többen voltunk,- öt perc. alatt végeztünk velük. Istenem! Olyan volt a hajó, mint valami mészárszék. Prendergást �rjöngött, felkapta' a katonákat, eleveneket és holtakat, mintha nem is érezné, a súlyukat, és a tengerbe hajigálta �ket;, Egy súlyosan sebesült �rmester is volt közöttük, "csak úszott, és nem akart megfulladni, végre valaki megadta neki a kegyelemlövést. Nem maradt más ellenségünk, csak. a két börtön�r, a két tiszt és az orvos. Miattuk tört ki a nagy összeszólalkozás. Sokan beértük annyival, hogy kiszabadultunk, nem akartuk, hogy gyilkosság is terhelje a lelkiismeretünket. Mert más dolog fegyveres katonákkal végezni, és más dolog végignézni védtelen emberek hidegvér� legyilkolását. Nyolcan - öt fegyenc, három tengerész - azt mondtuk, hogy ezt már nem t�rhetjük. De Prendergastnak meg az embereinek hiába beszéltünk. Csakis akkor érezhetjük magunkat biztonságban, mondta, ha alapos munkát végzünk, és hogy senkit sem hagy életben, aki ellenünk tanúskodhatna. Már-már mi is a foglyok sorsára jutottunk, de a végén azt mondta, hogy ha akarjuk, vigyük el az egyik csónakot, és takarodjunk. Kapva kaptunk az ajánlatán, mert torkig voltunk ezzel a mészárlással, és tudtuk, hogy a legrosszabbja még hátravan. Kaptunk egy-egy matrózruhát, egy hordó vizet, két láda élelmet - egy láda sózott húst és egy láda kétszersültet - meg egy irányt�t. Prendergast még egy térképet is odavetett nekünk, azt mondta, hogy hajótörött matrózok vagyunk, a hajónk az északi szélesség tizenötödik fokán és a nyugati hosszúság huszonötödik fokán járt szerencsétlenül, azzal elvágta a kötelet, és sorsunkra bízott bennünket.

És most következik történetem legmeglep�bb fordulata, fiam. A matrózok a lázadáskor úgy állították az el�-törzsvitorla-fát, hogy a vitorlák belobogjanak, de amikor otthagytuk �ket, megint visszafordították, és mert volt egy kis északkeleti szél, a hajó lassan távolodni kezdett t�lünk. A mi csónakunk a hosszú hullámok hátán táncolt; Evans meg én, a társaság két legm�veltebb tagja, a térképet tanulmányoztuk, meg akartuk állapítani a helyzetünket, meg akartuk tervezni, melyik part felé induljunk. T�lünk északra, ötszáz mérföldnyire voltak a Zöld-foki-szigetek, t�lünk keletre, hétszáz mérföldnyire Afrika partjai. Nehéz választás volt, de mert a szél északira fordult, azt gondoltuk, hogy Sierra Leone lesz a legjobb úticélunk, arrafelé fordítottuk hát a csónak orrát. A hajó már messze járt t�lünk jobbra, csak a vitorláit láttuk. Amikor megint odanéztünk, láttuk, hogy fekete füstfelh� borítja el a hajót, mint valamilyen baljós fa magasodik a víz fölé. Néhány másodperc múlva hallottuk a mennydörgésszer� robajt is, és mire a füst eloszlott, nyomát se láttuk a Gloria Scottnak. Nyomban megfordultunk a csónakkal, eveztünk, ahogy csak tudtunk, a szerencsétlenség helye felé, amerre még egy kis homály lebegett a víz fölött. Egy órába telt, amíg odaértünk, már-már azt hittük, hogy kés�n érkeztünk, és nem segíthetünk senkin sem. Láttuk, hol süllyedt el a hajó: egy csónak roncsai, néhány üres láda, egy-két vitorlafa táncolt a hullámok hátán, de embereknek nyoma sem volt. Csüggedten fordultunk vissza, amikor segítségkiáltás ütötte meg a fülünket. Valamivel távolabb egy roncsdarabot pillantottunk meg, egy ember feküdt rajta. A csónakba vettük. Egy fiatal matróz volt, Hudsonnak hívták, de a kimerültségt�l és az égési sebekt�l úgy elgyengült, hogy csak másnap tudta elmondani, mi történt a hajón. A távozásunk után Prendergast és a bandája végezni akart az öt fogollyal. A két börtön�rt lel�tték és a tengerbe dobták. Ugyanerre a sorsra jutott a harmadik tiszt is. Prendergast lement a fedélközbe, és elvágta a szerencsétlen orvos nyakát. Már csak az els�tiszt volt életben, egy bátor és ügyes ember. Valahogy meg tudta lazítani kötelékeit, és amikor látta, hogy a bandita megindul felé a véres késsel a kezében, lerúgta magáról a béklyókat, lerohant a fedélzetr�l, és bevette magát a hátsó raktárba. Egy tucat fegyenc pisztolyt rántva a keresésére indult, és meg is találta egy kinyitott l�poros hordó mellett - száz ilyen hordó volt a hajón -, gyufával a kezében. Azt mondta, hogy felrobbantja a hajót, ha közelebb merészkednek. Egy pillanat múlva felrobbant a hajó, Hudson szerint inkább valamelyik fegyenc célt tévesztett golyójától, mint a tiszt gyufájának lángjától. Bárhogy történt is, ez volt a vége a Gloria Scottnak, és annak a bandának, amelyik hatalmába kerítette. Kedves fiam, rövidre fogva ez az a borzalmas dolog, amibe belekeveredtem. Másnap egy Ausztráliába tartó kétárbocos, a Hotspur ránk talált, és a kapitány készséggel elhitte, hogy mi egy elsüllyedt személyszállító hajó életben maradt matrózai vagyunk. A Tengerészeti Hivatalban megállapították, hogy a Gloria Scott nev� fegyencszállító hajó elt�nt a tengeren, igazi sorsáról soha semmi sem derült ki. A Hotspur kellemes utazás után Sidneyben partra tett minket. Evans meg én megváltoztattuk a nevünket, az aranymez�kre mentünk, és ott a mindenünnen összesereglett emberek tömegében könny�szerrel új életet kezdhettünk. A többit el sem kell mondanom. Meggazdagodtunk, sokat utaztunk, tehet�s gyarmati úrként tértünk vissza Angliába, szép birtokot vásároltunk. Több mint húsz évig éltünk tisztességben és megbecsülésben, azt hittük, hogy a múltunkra mindörökre fátyol borul. Gondolhatod, mit éreztem, amikor abban a váratlanul jött tengerészben felismertem a tengerb�l kimentett matrózt. Valahogyan sikerült kinyomoznia, hol vagyunk, tudta, hogy félünk t�le, ebb�l akart megélni. Most már értheted, miért próbáltam mindenáron békességben meglenni vele, most már talán megérted, milyen félelem szorongatja a szívemet még ebben a pillanatban is, ha eszembe jut, hogy fenyeget�zve ment el t�lünk a másik áldozatához." A levél végére szinte olvashatatlan írással, remeg� kézzel ezt írták: „Beddoes rejtjeles üzenetben értesített, hogy H. elmondott mindent. Uram, irgalmazz árva lelkemnek!" Ezt olvastam fel azon az éjszakán az ifjabb Trevor-nak, és higgye el, Watson, nem is elbeszélés volt ez, hanem dráma. Szegény fiatalembert teljesen összetörte. Kivándorolt egy teaültetvényre, azt hallottam, hogy jól megy a sora. Ami Hudsont és Beddoest illeti, egyikükr�l sem tudunk semmit az üzenet napja óta. Mind a ketten, nyomtalanul elt�ntek. Beddoes, úgy látszik, azt hitte, hogy Hudson megtette, amivel fenyeget�zött, de tévedhetett, mert a rend�rségen senki nem tett ehhez hasonló bejelentést. Hudson csavargására már felfigyelt a rend�rség, az volt a véleményük, hogy megölte Beddoest, és aztán elmenekült. Én azt hiszem, éppen a fordítottja történt. Valószín�leg a kétségbeesett Beddoes, aki azt hitte, hogy leleplezték, bosszút állt Hudsonon, magához vett annyi pénzt, amennyit csak tudott, és elhagyta az országot. Ennyi az, amit az ügyr�l tudunk. Ha bele tudja Illeszteni a gy�jteményébe, kedves doktor, készséggel bocsátom a rendelkezésére.

A Musgrave-szertartás

Mindig megütközést keltett bennem barátomnak, Sherlock Holmesnak az a rossz tulajdonsága, hogy - bár gondolkodásmódja kristálytiszta és a lehet� leg-módszeresebb volt, és öltözködését valamiféle kimért el�kel�ség jellemezte - szokásait tekintve a világ egyik legrendetlenebb embere volt, és lakótársait kétségbeesésbe tudta kergetni. Nem mintha én ebb�l a szempontból példamutatóan rendes volnék. Velem született nemtör�dömségemen még csak rontottak az afganisztáni szolgálat szokatlan körülményei, úgyhogy orvoshoz nem ill� módon hanyagnak vagyok mondható. De az én rendetlenségemnek van határa, és ha azt látom, hogy valaki a szeneskannában tartja a, szivarjait, egy perzsa papucs orrában a dohányát, és rugós késsel a fa kandallópárkány kell�s közepére kiszegezve a megválaszolatlan leveleit, szinte hibátlannak érzem magam. Azt is mindig úgy éreztem, hogy a pisztolylövészet egyértelm�en szabadtéri foglalatosság, és amikor Holmes egyszer rosszkedvében leült a karosszékébe, fogta gyorstüzel� pisztolyát és száz dumdum golyót, és a szemközti falra golyónyomokkal írta föl hazafias buzgalmában a királyn� nevének kezd�bet�it, . meg kellett állapítanom, hogy sem a szoba látványa, sem a szoba légköre nem lett t�le kellemesebb. Szobáink mindig tele voltak vegyszerekkel és hajdani b�nügyek ereklyéivel, és ezek a legváratlanabb pontokon bukkantak fel, például a vajtartóból kerültek el�, vagy még ennél is kevésbé kívánatos helyekr�l. De a legnagyobb gyötrelmet az iratai jelentették. Reszketett attól a gondolattól, hogy bármiféle írást, kivált ha korábbi kalandjaira vonatkozott, megsemmisítsen, és legfeljebb egyszer egy évben (vagy két évben) szedett össze annyi lelkier�t, hogy rendezze és elrakja �ket, mert, mint már említettem valahol ezekben a rendszertelen feljegyzésekben, tetterejének heves fellobbanásait - ilyenkor vitte véghez a nevéhez f�z�d� híres fegyvertényeket - mintegy visszahatásként súlyos levertség követte, egész nap heverészett a könyvével vagy a heged�jével, legfeljebb az ágytól az asztalig ment el és vissza. Hónapról hónapra gy�ltek a papírok, végül már a szoba minden sarkát ellepték a kéziratkötegek, amelyeket nem volt szabad elégetni, és tulajdonosukon kívül senki más nem nyúlhatott hozzájuk. Egy téli este a kandalló mellett üldögéltünk, és én megkockáztattam azt a megjegyzést, hogy ha már úgyis befejezte a kiszemelt iratoknak jegyz�könyvébe ragasztgatását, néhány órát talán a szoba lakhatóvá tételének szentelhetne. Kérésem indokolt voltát nem tagadhatta, gyászos ábrázattal a hálószobájába ment tehát, majd kisvártatva visszajött, és egy jókora bádogdobozt húzott maga mögött a földön. A dobozt a szoba közepére tette, � maga egy zsámolyra kuporodott, és kinyitotta a doboz fedelét. Láttam, hogy a doboz már csaknem félig van vörös szalaggal átkötött, kisebb csomókba rendezett iratkötegekkel. - Elég sok eset iratai vannak benne, Watson - mondta, és gonoszkodó pillantást vetett rám. - Ha tudná, mi minden rejlik a dobozban, inkább azt kérné, vegyek ki bel�le valamit, nem azt, hogy tegyek bele valamit. - Ezek szerint köztük vannak a korai, az els� esetekre vonatkozó feljegyzések - mondtam. - Bizony, szerettem volna beszámolni ezekr�l az ügyekr�l is. - Igen, barátom, ez mind akkor történt, amikor még nem adott az Isten életrajzírót mellém, hogy dics�ségem megörökítse - mondta, és gyengéd szeretettel szedte ki a dobozból egyik köteget a másik után. - Korántsem csupa sikeres ügy, Watson, de azért akad köztük néhány csinos kis eset. Itt van például a tarletoni gyilkosságokról szóló beszámoló, ez itt Vamberrynek, a borkeresked�nek az esete, ez az orosz öregasszony története, ez az alumínium mankó híres ügye, ez pedig a tuskólábú Ricolettire és szörny� feleségére vonatkozik. És itt van ... Igen, ez valami különleges ínyencfalat! Lenyúlt a doboz fenekére, és egy elhúzható fedel� fadobozkát vett el�, amilyenben gyerekjátékokat szokás tartani. Egy összegy�rt papírt, egy régimódi rézkulcsot, egy cövekhez er�sített zsineggombolyagot és három rozsdás kis fémkorongot horgászott ki bel�le. - Mit szól ezekhez a tárgyakhoz, barátom? - kérdezte, és arckifejezésemet látva elmosolyodott. - Furcsa kis gy�jtemény. - Nagyon furcsa. És a hozzájuk f�z�d� történetr�l azt fogja mondani, hogy még furcsább. - Szóval ezeknek a tárgyaknak megvan a történetük? - Nem. Ezeknek a tárgyaknak történelmük van. - Hogy érti ezt? Sherlock Holmes egyenként az asztal szélére rakta a tárgyakat. Visszaült karosszékébe, és elégedetten jártatta végig rajtuk a szemét.

- Ez maradt meg nekem - mondta -, hogy mindörökre emlékeztessen a Musgrave-szertartás esetére. Nemegyszer hivatkozott már erre a kalandjára, de sohasem tudtam kiszedni bel�le a részleteket. - Nagyon örülnék - mondtam -, ha elmondaná a történetüket. - És mi lesz a rendetlenséggel? - vágott vissza gonoszkodva. - A rendszeretete tiltakozni fog ez ellen az id�húzás ellen, Watson! De azért örülnék, ha krónikájában ez az eset is szerepelne, mert bizonyos részleteinek jóvoltából nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy ennek az országnak, s�t, talán az egész világnak b�nügyi történelmében nem találni párját. Hiányos volna a szerény munkásságomról szóló beszámoló, ha err�l az egyedülálló esetr�l nem számolna be. Emlékezhet rá, hogy az életemet betölt� hivatás útjára a Gloria Scott esete indított el, beszélgetésem azzal a szerencsétlen emberrel, akinek a történetét elmeséltem. Most már világszerte ismert a nevem, és mind a rend�rség, mind a nagyközönség azt tartja rólam, hogy megoldhatatlannak látszó ügyek esetében végs� fokon hozzám lehet fordulni. Már megismerkedésünkkor, annak az ügynek az idején, amir�l maga. A vörös szoba titka címen számolt be, kiterjedt, ha nem is nagyon jövedelmez� nyomozói tevékenységet folytattam. El sem tudja képzelni, milyen nehezen indultam meg ezen a pályán, mennyi id�be telt, amíg valamire vittem. Mikor Londonba jöttem, a British Museum t�szomszédságában, a Montague Streeten laktam; eleinte sok ráér� id�m volt, és mindenféle tudománnyal foglalkoztam, ami segítségemre lehetett a munkámban. Néha-néha valóságos esetek is kerültek az utamba, rendszerint volt évfolyamtársaim, kerítették ezeket, mert utolsó egyetemi éveim alatt már elég sokat beszéltek rólam és . a módszeremr�l. Életem harmadik ügye a Musgrave-szertartás esete volt, és azt, hogy megindulhattam a mostani helyzetemhez vezet� úton, annak az érdekl�désnek köszönhetem, amit a vele kapcsolatos események egyedülálló láncolata váltott ki, és annak az értéknek, ami akkor kockán forgott. Reginald Musgrave ugyanabban az egyetemi kollégiumban volt, mint én, futólag ismertem is. Diáktársai nem nagyon szerették, de én gondoltam, hogy amit �k g�gnek éreznek, csak az eredend� félénkség palástolására szolgáló igyekezet. Határozottan arisztokratikus külsej� ember volt, magas, sasorrú, nagy szem�, bágyatag, de nagyon udvarias. Valóban az ország egyik leg�sibb családjának sarja volt, bár az ifjabb ágból származott, abból, amelyik a tizenhatodik században vált ki az északi Musgrave családból, és Sussex grófság nyugati részében telepedett le, a hurlstone-i kastélyban, alighanem a környék legrégebbi id� óta lakott épületében. Ügy látszik, rá is ragadhatott valami szül�házának hangulatából, mert valahányszor el�kel� tartású koponyájára, sápadt, érdekl�d� arcára pillantottam, mindig boltíves, szürke folyosókra, k�bordás ablakokra, a középkori várak tiszteletre méltó maradványaira kellett gondolnom. Néha beszédbe elegyedtünk, és emlékezetem szerint többször is mondta, hogy mennyire érdeklik a megfigyeléseim és következtetéseim. Aztán négy évig nem láttam; de egy szép napon beállított hozzám, a Montague Streetre. Nem sokat változott, most is divatosan öltözött - mindig piperk�cnek tartottuk -, és a modora is olyan volt, mint régen, jellegzetesen nyájas és szelíd. - Hogy megy a sora, Musgrave? - kérdeztem, és barátságosan megszorítottam a kezét. - Talán hallotta, hogy meghalt az apám - mondta. - Két évvel ezel�tt távozott el közülünk. Azóta nekem kell foglalkoznom a hurlstone-i birtok ügyeivel, én vagyok a kerület képvisel�je is, elég sok tehát a munkám. Azt hallottam, Holmes, hogy most már a gyakorlatban is hasznosítja különleges tudományát, amivel hajdan elkápráztatott minket. - Igen - mondtam. - Iparkodom az eszemb�l megélni. - Örömmel hallom, mert nagyon nagy szükségem volna a tanácsára. Különös dolgok történtek Hurlstone-ban, és a rend�rség tudománya cs�döt mondott. Az egész dolog valóban megmagyarázhatatlan és rendkívüli. Gondolhatja, Watson, milyen érdekl�déssel követtem a szavait, hiszen végre elérhet� közelségbe került valami, amir�l tétlenséggel töltött hónapjaimban szüntelenül álmodoztam. A szívem mélyén meg voltam gy�z�dve róla, hogy én meg tudom oldani azt, amit más nem, és most itt volt az alkalom, hogy próbára tegyem a képességeimet. - Kérem, mondjon el mindent részletesen - unszoltam. Reginald Musgrave leült velem szemben, és rágyújtott a cigarettára, amivel megkínáltam. - Azzal kell kezdenem, hogy egyedül élek Hurlstoneban, mégis nagy személyzetet kell tartanom. Az öreg kastély hatalmas, elég sok munka van vele, vadaskertem is van, a fácánvadászat hónapjaiban sokan vendégeskednek nálam, szükség van a szorgalmas kezekre. Nyolc szobalány dolgozik nálam, két lakáj, egy inas, egy komornyik és a szakács. A kertnek meg az istállónak külön cselédség viseli gondját.

Mindnyájuk közül Brunton, a komornyik van legrégebben nálunk. Állástalan fiatal tanító volt, amikor az apám felfogadta, és a szorgalma, a megbízhatósága egykett�re nélkülözhetetlenné tette. Magas, szép, domború homlokú férfi, és bár húsz év óta nálunk szolgál, mindössze negyvenéves lehet. Több nyelven beszél, minden hangszerhez ért, nem is tudom, hogy ennyi jó tulajdonsággal és különleges képességgel hogy maradhatott meg ennyi ideig ebben az állásban, de úgy látszik, jól érezte magát, és nem volt kedve más munka után nézni. A hurlstone-i komornyikot mindenki emlegeti, aki megfordult már nálunk. Egyetlen hibája volt ennek az eszményi férfiúnak. Nagy szoknyavadász, és ez egy ilyen tekintélyes embernek a mi csendes vidékünkön éppen eléggé hálás szerep. Amíg a felesége élt, nem volt vele semmi baj, de mióta özvegységre jutott, egyik kellemetlenség a másikat érte. Néhány hónappal ezel�tt már-már azt hittük, hogy rendbe jön minden, mert eljegyezte Rachel Howellst, a második szobalányunkat, de vele is szakított, és Janet Tregellist, a f�erdész lányát tüntette ki a kegyeivel. Rachel nagyon derék lány, de walesi, forrófej�. Ideglázba esett, és most úgy jár-kel a házban - vagy legalábbis tegnap úgy járt-kelt -, mint önmagának karikás szem� árnyéka. Ez volt az els� dráma Hurlstone-ban, és csakhamar követte és elhomályosította a második, aminek Brunton, a komornyik szégyenbe kerülése és elbocsátása volt az els� felvonása. Ez a következ�képp történt. Mondtam már, hogy Brunton nagyon értelmes ember volt, és éppen ez okozta a vesztét, mert gyógyíthatatlan kíváncsiságában olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze. Nem is tudom, mit meg nem engedett volna magának, mert én csak véletlenül vettem észre az egészet. Említettem, hogy a kastély hatalmas és zegzugos. A múlt hét egyik éjszakáján - hogy pontosak legyünk, csütörtökön - nem tudtam elaludni, mert bolond fejjel egy csésze er�s feketekávét ittam vacsora után. Két óráig hánykolódtam az ágyamban, de aztán feladtam a reménytelen küzdelmet, felkeltem, meggyújtottam a gyertyát, és elhatároztam, hogy tovább olvasom azt a regényt, amibe belefogtam. Igen ám, de a könyvet a biliárdszobában hagytam, fel kellett vennem a köntösömet, és lemenni érte. Hogy a biliárdszobába jussak, le kellett mennem egy sor lépcs�n, át kellett vágnom a könyvtárba és a fegyvertárba vezet� folyosón. Legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy a folyosó végén a könyvtár nyitott ajtaján fény sz�r�dik ki. Lefekvés el�tt én magam oltottam el a lámpát a könyvtárban, és az ajtaját is becsuktam. Els� gondolatom az volt, hogy tolvajok járnak a házban. A kastély folyosóinak falát fegyverek és páncélok díszítik. Lekaptam a falról egy csatabárdot, letettem a gyertyát, lábujjhegyen végigmentem a folyosón, és bekukucskáltam a nyitott ajtón. Brunton, a komornyik volt a könyvtárban. Egy karosszékben ült, felöltözve, a térdén egy papír, úgy láttam, hogy térkép. Mélyen elgondolkozva a tenyerébe támasztotta a homlokát. A csodálkozástól mozdulni sem tudtam, csak néztem a sötétb�l. Az asztal szélén álló gyertyácska gyér világosságában láttam, hogy rendesen fel van öltözve. Hirtelen felállt, odalépett a mellette lev� íróasztalhoz, kinyitotta, és kihúzta az egyik fiókot. Láttam, hogy egy papírt vesz ki bel�le, aztán megint leült, kiterítette a papírt az asztal szélére, a gyertya mellé, és gondosan tanulmányozni kezdte. Annyira megharagudtam, hogy ilyen nyugodtan kotorászik családi okmányaink között, hogy el�bbre léptem, Brunton felnézett, és meglátott az ajtóban. Felpattant, arca a félelemt�l halotthalványra vált, és azt a térképre emlékeztet� papírt, amit eredetileg tanulmányozott, a zsebébe gy�rte.

- „Így hálálja meg a bizalmunkat - mondtam. - Holnap el fogja hagyni a kastélyt!" Teljesen megtörve hajolt meg el�ttem, és szó nélkül kisurrant. A gyertyát az asztalon felejtette, és én megnézhettem, mi volt az az írás, amit az íróasztalból kiszedett. Meglepetésemre nem valami fontos okmány volt, csak a Musgrave-szertartás, egy furcsa, régi ceremónia kérdéseinek és feleleteinek másolata. Ez a szertartás régi családi szokás, minden Musgrave-nek keresztül kell esnie rajta évszázadok óta, a nagykorúsításának napján - családi szempontból érdekes lehet, talán a régészt is érdekelheti, mint a címerünk vagy a jelmondatunk is, de gyakorlati hasznát nem lehet venni. - Azért csak térjünk vissza arra a papírra - mondtam. - Ha szükségesnek érzi - felelte Musgrave egy kis habozás után. - De hogy folytassam a mondókámat, Brunton ott felejtett kulcsával becsuktam az íróasztalt, és már menni készültem, amikor döbbenten vettem észre, hogy a komornyik visszatért, és ott áll el�ttem.

- „Musgrave úr, kérem - mondta az izgalomtól rekedten -, nem tudom elviselni a szégyent. Mindig büszke ember voltam, büszkébb, mint ami az állásomhoz illik, és a megszégyenítés megölne. Ha kétségbeesésbe kerget, uram, a vérem a fejére fog szállni, igen, a fejére fog szállni, uram. Ha nem tart meg a szolgálatában a történtek után, az isten szerelmére, engedje meg, hogy én

mondjak fel és menjek el egy hónap múlva, mintha szabad akaratomból távoznék. Ezt elviselném, Musgrave úr, kérem, de azt, hogy mindenki szeme láttára kipenderítsenek, azt nem."

- „Nem sok kíméletet érdemel, Brunton - feleltem. - A viselkedésére nincs mentség. De mert sok éve áll már családunk szolgálatában, nem akarom nyilvánosan meg-szégyeníteni. Egy hónapot nem adhatok. Találjon ki valamilyen okot, és távozzon egy héten belül."

- „Egy héten belül - mondta kétségbeesetten. - Nem lehetne két hét? Csak két hét!" - „Egy hét - ismételtem. - És tudja meg, hogy még így is nagyon elnéz� vagyok."

Lehorgasztott fejjel elsomfordált, összetörve, én pedig eloltottam a gyertyát, és visszamentem a szobámba. Brunton két napig a lehet� legbuzgóbban látta el a feladatát. Egy szóval sem utaltam a történtekre, és némi érdekl�déssel vártam, mit fog kitalálni megszégyenülésének elpalástolására. Harmadnap nem jelent meg reggeli után, hogy az aznapra szóló utasításokat átvegye. Amikor az ebédl�b�l kijöttem, Rachel Howellst, a szobalányt pillantottam meg. Mint már mondtam, nemrég épült fel betegségéb�l, és olyan elképeszt�en sápadt volt, hogy össze kellett szidnom, miért dolgozik. - „Magának ágyban a helye - mondtam. - Majd akkor dolgozzon, ha meger�södik egy kissé." Olyan furcsa tekintetet vetett rám, hogy már-már aggódtam az elmeállapota miatt.

- „Éppen elég er�s vagyok, Musgrave úr" - mondta. - „Várjuk csak meg, mit mond az orvos - feleltem. - Ma ne dolgozzon, és ha lemegy, mondja

meg Brunton-nak, hogy várom." - „A komornyik elment" - mondta. - „Elment? Hova ment?" - „Elment. Senki se látta. A szobájában sincs. Elment. Igen, elment!"

Nekizuhant a falnak, újra meg újra felnevetett, engem pedig annyira megijesztett ez a hisztérikus roham, hogy a cseng�höz siettem, és segítséget hívtam. A nevetést�l és zokogástól fuldokló lányt a szobájába vitték, én pedig kérdez�sködni kezdtem Brunton után. Kétségtelennek látszott, hogy elment. Az ágya érintetlen volt; tegnap este óta, amikor a szobájába ment, senki sem látta; de reggel minden ajtó és minden ablak zárva volt; nem lehetett tudni, hogyan hagyhatta el mégis a házat. A ruhái, az órája, de még a pénze is a szobájában voltak - csak a szokott fekete ruhája hiányzott. A cip�jét megtaláltuk, de a papucsát nem. Hova mehetett Brunton az éjszaka sötétjében, mi lehet vele most? Pincét�l padlásig átkutattuk a házat, de nem akadtunk a nyomára. Mint említettem, a ház valóságos útveszt�, különösen a régi szárnya, ami most lakatlan, de mi minden szobába, minden padlásfülkébe benéztünk. Az emberünk elt�nt, nyoma veszett. Lehetetlennek tartottam, hogy minden vagyonát hátrahagyva távozzon, de hát akkor hol lehet? Kihívtam a helyi rend�rséget. Hiába keresték. Es� esett az éjszaka, végigjártuk az ösvényeket, a kertet, de hasztalan. Ez volt a helyzet, amikor megint valami váratlan dolog történt, és mi valósággal megfeledkeztünk az eredeti rejtélyr�l. Rachel Howells két napig olyan rosszul volt. �rjöngött és félrebeszélt, hogy éjszakára ápolón�t kellett fogadnunk mellé. A Brunton elt�nése utáni harmadik éjszaka végre nyugodtan aludt a lány, és az ápolón� is elszundikált a karosszékében. Mikor reggel felébredt, látta, hogy az ablak tárva-nyitva, az ágy üres, a betege elt�nt. Azonnal szóltak nekem, és én a lakájokkal keresni kezdtem a lányt. Nem volt nehéz kitalálnunk, merre ment, mert az ablakától kezdve követhettük a f�ben a lábnyomait egészen a kerti tó partjáig. Itt, a parkból kivezet� kavicsos út szélén véget értek a nyomok. A tó nyolc láb mély, és gondolhatja, mit éreztünk, amikor láttuk, hogy a szegény eszel�s lány nyomai csak idáig vezetnek. Azonnal el�szedtük a kotróhálókat, hogy megkeressük a holttestet, de nem találtuk meg. Helyette valami nem várt holmit találtunk - egy vászonzacskót, benne rengeteg rozsdás és elszínez�dött fémtárgyat és néhány homályos kavics- vagy üvegdarabot. A tóból semmi más nem került el�, és bár tegnap mindenfelé kerestük és kerestettük az elt�nteket, semmit sem tudtunk meg Rachel Howells és Richard Brunton sorsáról. A helyi rend�rség is tanácstalan, ezért fordulok magához, mint utolsó mentsváramhoz. Elképzelheti, Watson, milyen érdekl�déssel hallgattam végig a különös eseményeknek ezt a láncolatát, megpróbáltam valahogy rendbe szedni magamban, és megkeresni azt a közös szálat, amire minden részletét felf�zhettem. A komornyik elt�nt. A szobalány elt�nt. A szobalány szerette a komornyikot, de kés�bb volt oka, hogy meggy�lölje. Walesi volt, forrófej� és szenvedélyes. A komornyik elt�nése után rettenetesen nyugtalan volt. Beledobott a tóba egy furcsa tárgyakat tartalmazó zsákot. Mindezeket a tényez�ket figyelembe kellett vennem, de ezek a jelenségek nem vezettek el a rejtély szívéhez. Mi lehet tehát az események kiindulópontja? Hol kezdjem meg az összegabalyodott szál kibogozását?

- Látnom kell azt a papírt, Musgrave - mondtam. - Fontos lehet, ha a komornyik az állását is kockára vetette, csak hogy tanulmányozhassa egy kicsit. - Ennek a szertartásnak a szövege elég nevetséges - felelte -, csak annyi szólhat a mentségére, hogy régi. Itt a kérdések és a válaszok másolata, ha akarja, fussa át. Átadta nekem ezt a papírt, amit most is a kezemben tartok. Halljuk tehát azt a furcsa kátét, amit minden Musgrave-nek ismernie kellett, ha elért a férfikor küszöbére. Felolvasom a kérdéseket és feleleteket, sorban, ahogy jönnek: „Kié volt?" „Aki elment." „Kié lesz?" „Aki eljön." „Melyik hónap volt?" „Az els�vel kezdve a hatodik." „Hol volt a nap?" „A tölgy fölött." „Hol volt az árnyék?" „A szilfa alatt." „Hogyan léptek?" „Északnak tízet és tízet, keletnek ötöt és ötöt, délnek kett�t és kett�t, nyugatnak egyet és egyet, és aztán le." „Mit adjunk oda érte?" „Mindenünket." „Miért adjuk oda?" „Azért, amit ránk bíztak." - Az eredetin nincs évszám, de a helyesírás alapján a tizenhetedik század közepér�l származik - mondta Musgrave. - Attól félek, hogy ez nem visz közelebb a rejtély megoldásához. - De van egy újabb rejtélyünk - mondtam -, ami az eddigieknél is érdekesebb. Lehet, hogy ha az egyiket megoldjuk, megoldjuk vele a másikat is. Ne haragudjon, hogy ezt mondom Musgrave, de a maga komornyikja ügyes ember volt, gyorsabb volt a felfogása, mint a gazdáinak vagy tíz emberölt� óta. - Nem nagyon értem, amit mond - felelte Musgrave. - Ennek az írásnak aligha van gyakorlati fontossága. - Szerintem nagyon is gyakorlati fontossága van, és azt hiszem, hogy Bruntonnak is ez volt a véleménye. Azt hiszem, hogy nem aznap éjjel látta el�ször a kátét, amikor tetten érték. - Lehet. Hozzáférhetett. - Úgy érzem, hogy akkor csak fel akarta frissíteni az emlékezetét. Azt mondta, ugye, hogy valami térképféle volt nála, azzal hasonlította össze a szertartás szövegét és mikor maga megjelent, a térképet a zsebébe gy�rte? - Úgy van. De mi érdekelhette a mi családi szertartásunkban, és mi lehet az értelme az egész mondókának? - Azt hiszem, hogy ezt könny�szerrel megállapíthatjuk - mondtam. - Ha nincs ellene kifogása, az els� vonattal lemehetnénk Sussexbe, és a helyszínen tüzetesebben megvizsgálhatnánk a dolgot. Aznap délután már mind a ketten Hurlstone-ban voltunk. Biztos látta már a híres öreg kastély képét, és olvasta a róla szóló leírásokat, úgyhogy csak annyit mondok róla, hogy L alakú, az L hosszabb szára az újabb rész, a rövidebb szára pedig a régi épület, amelyb�l az új is kin�tt. A régebbi szárny közepén, a vastag szemöldökfájú, alacsony kapu fölött az 1607-es évszám van kifaragva, de a szakért�k megállapították, hogy a kövek és a gerendák ennél sokkal régebbiek. A vastag falak és a parányi ablakok miatt a család a múlt században kénytelen volt megépíteni az új szárnyat, és azóta a régi szárnyat legfeljebb raktárnak és pincének használják, ha ugyan egyáltalán használják. A szép parkban pompás öreg fák voltak, és az említett tó is ott volt alig kétszáz lépésre az épülett�l, a kastélyhoz vezet� út mentén. Szentül meg voltam gy�z�dve róla, Watson, hogy nem három rejtéllyel állok szemben, hanem csak eggyel, és ha helyesen értelmezem a Musgrave-szertartást, olyan nyomra bukkanok, ami elvezet majd Bruntonhoz, a komornyikhoz, és Howellshez, a szobalányhoz. Ennek a rejtélynek szenteltem minden figyelmemet. Miért lehetett olyan fontos a komornyiknak, hogy megszerezze ezt a régi

szöveget? Nyilván látott benne valamit, amit a vidéki urak számos nemzedéke nem vett észre, és nyilván valamilyen hasznot remélt bel�le. Mit láthatott, és utána milyen sors várt rá? Napnál világosabb volt számomra, hogy a szertartásban a lépések valamilyen helyre utalnak, az írás többi része ezzel a hellyel foglalkozik, és hogyha a helyet megtaláljuk, talán az is kiderül, milyen titkot kellett a régi Musgrave-eknek ilyen furcsa módon továbbhagyományozni. Két kiindulópontom is volt, a tölgyfa és a szilfa. A tölgyfát nem kellett keresnem, ott volt a ház el�tt, az úttól balra. Életemben kevés olyan csodálatos fát láttam, mint ez a tölgymatuzsálem. - Ez itt volt már akkor is, amikor a szertartást megszövegezték - mondtam, mikor elhaladtunk mellette. - Valószín�leg már a normann hódításkor is itt volt - felelte Musgrave. - A körmérete huszonhárom láb. Az egyik pontot tehát meghatároztam. - Öreg szilfa nincs itt? - kérdeztem. - Volt egy nagyon öreg fa a túlsó oldalon, de tíz évvel ezel�tt belecsapott a villám, és ki kellett vágnunk. - Meg tudja mutatni, hol volt? - Természetesen. - Más öreg szilfa nincs? - Öreg nincs, de sok szép bükk van. - Megnézném annak a fának a helyét. Kétkerek� kocsin érkeztünk a ház elé, be sem mentünk a házba, barátom nyomban a szilfa helyére vezetett. Látni lehetett a füvön, hogy hol volt: körülbelül félúton a tölgy és a ház között. A nyomozás jól haladt. - Azt már aligha lehet megmondani, milyen magas lehetett az a szilfa - mondtam. - Máris meg tudom mondani. Hatvannégy láb magas volt. - Honnan tudja? - kérdeztem meglep�dve. - A házitanítóm mindig magasságot számíttatott velem, hogy megtanuljam a trigonometriát. Kamaszkoromban kiszámítottam minden fa és minden épület magasságát. Ez váratlan szerencse volt. Gyorsabban gy�ltek az adatok, mint reméltem volna. - Mondja, a komornyik nem kérdezett magától valami ehhez hasonlót? - érdekl�dtem. Reginald Musgrave döbbenten nézett rám. - Most, hogy felhívta a figyelmemet rá, eszembe jutott, hogy Brunton csakugyan megkérdezte t�lem néhány hónappal ezel�tt, milyen magas lehetett az a fa. Azt mondta, hogy a lovásszal vitatkoztak rajta - felelte. Ez jó hír volt, Watson, azt mutatta, hogy helyes nyomon járok. Felnéztem a napra. Már elég alacsonyan járt, úgy számítottam, hogy egy óra múlva éppen az öreg tölgy legfels� ágai fölött lesz. A szertartásban el�írt dolgok közül' az els� megtörténik. Ami a szilfa árnyékát illeti, nyilván az árnyék vége számított, nem a töve, hiszen akkor a fa tövét adták volna meg kiindulópontnak. Ki kellett számítanom, hova esne a szilfa árnyéka abban a pillanatban, amikor a nap a tölgy fölött lesz. - Elég nehéz lehetett, Holmes, hiszen a szilfa már nem volt meg - szóltam közbe. - Abban bíztam, hogyha Brunton ki tudta számítani, én is ki tudom. És nem is volt olyan nehéz. Egy cöveket faragtam, aztán bementem Musgrave dolgozószobájába, rákötöttem ezt a hosszú zsinórt a cövekre, és minden yardot megjelöltem egy csomóval. Fogtam egy hosszú horgászbotot, hat láb hosszú volt, és kimentem barátommal a szilfa helyére. A nap éppen elérte a tölgyfa tetejét. Let�ztem a botot, megjelöltem az árnyék irányát, és megmértem a hosszát. Kilenc láb volt. Most már egyszer� volt a számítás. Ha a hat láb hosszú bot árnyéka kilenc láb, akkor a hatvannégy láb magas fa árnyéka kilencvenhat láb, és a kett� iránya természetesen egybeesik. Kimértem a távolságot, leszúrtam a földbe egy cöveket. Majdnem a ház falánál voltam. Gondolhatja, Watson, mekkora örömmel pillantottam meg a földön, alig két hüvelykre az én jelemt�l egy kis mélyedést. Tudtam, hogy ez Brunton mérési jele volt, és hogy pontosan követem a nyomait. Zsebben hordható irányt�mmel meghatároztam az égtájakat, és a cövekt�l elindulva elkezdtem számolni a lépéseket. Tíz-tíz lépés, párhuzamosan a ház falával. Ezt a helyet is megjelöltem egy cövekkel. Öt-öt keletre, kett�-kett� délre. Az öreg kapu küszöbén álltam. Egy-egy nyugatra - ez annyit jelentett, hogy két lépésnyire be kellett mennem a kikövezett folyosóra. Ezt a helyet jelölte meg a szertartás szövege. Ritkán éreztem ilyen kegyetlen csalódást, Watson. Egy pillanatra azt hittem, hogy elvétettem a számítást. A lenyugvó nap bevilágított a folyosóra, láttam, hogy a sok láb koptatta szürke kövek pontosan illeszkednek egymáshoz, évek óta nem bolygathatták �ket. Brunton nem nyúlt hozzájuk.

Megkopogtattam a köveket, de mindenütt ugyanazt a hangot hallottam, repedésnek, résnek nem volt nyoma. Musgrave sejtette már, miben mesterkedem, és el�vette a szertartás szövegét, hogy ellen�rizze a számításaimat. - „És aztán le" - kiabálta. - Megfeledkeztünk arról, hogy „és aztán le"! Én mindeddig azt hittem, ez csak annyit jelent, hogy ásni kell, de most megértettem, hogy tévedtem. - Van pince alattunk? - kérdeztem. - Van bizony, és az is olyan régi, mint a ház. Jöjjön, itt az ajtó. Lementünk a k� csigalépcs�n, barátom meggyújtott egy gyufát, aztán meggyújtott a sarokban egy hordó tetején álló lámpást. Látni lehetett, hogy jó helyen járunk, és hogy a közelmúltban rajtunk kívül más is megfordult itt. A pincében fát tartottak, de a hasábokat, amik a földön heverhettek, a fal mellett szépen felrakta valaki, hogy a pince közepe üres maradjon. A középs� nagy kövön egy rozsdás vaskarika volt, a vaskarikán pedig egy fekete-fehér kockás sál. - Brunton sálja! - kiáltotta a barátom. - Láttam a nyakán, akár meg is esküszöm rá! Mit keresett itt a gazember? Kérésemre néhány rend�rt is odahívtak. Aztán megpróbáltam a sálba kapaszkodva megemelni a követ. Alig tudtam megmozdítani, de az egyik rend�r segítségével végül is félrehúztuk. Egy fekete üreg nyílt meg alattunk, megpróbáltunk belenézni, Musgrave pedig letérdelt a nyílás mellé, és ledugta a lámpást. Az üreg hét láb mély és négy láb széles lehetett. Egyik fala mentén egy rézpántos nagy faláda volt, a teteje nyitva, a zárjában pedig ez a furcsa, régimódi kulcs. Vastag porréteg borította, a nedvesség és a szú kikezdte az oldalát, úgyhogy a belsejét egészen elborította a gomba. A láda fenekén néhány ilyen fémkorong hevert, régi pénzek lehettek, különben semmi sem volt benne. De mi nem sokat tör�dtünk a ládával, mert a mellette kuporgó emberi alakot bámultuk. Fekete ruhában volt, összeroskadva ült a láda mellett, feje a láda peremén, karja a láda két oldalán. A vér mind a fejébe szállhatott, torz, májszín� arca felismerhetetlen volt, de a ruhájáról, a termetér�l, a hajáról barátom meg tudta mondani, mihelyt kihúztuk a holttestet a lyukból, hogy valóban Brunton az, az elt�nt komornyik. Néhány nap óta halott volt már, de a testén nem volt seb, nem volt zúzódás, nem lehetett megállapítani, hogy mi okozta a halálát. Holttestét elvitték a pincéb�l, és mi még egy rejtéllyel, az el�z�ekkel veteked� rejtéllyel lettünk gazdagabbak. Bevallom, Watson, hogy a nyomozásom csalódást jelentett nekem. Azt gondoltam, hogyha megtalálom a szertartásban megjelölt helyet, mindenre választ tudok adni; ott voltam, és fogalmam sem volt róla, mi lehetett az, amit a család ilyen nagy gonddal elrejtett. Megtudtuk, mi történt Bruntonnal, de még azt is meg kellett állapítanom, hogy hogyan történt, és hogy milyen szerepet játszott a dologban az elt�nt szobalány. Leültem a sarokban egy hordóra, és alaposan végiggondoltam az ügyet. Maga tudja, Watson, hogyan szoktam dolgozni ilyenkor. A másik ember helyébe képzelem magam, felmérem, hogy milyen okos, és megpróbálom elképzelni, mit csinálnék az � helyében az adott körülmények között. Egyszer�sítette a dolgot, hogy Bruntonnak nagyon jó feje volt, nem kellett a személyes kiegyenlítés eszközéhez folyamodnom, ahogy tudományosan nevezni szokták. Tudta, hogy valami értékes holmit elrejtettek. Megkereste a helyet. Megtalálta a zárókövet, és látta, hogy egy ember egyedül nem boldogul vele. Mit tehetett? Küls� segítségre nem számíthatott, még ha akadt volna is megbízható embere, mert ki kellett volna nyitnia a kaput, és könnyen leleplezhették volna. Ha tehette, nyilván a házból próbált segít�társat szerezni. Kit kérhetett meg rá? Azt a lányt, aki szerette. A férfiak nehezen hiszik el, hogy valaki, akivel gonoszul bántak, már ne szeresse �ket. Megpróbált kibékülni ezzel a Howells lánnyal, és aztán megkérte, hogy segítsen neki. Együtt lejönnek a pincébe éjjel, együttes er�vel fel tudják emelni a követ. Eddig világosan tudtam követni minden lépésüket, mintha szemem láttára tették volna meg. De kett�jüknek - ráadásul az egyikük lány •- elég nehéz munka lehetett megemelni a követ. Egy tagbaszakadt sussexi rend�r meg jómagam is megszenvedtünk vele. Mit tehettek, hogy megkönnyítsék a dolgukat? Azt, amit én is tettem volna. Felálltam, és gondosan szemügyre vettem a szerteszét hever� fahasábokat. Mindjárt meg is találtam, amit kerestem. Egy körülbelül három láb hosszú hasábnak a vége volt összenyomva, jó néhány másiknak pedig az oldala, mintha valami nehéz tárgy nyugodott volna rajtuk. Ahogy megmozdították a követ, ezekkel a fákkal kiékelték, és amikor a nyílás már elég nagy volt hozzá, hogy Brunton bemásszon, a hosszú hasábbal támasztották ki. Nem csoda, ha benyomódott a vége, hiszen a k� egész súlya ránehezedett. Ereztem, hogy még mindig biztos talajon járok.

De most - hogyan tovább? Hogyan idézzem föl ezt az éjféli szomorújátékot? Az egyik nyilván bemászott az üregbe, mégpedig Brunton. A lány odafönt várt. Brunton kinyitotta a ládát, valószín�leg föladogatta a tartalmát - hiszen nem találtuk meg a ládában -, de mi történhetett aztán? Milyen bosszúvágy kaphatott lángra ennek a szenvedélyes walesi lánynak a szívében, amikor megértette, hogy megrontója - isten tudja, mit tehetett vele - a hatalmában van? Véletlenül csúszott-e ki a fa a k� alól, véletlenül zárta-e a k� ebbe a sírgödörré vált üregbe? Vajon csak az volt-e a lány b�ne, hogy hallgatott róla? Vagy az � keze ütötte ki a fát a k� alól, így zuhant-e vissza a k� a helyére? Akárhogy volt is, lelki szememmel láttam, hogyan rohan föl a lépcs�n a lány a kincseket szorongatva - talán még visszhangzott a fülében a fojtott kiáltás, a kétségbeesett ököl dörömbölése a k�lapon, amely alatt aztán lassan megfulladt h�tlen szerelmese. Ez a magyarázata a lány holtra vált arcának, tépett idegeinek, másnap reggeli hisztérikus nevetésének. De mi lehetett a ládában? Mit csinált a zsákmánnyal? Csakis az a rozsdás fémtárgy és homályos kavics tömeg lehetett az, amit barátom horgászott ki a tóból. Oda dobta, mihelyt alkalma volt rá, hogy b�nének utolsó nyomai is elenyésszenek. Húsz percig ültem a pince sarkában, szótlanul töprengve. Musgrave sápadt arccal állt mellettem, a lámpát lóbálta, és le-lenézett az üregbe. - I. Károly pénzei - mondta, és felém nyújtotta a láda fenekén maradt aranyakat. - Helyesen határoztuk meg a szertartás szövegének korát. - Még valami maradhatott itt I. Károly dolgai közül - mondtam, mert eszembe jutott a szertartás els� két kérdésének megfejtése. - Mutassa meg, mi volt a tóból el�került zsákban. Felmentünk a dolgozószobába, és kiraktuk a roncsokat. Nem csodálom, hogy els� tekintetre érdektelen romhalmaznak tartotta az egészet, hiszen a fém csaknem fekete volt, a kövek homályosak és fénytelenek. A kabátom ujjához dörzsöltem az egyiket, és máris úgy villogott a tenyeremben, mint a t�z. A fémtárgy kett�s gy�r� alakú volt, de összevissza horpadt, ki sem lehetett venni az eredeti formáját. - Ne feledkezzünk meg róla, hogy a királypártiak a király kivégzése után is a kezükben tartották Anglia egy részét, és mikor végül menekülniük kellett, sok értékes tárgyukat elrejtették-elásták itthon, hogy majd nyugalmasabb id�kben visszatérjenek érte. - �söm, Sir Ralph Musgrave, a királypártiak egyik vezet�je volt, és II. Károly bizalmasa minden vándorlásában - mondta a barátom. - Nagyszer�! - feleltem. - Ez volt az utolsó láncszem, amire még szükségünk volt. Fogadja szerencsekívánataimat, hogy a birtokába került, bár elég gyászos körülmények között, egy igazán nagy érték�, de még sokkal nagyobb történelmi érdekesség� tárgy. - Mi az a tárgy? - álmélkodott. - Nem más, mint Anglia királyainak �si koronája. - A korona! - Igen. Emlékszem rá, mit mond a szertartás. Hogyan is kezd�dik? „Kié volt?" „Aki elment." Mert ez I. Károly kivégzése után volt már. És aztán? „Kié lesz?" „Aki eljön." Ez II. Károly volt, akinek a visszatérésében bizakodtak. Semmi kétség, ez a horpadt és formátlan tárgy hajdan a Stuart-házbeli királyok homlokát ékesítette. - És hogy került a tóba? - Erre a kérdésre elég hosszadalmasan tudok csak válaszolni - feleltem, és elmondtam azt a bonyolult következtetéssort, amit kiagyaltam, meg a hozzá tartozó bizonyítékokat; közben leszállt az alkony, és mire a történetem végére értem, már a hold tündökölt az égen. - És hogyhogy II. Károly nem kapta vissza a koronát hazatérte után? - kérdezte Musgrave, és visszacsúsztatta a kincset a vászonzsákba. - Olyan kérdést tett fel, amire valószín�leg sohasem tudunk választ adni. Úgy látszik, hogy a titkot ismer� Musgrave meghalt a király visszajövetele el�tt, és óvatosságból csak a szertartás szövegét hagyta a fiára, nem magyarázta el a szavak jelentését. Azóta is él a szertartás, a szöveg apáról fiúra száll, és az az ember, aki meg akarta fejteni a titkot, az életével fizetett merész vállalkozásáért. Hát ez a Musgrave-szertartás története, Watson. A korona most is Hurlstone-ban van. Volt ugyan valami jogi vita, és elég sokat kellett fizetniük érte, hogy megtarthassák. Ha megemlíti a nevemet, szívesen megmutatják magának. A szobalányról azóta sem hallott senki, valószín�leg sikerült kijutnia Angliából, most valahol a tengerentúl élhet, és talán él még benne b�nének az emléke is.

A reigate-i urak

Elég sok id�be telt, amíg barátomnak, Sherlock Holmesnak egészsége az 1887. tavaszi

rettenetes fáradalmak után helyreállt. A Holland-Szumátrai Társaság ügye és Maupertuis báró elképeszt� tervei túlontúl sokat foglalkoztatják még az embereket, túlontúl sok szállal szöv�dnek össze politikával és pénzügyekkel, nem alkalmasak tehát rá, hogy belekerüljenek ezekbe a feljegyzésekbe. Közvetett módon azonban elvezettek egy másik érdekes és bonyolult ügyhöz, és barátom ezúttal új fegyvert próbált ki sikeresen a b�n elleni küzdelemnek szentelt élete gazdag fegyvertárából. Jegyzeteimb�l látom, hogy április 14-én kaptam meg azt a táviratot Lyonból, amelyb�l megtudtam, hogy Holmes betegen fekszik a Dulong-szállóban. Huszonnégy óra sem pergett le, én már ott voltam a betegágya, mellett, és megkönnyebbülve láttam, hogy a tünetek nem veszélyesek. De még az � vasszervezetét is megviselte a két hónapig tartó fáradságos nyomozás, aminek ideje alatt legalább tizenöt órát dolgozott napjában, és nemegyszer - maga mondta el nekem - öt álló napig talpon volt egyhuzamban. Munkáját siker koronázta, de a szörny�séges fáradalmak után összeroppant, és bár egész Európa az � nevét dics�ítette, és szobájában a szó szoros értelmében bokáig gázoltunk az üdvözl� táviratokban, mégis er�t vett rajta a legsötétebb életuntság. Tudta, hogy megoldott valamit, amivel három ország rend�rsége együttesen sem boldogult, tudta, hogy túljárt Európa legravaszabb szélhámosának az eszén, de ez sem rázta föl levertségéb�l. Három nap múlva megint a Baker Streeten voltunk, de látni lehetett, hogy barátomnak környezetváltozásra van szüksége, és engem is nagyon csábított a gondolat, hogy egy hetet vidéken töltsek tavasszal. Öreg barátom, Hayter ezredes, akit még Afganisztánban kezeltem, Surrey grófságban, Reigate közelében vett házat, és többször is mondta már, hogy menjek le hozzá, látogassam meg. Legutóbb azt is kijelentette, hogyha a barátomnak kedve támad velem jönni, �t is nagy örömmel látná vendégül. A dolog nem ment minden mesterkedés nélkül, de mikor Holmes megtudta, hogy az ezredes legényember, és hogy �t senki és semmi nem fogja gátolni szabad mozgásában, beleegyezett, és alig egy héttel hazaérkezésünk után már az ezredes vendégszeret� házában voltunk. Hayter, ez a derék öreg katona sok mindent látott a világból, és egykett�re megállapította - számítottam is rá -, hogy Holmesnak és neki sok közös gondolata van. Megérkezésünk estéjén, vacsora után az ezredes fegyvertermében üldögéltünk, Holmes led�lt a hever�re, Hayter és én pedig a l�fegyverek gazdag gy�jteményét nézegettük. - Egy ilyen pisztolyt felviszek a szobámba - mondta az ezredes váratlanul. - Lehet, hogy szükség lesz rá. - Szükség lesz rá? - visszhangoztam. - Igen, nemrég alaposan ránk ijesztettek. Múlt hétf�n betörtek az öreg Acton, az egyik környékbeli földesúr házába. Nem okoztak nagy kárt, de még nem fogták el a tetteseket. - Nyomok? - kérdezte Holmes, és az ezredesre emelte a szemét. - Semmit sem találtak. Jelentéktelen ügy, falusi szamárság az egész, aligha érdekelheti magát, Mr. Holmes, kivált az után a nagy nemzetközi szélhámosság után. Holmes csak legyintett az udvarias megjegyzésre, de a mosolyán láttam, hogy jólesik neki. - Van valami érdekes a dologban? - Nem hinném. A tolvajok átkutatták a könyvtárszobát, de nem sokat találtak. Felforgatták az egész termet, feltörték a fiókokat, feldúlták a polcokat, de nem t�nt el más, csak Pope Homéroszának egy kötete, két ezüstözött gyertyatartó, egy elefántcsont levélnehezék, egy tölgylapra szerelt légsúlymér� és egy gombolyag zsineg. - Meglep� összeállítás! - kiáltottam. - Nyilván azt vitték el, ami éppen a kezükbe akadt. Holmes megint megszólalt a hever�r�l. - Ezen a nyomon már elindulhatna a helyi rend�rség - mondta. - A napnál világosabb.. . Figyelmeztet�en emeltem fel az ujjamat. - Maga azért van itt, hogy pihenjen, barátom. Az ég szerelmére, ne kezdjen megint nyomozni, hiszen ronggyá vannak tépve az idegei! Holmes vállat vont, tréfás és lemondó pillantást vetett az ezredesre, és a beszélgetés kevésbé veszélyes kérdések felé kanyarodott. A végzet úgy akarta, hogy minden orvosi aggályoskodásom hiábavaló legyen, mert másnap reggel már én sem vehettem semmibe az ügyet, és falusi pihen�nk olyan fordulatot vett, amit igazán nem

láthattunk el�re. Éppen reggelinél ültünk, amikor az ezredes komornyikja minden méltóságáról megfeledkezve berohant. - Hallotta, uram? - lihegte. - Cunninghaméknél! - Betörés? - kérdezte az ezredes, és a kávéscsészéje megállt a leveg�ben. - Gyilkosság! Az ezredes füttyentett. - Az ördögbe is! - mondta. - És kit gyilkoltak meg? A békebírót vagy a fiát? - Egyiket sem, uram. Williamet, a kocsist. A szívét l�tték keresztül, meg se tudott szólalni. - Ki l�tte le? - A betör�, uram. És aztán elrohant, mint a villám, nem tudták megfogni. Éppen betörte a kamraablakot, amikor William észrevette, és szegény William az élete árán védte meg a gazdái jószágát. - Mikor volt ez? - Éjszaka, uram, tizenkett� körül. - Mindjárt át fogunk menni - mondta az ezredes, és nyugodtan visszaült a reggelije mellé. - Csúnya dolog - mondta, mikor a komornyik kiment, - Az öreg Cunningham a leggazdagabb földesúr itt, rokonszenves ember. Nagyon a szívére fogja venni, mert ez az ember évek óta szolgált nála, és igazán jól dolgozott. Azok a gazfickók tehették, akik Actonéknál is jártak. - Akik azt a furcsa gy�jteményt elvitték? - szólalt meg Holmes elgondolkozva. - Azok. - Hm! Lehet, hogy ez csakugyan ilyen egyszer�, de azért els� pillantásra mégiscsak meglep�. Az ilyen vidéki betör�banda rendszerint gyorsan változtatja a m�ködési területét, ritkán törnek be néhány napon belül kétszer ugyanazon a környéken. Nem tagadom, amikor tegnap este azt mondta, hogy jó lesz résen lenni, úgy éreztem, hogy ez az a falu egész Angliában, amit a mi tolvajunk vagy tolvajaink biztosan nem fognak fölkeresni. Ebb�l is látható, hogy van még mit tanulnom. - Azt hiszem, hogy ez valamilyen helyi csirkefogó - mondta az ezredes. - És ha igen, akkor természetes, hogy Actonéknál és Cunninghaméknél kísérletezik, �k a nagybirtokosok. - És �k a leggazdagabbak? - �k lennének, de évek óta pereskednek már, és ez kiadósan eret vághatott rajtuk, legalábbis azt hiszem. Az öreg Actonnak állítólag jussa van a fél Cunningham-birtokra, és az ügyvédek kaptak a lehet�ségen. - Ha helyi csirkefogó, nem lesz nehéz megtalálni - mondta Holmes, és ásított. - Rendben van, Watson, nem fogunk beleavatkozni. - Forrester felügyel� - szólalt meg a komornyik, és kitárta az ajtót. Egy jókép�, értelmes ábrázatú fiatalember lépett be. - Jó reggelt, ezredes úr - mondta. - Ne haragudjon, hogy zavarok, de azt hallottuk, hogy itt van Mr. Holmes a Baker Streetr�l. Az ezredes a barátomra mutatott, a felügyel� meghajolt. - Ha esetleg hajlandó volna átjönni, Mr. Holmes . . . - A sors maga ellen fordult, Watson - nevetett fel a barátom. - Éppen err�l az ügyr�l beszélgettünk, amikor megérkezett, felügyel� úr. Magától talán megtudhatnánk a részleteket is. Hátrad�lt a székben. Ismertem ezt a mozdulatot, tudtam, hogy a helyzetem reménytelen. - Az Acton-féle betörés ügyében semmi bizonyíték sincs a kezünkben. De itt van mib�l elindulnunk, és biztosra vesszük, hogy ugyanaz az ember járt mind a két helyen. És ezt az embert látták is. - Igazán? - Igen, uram. Lel�tte szegény William Kirwant, és elrohant. Mr. Cunningham a hálószobájának az ablakából látta, Mr. Alec Cunningham pedig a hátsó folyosóról. Tíz perccel tizenkett� el�tt történt. Mr. Cunningham éppen lefeküdt, Mr. Alec pedig a hálóköntösében ült és pipázott. Hallották, hogy William, a kocsis segítségért kiabál, és Mr. Alec leszaladt, hogy megnézze, mi baj van. A hátsó ajtó nyitva volt, és amikor a legalsó lépcs�höz ért, látta, hogy két ember birkózik a kapu el�tt. Egy lövés dördült, az egyik ember összeesett, és a gyilkos keresztülrohant a kerten, és átugrott a sövényen. Mr. Cunningham, aki a hálószoba ablakán nézett ki, látta is, hogy eléri az országutat, de aztán szem el�l tévesztette. Mr. Alec megállt, megnézte, hogy nem segíthet-e a haldoklón, és közben a gyilkos egérutat nyert. Csak annyit tudunk róla, hogy középmagas termet� volt, és valamilyen sötét anyagból készült ruhát viselt, de nagy igyekezettel nyomozunk, és ha nem idevalósi az illet�, hamarosan megfogjuk. - Mit keresett ott ez a William? Mondott-e valamit, miel�tt meghalt?

- Egy szót sem. A kertkapu melletti kapusházban lakik az anyjával, és azt hisszük, hogy amilyen h�séges fickó volt, körülnézett a ház körül, megnézte, hogy minden rendben van-e. Az Acton-féle betörés óta mindenki nagyon vigyáz. A betör� éppen az ajtót nyitotta ki, felfeszítette a zárat, mikor William rátámadt. - Mondott-e William az anyjának valamit, miel�tt elindult erre az útjára? - Az anyja öreg és süket, semmit sem tudtunk meg t�le. A szerencsétlenség elvette az eszét, és azt mondják, különben sem sok volt neki. Egy fontos dolgot mégis találtunk; kérem, nézze meg. Egy papírdarabkát vett el� a zsebkönyvéb�l, és a térdére tette. - A halott hüvelyk- és mutatóujja között találtuk. Egy nagyobb papírról szakíthatták le. Láthatja, hogy a papíron olvasható id�pont a gyilkosság id�pontja. Vagy a gyilkos tépte ki a papírt az áldozat kezéb�l, vagy a szerencsétlen ember szakította le ezt a darabkát a gyilkos papírjából. Olyan az egész, mintha találkára hívták volna. Holmes a kezébe vette a papírt. Ez volt rajta: tíz perccel tizenkett� el�tt megtudhat valamit, meglehet. - Ha csakugyan találkára hívták - folytatta a felügyel� -, elképzelhet�, hogy William Kirwan, bármilyen becsületes embernek tartották is, együttm�ködött a tolvajjal. Lehet, hogy találkoztak is, együtt törték fel az ajtót, de utána hajba kaptak. - Az írás nagyon érdekes - mondta Holmes, és minden figyelmét a papírra összpontosította. - Keményebb dió, mint gondoltam. A tenyerébe hajtotta a fejét. A felügyel� mosolyogva nézte, mennyire megviseli ez az ügy a híres londoni szakembert. - Ami azt a kijelentését illeti - mondta aztán Holmes -, hogy a kocsis és a betör� összejátszhattak, és hogy ezt a levelet valamelyikük küldte a másiknak, nos, ügyes feltételezés, nem is elképzelhetetlen. De ez az írás . . . Megint a tenyerébe hajtotta a fejét, és néhány percig elmélyülten gondolkozott. Aztán felnézett, és én örömmel láttam, hogy az arca kiszínesedik, és a szemében megint az a fény csillog, ami a betegsége el�tt. Felugrott, gyorsan, ahogy régen. - Megmondom, mit kell tenni! El�ször is szeretném nyugodtan szemügyre venni az eset minden apró részletét. Van benne valami, ami nagyon érdekel. Ha megengedi, ezredes, magára hagyom egy kicsit Watson barátommal együtt, és átmegyek a felügyel� úrral Cunninghamékhez, hogy egy-két elképzelésem helytálló voltáról meggy�z�dhessek. Félóra múlva itt leszek. Másfél óra múlva a felügyel� jelent meg, egyedül. - Mr. Holmes fel-alá jár a kertben - mondta. - Az a kérése, hogy mind a négyen együtt menjünk be a házba. - Mr. Cunningham házába? - Igen, uram. - Miért? A felügyel� a vállát vonogatta. - Nem tudom, uram. Magunk közt szólva, azt hiszem, hogy Mr. Holmes még nem gyógyult meg teljesen. Nagyon furcsán viselkedik, és nagyon ideges. - Fölösleges nyugtalankodni - mondtam. - Az � �rültségeiben mindig van rendszer. - Mások azt mondják, hogy az � rendszerében nincs más, csak �rültség - morogta a felügyel�. - Mindenesetre alig várja, hogy munkához láthasson. Ha készen van, ezredes úr, indulhatnánk is. Holmes kint sétált a kertben, fejét a mellére horgasztotta, kezét zsebre vágta. - Ez az ügy egyre érdekesebb - mondta. - Watson, a vidéki utazás gondolata sikeres gondolatnak bizonyult. Rég volt ilyen jó reggelem. - Megnézte a b�ntett színhelyét? - kérdezte az ezredes. - Igen, a felügyel� úr meg én egész jó kis felderít� munkát végeztünk. - És milyen sikerrel? - Érdekes dolgokat vizsgáltunk végig. Útközben elmondom. El�ször is megnéztük az áldozat holttestét. A jelentés nem tévedett, valóban pisztolygolyó végzett vele. - Hát ebben is kételkedett? - Nem, de azért a legjobb mindent megvizsgálni. És nem végeztünk hiábavaló munkát. Beszéltünk Mr. Cunninghammel és a fiával, megmutatták, hol kapaszkodott át a sövényen a betör� menekülés közben. Ez is nagyon érdekes volt. - - Igen. - Aztán meglátogattuk az áldozat édesanyját. Sajnos, semmit sem tudtunk meg t�le, nagyon öreg már, és nagyon gyenge.

- És mi a vizsgálat eredménye? - Az a szent meggy�z�dés, hogy nagyon különös ez a b�ntény. Talán mostani látogatásunk egy kis fényt fog deríteni rá. Azt hiszem, egyetérthetünk benne, felügyel� úr, hogy a halott kezében talált papírdarab, amelyen a halál perce olvasható, nagyon fontos bizonyíték. - Nyomra vezethet, Mr. Holmes. - Nyomra is vezet! Aki azt a levelet írta, az csalta ki William Kirwant ide az ágyából az éjszaka. De hol lehet a papír többi része? - Gondosan megvizsgáltam a kertet, hátha megtalálom - mondta a felügyel�. - Kitépték a halott kezéb�l. De miért volt olyan fontos ez a papír valaki számára? Mert terhel� bizonyíték volt. Mit csinált vele? Valószín�leg zsebre vágta, észre sem vette, hogy a csücske a holttest kezében maradt. Ha megtalálnánk a papír hiányzó részét, sokkal közelebb jutnánk a rejtély megoldásához. - Igen, de hogyan forgassuk ki a gyilkos zsebét, amíg nincs meg a gyilkos? - Azért nem árt végiggondolni a dolgokat. És még egy fontos tudnivaló. Ezt a papírt Williamnek küldték. Aki küldte, nem vihette el személyesen, hiszen akkor szóban is megmondhatta volna, amit akart. Ki adta át az üzenetet? Vagy postán küldték? - Ennek már utánanéztem - mondta a felügyel�. - William Kirwan tegnap délután levelet kapott a postán. A borítékot megsemmisítette. - Nagyszer�! - mondta Holmes, és megveregette a felügyel� vállát. - Szóval beszélt a postással. Élvezet magával dolgozni. Itt is vagyunk a kapuslakásnál. Ha velem tart, ezredes, megmutatom, hol követték el a gyilkosságot. Elmentünk a szép kis ház el�tt, amelyben az áldozat lakott, és a tölgyfákkal szegélyezett kerti úton elsétáltunk a pompás Anna-korabeli kis kastélyhoz. A kapu fölött a malplaquet-i csata évszáma díszelgett. Holmes és a felügyel� vezetésével megkerültük a házat, és az oldalsó kapuhoz mentünk. A kapu és az út menti sövény között a kert egy darabja húzódott. A konyhaajtóban egy rend�r állt. - Kérem, nyissa ki azt az ajtót - szólt oda Holmes. - Azon a lépcs�n állt az ifjabb Cunningham, onnan látta az itt birkózó embereket. Az id�sebb Cunningham abban az ablakban állt, balról a másodikban, onnan látta, hogy a gyilkos attól a bokortól balra mászik át a sövényen. A fia is látta. Hála a bokornak pontosan meg tudják mondani. Mr. Alec kiszaladt, letérdelt az áldozat mellé. A talaj nagyon kemény, nyomokat nem találtunk. Miközben Holmes magyarázott, két férfi közeledett a ház sarka fel�l a kerti ösvényen. Az egyik korosabb ember volt, karikás szem�, barázdált kép�. A másik fiatal és csinos, mosolygós képe és felt�n� ruhája sehogy sem illett ahhoz a szomorú ügyhöz, ami miatt idelátogattunk. - Még mindig gondolkozik? - kérdezte Holmestól. - Azt hittem, hogy maguk londoniak mindent tudnak. Még a végén kiderül, hogy nem is olyan gyorsak. - A jó munkához id� is kell - mondta Holmes kedélyesen. - Nem is kevés id� - mondta Alec Cunningham. - Hiszen azt se tudja, honnan induljon el. - Egy nyomra azért bukkantunk - felelte a felügyel�. - Ha megtalálnánk ennek .... Jaj, istenem! Mi van magával, Mr. Holmes? Szegény barátom arca hirtelen halálra vált. A szeme fönnakadt, az arcvonásai rángatóztak, és egy halk hörgéssel arcra bukott. Riasztó volt ez a hirtelen és heves roham, gyorsan bevittük a konyhába, leültettük egy székre. Egy-két percig nehezen kapkodta a leveg�t, aztán szégyenkez�, bocsánatkér� arckifejezéssel felállt. - Watson a megmondhatója, hogy csak nemrég gyógyultam ki súlyos betegségemb�l - magyarázkodott. - Id�nként levesznek a lábamról ezek az idegrohamok. - Befogatok a kétkerek�be, hazavitetem - mondta az Öreg Cunningham. - Ha már úgyis itt vagyok, hadd kérdezzek meg valamit, amiben nem látok tisztán. Könny� lesz felelni rá. - Tessék, kérdezzen. - Azt hiszem, lehetséges, hogy ez a szegény William nem akkor ért ide, amikor a tolvaj be akart hatolni a házba, hanem akkor, amikor már be is hatolt. Miért olyan biztosak benne, hogy a betör� nem járt a házban? A zárat feltörte. - Erre valóban könny� felelni - mondta Mr. Cunningham komoly arccal. - Alec fiam még nem feküdt le, hallotta volna, ha valaki tesz-vesz a házban. - Hol volt Mr. Alec? - Az öltöz�szobámban pipáztam. - Melyik annak a szobának az ablaka? - Balra az utolsó, az apám hálószobája mellett. - Mind a két szobában égett a lámpa?

- Természetesen. - Különös eset ez - mondta Holmes mosolyogva. - Szokatlan dolog, hogy a betör�, méghozzá kell� tapasztalattal rendelkez� betör�, megpróbáljon behatolni a házba, pedig az ablakokon láthatja, hogy még ketten is ébren vannak. - Hidegvér� fickó lehetett. - Ha nem volna rendkívüli az ügy, nem kellett volna magához fordulnunk segítségért - mondta az ifjabb Cunningham. - És ha arra gondol, hogy a betör� már kirabolta a házunkat, mire William észrevette, tudja meg, hogy ez képtelenség. Hiszen akkor a házat fenekestül felforgatták volna, és hiányoznának az ellopott dolgok. - Attól függ, mik azok a dolgok - mondta Holmes. - Nagyon különös fickóval állunk szemben, aki a maga útját járja. Emlékezzen csak, milyen furcsa dolgokat vitt el Actonéktól! Miket is? Egy zsineggombolyagot, egy levélnehezéket és isten tudja, mi más szamárságot. - Magára bíztuk az ügyünket, Mr. Holmes - mondta az öreg Cunningham. - Megtesszük mindazt, amit maga vagy a felügyel� úr jónak lát. - Szeretném, ha jutalmat ajánlana fel - mondta Holmes. - Maga nevezze meg az összeget, mert a hatóságok nehezen egyeznek meg. mennyi jár a kézre kerít�nek, pedig az ilyen esetekben a legfontosabb a gyorsaság. Már meg is fogalmaztam a szöveget, ha egyetért vele, írja alá. Gondolom, ötven font éppen elég lesz. - Ötszázat is szívesen adok - mondta a békebíró, és kivette Holmes kezéb�l a papírt meg a ceruzát. - Ebben a szövegben valami hiba van - tette hozzá, mikor végigolvasta az írást. - Hevenyészve fogalmaztam. - Látja, ezzel kezd�dik: „Mivel a hétf�r�l keddre virradó éjszaka tíz perccel egy el�tt valaki..." és így tovább. Nem tíz perccel egy el�tt volt, hanem tíz perccel tizenkett� el�tt. Elkeserített, hogy Holmes tévedett, mert tudtam, hogy nagyon rosszul esik neki. Kínosan ügyelt rá, hogy mindenben pontos legyen, de a betegsége megviselte, és ebb�l az apróságból is láthattam, hogy még korántsem a régi. Egy pillanatra meg is hökkent, a felügyel� csodálkozva felhúzta a szemöldökét, Alec Cunningham pedig felnevetett. Az öregúr kijavította a hibát, és visszaadta a papírt Holmesnak. - Nyomtassák ki, amilyen hamar csak lehet - mondta. - Azt hiszem, ez csakugyan jó gondolat. Holmes gondosan a tárcájába tette az írást. - Most pedig legjobb volna együtt végigjárni a házat, hogy meggy�z�djünk róla, nem vitt-e el ez a kiszámíthatatlan betör� mégis valamit. Miel�tt körülnéztünk, Holmes megvizsgálta az ajtót és a felfeszített zárat. Szemmel láthatólag vés�t vagy er�s kést használtak, azzal tolták vissza a zár nyelvét. A fán ott volt a vés� vagy a kés nyoma. - Retesz nincs? - kérdezte. - Nem tartottuk szükségesnek. - Kutyájuk van-e? - Van, de láncon, és a ház túlsó oldalán. - A cselédség mikor fekszik le? - Tíz óra körül. - Éjfél tájban nyilván William is aludni szokott már. - Igen. - Érdekes, hogy ezen az estén mégis ébren volt. Hálás volnék, Mr. Cunningham, ha végigvezetne a házon. A k�padlós folyosó, amelyb�l a konyhák nyíltak, az emeletre viv� falépcs�höz vezetett. A falépcs� torkolatával szemben volt az el�csarnokból fölvezet� díszlépcs� torkolata. Ebb�l az emeleti folyosóféléb�l nyílt a fogadószoba és több hálószoba, köztük Mr. Cunningham és Mr. Alec hálószobája is. Holmes lassan ment, alaposan szemügyre vette a ház alaprajzát, láttam az arcán, hogy nyomon van, de elképzelni sem tudtam, merrefelé viszik a következtetései. - Uram - mondta Mr. Cunningham némi türelmetlenséggel a hangjában -, nem tudom, hogy szükséges-e továbbmennünk. Ez az én szobám, a lépcs�ház melletti. Az ott a fiam szobája. Gondolhatja, hogy észrevettük volna, ha a tolvaj idáig merészkedik. - Kezdje elölr�l, hátha most jobb nyomot szimatol meg - mondta a fia gúnyos mosollyal. - Ha lehet, viseljenek el még egy kis ideig. Szeretném tudni, lehet-e látni a hálószobából a ház el�tti részt is. Ez tehát a fia szobája - és benyitott -, az pedig alighanem az öltöz�szoba, amelyben a végzetes percekben pipázott. Ennek az ablaka hova néz? - kérdezte, keresztülsietett a hálószobán, kinyitotta a másik ajtót, és körülnézett. - Meg van elégedve? - kérdezte mogorván Mr. Cunningham.

- Köszönöm, láttam, amit akartam. - Akkor menjünk át az én szobámba, ha csakugyan szükséges. - Ha megengedi. A békebíró vállat vont, és bevezetett egyszer�en bútorozott, csúnya szobájába. Ahogy az ablak felé indultunk, Holmes hátramaradt, mi ketten zártuk a sort. Az ágy lábánál egy kis négyszög alakú asztal volt, rajta egy tálban narancs, meg egy kancsó víz. Ahogy elhaladtunk mellette. Holmes legnagyobb elképedésemre átnyúlt az orrom el�tt, és szántszándékkal fölborította az egészet. A kancsó ezer darabra tört, a narancsok szétgurultak a szobában. - Hát ezt jól elintézte, Watson - mondta fagyosan. - Nézze meg, mit csinált a sz�nyeggel. Zavartan lehajoltam, és elkezdtem szedegetni a narancsokat, nem tudtam, hogy a barátom miért akarja az én nyakamba varrni az egészet. A többiek is kapkodtak, és újra fölállították az asztalt. - Hova t�nt? - kiáltotta a felügyel�. Holmes csakugyan nem volt a szobában. - Várjanak meg itt - mondta az ifjabb Cunningham. - Ez az ember megtébolyodott. Jöjjön, apám, nézzük meg, mi van vele! Kiszaladtak a szobából. A felügyel�, az ezredes meg én csodálkozva meredtünk egymásra. - Nem tudom, hogy nincs-e igaza Mr. Alecnek - mondta a felügyel�. - Lehet, hogy a betegség az oka, de... Hangos kiáltás szakította félbe a szavait: - Segítség! Segítség! Gyilkos! Megismertem a barátom hangját. Az izgalomtól fél�rülten rohantam ki a folyosóra. A hangok - most már csak elhaló, hörgésbe fúló kiáltások - abból a szobából hallatszottak, amelyben az el�bb jártunk. Berohantam, átfutottam az öltöz�szobába. A két Cunningham a földön hever� Sherlock Holmeson térdelt, a fiatalabb két kézzel fojtogatta, az öregebb pedig az egyik karját csavarta hátra. Egy szempillantás alatt szétválasztottuk �ket. Holmes sápadtan, kimerülten tápászkodott fel. - Tartóztassa le �ket, felügyel� úr! - lihegte. - Igen! De miért? - Mert megölték a kocsisukat, William Kirwant! A felügyel� hitetlenkedve nézett rá. - Csak nem akarja azt mondani... - kezdte aztán. - Nézze meg az arcukat! - mondta Holmes kurtán. Sosem láttam emberi arcon a b�ntudat beszédesebb jeleit. Az öregember olyan volt, mintha letaglózták volna, barázdált ábrázatára értetlen, mogorva arckifejezés ült ki. A fiú nem volt az a könnyed világfi, aki eddig, szép vonásai eltorzultak, vadállati indulat sugárzott sötét szeméb�l. A felügyel� egy szót sem szólt, az ajtóhoz lépett, és belefújt a sípjába. Két rend�r nyomban ott termett. - Nem tehetek mást, Mr. Cunningham - mondta. - Remélem, hogy sajnálatos félreértésnek fog bizonyulni . . . Megálljon! Dobja el! - kiáltotta, a fiatalember kezére csapott; egy felhúzott pisztoly esett a földre csörömpölve. - Vigyázzunk rá - mondta Holmes, és gyorsan rátette a lábát. - A tárgyaláson nagy hasznát fogja venni. De ez az, amit igazán kerestünk. Egy gy�rött papírt mutatott fel. - A papír másik fele! - kiáltotta a felügyel�. - Úgy van. - Hol volt? - Ahol szerintem lennie kellett. Mindjárt elmagyarázok mindent. Legjobb volna, ezredes úr, ha maga és Watson hazamennének. Legkés�bb egy óra múlva én is ott leszek. Ki kell hallgatnunk a foglyokat a felügyel� úrral. Ebédre megérkezem. Sherlock Holmes megtartotta a szavát, egy órakor � is belépett az ezredes dohányzójába. Egy alacsony, id�sebb ember volt a társaságában, a bemutatkozáskor megtudtam, hogy � az a Mr. Acton, akinek a házában betör� járt. - Szeretném, ha Mr. Acton is jelen lenne, amikor elmagyarázom a dolgot - mondta Holmes -, hiszen �t is nagyon érdekelheti minden részlet. Attól tartok, kedves ezredesem, százszor is megbánta, hogy egy ilyen viharmadarat fogadott be a házába, mint én. - Éppen ellenkez�leg - mondta az ezredes szívélyesen. - Megtiszteltetés számomra, hogy közelr�l tanulmányozhattam a munkamódszerét. Be kell vallanom, hogy minden várakozásomat

felülmúlta, és hogy képtelen vagyok magyarázatot találni a dolgokra. Mert én nyomnak - még a nyomát sem láttam. - Lehet, hogy a magyarázatom kiábrándítja, ezredes úr, de sem Watson barátom el�tt, sem mások el�tt, akik �szintén érdekl�dnek a következtetéseim iránt, nincsenek titkaim. De ha szabad, el�ször egy korty pálinkát innék, mert megviselt egy kissé az a verés, amit Cunninghamék öltöz�szobájában kaptam. Elég sokat kellett fáradoznom az utóbbi id�ben. - Remélem, hogy azóta nem voltak idegrohamai. Sherlock Holmes jókedv�en felnevetett. - Arról is ejtek majd egy-két szót - mondta. - Szép sorjában beszámolok az egész ügyr�l, elmondom, hogy mikor és mi ragadta meg a figyelmemet. Ha valamit nem ért, kérem, nyugodtan szakítson félbe. A nyomozás mesterségében az a legfontosabb, hogy külön tudjuk választani a lényeges elemeket és a lényegteleneket. Ha nem tesszük meg, szétforgácsoljuk az er�nket, ahelyett hogy összpontosítanánk. Ebben az ügyben az els� pillanattól fogva meg voltam gy�z�dve róla, hogy a megfejtés kulcsa az a darab papír, amit az áldozat kezében találtak. De miel�tt a papírról beszélnék, hadd hívjam fel a figyelmét, hogy ha Alec Cunningham igazat mondott, és a gyilkos William Kirwan megölése után csakugyan tüstént elmenekült, akkor a gyilkos nem téphette ki a papírt az áldozat kezéb�l. De ha � nem téphette ki, csak Alec Cunningham tehette meg, mert mire az öregember odaérkezett, már ott voltak a cselédek is. Ez elég egyszer� következtetés, de a felügyel� nem gondolta végig, az volt a meggy�z�dése, hogy az uraknak nem lehet köze egy ilyen ügyhöz. Nekem is van meggy�z�désem, az, hogy nincsenek el�ítéleteim, és hogy engedelmesen követem a felbukkanó nyomokat, így hát a nyomozás els� pillanatától kezdve gyanakodva figyeltem, milyen szerepet játszik az ügyben Alec Cunningham. Gondosan megvizsgáltam a felügyel�t�l kapott papírdarabot. Azonnal láttam rajta, hogy egy fölöttébb furcsa irat része. Nézzék meg. Még most sem látnak semmi különöset rajta? - Összevissza írás - mondta az ezredes. - De kedves ezredes úr - kiáltotta Holmes -, napnál világosabb, hogy két ember írta a levelet, szavanként váltva. Nézze meg, milyen er�s a í az „el�tt" szóban, és hasonlítsa össze ezekkel a gyengébbekkel, a „tíz", a „tizenkett�" szóban. Mindjárt felismerheti az igazságot. A fenti négy szó futólagos vizsgálata is elegend�, hogy megállapítsuk, hogy a „valamit" és a „meglehet" szót az er�tlenebb kéz írta, a „megtudhat" szót pedig az er�sebb. - Istenemre, igaz! - kiáltotta az ezredes. - De hogyan juthatott eszükbe, hogy így írják meg a levelüket? - Mert rosszban törték a fejüket, és az egyik nem bízott a másikban. Azt akarta, hogy mindenb�l egyformán vegyék ki a részüket. Kett�jük közül az volt a vezet�, aki az „el�tt" szót írta. - Honnan állapította meg ezt? - Már a két írás jellegének az összehasonlításából is következtethetünk rá. De más bizonyítékunk is van, nemcsak ez a feltételezés. Ha megnézi ezt a papírdarabkát, arra a következtetésre juthat, hogy az er�sebb írású ember írta le el�ször a szavait, és üresen hagyta a másik ember szavainak a helyét. De nem mindig hagyott elég üres helyet, a második ember kénytelen volt néhol valósággal belekényszeríteni a szavait, a „tizenkett�" alig fér el a „perccel" és az „el�tt" közt. Ebb�l is látni, hogy ezt a két szót írták le el�ször. És aki el�ször írta le a szavait, az tervezte ki az egész vállalkozást. - Nagyszer�! - kiáltotta Mr. Acton. - Egyszer� - mondta Holmes. - Most elég fontos pont következik. Lehet, hogy nem tudják, de a szakért�k ma már többé-kevésbé biztosan meg szokták állapítani az ember korát a kézírásából. Általában megvan rá a mód, hogy legalább az évtizedet biztonságosan meghatározzák. Általában, mondom, mert a betegség, a testi gyengeség öregkori jegyekkel jár akkor is, ha az írás fiatal embert�l származik. A mi esetünkben az egyik írás er�s, lendületes, a másik kissé megtört, de jól olvasható, bár néha már elfelejti áthúzni a t bet�ket, megállapíthatjuk tehát, hogy az els� írás fiatal kéz írása, a második id�sebbé, de nem aggastyáné. - Nagyszer�! - kiáltotta Mr. Acton még egyszer. - Még valami érdekesség, de ez már nem olyan szembeszök�. A két írás emlékeztet egymásra. Vérrokonok írása. Talán leginkább az e bet�kön látható, bár én számos apróbb vonásból is ugyanerre az eredményre jutnék. Véleményem szerint ki lehet mutatni ebben a két írásban a közös családi vonásokat. Huszonhárom ilyen apróbb bizonyítékom van, de ez inkább csak a szakért�k számára mond valamit. Mindezek meger�sítették azt a meggy�z�désemet, hogy a két Cunningham, az apa és a fiú írta ezt a levelet. Idáig eljutottam tehát, a következ� teend�m pedig az volt, hogy a b�ntény részleteit megvizsgáljam, lássam, mire tudom felhasználni �ket. Átmentem a felügyel�vel Cunninghamékhez, és megnéztem, amit látni lehetett. Teljes biztonsággal

megállapíthattam, hogy a gyilkos lövést több mint négy lépés távolságról adták le, mert az áldozat ruháján nem voltak l�pornyomok. Vagyis: Alec Cunningham hazudott, mikor azt mondta, hogy a két ember dulakodott, akkor dördült el a lövés. Aztán: apa és fia egybehangzóan mutatták meg a helyet, ahol a gyilkos kijutott az útra. Ezen a helyen történetesen elég széles árok van az út mentén, a feneke csupa sár, és mert lábnyomokat nem találtam benne, biztosra vettem, hogy a két Cunningham megint csak hazudott, s�t, hogy ez az állítólagos ismeretlen sohasem létezett. Meg kellett még határoznom, mi volt a rugója ennek a furcsa b�nténynek. Ehhez el�ször a Mr. Acton házában elkövetett betörésre akartam megtalálni a magyarázatot. Az ezredes úr egyik kijelentéséb�l tudtuk, hogy Mr. Acton és Cunninghamék között pereskedés van. Nyomban arra gondoltam, hogy valamilyen számukra fontos irat kedvéért látogattak el a könyvtárterembe. - Úgy van - mondta Mr. Acton. - Világos, mi volt a szándékuk. Írásos bizonyítékom van rá, hogy a fele birtokukra igényt tarthatok. Ha ezt az egy írást megkaparinthatták volna (szerencsére az ügyvédem páncélszekrényében volt), kudarcba fullaszthatták volna az ügyemet. - Itt a magyarázat! - mondta Holmes mosolyogva. - Merész és veszélyes vállalkozás volt, szerintem az ifjú Alec lelkét terheli az ötlet. Mivel nem találtak semmit, el akarták terelni magukról a gyanút, úgy csináltak, mintha betör�k jártak volna a könyvtárban: elvittek mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Ez tehát elég világos, de még sok dologra kellett fényt deríteni. Els�sorban meg kellett levél hiányzó részét. Tudtam, hogy Alec tépte ki a halott markából, és majdnem biztosra vettem, hogy a köntösének a zsebébe gy�rte. Hova tehette volna máshova ? Az volt a kérdés, hogy még most is ott van-e. Gondoltam, érdemes lesz megnézni, ezért néztünk tehát körül a házban. Emlékezhetnek rá, hogy Cunninghamék a konyhaajtó el�tt csatlakoztak hozzánk. Nagyon fontos volt, hogy ne tudjanak meg semmit a papírdarabról, mert akkor nyomban megsemmisítették volna a náluk lev� felét. A felügyel� éppen arról kezdett beszélni, hogy milyen nagy jelent�sége volna, ha ... de én egy szerencsés gondolattal úgy csináltam, mintha idegrohamom volna, összeestem, és a beszélgetés más útra kanyarodott. - H�ha! Hiába sajnálkoztunk magán, szemfényvesztés volt az egész rosszullét? - nevetett fel az ezredes. - Mint orvos, csak annyit mondhatok, hogy kit�n�en sikerült a mutatvány - kiáltottam, és ámulattal néztem fel arra az emberre, aki újra meg újra rászedett éleselméj�ségének ravasz megnyilatkozásaival. - Néha csakugyan hasznát lehet venni - mondta Holmes. - Amikor magamhoz tértem, sikerült egy kis fortéllyal, nem túlzok talán, ha jó ötletnek nevezem, rábírni az öreg Cunninghamet, hogy leírja a „tizenkett�" szót, mert össze akartam hasonlítani a papíron látható „tizenkett�" írásával. - De nagy szamár voltam! - kaptam a fejemhez. - Láttam, hogy szánakozik a tévedésem miatt - nevette el magát Holmes. - Sajnáltam, hogy egy kis fájdalmat okozok magának, mert tudtam, hogy mit érez. Aztán felmentünk az emeletre, és az öltöz�szoba ajtaja mögött megtaláltam a keresett köntöst. Felborítottam az asztalt, hogy egy pillanatra eltereljem a figyelmüket, és kisurrantam, hogy a köntös zsebeit kiforgassam. Alighogy megtaláltam a papírt, mert mondanom sem kell, a köntös zsebében volt, rajtam ütött a két Cunningham, és ha maguk nem sietnek gyorsan és szolgálatkészen a segítségemre, a helyszínen meggyilkoltak volna. Még most is érzem, hogy megszorongatta a torkomat az ifjabbik, az öreg meg a kezemet csavarta hátra, hogy a papírt kiszedje bel�le. Látták, hogy mindent tudok, és hogy a vélt biztonságból hirtelen a legmélyebb kétségbeesésbe zuhantak, elvesztették a fejüket. Kés�bb elbeszélgettem az öreg Cunninghammel a gyilkosság okáról. � elég kezelhet�nek bizonyult, de a fia olyan volt, mint a megszállott, ha pisztolyhoz jutott volna, vagy öngyilkos lesz, vagy megöl valakit. Cunningham látta, hogy minden ellene szól, megtört, és mindent szépen bevallott. Ez a William úgy látszik titkon követte a gazdáit éjszaka, amikor Mr. Actonnál jártak, és mert a markában érezte �ket, feljelentéssel fenyeget�zött, ha nem fizetnek. Mr. Alec azonban veszedelmes ember, nem lehet vele zsarolósdit játszani. Lángesz�en ismerte fel a lehet�séget, hogy a betörés miatt az egész környéken elharapózott riadalmat felhasználhatják rá. hogy megszabaduljanak ellenségükt�l. T�rbe csalták Williamet, lel�tték, és ha az egész levelet ki tudták volna szedni a markából, és ha egy kicsit jobban vigyáztak volna magukra a kés�bbiek folyamán, könnyen lehet, hogy nem keverednek gyanúba. - És hogy szól a levél? - kérdeztem. Sherlock Holmes összeillesztette a két papírt, és letette az asztalra. Ha kijön tíz perccel tizenkett� el�tt a keleti kapuhoz, megtudhat valamit, amin csodálkozni fog, de ami, meglehet, fontos a maga számára, s�t még Annie Morrison számára is. De ne szóljon az égvilágon senkinek se róla.

- Éppen ilyenre számítottam - mondta. - Azt persze még nem tudjuk, milyen kapcsolatban volt egymással Alec Cunningham, William Kirwan és Annie Morrison. Az eredmény igazolta, hogy a csapdát ügyesen állították fel. Gondolom, maga is örömmel látja a családi vonásokat itt a p bet�kben, meg a g bet�k szárán. Az is jellemz�, hogy az öreg nem szereti kitenni az i bet�re a pontot. Watson, csendes falusi pihenésünk pompásan sikerült, valósággal újjászületve fogok visszatérni holnap a Baker Streetre.

A nyomorék

Egy nyári éjszaka, néhány hónappal a házasságom után, a kandallónál üldögéltem, az esti pipadohányomat szívtam, és egy regénnyel a kezemben szunyókáltam, mert elég nehéz napom volt. Feleségem már felment a hálószobába, és a kapu bezárásának hangjai azt is elárulták, hogy a cselédek is nyugovóra tértek. Felálltam, kivertem a hamut a pipámból, és egyszerre csak megszólalt a cseng�. A faliórára pillantottam. Háromnegyed tizenkett�. Látogató már nem lehet ilyen kés�n. Akkor hát beteg, és valószín�leg az egész éjszakámat igénybe fogja venni. Savanyú képpel mentem ki az el�szobába, és kinyitottam az ajtót. Legnagyobb ámulatomra Sherlock Holmes állt a küszöbön. - Kedves Watson - mondta -, reméltem, hogy nem jövök kés�n, és még ébren találom. - Jöjjön be, kedves barátom! - Látom, hogy meglep�dött. Nem is csodálom. De azt hiszem, meg is könnyebbült egy kicsit a lelke. Á, még most is azt az Arcadia-keveréket szívja, amit legénykorában! Ezt a bolyhos hamut itt a kabátján el sem lehet téveszteni. Látszik magán, Watson, hogy megszokta az egyenruhát. Nem is fogják igazi civilnek tartani, amíg a kabátja ujjába gy�ri a zsebkend�jét. Be tud fogadni ma éjszakára? - Örömmel. - A múltkor azt mondta, hogy egy vendég férfi számára van helye, és a fogas, a kalaptartó elárulja, hogy nincs férfi vendég a háznál. - Boldog vagyok, ha marad. - Köszönöm. Keresek egy üres akasztót. Sajnálattal tapasztalom, hogy szerel� járt a háznál. Ez rosszat jelent. Csak nem a csatornahálózat? - Nem, a gáz. - Értem. A bakancsszögei két helyen is megkarcolták a linóleumot, éppen ráesik a fény. Köszönöm, már vacsoráztam a Waterloo pályaudvaron, de szívesen elszívnék egy pipát magával. Odaadtam neki a dohányos zacskót. Leült velem szemben, és egy darabig csendben szívta a pipáját. Tisztában voltam vele, hogy valami fontos ügy hozhatta ide ilyen kés�i órán, és türelmesen vártam, hogy belekezdjen a mondókájába. - Látom, hogy elég sok dolga van mostanában - mondta, és figyelmesen végignézett rajtam. - Igen, elég fáradságos napom volt - feleltem. - Lehet, hogy ez a maga szemében gyerekes dolog - tettem hozzá -, de fogalmam sincs róla, hogyan következtette ki. Holmes kuncogott. - El�nyös helyzetben vagyok, kedves Watson - mondta. - Ismerem a szokásait. Ha kevés beteget kell meglátogatnia, gyalog szokott menni, ha sokat, kocsin. Látom a cip�jén, hogy járt benne, de mégsem piszkos, vagyis elég sok dolga volt hozzá, hogy a kocsit megszavazza magának. - Nagyszer�! - kiáltottam. - Egyszer� - felelte. - Vannak pillanatok, amikor csodálatosnak tetszik az ilyen következtetés, mert a hallgató nem vette észre azt a kicsiséget, ami az egész következtetés alapja. De ezt, kedves barátom, a maga történetkéinek egyikér�l-másikáról is elmondhatjuk, mert maga az összes tények birtokában van, és néhányat közülük, felettébb erkölcstelen módon, sosem árul el az olvasónak. Én is abban a helyzetben vagyok most, mint a maga olvasói: ritkán teszi ilyen különleges ügy próbára az ember eszét, máris sok szálát a kezemben tartom, de egy-két szál még hiányzik hozzá, hogy kidolgozhassam az elképzeléseimet. De nem sokáig fog hiányozni, Watson, nem sokáig! Felcsillant a szeme, sovány arca is kipirult egy kicsit. Egy pillanatra fellebbent a mohó, érdekl�d� természetét elrejt� fátyol, de csak egy pillanatra. A következ� másodpercben már megint mozdulatlan volt az arca, akárcsak egy rézb�r�é - nem csoda, ha sokan inkább gépnek tartották, mint embernek. - Ennek az ügynek akadnak érdekes vonásai - mondta. - Talán azt is mondhatnám, hogy felettébb érdekes vonásai. Már foglalkoztam a dologgal, és úgy érzem, hogy a megoldás elérhet� közelre került. Ha elkísérne erre az utolsó néhány lépésnyi útra, nagy segítségemre lehetne.

- A legnagyobb örömmel. - Akár Aldershotba is eljönne velem holnap? - Jackson bizonyára hajlandó átvenni a betegeimet. - Kit�n�. A tizenegy tízes vonattal szeretnék indulni, a Waterloo pályaudvarról. - Akkor épp elég id�m van még. - Ha nem álmos, elmondanám, mi történt eddig, és mit kell még megtenni. - Álmos voltam, amíg maga meg nem jött. Most már egy csöppet sem vagyok álmos. - Amennyire tudom, tömören mondom el a történetet, de semmi fontosat nem hagyok el bel�le. Elképzelhet�, hogy olvasott már az esetr�l. Barclay ezredesnek, a Royal Mallows gyalogezred parancsnokának állítólagos meggyilkolása ügyében nyomozok Aldershotban. - Nem hallottam az ügyr�l. - Egyel�re nem vert fel nagy port, legföljebb Aldershotban. És csak két nappal ezel�tt történtek meg maguk az események. A következ�kr�l van szó: A Royal Mallows gyalogezred az angol hadsereg egyik leghíresebb ír ezrede. Csodálatosan helytállt mind Krímben, mind az indiai lázadás idején, és azóta is minden elképzelhet� alkalomkor kitüntette magát. Hétf� estig James Barclay volt a parancsnoka, egy derék öreg katona, aki közvitézként kezdte, az indiai lázadás idején tanúsított h�siességéért nevezték ki tisztnek, és végül a parancsnoka lett annak az ezrednek, ahol hajdan közlegényként a vállára vette a puskát. Barclay ezredes �rmester korában n�sült meg, Nancy Devoy kisasszonyt, az ezred akkori zászlótartó �rmesterének lányát vette feleségül. Gondolhatja, hogy volt is egy kis társadalmi feszültség, amikor ez a fiatal pár magasabb polcra emelkedett - mert még fiatalok voltak mind a ketten. De úgy látszik, könnyen beleilleszkedtek új szerepükbe, mert Mrs. Barclayt, mint hallom, nagyon megszerették az ezred tisztikarához tartozó hölgyek, a férjét pedig a tiszttársai. Hadd tegyem még hozzá, hogy az asszony nagyon szép volt, s�t, még ma, harmincévi házasság után is figyelemre méltó jelenség. Barclay ezredes családi élete rendkívül boldognak volt mondható. Murphy �rnagy, akit�l értesüléseim java részét szereztem, azt állítja, hogy férj és feleség közt soha semmiféle nézeteltérés nem volt. Az a véleménye, hogy Barclay nagyobb odaadással csüngött a feleségén, mint az asszony Barclayn. Az ezredes valósággal rosszul érezte magát, ha egy napra el kellett válnia a feleségét�l. Az asszony is h�ségesen ragaszkodott az urához, de nem volt ilyen tolakodóan szenvedélyes. Mindent összevéve, �ket tartották az ezredben az ideális középkorú házaspárnak. Semmi sem volt a kapcsolatukban, ami el�re vetíthette volna a kés�bbi tragédia árnyékát. Barclay ezredes jellemében voltak furcsa vonások. Általában keménykötés�, jó kedély� öreg katonának ismerték, de néhányszor elárulta, hogy nem egészen idegen t�le az er�szakosság, a bosszúállás. Egyéniségéneki ezt az oldalát azonban sohasem fordította a felesége felé. Murphy �rnagy még egy dolgot figyelt meg, és ezt az öt tiszt közül, akikkel beszélgettem, hárman meger�sítették - az ezredesen id�nként valamiféle levertség lett úrrá. Murphy �rnagy azt mondta, hogy néha az asztalnál, a jókedv és a tréfálkozás tet�pontján egyszerre csak lehervadt az ezredes arcáról a mosoly, mintha valami láthatatlan kéz törölte volna le. Ilyenkor napokra gyászosan rosszkedve lett. Tiszttársainak megfigyelése szerint az ezredes jellemében ez volt az egyedüli szokatlan vonás - és valami babonás hajlandóság. Babonás volta leginkább abban nyilatkozott meg, hogy nem szeretett egyedül maradni, kivált sötétben. Sok megjegyzésre és találgatásra adott alkalmat az ezredes nagyon is férfias természetének ez a gyermeteg vonása. A Royal Mallows gyalogezred els� zászlóalja (a hajdani 117. ezred) évek óta Aldershotban állomásozik. A n�s tisztek nem a laktanyában laknak, az ezredes maga az északi tábortól mintegy fél mérföldnyire lakik egy Lachine nev� villában, mindig is itt lakott. A ház parkban van, de nyugatról alig harminc lépésre esik az országúttól. Egy kocsis és két szobalány a személyzete. Nem is lakik más a Lachine-villában, csak �k meg a gazdáik, mert Barclayéknak nincs gyerekük, és nem szoktak hálóvendégeket fogadni. Most pedig térjünk rá a Lachine-villában hétf� este kilenc és tíz között történt eseményekre. Mrs. Barclay római katolikus, és tevékenyen részt vett a Szent György Jótékonysági Egyesület munkájában, amely a Watt Street-i kápolna mellett m�ködik, és a szegényeket látja el levetett ruhával. Az egyesület hétf�n este nyolc órakor tartott gy�lést, Mrs. Barclay nagyon sietett a vacsorával, hogy részt vehessen rajta. A kocsis hallotta, hogy induláskor valami érdektelen dolgot mondott a férjének, és azt is mondta, hogy nemsokára otthon lesz. Aztán beszólt a szomszéd villában lakó Miss Morrisonért, és együtt mentek el a gy�lésre. A gy�lés negyven percig tartott, Mrs. Barclay a szomszéd villa kapujában elköszönt Miss Morrisontól, és negyed tízkor már otthon is volt.

Az a szoba, amit nappalinak használnak a Lachine-villában, az útra néz, nagy üvegajtaja a gyepre nyílik. Ez a gyep harminc lépés széles, az úttól csak egy alacsony k�fal meg a vaskerítés választja el. Mrs. Barclay ebbe a szobába ment, mikor hazatért. A szobát este ritkán használták, a red�ny nem is volt leeresztve. Mrs. Barclay meggyújtotta a lámpát, csengetett Jane Stewartnak, a szobalánynak, kérte, hogy vigyen be neki egy csésze teát. Mindez nagyon szokatlan volt. Az ezredes az ebédl�ben üldögélt, hallotta, hogy megérkezett a felesége, és bement hozzá a nappaliba. A kocsis látta, hogy átmegy az el�csarnokon, és belép a szobába. Senki sem látta többé élve. A kért teát tíz perc múlva hozták is, de mikor a szobalány az ajtó felé közeledett, meglep�dve hallotta, hogy az úr és az úrn� veszekszik. Kopogott, de senki sem felelt neki, megpróbált benyitni, de az ajtót belülr�l bezárták. Visszaszaladt a konyhába, természetesen mindent elmondott a másik lánynak, most már a kocsissal hármasban jöttek fel az el�csarnokba, hallgatták az egyre hevesebb szóváltást. Csak két hangot hallottak, az ezredesét és a feleségéét. Egybehangzóan azt állítják, hogy Barclay halkan és szaggatottan beszélt, egyikük sem értette, mit mond. Az úrn� annál indulatosabb volt, és mikor kiabálni kezdett, minden szavát érteni lehetett. „Te gyáva!" - egyre csak ezt kiabálta. - „Mit csináljak? Add vissza az életemet! Egy pillanatig se szívok egy leveg�t veled! Te gyáva! Te gyáva!" - Ilyeneket mondott, aztán hirtelen felkiáltott-felhördült az ezredes, zuhanást lehetett hallani, és az asszony fülsiketít� sikoltását. A kocsis tudta, hogy valami rettenetes dolog történt, nekirohant az ajtónak, megpróbálta betörni, bentr�l pedig egyre hallották az asszony sikoltozását. Az ajtó nem engedett, a lányok pedig annyira meg voltak ijedve, hogy nem tudtak segíteni a kocsisnak. Az ember gondolt egyet, kiszaladt, megkerülte a házat, a gyepre nyíló ajtóhoz sietett. Az ajtó egy szárnya nyitva volt - azt mondják, nyáron nyitva szokott lenni -, a gyep fel�l könnyen bejuthatott a szobába. Az asszony már nem sikoltozott, eszméletlenül feküdt a hever�n, a szerencsétlen ezredes pedig egy vértócsában, holtan - a lába egy karosszék oldalába akadva, a feje a kandallórács sarka mellett. A kocsis látta, hogy a gazdáján már nem segíthet, és természetesen azonnal ki akarta nyitni az ajtót. De váratlan és megmagyarázhatatlan nehézségbe ütközött: a kulcs nem volt az ajtóban, s�t, nem volt sehol sem a szobában. Megint a kertre nyíló ajtón ment ki, rend�rt és orvost hívott, és velük tért vissza a szobába. Az asszonyt, aki még akkor is eszméletlen volt, és akit alapos joggal gyanúsíthattak, a szobájába vitték. Az ezredest lefektették a hever�re, és gondosan megvizsgálták a szomorú eset színhelyét. A szerencsétlen ezredes halálát egy tompa fegyver er�s ütése okozta: fején hátul egy körülbelül kéthüvelyknyi zúzott sebet találtak. A fegyvert nem kellett sokáig keresni. A holttest mellett egy csontfogantyújú faragott keményfa fütykös hevert. Az ezredesnek gazdag fegyvergy�jteménye volt, sok országban hadakozott, a rend�rség véleménye szerint ez a bot is hadizsákmány lehetett. A cselédek azt mondják, hogy a botot sohasem látták, de annyi különös fegyver van a házban, hogy talán csak nem vették észre. Más fontos dolgot nem találtak a rend�rök a szobában, s�t, megmagyarázhatatlan módon a kulcsot sem találták meg sem Mrs. Barclaynál, sem az áldozatnál, sem másutt. Az ajtót végül is egy aldershoti lakatos nyitotta ki. Így álltak a dolgok, Watson, amikor kedden reggel Murphy �rnagy kérésére lementem Aldershotba, hogy a rend�rök segítségére legyek. Elismerheti, hogy az eset így sem érdektelen, de csakhamar olyan dolgokra bukkantam, amelyek elárulták, hogy az ügy sokkal szövevényesebb, mint els� látásra gondolná az ember. A szoba átvizsgálása el�tt kihallgattam a cselédeket, de csak azt tudtam meg t�lük, amit már elmondtam. Csak Jane Stewart, a szobalány említett valami figyelemre méltót. Talán emlékszik még rá, hogy a lány a veszekedés hallatára visszaszaladt a konyhába, és harmadmagával tért vissza. Amikor még egyedül volt az ajtóban, vallomása szerint a gazdái halkan beszéltek, alig hallott valamit, inkább a beszédmódjukból, mint a szavaikból állapíthatta meg, hogy veszekednek. Addig-addig faggattam, amíg eszébe nem jutott valami: az úrn�je kétszer is azt mondta, hangosan, hogy „David". Ez a név nagyon fontos, elvezethet bennünket a hirtelen veszekedés okához, hiszen az ezredes neve, mint tudja, James volt. Mind a cselédségre, mind a rend�rségre nagy hatást gyakorolt valami, mégpedig az ezredes eltorzult arca. Beszámolójuk szerint emberi arcon a rémület és borzalom szörny�bb kifejezését elképzelni sem lehet. Olyan rémületes látvány volt, hogy többen is elájultak, mikor megnézték. Biztos volt, hogy az ezredes el�re látta végzetét, és hogy ez irtózatos félelemmel töltötte el. A rend�rség elképzelésébe mindez pontosan beleillett: az ezredes látta, hogy a felesége meg akarja ölni. Nem számít, hogy a seb hátul volt a fején: elfordult, hogy a végzetes csapást elkerülje. Az asszonytól semmit sem tudtunk meg, a hirtelen támadt idegláz miatt beszámíthatatlan. A rend�rökt�l megtudtam, hogy Miss Morrison, aki aznap este Mrs. Barclay társaságában volt, semmiféle felvilágosítást nem tudott adni róla, mi lehetett az ezredesné haragjának az oka.

Ezeket szedegettem össze, Watson, jó néhány pipát elszívtam fölöttük, megpróbáltam a fontosabb tényeket különválasztani a lényegtelenebbekt�l. Vitathatatlanul a kulcs elt�nése az ügy legjelent�sebb és legtöbbet sejtet� pontja. A szobában a legalaposabb kutatásra sem került el�. Nyilvánvalóan valaki elvitte. De sem az ezredes, sem a felesége nem vihette el. Ez világos. Vagyis egy harmadik személy is járt a szobában. Ez a harmadik ember csak a kertre nyíló ajtón juthatott be. Úgy gondoltam, hogy a szoba és a gyep átkutatása talán nyomra vezet, elárul valamit err�l a rejtélyes alakról. Ismeri a módszereimet, Watson. Ebben a kutatásban valamennyit végigpróbáltam. Találtam is nyomokat, de másmilyeneket, mint amire számítottam. Volt egy ember a szobában, az útról jött a gyepen keresztül. Öt nagyon tiszta lábnyomát találtam meg - egyet az úton, ott, ahol átmászott az alacsony k�falon, kett�t a gyepen, és két halvány nyomot a kertre nyíló ajtó közelében a padlón. A gyepen valósággal átszáguldott, mert a lábujja sokkal mélyebbre nyomódott, mint a sarka. De nem is az ember döbbentett meg. A társa. - A társa? Holmes egy nagy darab selyempapírt húzott ki a zsebéb�l, és gondosan kiteregette a térdére. - Mit tud megállapítani bel�le? - kérdezte. A papíron valamilyen kis állat lábnyomait lehetett látni. Öt kis kerek folt volt minden nyom, mondjuk, akkora, mint egy kávéskanál, ráadásul az állatnak hosszú karmai lehettek. - Kutya - mondtam. - Sohasem hallottam olyan kutyáról, amelyik felszalad a függönyön. Ez pedig felszaladt, megtaláltam a nyomait. - Talán majom. - A majom nyomai másfélék. - Hát akkor mi lehet? - Nem kutya, nem macska, nem majom, s�t, nem valamilyen ismer�s állat. Megpróbáltam a méreteib�l kiszámítani. Itt van négy nyom. Itt mozdulatlanul állt. A hátsó lábai tizenöt hüvelykre vannak a mells� lábaitól. Adjuk hozzá a nyak, a fej hosszát. Az állat hossza két láb lehet, ha farka van, annyival több. De nézzük meg a többi méretet is. Az állat szaladt, láthatjuk a lépése hosszát. Alig három hüvelyk. Ez arra vall, hogy az állat hosszú, és a lába nagyon rövid. Sajnos olyan óvatos volt, hogy a sz�réb�l nem hagyott nekünk mutatóba. De az alakja olyan lehetett, amilyenr�l az imént beszéltem. A függönyre fel tud szaladni, és ragadozó. - Honnan tudja? - Onnan, hogy felszaladt a függönyre. Az ablakban egy kanári kalitkája van. Meg akarta fogni a madarat. - Milyen állat lehetett? - Ha ezt tudnánk, mindjárt közelebb lennénk az ügy megoldásához. Valami menyét- vagy hermelinféle lehet, de ekkora menyétet még nem láttam. - És mi köze volt a b�ntényhez? - Ezt sem tudhatjuk. De azért sok mindent megtudtunk. Tudjuk, hogy egy ember az utcáról felfigyelt Barclayék veszekedésére. A red�nyök nem voltak leeresztve, és a szobában égett a lámpa. Tudjuk, hogy átszaladt a gyepen, bement a szobába, hogy vele volt ez a különös állat, és vagy leütötte az ezredest, vagy az ezredes úgy megijedt t�le, hogy hanyatt vágódott, és beverte a fejét a kandallórácsba. És tudjuk végül azt a furcsa tényt is, hogy a behatoló idegen magával vitte a kulcsot. - A maga kutatásának eredményeit�l még kuszább lett ez az ügy - mondtam. - Igen. Bebizonyosodott, hogy nem olyan egyszer�, ahogy eleinte gondolták. Végiggondoltam a dolgot mégegyszer, és arra a megállapításra jutottam, hogy másképp kell folytatnom a munkát. De igazán nem szeretném feltartani, Watson. Elmondhatom mindezt holnap, utazás közben. - Ahhoz mindenesetre túl sokat mondott, hogy most félbeszakítsa. - Biztosra vehetjük, hogy amikor Mrs. Barclay este fél nyolckor elment hazulról, a legjobb viszonyban volt a férjével. Soha nem volt látványosan szeretetteljes, ezt. azt hiszem, mondtam is róla, de barátságosan beszélget, tett az ezredessel, a kocsis vallomásából tudjuk. Azt is biztosra vehetjük, hogy hazatérve egyenesen abba a szobába ment, ahol a férje sohasem szokott este tartózkodni, teát kért, ahogy a zaklatott hölgyek tenni szokták, és végül, mikor a férje bement hozzá, hevesen a szemére lobbantott valamit. Fél nyolc és kilenc között tehát történt valami, amit�l megváltoztak férje iránti érzései. Miss Morrison ez alatt a másfél óra alatt mindvégig vele volt, nyilvánvaló tehát, hogy minden tagadása ellenére tud valamit a dologról. Els� gondolatom az volt, hogy az öreg katona és a fiatal lány bizalmas kapcsolatban lehetett, és a lány elárulta ezt Mrs. Barclaynak. Ez megmagyarázná, miért tért haza az asszony indulatosan, és

miért mondja a lány, hogy semmi sem történt. Azokkal a szavakkal sincs ellentétben, amelyeket a cselédek hallottak a szobából, de ellene szól a „David" név említése, az ezredesnek felesége iránt érzett heves szeretete, hogy ne is említsük a másik férfi szomorú vég� behatolását a szobába, bár az is lehet, hogy ez a korábban történtekkel semmiféle kapcsolatban sincs. Minden lépést meg kellett gondolni, de végül inkább arra hajlottam, hogy az ezredes és a lány közt nem volt semmi, meg voltam viszont gy�z�dve róla, hogy Miss Morrison tud valamit, miért gy�lölte meg Mrs. Barclay a férjét. Azt tettem, amit tenni kellett, elmentem Miss Morrisonhoz, megmagyaráztam neki, honnan tudom, hogy milyen titok birtokába jutott, és hogyha nem tisztázzuk a dolgot, a barátn�jét f�benjáró b�nnel vádolva bíróság elé fogják állítani. Miss Morrison kicsi, törékeny, ijedt szem�, sz�ke lány, de megvan a magához való esze. Végighallgatott, aztán egy ideig csendben ült, gondolkozott, majd hirtelen elszánta magát, határozottan felém fordult, és igen érdekes vallomást tett. A maga kedvéért egy kissé rövidebbre fogom.

- „Megígértem a barátn�mnek, hogy nem beszélek a dologról - kezdte Miss Morrison -, és az ígéretet illik megtartani. De ha ilyen súlyos dologgal vádolják, és � nem tud védekezni a betegsége miatt, én pedig segíthetek rajta, úgy érzem, felmenthetem magam a hallgatási kötelezettség alól. Elmondom pontosan, mi történt hétf�n este. Háromnegyed kilenc tájban jöttünk vissza a Watt Street-i missziós házból. Utunk a Hudson Streeten, ezen a nagyon csöndes utcácskán vezetett keresztül. A Hudson Streeten csak egy lámpa van, bal kéz fel�l, és amikor a lámpához értünk, egy hajlott hátú ember jött szembe velünk, egy zsinegre kötött dobozfélét cipelve a vállán. Nyomorék volt, a feje lógott, a térde görbe volt. Amikor elmentünk mellette, ránk emelte a tekintetét, hogy a lámpa fényében megnézzen bennünket, egyszerre csak megállt, és ijeszt� hangon megszólalt: - Istenem! Ez Nancy! Mrs. Barclay olyan fehér lett, mint a fal, ha a nyomorék el nem kapja, összeesik. Rend�rért akartam kiáltani, de meglepetésemre Mrs. Barclay nagyon udvarias hangon felelt ennek az alaknak. - Azt hittem, Henry, hogy harminc éve halott vagy - mondta reszket� hangon. - Az is vagyok - mondta az ember, és rettenetes volt hallani, hogyan mondta. Sötét és ijeszt� ábrázata volt, és álmomban is látom, hogy villogott a szeme. A haja és a pofaszakálla �szes volt, az arca összeaszott, ráncos, mint a fonnyadt alma. - Menj csak el�re, kedvesem - szólt hozzám Mrs. Barclay. - Szeretnék ezzel az emberrel beszélni. Ne félj semmit�l. Iparkodott nyugodtan beszélni, de még akkor is halálsápadt volt, és úgy remegett a szája, hogy alig tudott megszólalni. Megtettem, amire kért, �k pedig néhány percig beszélgettek. Aztán Mrs. Barclay ég� szemmel megindult felém, és a nyomorék csak állt a lámpaoszlop tövében, az eget fenyegette az öklével, mintha elment volna az esze. A barátn�m egy szót sem szólt, míg a kapuhoz nem értünk, akkor aztán megfogta a kezem, úgy kérte, hogy ne beszéljek senkinek se arról, ami történt. - Régi ismer�söm, de lecsúszott - mondta. Megígértem, hogy hallgatni fogok, � megcsókolt - azóta nem láttam. Ez a teljes igazság. A rend�röknek azért nem mondtam el, mert nem tudtam, milyen veszedelemben forog a legkedvesebb barátn�m. Tudom, hogy neki csak használhat, ha kiderül az igazság." Így szólt a vallomása, Watson, és gondolhatja, olyan volt, mint fénysugár az éjszakában. Az összefüggéstelen elemek a helyükre kerültek, és megsejtettem, hogyan is történhetett minden. A következ� lépésem az volt, hogy megkeressem az embert, aki Mrs. Barclayra ilyen végzetes hatást gyakorolt. Ha még Aldershotban van, gondoltam, nem lesz nehéz dolgom. Majdnem mindenki katona arrafelé, és egy nyomorékot mindenki észrevesz. Egy álló napig jártam az emberem után, és este, Watson, ma este megtaláltam. Henry Woodnak hívják, abban az utcában lakik, ahol a hölgyek találkoztak vele. Öt nap óta van Aldershotban. Nyilvántartási hivatalnoknak mondtam magam, és nagyon érdekes beszélgetést folytattam emberünk háziasszonyával. Henry Wood szemfényveszt� és mutatványos, kantinról kantinra jár esténként, szórakoztatja a katonákat. Valamilyen állatot cipel a dobozában, a háziasszony tagadhatatlanul tart is t�le, hiszen sohasem látott még ilyet. Szerinte valamilyen mutatványhoz van szükség rá. Ennyit mondott a derék asszony, és még azt is, hogy csoda, hogy ez az ember él, annyira meg van nyomorítva, és néha furcsa idegen nyelven beszél, és két nap óta éjszakánként nyög és sír a szobájában. Pénzügyekben nagyon megbízható, bár a foglalóba adott pénz közt volt egy hamis kétshillinges, mondta az asszony. Meg is mutatta a pénzt. Egy indiai egyrúpiás volt, Watson. Hát itt tartunk, kedves barátom, és most már azt is tudhatja, miért van szükségem magára. Nyilvánvaló, hogy ez az ember követte a hölgyeket, az ablakon keresztül szemtanúja volt az asszony és a férje összecsapásának, berohant, és a dobozban tartott

állat elszabadult. Ezt tudjuk. És � az egyetlen ember, aki pontosan elmondhatja nekünk, mi történt abban a szobában. - Ki akarja kérdezni? - Természetesen, méghozzá tanú jelenlétében. - És én lennék a tanú? - Ha megtenné a kedvemért. Ha az emberünk tisztázza magát, rendben van. Ha nem beszél, nem tehetünk egyebet, letartóztatási parancsot kérünk ellene. - És gondolja, hogy holnap meg is találjuk? - Magától értet�dik, hogy megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Egy Baker Street-i fiú tartja szemmel, bárhova menne is, követni fogja. Holnap a Hudson Streeten találkozunk vele. De ha még most sem engedem lefeküdni, Watson, akkor én vagyok az igazi b�nös. Délben a tragédia színhelyére érkeztünk, és barátom azonnal a Hudson Streetre vezetett. Bármennyire palástolta is az érzelmeit, láttam rajta, hogy fojtott izgalomban ég, én pedig a vadászat és a szellemi sport gyönyöreivel egyszerre kecsegtet� érzést éreztem, mint mindig, ha részt vehettem Sherlock Holmes nyomozásában. - Ez az az utca - mondta Holmes, mikor egy emeletes téglaházakkal szegélyezett rövid utcácskába kanyarodtunk. - És itt van maga Simpson is. - Otthon van, Holmes úr kérem - mondta egy kis utcagyerek hozzánk szaladva. - Jól van, Simpson - mondta Holmes, és megsimogatta a fejét. - Jöjjön, Watson. Ez az a ház. Beküldte a névjegyét, azt írta rá, hogy fontos dologról szeretne beszélni vele, és néhány pillanat múlva találkoztunk is az emberünkkel. Meleg volt, de ez a férfi mégis a t�z el�tt kuporgott, olyan volt a szoba, mint a kemence. Végképp és leírhatatlanul elnyomorodva, kifacsart tagokkal ült a székében, de felénk forduló arcán láttam, bármilyen füstös és barázdált volt is, hogy hajdan nagyon szép lehetett. Gyanakodva vetette ránk sárgás szemét, és egyetlen szó nélkül két székre mutatott. - Mr. Henry Wodd, Indiából, ha nem tévedek - kezdte Holmes barátságosan. - Barclay ezredes halála ügyében kerestem fel. - Mit tudhatnék én róla? - Éppen erre vagyok kíváncsi. Tudnia kell, hogy ha nem tisztázódnak a dolgok, régi ismer�sét, Mrs. Barclayt gyilkosság vádjával bíróság elé fogják állítani. Emberünk ijedten összerázkódott. - Nem tudom, kik maguk - mondta -, és honnan tudják, amit tudnak, szóval esküdjenek meg rá, hogy igaz, amit az el�bb mondtak. - Csak azt várják, hogy magához térjen, nyomban le fogják tartóztatni. - Szent isten! Maguk rend�rök? - Nem. - Akkor mi közük a dologhoz?

- Kötelességünk kideríteni az igazságot. - Becsületszavamra, az az asszony ártatlan. - És maga b�nös? - Nem vagyok. - Ki ölte meg James Barclay ezredest? - Az isteni gondviselés ölte meg. De jegyezzék meg, ha én vertem volna szét a fejét, és meg akartam tenni, akkor is csak azt kapta volna, amit megérdemel. Ha a lelkifurdalás nem végzett volna vele, lehet, hogy a kezemen száradna a vére. Elmondjam az egész történetet? Miért is ne mondanám el, nincsen benne semmi, amit szégyellnem kellene. Hogy is volt, uram? Itt ülök a púpostevére emlékeztet� hátammal, a ferdére nyomorított bordáimmal. Pedig valaha Henry Wood tizedes volt a 117. gyalogezred legcsinosabb katonája. Indiában táboroztunk akkoriban, egy Bhurtee nev� helyen. Barclay, aki most halt meg, abban a században volt �rmester, amelyikben én is szolgáltam, az ezred Szép pedig - és a világ legkülönb teremtése - Nancy Devoy volt, a zászlótartó �rmester lánya. Ketten szerették, de � csak egyet szeretett. Lehet, hogy kinevetnek, ha meghallják, hogy a szépségemért szeretett, engem, aki itt kuporgok nyomorultan a t�z el�tt. Engem szeretett, de az apja azt akarta, hogy Barclayhoz menjen feleségül. Én meggondolatlan voltam, nagyszájú, � meg jól nevelt, már akkor látszott, hogy tiszt lesz bel�le. De a lány csak hozzám húzott, és talán meg is kaptam volna, ha ki nem tör az indiai lázadás, ha el nem szabadul a pokol az országban. Az ezredet, egy fél üteggel, egy század szikh katonával és jó sok polgári személlyel meg asszonynéppel együtt körülzárták. Tízezren ostromolták Bhurtee-t, mohón vártak, mint a kutya a patkánylyuk el�tt. A második héten már fogytán volt a vizünk, és nem tudtuk, összeköttetésbe tudunk-e lépni Neill tábornok hadoszlopával, amelyik felénk közeledett. Csak benne bízhattunk, mert mi a gyerekekkel és asszonyokkal nem törhettünk ki. Önként jelentkeztem, hogy kiszököm, és elmondom a

tábornoknak, milyen veszedelemben forgunk. A jelentkezésemet elfogadták, és én megbeszéltem a vállalkozást Barclay �rmesterrel, aki mindnyájunknál jobban ismerte az ottani terepet, és megmutatta, milyen úton csúszhatok keresztül a lázadók sorai közt. Aznap este tíz órakor indultam. Ezer ember élete függött t�lem, de én csak egyetlenegyre gondoltam, mikor éjszaka átvetettem magam a falon. Az utam egy kiszáradt vízmosásban vezetett, azt reméltük, hogy a lázadók �rszemei nem vesznek észre benne, de az els� kanyarban hat lázadóba ütköztem. Ott kuporogtak a sötétben, és rám vártak. Leütöttek, egy szempillantás alatt megkötözték kezemet lábamat. De nem is a fejemet sebezték meg, hanem a szívemet, mert amikor magamhoz tértem, és figyeltem, hogy mit beszélnek, annyit tudtam kivenni a szavaikból, hogy a bajtársam, az, aki az útvonalamat megrajzolta, elárult, egy indiai �rmester segítségével az ellenség kezére juttatott. De minek ennyit beszélni róla? Most már maguk is tudják, mi mindenre volt képes James Barclay. Neill tábornok másnap felmentette Bhurtee-t, de a visszavonuló lázadók magukkal hurcoltak engem, évekig nem is láttam európai arcot. Megkínoztak. Megpróbáltam megszökni, de elfogtak és megint megkínoztak. Láthatják, mi maradt bel�lem. Néhányan Nepálba akartak menekülni, magukkal vittek Dardzsilingon túlra, a hegyekbe. A hegyi törzsek megölték a lázadókat, az � rabszolgájuk lettem. Megszöktem t�lük, de nem mehettem dél felé, északra kényszerültem, afgánok közé jutottam. Velük vándoroltam egy évig, aztán végre visszajutottam a Pandzsábba. Bennszülöttek közt éltem, abból tartottam fenn magam, hogy a fogságban ellesett szemfényveszt� mutatványokkal szórakoztattam �ket. Mit segíthetett volna rajtam, a nyomorékon, ha hazamegyek Angliába, ha megkeresem a régi bajtársaimat? Még a bosszúvágy se vitt rá. Jobb, ha Nancy meg a pajtásaim azt hiszik, hogy egyenes gerinccel haltam meg, mint hogy ilyen görbén, majom módjára vánszorogva lássanak viszont. Azt hitték, hogy meghaltam, és én is azt akartam, hogy azt higgyék. Hallottam, hogy Barclay feleségül vette Nancyt, és hogy gyorsan haladt az ezredben a ranglétrán, de még erre sem szólaltam meg. De ha megöregszik az ember, hazavágyik. Évek óta Anglia zöld mez�ir�l és sövényeir�l álmodom. Rászántam magam, hogy még egyszer megnézem, miel�tt meghalok. Összeszedegettem annyi pénzt, amennyi az utazáshoz kellett, és idejöttem a katonák közé. Ismerem a szokásaikat, el tudom szórakoztatni �ket, meg is élek valahogy bel�le. - Nagyon érdekes történet - mondta Sherlock Holmes. - Hallottam, hogyan találkozott Mrs. Barclayval, hogyan ismerték fel egymást. Gondolom, követte �ket, az ablakon benézve észrevette, hogy a férj és a feleség vitatkoznak. Tudta, hogy az asszony az ezredes szemére lobbantja, hogy mit tett magával. Nem tudott parancsolni a haragjának, átvágott a gyepen, rájuk tört. - Igen, uram, és amikor az az ember meglátott engem, úgy nézett rám, ahogy embert még nem láttam nézni, és felbukott, beverte a fejét a kandallórácsba. De már halott volt, amikor összeesett. Olyan tisztán láttam az arcán a halál jegyét, ahogy a kandalló fölött az írást. Meglátott engem, és a félelem úgy járta át a szívét, mint a golyó. - És aztán? - Aztán Nancy elájult, én kikaptam a kezéb�l a kulcsot, ki akartam nyitni az ajtót, segítségért akartam szaladni. De aztán azt gondoltam, hogy legjobb, ha elmegyek, mert még majd engem gyanúsítanak. És ha elfognak, megtudják a titkomat. Nagy sietségemben zsebre vágtam a kulcsot. Amikor Teddyt kergettem, elejtettem a botomat. Teddy felszaladt a függönyre, és mihelyt visszaimádkoztam a dobozába, menekültem, amilyen gyorsan csak tudtam. - Ki az a Teddy? - kérdezte Holmes. Az emberünk el�rehajolt, és a sarokban lev� láda oldalát megnyitotta. A ládából egy gyönyör� vörösesbarna állatka bújt el�, karcsú és hajlékony, a lába mint a hermeliné, az orra hosszú és vékony, a szeme piros, a legszebb állatszem, amit valaha láttam. - Mongúz!-kiáltottam. - Igen, annak is mondják, meg ichneumonnak is - mondta a mi emberünk. - Mi csak kígyófogónak hívjuk. Teddy csodálatos ügyesen fog kobrákat. Van is egy kobrám, ki van szedve a méregfoga, és Teddy minden este megfogja a kantinban, a katonák gyönyör�ségére. Akar még valamit, uram? - Ha Mrs. Barclay bajba kerül, magához kell fordulnunk. - Ha bajba kerül, számíthatnak rám. - De ha nem, nem feltétlenül szükséges botrányt kavarni, bármilyen ocsmányságot követett is el a néhai ezredes. Elégtételül szolgálhat magának, hogy harminc éven keresztül sokszor gyötörte Barclayt gonosz cselekedete miatt a lelkifurdalás. Ott megy Murphy �rnagy az utca túlsó oldalán! Viszontlátásra, Wood. Meg akarom tudni, mi történt tegnap óta. Az �rnagy még a sarokig sem jutott el. máris utolértük. - Hallotta, Holmes, hogy ez a sok h�hó mind semmiért volt? - mondta. - Hogyhogy?

- Most volt vége a halottszemlének. A boncolás bebizonyította, hogy a halált szélh�dés okozta. A végén kiderült, hogy ez az ügy a lehet� legegyszer�bb. - Semmiség - mondta Holmes mosolyogva. - Jöjjön, Watson, azt hiszem, hogy Aldershotban nincs már szükség ránk. - Egy dolgot szeretnék tudni - mondtam, ahogy az állomás felé ballagtunk. - Ha az ezredes neve James volt, Woodé pedig Henry, miért emlegetett az asszony valami Davidet? - Bizony, Watson, ha én olyan kit�n� következtet� volnék, amilyennek maga rajzol engem, ebb�l az egy szóból kibogozhattam volna az egész történetet. Szemrehányás volt. - Szemrehányás? - Igen. A bibliai Dávid néha letért a jó útról, és egyszer valami olyasfélét csinált, mint James Barclay �rmester. Nem emlékszik Uriás és Bethsabé történetére? A bibliai ismereteim egy kissé fogyatékosak, de Sámuel els� vagy második könyvében elolvashatja.

A bentlakó beteg

Ha végignézek leírt emlékeim kevéssé összefügg� sorozatán, melyben barátomnak, Sherlock Holmesnak különleges szellemi képességeir�l próbáltam meg beszámolni, mindig érzem, milyen nehézséget okoz a célomnak mindenben megfelel� példák kiválasztása. Sok olyan b�nügyben megcsodáltam Holmes módszeres következtetésének remekléseit, egyéni nyomozó módszerének eredményeit, amikor maga az eset köznapi volt, érdektelen. Nem is érdemli meg, hogy a nagy nyilvánosság elé terjesszem. De az is elég sokszor megesett, hogy a b�nügy izgalmas volt, érdekes, Holmes is részt vett a nyomozásban, de az okok kibogozásában vállalt szerepe nem volt olyan fontos, amilyennek én. az életrajzíró, szeretném. A vörös szoba titka címen megírt eset és A Gloria Scott címmel megjelent, egy hajó pusztulásáról szóló kés�bbi kaland jól példázza, milyen Szküllák és Kharübdiszek közt kell Holmes szegény történetírójának hajóznia. Lehet, hogy abban az ügyben, amir�l most beszámolok, barátom nem játszott elég jelent�s szerepet, de az események láncolata annyira érdekfeszít�, hogy nincs szívem kihagyni beszámolóim sorából. Egy fülledt, es�s augusztusi napon kezd�dött. Red�nyeink félig le voltak eresztve, Holmes pedig, kezében szorongatva a reggeli postával érkezett és már többször is elolvasott levelet, a hever�n kucorgott. Nekem a londoni h�ség meg sem kottyant, jobban bírtam a meleget, mint a hideget, nemhiába szolgáltam Indiában. De az újságban nem volt semmi érdekes. A parlament elnapolta az üléseit. Mindenki menekült a városból, én is New Forest tisztásaira. Southsea kavicsos tengerpartjára áhítoztam. Sajnos, fogytán volt a pénzem a bankban, el kellett halasztanom a nyaralást, barátomat pedig a legkevésbé sem vonzotta az erd� vagy a tenger. Itt szeretett heverészni a város kell�s közepén, ötmillió ember közt. Kutató csápjait kibocsátva, indulásra készen a legkisebb megoldatlan b�nügy hírére vagy akár csak gyanújára. A természet szépségei iránt nem volt fogékony, és csak akkor ment vidékre, ha nem városi gonosztev�re, hanem falusi b�nöz�re vadászott. Láttam, hogy Holmes elfoglalta magát valamivel, nincs kedve társalogni, letettem hát a sivár újságot, hátrad�ltem a székemben, elgondolkoztam valamin. Töprengésemb�l barátom hangja riasztott fel. - Igaza van. Watson - mondta. - Ostoba dolog egy vitát így dönteni el. - De még milyen ostoba! - kiáltottam, de hirtelen ráeszméltem, hogy Holmes a legrejtettebb gondolatomat mondta ki, felegyenesedtem ültömben, és leplezetlen ámulattal meredtem rá. - Honnan tudja, Holmes? Hiszen ez elképzelhetetlen! Csodálkozásom láttán jókedv�en elnevette magát. - Nemrégiben felolvastam magának egy részletet Poe egyik elbeszéléséb�l - mondta. - Arról szólt, ha még emlékszik rá, hogy valaki lépésr�l lépésre követi társának kimondatlan gondolatait. Maga írói b�vészmutatványnak tartotta az egészet, és mikor azt mondtam, hogy én is meg szoktam tenni ugyanezt, hitetlenkedett. - Nem, szó se róla! - Nem a szavai árulták el, kedves Watson, hanem a szemöldöke. És most, mikor láttam, hogy leteszi az újságot, gondolkozni kezd valamin, örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy csatlakozzam a gondolatmenetéhez, és alkalomadtán majd közbeszóljak, bizonyítsam, hogy gondolataink összhangban vannak. Nem értem be ennyivel. - Abban az elbeszélésben, amit felolvasott - mondtam -. a megfigyel� társának mozdulataiból vonta le a következtetéseit. Emlékezetem szerint a társa megbotlott egy k�rakásban,

felnézett a csillagokra, és így tovább. Én meg mozdulatlanul ültem a székemben. Mib�l vonta le maga a következtetéseit? - Ne legyen igazságtalan saját magához. Az arcvonásaink arra szolgálnak, hogy érzelmeinket kifejezzék. És a maga arcvonásai igazán jól megteszik a kötelességüket. - Azt akarja mondani, hogy az arcvonásaimról olvasta le a gondolataimat? - Az arcvonásairól olvastam le, és még inkább a szeméb�l olvastam ki. Talán nem is tudja már felidézni, mivel kezd�dött az álmodozása. - Nem tudom. - Majd én megmondom. Ledobta az újságot. Ez a mozdulat hívta fel magára a figyelmemet. Utána fél percig kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Aztán Gordon tábornok frissen bekeretezett képére esett a tekintete, és az arckifejezésének megváltozásából láttam, hogy valamilyen gondolatmenet indult meg magában. De ez a gondolatmenet nem vezetett messzire. Tekintete a bekeretezett képr�l Henry Ward Beecher bekeretezetlen képére tévedt, ami ott van a könyvei tetején. Aztán megint felnézett a falra, és tudni lehetett, mire gondol: arra, hogyha bekeretezné a képet, kirakhatná oda, az üres helyre, és hogy milyen jó párost alkotnának Gordon tábornokkal. - Csodálatosan követte a gondolataimat! - kiáltottam. - Eddig szinte nem is téveszthettem el. De a maga gondolatai visszakanyarodtak Beecherhez, a képre szögezte a szemét, mintha a jellemét akarná leolvasni az arcvonásairól. Utána már nem volt összehúzva a szeme, de még mindig elgondolkozó arccal nézte a képet. Beecher életének eseményeire gondolt. Tisztában voltam vele, hogy arra a küldetésére is gondolni fog, amit a polgárháború idején az északiak érdekében vállalt Beecher, mert nekem egyszer felháborodva emlegette, milyen csúful fogadták �t nemzetünk szenvedélyesebb képvisel�i. Maga annyira fel volt háborodva rajta, hogy Beecherre gondolva ennek is eszébe kellett jutnia. Láttam, hogy elfordul a képt�l, arra gondoltam, hogy most a polgárháború jár az eszében, és mihelyt megfigyelhettem, hogy a szeme csillog, a keze ökölbe szorul, a szája megmerevedik, máris tudtam, hogy arra a h�siességre gondol, amit ebben a kétségbeesett küzdelemben mindkét fél tanúsított. De aztán megint elkomorodott az arca, és megrázta a fejét. A sok szörny�ség, a sok bánat, az emberélet oktalan pazarlása jutott eszébe. A kezét a régi sebére tette, és a mosolya elárulta, mire gondol: hogy nevetséges dolog így oldani meg a nemzetközi élet kérdéseit. Egyetértettem magával, kimondtam, hogy ez szerintem is ostobaság, és örömmel láttam, hogy a következtetéseim helyesnek bizonyultak. - Tökéletesen helyesnek - mondtam. - És most, hogy mindent elmagyarázott, még csodálatosabbnak érzem az egészet. - Egyszer� dolog ez, kedves Watson. higgye el nekem. Ha a múltkor nem hitetlenkedik, nem is hoztam volna szóba. Estére megenyhült egy kicsit az id�. Nem sétálnánk egy kicsit London szívében? Elegem volt a sz�k szobából, örömmel mondtam igent. Három óra hosszat sétáltunk, figyeltük az élet tarka forgatagát, az emberek özönlését a Flett Streeten és a Stranden. Mulattatott, magával ragadott Holmes jellegzetes csevegése, sok kit�n� szem� megfigyelése, finom következtetése. Tíz órakor értünk vissza a Baker Streetre. Egy zárt kétüléses kocsi várakozott a kapunk el�tt. - Orvos - mondta Holmes. - Általános orvos, nem régóta dolgozik, de elég sokat. Azt hiszem, tanácsért jött hozzánk! Szerencse, hogy hazajöttünk! Ismertem Holmes módszereit, én is követni tudtam a gondolatmenetét - láttam, hogy a kocsi kivilágított belsejében egy fonott kosárban díszelg� orvosi szerszámok szolgáltattak alapot erre a gyors következtetésre. A szobánk ablakából kisz�r�d� fény bizonyította, hogy valóban nekünk szól a látogatás. Kíváncsi voltam, hogyan kerül hozzánk ez az orvostársam ilyen kései órán, sietve követtem Holmesot közös szentélyünkbe. A kandalló melletti székb�l egy sápadt, vékony arcú, sz�ke pofaszakállú férfi állt fel. mikor beléptünk. Legföljebb harminchárom-harmincnégy éves lehetett, de beesett képe, beteges színe elárulta, hogy erejét felemésztette, ifjúságát megrabolta az élet. Ideges ember volt. zavarba jött, amikor fölállt, megkapaszkodott a kandallópárkányban - vékony fehér keze inkább m�vészre, mint sebészre vallott. Öltözéke komoran ünnepélyes: fekete kabát, sötét nadrág, csak a nyakkend�jében villant meg valami szín. - Jó estét, doktor - mondta Holmes szívélyesen. - Örömmel látom, hogy alig néhány perce vár. - A kocsisom árulta el? - Nem, a gyertya az asztalon. Üljön le, kérem, és mondja el, miben lehetnék szolgálatára. - Percy Trevelyan vagyok - kezdte látogatónk. - A Brook Street 403-ban lakom.

- Maga írt könyvet a rejtett idegártalmakról? - kérdeztem. Kipirult a gyönyör�ségt�l, hogy ismerem a munkáját. - Olyan ritkán emlegetik a könyvemet, hogy úgy gondolok rá. mint valami halottra - mondta. - A kiadó szerint csüggeszt�en lassan fogy. Maga is orvos, ha nem tévedek. - Nyugállományú katonaorvos. - Én mindig az idegbetegségekkel foglalkoztam. Szeretném, ha ez lehetne az egyetlen szakmám, de az embernek meg kell alkudnia a lehet�ségekkel. De hát ez nem tartozik ide, és higgye el, Holmes úr, tudom, hogy magának milyen drága az ideje. De a házamban, a Brook Streeten különös események zajlottak le az utóbbi id�ben, és a ma este történtek után úgy éreztem, egy percet sem várhatok tovább, tanácsért és segítségért fordulok magához. Sherlock Holmes leült, és rágyújtott a pipájára. - Szívesen adom mind a kett�t - mondta. - Kérem, számoljon be részletesen róla, mi nyugtalanítja. - Néhány részlet annyira érdektelen, hogy valósággal szégyellem megemlíteni - kezdte Trevelyan doktor -, de az egész ügy olyan megmagyarázhatatlan, és az utolsó fordulata olyan érthetetlen, hogy inkább elmondanék mindent, maga talán látni fogja, mi lényeges benne és mi nem. Bevezetésül kénytelen vagyok az egyetemi éveimr�l beszélni. A londoni egyetemre jártam, és talán nem tart szerénytelennek, ha elárulom, hogy a tanáraim nagyon tehetségesnek ítéltek. Kutatómunkával foglalkoztam azután is, hogy a vizsgáimat letettem, a King's College kórházban kaptam egy kis állást, a katalepszia kórtanával kapcsolatos munkám elég nagy felt�nést keltett, és az idegártalmakról írott könyvem, amir�l imént beszélt a barátja, elnyerte a Bruce Pinkerton díjat. Talán nem túlzás, ha azt mondom: mindenki egyetértett benne, hogy nagy jöv� vár rám. Egyetlen akadály volt csak az utamban: nem volt pénzem. Tudhatja, hogy a nagyralátó szakorvosnak a Cavendish Square közvetlen környékén kell kezdenie, és ott a házbér, a felszerelési költség elképeszt�. De nemcsak err�l a befektetésr�l van szó. Évekig meg kell élnie különösebb jövedelem nélkül, ráadásul szép kocsit és lovat kell tartania. Számomra ez elérhetetlen volt, azt reméltem, hogy talán tíz év alatt megtakarítok annyit, hogy kitehessem a névtáblámat. De egy váratlan esemény más lehet�séget nyitott meg el�ttem. Egy ismeretlen, Blessington nev� úriember keresett fel. Bejött a szobámba egy szép nap délel�ttjén, és nyomban a tárgyra tért.

- „Maga az a Percy Trevelyan, akire nagy jöv� vár, és aki díjat nyert mostanában?" - kérdezte. Meghajoltam.

- „Feleljen �szintén - folytatta -, nem bánja meg. Maga elég ügyes ember hozzá, hogy sokra vigye. Elég becsületes is?" A kérdés olyan otromba volt, hogy elmosolyodtam.

- „Remélem, hogy ebb�l is, abból is jutott nekem" - mondtam. - „Rossz szokásai? Iszik?" - „Ugyan, kérem!" - csattantam fel. - „Jól van! Nagyon jól van! Meg kellett kérdeznem. És ha ilyen kit�n� ember, miért nem

gyakorló orvos?" Vállat vontam.

- „Ne szégyellje! - biztatott. - A régi nóta, nem igaz? Több van a fejében, mint a zsebében. Mit szólna hozzá, ha a Brook Streetre kerülhetne a segítségemmel?" Csodálkozva néztem rá.

- ,,Ez az én érdekem, nem a magáé - mondta. - Nyíltan beszélek. Ha magának megfelel, nekem is megfelel. Be akarok fektetni néhány ezer fontot. Magába fogom fektetni."

- „De miért?" - „Ez is csak olyan befektetés, mint a többi, s�t, még biztosabb." - „És mi lenne a dolgom?" - „Elmondom. Megveszem a házat, berendezem, fizetem a személyzetet, én tartok fenn

mindent. A maga dolga csak annyi, hogy koptassa a széket a rendel�ben. Zsebpénzt, mindent adok magának. De maga a jövedelmének háromnegyed részét nekem adja, és csak a negyedrészét tartja meg." Így szólt az ajánlat, ezt mondta nekem Blessington. Nem részletezem, hogyan alkudoztunk, hogyan állapodtunk meg. Március 25-én beköltöztem a Brook Street-i házba, és nagyjából az el�bb elmondott feltételekkel láttam munkához. Blessington is odaköltözött, ahogy mondta, bentlakó betegnek. Állandó orvosi felügyeletre van szüksége, gyenge a szíve. Az els� emelet két legszebb szobáját foglalta le nappalinak és hálószobának. Furcsa ember, nem szereti a társaságot, és ritkán

mozdul ki hazulról. Az életvitele rendszertelen, de egy dologban maga a megtestesült rendszeresség. Minden este, mindig ugyanakkor besétál a rendel�be, átnézi a könyvelésem, minden guinea bevételemért fizet öt shilling három pennyt, a többit pedig elviszi a szobájába, a páncéldobozába. Nyugodtan állíthatom, hogy nem kellett megbánnia a választását. Jó befektetés volt az els� pillanattól fogva. Néhány sikeres eset és a kórházból magammal hozott jó hírem segítségével gyorsan ismert orvos lett bel�lem, az utolsó egy-két évben gazdag emberré tettem Blessingtont. Ennyit, Mr. Holmes, a múltamról és Blessingtonhoz f�z�d� kapcsolatomról. Most már csak azt kell elmondanom, miért jöttem ide ma este. Néhány héttel ezel�tt Mr. Blessington láthatóan nyugtalanul jött le hozzám. Valami környékbeli nagy betörésr�l beszélt, nézetem szerint indokolatlanul kétségbeesett miatta, azt hajtogatta, hogy haladéktalanul er�sebb zárakat kell az ajtókra-ablakokra szerelni. Egy hétig ilyen zaklatott volt. állandóan kilesett az ablakon, még a vacsora el�tti szokásos sétájáról is lemondott. Éreztem a viselkedéséb�l, hogy halálosan retteg valamit�l vagy valakit�l, de amikor kérdezgetni kezdtem, olyan ingerült lett, hogy kénytelen voltam takarodót fújni. Id�vel csillapodott a félelme, visszatért korábbi szokásaihoz, de aztán történt valami, amit�l egészen összetört, most is szánalmas állapotban hever otthon. Elmondom, mi történt. Felolvasok egy levelet, két napja kaptam. Nincs rajta keltezés, nincs rajta aláírás. Egy Angliában él� orosz nemes szeretné Percy Trevelyan doktor orvosi tudományát igénybe venni. Évek óta katalepsziás rohamai vannak, és tudomása szerint Trevelyan doktor ennek a betegségnek kit�n� szakembere. Ha Trevelyan doktornak megfelelne az id�pont, holnap este negyed hétkor szeretné felkeresni. Nagyon érdekelt ez a levél, mert a katalepszia tanulmányozásának egyik legf�bb akadálya, hogy a betegség ritka. Természetesen a rendel�mben voltam a megbeszélt id�pontban. A kisinas bekísérte a beteget. Öregember volt, sovány, hallgatag, jelentéktelen, nem olyan, amilyennek az ember az orosz nemeseket elképzeli. A társa annál felt�n�bb volt. Fiatal, magas, csinos, sötét arca sugárzó, karja, mellkasa herkulesi. Karon fogva támogatta a beteget, olyan gyengédséggel ültette le, amit ki sem nézhetett volna bel�le az ember.

- „Bocsásson meg, hogy én is bejöttem, doktor - mondta egy kissé pösze angolsággal. - Az apám a beteg, és az egészsége mindennél fontosabb számomra." Megindított ez a gyermeki aggodalom.

- „A kezelés idejére is benn szeretne maradni?" - kérdeztem. - „A világért sem - kiáltotta riadt mozdulattal. - Olyan gyötrelem ez nekem, hogy el sem

tudom mondani. Ha végig kellene néznem egy ilyen rohamot, talán túl sem élném. Nagyon érzékeny az idegrendszerem. Engedelmével inkább a várószobában maradnék, amíg az apámmal foglalkozik." Természetesen megengedtem, és a fiatalember kiment. Hosszasan beszélgettem a beteggel a bajáról, sok jegyzetet készítettem. Nem volt különösebben eszes ember, a válaszai gyakran homályosak voltak, gondokon, azért, mert nem beszélte tökéletesen a nyelvünket. Egyszerre csak nem válaszolt a kérdésemre. Felnéztem a papírról, mert éppen írtam, és ijedten láttam, hogy mereven ül a székben, üres arckifejezéssel néz rám Rejtélyes betegségének újabb rohama! El�ször csak sajnálatot éreztem, mint már mondtam is. De aztán egy kis elégedettséget is. Megmértem a beteg h�mérsékletét, kitapintottam az érverését, megvizsgáltam a merev izmokat, kísérletezgettem a reflexeivel. Semmi különöset nem tapasztaltam, minden megegyezett korábbi elképzeléseimmel. Ilyen esetekben jót szokott tenni az amilnitrátos belélegzés, és itt volt a ragyogó alkalom, hogy meggy�z�djem ennek a kezelésnek a használható mivoltáról. Az üveg lent volt a laboratóriumomban, leszaladtam érte, ott hagytam a beteget a székben. Nem találtam meg azonnal a gyógyszert, mondjuk öt perc múlva értem vissza. Legnagyobb ámulatomra a rendel� üres volt, a beteg elt�nt! Azonnal kiszaladtam a várószobába. A fia is elt�nt. Az el�szoba ajtaja csukva volt, de nem volt bezárva. A kis-inasom, aki a betegeket beereszti, új fiú, és nem nagyon ügyes. Lent vár, csak akkor jön fel, ha csengetek, hogy kikísérheti a beteget. Nem hallott semmit. Érthetetlen volt az egész eset. Mr. Blessington nemsokára megjött az esti sétájáról, de nem szóltam neki a történtekr�l, mert az utóbbi id�ben olyan keveset társalogtam vele, amilyen keveset csak lehetett. Nem hittem, hogy hallok még az oroszomról meg a fiáról, de legnagyobb csodálkozásomra ma este megint besétáltak a rendel�mbe, ugyanabban az órában, mint a múltkor.

- „Elnézését kell kérnem, doktor úr, hogy tegnap olyan hirtelen távoztam el" - mondta a betegem.

- „Bevallom, nagyon meglep�dtem" - feleltem. - „Ha a roham elmúlik, nem nagyon emlékszem, mi történt velem - mondta. - Felébredtem

egy ismeretlen szobában, legalábbis én annak éreztem, és míg maga távol volt, kibotorkáltam az utcára."

- „Amikor megláttam apámat a várószoba ajtajában - mondta a fiú -, természetesen azt hittem, hogy vége a kezelésnek. Csak otthon eszméltem rá, mi történt tulajdonképpen."

- „Semmi baj - mondtam nevetve, bár az egész dolog rettenetesen meglepett. - Uram, maga talán foglaljon helyet a várószobában, mi pedig folytassuk múltkor olyan sajnálatosan félbeszakadt beszélgetésünket." Körülbelül félóráig társalogtam az öregúrral a tüneteir�l, felírtam neki a szükséges gyógyszereket, és láttam, hogy fia karján távozik. Mint mondtam, Mr. Blessington rendszerint a napnak ebben az órájában teszi meg esti sétáját. Nemsokára meg is érkezett, és felment az emeletre. Egyszerre csak azt hallom, hogy lerohan a lépcs�n, és a riadalomtól tébolyultan berohan a rendel�be.

- „Ki volt a szobámban?" - kérdezte. - „Senki" - feleltem. - „Hazugság! - ordította. - Jöjjön velem, nézze meg!"

Nem tör�dtem a gorombaságával, mert láttam, hogy a félelem elvette az eszét. Fölmentünk az emeletre. A világos sz�nyegen látható lábnyomokra mutatott.

- „Azt mondja, hogy ezek az én lábnyomaim?" - kiabálta. A nyomok valóban sokkal nagyobbak voltak, mint az � nyomai, és tagadhatatlanul új kelet�ek. Délután, mint tudják, zuhogott az es�, nem is volt más betegem, csak az apa meg a fia. Csak az történhetett, hogy amíg én a beteggel foglalkoztam, a másik ember a várószobából ismeretlen okból felment a bentlakó beteg szobájába. Semmihez nem nyúlt hozzá, semmit sem vitt el, de a lábnyomok bizonyították, hogy valóban ott járt. Az eset valóban nyugtalaníthatta az embert, de Mr. Blessington annyira kétségbeesett miatta, hogy én nem is tudtam rá magyarázatot találni. Sírva ült a karosszékében, és alig sikerült egy-egy értelmes mondatot kiszednem bel�le. Ö mondta, hogy forduljak magához, és én értem is, miért kért rá, hiszen az ügy felettébb különös, bár � tagadhatatlanul túlzottan nagy jelent�séget tulajdonít neki. Ha elvihetném a kocsimon, maga talán megnyugtathatná, bár erre a sajátos esetre talán még maga sem tud magyarázatot találni. Sherlock Holmes olyan figyelmesen hallgatta végig az orvos hosszú elbeszélését, hogy tudhattam, nagyon érdekli az eset. Az arca most is szenvtelen volt, de az elbeszélés minden érdekes fordulatát jelezte szemhéjának jelent�ségteljes le-lecsukódása, pipájának meg-megs�r�söd� füstgomolya. Mihelyt befejez�dött a történet, Holmes felpattant, szótlanul a kezembe nyomta a kalapomat, felkapta a magáét is az asztalról, és máris megindultunk Trevelyan doktor nyomában. Negyedóra múlva megálltunk a doktor Brook Street-i házának kapujában. A ház nagy volt, komor, ahogy az ember a környékbeli orvosok házát elképzeli. Egy kisinas engedett be bennünket, és mi nyomban nekivágtunk a széles, sz�nyeggel borított lépcs�nek. Egy meglep� fordulat megállásra kényszerített. Az emeleti lámpát váratlanul eloltotta valaki, és a sötétségb�l egy reszketeg hang szólt ránk: - Pisztoly van nálam. Ha közelebb jönnek, szavamra, megölöm magukat. - Ez már több a soknál, Mr. Blessington! - kiáltotta Trevelyan doktor. - Ó, maga az, doktor! - mondta a hang megkönnyebbülve. - De a másik két úr? Azok. akinek mondják magukat? Éreztük, hogy a sötétségb�l hosszasan szemügyre vesz minket valaki. - Rendben van - mondta végül. - Jöjjenek fel. Sajnálom, hogy az óvintézkedéseim miatt ilyen kellemetlenségben volt részük. Újra meggyújtotta a lépcs�házi gázlámpát. Különös embert pillantottunk meg, és nemcsak a hangja, a megjelenése is elárulta, hogy tönkrementek az idegei. Nagyon kövér volt, de valaha még kövérebb lehetett, úgy lötyögött sápadt arcán a b�r, mint a véreb pofáján. Ritkás, sz�ke haja pedig valósággal égnek állt az izgalomtól. Pisztoly volt a kezében, de ahogy közelebb mentünk, zsebre vágta. - Jó estét, Mr. Holmes - mondta. - Nagy hálára kötelezett, hogy eljött. Nagyobb szükségem van a tanácsára, mint bárki másnak. Azt hiszem, hogy Trevelyan doktor elmondta ennek a képtelen betörésnek a történetét. - Igen - mondta Holmes. - Ki ez a két ember, Mr. Blessington, és miért zaklatja magát?

- Hát azt bizony nehéz megmondani - felelte a bentlakó beteg idegesen. - Mit válaszolhatnék erre a kérdésre, Mr. Holmes? - Csak nem akarja azt mondani, hogy nem tudja? - Kérem, jöjjenek be. Ha volnának olyan szívesek ide átfáradni. A hálószobájába vezetett. Kényelmesen berendezett, nagy szoba volt. - Látják azt a dobozt? - kérdezte, és az ágy végénél álló fekete ládára mutatott. - Nem vagyok különösebben gazdag, sose voltam. Trevelyan doktor a megmondhatója, hogy egyetlenegyszer fektettem be a pénzem valamibe. De a bankárokban nem bízom. Nem hiszek nekik, Mr. Holmes. Ami kis vagyonom van, be kell vallanom, ebben a dobozban van. Megértheti, hogy mit érzek, mikor azt hallom, hogy ismeretlen emberek behatolnak a szobámba! Holmes kérd� arccal nézett Blessingtonra, aztán megcsóválta a fejét. - Ha félre akar vezetni engem, nem adhatok tanácsot - mondta. - Mindent elmondtam. Holmes undorral fordult el t�le. - Jó éjszakát, doktor - mondtam - Hát nem tanácsol semmit? - kérdezte Blessington megtört hangon. - De igen. Azt, hogy mondja el az igazat. Egy perc múlva már az utcán voltunk, és megindultunk hazafelé. Átvágtunk az Oxford Streeten, de csak a Harley Street közepén hallottam Holmes szájából az els� szavakat. - Sajnálom, az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal, Watson - mondta. - Pedig alapjában véve érdekes ügy ez. - Nem sokat értettem meg bel�le - vallottam meg. - Nyilvánvaló, hogy két ember - valószín�leg több is, de legalább kett� - valamiért le akar számolni Blessingtonnal. Meg vagyok gy�z�dve róla, hogy mind a két esetben a fiatalember járt Blessington szobájában, a társa pedig igen fondorlatosan megakadályozta a doktort, hogy megzavarja. - És a katalepszia? - Ügyesen megjátszották, kedves Watson, bár ezt nem szívesen árulnám el a híres szakorvosnak. Könny� megjátszani. Én is megtettem már. - És mi történt? - Blessington véletlenül egyik esetben sem volt otthon. Azok ketten azért választották ezt a szokatlan órát látogatásra, hogy más beteg ne legyen a várószobában. Ez az id�pont azonban éppen egybeesett Blessington sétájának idejével. Láthatjuk, hogy nem nagyon ismerik az id�beosztását. Ha egyszer�en pénzt vagy értéket keresnének, megpróbálták volna megtalálni. Különben is látni lehet az ember szemén, ha fél, hogy az élete forog kockán. Lehetetlen, hogy valakinek ilyen halálos ellensége legyen, és ne tudja, miért. Biztosra veszem, hogy Blessington tudja, kik ezek az emberek, de valamilyen ok miatt nem árulja el. Lehet, hogy holnap közlékenyebb kedvében lesz. - Más megoldást is el tudnék képzelni - mondtam. - Valószín�tlen, de talán nem elképzelhetetlen. Lehet, hogy a katalepsziás orosz és a fia csak Trevelyan doktor képzeletében él, és hogy � maga járt valamiért Blessington szobájában. A gázláng fényében láttam, hogy Holmes jóindulatúan mosolyog kit�n� elképzelésem hallatára. - Kedves barátom - kezdte - eleinte én is gondoltam erre a megoldásra, de aztán láttam, hogy az orvos történetét a nyomok meger�sítik. A fiatalember olyan lábnyomokat hagyott a lépcs�házi sz�nyegen, hogy nem is voltam kíváncsi a szobában látható nyomokra. A cip�jének szögletes orra volt, Blessington cip�jének hegyes. A fiatalember cip�je legalább két ujjnyival hosszabb volt, mint a doktor cip�je. Ez sok mindent elárul a nyomokról. Aludjunk egyet a dologra. Nem lepne meg különösebben, ha reggel friss híreket hallanánk a Brook Streetr�l. Sherlock Holmes jóslata drámai módon beteljesedett Másnap reggel fél nyolckor - alig világosodott - az ágyam mellett állt köntösébe burkolózva. - Vár ránk a kocsi, Watson - mondta. - Mi a baj? - Az a Brook Street-i eset. - Történt valami? - Valami szomorú, csak azt nem tudjuk, hogy mi - mondta, és felhúzta a red�nyt. - Nézze csak! Egy zsebkönyvb�l kiszakított lap. Ezt írták rá ceruzával: „Az isten szerelmére, jöjjenek azonnal. P. T." Barátunk, az orvos, nagy bajban volt, mikor ezt írta. Siessünk, sürg�s hívásról van szó. Körülbelül negyedóra múlva már a doktor házában voltunk. Rémült arccal szaladt elénk. - Rettenetes! - kiabálta, és a fejére tapasztotta a kezét. - Mi történt?

- Blessington megölte magát! Holmes füttyentett. - Igen! Felakasztotta magát az éjszaka! Beléptünk. Az orvos egy szobába, valószín�leg a váró szobába vezetett bennünket. - Azt sem tudom, mit tegyek - panaszolta. - A rend�rök már fent vannak. Borzalmasan megviselt az egész. - Mikor találták meg? - Mindennap korán reggel bevisznek neki egy csésze teát. Ma hétkor is felment a szobalány, és Blessington ott lógott a szoba közepén. A kötelet arra a horogra er�sítette, amin a nagy lámpa lógott, és annak a ládának a tetejér�l ugrott le, amit tegnap mutogatott nekünk. Holmes egy percig mélyen elgondolkozott. - Ha megengedi - szólalt meg aztán -, felmennék, és közelebbr�l is megvizsgálnám az ügyet. Fölmentünk, velünk tartott a doktor is. Szörny� látvány fogadott, mikor a hálószobába léptünk. Említettem már, hogy Blessington kövér testén lötyögött a b�r. Ahogy lógott, még elképeszt�bb volt, szinte már nem is emberi. A nyaka megnyúlt, mint a megkopasztott csirkéé, a teste pedig még ormótlanabb, természetellenesebb lett t�le. Csak egy hosszú hálóing volt rajta, dagadt bokája, formátlan lába kikandikált bel�le. Egy jókép� rend�rtiszt állt mellette, és szorgalmasan írt valamit a zsebkönyvébe. - Örülök, hogy látom, Mr. Holmes - mondta, mikor a barátom belépett. - Jó reggelt, Lanner - felelte Holmes. - Bocsássa meg, hogy magára török. Hallotta, hogy mi vezetett ehhez a szomorú esethez? - Hallottam róla valamit. - És mi a véleménye róla? - Amennyire meg tudom ítélni, ennek az embernek a félelemt�l elment az esze. Lefeküdt, látni az ágyon. A test körvonalai még látszanak. A legtöbb öngyilkosságot hajnali öt óra tájban követik el. Ö is körülbelül akkortájt akaszthatta fel magát. Azt hiszem, hogy mindent gondosan kitervelt. - Az izmok merevségéb�l ítélve körülbelül három órája halhatott meg - mondtam. - Talált valami szokatlant a szobában? - kérdezte Holmes. - Egy csavarhúzót és néhány csavart a mosdóállványon. És sokat dohányzott az éjszaka. A kandallóban négy szivarvéget találtam. - A szipkája hol van? - Nem láttam sehol. - És a szivartárcája? - Az a zsebében volt. Holmes kinyitotta, és megszagolgatta a benne lev� egyetlen szivart. - Ez havanna. A szivarvégek pedig holland szivarok, Indonéziából. Szalmába vannak csomagolva, és sokkal vékonyabbak, mint a hozzájuk hasonló hosszúságú szivarok. - Felkapta a szivarvégeket, és a zsebben hordható nagyítójával megvizsgálta �ket. - Kett�t szipkából szívtak, kett�t nem. Kett�t egy nem nagyon éles késsel vágtak le, kett�t ép fogsorral haraptak le. Nem öngyilkosság ez, Mr. Lanner. Hidegvér�, jól kitervelt gyilkosság. - Lehetetlen! - kiáltotta a felügyel�. - Miért? - Miért végeztek volna ilyen körülményes halálnemmel az áldozatukkal? - Éppen ezt kell kiderítenünk. - Hogyan jutottak be? - A ház kapuján. - Reggel be volt zárva. - Valaki bezárta utánuk. - Honnan tudja? - Láttam a nyomaikat. Ha vár egy percet, talán többet is tudok mondani. Az ajtóhoz ment, bezárta, szokott alaposságával megvizsgálta. A kulcs a bels� oldalon volt, kivette, megnézte azt is. Az ágy, a sz�nyeg, a székek, a kandalló, a holttest, a kötél, mind sorra kerültek. Holmes végül azt mondta, hogy minden rendben van, és segítségemmel és a felügyel� segítségével levágta a szerencsétlent a kötélr�l, és kegyeletes kézzel egy leped�t terített rá. - De honnan van a kötél? - kérdezte Holmes.

- Innen - mondta Trevelyan doktor, és egy hosszú, összetekert kötelet húzott ki az ágy alól. - Nagyon félt a t�zt�l, azért tartotta ezt is magánál, hogy az ablakon kimenekülhessen, ha ég a lépcs�ház. - Ezzel megkönnyítette a dolgukat - mondta Holmes elgondolkozva. - Maguk a tények a lehet� legegyszer�bbek. Remélem, hogy délutánra az okokat is kideríthetem. Elvinném Blessington fényképét a kandallópárkányról, segítségemre lehet a nyomozásban. - De hiszen semmit sem árult el! - panaszolta az orvos. - Az események menete nyilvánvaló - mondta Holmes. - Hárman voltak itt, a fiatalember, az öreg és egy harmadik, akir�l egyel�re semmit sem tudok. A másik kett�, talán említenem sem kell, az állítólagos orosz gróf meg a fia, róluk személyleírást is adhatunk. Egy b�ntársuk engedte be �ket a házba. Ha elfogadna t�lem egy tanácsot, felügyel� úr, tartóztassa le a kisinast, aki nemrég állt a doktor szolgálatába, ha jól emlékszem. - Elt�nt a semmirekell� - mondta az orvos. - A szakácsn� meg a szobalány éppen most kereste. Holmes megvonta a vállát. - Pedig az � szerepe ebben a szomorújátékban nem volt jelentéktelen. A három ember lábujjhegyen feljött a lépcs�n, elöl az öreg, utána a fiatal, leghátul az ismeretlen harmadik . . . - Holmes! - szaladt ki a számon. - Vitathatatlanul ebben a sorrendben nyomódtak egymásra a lábnyomok. Tegnap este már megtanulhattam, melyik melyik. Mr. Blessington szobájába mentek. Az ajtó be volt zárva. Egy drót segítségével megfordították a zárban a kulcsot. Még nagyító nélkül is látni lehet, hol karcolták meg a zárat és a kulcsot. Els� dolguk az volt, hogy betömjék Mr. Blessington száját. Lehet, hogy aludt, lehet, hogy ijedtében nem tudott segítségért kiáltani. A falak is vastagok, még az is elképzelhet�, hogy sikoltott, ha ideje volt rá, de senki sem hallotta. Megkötözték, és aztán tanácskozást tartottak. Azt hiszem, hogy ez valami bírósági tárgyalásféle lehetett. Elég soká eltarthatott, közben szívták el a szivarokat. Az öregember a fonott székben ült, neki volt szipkája. A fiatal ott ült, a hamut a fiókos szekrény mellé szórta. A harmadik fel és alá járt. Blessington, gondolom, az ágyban ült, de nem vagyok biztos benne. A végén megragadták Blessingtont, és felakasztották. El�re kiterveltek mindent, valószín�leg még csigát is hoztak magukkal, hogy könnyebb legyen a dolguk. A csavarhúzóval és a csavarokkal azt akarták feler�síteni. De meglátták a horgot, ezért nem fáradtak vele. Mikor elvégezték a munkájukat, elmentek, és a b�ntársuk bezárta mögöttük a kaput. Nagy érdekl�déssel hallgattuk Holmes fejtegetését az éjszaka történtekr�l, de még most is alig tudtuk követni a gondolatmenetét, olyan finom és apró jelekb�l következtette ki az egészet. A felügyel� elsietett, hogy a kisinas fel�l tudakozódjon, Holmes meg én hazamentünk a Baker Streetre reggelizni. - Három órára hazajövök - mondta a barátom reggeli után. - Akkorra kérettem ide a felügyel�t és a doktort is. Remélem, hogy addigra kiderítem, mi lappang még e mögött az ügy mögött. Látogatóink meg is érkeztek a kijelölt órára, de Holmes csak háromnegyed négykor jelent meg. Rögtön láttam az arcáról, hogy sikerrel járt. - Mi újság, felügyel� úr? - Megvan a fiú. - Nagyszer�! És megvannak az emberek is. - Elfogta �ket? - kérdeztük mind a hárman. - Nem, csak megállapítottam, hogy kicsodák. Ezt a BIessingtont jól ismerték a Scotland Yardon, és persze a gyilkosait is. A három gyilkos: Biddle, Hayward és Moffat. - A worthingdoni bankrablók! - kiáltotta a felügyel�. - Úgy van - mondta Holmes. - Ezek szerint Blessington nem más volt, mint a hírhedt Sutton. - Úgy van - mondta Holmes. - Hiszen akkor minden világos - mondta a felügyel�. Trevelyan és én értetlenül néztünk egymásra. - Bizonyára emlékeznek a worthingdoni nagy bankrablásra - mondta Holmes. - Öt tagja volt a bandának, a mi négy ismer�sünk, és egy Cartwright nev� ember. Megölték Tobint, az éjjeli�rt, és hétezer fontot zsákmányoltak. Mindez 1875-ben történt. Mind az ötöt letartóztatták, de nem volt elég bizonyíték ellenük. Blessington, vagyis inkább Sutton, a banda legaljasabb tagja elárulta �ket. Vallomása alapján Cartwrightot felakasztották, a másik három pedig tizenöt-tizenöt évet kapott.

Mihelyt kiszabadultak, néhány évvel a teljes büntetés letelte el�tt, rögtön az áruló nyomába vetették magukat, meg akarták bosszulni társuk halálát. Kétszer próbálkoztak eredménytelenül. Harmadszor sikerrel jártak. Mire kíváncsi még, Trevelyan doktor? - Azt hiszem, most már minden világos - mondta az orvos. - Azon a napon lett olyan nyugtalan, amikor az újságban olvasta, hogy a társai kiszabadultak. - Igen. A betörésr�l szóló mese csakugyan mese volt. - De miért nem mondta el magának az igazságot? - Tudta, hogy a b�ntársai bosszút akarnak állni, mindenki el�l elbújt tehát, ha tehette. A titka szégyenteljes titok volt, nem tudta rászánni magát, hogy elárulja. De akármekkora gazember volt is, a törvény pajzsa �t is védte, és ha megvédeni nem tudta is, a felügyel� mindent el fog követni, hogy a törvény bosszuló karja elérje a gyilkosait. Ez a Brook Street-i orvos és a bentlakó beteg egyedülállóan érdekes története. A három gyilkosról azóta sem hallott a rend�rség, és a Scotland Yardon azt gyanítják, hogy a portugál partok közelében, Oporto mellett szerencsétlenül járt Norah Creina g�zös utasai közt voltak. A kisinast bizonyítékok hiányában nem ítélhették el, és az úgynevezett Brook Street-i rejtélyr�l mind ez ideig nem tudta meg az igazságot a világ.

A görög tolmács Hosszú ideje voltam már bizalmas barátságban Sherlock Holmesszal, de még sohasem hallottam, hogy a rokonait emlegette volna, és csak nagyon ritkán beszélt ifjú éveir�l. Ez a zárkózottsága is hozzájárult, hogy alakját ne tekintsem egészen emberinek, és néha csakugyan úgy gondoltam rá, mint valamilyen egyedülálló jelenségre, szív nélküli agyra, szellemiekben gazdag, érzelmekben szegény személyre. Jellemz� volt erre az egyáltalán nem érzelmes természetre, hogy kerülte a n�ket, nem kötött újabb barátságot, de az is, hogy a családjára vonatkozó megjegyzésekt�l is óvakodott. Már-már azt hittem, hogy apátlan-anyátlan árva, nincsenek él� rokonai, de egy szép napon nagy meglepetésemre a testvérér�l kezdett beszélni. Egy nyári este beszélgettünk, tea után, kapkodva és rendszertelenül, golfegyletekr�l, az ekliptika ferdeségének változásáról és az okairól, végül pedig a tulajdonságok örökl�désér�l és az �sök szerepér�l. Arról vitatkoztunk, hogy egy ember bármilyen tulajdonsága milyen mértékben köszönhet� az �seinek, és milyen mértékben a neveltetésének. - Mindabból, amit maga elárult nekem saját, magáról - mondtam -, világosan következik, hogy megfigyel�képessége és következtetési készsége a módszeres felkészülésnek és gyakorlatnak köszönhet�. - Bizonyos mértékig - felelte Holmes elgondolkozva. - Az �seim vidéki földbirtokosok voltak, úgy éltek, ahogy a földbirtokosok szoktak. Mégis nekik köszönhetem, hogy ezek felé a dolgok felé fordultam, talán els�sorban a nagyanyámnak, aki Vernet-nek, a híres francia fest�nek volt a húga. És a m�vészi hajlandóság a legkülönböz�bb formákban nyilatkozhat meg. - Honnan tudja, hogy ez öröklött képesség? - Mert a testvéremben, Mycroftban még inkább megtalálható. Ez újdonság volt számomra. Ha még egy ilyen csodálatos képesség� ember van Angliában, hogyhogy sem a rend�rség, sem a nagyközönség nem tud róla? Megkérdeztem, és arra is célozgattam, hogy barátom csak szerénykedésb�l tartja magánál is különbnek a testvérét. Holmes csak nevetett a célozgatásomon. - Kedves Watson - mondta -, sohasem értettem azokat, akik a szerénységet erénynek tartják. A módszeresen gondolkozó embernek mindent úgy kell látnia, amilyen, és ha valaki lebecsüli magát, éppen úgy téved, mint aki túlbecsüli. És ha azt mondom, hogy Mycroft különb megfigyel�, mint én, elhiheti, hogy csak a tiszta igazságot mondom. - Az öccse vagy a bátyja? - A bátyám. Hét évvel öregebb nálam. - És hogyhogy nem ismeri senki? - A maga körében nagyon jól ismerik. - És mi az � köre? - Mondjuk a Diogenész Klub. Sohasem hallottam err�l az intézményr�l, és a tudatlanságom kiülhetett az arcomra, mert Sherlock Holmes el�húzta a zsebóráját. - A Diogenész Klub London egyik legfurcsább klubja, és Mycroft a világ egyik legfurcsább embere. Háromnegyed ött�l hét óra negyven percig mindig a klubjában van. Most éppen hat óra, és

ha kedve van sétálni egy kicsit ezen a szép estén, szívesen bemutatom magának a két említett furcsaságot. Öt perc múlva már az utcán voltunk, és a Regent körtér felé tartottunk. - Maga csodálkozik rajta - mondta a barátom -, hogy Mycroft nem használja fel a képességeit nyomozásra. Képtelen rá. - De hiszen azt mondta, hogy . . . - Azt mondtam, hogy jobb megfigyel� és következtet� nálam. Ha a nyomozás csak abból állna, hogy az ember ül a karosszékében és gondolkozik, a bátyám volna minden id�k legnagyobb nyomozója. De nincs benne elég becsvágy és tetter�. Egy lépést sem tenne, hogy a feltevéseinek igazáról meggy�z�djön, inkább beismerné, hogy tévedett, mintsem igazságának a bebizonyításával vesz�djön. Sokszor fordultam hozzá az ügyeimben, és a feltevései mindig helytállónak bizonyultak. De teljességgel képtelen elvégezni azokat a gyakorlati tennivalókat, amelyek nélkül nem lehet bíró vagy esküdtszék elé vinni az ügyet. - Szóval nem ez a foglalkozása. - A legkevésbé sem. Számomra ez a munka a megélhetés forrása, számára m�kedvel� játszadozás. Csodálatos számtani képességei vannak, és több minisztérium könyvelését � vizsgálja felül számszaki szempontból. A Pali Mailen lakik, minden reggel lesétál a Whitehallra, minden este hazasétál. Más testmozgást évek óta nem végez, és nem jár sehova, csak a lakásával szemközt lev� Diogenész Klubba. - Nem ismerem ezt a klubot. - Ne csodálkozzon rajta. Sok olyan ember van Londonban, aki félénkségb�l vagy embergy�löletb�l kerüli embertársainak társaságát. De azért �k is meg tudják becsülni a kényelmes karosszéket, élvezik a legfrissebb folyóiratokat. Az � kedvükért alapították a Diogenész Klubot, a város társaságba és klubba végképp nem való embereinek paradicsomát. A tagoknak nem szabad egymásról tudomást venniük. Beszélni semmiféle indokolással sem szabad, csak az idegenek fogadótermében, és ha valaki háromszor vét a szabályok ellen, a bizottság elé kerül, és az ilyen fecseg�t ki lehet zárni a tagok közül. Bátyám a klub egyik alapítója, és az intézménynek az én tapasztalataim szerint is nagyon megnyugtató légköre van. Beszélgetés közben kijutottunk a Pall Mailre, és a St. James-palota fel�l végigsétáltunk rajta. Sherlock Holmes a Carlton Klubtól nem messze megállt egy ajtó el�tt, csendre intett, és bevezetett az el�csarnokba. Az üvegajtón keresztül beláttam egy fény�z�en berendezett nagy terembe, sokan üldögéltek, újságot olvastak benne, mindenki a maga kis kuckójában. Holmes egy kisebb, a Pali Mailre néz� szobába vezetett, egy pillanatra magamra hagyott, és nemsokára másodmagával tért vissza. Láttam, hogy ez csak a bátyja lehet. Mycroft Holmes er�sebb, testesebb ember volt, mint Sherlock. A teste volt igazán kövér, az arca - bár az sem volt sovány, inkább hegyes - emlékeztetett öccsének jellegzetes, kifejezésteli ábrázatára. Szeme nagyon világos, kékesszürke, mindig olyan távolba néz� és befelé látó, amilyennek néha Sherlock Holmesét láttam, a legnagyobb szellemi er�feszítés pillanataiban. - Örülök, hogy megismerhettem - mondta, és megszorította a kezemet fókauszonyra emlékeztet�, széles, lapos kezével. - Mindenki Sherlockról beszél, amióta maga felcsapott a krónikásának. Azt hittem, Sherlock, eljössz hozzám a múlt héten, hogy azt a kastélybeli esetet megbeszéljük. Úgy éreztem, hogy nem nagyon boldogulsz vele. - De azért megoldottam - felelte a barátom mosolyogva. - Adams volt a tettes, nem igaz? - Adams volt. - Az els� pillanattól kezdve tudtam. Leültek a kiugró ablakmélyedésbe. - Ez a megfelel� hely, hogy megfigyeljük embertársainkat - mondta Mycroft. - Micsoda remek figurák! Nézd csak ezt a két embert, éppen errefelé jönnek. - A biliárdfelíró meg a másik? - Igen. Mit tudsz kisütni a másikról? A két ember megállt az ablak alatt. Az egyik mellénye a zseb fölött krétafoltos volt, de más jelét a biliárdozásnak nem vettem észre rajta. A másik alacsony, sötét b�r� ember volt, a kalapját hátratolta a homlokán, és több csomagot szorongatott a hóna alatt. - Ügy nézem, kiszolgált katona - mondta Sherlock. - És nemrég szerelt le - mondta a bátyja. - Látni, hogy Indiában szolgált. - És hogy altiszt volt. - Azt mondanám, hogy tüzér.

- Özvegy. - De gyereke van - mondta Sherlock. - Gyerekei, barátom, gyerekei! - Ugyan! - nevettem fel. - Ami sok, az sok! - Nem is olyan nehéz megállapítani, hogy ez a tekintélyt parancsoló, napbarnította ember katona, de nem közkatona, és hogy nemrég tért haza Indiából - felelte Holmes. - Azt, hogy nemrég szerelt le, az bizonyítja, hogy kincstári bakancs van a lábán - mondta Mycroft. - Nem úgy jár, ahogy a lovasok szoktak, de a kalapját félrecsapva viselte, mert a homlokának az egyik széle világosabb, mint a másik. Árkász nem lehet, mert sovány. Tehát tüzér. - A gyászruháján látni, hogy nagyon közeli hozzátartozóját veszítette el. Mivel � maga vásárol be, valószín�leg a feleségét. Gyerekholmikat vásárolt, láthatja. Csörg�t is, tehát egészen apró gyereke is van. Az asszony valószín�leg belehalt a szülésbe. De egy képeskönyv is van a hóna alatt, vagyis egy nagyobbacska gyerekr�l is gondoskodnia kell. Kezdtem érezni, miért mondta a barátom, hogy a bátyja nála is különb képességekkel rendelkezik. Sherlock Holmes rám nézett és mosolygott. Mycroft tubákot szippantott egy tekn�chéj dobozból, majd nagy vörös selyem zsebkend�vel lesöpörte a kabátjáról az odatévedt szemeket. - Most jut eszembe, Sherlock, hogy egy szívedhez nagyon közel álló ügyben, igazán egyedülálló esetben a tanácsomat kérték. Nem volt annyi kitartás bennem, hogy kell�képpen utánajárjak, alig tettem valamit, de igen kellemesen elgondolkozhattam rajta. Ha szívesen meghallgatnád a részleteket ... - De még milyen szívesen, kedves Mycroft! Mycroft írt valamit a zsebkönyvéb�l kiszakított lapra, aztán csengetett, és a levelet egy ajtónállónak adta. - Megkértem Mr. Melast, hogy jöjjön át ide - mondta. - Egy emelettel fölöttem lakik, futólag ismerjük egymást, ezért is fordult hozzám tanácstalanságában. Mr. Melas tudomásom szerint görög származású, és kit�n� nyelvész. Ami a foglalkozását illeti, törvényszéki tolmács, de idegenvezet�ként is dolgozik, ha a Northumberland Avenue szállodáiban megszálló keleti hatalmasságok valamelyikének erre van szüksége. Azt hiszem, leghelyesebb, ha � maga mondja el rendkívüli kalandját. Kisvártatva egy alacsony, zömök ember csatlakozott hozzánk. Olajbarna arca és szénfekete haja elárulta, hogy déli országból származik, bár a beszéde olyan volt, mint akármelyik m�velt angolé. Örömmel rázott kezet Sherlock Holmesszal, és mikor meghallotta, hogy a híres szaktekintély a történetére kíváncsi, elégedetten villant meg a szeme. - Attól félek, hogy a rend�rség nem nagyon hisz nekem - mondta panaszosan. - Szavamra, nem. Azt hiszik, hogy ilyen dolog elképzelhetetlen, mert �k még nem hallottak ilyesmir�l. De nincs nyugtom addig, amíg meg nem tudom, mi történt az én összevissza ragtapaszozott arcú szerencsétlen ismer�sömmel. - Érdekl�dve hallgatom - mondta Sherlock Holmes. - Szerda este van - kezdte Mr. Melas -, tehát hétf�n éjszaka történt, amit elmesélek, vagyis alig két napja. A kedves szomszédom talán már említette, hogy tolmács vagyok. Sok nyelvb�l fordítok, majdnem valamennyib�l, de mert görögnek születtem, és a nevem is görög, leginkább ezzel a nyelvvel foglalkozom. Évek óta én vagyok a legnevesebb görög tolmács Londonban, és a szállodákban is jól ismerik a nevemet. Elég gyakran megesik, hogy a legváratlanabb id�pontokban keresnek bajba jutott idegenek vagy frissen ideérkezett utasok, akiknek szükségük van a szolgálataimra. Nem lep�dtem meg tehát, mikor hétf�n este egy jól öltözött fiatalember, egy bizonyos Mr. Latimer jelent meg a lakásomban, azt mondta, hogy lent vár a bérkocsi, és hogy menjek vele. Egy görög ismer�se kereste fel üzleti ügyekben, és mivel csak az anyanyelvén beszél, feltétlenül tolmácsra van szüksége. Tudomásomra hozta, hogy a háza nem nagyon messze, Kensingtonban van. Szemmel láthatólag sietett, valósággal betuszkolt a bérkocsiba, mikor leértünk az utcára. Bérkocsit mondtam, de csakhamar arra kellett gondolnom, hogy nem bérkocsi az, amiben utazom. Tágasabb volt, mint London négykerek� szégyenei, a felszerelése kissé kopott, de el�kel�. Mr. Latimer leült a velem szemben lev� ülésre, és megindultunk a Charing Cross majd a Shaftesbury Avenue felé. Mikor az Oxford Streethez értünk, megjegyeztem, hogy nagy kerül�vel közelítjük meg Kensingtont, de útitársam különös viselkedése láttán elakadt a szavam. A kabátja alól egy kurta, de félelmetes ólmos botot húzott el�, többször is meglóbálta, mintha a súlyát, a keménységét ellen�rizné. Aztán szótlanul letette maga mellé az ülésre. Utána mind a két oldalon felhúzta a kocsi ablakát. Döbbenten láttam, hogy az ablakok papírral vannak beragasztva, hogy ne lehessen kilátni rajtuk.

- „Sajnálom, hogy megfosztom a szép kilátástól, Mr. Melas - mondta. - Be kell vallanom, nem szeretném, ha megtudná, hova megyünk. Esetleg kellemetlen lehet számomra, ha máskor is odatalál." Gondolhatja, hogy ett�l a szónoklattól mennyire megijedtem. Ráadásul az útitársam fiatal volt, er�s, széles vállú, akkor sem szállhattam volna szembe vele, ha nincs ólmos botja.

- „Nem helyénvaló ez a dolog, Mr. Latimer - dadogtam. - Tudja meg, hogy amit csinál, megengedhetetlen."

- „Egy kissé önkényes, nem tagadom - mondta -, de majd kárpótolni fogjuk érte. De figyelmeztetnem kell, Mr. Melas, hogyha felt�nést próbál kelteni, vagy bármi olyasfélét tesz, ami az érdekeimet sérti, nagyon meg fogja bánni. Engedje meg, hogy emlékeztessem: senki sem tudja, hova ment, és ebben a kocsiban is, a házamban is az én kezemben van." Halkan beszélt, de érdesen, nagyon fenyeget�en. Szótlanul ültem a helyemen, azon töprengtem, miért rabolt el ilyen megmagyarázhatatlanul. Bármi volt is az oka, tudtam, hogy nincs értelme tiltakozni, be kell várnom, mit hoz a jöv�. Két óra hosszat kocsikáztunk, és fogalmam sem volt róla, merre járhatunk. Néha a kerekek zörgésér�l hallottam, hogy macskaköves utcában vagyunk, néha simán, csendesen suhantunk, mintha aszfaltozott úton haladnánk. De ezt az egy dolgot leszámítva semmi sem árulta el, hol vagyunk. Az ablakokon lev� papíron nem hatolt át a fény, az el�renéz� üveget kék függöny borította. Negyed nyolckor indultunk el a Pali Mailr�l, és az órám tanúsága szerint tíz perccel kilenc el�tt álltunk meg végre. Útitársam leeresztette az ablakot, és én egy alacsony, ívelt tetej� kaput pillantottam meg, lámpa égett fölötte. Kiszálltam a kocsiból, a kapu kinyílt, és én mintha füvet és fákat láttam volna, mikor beléptem. Hogy park volt-e ez vagy egyszer�en vidéki táj, nem tudnám megmondani. Odabent egy színes burájú gázlámpa égett, de olyan halványan, hogy nem sokat láttam, csak annyit, hogy az el�csarnok jó nagy, és képekkel van teliaggatva. A gyér világosságban is kivehettem, hogy egy alacsony, görbe vállú, gyanús külsej�, középkorú ember nyitott ajtót nekünk. Mikor felénk fordult, az üveg csillogásán láttam, hogy pápaszemet visel.

- „Ez Mr. Melas, Harold?" - kérdezte. - „Igen." - „Pompás! Jó munka volt! Ne haragudjon, Mr. Melas, de maga nélkül nem boldogultunk.

Ha értelmesen viselkedik, nem fogja megbánni, de ha valami ostobasággal kísérletezne, Isten legyen irgalmas magának." Idegesen, kapkodva beszélt, olykor nevetgélt is közben, és én még jobban féltem t�le, mint a másiktól.

- „Mit akarnak t�lem?" - kérdeztem. - „Néhány kérdést kell intéznie egy görög vendégünkhöz, és meg kell mondania, hogy mit

felelt. Csak annyit mondjon, amennyit magának mondanak, különben - és itt megint idegesen nevetett - jobb lett volna meg sem születnie." Közben kinyitott egy ajtót, és bevezetett egy el�kel�en berendezett szobába, már amennyire az alig pislákoló lámpa fényében meg tudtam ítélni. Nagy szoba volt, gazdagságról árulkodott az is, hogy minden lépésnél puha sz�nyegbe süppedt a lábam. Bársonnyal behúzott székeket láttam, szép fehér márványkandallót és egy japáninak látszó páncélt a kandalló mellett a falon. A lámpa alatt volt egy szék, az id�sebb ember intett, hogy oda üljek le. A fiatalabb kiment, és nemsokára egy másik ajtón jött be, egy b� köntösfélébe bújtatott, lassan lépeget� embert vezetett. Mikor a lámpa halvány fénykörébe értek, és alaposabban szemügyre vehettem az embert, borzongás járt át. Csont és b�r volt, halálsápadt; kidülled�, fényes szemén láttam, hogy a teste er�tlen, de a lelke szilárd. Mégsem a testi elesettsége rémített meg, hanem az, hogy ragtapasszal összevissza volt ragasztva az arca, és a száját egy vastag rongycsomó takarta el.

- „Megvan a palatábla, Harold? - kérdezte az öregebb, miközben a szerencsétlen leült, vagyis inkább leroskadt egy székbe. - Levetted a kötést a kezér�l? Add oda neki a palavessz�t. Maga fogja feltenni a kérdéseket, Mr. Melas, � meg majd leírja a feleleteket. El�ször is kérdezze meg t�le, hajlandó-e aláírni az iratokat?" A fogolynak szikrázott a szeme.

- „Soha" - írta a táblára görögül. - „Mik a feltételei?" - kérdeztem zsarnokunk parancsára. - „Egy ismer�s görög pap el�tt kössenek házasságot az én jelenlétemben."

Megint az ideges, gonosz nevetés. - „Tudja, mi vár magára?" - „Nem érdekel."

Ezek csak szemelvények képtelen, félig elmondott, félig leírt társalgásunk kérdéseib�l és válaszaiból. Ismételten meg kellett kérdeznem t�le, nem hajlandó-e aláírni az iratokat. Mindig elutasító választ kaptam. Egyszerre csak eszembe jutott valami. Minden kérdéshez hozzáf�ztem valamit, eleinte csak ártatlan dolgokat, hogy lássam, megértenek-e bel�le valamit azok ketten, és mikor láttam, hogy nem, veszélyesebb játékba kezdtem. Ilyesféleképp társalogtunk:

- „Ez a csökönyösség nem vezet jóra. Ki maga?" - „Nem érdekel. Idegen vagyok Londonban." - „Csak magát okolhatja mindenért. Mióta van itt?" - „Rendben van. Három hete." - „Úgysem lesz magáé a vagyon. Mi baja van?" - „De gonosztev�ké se legyen. Éheztetnek." - „Ha mindent aláír, kiszabadul. Miféle ház ez?" - „Nem írok alá semmit. Nem tudom." - „A lányon nem segít vele. Mi a neve?" - „Elhiszem, ha látom. Kratides." - „Láthatja, ha mindent aláírt. Honnan jött?" - „Akkor sosem fogom látni. Athénból."

Ha még öt percem lett volna, Mr. Holmes, mindent kiszedtem volna bel�le, a többiek orra el�tt. Talán már a következ� kérdésem tisztázta volna a történteket, de egyszerre csak kinyílt az ajtó, és egy n� lépett a szobába. Nem láttam tisztán, csak annyit állapíthattam meg, hogy magas, csinos, fekete hajú, és valami lobogó fehér köpeny van rajta.

- „Nem tudtam tovább várni, Harold! - mondta tört angolsággal. - Olyan egyedül voltam . . . Szent isten, hiszen ez Paolos!" Az utolsó szavakat már görögül mondta. A férfi utolsó erejével letépte a ragtapaszt az arcáról, és a n� karjába vetette magát.

- „Sofia! Sofia!" - kiabálta. Csak egy pillanatra ölelhették meg egymást, mert a fiatalabb rabtartó megragadta a lányt és kituszkolta a szobából, az öregebb pedig könny�szerrel elbánt kiéheztetett áldozatával, és a másik ajtón kivonszolta. Egy percre magamra maradtam, fel is ugrottam, abban a hiszemben, hogy elárulja valami, hol is vagyok tulajdonképpen. Szerencsére egyetlen lépést sem tettem, mert amikor felnéztem, láttam, hogy az id�sebb ember az ajtóban áll, és le nem veszi rólam a szemét.

- „Készen is vagyunk, Mr. Melas - mondta. - Láthatja, hogy egy magántermészet� üggyel kapcsolatban fogadtuk bizalmunkba. Azért kellett magához fordulnunk, mert az a görögül beszél� barátunk, aki tárgyalásainkat vezette, kénytelen volt visszautazni Keletre. Szükséges volt, hogy valaki átvegye a szerepét, és szerencsénkre hallottunk a maga kiváló képességeir�l." Meghajoltam.

- „Remélem, hogy a tiszteletdíjat megfelel�nek fogja találni - mondta, és odajött hozzám. - Tessék öt font. De ne felejtsen el valamit, kérem - és nevetgélve megkopogtatta a mellemet. - Ha bárkinek, érti, bárkinek csak egy szót is szól a dologról, Isten irgalmazzon magának!" Leírhatatlan undorral és rettegéssel töltött el ez a jelentéktelen külsej� ember. A lámpa éppen az arcába világított, jobban megnézhettem magamnak. Az arca vékony volt és beesett, a szakálla hegyes, finom szálú és ritkás. Beszéd közben el�reszegte a fejét, az ajka, a szemhéja szüntelenül rángatózott, mintha vitustánc gyötörné. Arra gondoltam, hogy nyugtalan nevetgélése is valamilyen idegbaj jele. De a szeme riasztó volt, acélszürke, hidegen csillogó, iszonyatosan, engesztelhetetlenül kegyetlen.

- „Megtudjuk, ha beszél róla - mondta. - Megvannak a magunk hírforrásai. A kocsi már várja magát. A barátom elkíséri." Keresztülvezettek az el�csarnokon, felültettek a kocsira. Megint láttam egy pillanatra a fákat és a kertet. Mr. Latimer szorosan a nyomomban lépkedett, a kocsiban szótlanul leült a velem szemben lev� ülésre. Csendben kocsikáztunk nagyon sokáig, felhúzott ablakokkal. Nem sokkal éjfél után megállt a kocsi.

- „Itt ki kell szállnia, Mr. Melas - mondta az útitársam. - Sajnálom, hogy ilyen messze van a lakásától, de nem tehetek mást. Ne próbálja meg a kocsit követni, mert rosszul járhat." Ezzel kinyitotta az ajtót, és nekem alig volt annyi id�m, hogy kiugorjak, a kocsis máris a lovak közé csapott, és a kocsi elrobogott. Kíváncsian néztem körül. Hangával ben�tt, itt-ott rekettyebokrok sötét foltjával tarkított réten voltam. A távolban egy házsort láttam, egy-egy emeleti ablakban még égett a lámpa. A másik oldalon pedig a vasút piros fényeit pillantottam meg. A kocsi már elt�nt a szemem el�l. Nézel�dtem, azon törtem a fejem, hol lehetek. "Valaki felém tartott a sötétségben. Közelebb érve láttam, hogy egy vasúti hordár.

- „Meg tudja mondani, mi ez a hely?" - kérdeztem. - „Wandsworth Common" - felelte. - „Van még vonat Londonba?" - „Körülbelül egy mérföldet kell gyalogolni, Clapham Junction állomásig - mondta. - Még

éppen elérheti az utolsó vonatot." Így végz�dött a kalandom. Mr. Holmes. Nem tudom. hol voltam, nem tudom, kivel beszéltem, csak annyit tudok, amennyit elmondtam. De tudom, hogy itt valami nincs rendjén, és szeretnék segíteni azon a szerencsétlenen, ha lehet. Másnap elmondtam a történetet Mr. Mycroft Holmesnak. aztán a rend�rségnek is. Egy ideig szótlanul ültünk az elképeszt� beszámoló után. Aztán Sherlock Holmes a bátyjára nézett. - Mit tettetek? - kérdezte. Mycroft felvette a mellette lev� kis asztalon hever� újságot, a Daily Newst. - „Jutalom Paolos Kratides angolul nem beszél� athéni görög férfi hollétére vonatkozó felvilágosításért. Ugyancsak jutalom jár egy Sofia keresztnev� görög hölgy hollétére vonatkozó felvilágosításért. X 2473." Minden újságban megjelent. Eddig semmi válasz. - A görög követség mit mond? - Érdekl�dtem. Nem tudnak semmir�l. - Táviratozni kell az athéni rend�rf�nöknek. Mycroft felém fordult. - Sherlock az egyetlen tevékeny ember a családban - mondta. - Szeretném, ha a kezedbe vennéd az ügyet, és tájékoztatnál, ha megtudsz valamit. - Meglesz - mondta a barátom, és felállt. - Értesítelek téged is, Mr. Melast is. Kérem, Mr. Melas, vigyázzon magára, mert ezekb�l a hirdetésekb�l az emberrablók látni fogják, hogy elárulta a titkukat. Hazafelé menet megálltunk egy távíróhivatalban. Holmes számos sürgönyt adott fel. - Látja. Watson - mondta -, ez nem volt elvesztegetett este. Legérdekesebb eseteim közül jó néhányat Mycroftnak köszönhetek. A most hallott esetnek, sajnos, csak egyféle magyarázata van, de néhány részlete nagyon figyelemreméltó. - Reméli, hogy meg tudja oldani? - Sok mindent kisütöttünk már. meglep� lenne, ha nem tudnánk meg a még hiányzó dolgokat is hozzá. Valószín�leg magának is van valami elképzelése, ami minden ismert részletet megmagyaráz. - Homályosan ugyan, de van. - Halljuk, mi az! - Szerintem nyilvánvaló, hogy ezt a görög lányt a Harold Latimer nev� fiatalember szöktette meg. - Szöktette meg, de honnan? - Talán Athénb�l. Sherlock Holmes a fejét rázta. - A fiatalember egy szót sem tud görögül. A lány elég jól beszél angolul. Következésképp a hölgy már egy ideje Angliában van, és a fiatalember sohasem járt Görögországban. - Tegyük föl akkor, hogy a hölgy eljött Angliába látogatóba, és Harold rábeszélte, hogy szökjön meg vele. - Ez már elképzelhet�bb. - És a lány bátyja - mert alighanem ez a rokoni kapcsolat áll fenn közöttük - utánajön Görögországból, hogy közbelépjen. Vigyázatlanságában a fiatalember és öreg cinkosa kezébe esik. Fogva tartják, és rá akarják kényszeríteni, hogy írjon alá bizonyos papírokat, mondjuk, adja át nekik a lány vagyonát, hiszen � lehet a gyámja. Megtagadja. A tárgyalásokhoz tolmácsra van szükség, el�ször valaki más tolmácsol, aztán ezt a Mr. Melast veszik el�. A lány nem tud a bátyja megérkezésér�l, és csak véletlenül deríti ki az igazat. - Kit�n�, Watson! - kiáltotta Holmes. - Azt hiszem, nem jár messze az igazságtól. Láthatja, hogy minden üt�kártya a mi kezünkben van, legfeljebb attól kell félnünk, hogy megpróbálnak végezni velünk. Ha elég id�nk lesz, kézre kerítjük �ket. - De hogy fogjuk megtalálni azt a házat? - Ha az elképzelésünk helytálló, és a lányt valóban Sofia Kratidesnek hívják, könnyen a nyomára fogunk bukkanni. Els�sorban ebben bízhatunk, mert a bátyja nemrég érkezett Angliába, idegen még itt. Bizonyos id�nek el kellett telnie azóta, hogy Harold barátunk kapcsolatba került a lánnyal, legalábbis néhány hétnek, hiszen a lány bátyja Görögországban megtudta a dolgot, és utánajött. Ha egész id� alatt ugyanazon a helyen laktak, valószín�leg nyomra fog vezetni valaki, hála Mycroft hirdetésének.

Beszélgetés közben meg is érkeztünk a Baker Streetre. Holmes ment föl els�nek az emeletre, és mikor benyitott a szobánkba, meglepetten kiáltott fel. Átnéztem a válla fölött. Én is csodálkoztam. A karosszékben ült és pipázott Mycroft, Holmes bátyja. - Kerülj beljebb, Sherlock! Fáradjon be, uram - mondta nyájasan, és mosolygott megütközött arcunk láttán. - Ennyi tettrekészséget nem néztél ki bel�lem, ugye, Sherlock? De be kell vallanom, érdekel ez az ügy. - Hogy kerültél ide? - Kocsival. Megel�ztelek benneteket. - Van valami fejlemény? - Válasz jött a hirdetésemre. - Ne mondd! - De bizony. Alig néhány perccel azután, hogy elmentetek. - És mi van a válaszban? Mycroft Holmes egy levelet vett el�. - Itt van - mondta. - Vékony tollal írták csontszín� miniszterpapírra, az írás alapján egy beteges, középkorú ember küldte. Ezt írja: „Uram, mai hirdetésére válaszolva van szerencsém közölni, hogy jól ismerem a szóban forgó hölgyet. Ha felkeresne, tájékoztathatnám err�l a szomorú történetr�l. A hölgy jelenleg Beckenhamben lakik, a Mirtusz-villában. Tisztel� híve: J. Davenport." Brixtonból ír - tette hozzá Mycroft Holmes. - Nem kellene most mindjárt elmennünk hozzá, hogy meghallgassuk a szomorú történetr�l szóló tájékoztatást? - Kedves Mycroft, a férfi élete fontosabb számunkra, mint a lány története. Szóljunk be a Scotland Yardra Gregson felügyel�ért, és menjünk egyenesen Beckenhambe. Tudjuk, hogy végezni akarnak vele, minden pillanat életbevágóan fontos lehet. - Útközben beszólhatnánk Mr. Melasért - javasoltam. - Szükségünk lehet tolmácsra. - Nagyszer� ötlet! - mondta Holmes. - A gyerek szaladjon el kocsiért, és máris indulhatunk. Kihúzta az asztalfiókot, és láttam, hogy zsebre teszi a pisztolyát. - Szükség lehet rá - mondta kérd� tekintetemet látva. - A hallottak alapján különösen veszélyes társasággal van dolgunk. Már majdnem besötétedett, mire Mr. Melas házához értünk, a Pall Mailre. Megtudtuk, hogy valaki érte jött, és magával vitte. - Nem tudja, hogy hova? - kérdezte Mycroft Holmes - Nem tudom, uram - felelte az asszony, aki ajtót nyitott. - Csak azt tudom, hogy kocsival mentek. - Megmondta a látogató a nevét? - Nem, uram. - Egy elég magas, jókép� fiatalember volt? - Nem, uram, alacsony, pápaszemes kis ember volt, beesett kép�, de nagyon kedves, mindig nevetgélt, ahogy beszélt. - Gyerünk! - kiáltotta Sherlock Holmes türelmetlenül. - Egyre komolyabb a dolog - mondta, miközben a Scotland Yard felé haladtunk. - Megint megfogták Melast. A múltkori tapasztalataikból tudják, hogy nem valami bátor ember. Most is csak megjelent ez a gonosztev�, és � ijedten és ellenkezés nélkül követte. Megint a nyelvtudására van szükségük, de ha végzett a munkájával, lehet, hogy vele is végezni akarnak, hiszen elárulta �ket. Azt reméltük, hogy vonattal hamarabb megérkezünk Beckenhambe, mint a kocsi, de legalábbis vele egyszerre. Igen ám, de a Scotland Yardon egy órába telt, amíg el�kerítettük Gregson felügyel�t, és megszereztük a házkutatási engedélyt. Háromnegyed tízkor értünk a London Bridge állomásra, és fél tizenegykor érkeztünk meg Beckenhambe. Az állomástól fél mérföldnyire volt a Mirtusz-villa - egy nagy sötét épület egy park közepén, jó messzire az úttól. Elküldtük a kocsinkat, és megindultunk az épület felé. - Minden ablak sötét - mondta a felügyel�. - Ki haltnak látszik a ház. - Kirepültek a madarak, üres a fészek - mondta Holmes. - Honnan tudja? - Az elmúlt órában egy sok csomaggal megrakott kocsi hajtott ki a parkból. A felügyel� nevetett. - Én is láttam a keréknyomokat a kertkapunál lev� lámpa fényében. De honnan szedi azt, amit a csomagokról mond? - Láthatta, hogy ugyanaz a keréknyom vezet kifelé is, befelé is. De a kifelé men� sokkal mélyebb. Biztosra vehetjük, hogy nagy súlyt cipelt az a kocsi.

- Ez több, mint amennyit én látok - mondta a felügyel� a vállát vonogatva. - Nem lesz könny� betörni a kaput. Próbáljuk meg, hátha meghallanak bennünket. Vadul megkopogtatta a kaput, megrángatta a cseng� zsinórját, de hiába. Holmes elosont, és néhány perc múlva már jött is visszafelé. - Egy ablak nyitva van - mondta. - Szerencse, hogy maga a mi oldalunkon van, Mr. Holmes, és nem ellenünk - mondta a felügyel�, látva, milyen ügyesen pattantotta fel az ablakzárat a barátom. -- Ilyen körülmények közt, gondolom, hívás nélkül is besétálhatunk. Egyikünk a másik után mászott be egy nagy szobába, alighanem abba, amelyikr�l Mr. Melas beszélt. A felügyel� meggyújtotta a lámpást. Láttuk a két ajtót, a függönyt, a lámpát, a japáni vértet - mindent, amir�l beszámolt. Az asztalon két pohár volt, egy üres konyakosüveg és a vacsora nyomai. - Mi ez? - kérdezte Holmes hirtelen. Hallgattunk és füleltünk. Halk nyögést hallottunk valahonnan a fejünk fölül. Holmes az ajtóhoz ugrott, kirohant az el�csarnokba. A baljós hang az emeletr�l hangzott. Felrohant a lépcs�n, a felügyel� meg én a nyomában, és Mycroft is sietett, már amennyire hatalmas teste megengedte. Három ajtót láttunk az emeleten, és a középs� mögül szivárgott ki a nyögés, sokszor elhalóan, sokszor szinte a sikoltásig feler�södve. Az ajtó be volt zárva, de a kulcs kívülr�l volt a zárban. Holmes feltépte az ajtót, beszaladt, de egy szempillantás múlva megint kijött, és a szája elé tartotta a kezét. - Széngáz! - kiáltotta. - Várjunk. Ki fog tisztulni. Benéztünk, és láttuk, hogy a szobában egy háromlábú rézüstb�l halvány, kékes láng csap fel. Csak ez világított a szobában, sápadt, furcsa kört rajzolt a padlóra, a fal tövében, az árnyékban pedig két összeroskadt emberalak körvonalait vehettük ki. Rettenetes, fojtó gáz áradt ki a nyitott ajtón, fuldokoltunk, hörögtünk t�le. Holmes felszaladt a lépcs� legtetejére, hogy friss leveg�t szippantson, aztán berohant a szobába, kinyitotta az ablakot, és a rézüstöt kihajította a kertbe. - Egy perc múlva bemehetünk - mondta lihegve, mihelyt újra kint volt. - Hol van gyertya? Odabenn nem nagyon tudnánk még gyufát sem gyújtani. Tartsd ide a gyertyát az ajtóhoz, Mycroft, és mi kihozzuk a szerencsétleneket. Gyerünk! Berohantunk, és kirángattuk a megmérgezett embereket a szobából. Mind a kett�jüknek szederjes volt a szája, puffadt, sötét az arca és dülledt a szeme. Eszméletlenek voltak. A vonásaik annyira eltorzultak, hogy ha a fekete szakáll és a tömzsi termet el nem árulja, talán fel sem ismerjük a görög tolmácsot, akit�l alig néhány órája köszöntünk el a Diogenész Klubban. A keze és a lába gondosan össze volt kötve, a szeme fölött egy nagy ütés nyoma. A másik megkötözött ember magas volt,; csonttá-b�rré aszalódott, az arca ragtapasszal furcsán összevissza ragasztva. Amikor lefektettük, már nem is nyögött, és egyetlen pillantással megállapíthattam, hogy rajta már nem tudunk segíteni. Mr. Melas azonban élt, és egy óra múlva elégedetten láttam, hogy az ammónia és a konyak hatására kinyitja a szemét, és tudtam, hogy én hoztam vissza az él�k közé onnan, ahonnan egyszer nem lesz visszatérés. A történet, amit elbeszélt, elég egyszer� volt, és mindenben meger�sítette következtetéseinket. A látogatója ólmos botot vett el� a kabátja ujjából, mihelyt belépett hozzá, és � annyira félt a rögtöni és biztos haláltól, hogy másodszor is elrabolhatták. A nevetgél� gonosztev� olyan delejes hatással volt a szerencsétlen nyelvészre, hogy még most is csak reszket� kézzel és falfehér arccal tudott beszélni róla. Nyomban Beckenhambe vitték, egy újabb tárgyaláson kellett betöltenie a tolmács szerepét. Ez a tárgyalás még az el�z�nél is drámaibb volt: a két angol meggyilkolással fenyegette a foglyot, ha nem teljesíti követelésüket. De be kellett látniuk végül, hogy minden fenyegetésük hiábavaló. Visszavezették a fogságba, aztán Melast vették el�, árulással vádolták, a hirdetést hozták fel bizonyítékul, leütötték az ólmos bottal. Utána már csak arra emlékszik, hogy fölé hajoltunk. Ez volt a görög tolmács páratlanul érdekes esete - a megoldását még ma is egy kis rejtély övezi. A hirdetésre válaszoló úriember jóvoltából megtudtuk, hogy a szerencsétlen görög lány gazdag családból származott, látogatóba jött a barátaihoz Angliába, megismerkedett ezzel a Harold Latimer nev� fiatalemberrel, beleszeretett, és a fiatalember rábeszélte, hogy szökjön meg vele. Megdöbbent barátai megelégedtek azzal, hogy a bátyját értesítették - és mosták a kezüket. A lány bátyja Athénb�l Angliába utazott, és ügyetlenségében Latimer és a társa, egy William Kemp nev�, szörnyeteg el�dökt�l származó gonosztev� kezébe került. Ezek ketten tudták, hogy a görög nem tud angolul, ki van szolgáltatva nekik, rabságban tartották, kegyetlenségükkel és az éheztetéssel azt akarták elérni, hogy rájuk ruházza a maga és a lány vagyonát. A lány nem tudott róla, hogy a bátyját a házban tartják fogva, és Latimerék azért is ragasztották összevissza a férfi arcát ragtapasszal, hogy

ha véletlenül meglátja, ne ismerje fel egykönnyen. De a lány finom n�i ösztönével már az els� pillanatban, a görög tolmács látogatásakor felismerte a bátyját. A lány is fogoly volt, hiszen rajtuk kívül csak ketten voltak a házban, a kocsis meg a felesége, a két gonosztev� engedelmes eszközei. Mikor megtudták, hogy a titkuk kipattant, és megértették, hogy a foglyukat semmire sem tudják rákényszeríteni, néhány órával az érkezésünk el�tt a lánnyal együtt megszöktek a bútorozottan bérelt házból, de el�bb még megpróbáltak bosszút állni azon, aki dacolni mert velük, és azon, aki elárulta �ket. Néhány hónap múlva egy érdekes újságkivágást kaptunk Budapestr�l. Arról volt benne szó, hogy két angol férfi, aki egy lánnyal utazott, tragikus körülmények közt meghalt. Egymást szúrták le, legalábbis a magyar rend�rség véleménye szerint, hajba kaptak, és halálosan megsebezték egymást. Holmesnak azonban, úgy tudom, más a véleménye: mindmáig azt hiszi, hogy ha valaki megtalálná a görög lányt, megtudhatná t�le, hogyan állt bosszút a maga megrontóin és a bátyja gyilkosain.

A haditengerészeti szerz�dés

A házasságkötésemet követ� júliust három érdekes eset tette emlékezetessé, mindháromban ott lehettem Sherlock Holmes oldalán, és tanulmányozhattam a módszereit. Mindhárom esetr�l készítettem jegyzeteket, a címük: A második folt esete, A haditengerészeti szerz�dés esete és A fáradt kapitány esete. Az els�ben olyan komoly kérdések forogtak kockán, az országnak olyan neves családjai keveredtek bele, hogy még évekig nem hozhatom nyilvánosságra. Pedig Holmes minden vállalkozása közül ebben bizonyította következtetéses módszerének fölényét a legcsattanósabban, ebben vívta ki társainak leg�szintébb tiszteletét, �rzöm annak a beszélgetésnek a csaknem szó szerinti jegyz�könyvét, amelyben Dubuque úrnak, a párizsi rend�rség egyik vezet�jének, és Fritz von Waldbaumnak, az ismert danzigi szaktekintélynek elmagyarázta, mi történt valójában, mert a két úr másodrangú fontosságú kérdések megoldására pazarolta erejét. Majd ha beköszönt az új évszázad, talán történetünket is el lehet mondani. Éppen ezért most a második említett esetre térek rá. hiszen néhány pillanatra ez is létfontosságúnak látszott országunk számára, és számos részlete valóban egyedülállóan érdekessé teszi. Középiskolás koromban jó barátságban voltam egy Percy Phelps nev� fiúval. Nem volt nagy korkülönbség köztünk, két osztállyal járt fölöttem. Kit�n� képesség� fiú volt, minden megnyerhet� iskolai jutalmat bezsebelt, ösztöndíjjal jutott be az egyetemre, és Cambridge-ben is sikert sikerre halmozott. Ráadásul kit�n� összeköttetésekkel rendelkezett, már kisfiú korunkban is tudtuk róla, hogy anyai nagybátyja Lord Holdhurst. a híres konzervatív politikus. Az iskolában nem sok hasznát vette ennek az el�kel� rokonságnak: mi remek szórakozásnak tartottuk, ha megkergethettük a krikettpályán, ha megcsapkodhattuk a krikettkapu pálcáival. De minden megváltozott, mihelyt elvégezte az iskoláit. Hallottam valamit róla, hogy a jó fejének és a kit�n� összeköttetéseinek hála, remek állást kapott a külügyminisztériumban, de aztán még a létezésér�l is megfeledkeztem, míg a következ� levél eszembe nem juttatta:

Biarbrae, Woking Kedves Watson,

minden bizonnyal emlékszik még Phelpsre, az „ebihalra", aki akkor járt ötödikbe, amikor maga harmadikba. Lehet, hogy még azt is tudja, hogy a nagybátyám jóvoltából kit�n� állást kaptam a külügyminisztériumban, becsültek és tiszteltek, de most egy rettenetes szerencsétlenség véget vethet szépen ível� pályámnak.

Nincs értelme, hogy megírjam a szörny� esemény részleteit. Ha eleget tesz a kérésemnek, úgyis elmondhatom személyesen. Kilenc hétig ideglázban feküdtem, és még most is nagyon gyenge vagyok. Nem tudná-e elhozni hozzám a barátját, Mr. Holmest? Szívesen meghallgatnám, mi a véleménye az ügyr�l, bár az illetékesek azt mondják, hogy nincs mit tenni. Kérem, próbálja meg idecsábítani, mégpedig minél hamarabb. Rettenetes feszültségben élek, minden perc egy örökkévalóságnak látszik. Mondja meg neki, hogy nagyra becsülöm a képességeit, és csak azért nem fordultam hozzá hamarabb, mert a végzetes csapás óta szinte még nem is tértem magamhoz. Most újra tisztább a fejem, de el sem merem hinni, annyira félek a visszaesést�l. Olyan gyenge vagyok, hogy tollba mondom ezt a levelet is, mint az írásból láthatja. Kérem, próbálja meg magával hozni!

Hajdani iskolatársa Percy Phelps Volt ebben a levélben valami, ami szíven ütött: a szánalomra méltó esedezés, hogy Holmest vigyem magammal. Annyira meghatódtam, hogy egyedül is megpróbáltam volna mindent, bármilyen nehéznek ígérkezett is az ügy, de tudtam, hogy Holmes örömmel segít, olyan szívesen ad tanácsot,

amilyen szívesen fogadják. Feleségem egyetértett velem, azt mondta, hogy ne vesztegessük az id�t, haladéktalanul terjesszük Holmes elé az esetet. Egy órával a reggeli után ott voltam ismét a jól ismert Baker Street-i szobában. Holmes a kis asztalnál ült házikabátban, valami vegytani kísérletet végzett. A kékes fény� Bunsen-lámpa fölött vadul fortyogott valami a nagy retortában, a lepárolt cseppek egy kétliteres mér�edényben gy�ltek össze. A barátom alig nézett rám, amikor beléptem, és én, látva, hogy a kísérlet fontos, egy karosszékbe telepedtem, és vártam. Holmes néhány csepp vegyszert szippantott fel különböz� üvegekb�l a pipettájával, és a végén egy oldatot tartalmazó kémcs�vel állt meg az asztal mellett. Jobb kezében egy darabka lakmuszpapírt szorongatott. - Sorsdönt� pillanatra érkezett, Watson - mondta. - Ha a papír kék marad, minden rendben van. Ha pirosra változik, egy ember eljátszotta az életét. Beletette a papírt a kémcs�be. Nyomban piszkosvörösre változott a színe. - Gondoltam! - mondta. - Egy pillanat, és a rendelkezésére állok, Watson. A perzsa papucsban talál dohányt. Leült az íróasztalához, megírt néhány táviratot, átadta �ket az inasnak. Aztán a szemközti székbe vetette magát, fölhúzta a térdét, átkulcsolta hosszú, vékony lábszárát. - Közönséges kis gyilkosság - mondta. - Remélem, hogy maga érdekesebb dolgot tartogat a számomra. Maga valamilyen b�ntény viharmadara, Watson. Mir�l van szó? Átadtam neki a levelet. Nagy figyelemmel olvasta. - Nem sokat tudunk meg bel�le - jegyezte meg, és visszaadta. - Szinte semmit. - De a kézírás érdekes. - Nem � maga írta. - Tudom. Egy n� írta. - Nem! Biztosan férfi írta - kiáltottam. - N�i írás, méghozzá er�s akaratú n� írása. Tudja, a nyomozás kezdetén az is számít, hogy megtudtuk, hogy a barátja, szerencséjére vagy szerencsétlenségére, egy kivételes jellem� n�vel van közeli kapcsolatban. Máris érdekel ez az ügy. Ha maga is útra kész, indulhatunk Wokingba. Megnézzük a bajba keveredett diplomatát és a hölgyet, akinek a leveleit tollba mondja. Kedvezett nekünk a szerencse, még elértük a legközelebbi vonatot a Waterloo pályaudvaron, és egy óra múlva már Woking hangás rétjein és feny�fái közt sétáltunk. Biarbrae egy nagy parkban álló ház volt, alig néhány percre az állomástól. Beküldtük a névjegyünket, bevezettek minket egy szépen berendezett fogadószobába. Néhány perc múlva egy köpcös ember lépett be, és nagyon szívélyesen üdvözölt. Közelebb lehetett a negyvenhez, mint a harminchoz, de pirospozsgás képe, fürge szeme láttán inkább valamiféle kövérkés és haszontalan iskolás fiúnak tartotta az ember, mint férfinak. - Örülök, hogy eljöttek - mondta, és hevesen megrázta a kezünket. - Percy hajnal óta magukat emlegeti. Szegény fickó! Ez az utolsó szalmaszál. Az apja meg az anyja megkért, hogy fogadjam magukat. Nekik kínszenvedés volna beszélni err�l az eseményr�l. - A részleteket még nem ismerjük - mondta Holmes. - Látom, hogy maga nem tartozik a családhoz. Új ismer�sünk meglep�dött, de aztán végignézett magán, és nevetni kezdett. - Szóval észrevette az óraláncomon a J. H. bet�ket! - mondta. - Egy pillanatra azt hittem, hogy ez valami b�vészmutatvány. Joseph Harrison vagyok, és mivel Percy a húgomat, Annie-t veszi feleségül, mégiscsak rokonságba fogok kerülni vele. A húgom ott is van mellette, a szobájában, � ápolta az elmúlt két hónapban. De talán mehetnénk is, mert Percy már nagyon türelmetlen. Átmentünk egy másik szobába, nem messze a fogadószobától. Minden zugát, minden sarkát virágok díszítették, maga a szoba félig nappali, félig háló volt. Az ablakon beáradt a kert, a balzsamos nyári leveg� illatja, az ablak el�tti hever�n pedig egy sápadt, tör�dött fiatalember feküdt. Egy n� üldögélt mellette, és mikor beléptünk, felállt. - Elmenjek, Percy? - kérdezte. A férfi megfogta a kezét, hogy el ne mehessen. - Hogy van, Watson? - üdvözölt barátságosan. - Meg sem ismertem ezzel a nagy bajusszal, de azt hiszem, aga sem ismerne rám egykönnyen. Ha nem tévedek, ez Mr. Sherlock Holmes, a maga híres barátja. Gyorsan bemutattam �ket egymásnak. Leültünk. A köpcös férfi magunkra hagyott bennünket, de a húga ott maradt, fogta a beteg kezét. Érdekes n� volt, alacsonyabb és er�sebb a megszokottnál, a b�re gyönyör�, olajbarna, a szeme olaszosan nagy és sötét, a hajkoronája csodálatosan fekete. Mellette még sápadtabbnak, még megviseltebbnek látszott társának fehér arca.

- Nem akarok visszaélni a türelmükkel - mondta Phelps, és felült a hever�n. - Mindjárt a közepén kezdem. Szerencsés és boldog ember voltam, éppen n�sülni készültem, amikor ez a váratlan és végzetes balszerencse tönkretette az életemet. Watson alighanem elmondta, hogy a külügyminisztériumban dolgoztam, és a nagybátyám támogatásával gyorsan elég magas állásba jutottam. Mikor a nagybátyám a jelenlegi kormányban külügyminiszter lett, több titkos munkát rám bízott, és mivel mindig sikerrel oldottam meg a feladatot, jó véleménye volt tudásomról és tapintatomról. Körülbelül két hónappal ezel�tt, pontosan május 23-án behívott a dolgozószobájába, megdicsért, hogy jól végeztem a munkámat, és elárulta, hogy újabb bizalmas feladatot oszt ki rám.

- „Ez itt - mondta, és egy szürke irattekercset vett el� az asztalából - az Anglia és Olaszország közötti titkos szerz�dés eredeti példánya. A sajtó, sajnos, már megneszelt valamit a dologról. Nagyon fontos, hogy semmi további ne szivárogjon ki róla. A francia vagy az orosz nagykövetség óriási összeget fizetne, ha megtudhatná, mi van ebben az iratban. Ha nem volna elengedhetetlenül szükséges, hogy lemásoljuk, ki sem adnám a kezemb�l. Van íróasztal a szobájában?"

- „Van, uram." - „Fogja a szerz�dést, és zárja el. Kiadom az utasítást, hogy maga itt maradhat, mikor a

többiek elmennek, és akkor nyugodtan másolhatja, nem fogják kilesni a titkot. Ha elkészült a munkával, zárja el az eredetit is, a másolatot is, és holnap reggel személyesen adja át nekem." Fogtam az írást... - Bocsánat, egy pillanat! - mondta Holmes. - Négyszemközt beszélgettek? - Igen. - Nagy szobában? - Legalább kilencszer kilenc méteresben. - A szoba közepén? - Körülbelül. - Halkan? - A nagybátyám mindig nagyon halkan beszél. Én pedig szinte meg sem szólaltam. - Köszönöm - mondta Holmes, és lehunyta a szemét. - Kérem, folytassa. - Mindent úgy csináltam, ahogy mondta, és megvártam, hogy a többiek elmenjenek. Egy szobatársamnak, Charles Gorotnak volt valami hátralékos munkája. Magára hagytam, elmentem vacsorázni. Mire visszajöttem, már elment. Sietni akartam a munkámmal, tudtam, hogy Joseph - Mr. Harrison, akivel az el�bb találkoztak - a városban van, és hogy a tizenegyes vonattal utazik haza Wokingba. Szerettem volna elérni ezt a vonatot, ha lehetséges. Belenéztem a szerz�désbe, és láttam, hogy a nagybátyám nem túlzott, mikor végzetesen fontosnak nyilvánította. Nem akarok a részletekr�l beszélni, de annyit elárulhatok, hogy Nagy-Britannia és a hármas szövetség kapcsolatait szabályozza, és meghatározza, milyen politikát kövessen Anglia, ha a francia flotta er�sebb lesz a Földközi-tengeren, mint az olasz. Csak haditengerészeti kérdésekr�l volt szó benne. A végén a szerz�dést megköt� magas rangú megbízottak aláírása. Végigfutottam az egészet, aztán nekiültem a másolásnak. Hosszú irat volt, huszonhat cikkely, francia nyelven. Iparkodtam, ahogy csak tudtam, de kilenc órára csak kilenc cikkellyel készültem el, láttam, hogy a vonatomat már nem érhetem el. Szédültem, üres volt a fejem, talán a vacsora, talán az egész napi munka miatt. Egy csésze kávé talán felébresztene. A lépcs�házban, a portásfülkében egész éjszaka ül egy portás, � szokott kávét f�zni a túlórázó hivatalnokoknak a borszeszlámpáján. Csöngettem neki. Meglepetésemre egy asszony jelent meg a szobámban, egy középkorú, durva arcú, kötényes asszony. Azt mondta, hogy a portás felesége, � szokott takarítani. Megrendeltem a kávét. Még két cikkelyt lemásoltam, de álmosabb voltam, mint valaha. Felkeltem, sétáltam a szobában, hogy megmozgassam a lábam. A kávénak se híre, se hamva, el sem tudtam képzelni, hogy miért nem hozzák még. Kinyitottam az ajtót, kimentem a folyosóra, hogy utánanézzek. A szobámnak nincs más kijárata, csak ez a rosszul világított, keskeny folyosó. Íves lépcs�ben végz�dik, és a lépcs� tövében van a portás fülkéje. A lépcs�b�l egy pihen�nél egy másik folyosó ágazik el. Ez egy keskeny lépcs�ben folytatódik, az oldalbejárathoz vezet. Itt jönnek be a hivatalszolgák, de a hivatalnokok is, ha gyorsan be akarnak jutni a Charles Streetr�l. - Köszönöm, azt hiszem, hogy értem - mondta Sherlock Holmes. - Nagyon fontos, hogy ezt jól megjegyezze. Lementem a lépcs�n, és az el�csarnokban láttam, hogy a portás alszik a fülkéje mélyén, forr a víz a borszeszlángon, ki-kifröccsen a fazékból a földre. Már nyújtottam a karom, hogy felrázzam a portást, aki rendületlenül aludt, de egyszerre csak megszólalt a feje fölött a cseng�, és � felriadt.

- „Mr. Phelps?" - kérdezte csodálkozva. - „Lejöttem, hogy megnézzem, mi van a kávémmal." - „Feltettem a vizet, de elaludtam, uram - mondta, rám nézett, aztán fel a falra, a cseng�re, és

egyre döbbentebb képet vágott. - De ha maga itt van, uram, ki csengetett?" - „Ki csengetett? - kérdeztem. - Milyen cseng� ez?" - „A maga szobájának a cseng�je, uram."

Jeges kéz szorította össze a szívemet. Valaki van a szobámban, és a féltett írás az asztalon hever! Felrohantam a lépcs�n, végigszáguldottam a folyosón. A folyosó üres volt, Mr. Holmes, és üres volt a szoba is. Minden úgy volt, ahogy hagytam de a gondjaimra bízott irat elt�nt az asztalról. A másolat ott volt, de az eredeti elt�nt, Holmes felegyenesedett ültében, a kezét dörzsölte. Láttam, hogy nagyon kedvére való a történet. - És mit csinált? - kérdezte. - Rögtön tudtam, hogy a tolvaj az oldalkapu fel�li lépcs�n jött fel. Ha a másikon jön, találkozunk. - Biztos benne, hogy nem rejt�zködhetett egész id� alatt a szobában vagy a maga szavai szerint is nagyon rosszul világított folyosón? - Képtelenség. Még egy egér sem tudna ott megbújni. Nincs mi mögé elrejt�zni. - Köszönöm. Kérem, folytassa. - A portás a sápadt arcomról látta, hogy valami baj van, feljött velem a lépcs�n. Mind a ketten kirohantunk a folyosóra, leszaladtunk a Charles Streetre vezet� lépcs�n. Az oldalkapu csukva volt, de nem volt bezárva. Feltéptük, kiugrottunk az utcára. Világosan emlékszem, hogy a közeli templom órája hármat ütött. Háromnegyed tíz volt. - Ez fontos - mondta Holmes, és felírta a kézel�jére. - Koromsötét volt az éjszaka, meleg es� szemetelt. Egy lelket sem láttunk a Charles Streeten, de a sarkon, a Whitehallon nagy volt a forgalom. Ahogy voltunk, kalap-sapka nélkül kiszaladtunk a sarokra. A túlsó sarkon állt egy rend�r.

- „Betörés! - lihegtem. - Egy nagy érték� iratot loptak el a külügyminisztériumból. Nem látott valakit erre?"

- „Negyedóra óta vagyok itt, uram - mondta a rend�r. - Azóta egyvalaki járt erre, egy kockás kend�be burkolózó, magas, id�s asszony."

- „Az az én feleségem - mondta a portás. - Más nem járt erre?" -„Más nem." - „Akkor a másik úton ment a tolvaj" - kiabálta a portás, és megrángatta a kabátom ujját.

Nem tetszett nekem a dolog, és gyanakodni kezdtem, hogy mindenáron el akar távolítani innen. - „Nem tudom, uram. Láttam, hogy erre jön, de nem volt okom rá, hogy szemmel tartsam.

Sietett." - „Mennyi ideje látta?" - „Néhány perce." - „Öt percen belül?" - „Nem lehetett több, mint öt perce." - „Csak az idejét vesztegeti, uram, pedig minden perc számít - kiabálta a portás. - Szavamra

mondom, hogy a feleségemnek semmi köze az egészhez, jöjjön az utca másik végére! Ha nem jön, megyek egyedül!" - és már futott volna az ellenkez� irányba. Utánakaptam, elcsíptem a kabátja ujját.

- „Hol lakik?" - kérdeztem. - „Brixtonban. Ivy Street 16. - felelte. - Higgye el, hamis nyomot követ, Mr. Phelps. Jöjjön

az utca másik végére, hátha megtudunk valamit." Nem tehettem egyebet, megfogadtam a tanácsát. A rend�r is velünk tartott. Itt is nagyon forgalmas volt az utca, sok ember járt-kelt erre, de mindenki sietett, hogy behúzódjon valahova az es� el�l. Senki nem ácsorgott az utcán, senki sem tudott felvilágosítással szolgálni. Visszamentünk a minisztériumba, átkutattuk a lépcs�házat és a folyosót, de hiába. A szobába vezet� folyosót vajszín� linóleum borítja, nagyon jól látszanak rajta a lábnyomok. Gondosan megvizsgáltuk, de nem láttunk rajta idegen nyomot. - Egész este esett? - Hét órától fogva. - Hogyhogy a takarítón�, aki kilenc órakor ment be magához, nem sározott össze mindent a cip�jével?

- Jó, hogy szóvá teszi. Én is gondolkoztam rajta annak idején. A takarítón�k a portásfülkében leveszik a cip�jüket, és posztópapucsba bújnak. - Értem. Szóval nem láttak lábnyomokat, pedig es�s volt az id� aznap este. Rendkívül érdekesen bonyolódnak az események. És mit csinált? - A szobát is átkutattuk. Titkos ajtó nincs sehol. Az ablakok kilenc méterre vannak az utcától. Mindkét ablak belülr�l volt bezárva. A szoba sz�nyegborításos, tehát csapóajtó sem lehet benne. A mennyezet sima, fehér. A nyakamat teszem rá, hogy az, aki a papírokat elvitte, csak az ajtón juthatott be a szobába. - És a kandalló? - Nincs kandalló. Kályha van. A cseng�zsinór éppen az asztalom fölött lóg. Aki csengetett, oda kellett jönnie az asztalomhoz. És miért csenget az ilyen b�nöz�? Megoldhatatlan rejtély. - Az eset valóban szokatlan. És ezek után mit tett? Körülnézett a szobában, gondolom, hogy nem fedezi-e fel a betolakodó nyomait - szivarvéget, ottfelejtett keszty�t, hajt�t, valami apróságot. - Semmit sem találtam. - Nem érzett valamilyen szagot? - Nem is gondoltam rá. - Pedig a dohány szaga nagy segítség lehet. - Nem dohányzom, éppen ezért, gondolom, megéreztem volna, ha dohányszag van a szobában. Semmi sem volt, ami útbaigazíthatott volna. Egyetlen kézzelfogható valami akadt: az a tény, hogy a portás felesége, Mrs. Tangey elsietett a minisztériumból. A portás nem tudott magyarázatot adni a viselkedésére, csak azt mondta, hogy az asszony mindennap ilyen id� tájban szokott hazamenni. A rend�r meg én úgy éreztük, leghelyesebb azonnal megkeresni az asszonyt, hogy ne szabadulhasson meg a papíroktól, ha ugyan egyáltalán nála vannak. Ekkorra már a Scotland Yard is megtudta a dolgot, és egy nyomozó, Mr. Forbes meg is jelent, és nagy buzgalommal látott munkához. Kocsit béreltünk, félóra múlva már meg is érkeztünk a megadott címre. Egy fiatal lány nyitott ajtót, mint megtudtuk, Mrs. Tangey legid�sebb lánya. Az anyja még nem ért haza, így hát leültettek bennünket az utcai szobában. Tíz perc múlva kopogtak az ajtón, és itt követtük el az egyetlen komoly hibát, engem terhel érte a felel�sség. Nem mi nyitottunk ajtót, hanem a lány. Hallottuk, hogy mit mond: „Két ember vár magára az utcai szobában, anyám." Hallottuk, hogy valaki nyomban ezután végigszaladt a folyosón, Forbes felrántotta az ajtót, berohantunk a hátsó szobába vagy inkább konyhába. Sajnos, az asszony megel�zött minket. Dacos tekintettel nézett ránk. de amikor megismert, leesett az álla.

- „Mr. Phelps az irodából!" - kiáltotta. - „Miért, mit gondolt, hogy kik vagyunk? Miért akart elszökni el�lünk?" - kérdezte a társam. - „Azt hittem, hogy a végrehajtó - mondta. - Meggy�lt a bajunk egy keresked�vel." - „Nem valami ügyes kibúvó - mondta Forbes. - Minden okunk megvan rá, hogy

feltételezzük, hogy maga egy fontos iratot elhozott a külügyminisztériumból, és most azért szaladt be ide. hogy megszabaduljon t�le. Velünk kell jönnie a Scotland Yardra, meg fogják motozni." Hiába tiltakozott, hiába rúgkapált, kocsiba ültettük, és útnak indultunk. El�bb természetesen kikutattuk a konyhát, belenéztünk a t�zhelybe, hogy nem égette-e el a papírokat, amíg néhány pillanatra egyedül volt. Nem láttunk sem papírfoszlányokat, sem iratra valló hamut. A Scotland Yardon tüstént átadtuk egy n�i nyomozónak. Halálra válva vártam, hogy mit fog mondani. Az iratnak se híre, se hamva. Ekkor éreztem el�ször, milyen kétségbeejt� a helyzetem. Eddig csinálhattam valamit, nem értem rá tépel�dni. Annyira bíztam benne, hogy visszaszerzem a szerz�dést, hogy nem is gondoltam rá, mi lesz, ha nem sikerül. Most már nem tehettem semmit, nyugodtan gondolkozhattam a helyzetemr�l. Iszonyatos volt! Watson a megmondhatója, hogy már az iskolában is túlérzékeny, ideges kölyök voltam. Ilyen a természetem. Nagybátyámra gondoltam, a minisztertársaira, a szégyenre, amit rájuk hoztam, de magamra is, a szeretteimre is. Rettenetes balszerencse áldozata voltam, de hiába, ha egy ország érdeke forog kockán, a balszerencse is megbocsáthatatlan. Tönkretettem magam, szégyenteljesen és jóvátehetetlenül tönkretettem. Nem is tudom, mit csináltam. Azt hiszem, hogy valami kínos jelenetet rendeztem. Homályosan emlékszem, hogy körülálltak a tisztvisel�k, csitítgatni próbáltak. Az egyikük kivitt a Waterloo pályaudvarra, és felültetett a wokingi vonatra. Azt hiszem, egészen hazáig kísért volna, ha nem találkozunk össze a vonatnál a közelünkben lakó Ferrier doktorral. Az orvos igen kedvesen a véd�szárnyai alá vett, és jól tette, mert a wokingi állomáson kitört rajtam a roham, és valósággal �rjöngtem, mire hazaértünk. Elgondolhatja, mit éreztek az otthoniak, amikor a doktor csengetése felverte �ket álmukból, és látták, milyen állapotban vagyok. Szegény Annie-nek és anyámnak majd meghasadt a szíve. Ferrier doktornak elmondott a nyomozó egyet-mást a pályaudvaron, tehát be tudott számolni róla, mi történhetett, és ez a beszámoló nem nyugtatta meg a kedélyeket. Nyilvánvaló volt. hogy elég sokáig

fogok betegeskedni, éppen ezért szegény Josephet kitették ebb�l a szép szobából, ezt rendezték be nekem betegszobának. Kilenc hétig feküdtem itt eszméletlenül vagy az idegláztól tébolyodottan. Csak Miss Harrison ápolásának és az orvos gondosságának köszönhetem, hogy egyáltalán beszélhetek magukkal. Miss Harrison egész áldott nap velem volt, éjszaka pedig egy ápolón� viselte a gondomat, mert �rjöngésemben mindenre képes voltam. Lassan kezdett tisztulni az agyam, de csak az utolsó három napban tért vissza az emlékez�tehetségem. Bár néha azt szeretném, ha sohasem tért volna vissza. Mihelyt magamhoz tértem, táviratoztam a nyomozást vezet� Mr. Forbesnak. El is jött hozzám, és elmondta, hogy minden fáradozásuk ellenére sem bukkantak nyomra. Ízekre szedték a portást és a feleségét, de nem jutottak vele sehova. Aztán az ifjú Gorot-t kezdték gyanúsítani, azt, aki aznap este valamilyen hátralékos munkája miatt benn maradt egy ideig a minisztériumban. Semmi sem szólt ellene, csak az, hogy sokáig benn maradt, és hogy francia neve van. De én csak akkor láttam munkához, amikor Gorot elment, és ez a hugenotta �sökt�l származó fiatalember éppen olyan angol érzés� és neveltetés�, mint bármelyikünk. Semmi terhel� adatot nem találtak, ezt a szálat is el kellett ejteni. Maga az utolsó mentsváram, Mr. Holmes. Ha maga sem tud segíteni rajtam, elveszítem az állásom is, a becsületem is. A beteget kifárasztotta a hosszú szónoklat, visszahanyatlott a párnáira, a gondvisel�je egy pohárka er�sít� orvosságot adott neki. Holmes szótlanul ült, a fejét hátravetette, a szemét lehunyta - más talán azt hihette, hogy nem is figyel, de én tudtam, hogy ez a legteljesebb összpontosítás jele. - A beszámolója olyan alapos volt - mondta végül -, hogy csak egy-két kiegészít� kérdést kell feltennem. Egy dolog mindenesetre nagyon fontos. Említette-e bárkinek is. hogy milyen munkát kell elvégeznie? - Senkinek. - Mondjuk Miss Harrisonnak? - Nem. Nem is voltam itthon a megbízatás és a munka megkezdése közötti id�ben. - És egyetlen ismer�se sem kereste fel véletlenül? - Egyetlenegy sem. - Tudták az ismer�sei, hogyan juthatnak be magához a minisztériumba? - Tudták. Én magam mutattam meg nekik. - De ha nem szólt nekik a dologról, úgyis hiábavaló az érdekl�désem. - Nem szóltam senkinek. - Mit tud a portásról? - Semmit, csak azt. hogy kiszolgált katona. - Melyik ezredben szolgált? - Ezt véletlenül tudom. A Coldstream gárdaezredben. - Köszönöm. Forbestól bizonyára megtudhatom az összes részleteket. A rend�rség kit�n�en össze szokta szedni az adatokat, de nem mindig használja fel �ket kell�képpen. De hogy ez a rózsa milyen szép! Megkerülte a hever�t, odament a nyitott ablakhoz, megemelte egy moharózsa lehajló ágát, lenézett erre a csodálatos vörös és zöld színfoltra. Ez még az én számomra is újdonság volt, hiszen eddig sohasem tapasztalhattam, hogy érdeklik a természet szépségei. - A vallás az a terület, ahol a következtetések a legfontosabbak - mondta, és nekid�lt az ablaktáblának. - A gondolkozó ember akár tudománnyá is emelheti. A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betev� falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyén ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekb�l a virágokból. Percy Phelps és a hölgy csodálkozva nézett Holmesra, és szavai hallatán kiült az arcukra a csalódás. Holmes, az ujjai közt szorongatva a rózsát, álmodozott. A hölgy néhány másodperc múlva odafordult hozzá. - Maga szerint, Mr. Holmes, van remény rá, hogy megoldódik ez a rejtély? - kérdezte egy kicsit talán éles hangon. - Ó, a rejtély! - mondta Holmes, aki úgy látszik, újra ráeszmélt a nyers valóságra. - Nem tagadhatom, az eset nagyon homályos és bonyolult, de megígérhetem, hogy megvizsgálom az ügyet, és tudatni fogom, ha valami figyelemre méltóra bukkanok. - Van valamilyen nyom, amin elindulhat? - Hét nyomot is találtam az elbeszélésben, de még nem nyilatkozhatom róluk, meg kell vizsgálnom �ket. - Gyanúsít valakit? - Magamat gyanúsítom ... - Tessék?!

- ... hogy túl gyorsan vonom le a következtetéseimet. - Menjen vissza Londonba, és vizsgálja meg a nyomokat. - Kit�n� tanács, Miss Harrison - mondta Holmes, és máris indult. - Azt hiszem, Watson, nem is tehetnénk okosabbat. Ne tápláljon indokolatlan reményeket, Mr. Phelps. Nagyon szövevényes ez az ügy. - Izgatottan várom vissza magukat - mondta a diplomata. - Holnap is ezzel a vonattal fogok érkezni. Sajnos, valószín�leg kedvez� hírek nélkül. - Isten áldja meg, hogy eljön! - mondta betegünk. - Valósággal újjászülettem, mert tudom, hogy mégis történik valami. Kaptam egy levelet Lord Holdhurst-t�l is. - Mit ír? - Hidegen írt, de nem gorombán, bár azt hiszem, hogy csak a súlyos betegségemre való tekintettel. Megint elmondta, milyen fontos a dolog, és hozzátette, hogy a jöv�mr�l - természetesen az elbocsátásomat érti - csak felgyógyulásom után döntenek, és hogy még jóvá-tehetem a hibámat. - Nagyon értelmes és tapintatos határozat - mondta Holmes. - Induljunk, Watson, sok munka vár ránk Londonban. Joseph Harrison vitt ki minket az állomásra, és nemsokára már a portsmouth-londoni vonaton száguldottunk. Holmes a gondolataiba mélyedt, és jóformán meg sem szólalt Clapham Junction állomásig. - Szívderít� ezen az emelt pályán érkezni Londonba, letekinteni a mélybe, a házakra. Azt hittem, hogy tréfál, mert a látvány elég elszomorító volt. de Holmes megmagyarázta a dolgot. - Nézze csak azokat a többi háztet� fölé magasodó nagy épülettömböket. Szigetek a palaszín� tengeren! - Iskolák. - Világítótornyok, barátom! A jöv� fényjelei! Száz és száz kis magot tartalmazó gubók, bel�lük fog megszületni az új, a jobb, a bölcsebb Anglia. Remélem, hogy ez a Phelps nem iszik. - Nem hinném. - Én sem. De minden lehet�séggel számolnunk kell. Szörny� örvénybe került szegény fiú, és nem tudom, kitudjuk-e cibálni bel�le. Mi a véleménye Miss Harrisonról? - Határozott n�. - Igen, de igazán derék teremtés, ha nem tévedek. Egy Northumberland vidéki vasiparos gyereke � is, a bátyja is. Phelps télen járt arra, akkor jegyezte el, és most a lány lement hozzájuk, hogy megismerkedjen Phelps szüleivel. A bátyja elkísérte. Mikor a baj megtörtént, a lány Wokingban maradt, hogy ápolhassa a szerelmesét, és ez a Joseph éppen elég jól érzi magát ahhoz, hogy � is megüljön egy kicsit. Láthatja, hogy máris nyomoztam utánuk a magam szakállára. De ma aztán még több dolgot meg kell tudnunk. - A betegeim ... - kezdtem. - Ö, ha a maga orvosi esetei érdekesebbek-, mint az én eseteim ... - mondta Holmes kesernyésen. - A betegeim nyugodtan várhatnak egy-két napig, ezt akartam mondani. Ez az év legnyugalmasabb része. - Nagyszer�! - tért vissza Holmes jókedve. - Akkor együtt dolgozhatunk. El�ször talán Forbest kellene felkeresnünk. T�le megtudhatjuk mindazokat a részleteket, amelyekre szükségünk van. és kitapasztalhatjuk, merr�l közelíthetjük meg ezt a rejtélyt a legkönnyebben. - Azt mondta, hogy vannak nyomok, amiken elindulhat. - Több nyom is van, de csak további vizsgálatokkal dönthetjük el, melyik mit ér. Legnehezebb a cél és értelem nélküli b�ntetteket kideríteni. Ennek a b�ntettnek célja és értelme van. Ki húzhat hasznot bel�le? A francia nagykövet, az orosz nagykövet, aztán azok, akik el akarják adni nekik a zsákmányukat, és végül Lord Holdhurst. - Lord Holdhurst! - Elképzelhet� olyan helyzet, hogy egy államférfi örül, ha egy ilyen okmány véletlenül megsemmisül. - De nem az olyan becsületes államférfi, mint Lord Holdhurst! - Természetesen ez csak egy lehet�ség a sok közül, de figyelembe kell vennünk. Még ma felkeressük a nemes lordot, megnézzük, tud-e valami érdekeset mondani. A nyomozásunk egyébként máris megindult. - Máris? - Igen. A wokingi állomásról táviratoztam minden londoni esti lapnak. Mindegyikben meg fog jelenni ez a hirdetés.

Egy zsebkönyvb�l kitépett lapot adott át nekem. Ez volt rajta ceruzával írva: „Tíz font jutalom. - Milyen számú bérkocsi tett le utast május 23-án este háromnegyed tízkor a külügyminisztérium Charles Street-i ajtajában vagy közelében. Értesítéseket Baker Street 221/B címre." - Annyira biztos benne, hogy a tolvaj bérkocsin érkezett? - Ha nem, semmi baj. De ha Mr. Phelps igazat mond, és a szobában és folyosón nincs búvóhely, kívülr�l kellett bejönnie a tolvajnak. És ha kívülr�l jött, és - bármilyen es�s volt is az este - mégsem hagyott nedves nyomokat a linóleumon, több mint valószín�, hogy kocsin érkezett, mert a linóleumot alig néhány perccel a távozása után vizsgálták meg. Igen. azt hiszem, joggal következtethetünk bérkocsira. - Valószín�nek látszik. - Ez az egyik nyom, amir�l beszéltem. Ezen a nyomon is eljuthatunk valahova. Aztán ott van a cseng�, az egész eset legérdekesebb eleme. Miért szólalt meg a cseng�? Szemtelenségb�l csöngetett-e a tolvaj? Vagy volt vele valaki, aki meg akarta akadályozni a b�ntényt? Vagy véletlenül csöngettek? Vagy talán . . .? Visszasüppedt feszült és elmélyült töprengésébe, és én aki minden kedélyhullámzását jól ismertem, tudtam, hogy valamilyen új lehet�ség jutott az eszébe. Három óra húsz perckor érkeztünk meg Londonba, gyorsan megebédeltünk a pályaudvaron, és azonnal a Scotland Yardra siettünk. Holmes Forbesnak is táviratozott, és Forbes már várt is ránk. Rókakép� kis ember volt, az arckifejezése értelmes, de egy csöppet sem barátságos. A lehet� legh�vösebben fogadott bennünket, kivált mikor megtudta, mi járatban vagyunk. - Hallottam már a módszereir�l, Mr. Holmes - mondta mogorván. - Szívesen felhasználja mindazt, amit a rend�rségt�l megtudhat, és aztán maga oldja meg az ügyet, és megszégyeníti a rend�rséget. - Éppen ellenkez�leg! - mondta Holmes. - Az ötvenhárom legutóbbi ügyemben csak négyszer említették meg a nevemet, negyvenkilencszer a rend�rségnek jutott minden dics�ség. Maga még fiatal és gyakorlatlan, talán ezért nem tudja mindezt. De ha jó munkát akar végezni, velem dolgozzon, ne ellenem. - Köszönettel vennék egy-két jó ötletet - mondta megváltozott hangon a nyomozó. - Mert eddig nem sok dicséretet kaptam ezért az ügyért. - Mit csinált ez idáig? - Állandóan figyeljük Tangeyt, a portást. A test�rségt�l kit�n� bizonyítvánnyal szerelt le, mi sem találtunk semmi gyanúsat a viselkedésében. De a felesége gyanús alak. Azt hiszem, hogy többet tud a dologról, mint az ember gondolná. - �t is szemmel tartják? - Egy nyomozón�t rászabadítottunk. Mrs. Tangey iszik, és a nyomozón� kétszer is vele volt, mikor jól elázott, de semmit sem tudott kiszedni bel�le. - Hallom, hogy végrehajtó járt náluk. - Igen, de mindent kifizettek. - Honnan szereztek pénzt? - Tisztességes úton. Éppen esedékes volt az ember test�rségi nyugdíja. És semmi jele, hogy nagyobb összeg� pénzt szereztek. - Mivel magyarázta, hogy ö jelent meg Mr. Phelps csengetésére, és nem a férje? - Azt mondta, hogy nagyon fáradt volt a férje, segíteni akart neki. - Igaz lehetett, hiszen nem sokkal kés�bb alva találták a portást a fülkéjében. Tehát semmi terhel� adat nem szól ellenük, hacsak az asszony rossz szokásai nem. Megkérdezte, miért sietett el aznap éjszaka? Még a rend�rnek is felt�nt, hogy mennyire sietett. - Kés�bb indult, mint máskor, haza akart menni. - Nem mondta neki, hogy különös, hogy Mr. Phelps és maga hamarabb érkeztek meg hozzájuk, mint �, pedig húsz perccel kés�bb indultak? - Azt felelte, hogy ennyi különbség van a bérkocsi és az omnibusz között. - Mit mondott, miért rohant a konyhába, mikor hazaért? - Mert ott volt a pénzé, fizetni akart a végrehajtónak. - Mindenre tud válaszolni. Megkérdezte t�le, hogy nem találkozott-e valakivel vagy nem látott-e valakit eltávozásakor a Charles Streeten ácsorogni? - Csak a rend�rt látta. - Látom, elég alaposan kikérdezte. Mit csinált még? - Kilenc hét óta követjük Gorot-t, azt a másik tisztvisel�t. Semmi sem szól ellene. - És még mit csinált?

- Mást nem nagyon tudtunk. Semmi nyom, amin elindulhatnánk. - Van valami elképzelése róla, miért szólalt meg a cseng�? - Be kell vallanom, hogy képtelen vagyok választ adni rá. Hidegvér� fickó lehetett, akárki volt is, hogy � maga riasztotta a házat. - Igen, ez legalábbis meglep�. Köszönöm a tájékoztatást. Értesíteni fogom, ha a kezére játszhatom a tettest. Mehetünk, Watson! - Hova megyünk? - kérdeztem, mikor elhagytuk az épületet. - Elbeszélgetünk Lord Holdhurst miniszter úrral, Anglia eljövend� miniszterelnökével. Szerencsénkre Lord Holdhurst még a hivatali szobájában tartózkodott a Downing Streeten, és mihelyt Holmes beküldte neki a névjegyét, bevezettek hozzá. Az államférfi a rá jellemz� régimódi udvariassággal fogadott bennünket, a kandalló mellé ültetett egy-egy pompás karosszékbe. Elnéztem vékony, magas alakját, szellemes, határozott arcát, korán meg�szült, hullámos haját, ahogy megállt kett�nk közt a kandalló el�tti kis sz�nyegen, és arra gondoltam, hogy ritka jelenséget látok, egy olyan nemesembert, aki valóban nemes. - Nagyon jól ismerem a nevét. Mr. Holmes - mondta mosolyogva. - És nem tagadhatom, azt is tudom, mi járatban vannak. Csak egy olyan eset történt ebben a házban, ami méltó a maga figyelmére. Kinek a megbízásából kerestek fel, ha szabad kérdeznem? - Mr. Percy Phelps kérésére - felelte Holmes. - Az én szerencsétlen unokaöcsém! Ez a rokonság természetesen még lehetetlenebbé teszi számomra, hogy megpróbáljam elpalástolni a történteket. Sajnos, ez a szerencsétlen eset nagyon kedvez�tlenül fogja alakítani hivatali pályafutását. - És ha megkerül a szerz�dés? - Az mindent megváltoztatna. - Szeretnék néhány kérdést intézni magához, Lord Holdhurst. - Örömmel adok felvilágosítást mindenr�l, amir�l csak tudok. - Ebben a szobában adta ki az utasítást a szerz�dés lemásolására? - Igen. - Ezek szerint aligha hallgathatták ki. - Elképzelhetetlen. - Említette bárkinek is, hogy szándékában van lemásoltatni a szerz�dést? - Senkinek és soha. - Egészen biztos benne? - A lehet� legbiztosabb. - Ha maga sem beszélt a dologról semmit és Mr. Phelps sem, senki sem tudhatott róla, vagyis a tolvaj véletlenül jelent meg Phelps szobájában. Felismerte a lehet�séget, és élt is vele. Az államférfi elmosolyodott. - Ez már nem az én szakterületem. Holmes gondolkozott egy pillanatig. - Még egy nagyon fontos kérdést szeretnék megbeszélni magával - mondta. - Tudomásom szerint tartott t�le. hogy kínos következményei lesznek, ha a szerz�dés részletei kiszivárognak. Most elkomorult az államférfi kifejezésteljes arca. - Nagyon kínos következményei. - És bekövetkezett-e, amit�l tartott? - Eddig még nem. - Tegyük fel, hogy a szerz�dés eljut a francia vagy az orosz nagykövetségre. Meg fogja ezt tudni valamib�l? - Meg bizony - mondta fanyar ábrázattal Lord Holdhurst. - Majdnem tíz hét telt el, és nem történt semmi. Feltételezhet�-e, hogy a szerz�dés valamilyen ok miatt nem jutott el hozzájuk? Lord Holdhurst megvonta a vállát. - Aligha tételezhetjük fel, Mr. Holmes, hogy a tolvaj azért vitte el a szerz�dést, hogy otthon bekeretezze és kiakassza. - Talán nagyobb összeget akar kicsikarni. - Ha sokáig vár. semmit sem fog kapni. Néhány hónap múlva már nem lesz titok a szerz�dés tartalma. - Ez nagyon fontos - mondta Holmes. - Elképzelhet�, hogy a tolvaj hirtelen megbetegedett.

- Csak nem ideglázra gondol? - kérdezte a miniszter, és fürkészve nézett Holmesra. - Semmi ilyesfélét nem mondtam - felelte Holmes rendíthetetlen nyugalommal. - De már így is túl sokáig vettük igénybe drága idejét. Ideje, hogy jó napot kívánjunk.

- Én pedig sikeres nyomozást kívánok, akárki legyen is a tolvaj - mondta a nemes férfi, meghajolt, és kikísért bennünket. - Kit�n� ember - mondta Holmes, mikor kiértünk a Whitehallra. - De meg kell küzdenie az állásáért. Nem valami gazdag, és adósságai is vannak. Nyilván észrevette, hogy a cip�jét újra talpalták! Nos, Watson. visszaadom magát hivatásának. Ma már én sem csinálok semmit, hacsak a hirdetésemre nem jön válasz. Nagyon lekötelezne, ha holnap újra lejönne velem Wokingba. Azzal a vonattal mehetnénk, amelyikkel ma. Másnap reggel találkoztunk is, lementünk Wokingba. Holmest azt mondta, hogy a hirdetésre nem jött válasz, és hogy semmi érdekeset sem tudott meg az ügyr�l. Olyan mozdulatlan volt az arca, mint egy indiáné, ezúttal sem tudtam leolvasni róla, hogy meg van-e elégedve a dolgok állásával vagy sem. Emlékszem, a Bertillon-féle mérési módszerekr�l beszélgettünk, és Holmes lelkesen magasztalta a francia tudóst. Ügyfelünkre most is tegnapi áldozatos ápolón�je vigyázott, és a beteg sokkal jobban volt. Föl is kelt a hever�r�l, méghozzá könnyedén, mikor beléptünk, izgatottan üdvözölt bennünket, és megkérdezte: - Van valami újság? - Sajnos, ahogy számítottam is rá, nem hoztam semmi kedvez� hírt - mondta Holmes. - Beszéltem Forbesszal, felkerestem a nagybátyját, elindítottam a nyomozást néhány szálon. Talán mehetünk vele valamire. - De azért nem adta föl a reményt? - Szó sincs róla. - Áldja meg az isten ezekért a szavakért! - mondta Miss Harrison. - Ha van bennünk türelem, ha van bennünk lelkier�, ki fog derülni az igazság. - Akkor mi több újságot mondhatunk magának, mint maga nekünk - mondta Phelps, és visszaült a hever�re. - Reméltem, hogy történik valami. - Volt egy kis kalandunk az éjszaka, és könnyen baj lehetett volna bel�le - mondta Phelps elkomoruló arccal, és mintha félelem villant volna meg a szemében. - Kezdem azt érezni, hogy akaratlanul is egy hatalmas összeesküvés középpontjába kerültem, és nemcsak a becsületemre, hanem az életemre is törnek. - Ne mondja! - kiáltotta Holmes. - Hihetetlenül hangzik, mert tudomásom szerint nincsenek ellenségeim. Mégis erre kell gondolnom az éjszaka történtek után. - Mondja el, kérem. - Tegnap volt az els� nap, hogy éjszaka nem volt mellettem ápolón�. Sokkal jobban éreztem magam, úgy gondoltam, hogy megleszek nélküle. De azért égett egy kis lámpa a szobámban. Két óra tájban felületes alvásomból valami kis zaj felébresztett. Olyasféle zaj volt, mintha egér rágná az ablakdeszkát. Figyeltem a hangot, és azt hittem, hogy valóban ez az oka. De egyszerre csak hangosabb lett, és éles, fémes kattanást hallottam az ablak fel�l. Csodálkozva ültem fel. Semmi kétségem sem volt, hogy mi okozta a zajt. A halk zörgést az, hogy valaki egy szerszámot dugott be az ablaktáblák közé, a hangos csattanást pedig az, hogy a zár nyelvét visszanyomta. Körülbelül tíz percig nem történt semmi, mintha arra várt volna a betolakodó, hogy felébredek-e a zajra. Aztán gyenge nyikorgást hallottam, mert valaki óvatosan felhúzta az ablakot. Az idegeim már nem a régiek, nem bírtam tovább. Kiugrottam az ágyból, feltéptem a fa ablaktáblát. Egy ember kuporgott az ablakban. Nem nagyon nézhettem meg, mert egy szempillantás alatt elt�nt. Valami köpenybe burkolózott, még a fél arcát is eltakarta. Csak egy dolgot láttam tisztán, azt, hogy fegyver van a kezében. Hosszú késnek néztem. Megvillant a kezében, mikor sarkon fordult és futásnak eredt. - Nagyon érdekes - mondta Holmes. - És mit csinált utána? - Ha er�sebb volnék, kiugrottam volna az ablakon, hogy üldöz�be vegyem. Így csak a cseng� zsinórját cibáltam meg. felvertem a házat. Nem valami gyorsan, mert a cseng� a konyhában szól. a cselédség pedig odafent alszik. Kiabáltam is. Joseph meghallotta, lejött, és szólt a többieknek. Joseph és a lovász találtak is néhány lábnyomot az ablak alatt, de az id� mostanában olyan száraz volt, hogy nem követhették a nyomokat a f�ben. De az út fel�li fakerítésen, azt mondják, van valami sérülés, valaki átmászhatott rajta, az egyik léc le is tört. Nem szóltam semmit sem a helybeli rend�rségnek, mert el�ször is a maga véleményét akartam hallani. Phelps elbeszélése elképeszt� hatással volt Holmesra. Barátom felpattant a székéb�l, és fel-alá szaladgált a szobában, nem tudott parancsolni az idegeinek. - A baj ritkán jár egyedül - mondta Phelps mosolyogva, bár látni lehetett rajta, hogy az éjszakai kaland nagyon megviselte.

- Magának jól kijutott mindenb�l - mondta Holmes. - Körül tudná járni a házat velem? - Talán jót tenne egy kis napfény. Joseph is elkísér minket. - Én is - mondta Miss Harrison. - Sajnos, nem lehet - mondta Holmes, és a fejét rázta. - Kérem, hogy maradjon itt. ne mozduljon a székéb�l. Miss Harrison elégedetlen arccal ült le. A bátyja velünk tartott, négyesben indultunk útnak. Átmentünk a fiatal diplomata ablaka el�tti gyepre. Valóban láttunk is lábnyomokat a virágágyban, de reménytelenül elmosódottak és kuszák voltak. Holmes egy pillanatra leguggolt a nyomok mellé, de aztán megvonta a vállát, és felállt. - Ebb�l nem sokat olvashatunk ki - mondta. - Járjuk körül a házat, gondolkozzunk, miért éppen ezt az ablakot választotta a betör�. Azt hinné az ember, hogy a fogadószoba és az ebédl� nagy ablakait ígéretesebb kiindulási pontnak tartja. - De oda az útról jobban be lehet látni - mondta Joseph Harrison. - Igen. persze. De ezzel az ajtóval is kísérletezhetett volna. Milyen ajtó ez? - Oldalbejárat, a személyzetnek és a szállítóknak. Éjszakára természetesen be van zárva. - Próbáltak-e máskor is betörni a házba? - Soha - mondta Phelps. - Sok ezüstnem�jük van? Vagy bármi, amire különösebben fájni szokott a betör�k foga? - Semmi komoly érték. Holmes zsebre vágta a kezét, hozzá nem is ill� nemtör�dömséggel járta körül a házat. Odaszólt Joseph Harrisonnak: - Hallom, hogy egy helyen a kerítést is megrongálta a betör�. Mutassa meg, kérem, hol. Harrison a kerítéshez vezetett bennünket. Az egyik lécb�l valóban letörtek egy darabot. Egy szilánk még ott fityegett a törés helyén. Holmes leszakította, és gondosan szemügyre vette. - Gondolja, hogy ezt tegnap este törték le? A törés elég réginek látszik. - Lehet, hogy igaza van. - És semmi jele, hogy a túloldalon leugrott valaki. Ezzel nem megyünk sokra. Térjünk vissza a hálószobába, és beszéljük meg a dolgot. Percy Phelps nagyon lassan járt, jövend� sógora karjára támaszkodott. Holmes gyorsan lépkedett a f�ben, sokkal hamarabb értünk vissza a hálószoba nyitott ablakához, mint �k ketten. - Miss Harrison - mondta Holmes a lehet� legkomolyabban -, kérem, ne mozduljon el ma err�l a helyr�l. Történjen bármi, ne hagyja el ezt a helyet. Életbevágóan fontos. - Megteszem, ha akarja, Mr. Holmes - mondta a lány meglep�dve. - És ha lefekszik, zárja be ennek a szobának az ajtaját kívülr�l, és vigye el a kulcsot. Ígérje meg, hogy megteszi! - És mi lesz Percyvel? - Velünk jön Londonba. - És én maradjak itt? - Az � kedvéért. Neki segít vele. Gyorsan ígérje meg! A lány bólintott. Most érkezett meg a másik két ember. - Mit búslakodsz itt, Annie? - kérdezte a bátyja. - Gyere ki a napra! - Köszönöm, Joseph, de inkább nem mennék. Fáj egy kicsit a fejem, és itt jó h�vös van. - Mit tegyünk, Mr. Holmes? - kérdezte Percy Phelps. - Utánajárunk ennek a dolognak is, de ne feledkezzünk meg a fontosabbikról. Nagy segítséget jelentene számomra, ha velünk tudna jönni Londonba. - Most mindjárt? - Amennyi id� alatt el tud készülni. Mondjuk egy óra múlva. - Elég er�snek érzem magam. Csakugyan segítek vele valamit? - Nagyon sokat. - Azt akarja, hogy Londonban töltsem az éjszakát? - Éppen erre szerettem volna kérni. - És ha az éjszakai látogató visszatér, csodálkozva fogja látni, hogy a madár kirepült a kalitkából. Mindnyájan a maga kezében vagyunk, Mr. Holmes, csak mondja meg, hogy mit tegyünk. Talán Joseph is velünk jöhetne, hogy a gondomat viselje. - Nem szükséges, hiszen Watson orvos, majd � ellátja magát. Ha szabad, megebédelünk itt, és aztán hármasban indulunk Londonba. Minden úgy történt, ahogy Holmes elrendezte, éppen csak Miss Harrison nem jött le a hálószobából - De hiszen ezt is Holmes kérte. Nem értettem, mi célja van ezeknek a hadm�veleteknek, ha csak az nem, hogy elválassza egymástól a hölgyet és Phelpset, aki olyan jól érezte magát, és akit

annyira felvillanyozott az utazás, hogy velünk ebédelt a ház ebédl�jében. De Holmes még egy meglepetést tartogatott nekünk, mert amikor az állomásra értünk, felültetett minket a vonatra, és nyugodt hangon azt mondta, hogy neki esze ágában sincs eljönni Wokingból. - Egy-két dolognak utána szeretnék nézni, miel�tt elmegyek innen - mondta. - A maga távolléte, Mr. Phelps, meg fogja könnyíteni a munkámat. Nagyon hálás lennék, Watson, ha Londonba érve nyomban a Baker Streetre vinné a barátunkat. Maradjon vele, míg haza nem érek. Szerencse, hogy régi iskolatársak, nyilván lesz mit mesélniük egymásnak. Mr. Phelps a vendégszobában alhatna. Reggeli idejére én is hazaérek, mert van egy vonat, amelyik reggel nyolckor van a Waterloo pályaudvaron. - És mi lesz a londoni nyomozással? - kérdezte Phelps panaszosan. - Arra holnap is ráérünk. Azt hiszem, hasznosabb munkát végezhetek most itt. - Mondja meg a többieknek a Biarbrae-ban, hogy holnap este remélhet�leg hazatérek - mondta Phelps, mikor a vonat megindult. - Nem hiszem, hogy eljutok oda - mondta Holmes, és barátságosan integetett a kigördül� vonat után. Phelps és én megbeszéltük a dolgot útközben, de egyikünk sem tudott kielégít� magyarázatot adni a legfrissebb fejleményekre. - Azt hiszem, hogy a tegnap esti betörésr�l akar megtudni valamit, ha ugyan betörés volt. De én nem hiszem, hogy tolvaj kísérletezett nálunk. - Hanem mit hisz? - Lehet, hogy a gyenge idegeim miatt, de az az érzésem, hogy valami nagy politikai cselszövény közepébe kerültem, és isten tudja, miért, de az életemre törnek az összeesküv�k. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de vegye csak szemügyre a tényeket! Miért akar valaki éppen az én hálószobámba betörni, ahol semmiféle zsákmányra nincs reménye? És miért van egy hosszú kés a kezében? - Nem feszít�vas volt az, amit látott? - Nem, kés volt. Tisztán láttam a pengét, ahogy megvillant. - De miért törne valaki a maga életére? - Igen, ez itt a kérdés. - Lehet, hogy Holmes is éppen ezt gondolja, és akkor mindjárt érthet�, amit tesz. Ha magának igaza van, és � kézre tudja keríteni a tegnapi merényl�t, közelebb jut a szerz�dést ellopó ember leleplezéséhez is. Nevetséges arra gondolni, hogy magának két ellensége van, egy, aki ellopta a szerz�dést, és egy, aki az életére tör. - De Mr. Holmes azt mondta, hogy nem megy vissza a Biarbrae-villába. - Elég régóta ismerem - mondtam -, és tudom, hogy semmit sem tesz ok nélkül. Társalgásunk másfelé kanyarodott. Nehéz nap várt rám. Phelps még gyenge volt a hosszas betegeskedést�l, szerencsétlensége nyugtalanná és siránkozóvá tette. Hiába próbáltam Afganisztánról, Indiáról, társadalmi kérdésekr�l beszélgetni vele, semmi sem mozdította ki az agyát a régi kerékvágásból. Mindig az elveszett szerz�déssel hozakodott el�, azt találgatta, fontolgatta, mit csinálhat Holmes, mit tesz majd Lord Holdhurst, milyen hírek várnak ránk másnap reggel. Nyugtalansága az id� múltával egyre kínosabb lett. - Vakon bízik Holmesban? - kérdezte. - Szemtanúja voltam néhány csodálatos munkájának. - De ilyen sötét üggyel még neki sem volt dolga. - Megoldott már olyan ügyeket is, ahol a mostaninál is kevesebb kézzelfogható nyomon kellett elindulnia. - De azok nem voltak ilyen nagy fontosságú esetek. - Nem vagyok biztos benne. De annyit tudok, hogy nagyon fontos esetekkel foglalkozott három európai uralkodó család megbízásából is. - Maga jól ismeri, Watson. Annyira kifürkészhetetlen, hogy nem tudok eligazodni rajta. Gondolja, hogy bízik a sikerben? Gondolja, hogy ki tudja bogozni ezt az ügyet? - Nem mondott róla semmit sem. - Rossz jel. - Éppen ellenkez�leg, inkább azt szokta megmondani, ha nem halad el�re. Ha valamilyen nyomot követ, de nem teljesen biztos benne, hogy helyes nyomon indult el, hallgat. De azzal, hogy idegeskedünk, semmit sem segítünk a dolgokon, gondolom, jobb lesz, ha lefekszünk, hogy legyen er�nk holnap mindarra, ami vár ránk. Nagy nehezen rábeszéltem társamat, hogy tegye meg, amit kérek, bár izgatott viselkedéséb�l arra következtettem, hogy nem sokat fog aludni. Ez a kedélyállapota rám is rám ragadt, fél éjszaka csak

hánykolódtam az ágyban, örökösen ezzel a lehetetlen üggyel foglalkoztam, száz és száz elméletet dolgoztam ki, de mindegyik cs�döt mondott a végén. Miért maradt Holmes Wokingban? Miért kérte meg Miss Harrisont, hogy egész nap üljön a betegszobában? Miért titkolta el gondosan a Biarbrae-villa lakói el�l, hogy a közelükben akar maradni? Törtem a fejem, hogy olyan választ találjak, ami mindenre magyarázatot ad, de a végén elaludtam. Hét órakor ébredtem fel, és nyomban átmentem Phelps szobájába. Fáradt volt, tör�dött, egész éjszaka nem aludt. Els� kérdése az volt, hogy megjött-e már Holmes. - Itt lesz, amikorra megígérte - mondtam. – Egy perccel sem kés�bben, de korábban sem. Úgy is történt, ahogy mondtam, mert nem sokkal nyolc óra után egy kocsi állt meg a ház el�tt, és barátom kászálódott ki bel�le. Láttam az ablakból, hogy a bal keze be van kötve, és hogy az arca nagyon komor és sápadt. Bejött a házba, de csak elég sokára ért fel hozzánk. - Kudarcot vallott! - kiáltotta Phelps. El kellett ismernem, hogy igaznak látszik, amit mond. - A megoldást valószín�leg itt kell keresnünk Londonban - tettem hozzá. Phelps nagyot nyögött. - Nem tudom, mi lesz - mondta. - Mennyi mindent vártam a visszatértét�l! De a keze nem volt bekötve tegnap. Mi történhetett vele? - Megsebesült, Holmes? - kérdeztem, mikor belépett. - Csak egy karcolás - mondta, és üdvözlésül biccentett. - Azt is a magam ügyetlenségének köszönhetem. A maga ügye, Mr. Phelps, az egyik legnehezebb eset, amivel valaha foglalkoztam. - Féltem is t�le, hogy még maga sem tudja megoldani. - Rendkívül érdekes tapasztalatokat szereztem. - A kötés izgalmas kalandokat sejtet - mondtam. - Nem árulná el, mi történt? - Reggeli után, kedves Watson. Harminc mérföldön keresztül kit�n� surreyi leveg�t szívtam, ne felejtse el. Gondolom, hogy a bérkocsira vonatkozó hirdetésemre nem érkezett válasz. Na, de nem sikerülhet minden. Az asztal már meg volt terítve, és éppen amikor csengetni akartam, megjelent Mrs. Hudson, behozta a kávét és a teát. néhány perc múlva pedig a letakart ételeket is. Letelepedtünk az asztal mellé, Holmes farkasétvággyal, én kíváncsian, Phelps pedig kétségbeesve. - Mrs. Hudson feln�tt a pillanat nagyságához - mondta Holmes, mikor a currys csirkér�l levette a fed�t. - Nem valami változatos a konyhája, de annyit � is ért a reggelihez, mint a többi skót asszony. Maga mit kapott, Watson? - Sonkát tojással - feleltem. - És maga mit kér, Mr. Phelps? Currys húst, tojást, vagy inkább megnézi, és úgy választ valamit? - Köszönöm, én semmit sem kérek - mondta Phelps. - Ugyan, ugyan! Nézze csak meg, mit rejteget a maga el�tt lev� tál! - Köszönöm, de inkább nem ennék. - De arra csak megkérhetem, hogy kínáljon meg engem - mondta Holmes ravaszul hunyorítva. Phelps levette a tálról a fed�t, felkiáltott, az arca olyan fehér volt, mint a tál az asztalon. A tál közepén egy kékesszürke, összesodort irattekercs hevert. Phelps felkapta, nézte, forgatta, aztán végigtáncolt vele a szobán, a szívére szorította, örömében rikkantgatott. Utána egy karosszékbe zuhant, annyira kimerült a nagy lelkendezésben. hogy konyakot kellett a szájába töltenünk, nehogy elájuljon. - Jól van, jól van - nyugtatgatta Holmes, megveregette a vállát. - Nem volt szép t�lem, hogy így ajtóstul törtem be a házba, de Watson a megmondhatója, hogy sohasem tudtam ellenállni az ilyen színpadias jelenetek csábításának. Phelps megragadta a kezét, még meg is csókolta. - Isten áldja meg magát! - kiabálta. - Megmentette a becsületemet. - Mar az én becsületem is kockán forgott - mondta Holmes. - Legalább annyira gy�lölök eredménytelenül nyomozni, mint létfontosságú szerz�déseket elveszíteni. Phelps a bels� zsebébe gyömöszölte az értékes iratot. - Nem akarom a jól megérdemelt reggelijében megzavarni, de alig várom, hogy megtudjam, hol találta meg és hogyan szerezte meg a szerz�dést. Sherlock Holmes megitta a kávéját, nekilátott a tojásos sonkának. Aztán felállt, rágyújtott a pipájára, és leült a karosszékébe. - El�ször azt mondom el, mit tettem, aztán azt, hogy miért - kezdte. - Elbúcsúztunk az állomáson, aztán a szép surreyi vidéken sétáltam egyet, eljutottam egy csinos kis faluba, Ripleybe,

meguzsonnáztam a kocsmában, el�relátóan megtöltöttem a palackomat, és zsebre tettem néhány szendvicset. Estig maradtam Ripleyben, aztán megindultam megint Woking felé, és nem sokkal napnyugta után ott voltam a Briarbrae-villa el�tt az úton. Vártam, míg elnéptelenedik az út, bár azt hiszem, hogy különösebben sohasem forgalmas, és átmásztam a kerítésen, be a parkba. - Nem volt nyitva a kapu? - kérdezte Phelps. - De igen, csakhogy nekem furcsa szokásaim vannak. Azt a helyet választottam ki a bemászásra. ahol a három feny� van, mert ott a legkönnyebb bejutni, és oda a legnehezebb ellátni a házból. Megbújtam a bokrok közt, egyikt�l a másikhoz kúsztam - ez mentse nadrágom térdének szégyellnivaló állapotát -, míg csak el nem értem a maga betegszobájának ablaka alatti rododendron-bokrokat. Lekuporodtam és vártam. A maga szobájában nem volt becsukva a fa ablaktábla, láttam, hogy Miss Harrison az asztalnál ül és olvas. Negyed tizenegykor becsukta a könyvét, bezárta az ablakot, és elment. Hallottam, hogy becsukja az ajtót, és biztos voltam benne, hogy megfordítja a kulcsot a zárban. - A kulcsot a zárban? - visszhangozta Phelps. - Igen. Én kértem meg Miss Harrisont, hogy zárja be kívülr�l az ajtót, és vigye magával a kulcsot, ha lefekszik. Mindent úgy is tett, ahogy mondtam, és ha � nem segít nekünk, aligha volna most az irat a maga zsebében. Miss Harrison elment tehát, a lámpák kialudtak, és én a rododendron-bokorban kuporogtam. Szép éjszaka volt, de azért csak fárasztó a virrasztás. Igaz, van benne valami olyasféle izgalom, amit a vadász érez a vízmosás mellett, nagy vadra várva. De nagyon sokáig tartott, majdnem annyi ideig, amennyit a végzetes szobában töltöttünk, Watson, a pöttyös szalag érdekes kis ügyére keresve a választ. Egy toronyóra Wokingban minden negyedórát jelzett, bár néha már-már azt hittem, hogy megállt. Végre két óra tájt hallottam, hogy egy reteszt félrehúznak, és kulcs fordul a zárban. A személyzeti ajtó kinyílt, és egy pillanat múlva Mr. Joseph Harrison jelent meg a holdfényes éjszakában. - Joseph! - kiáltotta Phelps. - Kalap nem volt rajta, fekete köpenyt terített a vállára, hogy egy szempillantás alatt el tudja takarni az arcát, ha baj van. Lábujjhegyen végigment a fal tövében, egy hosszú pengéj� kést dugott be az ablaktáblák közé, és hátranyomta a zár nyelvét. Feltolta az ablakot, aztán a fa ablaktáblák közé dugta a kést, felütötte a csappantyút, és benyitott. Búvóhelyemr�l tisztán láttam a szobát és Joseph minden mozdulatát. Meggyújtotta a kandallópárkányon lev� két gyertyát, és felhajtotta az ajtó közelében a sz�nyeget. Lehajolt, kiemelt egy kockát a padlóból, amilyet a szerel�knek szoktak szabadon hagy-, hogy a gázvezeték csatlakozásaihoz hozzáférhessenek. Ez a kocka például a konyhába levezet� elágazás T-csatlakozását borította. Ebb�l a rejtekhelyb�l húzta ki az irattekercset, visszatette a padló kiemelhet� darabját, megigazította a sz�nyeget, eloltotta a gyertyákat, és egyenesen a karomba sétált, mert már lestem az ablak alatt. Elszántabb volt, mint hittem volna. Kétszer is földhöz kellett teremtenem Joseph úrfit, hogy elismerje a vereségét, és még így is megvágta a kezemet a késével. Gyilkos szemmel nézett rám, valóban csak egy szemmel, mert a másikra már nem látott a küzdelem végére, de aztán hajlott az okos szóra, és szépen átadta a papírokat. Futni hagytam, de ma reggel mindent megtáviratoztam Forbesnak. Ha gyorsan cselekszik, és el tudja csípni a jó-madarat, rendben van. De ha a kalitka üres lesz - és én erre számítok -, mire megérkezik, a kormány csak örülni fog neki. Gondolom, sem Lord Holdhurst, sem Mr. Percy Phelps nem ragaszkodik hozzá, hogy az ügy akár csak a rend�rbíróság elé kerüljön. - Édes istenem! - mondta ügyfelünk. - Tíz hétig gyötr�dtem, és nem tudtam, hogy a papírok ott vannak a szobában! - Pedig ott voltak. - És hogy Joseph! Hogy Joseph tolvaj, s�t még rosszabb! - Az ember nem is nézné ki Josephból, hogy ilyen veszélyes és bonyolult jellem. Ma hajnalban megtudtam t�le, hogy sok pénzt vesztett t�zsdejátékon, és hogy mindenre képes, ha segíteni tud vele saját magán. Végtelenül önz� ember, sem a húgának a boldogsága, sem a maga becsülete nem volt fontos számára, annyira megörült ennek az alkalomnak. Percy Phelps hátrad�lt a székében. - Egészen elszédültem attól, amit mondott. Forog velem a világ. - A legnagyobb nehézség ebben az ügyben az volt - jegyezte meg Holmes -, hogy túl sok mindent tudtunk. A lényeges dolgokat lényegtelenek takarták el. Ki kellett választanunk a számtalan apróság közül azt, ami fontos volt a számunkra, sorba-rendbe kellett szedni, hogy megismerjük a rendkívüli eseménysorozat egész történetét. Már csak amiatt is gyanakodtam Josephra, mert vele akart hazautazni aznap éjszaka, tehát könnyen elképzelhet� volt, hogy beszól magáért a minisztériumba. Tudtuk, hogy ismeri a járást. Mikor meghallottam, hogy valaki be akart hatolni a maga hálószobájába, ahol csak Joseph rejthetett el valamit - éppen maga mesélte el, hogy

milyen hirtelen hajították ki a szobájából, mikor az orvos hazavitte magát -, gyanakvásom bizonyossággá változott. Annyival is inkább, mert a behatolási kísérletet éppen aznap követték el, amikor hosszú id� után els� ízben ápolón� nélkül aludt. Vagyis a behatoló személy jól ismerte a ház szokásait. - Milyen vak voltam! - Az események láncolata, már amennyire össze tudtam állítani, a következ�: Joseph Harrison a Charles Street fel�l ment be a minisztériumba. Ismerte a járást, egyenesen a maga szobájába ment, éppen akkor, amikor maga elhagyta a szobát. Látta, hogy a szoba üres, csengetett, de aztán észrevette az asztalon hever� szerz�dést. Egyetlen szempillantással felmérte, hogy a vakszerencse egy nagy fontosságú titkos iratot vetett eléje, gyorsan zsebre dugta, és elt�nt. Emlékezzék csak, eltelt egy-két perc, mire az álmos portásnak eszébe jutott, hogy felhívja a figyelmét a cseng�re. Ez alatt az id� alatt a tolvaj elt�nt. Az els� vonattal Wokingba utazott, alaposabban szemügyre vette a zsákmányát, látta, hogy kincset ér, elrejtette a lehet� legbiztosabb helyre, és egy-két nap múlva el akarta vinni a francia nagykövetségre, bárhova, ahol sok pénzt kaphatott volna érte. De maga váratlanul megjelent. Egy szempillantás alatt kitették a sz�rét a szobájából és attól a másodperct�l fogva legalább ketten mindig ott voltak a szobában. Tébolyító helyzet, gondolhatja. De aztán kínálkozott egy kis lehet�ség. Be akart lopózni, de maga ébren volt és elijesztette. Emlékezzen csak, aznap nem vette be a szokásos esti orvosságát. - Igaz. - Joseph valószín�leg iparkodott, hogy az az ital elég hatásos orvosság legyen. Számított rá, hogy maga eszméletlen lesz. Tudtam, hogy mihelyt alkalma adódik, megint kísérletezni fog. Maga velünk jött. Itt volt a jó alkalom. Miss Harrisonnak ezért kellett egész nap a szobában tartózkodnia, hogy Joseph meg ne el�zhessen bennünket. Elhitettem Josephfal, hogy tiszta a leveg�, de lesbe álltam. Tudtam, hogy a szerz�dés valahol a szobában van, de nem sok kedvem volt hozzá, hogy felszedjem a padlót, leszaggassam a falburkolatot. Megvártam, hogy kiszedje a szerz�dést a rejtekhelyér�l, és sok fáradságtól kíméltem meg ezzel magamat. Kíváncsi még valamire? - Miért az ablakkal próbálkozott els� alkalommal? - kérdeztem. - Bemehetett volna az ajtón is. - Csakhogy akkor hét hálószoba ajtaja el�tt kellett volna elmennie. Innen pedig egykett�re kiugorhatott a kertbe. Van még valami kérdeznivalójuk? - Ugye nem volt Josephnak semmiféle gyilkos szándéka? - kérdezte Phelps. - Csak szerszámnak használta azt a kést. - Lehet - mondta Holmes, és megvonta a vállát. - De én a magam részér�l egyetlen pillanatra sem bíznék Joseph Harrison úr szívjóságában.

Az utolsó eset Nehéz szívvel fogom meg a tollat, hogy belekezdjek barátom, Sherlock Holmes különleges képességeir�l szóló végs� beszámolómba. Megkíséreltem, hogy - kissé összefüggéstelenül és sajnos, felettébb fogyatékosán - számot adjak a társaságában szerzett különös tapasztalataimról, attól kezdve, hogy a véletlen A vörös szoba titka idején összehozott bennünket, egészen addig, amíg be nem avatkozott A haditengerészeti szerz�dés ügyébe, és ezzel a beavatkozással kétségkívül nagy nemzetközi bonyodalmat el�zött meg. Az volt a szándékom, hogy itt megállok, nem írok semmit arról az eseményr�l, amely üressé tette az életemet - és ezen az elmúlt két esztend� vajmi keveset változtatott. James Moriarty ezredes most megjelent és bátyja emlékét védelmez� levelei mégis megszólalásra kényszerítenek, el kell mondanom az eseményeket, ahogy történtek, nincs más választásom. A teljes igazságot csak én ismerem, és úgy érzem, elérkezett az az id�, amikor nincs értelme a további hallgatásnak. Tudomásom szerint csak három beszámoló látott napvilágot: a Journal de Genépe 1891. május 6-i cikke, a Reuter irodának az angol újságokban megjelent május 7-i jelentése, és végül az el�bb említett levelek. Az els� kett� túlságosan tömör, az utóbbi pedig, mint most bizonyítani fogom, szemérmetlen kifacsarása a tényeknek. Az én feladatom tehát, hogy elmondjam - els�nek -, mi történt Moriarty professzorral és ellenfelével, Sherlock Holmesszal. Talán emlékeznek rá, hogy házasságom után, és újra meginduló orvosi tevékenységem miatt némileg megváltozott az a bizalmas kapcsolat, ami Holmeshoz kötött. Eljött néha hozzám, ha nyomozásaiban társra volt szüksége, de ezek a látogatások egyre ritkábbak lettek. 1890-b�l már csak három esetr�l vannak feljegyzéseim. 1890 telén és 1891 kora tavaszán azt olvastam az újságokban, hogy Holmest a francia kormány kérte fel egy nagy fontosságú ügy kivizsgálására, és Holmes Narbonne-ból és Nimes-b�l írt leveléb�l arra következtethettem, hogy franciaországi

tartózkodása hosszas lesz. Éppen ezért meglep�dtem, mikor április 24-én este egyszerre csak beállított a rendel�mbe. Még sápadtabb, még soványabb volt, mint máskor. - Igen - felelte inkább kérd� tekintetemre, mint a szavaimra -, könnyelm�en gazdálkodtam az er�mmel. Kicsit hajszolt napok ezek. Megengedi, hogy becsukjam a fatáblákat? Egyetlen lámpa égett a szobámban, az asztalomon lev� olvasólámpa. Holmes a fal mentén lopózott az ablakhoz, belökte a fatáblákat, gyorsan be is zárta. - Fél valamit�l? - kérdeztem. - Mi tagadás, igen. - Mit�l? - Légpuskától. - Komolyan gondolja, kedves Holmes? - Maga jól ismer engem, Watson, tudhatja, hogy igazán nem -vagyok nagyon ideges természet� ember. De ha valaki nem hajlandó tudomásul venni a fenyeget� veszélyt, nem bátor, hanem ostoba.. Kérhetek egy szál gyufát? Beszívta a cigaretta füstjét, szemmel láthatóan megnyugtatta ez az élvezet. - Elnézést, hogy ilyen kés�n állítottam be - mondta -, és engedje meg, hogy kissé szokatlan módon, vagyis a hátsó kert falán keresztül hagyjam el a házat hamarosan. - De miért ? - kérdeztem. Megmutatta a kezét, és a lámpa fényében láttam, hogy az ökle két helyen is sebes, véres. - Láthatja, hogy nem épp semmiért - mondta mosolyogva. - S�t, elég érezhet� valamiért, legalábbis én érzem a kezem. Mrs. Watson itthon van? - Elutazott látogatóba. - Igazán? Egyedül van itthon, Watson? - Egyes- egyedül. - Akkor könnyebb szívvel kérdezem meg, nem jönne-e velem egy hétre külföldre. - - Hova? - Akárhova. Nekem mindegy. - Ez az egész nagyon különös volt. Holmes nem szokott céltalanul vakációzni, és sápadt, megviselt arcáról leolvashattam, hogy az idegei pattanásig feszültek. Látta kérd� tekintetemet, összeérintette az ujjait, a térdére támasztotta a könyökét, és belefogott a magyarázatba. - Hallott-e már Moriarty professzorról? - kérdezte. - Soha. - Ez a legcsodálatosabb, ez a lángesz� benne! - kiáltotta Holmes. - Mindenhol ott van Londonban, és soha senki nem hallott róla. A legkomolyabban mondom magának, Watson, ha leszámolhatnék ezzel az emberrel, ha megszabadíthatnám t�le a társadalmat, pályám csúcspontjára érnék, és hajlandó lennék valamilyen békésebb foglalatosság után nézni. Elárulhatom, hogy a legutóbbi eseteim jóvoltából - a skandináv királyi család és a Francia Köztársaság szolgálatában - nyugodtan élhetnék kedvemre, és minden figyelmemet vegyészeti kísérleteimre fordíthatnám. De nem nyughatom, Watson, nem ülhetek tétlenül, ha eszembe jut, hogy Londonban szabadon jár-kel egy olyan ember, mint Moriarty professzor. - Mit követett el a professzor? - Rendkívüli a pályafutása. Jó családból származik, kit�n� iskolákba járt, és a természet elképeszt� matematikai képességgel áldotta meg. Huszonegy éves korában nemzetközi sikert aratott az értekezése a Newton tételr�l. Ennek köszönhette, hogy egy kisebb egyetemen megkapta a matematikai tanszéket, és minden jel arra mutatott, hogy fényes jöv� vár rá. De ez az ember ördögi gonosz tulajdonságokat örökölt. A vérében lev� b�nöz� hajlandóságot nem változtatta meg, hanem még sokkal veszedelmesebbé tette rendkívül éles esze. Az egyetemi városkában egyre riasztóbb hírek terjedtek el róla, végül is kénytelen volt lemondani a tanszékér�l. Londonba jött, nevel�tiszt lett a hadseregben. Ez az, amit tud róla a világ. Amit most elmondok, azt már én nyomoztam ki. Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy b�nöz�inek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson. Évek óta érzékelem, hogy a tettesek mögött valamilyen ismeretlen er� dolgozik, valami nagyszabású szervez�tehetség, amely megnehezíti a rend�rség munkáját, és védi a b�nösöket. A legkülönböz�bb b�nügyekben, gyilkosságokban, rablásokban, hamisításokban éreztem ennek a titkos er�nek a jelenlétét, és sok olyan megfejtetlen b�nügyben, amelyekkel kapcsolatban nem fordultak hozzám, következtethettem a m�ködésére. Évekig kísérleteztem, hogy leránthassam róla a fátylat, a végén nyomra bukkantam, és ez a nyom számos kacskaringó után a matematikai hírességhez, Moriarty hajdani egyetemi tanárhoz vezetett el.

Ez az ember a b�n Napóleonja, Watson. A b�nügyeknek csaknem felét - és szinte valamennyi kiderítetlen gaztettet - � szervezi meg Londonban. Lángész, filozófus, igazi elvont gondolkodó. Els�rend� elme. Mozdulatlanul ül, mint a pók a háló közepén, de ennek a hálónak ezer szála van, és � pontosan ismeri minden szálnak minden rezdülését. Keveset dolgozik személyesen. � csak tervez. De sok embere van, és csodálatosan felépített szervezete. Ha el kell követni valamit, meg kell szerezni mondjuk egy papírt, ki kell rabolni egy házat, el kell intézni egy embert, csak üzenni kell a tanár úrnak, � megszervezi a dolgot, és gondoskodik a végrehajtásáról. Lehet, hogy az emberét elfogják. Van pénz óvadékra, van pénz ügyvédekre. És az embereket mozgató titkos er�t nem tudja elfogni a rend�rség, még csak nem is gyanítja a létezését. Kikövetkeztettem ennek a szervezetnek a felépítését, Watson, és minden er�met a leleplezésére, a felszámolására fordítottam. A tanár úr olyan óvatosan és ravaszul körülbástyázta magát, hogy akárhogy iparkodtam is, nem tudtam a bíróság számára használható bizonyítékokat szerezni a m�ködésér�l. Tudja, hogy sok mindenre vagyok képes, kedves Watson, de három hónap múlva be kellett látnom, hogy ezúttal méltó, hozzám hasonló felkészültség� ellenfélre bukkantam. Borzadva szemléltem a gonosztetteit, de csodáltam az ügyességét. Egyszer végre elkövetett egy kis hibát, egészen parányi hibát, de ezt sem lett volna szabad, mert a nyomában voltam. Itt volt a nagy alkalom, és én elkezdtem szorosabbra húzni a hurkot körülötte. Lassan bezárul a kör. Három nap múlva, vagyis jöv� hétf�n elérkezik az id�, a rend�rség elfoghatja a tanár urat és szervezetének vezet�it. Perük a század legnagyobb b�nügyi tárgyalása lesz, legalább negyven rejtélyes ügyre derít fényt, és valamennyien a hóhér kezére jutnak - de ha nem a kell� id�pontban csapunk le rájuk, még az utolsó pillanatban is kicsúszhatnak a kezünk közül. Ha mindezt Moriarty professzor tudta nélkül érhettem volna el, nem lenne semmi bajom. De � sokkal ravaszabb ennél. Látta minden egyes mozdulatomat, ahogy megsz�ttem a hálót körülötte. Újra és újra megpróbált kitörni, de visszavertem a támadását. Szavamra, barátom, ha valaki megírná ennek a néma párbajnak a részletes történetét, a nyomozás világtörténelmének legérdekesebb szellemi bajvívásáról számolhatna be. Sohasem végeztem ilyen kit�n� munkát, és sohasem hadakoztam keményebb ellenféllel. Minden döfése elevenbe vág, de most én viszem be a végs� találatot. Ma reggel megtettem az utolsó szükséges lépéseket,' három nap múlva minden készen áll. A szobámban ültem, még egyszer végiggondoltam a dolgokat, és egyszerre csak kinyílt az ajtó, és Moriarty professzor állt a küszöbön. Elég jók az idegeim. Watson, de be kell vallanom, összerezzentem, mikor megláttam, hogy el�ttem áll az az ember, akire oly sokat gondolok. Tudtam róla, hogy milyen. Nagyon magas és sovány, hatalmas homloka fehér és domború, a szeme mélyen ül�. Az arca borotvált, sápadt, aszketikus, még most is olyan, mint egy tanáré. A háta meggörbült egy kicsit a sok tanulástól, a feje lóg, lassan, szüntelenül mozog jobbra-balra, akár a hüll�ké, Összehúzott szemmel, kíváncsin nézett rám. „Nem olyan magas a homloka, mint gondoltam - mondta. - Veszedelmes szokás, ha valaki töltött fegyvert szorongat a köntöse zsebében." Belépésekor valóban felismertem, milyen nagy veszedelemben forgok. Csak úgy menekülhet meg, ha végez velem. Egy szempillantás alatt a fiókból a zsebembe csúsztattam a pisztolyomat, és a köntösön keresztül rá szegeztem. Erre a megjegyzésére el�vettem a pisztolyt, és úgy, amint volt, felhúzva az asztalra tettem. � csak mosolygott és hunyorgott, de láttam valamit a szemében, és higgye el, nagyon örültem, hogy a pisztoly az asztalon van.

- „Valószín�leg nem ismer engem" - mondta. - „Én inkább azt tartanám valószín�nek, hogy ismerem - feleltem. - Foglaljon helyet, kérem,

öt percem van a maga számára, ha mondani akar valamit." - „Maga úgyis tudja mindazt, amit mondhatnék." - „Akkor maga is tudja mindazt, amit válaszolnék." - „Nem gondolta meg?" - „Nem."

A zsebébe nyúlt, és én felkaptam a pisztolyt az asztalról. De csak a zsebkönyvét vette el�, nézegette, mit írt bele.

- „Január 4-én keresztezte az utamat - kezdte. - 23-án már kellemetlen volt számomra. Február közepén kényelmetlennek találtam a helyzetemet. Március végén már a terveimben is akadályozott. Most, április vége felé már az a veszély fenyeget, hogy elveszítem személyes szabadságomat a maga szakadatlan munkája miatt. A helyzet egyre tarthatatlanabb."

- „Mit javasol?" - kérdeztem. - „Álljon félre az utamból, Mr. Holmes - mondta fejét ingatva. - Most már igazán álljon

félre." - „Majd hétf�n" - mondtam.

- „Ugyan, ugyan! - mondta. - Az olyan okos ember, mint maga, tudja, hogy ennek az ügynek mi lehet az egyetlen befejezése. Elengedhetetlenül szükséges, hogy félreálljon. Azok után, amit tett, egyetlen lehet�ségünk maradt csak. Komoly tanulmány volt számomra figyelni a maga húzásait ebben az ügyben, és minden érzelg�sség nélkül mondhatom, sajnálnám, ha jóvátehetetlen lépésre kellene ragadtatnom magamat. Hiába mosolyog, uram, csakugyan sajnálnám."

- „A veszély vele jár a szakmámmal" - jegyeztem meg - „Itt nem veszélyr�l van szó - felelte. - Elkerülhetetlen pusztulásról. Nemcsak egy

embernek, hanem egy hatalmas szervezetnek az útjába tolakodott, és ennek a szervezetnek a nagyságát még a maga kit�n� érzéke sem ismerte fel. Vagy félreáll, Mr. Holmes, vagy eltapossák."

- „Attól félek - álltam fel -, hogy ennek a beszélgetésnek a kedvéért más fontos tennivalóimat hanyagolom el." A tanár úr is felállt, szótlanul nézett rám, és szomorúan csóválta a fejét. -

- „Sajnálom - mondta végül -, de amit tudtam, megtettem. Ebben a játszmában ismerem a maga összes húzásait. Hétf�ig semmit sem tehet. Párviadal volt ez kett�nk között, Mr. Holmes. Maga bíróság elé akar állítani engem. Kijelenthetem, hogy nem fog bíróság elé állítani soha. Le akar gy�zni. Kijelenthetem, hogy nem fog legy�zni soha. Ha elég ügyes hozzá, megsemmisíthet, de kijelenthetem, hogy én is megsemmisítem magát."

- „Elhalmozott bókokkal, professzor úr - mondtam. - Hadd viszonozzam: ha biztos lehetnék benne, hogy az el�z� lehet�ség valóra válik, a köz érdekében örömmel vállalnám az utóbbit."

- „Az utóbbit megígérhetem magának, az el�bbit nem" - sziszegte a tanár úr, hátat fordított nekem, és még mindig hunyorogva és nézel�dve eltávozott. így zajlott le érdekfeszít� beszélgetésem Moriarty professzorral. Nem tagadom, kellemetlen hatást gyakorolt rám. Szándékának komoly voltáról jobban meggy�zött ez a halk. szabatos beszéd, mint bármilyen hangoskodás. Bizonyára azt gondolja most, kedves Watson, hogy a rend�rségt�l kellene védelmet kérnem ellene. De bizonyítékaim vannak, hogy nem �, hanem valamelyik embere fog lecsapni rám. - Csak nem támadták meg máris? - Kedves Watson. a tanár úr nem tölti tétlenül, az idejét. Délben mentem el hazulról, valami dolgom volt az Oxford Streeten. Amikor a Bentinck Streetr�l a Welbeck Streetre vezet� keresztez�désen átmentem, hirtelen bekanyarodott én nekem tartott egy száguldó kétlovas teherkocsi. Egy másodperc törtrésze alatt a járdán teremtem, de így is alig menthettem meg az életem. A kocsi a Marylebone Lane-r�l kanyarodott be, és egy szempillantás alatt elt�nt. Most már a járdán maradtam, de ahogy a Vere Streeten végigsiettem, az egyik ház tetejér�l egy tégla potyogott le. a lábam el�tt tört darabokra. Szóltam a rend�röknek, megvizsgálták a helyszínt. Valamilyen tatarozási munka miatt tégla és pala volt a ház tetején felhalmozva, és a rend�rök meg akartak gy�zni róla, hogy a szél verte le azt a téglát. Én tudtam, hogy nem, de nem volt rá bizonyítékom. Kocsiba szálltam, a bátyámhoz mentem a Pall Mailre, ott töltöttem a napot. Most, mikor átjöttem magához, megtámadott egy ólmos bottal felfegyverzett gazfickó. Leütöttem, a rend�rség �rizetbe is vette. De nyugodt szívvel mondhatom, sohasem fog kiderülni, hogy ez az úriember, akinek a fels� fogsora nyomot hagyott az öklömön, kapcsolatban van egy visszavonult matematikussal, aki alighanem egy tábla el�tt ül most, és jó tíz mérföldnyivel odább számítgat valamit. Ne csodálkozzon tehát, Watson, hogy els� dolgom a fatáblák gondos bezárása volt, és kénytelen voltam megkérni, engedje meg, hogy valamilyen kevésbé felt�n� kijáraton hagyhassam el a házát, mint a f�kapu. Sokszor megcsodáltam már barátom bátorságát, de soha még annyira, mint most. Nyugodtan ülve sorolgatta az eseményeket, pedig szörny�ségek láncolata lehetett az egész napja. - Itt tölti az éjszakát? - kérdeztem. - Nem, barátom. Veszedelmes vendég lennék. Megvannak a terveim, meglátja, minden rendben lesz. A dolgok eljutottak odáig, hogy a rend�rség az én közrem�ködésem nélkül is letartóztathatja a társaságot, bár a tárgyaláson nekem is jelen kell majd lennem. Magától értet�d� tehát, hogy legokosabb elt�nnöm arra a néhány napra, amíg a rend�rség le nem sújt rájuk. Nagyon örülnék, ha velem jöhetne külföldre. - Nincs sok dolgom - mondtam -, és a szomszédom nagyon szolgálatkész. Szívesen magával megyek. - Holnap reggel már indulhatunk is? - Ha szükséges. - Szükségesebb már nem is lehetne. Hadd adjak utasításokat magának, kedves Watson, és hadd kérjem meg, hogy pontosan azt tegye, amire kérem, mert Európa legügyesebb gonosztev�jével és leghatalmasabb b�nszövetkezetével kell ujjat húznunk. Figyeljen jól! Minden csomagját küldje

el még ma éjjel címzés nélkül egy megbízható küldönccel a Victoria pályaudvarra. Reggel küldjön kocsiért, de mondja meg az emberének, ne az els�, ne a második felbukkanó bérkocsit válassza. Ugorjon be a bérkocsiba, nyomja a címet a kocsis kezébe, de kérje meg, hogy el ne dobja a cédulát, és hajtasson a Lowther Arcade-nak a Strand fel�li végéhez. A pénzt tartsa a kezében, és mihelyt a kocsi megáll, szaladjon keresztül az átjárón, és pontosan negyed tízkor legyen az átjáró túlsó végén. Az út szélén egy csukott kétlovas hintó várakozik, a kocsisán vörössel díszített gallérú nagy fekete köpeny lesz. Ebbe a kocsiba szálljon be, és éppen idejében fog megérkezni a Victoria pályaudvarra - Hol találkozunk? - A pályaudvaron. A mozdonytól számított második els� osztályú kocsit fenntartják nekünk. - A vonatban találkozunk tehát? - Igen. Hiába kértem Holmest, hogy töltse nálam az éjszakát. Tudtam, attól fél, hogy bajt hoz a házra, ezért akar mindenáron elmenni. Néhány szót vetett még oda holnapi terveinkkel kapcsolatban, aztán felpattant, kisietett a kertbe, átmászott a falon a Mortimer Streetre, füttyentett egy kocsinak, és máris hallottam, hogy elhajtanak. Másnap reggel gondosan követtem Holmes utasításait. Nagy körültekintéssel választottam ki a bérkocsit, nehogy csapdába essünk, reggeli után nyomban az átjáróhoz hajtottam, végigszaladtam rajta, ahogy csak bírta a lábam. A hintó már várt, és mihelyt beszálltam, a hatalmas, fekete köpenybe burkolózó kocsis meglegyintette a lovát, meg sem álltunk a Victoria pályaudvarig. A pályaudvaron kiszálltam, a kocsis megfordult a kocsijával, és egyetlen pillantást sem vetve felém, elszáguldott. Eddig minden jól ment. A poggyászom már ott volt, és a Holmes megjelölte kocsit már csak azért is könnyen megtaláltam, mert csak rajta lógott foglalt jelzés. Mégis aggódni kezdtem, mert Holmes sehogysem akart felbukkanni. A nagy óra szerint már csak hét perc volt indulásig. Hiába kerestem az utasok és kísér�k közt barátom karcsú alakját. Se híre, se hamva. Néhány percig egy tiszteletre méltó olasz papnak kellett segítenem, aki tört angolsággal próbálta megértetni egy hordárral, hogy a poggyászát közvetlenül Párizsba akarja küldetni. Aztán még egyszer körülnéztem, és visszamentem a fülkénkbe. Csodálkozva láttam, hogy a foglalt tábla ellenére a hordár a mi kocsinkba ültette roskatag olasz ismer�sömet. Hasztalan próbáltam megértetni kéretlen útitársammal, hogy tévedésb�l került ide, mert az én olasz tudásom még az � angol nyelvismereténél is csekélyebb volt. Csüggedten vállat vontam tehát, és tovább lestem a barátomat. Féltem is egy kicsit, mert a távolmaradása könnyen azt jelenthette, hogy baja esett az éjszaka. Már az ajtókat is becsukták, elhangzott az indulást jelz� fütty, és . . . - Kedves Watson - szólalt meg valaki -, még annyit sem mond, hogy jó reggelt? Csodálkozva fordultam meg. Az öreg pap rám nézett. Egy pillanatra kisimultak az arcán a ráncok, az orra már nem lógott bele a szájába, az alsó ajka nem fittyedt le, a szája nem rángatózott, a szeme csillogni kezdett, a görnyedt test kiegyenesedett. De a következ� másodpercben minden visszaváltozott, és Holmesból megint öreg pap lett. - Uram isten! - kiáltottam. - Hogy megijesztett! - Ügyelnünk kell - suttogta - Azt hiszem, hogy a nyomunkban vannak Igen, ott van maga Moriarty is. Holmes utolsó szavai közben megindult a vonat. Kinéztem az ablakon, láttam, hogy egy magas ember iparkodik utat vágni magának a tömegben, integet, mintha meg akarná állítani a vonatot Elkésett, mert mi egyre gyorsabban zakatoltunk már, és egykett�re kirobogtunk a pályaudvarról. - Ezt ügyesen megcsináltuk, és láthatja, hogy nemhiába óvatoskodtunk annyira - mondta Holmes nevetve, felpattant, levette az álöltözetét, a fekete reverendát és birétumot. és mindent gondosan a kézitáskájába gyömöszölt. - Olvasta a reggeli lapokat? - Nem. - Nem hallotta, mi volt a Baker Streeten? - A Baker Streeten? - Éjszaka kigyulladt a lakásunk. De nem történt nagyobb baj. - - Istenemre, Holmes, ez már t�rhetetlen! - Ügy látszik, elvesztették a nyomomat, mikor a rend�rség �rizetbe vette az ólmos botos támadót. Másképp aligha gondolhatták volna, hogy hazamegyek a Baker Streetre. De magát gondosan szemmel tarthatták. Ezért bukkant fel Moriarty itt a pályaudvaron. Nem volt semmi baj reggel az úton? - Mindent úgy csináltam, ahogy mondta. - A hintó ott volt már?

- Igen. - Megismerte a kocsist? - Nem. - A bátyám volt az, Mycroft. Nagy szerencse ilyen ügyekben, ha el lehet intézni valamit idegenek közrem�ködése nélkül. És most gondoljuk ki. mit tegyünk Moriarty ellen! - Expresszvonaton ülünk, a vonatnak közvetlen csatlakozása van a hajóhoz. Azt hiszem, hogy egyszer s mindenkorra leráztuk. - Kedves Watson, maga, úgy látszik, elfelejtette, mit mondtam: ez az ember ugyanolyan szellemi képességekkel rendelkezik, mint én. És gondolja, hogyha én kergetném �t, fennakadnék az els� kis akadályon? Róla se tételezzen fel ilyen ügyetlenséget. ' - Mit csinálhat Moriarty? - Amit én is tennék. - És maga mit tenne? - Különvonatot rendelnék. - Elkésett. - Szó sincs róla. A vonatunk megáll Canterburyben, és legalább negyedórát elvesztegetünk a hajónál. Utolér. - Ügy csinálunk, mintha mi volnánk a b�nöz�k. Le kell tartóztatni, mihelyt megérkezik. - Három hónap munkáját tennénk tönkre vele. Igaz, a nagy halat horogra kerítenénk, de a kisebbek nyomban kiszöknének a hálóból. Hétf�n valamennyit kézre keríthetjük. Azaz: nem szabad letartóztatni. - És mit szabad tenni? - Le fogunk szállni Canterburyben. - És aztán? - És aztán elvonatozunk Newhavenbe, és áthajózunk Dieppe-be. Moriarty megint azt fogja tenni, amit én is tennék. Párizsba megy, megkeresi a poggyászunkat, és két napig lesben áll a poggyászkiadóban. Mi közben veszünk néhány útitáskát, vásárlásainkkal felvirágoztatjuk a kereskedelmet azokban az országokban, amelyeken keresztülutazunk, és Luxemburgon és Baselen át kényelmesen eljutunk Svájcba. Gyakorlott utazó vagyok, az útiholmim elvesztése egy pillanatra sem bosszantott, de nem tagadom, hogy mérgeskedtem, miért kell bujkálnunk egy ilyen gyalázatos és sötét gonosztev� el�l. De azt is tudtam, hogy Holmes tisztábban látja a dolgokat, mint én. Canterburyben leszálltunk tehát, és megtudtuk, hogy egy óra múlva megy vonat Newhavenbe. Gyászos arccal néztem a tovat�n� poggyászkocsi és benne a b�röndöm után. Holmes egyszerre csak megrángatta a kabátom ujját, és a sínekre mutatott. - Máris, látja, máris - mondta. A kenti erd�k közül egy kis füstfelh� tört el�. Egy perc múlva felt�nt az állomásra bevezet� kanyarban egy mozdony és egy kocsi. Alig volt annyi id�nk, hogy megbújjunk egy halom csomag mögött, máris megcsapta arcunkat a vonat forró g�ze, és a különszerelvény nagy robajjal-zakatolással elszáguldott mellettünk. - Ott megy - mondta Holmes a kanyarban megrázkódó, imbolygó kocsi után tekintve. - Még barátunk eszének is megvannak a határai. Igazi mesterfogás lett volna, ha kikövetkezteti, mit következtettem ki én, és e szerint cselekszik. - És mit csinált volna, ha utolér? - Kétségkívül megpróbált volna eltenni láb alól. Szerencsére ezt a játékot ketten játsszák. Most csak az a kérdés, hogy itt eszünk-e egy kis korai ebédet, vagy megpróbálunk étlen-szomjan eljutni a newhaveni vasúti vendégl�ig. Még aznap éjszaka megérkeztünk Brüsszelbe, két napig ott is maradtunk, harmadnap Strasbourg-ba utaltunk. Hétf�n reggel Holmes táviratozott a londoni rend�rségnek, és estére meg is jött a válasz a szállodánkba Holmes feltépte a borítékot, és aztán elkeseredve a kandallóba hajította az egészet. - Gondolhattam volna! - mondta. - Megszökött! - Moriarty? - Az egész társaságot lefülelték, csak �t nem. Kicsúszott a markukból. Nem voltam Angliában, nem volt, aki elbánjon vele. Azt hittem, hogy ennyit már �k is meg tudnak tenni. Legjobb, ha maga nyomban hazautazik Angliába, Watson. - Miért? - Mert túlzottan veszedelmes útitárs vagyok. Moriarty jövedelmez� mesterségének befellegzett. Ha visszatér Londonba, elveszett ember. De ha jól ítélem meg a jellemét, minden erejét

össze fogja szedni, hogy bosszút álljon rajtam. Meg is mondta ezt rövid beszélgetésünk során, és szerintem komolyan gondolta. Azt tanácsolom, Watson, hogy maga szépen térjen haza a betegeihez. Öreg katona vagyok, régi jó barát, az efféle felszólítás nem járhatott sikerrel Félóra hosszat vitatkoztunk egy strasbourg-i vendégl�ben, és éjszaka továbbutaztunk Genf felé. Egy szép hetet töltöttünk a Rhone völgyében, aztán Leuknál a még mindig behavazott Gemmi-hágó felé fordultunk, és Interlakent érintve Meiringenbe mentünk. Szép út volt: lent a völgyek friss tavaszi zöldben, fent a hegyek sz�z fehér hólepelben. Éreztem, hogy Holmes egyetlen pillanatra sem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a tanár úr sötét árnyéka itt lebeg fölöttünk Láttam, hogyan jár a szeme ide-oda a kedves hegyi falvakban és a magányos hágókon is, hogyan néz meg minden arcot, és tudtam, meg van gy�z�dve róla, hogy bár hova menjen is, nem menekülhet a ránk leselked� veszély el�l. Mikor átkeltünk a Gemmin, és a borongós Dauben-tó partján sétáltunk, egy nagy szikla zuhant le a fejünk fölött húzódó hegygerincr�l, és nagy csobbanással hull! mögöttünk a vízbe. Holmes gyorsan felszaladt a hegyélre, megállt egy magas sziklán, és körülnézett. Hiába mondta a vezet�nk, hogy tavasszal gyakori errefelé a hegyomlás. Holmes egy szót sem szólt, de a mosolyából megértettem, hogy mit gondol : az történt, amire számított. Éber volt, de egy pillanatra sem rosszkedv�. Éppen ellenkez�leg, nem is emlékszem, láttam-e valaha ilyen túláradón der�snek. Újra meg újra elismételte, hogy szívesen abbahagyja a nyomozómunkát, mihelyt megszabadítja az emberiséget Moriarty professzortól. - Talán még azt is elmondhatnám, kedves Watson, hogy nem éltem hiába - jegyezte meg. - Ha ma este véget érne a pályafutásom, nyugodt lélekkel néznék vissza rá. Ha visszamegyek Londonba, tisztább lesz már a leveg�. Több mint ezer ügyet harcoltam végig, és sohasem a rossz oldalon. Mostanában már szívesebben foglalkozom a természettudomány megoldandó kérdéseivel, mint az amúgy is mesterkélt társadalom felületi jelenségeivel, A maga beszámolói is véget érnek, Watson, mihelyt felteszem a koronát m�vemre, azaz mihelyt elfogom vagy megsemmisítem Európa legveszedelmesebb és legügyesebb gonosztev�jét Igyekszem röviden, de pontosan elmondani azt a keveset, ami még hátravan. Nem szívesen id�zöm ennél az eseménynél, de tudom, hogy kötelességem minden apró részletet megírni. Május 3-án értünk Meiringen kis falujába, és id�sebb Peter Steiler szállodájában, az Englischer Hofban szálltunk meg. A házigazda értelmes ember volt, kit�n�en beszélt angolul - nem csoda, három évig pincérkedett a londoni Grosvenor-szállóban. Tanácsára 4-én délután útnak indultunk, át akartunk vágni a hegyeken, és az éjszakát Rosenlauiban, egy parányi hegyi faluban akartuk tölteni. Steiler azt is mondta, hogy semmiképp se mulasszuk el megtekinteni a reichenbachi vízesést, hiszen csak egy kis kitér� a hegyre felfelé vezet� út közepe táján. Félelmetesen szép vidék. Az olvadó hótól megduzzadt hegyi patak egy hatalmas szakadékba zuhan, a mélyb�l úgy száll fel a permet, mint a füst az ég� házból. A hasadékot két oldalról fényl�, szénfekete sziklák szegélyezik, lent mérhetetlen mély, forrongó-fortyogó kútba torkollik, kicsap bel�le a víz, a csipkés sziklák közt továbbrohan. A zúgva lezuhanó zöld vízfüggöny és a s�r� felh�kben felcsapó permet szakadatlan kavargása és robaja valósággal megszédíti az embert. Megálltunk a szakadék szélén, lenéztünk a fekete sziklákon megtör� csillogó vízre, hallgattuk a mélységb�l a permettel együtt felszálló szinte emberi jajongást. Az ösvény ívesen megkerüli a vízesést, hogy minden oldalról meg lehessen nézni, de aztán hirtelen vége szakad, és a vándornak a maga nyomán kell visszatérnie. Mi is éppen visszafordultunk, mikor egy svájci legény szaladt oda hozzánk egy levéllel a kezében. A szállodánk levélpapírján írták, a tulajdonos intézte hozzám. Megtudtam, hogy néhány perccel távozásunk után egy haldokló angol asszonyt vittek a szállodába. A tüd�vészes hölgy Davosban töltötte a telet, és most Luzernbe akart utazni a barátaihoz, de a tüd�vérzés útközben leverte a lábáról. Legfeljebb néhány órája lehet hátra, de mégis sokat jelentene számára, ha angol orvos vizsgálná meg, és ha lennék olyan szíves stb., stb. A derék öreg Steiler azt is megírta az utóiratban, hogy nagy szívességet tennék neki. ha visszamennék, mert a hölgy nem hajlandó svájci orvossal szóba állni, és �t nagyon nyomasztja ez a felel�sség. A kérést nem lehetett megtagadni. Idegen országban haldokló honfitársn�nk utolsó kívánsága volt. Mégsem. akartam magára hagyni Holmest. Végül is megegyeztünk, hogy a levelet hozó legény vele marad útitársnak és vezet�nek, én pedig visszamegyek Meiringenbe. Barátom a vízesésnél kívánt id�zni még egy keveset, aztán, mint mondta, átvág a hegyeken Rosenlauiba. Ott kellett volna találkoznunk aznap este. Mikor megindultam visszafelé, Holmes hátát a sziklának vetve, karját összefonva állt, és lefelé nézett a kavargó örvénybe. Ekkor láttam utoljára. Mikor leértem az út tövébe, visszanéztem. Innen már nem lehetett a vízesést látni, csak a hozzá vezet�, a hegy nyúlványán nagyot kanyarodó utat. Emlékszem, hogy az úton sebes léptekkel haladt

valaki, fekete alakja kirajzolódott a zöld háttér el�tt. Megnéztem, megcsodáltam, milyen gyorsan halad, de aztán megfeledkeztem róla, én is siettem az utamra. Körülbelül egy óra múlva értem Meiringenbe. Az öreg Steiler kint állt a szálloda kapujában. - Remélem, hogy nincs rosszabbul a beteg - mondtam. Meglepetve nézett rám, és roppant nehéz lett a szívem, mihelyt láttam, hogy csodálkozva húzza fel a szemöldökét. - Nem maga küldte ezt a levelet? - vettem ki a papírt a zsebemb�l. - Nincs semmiféle beteg angol hölgy a szállodában? - Nincs - mondta. - Pedig ez a szálloda levélpapírja. Értem már! Az a magas angol úr írhatta, aki nem sokkal a maguk indulása után érkezett meg. Azt mondta . . . Nem vártam meg a további magyarázatot, ijedten sarkon fordultam, végigszaladtam a falu f�utcáján, nekivágtam annak az útnak, amelyiken éppen az el�bb jöttem lefelé. Lefelé egy óráig tartott az út. Bárhogy igyekeztem, csak két óra múlva értem újra fel a vízeséshez. Holmes hegymászó botja most is ott volt a sziklánál, ahol utoljára láttam. De Holmes maga nem volt sehol, hiába kiáltoztam a nevét. Csak a saját hangom válaszolt vissza-visszaver�dve a sziklafalról. A hegymászó bot megpillantása megdermesztett. Holmes nem ment át Rosenlauiba. Itt maradt ezen a másfél lépésnyi szélesség� ösvényen, itt várta be az ellen felét, a sziklafal tövében és a szakadék fölött. A svájci fiatalembernek is nyoma veszett. Moriarty cinkosa lehetett, nyilván magára hagyta a két férfit. De mi történhetett ezután? Ki mondhatja meg? Egy-két perc múlva összeszedtem magam, mert valósággal megbénultam a rettegést�l. Holmes módszereire gondoltam, megpróbáltam a segítségükkel kikövetkeztetni, mi történt. Sajnos, nagyon is könny� feladat volt! Mi ketten nem mentünk el az ösvény legvégéig, ott beszélgettünk, ahol a hegymászó bot volt. A szerteszóródó permet miatt örökké nedves itt a fekete föld, még egy madár lába nyoma is meglátszana rajta. Két pár lábnyom vezetett az ösvény vége felé, de vissza már egy sem. Az ösvény végén fel volt túrva a talaj, a szakadék szélén lev� páfrányok és bokrok megszaggatva. Lehasaltam a földre, lenéztem a mélységbe. Kavargott a permet körülöttem, de az egyre sötétebb estében csak a nedvesen csillogó sziklákat láttam, és messze lent, a szakadék mélyén megtör� víz fel-felvillanását. Kiabáltam, de csak a vízesés szinte emberi jajongása volt a válasz. Mégis megtaláltam bajtársam és barátom utolsó üdvözletét. Hegymászó botja az ösvényre nyúló szikla tövében volt. Ennek a kiugró sziklának a tetején csillogott valami. Odanyúltam, és barátom ezüst cigarettatárcája akadt a kezembe. Levettem a szikláról, és egy összehajtott papír hullott elém a földre. Kinyitottam. Három lap volt Sherlock Holmes jegyzetfüzetéb�l, nekem címezve. És mi sem volt jellemz�bb barátomra, mint az, hogy a címzés olyan szabatos, az írás olyan nyugodt és olvasható volt, mintha a dolgozószobájában írta volna. A levél így szólt:

Kedves Watson,

Moriarty professzor készségesen megengedte, hogy írjak néhány sort magának, miel�tt megpróbáljuk egyszer s mindenkorra elintézni vitánkat, Elmondta, milyen úton-módon játszotta ki az angol rend�rséget, és hogyan szerzett tudomást minden lépésünkr�l. Ez a beszámoló is meger�sítette róla és képességeir�l alkotott elismer� véleményemet. Örömmel gondolok rá, hogy nemsokára megszabadíthatom az emberiséget a tanár úr további jelenlétét�l, bár attól félek, olyan áron, amely barátaimnak és els�sorban magának, kedves Watson, fájdalmat fog okozni. De hiszen elmondtam már, hogy pályafutásom elérte a csúcsát, és hogy ez a legméltóbb lezárása Egy vallomással még tartozom magának: tudtam, hogy a meiringeni levél hamis, és mégis elengedtem magát, mert sejtettem, hogy mi következik ezután. Mondja meg Patterson felügyel�nek, hogy a banda elítéléséhez szükséges feljegyzések az M bet�s rekeszben vannak egy kék borítékban, Moriarty névvel jelezve. Vagyonomról még Angliából való elindulásom el�tt rendelkeztem, az iratok bátyámnál, Mycroftnál vannak. Adja át szíves üdvözletemet Mrs. Watsonnak, és tartsa meg jó emlékezetében barátját, aki változatlanul �szinte híve

Sherlock Holmes

Most már valóban csak kevés elmondanivaló van hátra. A szakért�k megállapították, hogy a két férfi összecsapása úgy végz�dött, ahogy ilyen körülmények közt végz�dnie kellett: egymást átölelve lezuhantak a szakadékba. A holttesteket természetesen nem lehetett kiemelni, örökre ott maradnak a kavargó víz és habos tajték szörny� kútja mélyén - korunk legveszélyesebb gonosztev�je és legkiválóbb nyomozója. A svájci legény soha többé nem került el�, nyilvánvalóan Moriarty embere volt. Ami a b�nszövetkezetet illeti, sokan emlékezhetnek még rá, milyen tökéletesen leplezte le egész szervezetüket Holmes nagy szorgalommal összegy�jtött bizonyítéktömege, milyen súlyosan nehezedett a gazemberekre a halott ember csontkeze. Szörny�

vezérükr�l elég kevés szó esett a tárgyaláson, és én is csak azért leplezem most le, mert magukról megfeledkezett védelmez�i úgy akarják tisztára mosni az emlékét, hogy bemocskolják annak a nevét, akit én a legjobb és legcsodálatosabb embernek tartok mindörökre.