Post on 09-Jan-2017
Drábik JánosAmi a 2002. áprilisi választásokból kimaradt
A Közép-Európai Egyetemen „Hol a határ? Kampány-stratégiák és kampányetika”
címmel konferenciát rendeztek. A tudományos tanácskozás célja az volt, hogy feltárja a 2002-
es választási kampány rétegeit és bemutassa azokat az új tartalmi elemeket, valamint formai
technikákat, amelyek miatt egyes megfigyelőknél felmerült az európai politikai és etikai
határvonalak átlépésének a gyanúja. A szervezők úgy vélték, hogy felelősen gondolkodó
magyar értelmiségi nem hagyhatja szó nélkül, ami történt, azaz „nem engedhető meg, hogy
elfogadottá, természetessé váljon a gyűlöletre építő politikai gyakorlat, amely a látott
mértékben károsan és fölöslegesen megosztja a társadalmat.” A szervezők különösen a
fiatalok veszélyeztetettségét tartották megdöbbentőnek. A konferencia öt szekcióban zajlott.
A felkért előadók előre megírt 15 perces előadásokkal szerepeltek. Az első szekció témája: „A
történelem, szimbólumok, tömegek”, a másodiké: „Pártkampányok”, a harmadiké: „Fekete
propaganda, fekete kampány”, a negyediké: „A média a kampányban”, az ötödiké pedig:
„Határátlépések. Hová tűnt az etika?” volt.
E sorok írója Nyugatról hazatelepült magyar, aki meggyőződésből egyik pártnak sem a
tagja és korábban sem tartozott semmilyen párthoz. Nekem úgy tűnt, sokkal lényegesebb az a
körülmény, hogy a társadalmat megosztó legfontosabb kérdésekről, a magyar lakosság sors-
problémáiról immáron a negyedik demokratikus parlamenti választáson sem esett szó. Alig
volt különbség a látszólag kemény küzdelmet vívó politikai elitek álláspontja között. A
legfontosabb kérdésekben vagy egyetértés volt közöttük, vagy hallgatólagos megegyezés
arról, hogy bizonyos témákat ezúttal sem vitatnak meg a közvélemény nyilvánossága előtt,
mert az bizonyos hatalmi körök érdekeit sértheti. Ezért a választások tétje nem a magyar
társadalom alapvető problémáinak a megoldása volt - azok szinte szóba se kerültek - hanem
az, hogy a hatalmi elit melyik részének a kezében legyen az elkövetkező négy évben a
kormányzati hatalom.
A szembenálló felek lényegében az adott politikai, hatalmi, pénzügyi és gazdasági
koordinátákon belül maradva bonyolították le a demokráciában kötelező választási
procedúrát. Melyek lettek volna azok az alapvető magyar érdekek, amelyeknek az igazi
ellenféllel, a külföldi érdekkel meg kellett volna birkózniuk? Gyakorta elhangzik, mind jobb-,
mind baloldalról a vád, hogy a másik fél politikai erői kettéhasították a magyar társadalmat. A
magyar népet azonban nem a politikai csatározások osztották meg igazán, hanem az a tény,
1
hogy a hazánkban bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer csak formáiban,
bizonyos eljárásokban és retorikájában demokratikus. Ez a létező demokrácia, amely
körülbelül úgy viszonyul az elméleti demokrácia eszmerendszeréhez, ahogyan a létező
szocializmus viszonyult a szocializmus ideológiájához.
A kamatkapitalista pénzrendszerre való átállás a társadalom tudatos eladósításával és
csődbe juttatásával kezdődött a 1970-es évek közepén és végén. Ez folytatódott a nemzetközi
pénzhatalom intézményeibe való beléptetéssel az 1980-as évek elején. Ezután következett a
közvagyonnak, a választópolgárok, az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélküli kiárusítása,
1988 után. A kamatkapitalizmus importálása folytatódott azoknak a pénzügyi struktúráknak a
kialakításával, amelyek az eladósítás és kamatjáradék révén a mai napig folyamatosan
átcsoportosítják a jövedelmet az érték-előállító polgároktól a pénzvagyonnal rendelkező
tulajdonos réteghez. Végül még a látszata sem maradt meg a pénzügyi és gazdasági
esélyegyenlőségnek. E rendszer meghonosítói a Magyarország történetében eddig ismert
legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban.
A pénznek – ideértve minden világvalutát is – nincs semmilyen értéke. A
nemesfémből készült pénznek is csak annyi az értéke, amennyi értéket az az anyag képvisel,
amiből készült. A pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló egyezményes
jelrendszer, amely noha önmagában értéktelen, de rendkívül hasznos, mert megkönnyíti a
reálgazdaságban előállított valódi értékhordozóknak a kicserélését. A közhatalomnak ezt a
jelrendszert ugyanúgy ingyenesen kellene biztosítania, ahogyan hozzájutunk a levegőhöz és
az ivóvízhez is. Nem azokat kellene kamatjáradékkal jutalmazni, akik pénzüket visszatartják a
reálgazdasági folyamatok közvetítésétől, hanem őket pénzük visszatartásáért büntető-
illetékkel kellene súlytani. Ahogyan nem az útonállót kell megjutalmazni azért, hogy ne állja
el a közlekedési utat, ugyanúgy nem a pénzvagyonost kell megjutalmazni kamattal, hogy
átengedi a pénzt, - ezt a közvetítésre szolgáló jelrendszert - a gazdasági folyamatok
lebonyolítására. A pénz előállítása szinte ingyen történik a papír megfestésével, vagy a pénzt
kifejező számoknak komputerekben való rögzítésével. A pénzt az államoknak ingyen kellene
biztosítaniuk a termelő-gazdaság résztvevői számára, csak bizonyos kezelési költségeket
szabadna felszámolniuk. A szokásos válasz az, hogy Magyarország kis ország és gazdasága
külföldi nyersanyagok és fejlett technológia nélkül nem működtethető. A külkereskedelem
lebonyolításához pedig dollárra, euróra, jenre van szükség. Ha Magyarország rendelkezne
saját pénzzel, akkor csupán annyi terméket kellene a világpiacra vinnie, amelyért a kizárólag
külföldről beszerezhető nyersanyagokat és árukat pótolja. De ma Magyarországon a magyar
tejet nem lehet eladni, a boltokban viszont korlátlanul vásárolható nyugat-európai tej. Ezért
2
fölösleges a pénzpiacokon folyamatosan hatalmas kölcsönöket felvenni, és kamat-
milliárdokat fizetni a használatukért. Fejtegetéseinket itt azért hagyjuk abba, mert most csak
azt kívántuk rögzíteni, hogy Magyarország szándékosan lett végleg eladósítva és tudatosan
juttatták csődbe azok, akik 1973-tól napjainkig az ország pénzügyeit irányították.
Ma, ahogy mondani szokták, a „csapból is demokrácia folyik”. A demokrácia –
elméletben - rendkívül vonzó. A közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó eszményi
elképzeléseket tartalmazza. Ezek az eszmék, mint világjobbító lehetőségek, erkölcsi elvárások
és normatív igények ma is elfogadhatóak. E vonzó elmélet azonban a gyakorlatban
szégyenletes kudarcot vallott és ennek legfőbb oka az, hogy megvalósítói fokozatosan
feladták a szavakban hirdetett, de soha komolyan nem gondolt gazdasági és pénzügyi
esélyegyenlőséget, napjainkra pedig teljesen lemondtak a gazdasági demokráciáról. A
szélsőséges liberalizmus képviselőinek a szeme se rebben, amikor kijelentik: a gazdasági
demokrácia lehetetlen, ezért értelmetlen is. A pénzgazdaságot irányító liberális elit csak a
pénzügyileg erőseknek biztosította a szabadságot, amelyet megtoldott a szabadsággal való
visszaélés szinte korlátlan szabadságával. A többségnek pedig meghagyta a pénztelenek, a
függő helyzetűek és a cselédek szabadságát.
Milyen lenne a nem formális, hanem tényleges demokrácia?
A valódi demokrácia a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, ezt az esélyegyenlőséget
folyamatosan megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár a pártgépezeti
manipulációk nélkül közvetlenül dönthet minden fontos közéleti ügyben. Erre az Internet már
biztosítja a technológiai hátteret. A demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság, egyenlőség
és testvériség hármas követelményével indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az
erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengéket veszi védelmébe. A testvériség, a
szolidaritás pedig megteremti a szabadság és egyenlőség közti optimális viszonyt. A
szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend
alapjává. Ha a három közül bármelyik hiányzik, akkor igazságtalan társadalom jön létre. A
magyar rendszerváltás csak az erősekre volt tekintettel, és a gyengék védelméről lemondott. A
testvériség helyét pedig a brutális önzés foglalta el. A gazdasági esélyegyenlőség hiánya
megakadályozta, hogy minden magyar állampolgár optimális életlehetősége biztosítva legyen.
Állandóan fenntartható fejlődésnek nevezett kényszernövekedésről beszélnek, pedig nem
fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. A fenntartható
fejlődésnek elnevezett állandó növekedés lehetetlen, mert semmilyen vég nélküli növekedés
3
nem lehetséges véges Földünkön, még a fenntartható fejlődésnek nevezett vég nélküli
növekedés sem. Az ún. fenntartható fejlődés a kamatjáradék által kikényszeríttet
természetellenes növekedés. A fenntartható erőforrások pedig azt jelentik, hogy a
kamatmentes természetes gazdasági rend keretében megőrizzük mindazt a természet és az
ember számára, amely minden egyes ember számára biztosítja a teljes értékű életet.
Hazánkban azonban emberi szükségletekre termelő közgazdaság helyett
kamatjövedelmet biztosító pénzgazdaság épült ki. A pénzgazdaságban a pénzvagyon
növekedésének nincs felső korlátja. Az emberközpontú valódi közgazdaságban viszont az
ember természetes szükségletei megszabják a határokat. Az állandóan hangoztatott ún.
fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy az olyan pénzgazdaságban, mint amilyen nálunk is
működik, folyamatosan biztosítani kell a pénzvagyonosok privilegizált csoportja számára a
kamathozamot, akár sikerült a reálgazdaságban megfelelő termelékenységgel nagyobb
hozamot elérni, akár nem.
Mindebből következik, hogy a legutóbbi választási kampányban a legfontosabb
közéleti vitatéma ez kellett volna, hogy legyen, vagyis az ide importált pénzrendszer és a
magyar társadalom elszegényedése közötti szoros összefüggés feltárása. Meg kellett volna
magyarázni a magyar választópolgároknak, hogy az 1973-tól 1989-ig felvett összesen 1
milliárd dollár nyugati kölcsönért miért kellett 1989-ig 11 milliárd dollár kamatot
visszafizetni úgy, hogy a kamatok fizetésére felvett kölcsönök további kamataiból és
kamataiból még 20 milliárd dollár adósság halmozódott fel. Meg kellett volna magyarázni,
hogy miért érdem az, hogy a pénzügyi elit egy része ezt az eladósodást minden eszközzel
támogatta és fenntartotta.
Annak is választási vitatémának kellett volna lennie, hogy a rendszerváltás után
kiárusításra került az állampolgárok tulajdonát képező, és az állam kezelésében lévő nemzeti
vagyon 90 %-a. Az így befolyt ellenérték adósságtörlesztésre és kamatfizetésre lett fordítva,
mégis megmaradt az ország tartós csődállapota és az egész társadalmat sújtó – külső és belső,
állami és nem állami, bruttó és nettó – adósság összege 1989 óta megnégyszereződött, és
meghaladja ma már a 80 milliárd eurót, s ennek az adósságnak a terheit a magyar polgároknak
kell viselniük, függetlenül attól, hogy az eladósodott vagyon állami- vagy magántulajdonban
van. Ez a teher ma évi 8 milliárd euró körül van, azaz a magyar polgároknak minden évben
ennyi pénzt át kell engedniük azoknak a pénzvagyon tulajdonosoknak, akik a jelenlegi
pénzrendszert Magyarországra hozták és azt itt a saját hasznukra működtetik. Választási
témának kellett volna lennie annak, hogy a döntési helyzetben lévő pénzügyi és politikai elit
4
magához ragadta a pénzvagyont, de a vagyont termelő adósságot a rendszerváltás veszteseire
hárította.
Ma a legfontosabb magyar sorskérdés ez a kamat formájában történő folyamatos
jövedelem-elvonás. Ennek kellett volna egy nem formájában, hanem lényegében
demokratikus választási harcnak a központjában állnia. A formális demokrácia mai
rendszerében a főhatalmat ténylegesen gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség és hazai
kiszolgálói elérték 2002 áprilisában is, hogy a magyar társadalom e legfontosabb kérdéséről
egy szó se hangozzék el. Ezért nem a különbség volt a lényeges a választási kampányban,
ahogyan azt a „Hol a határ?” című konferencia szervezői vélték a Közép-Európai Egyetemen,
hanem sokkal inkább a versengő elitek álláspontja közötti tényleges hasonlóság az érdemi
kérdésekben.
A kampány végül is azért fajult el, mert a lényegi kérdésekben a szemben álló felek
alig volt eltérés, és lényegi különbség hiányában a politikai piac - vagy cirkusz - szereplői
rákényszerültek arra, hogy a választási harcot az olcsó személyeskedés és ál-problémák
szenzációhajhász felnagyításának a módszerével vívják meg. Az alibi demokrácia is igényli a
választási kampányokat, a választási cirkuszhoz pedig ellentéteket kell kreálni, hogy a
választók azt hihessék, hogy valami között választanak. Ha viszont az egyik fél az ál-
problémák helyett valamilyen okból egy valódi problémát tesz meg a választási küzdelem
tétjéül, akkor a főhatalmat gyakorló pénzügyi elit felszisszen, és máris a „gyűlölet beszédet”
és a „társadalom veszélyes megosztását” teszi szóvá. A társadalmat két részre osztani csak ál-
problémákkal, és csak a választási cirkusz idejére szabad. A cirkuszi előadás után az ál-
problémákat félre kell tenni, és helyre kell állítani a pénzügyi elit érdekei érvényesítését, és
ennek megfelelően a társadalomnak a kijelölt irányban történő manipulálását.
A 2002. áprilisi parlamenti választások másik nagy témája az kellett volna, hogy
legyen, hogy mi történt a polgárok tulajdonában lévő közvagyon eladásából befolyt
ellenértékkel? A közvagyon privatizálásából befolyt több ezermilliárdra rugó összegeket senki
nem fizette vissza valódi tulajdonosának, a magyar polgárok közösségének. A közvagyon
eladásához a valódi tulajdonosoktól - a magyar polgároktól - nem is kértek engedélyt. A
kormányzatok az állam tulajdonának tekintették azt, ami nem az államé, amit az állam csak a
polgárok nevében, azok képviselőjeként birtokol. Nem az állam hozta létre a polgárokat,
hanem az állam létezik az egyes emberek akaratából. Ezért az állam a polgárok erre
vonatkozó konkrét nyilatkozata nélkül nem veheti el, és nem idegenítheti el a polgárok
tulajdonát képező közvagyont, a tulajdonhoz fűződő alkotmányos alapjog megszegése nélkül.
De ha az állam ezt - megbízás nélküli ügyvivőként - a hatáskörét túllépve mégis megtette,
5
akkor legalább utólag számoljon el az állampolgároknak. Hozza a tudomásukra, hogy a négy -
formálisan demokratikusan megválasztott - kormányzat mennyi vagyont kiknek adott el,
mikor, mennyiért és a befolyt ellenértéket mire fordította, és miért pont arra? Hangsúlyozzuk,
az állam csak képviselője a valódi tulajdonosnak, a konkrét állampolgárok összességének, s
csak akkor adhatja el tulajdonukat, ha erre felhatalmazást kapott. A valódi tulajdonos magyar
állampolgárok azonban soha nem adtak megbízást az államuknak tulajdonuk eladására, ezért
az az engedélyük nélkül idegenítette el a közvagyont.
Az állam azért járt el a népszuverenitás és a tulajdonhoz való jog alkotmányos elvének
a megszegésével, mert csak a polgárok nevében birtokolt és csupán – átruházott jogosultság
alapján – formálisan volt tulajdonos. Az igazi tulajdonosok az állampolgárok voltak és ma is
ők lennének, ha nem forgatták volna ki őket jogos tulajdonukból. Az eladott közvagyont a
hús-vér magyar emberek hozták létre, nem pedig egy államnak nevezett absztrakt jogi
személy. Ez a jogi személy csak polgárai akaratából létezik, és csak másodlagos létező a
polgáraival szemben. Az egyes ember létezhet az állam nélkül is, de az állam nem létezhet az
egyes ember nélkül. Az állam a társadalom alárendeltje és nem fordítva. Ez még inkább igaz
az egyes kormányokra, amelyek nem azonosak az állammal, csak kezelik egy meghatározott
ideig az állam jogosítványait. De a kormányok jogosítványai is mind az állampolgároktól, az
állam létrehozóitól és fenntartóitól erednek.
Az államnak tehát nem volt joga elidegenítenie polgárainak a tulajdonát, és még
kevésbé volt erre joguk az egyes kormányoknak. De ha már megtörtént ez a jogtalanság: a
közvagyon áron aluli elkótyavetyélése, igazi tulajdonosainak az alkotmányos beleegyezése
nélkül, akkor legalább utólag számoljanak el az állam nevében eljáró kormányzatok.
Tájékoztassák a kisemmizett tulajdonosokat, a rendszerváltásnak a lakosság 80%-át kitevő
veszteseit. A kárpótlási jegyek révén néhány morzsa jutott az eredeti tulajdonosoknak is, de
mivel a kormányzatok alig ajánlottak fel érdemleges vagyont a kárpótlási jegyekért, így azok
értéke mélyen névértékük alá zuhant és nagy részük spekuláns csoportok tulajdona lett.
Részben már ismertek azok az adatok, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchia
tulajdonában lévő multinacionális cégek a hozzájuk került közvagyon értékének csak egy
töredékét fizették meg. Az ellenértékként átutalt devizát az MNB nem adta át a magyar
államnak, hanem kizárólag a külső adósság és a kamat törlesztésére fordította. Ha adott is
némi pénzt, az csak forint lehetett, amit az MNB a saját pénzjegy-nyomdájában állított elő. Ha
ez nem így történt volna, akkor tudnunk kellene, hogy mennyi pénzt kapott a magyar
költségvetés, az egyes kormányzatok, és mire fordították az így kapott valutaösszegeket. Ilyen
kimutatás azonban eddig nem készült és a sajtó is mélyen hallgat róla. Ezért a választási
6
kampány keretében kellett volna kikényszeríteni, hogy az Országgyűlésbe került új
képviselők gondoskodjanak az elmaradt zárszámadás végrehajtásáról és a választópolgárok
végre megtudhassák, mi történt a közös tulajdonukat képező nemzeti vagyonnal?
Hivatalosan eddig csak azt közölték az MNB és a kormányok képviselői, hogy az
eladott nemzeti vagyon ellenértékét kizárólag adósság-törlesztésre fordították. Állítólag ezért
az állam külföldi adóssága jelentősen csökkent. Legutóbb 2002. július 18-án közölték az
illetékesek, hogy ország nettó külföldi adóssága 3,5 milliárd euró körüli összegre csökkent. Ez
az ártatlannak tűnő közlés több csúsztatást és félrevezetést is tartalmaz. Először is mit jelent
ez a szó ország? Azonos lenne egyik alrendszerével az állammal ? Ha az ország több, mint az
állam, akkor viszont meg kellene mondani, hogy nem az ország egész gazdaságának, hanem
csak a gazdaság 10 %-át kitevő állami szektornak - és a kormányzat által képviselt
költségvetésnek - az adósságáról van szó. Az ország gazdaságának a 90 %-a ma már
magántulajdonban van. Ezért az ország szó használata az állam szó helyett kizárólag
zavarkeltést, és az állampolgárok félrevezetését szolgálja.
Világosan meg kellene mondani, hogy csak a gazdaság 10 %-ával és a költségvetéssel
rendelkező állam külföldi adósságáról van szó, amelynek a teljes összege - vagyis a bruttó
külföldi adósság - ma is 15 milliárd euró körül mozog. Adósságtörlesztést és kamatot pedig
nem a nettó adósság után kell fizetni, hanem a bruttó összeg után. A magyar gazdaság
egészét, azaz az országot terhelő össztartozás eléri a 80 milliárd eurót. Ez az 1989 évi állami
adósságnak a négyszerese. 1989-ben azonban az állam csaknem a teljes nemzetgazdaságnak a
tulajdonosa volt, pontosabban a lakosság egésze nevében, azok képviselőjeként rendelkezett a
közvagyon egészével. Ma viszont csak a 10 %-át mondhatja magáénak. Ha ebből a 80
milliárd euróból levonjuk a 8000 milliárd forintot meghaladó belső adósságot, amely 1989 óta
a különböző adós-, hitel- és bankkonszolidációk következtében megtízszereződött, akkor
marad még mintegy 54 milliárd euró össz-külföldi tartozás. Ha ebből levonjuk a
magánszektort terhelő 39 milliárd eurót, akkor kapjuk meg a 10 százaléknyi állami vagyont
terhelő bruttó államadósságot. (A fenti adatok a MNB (pl. „Külső eladósodás és
adósságkezelés Magyarországon” – MNB Műhelytanulmányok / 1993. február) és az IMF (pl.
IMF Yearbook 1987.) évkönyvein és műhelytanulmányain alapulnak. Mindemellett az
említett számszerű összegek hitelességét a KSH éves jelentései is alátámasztják, amelyeknek
összesítő adatai e sorok írójának a birtokában vannak, de a Statisztikai Hivatalból
beszerezhetőek.)
Az illetékes pénzügyi és kormányzati vezetők szerint a magánszektor adósságát már
nem lehet köztartozásnak tekinteni. Ez azonban csak részben igaz, a legfontosabb vonatkozást
7
illetően, vagyis, hogy ki fizeti a magánszektort terhelő mintegy 39 milliárd eurónak a
törlesztési és kamatfizetési terheit, ez a 39 milliárd euró is köztartozás. Ugyanis a magyar
polgárok fizetik a magánszektor adósságának a kamatait is, csak más módon, mint az állami
adósság esetében. Ez utóbbinál az állam beszedi az adófizető polgároktól az adót és annak 35-
40 %-át, gyakran a felét továbbadja kamat- és adósságtörlesztés címén hitelezőinek. A
magántulajdonosok viszont úgy fizetik a rájuk eső adósságszolgálati terheket, elsősorban a
kamatokat, hogy azok egy részét termelési költségként ráterhelik a megtermelt árucikkekre, és
azokért ennyivel többet kell fizetni a magyar vásárlóknak. Egy másik részüket úgy szedik be,
hogy adókedvezményeket csikarnak ki a maguk számára az államtól, és ennyivel kisebb
mértékben vesznek részt a közteherviselésben, azaz ennyivel megrövidítik a költségvetés
bevételeit. Harmadrészt, úgy szedik be a kamatot, hogy a magyar munkavállalóknak – 13
évvel a rendszerváltozás után – csak az 1/5-ét 1/10-ét fizetik ki munkabérként, mint amennyit
például a francia, a holland, a német vagy a portugál munkavállaló kap.
Mivel ez a rendkívül fontos kérdés immár negyedszer kimaradt a választási
küzdelemből, ezért csak látszólag a bal- és a jobboldal harca zajlott le a legutóbbi parlamenti
választásokon. Valójában a magyar érdek birkózott a nemzetközi pénzhatalom és hazai
kiszolgálóinak az érdekeivel, úgy, hogy az igazi magyar sorskérdések el sem hangozhattak.
Amíg a magyar állampolgároknak évente át kell adniuk mintegy 8 milliárd eurónyi összeget
(vagyis 2000 milliárd forintot) hozam, adósságtörlesztés és kamatfizetés formájában a
nemzetközi pénzvilágnak, addig tulajdonképpen egyik parlamenti választás sem tud
változtatni a rendszerváltás veszteseinek a helyzetén.
Az 1997-es újabb bankkonszolidáció
Kimaradt a választási kampány témáiból a Magyar Nemzeti Bank adósságcserének
nevezett konszolidációja 1997-ben, amely 3,5 ezermilliárd forintjába került a magyar
költségvetésnek. Az MNB, amely jogilag a magyar állam tulajdona, költségvetési szerv, s a
magyar állam, mint tulajdonos biztosítja működésének a feltételeit. Az MNB tehát, mint
költségvetésből fenntartott intézmény, mindenkivel szemben lehet független, csak 100 %-os
tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Ennek ellenére a MNB-ről
szóló 1991. évi / LX. tv. lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen független
tevékenységet folytasson. A pénzkibocsátásra kamat- és árfolyam-szabályozásra,
hitelfelvételre, devizatartalék-képzésére vonatkozó monetáris döntéseibe még tulajdonosa, a
magyar állam sem szólhat bele. Miért? Azért, mert az állam ezt önként és ellenszolgáltatás
nélkül szigorúan megtiltotta önmagának. Vajon miért tiltotta meg? Azért, mert a nemzetközi
pénzvilág - rejtett, informális hálózatán keresztül – ezt kikényszerítette tőle. Az Állami
8
Számvevőszék is csak ügyviteli szempontból ellenőrizheti az MNB-t. Ezért az MNB olyan
függetlenné vált saját tulajdonosától, hogy valósággal államot képez az államban. Már arról is
jelentek meg szaktanulmányok, hogy külön „központi banki államhatalmi ágazatról” is
rendelkezni kellene az Alkotmányban.
Lehet e veszteséges a Nemzeti Bank?
Az MNB, mint központi bank, amely egyedül illetékes a monetáris-politikai döntések
meghozatalában, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha mégis képződnének veszteségei,
akkor azt tulajdonosa, a magyar állam, minden további nélkül kiegyenlíti neki. Igaz, az állam
nevében eljáró kormány megkérdezhetné az MNB vezetését a veszteségek okairól, de ezt a
jogát nem gyakorolja, mivel a pénzoligarchia kívánságára e jogának a gyakorlásáról önként
lemondott. Ezért nincs tudomásunk arról, hogy 1990 óta az MNB vezetői közül bárkit is
felelősségre vontak volna, pedig a Nemzeti Bank tevékenysége során sokmilliárdos
veszteségek keletkeztek, amelyek megkárosították a magyar költségvetést. A mai napig nincs
feltárva, hogy az MNB 1994-től kezdődően miért kezdett egyre gyorsuló ütemben és egyre
nagyobb mértékben „veszteségessé” válni.
Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni
külföldön. Erre elsősorban a végérvényesen csődbejutott és eladósított magyar állam adósság-
törlésztései, elsősorban a kamatok fizetése miatt van szükség. Az MNB devizában veszi fel a
hiteleket, majd forintban tovább a magyar államnak, amelynek ezért – könyvelésileg –
forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége központi bankja felé. A felvétel és a
visszafizetés közötti deviza-árkülönbözetből keletkezett tartozást elkülönített tételként
vezették és vezetik az MNB könyveiben. Mivel itt az államnak saját maga felé fennálló
tartozásáról volt és van szó, könnyű belátni, hogy ez nem igazi adósság és önmagának senki
se fizet kamatot a saját tartozásáért.
A Horn-kormány idején az infláció és a folyamatos csúszó-leértékelés miatt a forint
gyorsabban veszített értékéből, mint a dollár, a márka vagy a jen. Ezért az év elején devizában
felvett hitelek forintban nyilvántartott ellenértéke nagyobb összeget tett ki a decemberi
visszafizetéskor. Az MNB-nek tehát az inflálódott forintból nagyobb összeget kellett a
költségvetéstől kapnia, hogy a visszafizetéskor ugyanazt a deviza összeget megfizethesse a
külföldi hitelezőknek. Ha ez nem így történik, akkor könyvelés-technikailag - vagyis csak
látszólag - az MNB veszteséget szenved, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja a
költségvetéstől.
Az MNB ezt az árfolyam-különbözetet - Fekete János korábbi nemzeti banki elnök-
helyettes javaslatára - nulla kamatozású számlán, külön tartotta nyilván. Noha ez az összeg
9
nem volt igazi adósság, mégis évről-évre rendezni kellett könyvelési és költségvetési
szempontból. Ennek egyik módja volt, hogy az állam a központi bank szokásos évvégi
elszámolásakor tudomásul vette, hogy az adott évben az MNB nyilvántartásában látszólagos
vesztesége képződött, amiért a központi bankot nem terheli felelősség. Az állam, mint
tulajdonos elengedte magának ezt a tartozást, s egyszerű államigazgatási aktussal jóváírta. A
hiánynak senkire nem volt negatív következménye és a kérdés rendeződött.
Egy másik megoldás az volt, amikor az árfolyam-különbözetet ténylegesen azok
fizették meg, akik a devizahitelből részesültek. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a
névleg megemelkedett forint ellenértéket fizették vissza a törlesztéskor az MNB-nek.
Kialakult még egy harmadik módszer is, amely az első kettőnek valamilyen kombinációja
volt.
Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ezt az árfolyam-különbözetből keletkezett
fiktív adósságot - 2023 milliárd forintot - Medgyessy Péter, a Horn-kormány
pénzügyminisztere és Surányi György az MNB akkori elnöke 1997-ben piaci kamatozású
tényleges deviza-adóssággá minősítette át, és megterhelte vele a költségvetést. Az árfolyam-
különbözet elszámolására 1997-ig az állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-től.
Törlesztéskor a hitelfelvétel idején nyilvántartott forint-ellenértéket térítette meg. Ebben a
megoldási módban a forint leértékelése miatt megnövekedett forint-ellenértéket figyelmen
kívül hagyták. A felvétel és a törlesztés időpontjában fennálló árfolyamkülönbség
fedezetlenül maradt. De az MNB évvégi elszámolásakor a hitelfelvevő állam, mint már
utaltunk rá, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az ő adóssága. És ezt ugyanezen
állam, de már mint az MNB tulajdonosa, elengedte saját magának. E hiánynak nevezett
árfolyam-növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okozott. Senki nem járt rosszul,
az MNB sem. (A témáról lásd bővebben Nagy Pongrácz: „Mindenkinek: A rendszerváltás
gazdaságpolitikája” CET Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 2001. / 107-112. oldalig)
Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül jól működő elszámolási módot 1997-ben
hirtelen megváltoztatni. Az egyik megalapozott feltevés az, hogy pontosan a kár és veszteség
hiánya miatt. Ugyanis az államot sújtó kár és veszteség valakiknek a pénzügyi elit körében
jövedelmező járadékot és nyereséget jelent. Az MNB, mint a magyar állam tulajdona, nem
független a költségvetéstől, amelynek minden év végén köteles elszámolni. Ha az MNB-nek
többlete van, azt befizeti az államkasszába, ha vesztesége van, azt az állam megtéríti a
részére. A központi bank azonban a rábízott állami pénzekkel - év közben - teljesen
függetlenül gazdálkodik, és minden érdemi ellenőrzés kizárásával, azt tesz, amit jónak lát.
10
1997-ben kiderült, hogy az eddigi elszámolási mód, nem felel meg az Európai
Unióban szokásos gyakorlatnak. Elhangzott az az igény, hogy áttekinthetőbb elszámolási
módra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az Európai Unió felé
elismerte, hogy több fontos követelményben tevékenysége nem felel meg az európai
normáknak. A Horn-kormány ennek ellenére nem módosította az EU által kifogásolt
rendelkezéseket. Ez tette lehetővé, hogy 1997-ben az MNB könyveiben 2023 milliárd
nominális - azaz csak könyvelésileg létező - ál-veszteség jöjjön létre. Surányi MNB elnök azt
állította, hogy ez az összeg deviza árfolyam-különbözetből halmozódott fel és az adósság
tényleges adóssággá való átminősítésével nem éri veszteség az adófizetőket, mert amit év
elején kap az MNB a költségvetésből, azt az év végén visszafizeti. Tény azonban az, hogy az
MNB még egyszer sem fizette vissza azt a költségvetésnek, amit attól az év elején kapott. Ez
a mintegy évi 200 milliárd forintot kitevő összeg mindig eltűnt az MNB könyveiben,
valahogy „elpárolgott” a gazdálkodása során.
Az Állami Számvevőszék 1997-ben nem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez
2023 milliárdos jegybanki adósság, noha többször is próbálkozott érdemi vizsgálat
lefolytatásával az MNB-nél. Az ÁSZ arra hivatkozott, hogy joga van arra, hogy ezt a
vizsgálatot lefolytassa, mivel az MNB működése alapvetően befolyásolja a költségvetést. Az
érdemi vizsgálatot azonban a Horn-kormány nem engedélyezte és az Orbán-kormány sem
folytatta le. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök megkísérelte rendezni ezt a kérdést, a
nemzetközi pénzvilág és hazai képviselete óriási nyomást gyakorolt rá. Ezután elállt
szándékától.
A lakosság a mai napig sem tudja, hogy miből jött létre az a 2023 milliárd forintos
„nullás állomány”, amelyet aztán piaci-kamatozású valódi adóssággá átminősítve a
költségvetésre, azaz az adófizető polgárokra terheltek. Több adat is utal arra, hogy a pénzügyi
hatalom által tudatosan előállított álveszteségekből, veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi
partnereknél felejtett végeredményéből, a bécsi CW Bank rossz hiteleiből, a nevadai
kaszinóból és pénzügyi csalásokból felhalmozódott veszteségekről van szó. Az így előállott
veszteség összegszerűségében elérhette az MNB deviza-árkülönbözetből keletkező és nullás
állományként nyilvántartott ún. hiányát. Valójában azonban a központi bank hibás működése
során keletkezett károkból - elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekből - származó
veszteségekről volt és van szó, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek, a magyar
költségvetéssel, azaz a magyar állampolgárokkal fizettetnek meg. A rossz csengésű
bankkonszolidáció helyett azért nevezte el ezt Medgyessy Péter és Surányi György
11
adósságcserének, mert ez a szó homályos jelentésű és könnyebb manipulálni vele a
közvéleményt.
Ha ez a kérdés választási téma lehetett volna, akkor olyan képviselőket választhattak
volna a választópolgárok, akik kötelezettséget vállaltak volna e könyvelési tranzakcióval
elvett 3,5 ezer milliárd forint visszaszerzésére. Mivel azonban ez nem volt a választási harc
témája, így ma sem tudjuk hogyan növekedett 2023 milliárdra az állítólagos deviza-
árkülönbözet. Azt sem tudjuk miért kellett azon az elszámolási gyakorlaton változtatni, hogy
a deviza-árkülönbözet címén nyilvántartott névleges adósságát az állam mindig leírta
önmagának. Miért nem írhatta le 1997-ben és azt követően is az állam a saját tartozását saját
magának? És mekkora volt ténylegesen a deviza-árkülönbözet? Az MNB vajon milyen egyéb
adósságát számolta még hozzá ehhez az összeghez?
A korrupció ellen harcot indító, és az ún. jóléti-rendszerváltást hirdető MSZP-SZDSZ
kormánynak haladéktalanul ki kellene vizsgálnia ezt az ügyletet, és vissza kellene térnie az
1997-ig folytatott elszámolási gyakorlathoz. Az adófizető polgárok így visszakaphatnák a
Horn-kormány által a pénzvilágnak átjátszott adó milliárdjaikat. Ebből a 3,5 ezer milliárd
forintból nemcsak az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére jutna, de a nyugdíjakat is
végleg a kétszeresére lehetne felemelni, és nem kellene morzsákkal jutalmazni azokat, akik –
tájékozatlanok lévén – fillérekért is odaadták szavazataikat. Ezt a 3,5 ezer milliárd forintot
ugyanolyan intézkedéssel vissza lehetne adni a költségvetésnek és az adófizető polgároknak,
ahogyan elvették tőlük.
Ezek mind sokkal lényegesebb kérdések, mint azok a személyeskedéssé fajult viták,
amelyek a választási kampányt jellemezték.
Az Európai Unió a demokrácia süllyedő hajója?
A közhiedelemmel ellentétben a számok azt mutatják, hogy Magyarország támogatja
gazdaságilag és pénzügyileg az Európai Uniót, és nem fordítva. Magyarország 1990-re érte el
azt, hogy az ipari termékek terén fejlődő országként kezeljék, vagyis a magyar ipari
termékekre az Európai Unió tagországai, valamint az Egyesült Államok és Kanada nem
vetettek ki vámot. Magyarország azonban megvámolhatta az ezekből az országokból
származó ipari termékeket. Ennek az elbírálásnak az volt az alapja, hogy a gazdasági
fejlettség szintje hazánkban jóval alacsonyabb volt, mint az említett országokban. Ez a
különbség az elmúlt 12 év során tovább növekedett, ugyanis Magyarország bruttó hazai
12
összterméke csak 2000-ben érte el az 1990 évi szintet, tehát gazdasági fejlettsége 2000-ben is
még 10 évvel elmaradt a fejlett ipari országokéhoz képest.
Az Európai Unió a csatlakozás egyik feltételeként szabta, hogy Magyarországnak meg
kell szüntetnie az Európai Unióból származó ipari termékekre kivetett vámot és 2001-től már
nem vethet ki olyan vámot, mintha Magyarország gazdaságilag már egyenlő szinten lenne az
EU-val. Az elbírálás annak ellenére lett egyenlő, hogy a gazdasági fejlettség szintje közötti
különbség az elmúlt 10 év során tovább növekedett. Ráadásul az Unióba történő belépés
időpontját Brüsszel egyre távolabbra tolta, s így az előnyökért cserébe nem kell a központi
alapokból támogatást nyújtania Magyarországnak.
Tovább rontja a helyzetet, hogy az EU-val történt megállapodás alapján Magyarország
köteles vámot kivetni az egykori Szovjetunió utódállamaiból származó – főleg
nyersanyagokból álló – importjára. Ez önmagában még előnyös is lehetne, mert a vámok a
magyar költségvetés bevételét növelnék. A valóságban azonban az Európai Unió-beli cégek
különféle pénzügyi műveletekkel elérték, hogy az áru többnyire az Európai Unióból származó
áruként – például osztrák kereskedőkön keresztül – érkezik hazánkba. Ezzel az ún. közvetítői
kereskedelemmel, amit az utóbbi években dinamikusan növeltek, az uniós országok cégei
gyakorlatilag elvették Magyarország fejlődő-országbeli és az egykori KGST-hez tartozó
országokban meglévő piacainak a jelentős részét. Az onnan érkező termékek most az uniós
országok vállalatain keresztül - gyakran hosszabb utat megtéve - kerülnek a magyar piacra,
jelentős többletköltséget és környezeti terhelést okozva. Jól példázza ezt az orosz földgáz
importja, amelynek egy része Szlovákián és Ausztrián keresztül - azaz körbeszállítva -
Nyugatról érkezik hazánkba, s az ellenértéket az orosz fél osztrák árukban kapja meg.
Az EU országokból származó import összege az 1994-es évi szinthez viszonyítva 1995
és 2000 között 8,3 milliárd euróval csökkent. Tehát ilyen összegű költségvetési bevételtől
estünk el az említett időszakban. Ezt a kiesett bevételt a hazai gazdaság és lakosság
terhelésével (adók, járulékok növelésével; juttatások elvonásával) kellett folyamatosan
ellentételezni s így az import versenyképessége nagyjából kétszeresével, egyedül 2000-ben
3,2 milliárd euróval, azaz 800 milliárd forinttal javult a hazai termeléssel szemben. Ez a
körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország munkaképes lakosságának a
foglalkoztatottsága mélypontra került és jelenleg is ott van.
Magyarország jelentős támogatást nyújtott az EU-nak a délszláv háború során, mert a
bevezetett embargó, valamint a háború - Jugoszlávián kívül - Magyarországot sújtotta a
legnagyobb mértékben. A károk felmérésére több becslés is történt. Az eredmények
középértéke 3 milliárd eurót tesz ki. Az embargó bevezetését az EU országok követelték és
13
szóban megígérték, hogy majd kártalanítják érte Magyarországot. Erre azonban a mai napig
nem tértek vissza.
A magyar Országgyűlés 1991-ben törvényt fogadott el arról, hogy a külföldi
tehergépjárművekre tonna-kilométerenként 3 forintos díjat kell kivetni. Az EU erőteljes
nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy saját fuvarozói mentességet élvezzenek a díj
alól, illetve az EU-val kapcsolatos közúti áruszállítás is mentesüljön alóla. A magyar kormány
engedett az EU követelésnek, és jelenleg már a hazánkban közlekedő külföldi
tehergépjárművek 95 %-a nem fizeti ezt a díjat. Az EU annak idején ellentételezésként
írásban megígérte, hogy a díjat a forint/ECU árfolyam változásának megfelelően reálértékben
szinten tarthatjuk, de az EU további nyomás-gyakorlása következtében ez sem következett be.
Sőt 2001-ben olyan megállapodást kellett aláírnunk, ami még tovább növelte a kedvezmények
mértékét. Ennek eredményeképpen 1992 és 2001 között a külföldi kamionok összesen 2,7
milliárd euró úthasználati díj megfizetésétől mentesültek. Az a kár viszont, amit
Magyarország környezetében és infrastruktúrájában okoztak, ennél az összegnél lényegesen
nagyobb.
Arra a kérdésre, hogy a magyar közúti fuvarozók kapnak e kedvezményeket az EU
országaiban, a válasz az, hogy igen. Az így nyújtott kedvezmény azonban, a felét sem teszi ki
annak, amit a külföldiek kapnak Magyarországon. Legutóbb az Európai Unió arra kötelezett
bennünket, hogy országos közútjainkon a megengedett tengelyterhelést a jelenlegi 10 tonnáról
11,5 tonnára emeljük fel. Ez az intézkedés a magyar adófizetőknek további 300 milliárd
forintjába kerül majd. Csak a közúton közlekedők töredékének az érdekeit szolgálja, és ezen
belül is elsősorban az Európai Unió-beli fuvarozókét. Ezek a kedvezmények az Európai Uniós
országok számára biztosítják a keleti piacok könnyebb megszerzését és a nagyobb
külkereskedelmi hasznot. Ha számításba vesszük, hogy Magyarország az PHARE és az ISPA
program keretében kapott az Európai Uniótól 1991 és 2001 között mintegy 1 milliárd euróra
tehető támogatást, akkor világosan kitűnik, hogy mennyivel előnyösebb máris az Európai
Unió számára a Magyarországgal fennálló gazdasági és kereskedelmi kapcsolat, vagy
másképpen megfogalmazva: mennyire hátrányos Magyarország számára - a jelenlegi
szabályozás miatt - az Európai Unióval folytatott kereskedelmi és gazdasági kapcsolata.
Mit ígér tehát Magyarországnak az Európai Unió?
Évi 2 milliárd euró támogatást. Ez azonban éppen csak annyi, amennyi a
külkereskedelmi hiányunk a rendszerváltás óta. Tehát pontosan annyit adnak, amennyiből
kifizethetjük azoknak a cikkeknek az importját, amelyeket Magyarországon is előállíthatnánk,
ha a multinacionális cégek nem a magyar munkavállalók rovására erőszakolnák ki nyugati
14
üzemeik foglalkoztatását. Ezen túlmenően jelentős összegű profitot is kivisznek az országból.
Tavaly 1,6 milliárd euróra rúgott ez az összeg a magyarországi befektetéseik után.
Mi az, amit kér az Európai Unió Magyarországtól?
Először is termőföldjeink minél előbbi legalizált szabad felvásárlását. Azt kívánja,
hogy 1 millió hektár termőföldet vonjunk ki a termelésből. Ragaszkodik ahhoz, hogy a
magyar vállalkozások teljesen kiszolgáltatottak legyenek a jóval erősebb multinacionális
cégek konkurenciájának. Ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország lemondjon az önálló
alkotmányozás jogáról, szűntesse meg - jelentős mértékben - saját jogszabályainak a
megalkotását, és vegye át az Európai Unió jogszabályait, amelyek máris 90 000 ezer oldalt
tesznek ki. Az Európai Unió szorgalmazza a nyugati árak átvételét, de úgy, hogy a nyugati
szintű bérek és jövedelmek nincsenek garantálva. Ezen túlmenően, ahhoz is ragaszkodik az
Európai Unió, hogy Magyarország a bruttó hazai össztermékének az 1,27 %-át, amely a
jelenlegi költségvetés szerinti 12 530 milliárd forintra rugó hazai össztermék összegét véve
159 milliárd forintot tesz ki, befizesse az Európai Unió központi kasszájába.
Mi az, amit elhallgatnak az Európai Unióról a magyarok elől?
Először is elhallgatják, hogy az Európai Unióban felszámolták a jóléti államot és a
szociális piacgazdaságot. Az Európai Unióban az elmúlt 15 év során áttértek a
termelőgazdaság elsőségén nyugvó közgazdaságról a spekulációnak elsőbbséget nyújtó
pénzgazdálkodásra. A kamatkapitalizmusnak ez a rendszere maximális mértékben eladósította
az Európai Unió valamennyi államát, eladósította az Európai Unióban működő vállalatokat és
egyre nő a lakosság eladósodása is.
A jelenlegi Európai Unió folyamatosan bontja le a szociális intézményrendszer hálóját
és egyre kevesebb szociális támogatást nyújt lakóinak. Egyre drágul az egészségügyi ellátás
és csökkenek a nyugdíjak is. Mivel a pénzrendszer irányítása az egyes tagállamok központi
bankjaitól átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, ezért sem az
egyes tagállamok kormányai és parlamentjei, sem az Európai Unió parlamentje, illetve
kormányának feladatkörét ellátó Bizottsága, nem gyakorol ellenőrzést a közös pénz, az euró
felett. Valamennyi monetáris hatalmi-jogosítvány átkerült a teljesen független és ellenőrzés
nélkülivé vált intézményhez, az Európai Unió Központi Bankjához.
Ma már csak az Európai Unió Központi Bankja bocsáthat ki pénzt, szabályozhatja a
forgalomban lévő pénz mennyiségét, határozhatja meg a kamatlábat és az euró átváltási
arányát a többi valutához, elsősorban a dollárhoz, a fonthoz és a yenhez. Mindennek az a
következménye, hogy nem lehetséges az Európai Unió szintjén olyan gazdasági programokat
elindítani, amelyek új kibocsátású, alacsony kamatozású közhitelekből lennének
15
finanszírozva, és amelyek úgy segítenék elő a gazdasági növekedést, hogy a folyamatokat
elindító hitelek beáramlása a reál-gazdaságba nem okozna inflációt. Ha ugyanis a gazdasági
program végén előálló áru- és szolgáltatás-növekedés értéke meghaladja annak a hitelnek a
nagyságát, amely ezt a termelőfolyamatot beindította, akkor úgy lehet többletpénzt bevinni a
gazdaságba, hogy nincs inflációs következménye.
Csak ilyen alacsony kamatozású közhitellel működtetett gazdasági programokkal
lehetne csökkenteni az Európai Unióban a - 15 éve meglévő - 20 milliónyi munkanélküli
számát. A tényleges munkanélküliek száma ennek mintegy a duplája, mert számos uniós
polgár már végleg lemondott arról, hogy munkát találjon magának. Mivel a monetáris jogok
kizárólag egy teljesen független központi bank hatáskörébe mentek át, mind a tagállamok
kormányai, mind az EU brüsszeli Bizottsága (kormánya) el van zárva az olcsó közhitelezés
lehetőségtől. Ez azt is jelenti: az Unió meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy valaha is
megszabaduljon a tömeges munkanélküliségtől, s a vele járó káros gazdasági és társadalmi
hatásoktól. A munkanélküli ugyanis nemcsak megélhetését veszíti el, de azt a lehetőségét is,
hogy integrálódva a társadalomba, képességeit optimálisan kihasználja és teljes értékű életet
éljen.
Az Európai Unió demokráciájával is komoly bajok vannak. Ez az Európai Unió már
nem ismeri el sem az „egyenlő bánásmód-elvét”, sem a viszonosság gyakorlatát. Ebben az
Európai Unióban a monetáris hatalom a frankfurti Európai Központi Bankot valójában
birtokló nemzetközi pénzügyi közösséggé, továbbá azé a többezres nagyságúra növekedett
központi bürokráciáé, amely az ügyeket intézi Brüsszelben és Strassbourgban. Az Európai
Uniónak megvannak a maga demokratikusan választott testületei, mint például a strassbourgi
Európa Parlament, de ennek a közvetlenül választott testületnek nincs jogszabály-alkotási
jogosultsága, csupán nem kötelező érvényű ajánlásokat fogadhat el. Vagyis a demokratikus
hatalomgyakorlás intézménye helyett díszítő ornamens az Európai Unió demokrácia-
deficitjének az elfedésére.
Nem mondják meg a magyar polgároknak, hogy az Európai Unióba történő belépés
kényszerházasság, mert az Európai Unióból, hasonlóan a Varsói Szerződéshez és a KGST-
hez, nem lehet kilépni. A kilépés módozatai nincsenek rendezve az Európai Unió 90 000
oldalt kitevő jogszabályanyagában. Az Európai Unióval tehát az a baj, hogy egyre jobban
hasonlít a Szovjetunióhoz, egyre antidemokratikusabb, egyre centralizáltabb és egyre
bürokratikusabb. Ezen nem is lehet akkor csodálkozni, ha tudjuk, hogy ugyanaz a
háttérhatalom hozta létre és fejlesztette tovább, amelyik annak idején a bolsevikokat is
16
hatalomra segítette Oroszországban azért, hogy kísérletet folytasson a kétpólusú társadalom
kialakításával.
Ma még senki sem tudja, hogy milyen alkotmánya lesz az Európai Uniónak és azt
sem, hogy milyen reformokat fogadnak el jelenlegi döntéshozói. Így mi magyarok sem
tudhatjuk, hogy a még ismeretlen reformok - és ismeretlen alkotmány - megfelelőek lesznek-e
nekünk, vagy sem.
Vannak olyan gyakorlati kérdések is, amelyek közvetlenül érintik a magyar
munkavállalókat az Unióba való belépésünk esetén. Miből élnek meg például azok a
dolgozók, akiknek a munkahelyét még keletebbre viszik el a nyugati befektetők, mert ott majd
még kevesebb bért kell fizetniük?
Miből élnek majd meg azok a magyar földművelők, akiket eddig eltartott a
termelésből kivonandó 1 millió hektár? Hogyan él meg az „átlag-magyar” a nyugat-európai
bér töredékéből, ha egyidejűleg nyugat-európai fogyasztói árakon kell vásárolnia?
Mit kap azért cserébe a magyar társadalom, hogy feladja szuverenitását, azt a jogát,
hogy saját alkotmánya legyen, hogy önmaga hozhassa saját törvényeit? Mit kap azért cserébe
Magyarország, hogy ismét feladja oly sokáig nélkülözött függetlenségét?
Egy olyan centralizált bürokrácia, amely ma Brüsszelből irányítja az Európai Uniót,
nem kényszeríthető arra, hogy felelősséget vállaljon a magyar polgárok jólétéért. A
megmaradó magyar kormány pedig itt marad tényleges hatáskör nélkül, mivel mozgási
lehetőségét korlátozza az a bizonyos 90 000 oldalt kitevő európai uniós szabálymennyiség.
Mitől demokratikus az Európai Unió? Hogyan érvényesül benne a nép kormányzása a
nép által, a népért, ha a legfontosabb pénzügyi, gazdasági és politikai döntéseket a lakosság
semmilyen módon nem tudja befolyásolni?
A 2002.-es magyar parlamenti választásnak az egyik legfontosabb témája az Európai
Unióba történő belépés vagy távolmaradás kérdése kellett volna, hogy legyen. Ez valóban
magyar sorskérdés, amely hosszú időkre el fogja dönteni a magyar társadalom, a magyar nép
egészének a sorsát. De ezt a fontos kérdést is gondosan távol tartották a választást megelőző
közéleti vitáktól.
A NATO tagország Norvégia elutasította, hogy belépjen az Európai Unióba. Az
Európa közepén fekvő Svájc kitartott semlegessége mellett, megtagadta, hogy belépjen az
Európai Unióba. Dánia az Unió tagja, de azokat az alapvető változásokat, amelyeket az
Európai Uniót irányító hatalmi elit hozott, nem fogadta el. Dánia egyaránt elutasította a
maastricht-i és nizza-i szerződéseket. A dánok megtartották saját központi bankjukat, saját
pénzüket, a dán koronát, és továbbra is dán feltételek szerint lehet dán földet birtokolni. De a
17
dánok még saját dán útlevelükről sem voltak hajlandók lemondani. Az Európai Uniót irányító
hatalmi elit egyre-másra szavaztatta a dán lakosságot, de az következetesen kitartott
álláspontja mellett. Így Dánia formailag az Unió tagja, gyakorlatilag azonban megtartotta
függetlenségét. Melyik földrészen van Dánia, Svájc és Norvégia? Európában van. Hol lesz
Magyarország, ha az érdekeit veszélyeztető, vele szemben az egyenlő-elbánás és a
viszonosság elvét nyíltan megtagadó, egyre antidemokratikusabbá váló Európai Unióba nem
lép be? Európában marad, ott ahol mindig is volt. Csak sokkal előnyösebb helyzetben lesz a
vele szemben követelődző Európai Unióval szemben, ha kívül marad, mint ha elfogadja
ennek a nyugati-mintájú Szovjetuniónak a diktátumát.
E sorok írója számára ma már ismert, hogy annak idején a NATO körökben mennyire
aggódva figyelték, hogy mi lesz a magyarországi népszavazás végeredménye. A NATO-nak
ugyanis sokkal nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarország csatlakozzon hozzá, mint
amilyen haszonnal ez Magyarország számára járt. A balkáni rendezéssel szembenéző NATO-
nak geopolitikai okokból rendkívül nagy szüksége volt a régió központi térségében elterülő
Magyarországra. Ha az akkori magyar vezetés abból indult volna ki, hogy a NATO-nak
jobban kell Magyarország, mint Magyarországnak a NATO, akkor sokkal jobb feltételeket
tudott volna kialakítani a belépéshez. Így például elérhette volna, hogy a magyar haderőnek a
NATO erőihez való integrálása ne kizárólag Magyarországot terhelje, hanem ezeknek a
költségeknek egy jelentős részét a NATO vállalja magára.
A Horn-kormányt - és a mögötte álló politikai pártot - nyomasztotta egykori
kommunista múltja és Moszkva-hűsége. Úgy érezte: minden feltétel nélkül kell
csatlakoztatnia Magyarországot a NATO-hoz, hogy ezzel is igazolja a Nyugathoz való
feltétlen lojalitását. Valójában ez a kommunista múlt biztonsági kockázata, mivel
túlkompenzálásra, - szervilis magatartásra - kényszeríti az egykori kommunistából
szocialistává átvedlett vezetőket. Alázatosabban kiszolgálják a Nyugat minden kívánságát,
mint azok a politikai vezetők, akiknek nincs ilyen múltja, és akik nem akarnak mindenáron
szalonképesek lenni a Nyugat jelenlegi vezető köreinél.
Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat illetően hasonló a helyzet, mint a
NATO-ba való belépésünkkor volt. Abból a valós helyzetből kellene kiindulnunk, hogy az
Európai Uniónak sokkal jobban szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az
Európai Unióra. Ez abból a tényből adódik, hogy az Uniónak bizonyíthatóan sokkal több
haszna van Magyarországból, mint amennyi haszna Magyarországnak valaha is lehet az EU-
ból. Magyarország alázatos vezetői sajnos előre megadtak az Európai Uniónak minden előnyt
és kedvezményt: pénzügyit, gazdaságit, szociálpolitikait, anélkül, hogy ezért megkapták volna
18
a viszonosság és egyenlő elbánás elvén alapuló ellentételezést. A brüsszeli bürokrácia máris
gyarmattartóként diktálja a feltételeket a meghódított provincia Magyarországnak, és nyíltan
közölte: csak másodrendű szerepre tarthat igényt, ha be is lép az Európai Unióba.
Magyarországot külterjes mezőgazdasági művelésre kívánják átállítani, kapitalista
nagybirtokrendszerrel és olcsó munkaerővel. Nyíltan közlik vele, hogy nem tarthat igényt a
többi Uniós országgal való egyenlő elbánásra. Kezd testet ölteni az a sokak által
megfogalmazott félelem, hogy Magyarország csak az Európai Unió hátsó udvarába kerülhet
be, lakói pedig másodrendű polgároknak, cselédeknek.
Eljött az ideje annak, hogy Magyarország visszavegye az Európai Uniótól azokat a
kedvezményeket, amelyeket valójában nem is lett volna köteles nyújtani addig, amíg nem
tagja az Uniónak. Csupán Magyarország vezetőinek túlzott szervilizmusa vitte a magyar
társadalmat ebbe a kedvezőtlen helyzetbe. Ha ezt megtenné Magyarország, akkor sokkal
kedvezőbb feltételeket tudna kialakítani magának most, és időben is hamarabb kerülhetne be
az Európai Unióba. Ma pontosan azért húzzák Magyarország felvételét a brüsszeli illetékesek,
mivel amit kaphattak, azt már megkapták. Amíg hazánk nem rendes tag, addig az Európai
Unió nem köteles ellentételezést nyújtani neki a központi költségvetéséből. Brüsszel számára
tehát előnyös Magyarország felvételének a minél messzebbre való elhalasztása. Ha az Európai
Unió csak akkor jutna a magyar kedvezményekhez, ha már Magyarország az Európai Unió
tagja, akkor az meggyorsítaná a döcögő tagfelvételi eljárást.
Ha összevetjük az Európai Unióba való belépés előnyeit a hátrányokkal, akkor a
hátrányok lényegesen meghaladják az előnyöket. Magyarország katonai biztonságáról nem az
Európai Unió, hanem a NATO gondoskodik. Magyarország akkor is európai ország és a
NATO tagja marad, ha nem lesz a gyarmattartóként viselkedő Európai Unió lekezelt
provinciája. Magyarország, és a magyar állam, a Honfoglalással került Európába. Az Európai
Unió nem azonos Európával. Európa létezett akkor is, amikor nem volt Európai Unió, és
létezni fog azután is, amikor már nem lesz az Európai Unió, amely máris egy nyugati kiadású
Szovjetunióra kezd hasonlítani.
Összefoglalva: Hiányzott a 2002. évi parlamenti választási kampányból: 1. Hogy az
eladósítás és a kamatkapitalista magánpénzrendszer bevezetése hasította ketté az országot. 2.
Hogy még nem történt meg az elszámolás a privatizált nemzeti vagyon 90%-ával a tényleges
tulajdonosok, a magyar állampolgárok felé. 3. Hogy mekkora az ország tényleges eladósodása
ma, s ezért milyen adósságterheket kell viselnie? 4. Hogy miként hajtottak végre
adósságcserének nevezett újabb bankkonszolidációt 1997-ben, amely 3500 milliárd forinttal
19
terhelte meg a költségvetést? 5. S végül hiányzott az is, hogy milyen súlyos hátrányokkal és
mily csekély előnnyel járna az Európai Unióhoz való csatlakozás.
Amikor e sorok írója a Közép-Európai Egyetemen tartott konferencián felvetette, hogy
a szembenálló felek ezúttal is mellőzték a valódi magyar sorskérdések megvitatatását a
választási kampány során, és utalt a fent részletesen kifejtett problémákra, naivul azt hitte,
hogy a konferencia vezetői erre valamilyen választ fognak adni. A választási
kampánystratégiákhoz tartozónak vélte, hogy a demokratikus közélet e fontos fórumán ne
másod- és harmadrendű kérdések körül folyjék a vita, hanem a társadalom szükségleteit,
érdekeit és értékeit érintő legfontosabb kérdésekről. A választási kampányban azért uralkodott
el a személyeskedés, mert a szembenálló felek mellőzték a valóban fontos kérdések felvetését.
A konferencia szervezői és a vitát irányító szakemberek azonban nem válaszoltak a felvetett
kérdésekre. Vajon miért nem?
20